Ateista Klub

Második nekifutásra meghallgattam a Bhagavad Gitát is librivoxon. Első alkalommal nem jutottam túl az unalmas kezdésen. Ezek után egy pár olyan fejezet van az elején, amely elég hasonlít a buddhizmusra. Van a buddhizmusról némi ismeretem, úgy szokták röviden jellemezni, hogy a buddhizmusban a hangsúly azon van, hogy hogyan kerüljük el, hogyan szabaduljunk meg a vágyainktól, kötődéseinktől, mivel Siddhartha (gy.k. Buddha bácsi:) úgy gondolta, hogy túl nagy az áruk az élvezet után következő szenvedésben.

A Bhagavad Gitában az első pár fejezetben hasonló gondolatokat olvasunk.

"De bárki, aki az érzékeit az elméjével regulázza, ó Arjuna, elkezdte annak tudományát, hogy az egyedi tudatát az Univerzális Tudattal egyesítse azzal, hogy hagyja az érzékeit működni, az eredmény vágya nélkül, ő felsőbbrendű." 3:7

A különbséget én abban látom, hogy a buddhizmusban ezt a témát jobban kidolgozták, és sokkal több konkrét életvezetési szabályt technikát alkottak rá, mint a hinduizmusban. Legalábbis a Bhagavad Gitában ez nincs részletezve. Némi hangsúlykülönbség van abban is, hogy a Bhagavad Gitában a szenvedélyek és vágyak kerülését azzal indokolják, hogy úgy lehet a reinkarnációs ciklusban feljebb kerülni, és végül elkerülni az állandó újjászületést. Számomra ez mindig abszurdumnak tűnik, mivel ha lehet, akkor én inkább a lehető legtöbbet akarnék ujjászületni, már amennyiben ez lehetséges volna, vagy a hindu-buddhista elképzelésnek erről volna értelme számomra. Nincs. Számomra a hindu-buddhista reinkarnáció nem jelent valójában ujjászületést. De ezt már kifejettem korábban.

A buddhizmusban tudtommal nem térnek el a reinkarnációban való hittől, de ott meg ez az, ami nem annyira hangsúlyos. Én úgy emlékszem, hogy több hangsúly van azon, hogy egy világi életen belül a vágy szenvedést szül, és ez a kerülendő.

Azt gondolom, hogy ebben a meglátásban van egy féligazság: valóban úgy van, hogy a vágyak, a kötődések végül vissza tudnak ütni. Csak éppen úgy gondolom, hogy az egyéni emberi döntés kérdése, hogy mindez valakinek megéri-e. Például egy szerelem a legtöbb esetben végül szerelmi csalódásba torkollik, valaki megcsal valakit, valaki szakít valakivel. Ugyanakkor ez elég keveseket rettent vissza a szerelemtől, legalábbis tudatosan kevesen mondanák, hogy na, akkor megette a fene az egészet, nem is éri meg. Tudat alatt a szerelmi csalódások persze óvatosabbá teszi az embert, és érettebb korában már korántsem lángol fel olyan könnyen a szerelem. Még az is lehet, hogy végül valaki tényleg nem lesz már szerelmes. Egyedül él, vagy él valakivel, de inkább egyfajta praktikus alapon, mint lángoló szerelem miatt. Ez egy érzelmi változás, amivel olyan sokat szerintem nem nagyon lehet kezdeni. Azt gondolom, hogy ez az, amit az embereknek meg kell tapasztalniuk, és abszolút nem tartom bajnak, ha valaki saját tapaszalataiból, esetleg csalódásaiból tanul, mert azt gondolom, hogy c'est la vie, és normális ember túléli ezeket a dolgokat. Ha valaki vágyik valamire, ami nem oltári veszélyes hülyeség, akkor próbálja ki, majd legfeljebb megunja, vagy csalódik. De akkor ezen át "kell" mennie. Az emberek egyébként különfélék, van, aki sok szerelmi csalódás után is pont ugyanazzal a szenvedéllyel lesz szerelmes újra és újra. Azt is ki "kell" tapasztalnia mindenkinek, hogy ő ilyen, vagy amolyan. Azt nem látom, miért érdekes, hogy átéljük az életet mindenféle csalódás nélkül, és ne csináljunk szinte semmit.

Én nem mondanék senkinek olyat, hogy ne legyen szerelmes, mert nem éri meg, mert ezt nem nekem kell eldöntenem. Az ő érzései szubjektívek, ő tudja, és neki van joga ezt mérlegelni, akár tudatosan, akár tudat alatt. Vagy nem mérlegelni.

Olvasmányaim alapján azt vettem észre, hogy valamikor az i.e. első évezredben jutott oda el az emberi civilizáció, hogy ezek a kérdések egyáltalán fontossá váltak, korábban a homo sapiens jellemzően rövid ideig élt, ha szerelmes lett az ember, akkor az sokszor egy életre szólt, mert hamarabb meghaltak az emberek. Más élvezetekben sem tudtak olyan nagyon tobzódni. Valamikor az i.e. I. században jelent az meg, bizonyára a tehetősebb emberek életében, hogy olyan luxust megengedhettek maguknak, hogy megcsömörlöttek bizonyos élvezetektől, vagy megélték azt is, amikor több nagy szerelmen is átestek, és esetleg elgondolkodtak azon, hogy hogy is kéne akkor boldogan élni. És ebben a korban, inkább az i.e. V. század környékén jelentek meg olyan filozófiák és vallási tanítások, amelyek visszafogottságra intettek. Ilyen volt a buddhizmus, a konfucianizmus, a sztoicizmus. Van persze ezeknek a tanításoknak egy olyan vetülete is, hogy így lehetett stabilabb társadalmat építeni, megbízhatóbb, engedelmes alattvalókkal. Erre még visszatérek. Mindez tehát valamennyire ésszerűnek tűnik, de mondom, nem gondolom mindenkire érvényes, kötelező nagy igazságnak.

Ha valaki úgy gondolja, hogy ő inkább kalandosan él, habzsolja az életet, akkor most milyen alapon mondanám, hogy nem, nem éri meg, ne így éljen? Én például nem mennék bele abba, hogy bulizzuk végig az egész hétvégét bedrogozva, vagy, hogy vágjunk neki a világnak, és tök mindegy, mint lesz, hogy lesz, a híd alatt alszunk. De ha valakinek ehhez van kedve, én nem mondom, hogy ne csinálja. Másrészt viszont simán offpiste szoktam snowboardozni, ami másoknak esetleg forrófejűség. Ráadásul teljesen odavagyok azért, hogy ezt minél magasabban, akár 3800 méteren is tegyem, ezért képes vagyok pénzt áldozni, odavezetni Zermattba és ott aludni, hogy reggel időben fel tudjak menni a sílifttel. Bizonyára sok ember azt mondaná, neki ez nem éri meg. Nekem meg igen. És azt, hogy nekem megéri, csak én tudom eldönteni. És ha a fejük tetejére állnak is, akkor is én fogom eldöteni, és ha erőszakoskodnak, akkor harcolok a vallások ellen eme szabadságjogaimért. Mert én szabad ember vagyok.

A vallásokkal az az egyik nagy baj, hogy állandóan beleszólnak, igen komoly előírásokkal élnek a magánéletünket illetően. Miközben ezek olyan kérdések, amelyekben más nem illetékes, nem tud jó választ adni, nincs is egyetlen általánosan jó válasz. Miközben a vallások valójában nem tudhatnak válaszolni ezekre a kérdésekre, jellemző rájuk, hogy mégis igen erősen nyomják ezt az ízlésrendőrséget. Amely vallások hatalomra kerülnek, azok állandóan beleszólnak ilyen dolgokba. A keresztények tipikusan a szexuális életünkbe, vagy példáula vasárnapi vásárlási szokásainkba szólnak bele. A buddhizmus és a hinduizmus, mint látható szintén meg akarja mondani, hogy hogyan éljünk, ahelyett, hogy ezt bizonyos társadalmi keretek között ránk bíznák.

Azzal természetesen semmi baj nincs, ha valaki ír egy könyvet arról, hogy "én az egész napomat a fakírágyon töltöm, nekem bejött, ha van kedved, próbáld ki te is!". A baj ott kezdődik, amikor azzal indokolják a döntést, hogy "mert az istenek így meg úgy", és "a túlvilágra csak az jutjat be", vagy "akkor felsőbbrendű vagy", vagy "az univerzális lélekkel csak akkor egyesülhetsz". Ezek nem csak igazolatlan baromságok, hanem ezek a parancsolgatás ideológiai alapjai. Az istenekre, transzcendensre való hivatkozásból csinálnak a parancsolgatóknak ideológiai alapot a parancsolgatásra. Ettől lesz az opcionális ajánlásból parancs.

Az sem igaz, hogy az ilyen - nevezzük radikálisan sztoikus életnek - maximális boldogságot tud hozni. A flow elmélet szerint az jellemző az emberekre, hogy maximális boldogságot akkor éreznek, ha megfelelő változatossággal, különféle kihívások mellett élnek, de azért csak olyan célokat tűznek ki maguk elé, amelyek közül sok reális, és ezért elég magas a sikerességi rátájuk. A flow elméletet a buddhizmussal ellentétben egy az emberek többségére statisztikusan érvényes, empiriksan igazol elméletnek tartom. No de ez a flow elmélet azért némi vágyat, életélvezetet, kihívást igenis tartalmaz. És a maximális boldogság mellett időnként kénytelenek vagyunk kudarcokra is elszenvedni, különben túl kis célokat tűztünk ki magunk elé, amelyek siker esetén sem adnak boldogságot. A maximális boldogság tehát nem tud szakadatlan lenni, legfeljebb több benne a siker, mint a kudarc.

Úgyhogy ha egyáltalán lehet itt valamit mondani, akkor a buddhizmus, sztoicizmus, konfucianizmus helyett a flow elméletet tudnám ajánlani, mint életvezetési tanácsot. Ezek az ókori filozófiák még nem lőtték be jól az egyensúlyt. Megjegyzem, hogy az ókor óta az is változott, hogy a szenvedélyek káros hatásai ellen is jobban tudunk védekezni. Például egy dohányos vagy alkoholista szenvedélyéből adódó betegségeit jobban tudjuk gyógyítani. Így tehát eltolódik az egyensúly. Nem mintha a dohányzás, vagy az italozás akkora nagy kihívás lenne, hogy akkora nagy boldogságot tudna szerezni.

A 11. fejezetben aztán van egy egészen más, az ateizmushoz szorosabban kapcsolódó kérdés. Itt arról van szó, hogy istent a természetben, az egész világban lehet meglátni. Sokáig sorolják, hogy mi mindenben jelenik meg.

"Valóban, átjárod a menny és a Föld közötti teret minden irányban, te egyedül, ó mindenek feletti, látván a csodálatos és szörnyű megjelenéseidet a három pametáris szint félelemtől reszket." 11:20

A hinduizmus politeista, de azért a Bhagavad Gitában Krisna elég hangsúlyosan egyfajta főisten, Vishnu avatarja, és őróla van csak szó, más istenek nem szerepelnek benne hangsúlyosan. Az pedig, hogy istent (vagy isteneket) a természetben lehet megtalálni, nem valami egyedi gondolat, ez is szerepel sok másik vallásban.És hát ez az, ami nem csupán egy olyan kis hiba, hogy valaki szubjektív kérdésekben ízlésdiktátort játszik, hanem ez egyértelműen bugyutaság. Persze a Bhagavad Gita idején az emberek még nem gondolkodtak olyan precízen, mint amilyen ma a tudományosan kifinomult, racionális gondolkodás. Ha valaki nem rendelkezik ilyen racionális, fegyelmezett gondolkodással, akkor persze sok mindenben sok mindent beleképzelhet. Az ókorban még sok mindennek nem is ismerték a tudományos magyarázatát, nem is volt modern tudomány, mint olyan, legfeljebb pár hétköznapi kérdésben ismerték a helyes magyarázatot.

Summa summarum, amikor a könyvben hosszasan sorolják, hogy az élővilágban hogy jelenik meg isten, akkor persze mi tudjuk, hogy ez egyáltalán nem megfelelő igazolás isten létezésére, hiszen az élővilág működésére nagyon is megfelelő tudományos elméleteink vannak, és nincs szükségünk semmiféle istenhez a magyarázathoz. Az idő során az, hogy itt mindent isten irányít, és tervezett, egyre inkább háttérbe szorult, és ma már megmosolyogtatóan naiv lenne, ezzel jönni. Ha a természet mikéntje tényleg igazolná isten létezését, akkor a tudománynak ez elfogadott állítása lenne. És hát nem az.

Végül, a Bhagavad Gita életvezetési tanácsait olvasgatva nem tudtam szabadulni attól a benyomástól, hogy hát azért az uralkodó osztály a hinduista vallással olyan eszközt talált, amivel kordában lehetett tartani a népet, és a társadalom maximálisan hasznos tagjává tették. Azt olvassuk, hogy az a helyes, ha az emberek dolgoznak, amit termeltek, azt nem habzsolják be maguk. How convenient, ugye az uralkodó osztálynak, hogy az alsóbb kasztokban ott van a sok dolgos ember, aki ellátja őket. És ehhez nagyon jó kis vallási ideológiát találtak, hogy az alsóbb kasztok ne lázongjanak már. "A vallás a nép ópiuma", fogalmazta meg Marx később, és sokan erre redukálják a vallást. Én nem mondom, hogy a vallásnak csak ennyi a szerepe, nem ennyi a vallások létrejöttének és fennmaradásának magyarázata. De azért ez egy nagyon fontos tényező. Indiában például sok vallási irányzat van, és még inkább volt. Lehet, hogy volt olyan is, amely nem intette ennyire önmegtartóztatásra, és szorgos munkára a népet, de érthető módon az uralkodó rétegek nem az ilyen vallásokat támogatták, és emiatt a sok közül inkább azok maradtak fent, amelyek biztosítani tudták az uralkodó kasztoknak az elnyomás ideológiáját.

A hinduizmus ilyen szempontból hasonlít a katolicizmus ópium jellegére, illetve a protestantizmus szorgos munkásokat eredményező jellegére. Mint írtam, ez nem meglepő, érthető, hogy ezek a minták a vallásokban újra és újra hangsúlyosak lettek.Hát ennyit tudok most mondani a Bhagavad Gitáról, mint mondtam, nem olyan nagy eresztés, részben naiv, közhelyes, de a művelt, vallásokat ismerő embernek nincs benne sok merőben új dolog, legfeljebb néhány egzotikus momentum. A művelt ateistának mégis érdemes ismernie a különféle vallásokat. Ugyanis valóban sok közös minta van bennük. De ezek nem olyanok, hogy nagy ökumenikus összeborulásra adna okot. Túlzás azt hangoztatni, amit szoktak, hogy a különféle vallások lényegében ugyanazt mondják, ugyanarról az istenről szólnak. Inkább ugyanazokról az életvezetési problémákról, hasonló. ókori megoldásokkal, és az elnyomás, népbutítás hasonló mintázatairól.

Nem állok egyedül azzal - valójában a modern ateisták többsége ezen a véleményen van – hogy agnosztikus ateista vagyok egy általában vett, vagy egy deista istennel kapcsolatban, és emögött egy olyan elv húzódik meg, amelyet én az igazolás elve néven fogok nevezni. Ez az igazolás elve a filozófiában több más néven, például evidencializmus néven ismeretes, de én a logikai pozitivizmus verifikációs elvét ismerem legjobban.

„Mivel egy szó jelentését alkalmazásának kritériuma határozza meg (más kifejezéssel élve: elemi mondatának levezetési viszonyai, igazságfeltételei, verifikációjának módja), a kritérium rögzítése után már nem áll többé módunkban eldönteni, mit is akarunk „érteni" a szón. Ha azt akarjuk, hogy a szónak pontos jelentése legyen, nem adhatunk meg kevesebbet alkalmazási kritériumánál; de a kritériumnál többet sem adhatunk meg, mivel ezáltal már minden további meghatározást nyer. A kritérium implicite tartalmazza a jelentést, s csak az marad hátra, hogy explicitté tegyük ezt.„ Rudolf Carnap: „A metafizika kiküszöbölése a nyelv logikai elemzésén keresztül"¹

Fontos a filozófiában járatosoknak hangsúlyoznom, hogy a verifikációs elvet nem csak a mondat értelmességének kritériumaként fogadom el, hanem természetesen ennek megfelelő az igazolást, mint az állítás igaznak való elfogadásának kritériumát is. Továbbá csak a gyenge verifikációs kritériumot tartom helyesnek, azaz a valóságról szóló (szintetikus) állításokat igazolni szükséges, bizonyítani nem kell, és nem is lehet.

„Ha verifikáción az igazság végső és végérvényes megállapítását értjük, akkor -- ahogy látni fogjuk -- soha, egyetlen (szintetikus) mondat sem verifikálható, hanem csak egyre fokozottabban konfirmálható. Ezért inkább a konfirmáció, mint a verifikáció problémájáról beszélünk.” Rudolf Carnap: "Ellenőrizhatőség és jelentés^"2.

A „létezik isten” állítás ilyen szintetikus állítás, hiszen azt állítja, hogy isten a valóságban létezik. Nem tudom értelmezni az olyan állításokat, hogy isten egy másik értelemben létezne. Ezt a „másik értelemben létezést” értelmetlen kifejezésnek tartom, nem értem, mit akar egyáltalán jelenteni. Soha senki nem is tudta elmagyarázni, mit jelent. Nevet sem adtak ennek a másfajta létezésnek, sem konstitúció értelemben nem adott rá definíciót, sem axiomatikus értelemben implicit definíciót, sem a kifejezés alkalmazási vagy ellenőrzési feltételeit nem adták meg. De istenen kívül még példákat sem adtak erre a jelentésre. Maradjunk tehát annál, hogy a dolgok egyféleképpen léteznek. Isten hagyományos értelemben vett létezése jobban érthető (persze ez sem problémamentes), de ez nem nyert soha empirikus igazolást.

Ez az igazolás szintetikus kérdésekben csak konfirmációt jelent. Tehát nem tévedhetetlen, nem bizonyosság. Ez az igazolás a legtöbb, mi várható empirikus kérdésekben. Akik bizonyosságot hirdetnek szintetikus állításoknál, azok lehetetlent hirdet. Logikai okokból nem bizonyíthatóak az ilyen állítások, és nem lehet teljes bizonyosságunk. Egyrészt azért, mert azok az információk, amelyből kiindulnánk a levezetéséhez, nevezetesen a megfigyeléseink, maguk is bizonytalanok, másrészt, mert nincs logikai dedukció egy megfigyelés, és egy elméleti állítás között. Semmilyen megfigyelésből nem vezethető le matematikailag például isten létezése. Megjegyzem, hogy isten létezésére semmilyen ú.n. ontológiai, matematikai levezetés sem szolgálhat, mert az összetéveszti az analitikus matematikai állításokat, és a szintetikus állítást, amely „isten valós létezéséről” szól. A matematikai levezetés végén csak egy absztrakt fogalomról vezethetünk le valamit az axiómarendszerben. De ez nem jelenti, hogy egy valós isten is létezne.

Tehát a tudomány úgy működik, hogy megfigyelünk dolgokat, és ezek által igazolni tudunk bizonyos dolgok létezését, másokét nem. A tudomány elve az, hogy amelyeket igazolni tudjuk, azt elfogadjuk létezőnek, amelyeket nem, azokról nem hiszünk semmit. Azt nem csinálhatja a tudomány, hogy elfogadja a nem igazoltakat is létezőnek, mert akkor mire volt az igazolás?! Továbbá, akkor végtelen sok dolgot el kéne fogadni létezőnek, tehát kitörne az anarchia. Még rosszabb: egymással ellent mondó dolgokat is el kéne fogadni létezőnek. Például ha nem tudjuk igazolni, hogy egy történelmi személynek 1 vagy 2 vagy 3 vagy még több gyereke volt, akkor az első, a második, a harmadik, és a többi gyereke létezését is el kéne fogadni.

Friss hír, hogy az agyátültetés nemcsak, hogy lehetségessé válik, de jelentkező is lenne rá, egy mozgáskárosult ember, akit  Valerij Szpiridonovnak hívnak. Ebben a blogban, és ebben a postban itt most nem arról fogok értekezni, hogy ez orvosilag mennyire reális, a New Scientist szerint két éven belül megtörténhet. Nem is arról, hogy ezt engedélyezik-e és etikailag helyes-e, ugyanis ha egy agyhalott ember testéről van szó (az ismeretlen donor), és egy "testhalott" ember (Valerij) fejéről, akkor nem csak etikailag helyesnek gondolom, de fantasztikus eredménynek. Hanem arról fogok értekezni, hogy mit is mond ez az agy-elme filozófiai probléma elméleteiről, és a fizikalista (materialista) illetve dualista elgondolásokról.

Pontosabban ez a kérdés azért kapcsolódik az etikai kérdéshez. Ha ugyanis az emberi elmét, az ént a fejhez (lényegében az agyhoz) kötjük, akkor mondhatjuk azt, hogy az agyhalott test nem ember, azaz tényleg halott. Az orvosi gyakorlatban ez egyébként már régen így van, ez is a fizikalizmus (materializmus) diadala a hétköznapokban. A halált az orvostan már jó ideje az agyhalálhoz köti, és nem máshoz.

A másik oldalról, ha egy izomsorvadásban szenvedő ember vállalja a műtétet, akkor ő egészen komolyan meg kell, hogy győződve legyen arról, hogy ő a fejében (lényegében az agyában) van, és nem valahol nyaktól lefele. Hogy az, ami nyaktól lefele van, az az ő elméje, sőt, az ő énje szempontjából alig fontos. Ha ugyanis az illető nem az agyában lenne, akkor a műtét neki a halált kellene, hogy jelentse.

Ha ezt a műtétet engedélyezik, akkor ezzel mindezt elismerik. Ha elterjed, akkor az újságokból, hírekből az emberek nagy tömegei fognak értesülni róla, és ha mondjuk lesznek riportok ilyen emberekkel, és az ismerőseikkel, akkor kéz-közelségbe fog kerülni az, amit elméletben persze a tájékozott emberek már régóta tudnak: az elmeműködés az agyműködésre redukálható. Ezzel a műtéttel ezt csak emberek milliárdjainak fogják demonstrálni.

Valerij Szpiridonov nem attól Valerij Szpiridonov, hogy ilyen színű a pulóvere, nem attól, hogy tolószékben ül, nem attól, hogy nem tud focizni, úszni, síelni (esetleg tud, mert tolószékben is képes rá). És ha ez így van, akkor egy egészséges ember sem attól az, aki, hogy tud snowboardozni, biciklizni és úszni. Ha meggondolom, ezzel én is így vagyok, a váltakozó síelési és snowboardozási tudásom nem sokat számít az énem szempontjából, akármennyire is nagy élmény.

És ha nekem levágják a kezem, a lábam, akár mindkét lábam, vagy én lebénulok, akkor lehet, hogy szomorú leszek, lehet, hogy depressziós leszek, de az biztos, hogy én, Brendel Mátyás leszek depressziós, nem valaki más. Én Brendel Mátyás ettől még Brendel Mátyás maradok. Ha viszont az ISIS levágja a fejem, akkor meghaltam, és ha ráműtenek egy másik fejet a testemre, mert azt az ISIS lejegelte és eladta, akkor az nem én leszek. Teljesen világos, hogy ahol nagyjából teljesen igaz, hogy ahol az agyam van, ott vagyok én, hogy én az agyam vagyok, és, hogy ha az agyam elpusztul, akkor én elpusztultam (jelenlegi technológia szerint, mert nem tudjuk az agy strukturális tartalmát átültetni). Tehát az is világos, hogy a halál után nem lehet élet, hiszen azt tudjuk hogy a halál után egy idővel a fejünkből, ha egyáltalán megmarad, akkor egy agy nélküli koponya lesz.

Persze az agy-elme problémának sok filozófiai megközelítése van, és egy ilyen műtét sikeressége explicit ezekből sokat nem cáfolna. Lényegében csak annyit igazolna, hogy az elme lokalizáció tekintetében teljesen az agyhoz kötődik. Még egy dualista elképzelés is tartható lenne, ha feltételezik, hogy a transzcendens elme és a fizikai agy közötti kapcsolat vissza tud állni a műtét után. Mivel a dualista elképzelések konkrét mikéntjéről senki nem fejtett ki soha semmit, ezért nehéz lenne megmondani, hogy ez lehetne-e máshogy is. Fogalmunk nincs, hogy a dualisták végül is hogy képzelik el, hogy a transzcendens ugyanahhoz az agyhoz kötődik. Ez a kérdés már abban az egyszerű esetben is felvethető, hogy ahogy az ember mozog, az anyagi-transzcendens kapcsolat hogy marad fenn?! Mi biztosítja ezt? Erre senkinek semmi ötlete nincs, mert a dualizmus erről soha semmit nem mondott. A dualizmus tulajdonképpen egy üres hipotézis, egy totálisan degenerált "kutatási" program (lakatosi értelemben). Ezért vethető el tulajdonképpen már Descartes óta.

Szóval pontosabban kifejtve, egy ilyen műtét filozófiai szinten keveset cáfol, és inkább csak kérdéseket vet fel a nem fizikalista elképzelések felé (miközben a fizikalista elgondolások lazán veszik az akadályt). De a fizikalista nézet terjesztésében, tudatosításában való szerepe az emberek széles körében igen nagy. Mert az egyszeri ember nem La Mettrie, nem Diderot, nem Ernst Haeckel, nem a modern neurobiológia miatt, nem Patricia Churchland, nem Daniel Dennett miatt lesz általában ateista. Sajnos. Ezeket nem olvassák. Hanem például az ilyen technikai offspringek során.

Nem, nem a Háború és békéről fogok írni. Van Tolsztojnak egy érdekes, esszé típusú levele a japán-orosz háborúról, amelynek angol címe: "Bethink yourselves!". Gondban vagyok egy kicsit a cím lefordításával, mivel ezt a levelet 1904-ben kiadták az Egyesült Államokban, magyarul nem találtam meg kiadását, de lehet, hogy létezik. A cím az evangéliumokra utal, konkrétan Márk 1:15-re és Lukács 13:5-re, ott a "térjetek meg!" fordítást találtam. Az angol szó viszont utal arra is, hogy "gondoljátok meg!" Az esszé tulajdonképpen mindkettőre felszólít. Arra is, hogy az olvasó gondolja meg, hogy mi van ezzel a háborúval, mi ennek az oka, hogy lehetne elkerülni, és mi lehet az egyéni ember megoldása. Tolsztoj válasza a megtérés lesz, megtérés ahhoz az eredeti, Jézusi kereszténységhez, amelyben ő naivan hisz. Én pedig nyilván azt fogom bemutatni, hogy ez miért butaság.

A levél azért érdekes és aktuális, mert például Oroszország most is háborút gerjeszt. Általában még ma sincs totális világbéke. Ma is ugyanúgy el lehet azon gondolkodni, mi a háborúk oka, mi lehet a megoldás a háborúkra. A terrorizmus kapcsán is felhozzák ugyanazokat a gondolatokat a hívők, mint Tolsztoj, hogy az igazi vallás békés, a terroristák nem igazi hívők. Tolsztoj nagyon sok bevett nézetet, "érvet" felsorakoztat, és roppant erős motivációval, nagyon retorikusan adja elő a gondolatrendszerét, amelyet szerintem sok olvasó könnyedén bevesz. Még sok ateista is bizonyára egyetért Tolsztojjal olyan formában, hogy a kereszténység igazi változatát adja elő, és, hogy jó lenne, ha a keresztények ehhez térnének vissza, tán még kesereg is kicsit azon, hogy ő nem tud ebben hinni. De sajnos ez a retorikus mű tele van logikai hibákkal, és az ilyen művek nagyon veszélyesek, pont azért, mert könnyen beveszik őket, és az író stílusa és hírneve miatt azt gondolják, hogy nem csak igaz a mű, hanem, hogy roppant mód színvonalas, és logikus. 

Nézzük Tolsztoj fő téziseit, és vizsgáljuk meg őket!

1) Tolsztoj szerint az igazi jézusi kereszténység békés.

Ez egy bevett nézet, legutóbb még Nietzschénél is ezt láttuk. Mármint ő is ezt rekonstruálti Jézus "igazi" nézeteinek. Ezzel ellentétes viszont már az is, hogy az evangéliumokban is megjelenik egy agresszív Jézus is, aki elátkozza a fügefát (Mt 21:19), ostorral ront be a pénzváltókhoz a templomba (Jn 2:14.), és azt mondja, hogy "Ne gondoljátok, hogy azért jöttem, hogy békességet bocsássak e földre; nem azért jöttem, hogy békességet bocsássak, hanem hogy fegyvert." (Mt 10:34). Ez utóbbi idézetet egyébként Tolsztoj maga is idézi, és aztán ott össze is zavarodik, nem tud rá mit mondani. És akkor az Ótestamentumot még nem is vettük számba.

Látható tehát, hogy valójában az evangéliumi kép vegyes. Ebből bármely szekta azt mazsoláz ki magának, amit akar. Az egyik békességet, a másik motivációt a keresztes háborúhoz, inkvizícióhoz, boszorkányégetéshez. Mindegyik szekta kimazsolázza a maga kis részét a Bibliából, és egyik sem igazibb.

Továbbá pont a többféle interpretációs lehetőség, a többféle szekták miatt volt a történelemben nagyon sok vallásháború és az inkvizíció. Pontosan ugyanolyan módon, mint Tolsztojnál, bizonyos emberek azt mondták, ők tudják, melyik az igazi, autentikus vallás, és melyik az elhajlás, félreértelmezés. Ezek a Tolsztojnál csupán nagyobb hatalommal bíró inkvizítorok aztán pusztították a másik szektákat. Tehát nem békességhez, hanem háborúhoz vezet az olyan mentalitás, hogy "majd én megmondom, melyik az igazi vallás". És ha Tolsztoj szektája hatalomra került volna, akkor később simán, ugyanúgy válhatott volna belőle agresszív egyház, mint a többi, kezdetben békés szektából. A szekták egyébként tipikusan békések, amikor gyengék, és agresszívek, amikor erősebbek, ahogy ez a Koránban elég világosan látszik Mohamed szektájával kapcsolatban.

Továbbá Tolsztoj maga is elismeri, hogy az ortodox papok a háború oldalán álltak, és a keresztény hitet a háborúra való motivációra használták fel. Mi tehát a keresztény vallás mérlege? Egy a háborúk oldalán eredményesen térítő ortodox egyház, és ezzel szemben a háborúval szemben fellépő, gyenge kis szekták (Tolsztoj említ, azóta feledésbe merült korabeli kis "őskeresztény" szektákat is), amelyek kb. egy szépségkirályő kortesbeszédének szintjén mozognak. Ezen felül Tolsztoj említi, hogy a japán oldalon is a háborút támogatták a buddhista papok. És akkor a buddhizmus még nem is a legrosszabb eset. De mint látjuk, az sem kifejezetten pozitív vallás. A vallás tehát sok kárt okozott, hasznot meg nem hozott ebben a háborúban.

2) Tolsztoj szerint az embereknek őrizkedniük kellene, hiszen haláluk után hamarosan jön az elszámoltatás.

Csakhogy az emberek láthatóan nem őrizkednek. Nem igazán félnek attól, hogy haláluk után mi lesz ahhoz képest, hogy ha például dezertálnak, akkor ott helyben száműzik vagy akár le is lövik őket. Vagy bizonyos más háborúkban az, hogy meggazdagodást remélnek, vagy zsoldot fizetnek nekik, vagy nőket erőszakolhatnak meg és fosztogathatnak. Mindehhez képest az, hogy a haláluk után miféle elszámoltatás van, az nem érdekli őket, mert:

1. Igazából ebben annyira nem hisznek, pont azért, mert empirikus-logikailag nem igazolt.
2. A keresztény hit kicsit kiskapusnak is látszik, hiszen van benne megbocsátás.
3. Mint már bemutattam, nem olyan egyértelműek az előírások a Bibliában. 

Kicsit hatékonyabb lenne a túlvilági elszámoltatással való fenyegetőzés, ha

1. Az előírások egyértelműek lennének.
2. Ha az előírások szigorúbbak lennének, azaz nem volna semmiféle megbocsátás ígérete adott esetben.
3. Ha az egész igaz lenne, és igazolni lehetne, illetve demonstrálni lehetne a hétköznapi életben.

Ez van, isten országa egy következmények nélküli ország.:) Az emberek nap mint nap ignorálnak olyan meggondolásokat, mint, hogy az egészségtelen életmód betegségekhez és korábbi halálhoz vezethetnek. Pedig ezek az összefüggések igazoltak, csak ugye kicsit távoliak a következmények. Mindjárt komolyabban veszik azonban, ha egy rokon meghal tüdőrákban, mert erősen dohányzott. Az emberek könnyen elhanyagolják azt, hogy a nyugdíjukról gondoskodjanak. Nem érdekli őket, ha feketén dolgoznak, és nem történik befizetés utánuk. Mert az még messze van. Ellenben ha egy ismerős alig kap nyugdíjat, ha találkoznak a problémával, akkor már mindjárt kapcsolnak. Az emberek könnyedén felvesznek devizahiteleket, nem törődnek a távolabbi kockázatokkal az azonnali előnyök miatt. Mindjárt más a helyzet, ha elszáll a deviza árfolyama.

Mindezt könnyen fel lehetne a vallás figyelmeztetése érdekében is hozni, és erősíteni Tolsztoj felhívását. Csakhogy, mint már említettem, van egy nagyon fontos különbség: a hit figyelmeztetései nem csupán távoliak, hanem egyenesen igazolhatatlanok, nem demonstrálhatóak. Itt érthető, hogy az emberek nem veszik komolyan, a látszat hívők sem, hiszen az egész egy igazolatlan humbug. Rémhírek miatt egyáltalán nem racionális kivenni a pénzünket a bankból.

Tolsztoj programja néhány fanatikus kereszténynél működhetne, akik igazolás nélkül komolyan is veszik istent, és ráadásul pont azokat a részeket mazsolázzák ki a Bibliából, mint Tolsztoj. Tehát fanatikus, békés keresztényeknél működhetne a dolog. Ilyen szerzetesekből azonban érthetően kevés van. A fanatikus hívők egy része egyébként is fanatikusan agresszív.

3) Tolsztoj szerint a vallás az a racionális diszciplína, amely kiolvassa, hogy mi isten szándéka az emberekkel.

Csakhogy mindez óriási humbug. Egyrészt, mint láttuk, a Bibliából nem olvasható ki egyértelműen isten szándéka az emberiséget illetően. Nem csak az etikai szabályokat illetően, hanem például az élet értelmét illetően sem. Tolsztoj erre is utal, utal rá, hogy az életnek kell lennie értelmének, és erre a válasz istennél van, de nem mondja meg, sőt, elismeri, hogy nem tudja, mi ez az értelem. Ezt egyébként nemrég Hankiss Elemérnél is láttuk, ő is megjegyezte, hogy a Bibliában az meglepő módon nincs benne, hogy a keresztények szerint mi is a világ és az emberiség célja az isten szándéka szerint. Ez így pedig humbug, és egyáltalán nem hangzik meggyőzően. Még ha el is hinném, hogy létezik isten, miért szentelném az életemet egy zsákbamacska célnak?!

És akkor arról még nem is beszéltünk, hogy miért pont kereszténység?! Ha a kereszténység, ha a Biblia egységes és konzisztens, és világos volna ezekben a kérdésekben, ha a kereszténység nem bomolna különféle értelmezésekre, szektákra, akkor is ott vannak még a többi vallások, az a jelenség, amelyet én a vallás diverzitásának nevezek, és a vallások hamisságának legszembetűnőbb igazolásának.

Tolsztoj nem sokat ad a tudományra. Bár nem ellensége a technológiai haladásnak, de sokra sem tartja őket. Kifejezetten állítja, hogy a tudomány keveset ér. Közvetlenül ezekben a kérdésekben valóban keveset tehetnek, sőt, a technológiai haladás sokszor jobb fegyvereket ad az embereknek a háborúkhoz. Ugyanakkor a hidegháborúban például az atom- és hidrogénbombának elég nagy elrettentő ereje volt, és az emberiség egy viszonylagos békés korszak köszöntött ránk.

Tolsztoj olyat is leír, hogy:

azaz, hogy:

"Hogy ennek ez lesz a vége, ha nem változtatjuk meg az életünket, az olyan matematikai bizonyosság, mint az, hogy két nem párhuzamos egyenesnek találkoznia kell."

Tolsztoj nem hallott a nem-euklideszi geometriákról, pedig 1904-ben ezek már ismertek voltak. No de egy író miért tudna erről?! Jó, nem kell tudnia erről, csak akkor ne is kontárkodjon bele, ne érvelgessen így, ne szóljon a tudományról!

Egy következő látványos baki:

"It is impossible to organize a universal empire or republic, consisting of European States, as different nationalities will never desire to unite into one State."

Azaz Tolsztoj szerint soha nem lesz Európai Unió. Miközben elég látványosan van. Tolsztoj a nemzetközi bíróságokról, politikai szervezetekről sem gondol sokat. Pedig miközben ezek a szervezetek, vagy például az EU kicsit gyenge, mert az országok hiányzó motivációit nem tudja pótolni, de azért mégis van szerepük abban, hogy a 20. század második fele Európában már viszonylag békés volt. Ebben a NATO-nak és a Varsói Szerződésnek volt jelentős szerepe. Sok szerepe van ebben a globalizációnak is, amely miatt most például sem az EU nem akarhatja teljesen legyőzni Oroszországot, de Oroszország sem az EU-t. Kölcsönös gazdasági függés van ugyanis közöttük. Ezt pedig az EU hamar felfogta, az oroszoknak kell egy kis válság ahhoz, hogy felfogják. De még nagyobb szerepe volt annak a tapasztalatnak, amelyet az I. és II. világháború adott. Mindenféle jézusi tanításnál sokkal hatásosabb volt a közvetlen, empirikus tapasztalat. 

Összességében a naiv kereszténység semmit nem segít, ami segít a tudomány, a racionális diplomácia, politika, az egyezmények, elvek, szervezetek, a történelmi tapasztalat, a globalizáció.

 Tolsztoj tehát sokat szövegel arról, hogy a szerinte igazi kereszténység jegyében miért kellene az embereknek őrizkednie a háborúktól. Mindez természetesen teljesen értelmetlen, erőtlen és eredménytelen. Aztán a 12. fejezetben tulajdonképpen elmondja majdnem az összes érvet, amit én el tudnék mondani, amely érveknek azonban semmi köze Jézushoz, istenhez, a Bibliához, a másvilág meséjéhez. Mik ezek?

1. Egy egyszerű embernek még Szibériába száműzetni, vagy dezertálni és bujkálni is jobb, mint a japánok által lelövetni. Itt a kockázatok összevetése és a mérleg esetleg billeghet.
2. A japánok nem Moszkvát és Pétervárt támadták, tehát nem lett volna szükséges háborúzni velük Mandzsúriáért. Ez nem a szent haza védelme volt.
3. Japánnak komoly hadereje volt már akkor, látszott, hogy az országnak nem éri meg megtámadni, még a győzelem is drága lett volna.

II. esetében Tolsztoj úgy fogalmaz, hogy még ha a japánok el is érik Moszkvát, akkor sem kellene háborúzni velük. Én azt mondom, hogy ez az ellenkező, szélsőséges nézet. Szerintem a normális nézet, hogy a védekező háborút megengedhetjük. Ez egy normális, elfogadható életszemlélet szemben Tolsztoj naiv hülyeségénél. Ha az oroszok nem támadtak volna, és csak valahol Novoszibirszk környékén szálltak volna szembe a japánokkal, akkor esélyt adtak volna a békére, elkerülték volna a szükségtelen háborút, de nem is tűntek volna nyámnyilának. Mi több, az utókor és más országok egyértelműen az oldalukra álltak volna, és a végén nyugodtan visszazavarhatták volna a japánokat a szigetükre. De az oroszokat és a japánokat is a kapitalista imperializmus, a gyarmatosítás hajtotta. Azt nem látták, hogy a 20. században már nem olyan egyszerű, és olcsó gyarmatosítani, mint korábban például a briteknek. Ennek megtanulásához szükség volt a 20. század első felére. Ez jelenik meg a III. pontban is.

Összességében tehát a felesleges háborúk ellen nagyon is sok ésszerű érv hozható fel, amelyek azonban evilági, empirikus érvek, amelyek a gazdaságról szólnak, az emberek érdekeiről. Ilyen érvek mentén dől el az is, hogy mondjuk a náci agressziók nem voltak szükséges háborúk, de a nácik leverése végül is szükségessé vált. Ebben a kérdésben nagyon fontos volt az a különbség, hogy a nácik támadtak, és nem a franciák, nem a britek. Hogy a japánok támadtak, és nem az Egyesült Államok.

Összességében tehát nem az őskereszténység a megoldás. Nem is reális, nem is működik, naiv is. Tolsztoj panaszkodik, hogy Európa már nem igazán vallásos. Azóta még kevésbé lett vallásos, viszont békésebb lett. A megoldás ugyanis mégis a tudomány és technika fejlődése, megoldás a gazdaság és a társadalom fejlődése. Megoldás a történelmi ismeret és a tanulságok levonása. Megoldás a szekuláris, modern, demokratikus társadalom. Azok az országok, a világ azon régiói, ahol ilyen országok működnek sokkal békésebbek, mint a vallásos országok. A statisztikák is ezt mutatják. 

1) Mint "tudjuk", Jézus december 25-én született.

2) De melyik évben?

3) Ha Kr. e. 1. december 25-én született, akkor Krisztus Krisztus előtt született. Ellentmondás.

4) Ha Kr.u. 1. december 25-én született, akkor Krisztus Krisztus után született. Ellentmondás.

5) Ha korábbi vagy későbbi években született, az is ugyanúgy ellentmondás.

6) Kr.e. 1. és Kr.u. 1. között nincs semmi.

7) Tehát reductio ad absurdum bebizonyítottuk, hogy Krisztus nem született, tehát nem létezett.

:))))))))))))))))))

Egyébként a témáról komolyan csak annyit, hogy:

A) Jézus születését tudósok valamikor i.e. 4.-7. körülre teszik. És egyáltalán nem december 25-ére.

B) Az evangéliumok itt is önellentmondásosak. Meglepő?!

C) Szóval Jézus létezése inkább az igazolás hiánya, és az ellentmondások miatt kétséges.

D) A keresztény időszámítást jóval később találták ki, és akkor ezzel a 4-7 évvel elszámolták magukat. Nulladik évet ekkor nehezen vezethettek volna be, mert a nulla fogalma éppen még kristályosodás alatt volt. De "Jézus születésének évét", mint olyat, külön bevezethettek volna.

E) Ez már csak azért is jó lett volna, mert a nulladik év hiánya miatt nem lehet jól számolni az i.e. és i.sz. dátumokkal, Például -1 december 25. és 1. december 25. között egy év telt el, miközben 1-(-1)=2.

A tuniszi lövöldözés egy ideig viszonylag rejtélyes ügy volt. Ugyebár a tetteseket lelőtték. Egy ideig semmit nem lehetett tudni, csak sejteni, aztán már felvállalták, végül nemrég némi információt kaphattunk az egyik elkövető életrajzáról. Idegenvezető volt. A francia Liberationben megjelent egy cikk, amely azt kérdezi, hogy: "miért követi egy ilyen fiú ezt az utat"? És istenuccse mondom, ha hiszitek, ha hitetlen gyaurok vagytok, de bennem is pont ez a kérdés merült fel.

Hogy történhetett ez így ezzel a sráccal?! Mi lehet ennek az oka?!  Mi válthatja ki?! Allahra mondom, nem tudok rájönni az életrajz alapján.

Talán a datolya és az olíva olaj, amit reggelire evett?!

No de úgy írják, mintha ez normális reggeli lenne Tunéziában.

Talán az, hogy szegény volt?

De hát azt írják, közép-osztályhoz tartozott.

Talán árva volt?

Azt írják, apja sofőr, anyja óvónő.

Talán az iskolázatlanság?

Azt írják, érettségizett, és franciát tanult.

Talán a munkanélküliség?

De hát idegenvezetőként dolgozott egy túrisztikai ügynökségnél.

Talán utálta a nyugatot?

De hát azt írják, szerette a nyugati ruhákat, és nem szólt semmit a nyugati dolgok ellen.

Talán a diktatúra miatt?

De hát nemrég volt forradalom Tunéziában.

Talán a benne fortyogó agresszivitás miatt?

De hát azt mondják, a légynek se tudott volna ártani.

Talán az ateizmus miatt?

Dehát Yassine al-Abidi nem volt ateista.

Esküszöm, ha iron maidenbe zárnak, ha vízpróbára tesznek, ha máglyára küldenek, akkor sem tudom megmondani, ugyan mi lehet az oka annak, hogy egy ilyen normális, rendes, különösebb problémák nélküli srác egyszer csak elmegy egy terrorista táborba kiképzésre, majd egyik nap bemegy egy múzeumba, és lelő egy csomó vadidegent, és egyben megöleti magát a rendőrséggel. Vajon mi lehet az oka?! Talán a hívő olvasóink segítenek, és elárulják. :)

Az Antikrisztust Nietzsche összeomlása előtt pár hónappal írta, és bár még be tudta fejezni, de már nem maga adatta ki. Volt is némi kavar, mert a húga, Elisabeth Förster-Nietzsche nem egészen pontosan a kézirathoz hűen akarta kiadni a könyvet. Részben persze büszke volt a fivérére, részben megpróbálta más színben feltüntetni a nézeteit, és részben nyilván tudatában volt annak, hogy Nietzsche nézetei teljesen ellentmondanak az ő vallásosságának. Tulajdonképpen csoda, hogy egyáltalán valamilyen torz formában elfogadta, és kiadta az utolsó műveit.

Az Antikszrisztus már a címében is Nietzsche leginkább keresztényellenes művének tetszik, és tartalmában is az. Bár az "Isten halott" szállóige nem ebben hangzik el. Ebben a korban egy ilyen könyv kiadásáért ugyan máglyahalál már nem fenyegetett senkit, de kétségkívül merész húzás volt. Ha Nietzsche még ép elmével megélte volna a rendes kiadását, és népszerűbb lett volna annál, mint amilyen nem volt (Nietzsche saját korában még nem volt igazán népszerű), akkor talán megüthette volna a bokáját érte. Érdekes, hogy a vatikáni indexre semelyik Nietzsche mű nem került fel, mivel ekkorra már nem volt energiájuk minden művet indexre tenni, ami eretnek volt, inkább csak a keresztény körökön belüli, a katolikusokra nagyobb befolyással rendelkező, "kicsit eretnek" könyveket tagadták ki, a totálisan antikatolikusokat nem. Nietzsche olyan egyértelműen volt antikatolikus, hogy nem szántak rá energiát, hogy indexre tegyék.

A könyv érdeme ez a merészség, maga az, hogy bemutat egy ennyire keresztény-ellenes világképet, életérzést. Mint ahogy azt már máskor is megírtam, Nietzschét nem tartom igazán jó filozófusnak, mivel nem érvelő, nem racionális, nem analitikus, hanem retorikus. Azt is lehet mondani, hogy talán nem is filozófus, hanem megtévedt költő, a carnapi értelemben. Pontosan ez minden könyvének a gyengéje: ugyan nagyon sok motivációt ad az ateistáknak, de vészes, hogy túl sok benne az érzelmi alapú kereszténység-gyűlölet, és túl kevés a racionális kritika. Én magam fiatal koromban az összes Nietzsche művet végigolvastam. Megdöbbentően felfrissítő volt az élmény, hogy van egy ilyen gondolkodó, aki ilyeneket ki mer mondani, aki meri valami egészen más módon szemlélni a világot, aki túllép e mai, földi kocsmán, ezeken a közhelyeken. A fiatalos, forradalmi hevülettel ezt az élményt megvilágosodásnak is nevezhettem volna.

Ma viszont már számon kérem Nietzschén a racionális gondolkodást, az analitikus érveket. Számon kérem a szubjektivizmusát, számon kérem azt, hogy a gyűlölete mögé nem teszi oda az alapokat. Nietzsche meglátásom szerint ugyanis nem annyira a vallást gyűlöli, hanem a dekadenciát, az életellenességet, a közhelyet, az unalmasat, és a kereszténységet nem is annyira mint vallást, hanem mint dekadens világnézetet gyűlöli. Bár Nietzsche ateistának látszik, de nem is annyira abszurdum, hogy akár nem is ateista. Nietzschének esetleg nem is lett volna baja a görög istenekkel, vagy általában olyan istenekkel, akik az élet, az erő, a kivételesség, az érdem istenei. Nietzschének nem biztos, hogy gondja lett volna egy Thorral, egy Odinnal.

Én magam is unom a közhelyeket, szeretem az életet, talán nekem is kevesebb bajom volna a görög és viking istenekkel, de csak árnyalatnyit kevesebb bajom. Ugyanis én a vallást magát tartom helytelennek, így a nem keresztény vallásokat is, a görög mitológiát, és a pogány vallásokat is. Az, hogy a kereszténység ráadásul egy dögunalmas, fantáziátlan, közhelyes, dekadens hülyeség, az nem számít objektív érvnek, az legfeljebb egy kis szubjektív adalék. 

Nietzsche a kereszténység kritikáját azzal kezdi, hogy az elesettek, szegényekkel szembeni sajnálatot, együttérzést kritizálja. Szerintem például ezt is túlzásba viszi. Én inkább baloldali liberális, és merikrokata vagyok (mindenki érdeme szerint érvényesüljön). A baloldaliságom talán nem állna túl messze bizonyos keresztény felfogástól, de a liberális és merikrokratikus felfogásom már igen. Itt hadd hangsúlyozzam, hogy az a keresztény, vagy jézusinak mondott felfogás, amit itt Nietzsche kritizál, az bár jellemző a kereszténységre, de a kereszténységben ennek az ellentéte is megtalálható, hiszen akkora nagy zagyvaság az egész vallás. A következőkben ezért ezt a keresztény értelmezést naiv-egalitárius felfogásnak fogom nevezni.

Nietzschétől viszont a baloldali felfogás áll messze. Ő teljesen antiegalitárius párti. Nietzsche nem veszi figyelembe az igazságosságot: vannak, akik maguk hibáján kívül szegények vagy elesettek. Ők érdemelnek segítséget. A világ igazságtalan, helyes, ha igazságosabbá tesszük. De a naiv-egalitárius kereszténység ezt tényleg ész nélkül teszi, nem merikrokata alapon, és túlzásba is viszi.

Hadd világítsam meg ezt egy példával. A naiv-egalitárius-keresztény felfogás szerint egy szegény, elesett, beteg embernek akkor is kijár a teljes együttérzés, segítség, szánalom, ha jelentős részben maga is tehet a bajáról. Egy ilyen naiv-egalitárius-keresztény az alkoholista, hülye, önsorsrontó hajléktalanhoz is rohan segíteni, és akár egész életében támogatja, teljesen feleslegesen, mert nem lehet rajta segíteni. A másik szélsőség, Nietzsche pedig azt mondja hogy "aki szegény, az annyit is ér". Szemében minden szegény alávaló, ő el sem tudja képzelni, hogy valaki önhibáján kívül szegény vagy beteg, vagy máshogy elesett. Én a kettő között vagyok. azt gondolom, hogy vannak a maguk hibájából szegények, elesettek, betegek, és vannak, akik önhibájukon kívül azok. Aki úgy szegény, hogy többre is érdemes volna, az szerintem érdemel segítséget, vagy inkább esélyt. De szerintem vannak hajléktalanok, nem kevesen, akiken úgy se lehet segíteni, és nem is érdemes. Én legalábbis nem törődök velük. Én nem vagyok kommunista szinten egyenlőség párti, de esélyegyenlőség szinten igen. Nem szabad mindenkinek egyformán gazdagnak lennie, mert nem vagyunk egyformák. De mindenkinek lehetőleg egyenlő esélyeket kell biztosítani a boldogulásra. Még esélyekből sem tudunk teljes egyenlőséget biztosítani, de az államnak ezt elősegítve kell működnie.

Az Antikrisztusban egyértelműen, világosan szerepel az a gondolat, hogy az erkölcsöt magunknak hozzuk létre, és, hogy ez egy olyan konstrukció, amely irányítja az életünket, de mi magunk akarjuk ezzel irányítani az életünket. Az a helyes, ha az erkölcsünk arra vezet, amerre mi akarjuk, hogy vezessen, nem pedig holmi isten, vagy valamiféle papok. Ez pedig Nietzsche esetében mindenképpen a természetes ösztönök felé vezet. Bár természetesen nem arról van szó nála, hogy gondolkodás nélkül, "állatiasan" cselekedjen az ember, de a kereszténység életellenes, ösztönsorvasztó felfogását ellenezte. Nézetei közel állnak az epikureanizmushoz, bár azért el is határolódik Epikurosztól, mert szerinte ő is dekadnes volt abban, hogy túlságosan kerülte a fájdalmat, szenvedést.

Nietzsche mond néhány egyszerű, de fontos dolgot a hit és az igazság kapcsán. Ha egy ember bűnösnek hiszi magát, akkor nagy megkönnyebbülés neki az, hogy üdvözül, akkor is, ha nem is igaz, hogy bűnös, csak azt hiszi. A hit sok mindenre képes, figyelmeztet Nietzsche. Mert ebben a példában is látszik, hogy bár a pillanatnyi megkönnyebbülés szempontjából a hit téves volta nem is számít, de valahol annak kell, hogy legyen buktatója is, hogy az egész egy légvár. A hit tehát nagy átverésekre képes.

Jézust Nietzsche egy békés, majdnem buddhista, az establishmenttel szembe menő, "neohippi" lázadóként rekonstruálja. Kicsit lázadóként, de nem tettlegesen agresszív lázadóként, aki ténylegesen nekimenne valaminek, hanem olyannak, aki a maga élete példáján mutatja be az új irányt. Tényleg amolyan hippi stílusban. Nietzsche itt az evangéliumokból ignorálja a pénzváltók kiűzését, és azt, hogy a keresztfán szereplő vád szerint Jézust trónkövetelő lázadóként ítélték el. Nietzsche általában azt mondja, hogy az evangéliumokban későbbi szekták sok hozzáadása szerepel. Ebben igaza is van. Csak arra nem hoz fel érvet, hogy az evangélium ellentmondásos Jézus alakjai közül miért pont a békés hippit tekinti autentikusnak, és miért a lázadó Jézust hozzáadásnak. Miért nem fordítva?!

Ez ugyanis a Jézus rekonstrukciók rákfenéje. Könnyű az evangéliumokból kiolvasni a gyógyító szent embert, a lázadó szabadságharcost, a majdnem buddhista keleti "bölcset", és még sok prototipust. Sokan, sokféleképpen rekonstruálták már Jézust. Énszerintem az egésznek semmi értelme. Az evangéliumok különböző szekták önigazoló írásai, a saját Jézus képeikkel, és ezek ellentmondásosak. Nincs eszközünk arra, hogy döntsünk arról, melyik az autentikus kép, melyik a történelmi Jézus, ha egyáltalán van. Az is lehet, hogy Mohamedhez hasonlóan volt Jézusnak egy békésebb és egy agresszívebb korszaka. Ki tudja?! Nietzsche rekonstrukciója is csak egy szellemi játék, semmi több. De ez majdhogynem mindegy is, Nietzsche a rekonstruált Jézusát elítéli. Bár nem annyira, mint amennyire Pált utálja.

Pált Nietzsche úgy állítja be, mint aki a naiv kereszténységből csinált egy olyan eszmerendszert, amelybe a görög filozófia dekadens részét is beleötvözte. Így lett a naiv kereszténységből, amely nem is volt annyira életellenes egy életellenes vallás.

Nietzsche kritizálja az erkölcsi világrendet, mint olyat a vallásokban, hogy mindent ebben látnak, az egész világ összes történését vagy ellenszegülésként vagy engedelmességként az isten akaratának. Idióta szemléletnek nevezi azt, hogy mindent ezen a szemüvegen át néznek. Ez egy helyes meglátás, a retorikája jó, de a kifejtése gyenge. Igazából Nietzsche nem mondja el, miért ne lenne ez helyes, csak támadja ezt a felfogást, és lekicsinyli. A teljes kritikához hozzátartozik az, amit szoktam fejtegetni, hogy fogalmi képtelenség azt nevezni jónak, amit isten akar. Ki a halált érdekel, mit akar egy isten, még ha létezik is, mindaddig, amíg nem kényszeríti rám?! Ha meg rám kényszeríti, akkor sem fogom jónak elfogadni, legfeljebb teljesítem.

A zsidóság történetének prezentálása szubjektív, és Nietzsche a maga szájíze szerint emel ki dolgokat. A kereszténység történetének bemutatása is hasonlóan szemezgetős. Amit mond a kereszténység lényegéről, például, hogy szembefordultak az egyházi renddel, az legfeljebb a még zsidó területen élő korai keresztényekre igaz. Utána már a korai kereszténységben pillanatok alatt kiépült az egyház. Amint Jézus meghalt, máris kiépültek a keresztény közösségek, és visszajött a papok mindent eluraló, hatalmaskodó rendszere, melyet Nietzsche olyan szépen kritizál a zsidóknál. Nietzsche általában nem hivatkozik, nem idéz, nem támasztja alá a nézeteit, melyek a zsidóság és kereszténység történelmének egy egyoldalú felfogása, és bizonyos dolgok lényeginek való kiemelése pusztán azon az alapon, hogy Nietzsche számára ez lényegi, és minden mást ignorál.

Egy érdekes gondolat Nietzschétől, hogy a mennyei királyság Jézusnál szimbolikus, nem a halál után jön, nem a túlvilágon jön el, hanem a keresztények "szívében" van, azaz csupán egy tudatállapot, a világ valamilyen szemlélete, egy erős érzelemrendszer. Ez egy igen érdekes értelmezése az evangéliumoknak, miszerint a mennyország nem egy túlvilági hely, a feltámadás nem jön el valamikor, hanem minden a gondolatainkban van csupán. Persze azt mondani, hogy Jézus ezt tutira így értette, azt nem lehet, nem lehet alátámasztani. Mindenesetre ez legalább egy érdekes elgondolás. Ennek volna jelentősége abban, hogy nem muszáj úgy értelmezni az evangéliumokat, ahogy a nikaia hitvallás teszi. Másrészt ebből az értelmezésből vallást csinálni is butaság volna, hiszen ha minden csak metaforikus, minden szimbolikus, minden tudatállapot, minden csak életérzés, és semmi nem objektív igazság benne, akkor ebben tulajdonképpen nincsen semmi, ami de facto ellent mondana az ateizmusnak. Úgy egy ateista is érezhet, hogy ő bizonyos szimbolikus értelemben halhatatlan, mert emléke tovább él. Mint láttuk, a túlvilágban nem hívő Diderot pont így szemlélte a dolgokat, tehát életérzés szintjén összeegyeztethető egy ilyen metaforikusan értelmezett Jézus-értelmezéssel.

Nietzsche végül arról is szól, hogy mindazt, amit korábban a kereszténységről mondott, és én naiv-keresztény értelmezésnek neveztem, az a kereszténységnek csak egy része. Emellett a modern kor, azaz Nietzsche korának embere és a hippi-Jézus óriási ellentmondásban vannak: a modern kor embere hadsereget gyűjt, és büszke rá. Közben kereszténynek mondja magát. Ez Nietzsche szerint önellentmondás, álszent, hipokrita viselkedés. És akkor emellé még oda lehet tenni a középkor keresztes hadjáratait, vallásháborúit, az inkvizíciót és a boszorkányüldözést. A jézusi szegénységgel szemben a katolikus egyház középkori luxusát.

A tudomány, tudás és a vallás ellentétéről úgy ír, hogy az felszínes, és közhelyes. Az igazságról is költői ellentmondásokra ragadtatja el magát. Viszont felemlíti a vallás két igazolási formáját, és erről korrekten ír:

1)  A hívők szerint isten igazságát igazolja, hogy a kéréseink meghallgattatnak, és kegyelmekben részesülünk. Nietzsche helyesen mutat rá, hogy egyrészt ennek nincs semmi igazolása. Különösen a túlvilági jutalomnak. Másrészt a jutalom, tehát a kapott jó dolgok, a boldogság, élvezetek nem igazolások. Ez a kritika odáig helyes, hogy például ha a hívők boldogabb emberek volnának a hitük miatt, pszichésen értve, akkor az nem igazolná, hogy emögött igazság van. Ha ellenben konkrétan megragadhatóan igazolhatóan szerencsésebbek volnának, tehát az imáknak nem csak szubjektív boldogságcsináló, de a külső történésekre való objektív hatása volna, az igazolás lehetne istenre. Viszont ilyet nem sikerült kimutatni, az imakísérletek során.

Nietzsche azt is túlzásba viszi, hogy itt azt állítja, hogy az igazság nem tesz boldogabbá. Ez teljesen szigorúan véve nem igaz, és ha igaz lenne, akkor nem volna a tudásnak haszna. Nyilvánvaló, hogy a tudás, azaz az igazság ismerete hasznot hoz az okos embernek, ki tudja használni, jobbá teszi az életét. Úgy általában, hosszú távon. Ez pedig boldogabbá teheti.

2) A másik vélt vallásos igazolási forma a vértanúk halála. Ezt Nietzsche helyesen kritizálja. Kicsit itt is retorikus, és elragadtatja magát. De az megint alapvetően igaz, hogy egy vértanú halála nem igazolja, hogy igaza van, csak azt, hogy erősen hitt abban, amiért meghalt. Nem igaz dolgokban lehet erősen hinni, hiszen haltak meg emberek egymást kizáró hitekért. Például nácik és kommunisták haltak meg egymás ellen hadakozva a hitükért.

 Nietzsche sok mindent kritizál még, ami offtopic, és az Antikrisztus témájába sem tartozik. Például szidja a szocialistákat, pont az említett egyenlőségi nézetek miatt. Szidja a németeket a protestantizmusért, amivel megölték a reneszánszot. Szerinte ugyanis Cesare Borgia jó lett volna pápai trónon, míg Luther rossz volt vallásalapítóként. Szerinte az iszlám jobb, mint a kereszténység, mert nem életellenes. A mórok a pozitív példák Nietzsche szerint. Mindent az életigenlés szempontjából tekint, ezért lehet jobb nála egy kicsapongásban élő katolikus vagy mór, mint egy lutheránus.

Ami az életigenlést és Nietzsche saját életét illeti, miközben maga bár utazgatott, és szerette az olasz városokat, de nem élt nagy lábon, nem is élhetett, és nem is volt az a bulizós fajta. Nietzsche életigenlése tehát inkább csak vágyakozás, amit sokat emlegetett, sokat leírt, de maga nem élte meg igazán. Nem is merte. Ez szintén elvesz Nietzsche hiteléből sokat, viszont nem tartozik a blog témájába.

Ami a blog témájába tartozik, hogy az Antikrisztus egy merész, nem konvencionális, érdekes könyv. Sok jó gondolattal, sok érdekes szemléleti kérdéssel. Kevés analitikus érveléssel, és némi következetlenséggel. Érdemes elolvasni, lehet belőle erőt meríteni, de bizonyos dolgokat nem kell automatikusan elfogadni belőle.

Olvasom, hogy technikailag nemsokára elérhetővé válik, hogy két homoszexuális férfinak legyen "vér szerinti", tehát biológiai gyereke. Az elgondolás szinte adódik az őssejtkutatás eredményeiből, amely által őssejtekből sokféle sejtet tudnak mesterségesen előállítani. Így az egyik férfinek az őssejtjéből petesejtet készítenek, a másik férfi hímivarsejtjével mesterségesen megtermékenyítik, és egy béranya kihordhatja. Nem kell félni, hogy a homoszexuális férfiak mindenkit elpusztítva saját társadalmat alapítanak tehát.:) Gondolom egyébként, hogy ugyanez két homoszexuális nő esetében is menni fog, amikor az őssejtből hímivarsejtet kell létrehozni.

Na most ha Semjén Zsolt ezt olvasta, akkor biztos lepetézik meglepetésében, mérgében, aggodalmában, szomorúságában. Például egy ilyen gyermek esetében a teljes öröklési jogokat nehéz lesz megtagadni.

No jó, amíg itt Semjén Zsolt lesz a király udvari bolondja, addig persze be lehet ezt tiltani Magyarországon. No de ha például Ausztriában engedélyezik, akkor mibe se kerül ott megcsináltatni a gyereket, aztán Magyarországon szépen megszülni. Megtermékenyített petesejtet a méhben Magyarországra hozni csak nem törvénytelen. Az anyakönyvi hivatalban kénytelenek lesznek bejegyezni az apát és az anyát, aminek ténye tudományos tény lesz, hisz az anya nyilván az, amely szülő a petesejthez valót adta, az apa meg az, aki a hímivarsejtet. Nem látom, hogy kerülnék el, hogy egy ilyen gyereket anyakönyvezzenek, és mindkét szülő biológiai mivoltát dokumentálják.

Én azt se gondolom, hogy ennek a technikának olyan erős erkölcsi akadálya volna, mint a génmanipulációnak. Hiszen itt nem manipulálják a géneket. Két létező genomból hoznak létre egy harmadikat. Annyi a különbség, hogy természetes úton ez a két genom nem találkozna úgy, hogy abból gyerek is szülessen. 

Ami a gyerek nemét illeti, két XY-kromoszómás DNS-ből nyilvánvalóan lehet 25 százalék eséllyel lány, 50 százalék eséllyel fiú, és 25 százalék eséllyel egy nem létező, YY nem. Nem tudom, hogy egy ilyen kromoszómának milyen következményei vannak, úgy látom, ilyen eddig még nem is fordult elő a világon. Gondolom, az X kromoszóma hiánya valószínűleg súlyos következményeket jelent, tehát ezeket a zigótákat beültetés előtt ki kell válogatni.

Mindenesetre ezzel a homoszexualitás ellen felhozott egyik egyébként is kérdéses érv is meg fog bukni. Nem lesz igaz az, hogy a homoszexuálisok visszavetik a társadalom szaporulatát. Ez eredetileg is hülye "érv" volt, hiszen a Földet ma nem az alulszaporodás fenyegeti, és például a katolikus papok is visszavetik a szaporodást a cölibátus intézményével. De ezek után a homoszexuálisokat ilyenekkel még hülyén se lehet majd vádolni.

Ateistaként még volna itt egy kis kérdésem azokhoz, akik azt hiszik, hogy az emberekbe valamikor a fogantatás és a születés között valahogy isten becsempész valami transzcendens lelket. A kérdésem, hogy egy ilyen gyerekbe is hoz a Jézuska lelket?

1) Ha igen, akkor isten ezzel úgymond áldását adja a homoszexualitásra, a homoszexuálisok gyerekvállalására.
2) Ha nem, akkor ők lesznek az első homo sapiensek, akik tehát tuti biztos nem rendelkeznek transzcendens lélekkel, még a hívők szerint sem. Ők akkor a mennyországba és a pokolba se kerülhetnek. Jól meg fognak halni, mint az ateisták szerint mindannyian. Szétfeszítettük volna az örök  isteni rendet?:)

A 2. esetben hívők számára elég nagy kognitív disszonancia lesz, hogy természetesen fogalmuk nem lesz arról, hogy ezek a gyerekek kicsodák, mivelhogy semmiben nem fognak különbözni a "transzcendens lélekkel rendelkező" gyerekektől. Ezek a gyerekek értelmesek, intelligensek lesznek, mint más gyerekek, lesznek érzéseik, lesznek erkölcsi preferenciáik. Ez még jobban fogja demonstrálni, hogy ez a "transzcendens lélek" egy üres elképzelés. 

És végül, ahogy azt már kifejtettem, ez az epizód is egy adalék abban a folyamatban, amit én az elkövetkező tudományos és technikai fejlődéstől várok. Nem, nem várom azt, hogy a tudomány bebizonyítsa, hogy nincs isten. Bizonyítani ezt, és ennek ellenkezőjét nem lehet. De igazolni, és a mindennapi életben egyre erősebben, látványosabban fogják demonstrálni azt, hogy a dualista felfogás hülyeség, hogy az ember teljes egészében "anyagi". És mivel sok ember van, akit elvi gondolatok nem győznek meg, mert ahhoz hülyék, ellenben ha ott van előttük a mindennapi életben valami, akkor már elfogadják, ezért ezáltal az ateizmus további, drasztikus növekedését várom.

A mesterséges intelligenciával, a mesterséges megtermékenyítés további vívmányaival, a génmanipulációval, az élővilág teljes mérnöki tervezésével és kontrolljával, a földön kívüli élet esetleges felfedezésével (nincs hitem arról, hogy van-e) szerintem elkerülhetetlen lesz a vallások vége.

Egy rendelőben várakozva akadt kezembe a focus.de egyik legutóbbi száma, amelyben a a borítón is a németországi iszlám kérdése szerepelt (Illik-e Németországhoz az iszlám?), és az egyik cikk-szekció címe is ez volt: "Keine falsche Harmonie mehr" (Legyen vége a hamis harmóniának!), és ebben szerepelt több cikk a témában.

A szekció címe arra utal, hogy azt még ez a mérsékelt újság is elismerte, és az abban megszólaló "mérsékeltebb", "liberálisabb" muszlim "gondolkodók" is elismerték, hogy valami nincs rendben. Az a politika, amely eddig toleranciát hirdetett az iszlámmal, és hamis illúziókban ringatta magát, az kudarcot vallott. Erről leginkább a "Wir haben zu lange geschwiegenWir haben zu lange geschwiegen" ("Túl sokáig hallgattunk") c. cikk szól. A német Pegida mozgalommal (egy ebben az évben Drezdában feltűnt, muszlimellenes civil mozgalom) nyilván nem értett egyet az újság, és a megszólaló muszlimok, de elismerték, hogy jeleznek valami jogos problémát.

Na most mivel nem egy rasszista újságról van szó, a hamis toleranciával arra utaltak, hogy eddig a szélsőséges iszlámmal szemben is toleránsak voltak, értve ezalatt persze nem azt, hogy engedték volna őket robbantani, de a wahabista, szalafista imámok működését engedték. A cikkekben mindenki egyetértett abban, hogy a német iszlám szervezetekkel az a gond, hogy:

1) Az iszlám szervezetek konzervatívak, vagy egyenesen szélsőségesek, és így nem képviselik a német muszlim többséget, vagy átlagot.

2) Az imámokat általában külföldről, leginkább Törökországból importálják, onnan kapnak támogatást is, és ez a szélsőség folyamatos utánpótlását jelenti az imámok között.

Erről hangsúlyosan ír Alexander Wendt, focus szerkesztő. Figyeljük meg, hogy 2 elismeri, hogy egy normál török imám, az szélsőséges. Azaz elismeri, hogy ami Törökországban az átlagos hit, az tulajdonképpen szélsőséges. Ez pedig azt jelenti, hogy a szélsőséges és a mérsékelt hit szétválasztása illúzió. 

Az "Abendland? Wir gehören dazu" (Nyugat? Hozzátartozunk) c. cikkben szerepel egy riport muszlim "gondolkodókkal". Ebben szólnak a szalafista mozgalomról, és a Pegidáról azt, amit korábban írtam. De itt sok problematikus dolog merül fel. Például, Sulaiman Wilms kritizálja azt, hogy a Focus címoldalt, amely azt állította, hogy a terrorizmusnak igenis van köze az iszlámhoz. Ugyanakkor, amikor visszakérdez a riporter, nem mondja azt, hogy az iszlámnak semmi köze az iszlámhoz, de továbbra sem ismeri el, hogy van köze hozzá. Egyik állítást sem mondja ki, holott a logika (tertium non datur) szerint valamelyik mellett le kell tennie a garast. Ez a maszatolás, az, ami megakadályozza a tisztánlátást. Ahhoz, hogy előrébb jussunk, érteni kell, meg kell különböztetni, és logikailag konzisztens módon kell tudni mindenkinek arra válaszolni, hogy melyik állítás igaz:

A) Az iszlámnak semmi köze a terrorizmushoz. Mivel azt tagadni, hogy mostanában a terroristák egy igen jelentős része muszlim hívőnek mondja magát eszement butaság volna, ez azt jelenti, hogy vagy azt kell vallani, hogy ezek nem is "igazi" hívők (ami abszurdum, mert mi definiálja az igazi hívőt, ha az nem, hogy mondjuk állandóan a Koránból idéznek?), vagy azt, hogy tök véletlen, hogy most éppen iszlám a terrorizmus, majd más korban lesz sakkozó terrorizmus is, és virágkertész terrorizmus is, és hasonlók (ami megint abszurdum).

B) Az iszlámnak van némi köze a terrorizmushoz, és ennek megfelelően némi politikai lépések szükségesek. Ide tartoznak az olyan nézetek, hogy az iszlám fundamentalizmussal baj van, de a "mérsékelt" iszlámmal semmi gond nincs. És ennek megfelelően politikai, rendőrségi, felderítési eszközökkel a fundamentalizmus ellen kell küzdeni, de amúgy semmi gond.

C) Az iszlámmal van valami elég jelentős gond, de azért még megmenthető. Ide tartoznak az olyan nézetek, hogy az iszlámnak valamiféle reformra van szüksége, újra kell értelmezni.

D) Az iszlámnak igen jelentős köze van a terrorizmushoz, és emiatt teljesen elítélendő, és javíthatatlan. Ez természetesen az én nézetem. És persze ez az összes vallásra vonatkozik, mert az iszlámmal leginkább az a baj, hogy vallás, és nem valami kirívó vallás, hanem ez majdnem hogy törvényszerű a vallásban.

Az újságban a B) és C) nézeteket képviselték a cikkírók és riportalanyok, erre még visszatérek.

Hátra van még a "Muslime, wo bleibt euer Aufschrei?" ("Muszlinok, hol marad a felkiáltásotok?"). Nehéz jól fordítani a címet, arra utal, hogy a muszlimoknak a szélsőséges mozgalmakkal szemben, és főleg a terrorista akciókkal szemben sokkal hamarabb fel kellett volna emelniük a szavukat. Leginkább az Iszlám Állam lefejezéseinél reklamálja ezt a szerző, Tuvia Tenenbom, akinek a cikke egy véleményes, provokatívnak reklámozott cikk. Nos, nem eléggé provokatív. Meglebegtet pár fontos dolgot, de aztán nem mer teljesen végigmenni az úton.

Például leírja, hogy az agresszív és a békés iszlám a Koránban együttesen megvan, és ez ellentmondás, de hát a vallásnak már csak ellentmondásosnak kell lennie, különben tudomány lenne. Rendben, de azt valahogy nem mondja ki, hogy amiatt végül is a vallás úgy bullshit, ahogy van. Mert most miért jó az, hogy van a hit, amely inkonzisztens dolgok elfogadására tudja rávenni a butákat?! Látjuk az eredményét, ott van a szerző orra előtt, de nem mondja ki a konzekvenciát. Jó, lehet, hogy szatirikusnak szánta a cikket, és reméli, hogy az olvasó rájön a konklúzióra. De nem vagyok benne biztos. El tudom képzelni, hogy vannak, akik tényleg azt gondolják, hogy "hát igen, a vallás lényege, hogy inkonzisztens, hát igen, ennek van némi káros mellékhatása, de hát ez van, ezen nem lehet javítani, vagy ennyit be lehet vállalni, hiszen a vallás emellett mégiscsak szép és jó ism sőt, pont az benne a szép, hogy credo quia absurdum est". Hát nem. Szerintem nem lehet bevállalni. Annyi szép és jó van, amellyel nincs ennyi probléma! Nem kell ráfanyalognunk a vallás hülyeségére.

Tuvia Tenenbom egy elég hajmeresztő gondolatmenettel zárja a cikkét, lehet, hogy ez is a szenzációhajhász provokatizmus jegyében íródott. Azt mondja, hogy korábban ezek a törökök (Németországban jellemzően török származású muszlimok élnek) normális, liberálisok voltak, a muszlimák (sic!) kint bikiniztek a strandon, csak aztán jöttek ezek a szalafisták és wahabisták. És ki tehet erről?! Hát a nyugat. Mert ugye ezeket a wahabistákat és szalafistákat gazdag arab olajállamok pénzelték. És a nyugat nem kritizálta ezeket elég erélyesen, beengedte a szalafista és wahabista támogatásukat, mert kellett az olaj.

Na most ez kérem az okok, és felelősségek sorrendjének durva felborítása. Meglehet, hogy a nyugat nem volt elég erélyes, elvszerű ezekkel az államokkal, és engedte őket, de a nyugat felelősségénél tán csak nagyobb eme arab államok felelőssége, akik maguk "csinálták" a befolyásolást! Hát az elkövetés már csak nagyobb bűn a hagyásnál! És felelősek a szélsőséges imámok, akik konkrétan végrehajtották a befolyást, és felelősek maguk a muszlimok, akik bevették. Ezek a fő felelősök, és a nyugat felelőssége ezután legfeljebb negyedleges.

Ennyit a cikkek tartalmáról. Most némi vélemény tőlem. Először is eme befolyás és pénzelés, és a különféle intézmények kontrollja politikai szempontból valóban egy fontos lépésnek tűnik, és lehet némi sikere. Csakhogy igen problémás dolog. Ugyanis a nyugati, liberális kultúra vallás, vélemény és szólás szabadságon alapul, és azon is, hogy különféle gazdag emberek oda fektetik a pénzüket, ahova akarják, és más országokba is nyugodtan fektethetik. Olyat a demokratikus kapitalizmus még nem pipált, hogy aki pénzt hoz, azt nem engednék pénzt hozni, legfeljebb, ha explicit módon bűnöző, és bűnözés támogatásáról van szó. De a szalafista imámok támogatása nem az. Bár hatásos volna megtiltani a támogatásukat, de a nyugati demokráciában ezt így nem lehet. Egy szalafista imámmal lehet egyet nem érteni, lehet kritizálni, de önmagában a szalafizmus nem bűn a vallásszabadság miatt. Vagy minden vallás támogatását meg kell tiltani külföldről, és akkor a Vatikán se támogathatja az egyházakat a különféle országokban, vagy egyiknek sem lehet megtiltani. Ha a külföldi iszlám államoknak megtiltják a támogatást, de a Vatikánnak nem, akkor a muszlimok joggal lesznek felháborodva a kettős mércén, és az intézkedés visszaüt.

Ami az iszlám reformját illeti. Amit itt el lehet képzelni, és ha nem ateista nézőpontból nézzük, akkor jó megoldásnak látszik, az tulajdonképpen az iszlám átértelmezése. El is hangzik valamelyik cikkben, hogy az iszlám most kb. a reformáció előtti problémákat éli, és a keresztény vallások a reformáció során, és után változtak meg annyira, hogy lassan szalonképesek lettek a modern kori demokráciában. De mit is jelent ez?

1) A Korán bizonyos versieről, vagy szúráiról ki kell mondani, hogy elavult dolgok. Ahogy a kereszténység gyakorlatilag el kellett, hogy ismerje, hogy minimum az Ótestamentum idejétmúlt, ókori baromság. Ezt nem mindenki ismeri el, vagy nem mindenki mondja ki, vagy nem mindenki mondaná az egész Ótestamentumra, vagy nem mindenki véli ezt tudatosan, de tudat alatt, a többség, az Ótestamentum nagy részéről ezt gondolja, és nem követi ezeket a tanításokat. A Bibliában is vannak ugyanis eretnekek, boszorkányok ölésére, emberek megkövezésére felszólító versek, csak ezeket ma már kevesen veszik komolyan. Hasonlóan lehet a Koránnal is eljárni.
Csakhogy ez azt is jelenti, hogy a Biblia tulajdonképpen sokat veszített a Szent Könyv jellegéből. Ehhez kapcsolódik a metaforikus értelmezés kérdése, és az, hogy isten által diktált, sugalmazott, vagy ihletett írás, netán csak valami írás, amit a keresztények nagyra tartanak. Ahogy a Biblia így degradálódik, degradálódik minden Bibliára alapuló érvelés a hit mellett, ami oda vezet, hogy teljesen logikusan a keresztények a nikaia hitvallást is feladják. Ugyanez lenne az eredmény a Koránnal is.

2) Magáról Mohamedről fel kéne adni azt a nézetet, hogy egy szent próféta volt, akinek szavai abszolút igazságok, akinek példája abszolút követendő. Lesz belőle egy ókori tevekaraván vezető, aki egyáltalán nem volt az abszolút igazság birtokában, és úgy élt, ami az adott korban sikeres volt, de ma már nem lehet követendő példa.

Mind 1, mind 2 az iszlám átértelmezését jelenti. Ez lehet az, amit az iszlám reformjáról írtak a focusban. Ott azt nem fejtették ki, miből állna a reform. Iszlám szemszögből ez lehet a legjobb megoldás talán. Ateista szemszögből nem elég jó ez a megoldás. Azért nem, mert a régi értelmezések megmaradnak. Ezt a kereszténységnél is láthatjuk. Hiába az a fősodor, hogy a Genezist metaforikusan kell értelmezni, még mindig vannak, akik szó szerint értelmezik. Vannak olyanok is, aki ótestamentumi parancsolatokat szentnek tartanak. És időnként van olyan is, hogy egy ilyen szélsőséges elkövet valami durva dolgot. A keresztényeknél is vannak terroristák. Nem annyian, mert már a többség átértelmezte a Bibliát, és mert a keresztények általában szekuláris társadalomban élnek, amely féken tartja őket. De akadnak.

Hasonlóan maradnának muszlim terroristák. És ebben még a wahabista és szalafista imámok felszámolása se segíthet, akármilyen eszközökkel, mert az interneten keresztül végül is mindig elérhetőek lesznek fanatizálható emberek. Nem lehet tehát megoldani a problémát a vallás megszűnése nélkül.

Másrészt viszont ez az iszlám számára elfogadható reform végül is csak oda fog vezetni, hogy a vallás fel fog számolódni, ahogy a kereszténység reformja is oda vezetett, hogy a felvizezett vallást egy idő után már a többség nem vette komolyan, és nem hitt benne. A csontkemény, száraz bullsitből meg lehet próbálni felvizezéssel ezoterikus gyógyhatású puha szart csinálni, de ez hiteltelen dolog, végül is nem működhet.

A Charlie Hebdo merényletek után közvetlenül még nem sokat lehetett tudni a Kouachi fivérek életéről, Kb. annyit, hogy algériai származásúak, de már Párizsban születtek. Aztán jött egy pár olyan információ, hogy megjárták a börtönt, az a nem meglepő információ, hogy muszlimok voltak, radikális befolyás alá kerültek, és valahogy a jemeni Al-Quaidával voltak kapcsolatban. Már ebből is körvonalazódik, hogy egy vallásos motivációjú merényletről van szó, de azért érdemes egy pár részletbe belemenni, és erre kiváló alkalmat ad a New York Times egyik cikke, amely éppen a kellő részletességgel tárja fel előttünk az életüket. Sokkal többet azért erről a témáról nem szándékoznék olvasni, hiszen igencsak középszerű, és szánalmasan szerencsétlen emberekről van szó.

 A cikk elején azt olvashatjuk, hogy a Kouachi fivérek valóban algériai származásúak, Párizsban nőttek fel. Ugyan hamar elárvultak, és nem volt könnyű gyerekkoruk, de mire felnőttek, elvégeztek bizonyos iskolákat, és volt esélyük az életre. Cherif Kouachi Párizsba került, néha volt állása, néha nem, még lehetett volna belőle bűnöző is, és valamilyen normális ember is. De közbelépett a vallás.

Az első részlet, amelyet kiemelnék, hogy azt írják:

"Sickened by images of American soldiers humiliating Muslims at the Abu Ghraib prison"

Ehhez azt a gondolatot tenném hozzá, hogy gondoljuk meg! Normális ember, ha a világ másik részén azt hallja, hogy mondjuk visszaélve a helyzettel, embertelenül, és szükségtelenül megkínoztak embereket, akkor felháborodik, esetleg valamiféle blogot ír, elkezd kommentelni valamit, cikket ír, vagy netán még tüntetni is elmegy. No de mi kell ahhoz, hogy valaki emiatt elkezdjen terrorista cselekményeket betervezni, és a maga dilettáns módján végrehajtani?! Képzeljük el, hogy mondjuk Lapföldön az oroszok megkínoznak pár finnt a börtönben, ennek hatására lenne olyan magyar, aki oroszok elleni terroristának állna?! Nem lenne, mert annyira nem érezhet együtt a finnekkel. Ehhez valami óriási empátia, összekötő kapocs kell, ez pedig a vallás. Az iraki, és a Párizsban élő algériai között más kapocs nem nagyon van. Az etnikai kapocs az kb annyi, mint közöttünk és a finnek között.

"I told myself that if I chickened out, they would call me a coward"

Itt Cherif Kouachi vallomásából az a részlet szerepel, amelyben elmeséli, hogy félt meghalni. Később a cikk ki is hangsúlyozza, hogy a haláltól félő fiatalból később halált megvető terrorista válik. Ez pedig a vallás és a terrorizmus kapcsolatának egy másik fontos tényezője. Nem vallásos ember általában fél a haláltól, és csak nagyon fontos ügy érdekében kockáztatja az életét. A vallás a terroristáknak nem csak azért fontos alap, mert ad nekik egy nagyon fontosnak vélt ügyet, de a túlvilági élettel, sőt, az ott kapott jutalommal a halálfélelemből akár egyenesen mártíromság iránti vágyat is csinálhat. Ez az egész egy egészen plauzibilis hipotézis lenne, de mindenféle igazolás nélkül, ha nem maga Cherif Kouachi számolna be róla, hogy fiatalabb korában még félt a haláltól.

Az említett iraki háború idején, 2003-ban kezdenek mecsetbe járni. Odáig rendes életet éltek, nem voltak vallásosak, ahogy mondtam, nem túl reménykeltő volt az indulás, de még lehetett volna belőle egy normális élet is. De hát ez a mecsetbe járás, ez teljesen megváltoztatta őket.

Cherif a párizsi életben azért nyilván belemerült, és például marihuanát szívott. Ez persze nem feltétlenül pozitív dolog, de hát ha mindenki, aki füvezik, terroristává válna, akkor Budapest tele volna ateista, keresztény, zsidó, buddhista és még ki tudja miféle terroristákkal. A füvezés nem annyira szörnyű dolog. A munkanélküliség mellett, és rossz környezetben ez maga is könnyen vezethetett volna valamiféle bűnözői élethez, de terrorizmushoz nehezen. Cherif történetéből viszont az derül ki, hogy a vallás volt az, ami segített neki a leszokásban. A cikkben azt írják, hogy sikerült leszoknia, de amint nem járt a mecsetbe, akkor megint újrakezdte. neki kellett valamilyen drog, vagy a fű. vagy a "népek ópiuma".

Na most itt lehet azt mondani, hogy ez a vallás egy pozitív oldala, de vegyük észre azt, hogy mennyire kevés ez! Cherifben nem volt annyi erő, hogy magától szokjon le. A vallás is csak annyi erőt adott neki, hogy addig ne füvezzen, amíg a mecsetbe jár. Arra már nem volt képes, hogy azon túl hozzon eredményt. azaz Cherif a drogfüggőség és a mecsetfüggőség között választhatott, és az utóbbit választotta. Ezzel viszont együtt járt az, hogy radikális emberekkel és vallási tanítókkal találkozott, és mivel állandóan kellett járnia a mecsetbe, igazából elkerülhetetlenül a befolyásuk alá került. Egy gyenge jellemről van tehát szó, aki a kicsit rossz gyengeség helyett a még rosszabbat választotta. 

Farid Benyettou vallási vezető volt ekkor a legfontosabb mentora. Egészen addig, amíg börtönbe nem került egy egészen gyerekes terrorista akciókísérlet miatt, és ott találkozott még több dzsihadistával. Ha van a történetnek a valláson kívül még egy fontos tanulsága az, az, hogy valahogy a börtönökben a jelenlegi szervezés, kapacitás mellett az a baj, hogy a rossz emberek még rosszabbakkal találkoznak, és végleg elrontják őket.

A Fleury-Mérogis börtönben találkozott Djamel Beghallal, aki nagyon radikális terrorista volt. Amedy Coulibaly, aki a kóser bolt elleni párhuzamos merényletet követte el, azt mondta Beghalról, hogy:

“He puts religion ahead of everything. He practices religion vehemently.”

Azaz, hogy a vallást mindenek elé teszi. Megint a vallás....

Cherif szabdulása után, 2011-ben jár Jemenben, ahol kiképzést kap, és állítólag 20000 dollárt a tettek végrehajtásához. Vehetett volna egy jobb használt kocsit, és elhúzhatott volna, de nem, ő tényleg végrehajtotta terveit. A Charlie Hebdo merénylet után egyébként Cherif is azt állította, hogy a jemeni Al-Quaida nevében követték el, és azok fel is vállalták a merényleteket.

A merényleteknél maguknál is elkerül sok vallásos elem, de ez ezekhez képest triviális, és már összefoglaltam őket. Ezeket lehetett korábban is tudni.

Összességében, aki azt mondja, hogy mindebben a vallásnak nincs jelentős szerepe, annak leginkább azt tudnám mondani, hogy azt gondolja meg, hogy

1) Mi az, ami motivációt ad arra, hogy emberek ennyire távoli országok ügyeit annyira a lelkükre vegyék, hogy akár embert is öljenek érte, ha nincs a vallás (vagy más, erős ideológia)?!

2) Mi az, ami rávesz emberek tömegeit, hogy elmenjenek Szíriába, Jemenbe, Afganisztánba harcolni, ha nem a vallás?

3) Mi az, ami ennyire össze tud kötni interneten keresztül emberek tömegeit távoli országokból, ha nem a vallás?

4) Mi az, ami egy terrorista szervezetnek álcázott toborzói helyül szolgálhat, ha nem egy mecset (templom), vagy vallásos weboldal?

5) Mi az, ami egy embernek erőt adhat a halálfélelem legyőzésére, ha nem a túlvilágban való vallásos hit?

6) Mi az, ami motivációt adhat egy embernek arra, hogy lelőjön egy csomó idegen embert, akikhez semmi köze, ha nem a vallás (vagy más erős ideológia)?

Sok pontra lehet egyenként másik jelöltet is találni. De csak valami nagyon erős ideológia az, ami mindegyikre egyben képes, és leginkább a vallás. Cherif Kouachi életét olvasva azt gondolom, hogy vallás nélkül el lehet képzelni, hogy valami marihuána kereskedő lett volna Párizsban, vagy strici, vagy tolvaj, vagy betörő. De arra is volt esélye, hogy normális ember legyen. Még inkább érvényes ez testvérére, Saidra, aki tényleg normális életet élt Reims-ban, és a felesége számára is meglepő, titkos második élet volt neki a terrorizmus. Őnála még hangsúlyosabb, hogy csak a testvére és a vallás vonta bele ebbe, magától ilyet nem tett volna. az se valószínű, hogy csak a testvére kedvéért ment volna bele, ha nincs a vallás.

Őszintén szólva, ha valaki ezt az életrajzot elolvassa, és mindezek után még mindig azzal jön, hogy a vallásnak itt nincs iszonyatosan fontos szerepe a történetben, az egyértelműen gyenge felfogású, hülye ember.

Az Internetet pár nap óta bejárta egy bizonyos sejk videója, aki elmagyarázza, hogy a Föld nem foroghat, méghozzá egy repülőgépes példán.

Ez nem vicc, több hírportál is lehozta, és minden jel szerint tényleg létezik ez a sejk (vagy imám). Bandar al-Khaibariról más információt megtalálni nehéz, a keresőkben sok oldalon át az összes találat erről a felvételről szól. A Dailymail szerint egy egyetemen beszél az Egyesült Arab Emirátusokban. Mindenesetre szépen demonstrálja, hogy a vallás hülyeség, és a hívei, de még a papjai úgy általában képzetlenek, és/vagy hülyék. Konkrétan, az az egyház, amelyik egy ilyen embert papnak fogad el, nem lehet valami színvonalas intézmény. Az az egyetem, amelyik ilyen papot előadni hív, hülye. Azok a hívők, akik egy ilyen papot tisztelnek, hülyék. Egy tisztességes közösség az ilyet kivetné magából.

Bandar al-Khaibari úgy érvel, hogy a Föld nem foroghat, mert ha repülővel utazunk, akkor ha jó irányban forog a Föld, nem is kéne utaznunk, magától alánk forogna a célváros, ha meg ellenkező irányban, akkor sose érnénk oda.

Először közelítsük meg a dolgot úgy, hogy eltekintünk a Föld légterétől! Azt fizikából mindenkinek tudnia kell, hogy ha a Föld forog (saját tengelye körül), és valaki feldob egy követ felfele, akkor az a kő a Föld középpontjához képest a szerzett sebességének megfelelő sebességgel távolodik. Ha nincs levegő, és nincs gravitáció, akkor egyenletes sebességgel. Ha van gravitáció, akkor visszaesik, mégpedig ugyanoda, ahonnan eldobták. Miért nem esik arrébb? Azért, mert a Föld kerületi sebességét is magával vitte, és megőrizte. Ha nem egy kőről lenne szó, hanem  egy függőleges felhajtóerő miatt lebegő repülőről vagy légballonról, akkor az pedig természetesen az indulás helye felett lebegne mindaddig, míg kerületi irányban nem kezd el valamilyen meghajtás miatt mozgást végezni. Ebben az esetben tehát szintén energiát kell befektetni nemcsak a lebegéshez, hanem a kerületi irányú haladáshoz is. Ha nincs levegő, akkor mondjuk a kerületi irányú közlekedéshez nem sok energia kell, hiszen nincs légellenállás. Levegő nélkül egyébként a repülő nem maradhatna a levegőben a szárnyaival.

Tehát inkább legyen levegő! Ez esetben azt fontos felismerni, hogy a  Föld magával forgatja a levegőréteget, tehát a repülő, ha csak lebeg, akkor megint nem mozdul a Földhöz képest sehova. Ez nem teljesen igaz, mert a Föld nem tudja a levegőréteget minden nehézség nélkül magával ragadni, a levegő egy kicsit azért mindig le-lemarad, el-el csúszik a Föld felszínéhez képest. Ezért a légáramlások nagyobb részt keletről nyugati irányban haladnak, pontosan azért, mert a Föld azért nem teljesen forgatja magával a levegőréteget. Ez az ú.n. passzátszelekre igaz, a mérsékelt övi zónában éppen fordítva van, de ebbe nem kell belemennünk.

Érdemes erről másik vonatkoztatási rendszerben gondolkodni, mintha a Föld állna, a levegőréteg állna, és a Föld valódi forgása miatt csupán a jellemző szélirányokban van némi eltérés. Valójában ugye eleve ebben a koordintáta-rendszerben gondolkodunk. Az uralkodó széláramlatok miatt van egy nem elhanyagolható hatás, de a repülő sebessége ennél azért nagyobb. A változó szélirány miatt a hatás csak átlagban jön ki, illetve hosszabb utak esetében. Egy helyben állva megvárni, míg oda fúj a szél minket a megfelelő helyre, az a léggömb szintjére süllyesztené a repülőgépet.

Az, hogy az időzónák miatt helyi időben számolva van különbség, az egy teljesen más dolog, mert időzónák lapos Földön is lennének.

Ez az érvelés kísértetiesen hasonlít ahhoz, amivel Galileinek kellett megbírkóznia a maga korában, ott egy toronyból, illetve egy hajó árbócáról ledobott kőről volt szó, amelynek nem a torony vagy az árbóc aljára kellene esnie, ha forog a Föld, hanem arrébb, hiszen a Föld közben elforog alatta, tornyostul vagy árbócostul. És már Galilei meg is adta mindeme példákra a választ, miszerint a toronyban vagy a hajón lévő dolgok sebessége azonos, minden dolognak átadódik, amely a toronyhoz vagy a hajóhoz kötődik.

Egy olvasó hívta fel a figyelmem, hogy az Agora c. filmben szerepel ez a kísérlet hajóval. Én már elfelejtettem ezt a jelenetet. Az, hogy ezt már az ókori Egyiptomban végrehajtották volna, az tudtommal  történelmileg előrevetítés, de azért jó kis jelenet:

Mindez azonban ma már elemi fizikai ismeret, és közhely, egy IQ teszt beugró feladata. És ez az, amit a sejk vagy imám nem tudott megugrani. Ma már ez szégyen és tudatlanságnak számít.

Végül arról se feledkezzünk meg, hogy a Föld forgásának számos egyéb igazolása van a Focault-ingától kezdve a Holdraszállásig. A Holdra szálló űrhajó ugyanis már semmiképpen nem tudott volna oda visszatérni, ahova számolták, ha a Föld forgásával számoltak, és valójában nem is forog. A Hold ugyanis nem forog együtt a Földdel, és a Holdra leszálló rakéta már mindenképpen a Hold keringéséhez rögzíti az űrhajó mozgását.

De szegény sejknek az is elég lett volna, ha egy nem túl felhős éjszakán (a sivatagban ez nem lehet nehéz) kitesz egy kamerát sok órás expozíciós idővel a sivatagban. És látta volna saját szemével, hogy a Föld forog.

Nem, nem az a nehéz, hogy megtaláljuk az élet valódi értelmét. Mert azt nem lehet. Az élet értelmének problémájára nincs egyetlen igaz válasz, mivel ez nem egy objektív kérdés. Mivel az, hogy valami értelmes, vagy nem, illetve, hogy mit tartunk értelmesnek, és mit nem, érzelmi kérdés, ezért szubjetív, és ezért nem adható rá válasz, nem is várhatunk rá másoktól választ, különösképpen nem papoktól, de még egy istentől sem, ha létezne, akkor sem.

Az élet értelmével kapcsolatban az a nagyon nehéz, hogy ha éppen semmit, vagy szinte semmit nem tartunk értelmesnek, akkor ebből nehéz kijönni. Ez is pont ugyanazért van: azért, mert érzelmi kérdés. Ha egyszer úgy érezzük, hogy valaminek, vagy netán semminek sincs értelme, akkor nehéz máshogy érezni. Hiszen az érzéseink olyanok, hogy inkább uralkodnak ők felettünk, mint mi felettük. Az érzések nem elhatározás kérdései - legalábbis közvetlenül - nem tudjuk elhatározni, hogy márpedig szerelmesek leszünk Juliba, és fordítva is elég nehéz a dolog, ha egyszer szerelmesek vagyunk.

Tehát maradnak az érzelmek, és ezek bizony adottak, és erősen öntörvényűek. Nehezen befolyásolhatóak, illetve nehezen számolható ki, hogy mi lehet valami befolyás hatása. Mekkora és milyen irányú hatást tud valami elérni. Talán ez is a szerelem példáján látszik a legjobban, arra is sokszor mondják, hogy vak, ami alatt azt értik, hogy kiszámíthatatlan.

És az érzelmek nem is észbeli kérdések, tehát meggyőzni sem tudjuk magunkat, mint ahogy egy értelmes ember meg tudja győzni magát, hogy valami emígy van, és nem úgy, ha egyszer ez az igazság, és nem az. Akik az élet értelméről hosszadalmas filozofálgatást folytatnak, azok sokszor mégis ezt próbálják, és akár ideig-óráig be is tudják csapni magukat. Ők észérvekkel próbálják meg meggyőzni magukat, hogy az élet értelme márpedig ez és ez. De mivel nincs igazuk, nem lehet igazuk, minden ilyen konstrukció kikezdhető, és sokszor maguk is kikezdik, tudják ők, hogy légvárat építettek.

Egy ilyen légvár az, hogy isten létezik, és, hogy isten létezéséből következik, hogy az élet értelme ez és ez. Ennek a levezetésnek mindkét premisszája téves:

1) Isten létezése sem igazolt (erről szól ez az egész blog)

2) És isten létezéséből nem következne semmi az élet értelmére.

Hiába is létezne isten, és hiába parancsolná, hogy márpedig az élet értelme, hogy fogkefével mossam fel a padlót, ha én nem úgy érzem, akkor ennek kb annyi hatása van, mint, ha rám parancsolna, hogy szeressem Julit, amikor pedig nem. Észérvként pedig legfeljebb olyat lehet mondani, hogy jól teszem, ha engedelmeskedek istennek, különben megbánom, de az, hogy úgy teszek, mintha, nem jelenti azt, hogy valóban elfogadom azt a célt, amit isten mond. Ez olyasmi, mintha egy őrmester parancsolná meg, hogy mossam fel fogkefével a padlót, ha meg is teszem, nem fogom az élet értelmének gondolni.

Autoriter személyek viszont tényleg sok segítséget találnak a képzeletbeli őrmesterben, mert szeretik, ha megmondják nekik, mit tegyenek. Ők könnyen meglehet, hogy gyorsan magukévá is teszik az őrmester parancsát, de nemcsak végrehajtják, hanem hamar úgy is érzik, hogy az az élet értelme, amit az őrmester akar.

De a helyzet az, hogy a társadalmunkban sok individualista személyiség van, akinél ez nem működik. Akik akár a foguk között morogva végre is hajtanák a parancsot, de nem tennék magukévá, nem internalizálnák. És akkor azon kívül nincs is képzeletbeli őrmesterük, tehát fel sem merül ez a kínos helyzet.

Vannak olyanok is, és individualisták is lehetnek ilyenek, akik mégis keresik az igaz választ az élet értelmére. Ennek tudat alatt pont az lehet a motivációja, hogy értelmetlennek érzik az életet, de nehezen tudják megtölteni tartalommal, nehezen tudják rávenni magukat arra, hogy valamit értelmesnek érezzenek. És ezért menekülnek inkább a valójában nem értelmes örök keresésbe.

Valójában a legjobb stratégia - minden elmondott nehézsége ellenére - az, ha mégis megpróbáljuk megtölteni értelemmel az életünket - mert ezt nem isten, és nem papok teszik, ezt mi tehetjük csak meg. Ez pedig azt jelenti, hogy megpróbálunk keresni "egy Julit, akit szeretünk", vagy mégis megpróbáljuk "megszeretni Julit". Ami Julival nehezen megy, az azért különféle tevékenységeknél könnyebben megy. Meg lehet azért szerettetni magunkkal például a zenét, valamilyen sportot, hobbit. Ugyebár, ahogy evés közben jön meg az étvágy, meg lehet szeretni ilyen dolgokat. És ezért nem reménytelen dolog egy ateistának isten nélkül megtölteni az életét értelemmel.

Nemrég fejeztem be Diderot életrajzának olvasását, Pierre Lepape-től (ironikus a neve ebben az összefüggésben:), melyet még Párizsban vettem anno. Két témát emelnék itt most ki, amelyek számomra jelenleg érdekesek. Az egyik Diderot küzdelme a cenzúrával, amely a terrorizmus és Orbánizmus keretei között aktuális. A másik Diderot felfogása a halál utáni életről.

Az első téma nagyjából az egész könyvet végigkíséri. Diderot-t már az egyik legkorábbi művéért börtönbe zárták Vincennes-ben, és bár ez nagyban hozzájárult az elismertségéhez, hiszen mártír lett belőle, de egy életre óvatossá tette. Ma, amikor a sajtó és vélemény szabadsága tényleg szinte korlátlan, és az Orbán rezsimben valóban még mindig sokkal szabadabb, mint az ancien regime idejében, hajlamosak vagyunk megfeledkezni arról, hogy lehetne ez másképpen is, hogy ez mekkora érték, és arról, hogy a felvilágosodás során ezért bizonyos filozófusok ha nem is az életüket adták érte (a máglyára küldöttek kora korábban volt), de börtönt, száműzetést szenvedtek el érte. Diderot egyébként a börtön után már annyira vigyázott, hogy menekülnie sem kellett, nem is akarta elhagyni Franciaországot soha, pedig barátai biztatták. Élete végén ugyan ellátogatott Katalin cárnőhöz, de ez inkább azért volt, mert már nem volt jobb dolga, és adós volt a látogatással, hiszen Katalin gyakorlatilag eltartotta.

No de például Voltaire sok évet töltött Frigyesnél, Poroszországban, vagy nagyon vidéken, Cirey-ben és Ferney-ben azért, mert éppen olyasmiket írt le, ami kicsit felbolygatta az udvart. A porosz király és az orosz cár ugyanis felvilágosult uralkodóként szívesen fogadott felvilágosult filozófusokat, habár pont Diderot életrajzából az is kiderül, hogy nem annyira akartak ők előre haladni, hanem inkább csak a Lajosok orra alá borsot törni.

A  filozófusok, a királyi udvar, a parlament, a jezsuiták és a janzenisták küzdelme a cenzúra kapcsán egy roppant tanulságos és mulatságos történet, amelynek csúcspontja talán az Enciklopédia betiltása volt. A 18. század elején és közepén az volt a helyzet, hogy a királynak volt egy cenzora, nevezetesen Malesherbes, akinek engedélyeznie kellett a könyvek kiadását. De ha azt hisszük, hogy Malesherbes egy rosszindulatú ellenség volt, akkor tévedünk. Valójában ő egészen szimpatizált a filozófusokkal, no de a pozíciója mégis a könyvek cenzúrája volt. A filozófusok sokat köszönhetnek neki, ugyanis próbálta a helyzetből a legtöbbet kihozni. A keze amiatt volt kissé megkötve, mert a jezsuiták, a királyi udvar, a párizsi parlament és a janzenisták általában a filozófusok ellenségei voltak, és nagy befolyásuk volt a királyra, aki természetesen bármit parancsolhatott a cenzorának. A dologban egy kis szerencse az is, hogy a jezsuiták és janzenisták, mint két vallási szekta egymás ellenségei is voltak, hasonlóan, a király és a parlament érdekei sem voltak azonosak. Ez is lehetőséget adott egy kis játékra, a filozófusok sokszor megpróbálták a feleket kijátszani egymás ellen. Ahogy a többi fél is.

A felvilágosodás folyamán több eszközt is használtak a cenzúra ellen. Például elterjedt műfaj volt a dialógus, amely alkalmat adott arra, hogy egy filozófus például ateista nézeteket bemutasson, mint Diderot a d'Alambert álmában. A dialógusban szerepelhetett emellett hívő, szkeptikus is, de ha például az ateista érvelése volt a legmeggyőzőbb, akkor az író részben kimondta, amit akart, de mégsem egyes szám első személyben írta le. Emiatt van egyébként az, hogy sok filozófusról nem lehet pontosan tudni, hogy ateista volt-e, így Diderot-ról sem. A materializmust vállalta, sokszor deistának tűnik, de lehet, hogy "szíve mélyén" már rég ateista volt. Hasonlóan, sokszor éltek az irónia, a kifigurázás eszközével is, amelynél nem kellett explicit leírni az ellenkező nézetet, elég volt kifigurázni az elítélt nézetet.

Egy másik technika volt, hogy elrejtették a mondanivalót. Az enciklopédiában például voltak olyan szócikkek, amelyek nyilvánvalóan alkalmat adtak a rendszer és a vallások kritikájára, de túlságosan is nyilvánvalóak voltak. Ezeket a cenzor munkatársai nyilván ellenőrizték. De Diderot-ék sokszor mellékes szócikkekben írták le az ilyen kritikus véleményeket, egy kicsit meglepő fordulattal. Ott a cenzorok nem keresték, és hát voltak olyan lusták, hogy nem olvastak el mindent. Az a benyomásom, hogy összességében az Enciklopédia, habár történelmi jelentőségű mű volt, a sok irónia és trükközés miatt talán nem is olyan rendezett, ami ideális volna. De hát más szempontból meg lehet ezt értéknek is tekinteni.

Itt vetem közbe azt is, hogy emiatt a sok trükközés miatt is talán Diderot nézeteiben soha nem törekedett a precíz konzisztenciára. Sokszor ellentétek tudatosan összeegyeztethetetlen játékában fejezte ki nézeteit. Egyfajta hegeli, vagy marxista dialektika megelőlegezője volt. Miközben persze még messze nem volt kommunista. De számomra úgy tűnik, hogy sokszor egy tézis és antitézis ellentétét nem feloldotta, hanem vallott inkonzisztens dolgokat, és valamiféle szintézissel elfedte azokat. Emiatt nem is tudok Diderot nézeteivel maradéktalanul egyetérteni, mert számomra a konzisztencia abszolút követelmény.

A kitérő után folytassuk a cenzúra elleni hadviselés technikáival. Egy harmadik technika volt, különösen a század vége fele, hogy külföldön adták ki a könyveket. Nagyrészt Hollandiában. Hollandia akkoriban olyan volt, mint manapság egy ország, ahol szabad az internet, és szabad olyan dolgokat, amelyeket máshol nem. Amikor erre a filozófusok rájöttek, akkor külföldön nyomták ki a könyvet, és azt már nem nagyon lehetett megakadályozni, hogy az országba bevigyék. Olyan is volt, hogy bár külföldi kiadás volt feltüntetve, mégis Párizsban nyomtattak egy könyvet.

A végső megoldás pedig az volt, hogy posztumusz adták ki a könyvet. Jól tudjuk, hogy Kopernikusz is így járt el, és még Darwin is ebben gondolkodott. Hasonlóan, Diderot egy pár könyve nem jelent meg életében, hanem az asztalfiókban maradt. Az, hogy álnéven adtak ki egy könyvet, szintén lehetséges technika volt, de igazából egy Diderot stílusát, érvelését fel lehetett ismerni. Semmi értelme nem lett volna álnéven kiadni egy könyvet, amelyről lehetett volna tudni, hogy az övé, de annak sem, hogy silány, vagy tőle idegen könyvet adjon ki.

Mindezek persze nem azért tanulságosak ma, mert közvetlenül alkalmazható ötletek. Azt gondolom, hogy manapság szóba jöhet az, hogy külföldre menekült magyarok nagyobb biztonságból írhatnak kritikákat, ahol a nagyobb biztonság nem annyira az életét jelenti, hanem inkább az anyagi biztonságot. Ott még nem tartunk, hogy embereket bebörtönöznének. Az irónia, az elrejtés, a virágnyelven történő fogalmazás nyilván ma is fontos eszköz. Fontos eszköz lehet a felek egymás elleni kijátszása is, erre mostanában látszik egy kis lehetőség.

De a legtanulságosabb mégis az egész történet, hogy mekkora érték a vélemény szabadsága, hogy voltak a 18. században olyanok, akik a börtönt, a száműzetést fizették meg érte. És én csak arra emlékeztetném az olvasót, hogy ezt ne feledje el, ne könnyelműsködjük el a dolgot azzal, hogy nem érzékeljük a veszélyt, és, hogy milyen érték forog kockán!

Jártam nemrég Langresben, ahol Diderot született. Ma már van múzeuma. Modern múzeum, sokáig nem volt. A vidéki, maradi Langres nem nagyon tudott mit kezdeni hírességével, mert az ateista volt. Most a precíz besorolástól azért tekintsünk el, mert számukra mindenképpen ateizmus volt az, amik Diderot nézetei voltak. Nagy sokára lett Diderot-nak múzeuma. Manapság már azért a vidéki Langres sem olyan bigott, illetve az enciklopédista Diderot istenítik, nem az ateistát. Megtalálták a fogódzót, a megoldást: azt éltetik benne, amit vitán felül értéknek tekintenek, és amit nem, arról kicsit hallgatnak. Ez is haladás ahhoz képest, hogy anno az Enciklopédiát betiltották, és aztán később, csak fű alatt lehetett kiadni.

A másik téma sokkal személyesebb, és emberibb. Diderot, mint említettem materialista volt. Még ha hitt is valamilyen deista istenben, nem hitt a túlvilágban. Úgy hitte tehát, hogy amikor meghal, akkor vége lesz az életének. Viszonylag sokáig élt, és idősebb korában már sokat foglalkozott ezzel a kérdéssel. Diderot számára nagyon fontosak voltak a könyvei, beleértve azokat a posztumusz könyveket is. Számára az volt fontos, hogy mit hagyott hátra maga után, hogy az utókor olvasni fogja a könyveit, és emlékszik rá, a gondolataira. Van sok ember, akinek ez fontos, akiket ez hajt. Számomra is van fontossága ennek, de sokszor érzem úgy (igen, ez csak érzelmi kérdés), hogy ha úgy vesszük, mindez semmi, és nem jelent sokat. Mit számít, hogy valaki olvassa egy írásom, amikor én már nem vagyok? Bizonyára Diderot is érzett így is, de tudjuk, hogy legtöbbször sokat jelentettek számára a könyvei.

Diderot-nak volt családja, érdekes módon volt egy fivére, aki pap volt, és akivel sokat veszekedett. Akkoriban a pap nagy előnyben volt, mert az egész társadalom számára bevett dolog volt a hit. Bevett volt az egyházi temetés és egyházi házasság. Ez azért fontos, mert Diderot-nak volt felesége és lánya. A feleségét egyébként fiatal korában vette el, aztán pár év múlva már külön éltek, egészen életük végéig. Diderot meg merte tenni azt, ami Párizsban azért lehetséges volt, hogy szeretőket tartott, de elválni, az nem volt lehetséges. Hasonlóan, a lányának is egyházi esküvőt kellett rendeznie, és mivel fontos volt számára a lánya, jót szeretett volna. Ez ügyben veszett össze végképp a fivérével. Ez a történet is tanulságos, mert a hívő és ateista családon belüli ellentétének kérdésében segítségre lehet. Diderot nem volt hideg, szívtelen ember. Viszont az elveit mégsem dobhatta mind el.

Az idősebb Diderot aztán eléggé magára maradt. Ismert volt, de nem akkora sztár. Katalin cárnő apanázsa biztosított számára megélhetést. De utolsó éveiben már kicsit magára maradt. Lánya Langres-be ment vissza, feleségével nem volt kapcsolata (nem tudom, lehet, hogy meg is halt).

Megható dolog az is, ahogy Diderot meghalt. Ekkor mégis látogatóban volt nála lánya, ezekben a napokban a rue de Richelieu-ben számára vett eléggé luxuslakásban lakott, és az asztalnál ült, kompótot evett, beszélgettek, és egyszer csak elhallgatott. Angelique felnézett, és az apja már nem volt többé. Hát ennyit arról, hogy halála előtt minden ateista megtér.

Az is jelképes, hogy mi történt a sírjával. A Saint Roch templomban temették el, különösebb pompa nélkül. A könyv erről nem ír, talán nem is lehet tudni, de gondolom, valami pap celebrált valamit. Illendőségből, vagy mi. De Diderot maga erről nem gondoskodott. Ma egy felirat sem jelzi a sírjának helyét. Miközben Voltaire és Rousseau koporsóját a forradalomban a Pantheonba vitték, aközben Diderot koporsóját beolvasztották a fémért. A csontjai sincsenek meg ma már, nem maradt belőle semmi, csak a gondolatai. Pont, ahogy "hitte".

Barack Obama nemrég a nemzeti imareggelin (National Prayer Breakfast) szólalt fel. Kezdjük ott, hogy az Egyesült Államok, egy szekuláris állam elnökének az állam és az egyház szétválasztásának elve értelmében nem volna szabad egy ilyen rendezvényen beszédet mondania - jó, tudom, nem ez volt az első, nem is Obama vezette be ezt a szokást - de hát az alapító atyák elvei már megkoptak, ma már nem érzékelik az amerikaiak eme elvek fontosságát. Sajnos, az a gond, hogy az emberek ma már nem félnek attól, hogy a saját államuk vallási diktatúrába csúszhat, mert ilyen régen történt a szekuláris államokban, és az emberek eltunyultak.

Obama beállt azoknak a sorába, akik egy rózsaszín álomképben élnek, legfeljebb egy kicsit szebben írták meg neki a beszédet, amely ettől még naiv sületlenség. (Hiába no, nem kell ahhoz okosnak lenni, hogy valaki elnök lehessen.) Sületlenség, mert:

1) Obama véleménye téves.
2) Obama beszéde fikarcnyit sem segít megoldani a terrorizmus problémáját.

Obama felmondta a szokásos dumát arról, hogy a vallásokban mennyi jó van, aztán, hogy a hit szerinte ott kezdődik, hogy kétségeik vannak, és szerényebbek, és toleránsak, és így lehetővé válik a vallások békés együttélésére. Csakhogy ez bullshit, ez legegyszerűbben onnan látható, hogy Barack Obama magának mondott ellent, magát hazudtolta meg, maga mutatta be, mekkora bullshit az, amit mond, mert egyszerre állította azt, hogy:

A) Senki nem tudhatja, hogy isten nem beszél-e másokhoz, hogy más vallásoknak, vagy vallások másik értelmezésének nincs-e igaza, vagy nincs-e benne valami igazság, amely iránt emiatt toleránsnak kell lenni, és békésen kell viselkedni a máshogy hívőkkel. Mert soha nem tudhatják (a hívők) biztosan, hogy a teljes igazság birtokában és kizárólagosan vannak.

De ennek ellentmondva egy lélegzettel állította azt is, hogy:

B) Ő abszolút tuti biztos abban, hogy az Iszlám Állam az az iszlám eltorzítása, félreértelmezése, és ezért nem lehetünk vele toleránsak. És természetesen az Iszlám Államot ennek értelmében az Obama vezette Egyesült Államok bombázza is.

Obama, miközben a más vallásúak iránti toleranciáról beszél, egy lélegzet alatt megideologizálja a más vallásúak bombázását, amit beszéde előtt és után, esetleg közben is éppen kiviteleztek az Egyesült Államok repülői.

Természetesen nem azt mondom, hogy az Iszlám Állam(ok) elleni katonai fellépés nem helyes. De helyes, csakhogy nem azért, mert rosszul értelmezték a Koránt. Valójában ők egészen hasonlóan értelmezték a Koránban tök világosan meglévő dzsihádra szólító verseket, ahogy Mohamed maga is. 

"Vágjátok le őket! Megfenyíti őket Allah kezeitek által, s ő megzavarja őket, s pártfogol titeket ellenükben, s Ő begyógyítja a hívők népének kebelét." Korán 9:14.

Az Iszlám Államot természetesen azért jogos katonai erővel felszámolni, mert két elismert, és valamennyire demokratikus állam területi egységét fenyegetve jött létre önkényesen, erőszakkal, és antidemokratikusan, és azóta is az emberek ezreinek, tízezreinek, százezreinek alapvető emberi jogait tiporja, és kivégez ártatlan civileket és hadifoglyokat. Ez az ellenük való  fellépés helyes alapja, nem pedig a vallás. Az az erkölcsi szempont, amelyet itt fel lehet hozni, az nem a vallásból jön, nem is jöhet onnan.

Mert ha onnan jön, akkor amit Obama csinál, az ugyanolyan keresztes hadjárat, mint amit ő maga elítélően emleget. Barack Obama maga is egy II. Orbán pápa, aki az iszlám harcosok ellen küldi lovagjait.

És maga az a tény, ahogy Obama maga is hangsúlyozza, hogy a keresztény vallás sem mentes a dzsihádtól, az inkvizíciótól, a boszorkányüldözéstől - miközben szép, hogy erről beszélt, hogy elismerte, hogy ostorozta a saját vallását - sőt, nem nagyon van olyan vallás, amely a megfelelő hatalom birtokában ne ugyanide jutott volna, ez a tény is mutatja, hogy a vallás, mint olyan nem szabadítható meg ezektől a negatív fejleményektől.

Mert a kereszténység sem jobb. Nem jobbak a "szent" irataik, és nem jobb a történelme. 

"Kik jóllehet az Isten végzését ismerik, hogy a kik ilyeneket cselekesznek, méltók a halálra." Róm 1:28

Itt Pál éppen homoszexuálisokat, bálványimádókat és hitetleneket akar megöletni. Nem, nem a kereszténység jobb, hanem a nyugati társadalomban megjelenő szekuláris felfogás, a felvilágosodás, az ateizmus, amely sakkban tartja a kereszténységet. De, mint mondtam, sajnos ez a pórázon tartás lazul, mert a gazdi elkényelmesedett, a gazdi könnyelművé vált.

Tehát Obama véleményével az a baj, hogy az Iszlám Állam felől nézve ő ugyanúgy egy szekta képviselője, amely szekta eltorzítja a vallást, mint vice versa. Másrészt Obama szövegéhez hasonló szöveggel küldték évszázadok óta dzsihádba vagy keresztes háborúba a királyok, pápák, imámok a katonákat, és Obama is csak ugyanezt teszi.

Honnan veszi Obama, hogy ha van isten, az nem inkább Allah, és nem gondolta komolyan a Koránban írtakat, és nem kedves neki az Iszlám Állam tevékenysége? Ez az iszlám eltorzítása lenne?! De hiszen Mohamed is így gondolta. Hogy erre semmi igazolás nincs, legfeljebb a Korán, és Mohamed sikerei?! No és a keresztény hitnek miféle igazolása van?!

Egyiknek sincs megfelelő igazolása, pont emiatt veszélyes az egész, pontosan ezért torkollik keresztes háborúba. Mert semmit nem tudnak felhozni a saját igazuk mellett, csak kardot, géppuskát és pokolgépet. Mohamedtől, II. Orbánon át Obamáig. Hisz az imareggelin elmondott bárgyú beszédével Obama is csak a hadba küldi a keresztes lovagjait.

És még ha nem is küldené, mi a jó édes Belzebúbot érnénk azzal, ha békés keresztények csak arról papolnának, hogy szeretni kell a másik vallásúakat, és toleránsnak, békésnek kell lenni velük?! Hogy számolja ez önmagában fel a terrorizmust?! Sehogy. Hagyjuk már ezt a primitív, naiv szöveget, és mondjuk ki, a vallási terrorizmust csak a vallás megszűnése oldaná meg! Azért pedig elsősorban oktatással lehet küzdeni, meg azzal, ha felismerjük, és kimondjuk: a hit hülyeség, a hit a hibás.

A hibás az, hogy vannak, akik birka- és tevepásztorok ezer-kétezer éves silány szövegeit szentnek tartják, így-úgy-amúgy értelmezik, szó szerint vagy metaforikusan, aztán valahogy alkalmazni akarják a 21. századra, eközben megerőszakolják saját kevés eszüket. A Korán, a Biblia, a Tóra, a Baghavat Gita és más régi "szent" szövegek totál alkalmatlanok arra, hogy ma irányadók legyenek az életben.

Nem nagyon sűrűn, de azért néha elhangzik ilyen kérdés a hívőktől kommentben. Pontosabban, kérdés helyett inkább afféle fenyegetés formájában, amolyan Mt 8:12 stílusban: "lészen sírás és fogaknak csikorgatása." Vagy elhangzik jó tanácsként Pascal fogadása stílusban, amelyre egy kissé vázlatos válaszomat már leírtam, nem is olyan nagyon érdekes.

Ami érdekesebb, hogy tényleg, akkor, és ott mit válaszolnék valamiféle istennek, aki számon kérné, hogy miért nem hittem benne. Felhívnám a figyelmet, hogy ha már létezik valamiféle isten, nem szükségszerű, hogy bármit is számon kérjen, mert nem biztos, hogy akarja, hogy higgyünk benne. Ha körbenézünk, nem igazán tesz érte semmit, amit ugyebár az isten rejtettségének problémájaként fogalmaznak meg a filozófusok. Vagy mondjuk megkérdezi -mert kíváncsi - de nem jár érte büntetés. Az igazán drámai kérdés tehát az, hogy mi van, ha számon kéri, és büntetéssel is fenyeget, tehát fontos volna jó védőügyvédnek lennem (tényleg, azt nem válaszolhatom, hogy az ügyvédem jelenléte nélkül nem nyilatkozok?:)

1) "Nem tudhattam."

Első válaszom tehát valami olyasmi lenne, hogy elnézést, de úgy látszik, tévedtem, ami nem ítélhető el. Ugyanis vannak olyan esetek, amikor legjobb tudás, és hibátlan racionalitás mellett is teljesen jogosan fogad el az ember egy hipotézist, vagy vet el egy másikat. Például a 19. század végéig a newtoni mechanikát igaznak gondolni egészen racionális dolog volt, és ha magától Newtontól kérdeznénk, hogy miért nem jött rá, hogy a realtivitáselmélet az igazság (jelenlegi ismereteink szerint), akkor ő teljes joggal védekezhetne, hogy akkori ismeretek, mérési lehetőségek alapján örüljünk annak, hogy a newtoni mechanikáig eljutott. (A jelenlegi vallás papjai egyébként egyáltalán nem valamiféle Einsteinek, a párhuzam itt tehát nem stimmel, és ilyen konklúziója nincs.) Hasonlóképpen, jelenlegi tudásunk szerint az a határozott véleményem, hogy egy deista isten létezése nincs okunk következtetni, egy keresztény vagy iszlám, vagy más konkrét vallás istenére meg pláne nincs. Itt még bocsánatot sem kell, hogy kérjek, mert egyáltalán nem rajtam múlik a dolog, nem várható el tőlem, hogy megismerjek valamit, amit esetleg nem is lehet, vagy jóval a jelenlegi tudásunk mögött van. 

2) "Bocs, de elrontottam."

Van nagyon sok olyan eset, amikor akár meglévő ismeretek, belátható következtetések ellenére is tévedhet a racionalitás. Gondoljunk például egy sakkjátszmára. Egy nagyon erős sakkozó ellen játszok, és elnézek egy lépést, és elvesztem a játszmát. Elvben minden ismeretem megvolt ahhoz, hogy kikövetkeztessem a jó lépést, de hát az emberi racionalitás véges, nem tévedhetetlen, időnként vét hibákat. De ilyen esetben tévedni emberi dolog. Na most természetesen nem gondolom azt, hogy ilyen módon tévednék, azaz saját hibámból kifolyólag, ha ugyanis ezt gondolnám, akkor nyilván más lenne a véleményem, ami, és akkor mindjárt nem is tévednék. De isten színe előtt, ha létezne, az is egy elképzelhető forgatókönyv, hogy isten rámutat arra, hogy honnan tudhattam volna, hogy ő létezik. Mondom, ha van isten, akkor is inkább az 1)-es esetet tartom lehetségesnek, nem ezt.

3) "A te feladatod lett volna szólni!"

Ez tulajdonképpen az 1-es válasz egy jogi kiegészítése. Tegyük fel, hogy mondjuk megállít a rendőr minket, és azt mondja, hogy megbüntet minket, mert nem vettünk útdíj matricát erre az útra. Csakhogy semmiféle figyelmeztetés nem volt kiírva, semmiféle hír nem volt arról, hogy ez az út is fizetős, és semmiféle információt nem találtunk arról, hogy fizetős lenne. Na most persze van az az elv, hogy "a törvény nemismerete nem mentesít a felelősség alól", csakhogy ehhez hozzátartozik a másik oldal is, hogy a törvényhozónak meg felelőssége a törvényt olyan megbízható, elérhető módon és forrásban közölni, ahol én megtalálhatom a tőlem elvárható erőfeszítésekkel. Tehát a megfelelő közlönyben, újságban, internetoldalon. Az nem elég, hogy felfirkálták a minisztérium vécéjének falára. Az sem elég, hogyha a falu bolondja ezt hajtogatja a kocsmában. 

Na most, ha körbenézünk, és mondjuk csak néhány vallás istenére gondolunk, akkor egyikről sem mondhatjuk, hogy megbízható, hiteles, elhihető módon közölte létezését, és az ebből adódó törvényeket. Nem, ha esetleg ez az isten keresztény, akkor nem, a Biblia, és a papok és lelkészek nem bizonyultak ilyennek a szememben. Nem, a Korán és az imámok nem bizonyultak ilyennek a szememben. És nem, a Tóra és a rabbik sem. A többi vallás sem különösebben. Egyáltalán az, hogy ennyi vallás van, az egész hitelességét kétségbe vonja. Olyan ez, mintha az interneten vagy egy tucat nagyobb weboldal volna, amely a Magyar Kormány, illetve parlament oldalának mondja magát, és mindegyik hasonlóan volna zavaros, és önellentmondásos. Itt nem is az önellentmondás és zavarosság a fő probléma, hanem a kb hasonló szinten lévő vallások száma. Az, hogy mondjuk a Bibliában, vagy bármely szent könyvben lévő törvények azok rosszabbak, mint  a Jobbik által megfogalmazott alkotmány, az egy külön dolog. Ha ezt vennénk alapul, akkor se tudnánk, mit csináljunk. És ezzel el is jutottunk következő válaszomig:

4) "Fogalmam nem volt, mit tegyek."

Őszintén szólva, még ha el is hinném, hogy van isten, és mondjuk a Bibliát veszem alapul, akkor sem tudom pontosan, mit kéne csinálni, hogy lenne jó, mi a fontos, mi nem. Nem tudjuk meg belőle a pontos szabályokat, mi van a túlvilágon, milyen a mennyország, milyen a pokol, léteznek-e, mi az üdvözülés, mitől függ a végső ítélet. Szóval ez valami olyasmi, mintha valaki egy nagyon rossz és zavaros térképet nyomna a kezünkbe, hogy az alapján találjuk meg a nem is tudjuk pontosan, hogy hova akarunk menni, célt. Akkor már inkább a saját tájékozódási képességem szerint megyek oda, ahova én akarok, és eltöltök egy szép napot ebben a városban.

Hát most ez jutott eszembe, egyfajta védőbeszédként, de természetesen ez csak afféle hipotetikus gondolatkísérlet, nem számítok arra, hogy ezt a beszédet el kellene mondanom, legfeljebb érdekes leírni. No meg azért is, mert végül is ebből is csak az derül ki, miért nem hiszek istenben.

Azt, hogy Szókratészt halálra ítélték, aminek engedelmesedve ki is itta a bürökpoharat, minden művelt ember tudja. Körülbelül mindenki tudja, hogy nagyjából azért ítélhették halálra, mert voltak ellenségei, mert bizonyos embereket bántották a tanításai, mert esetleg kritikus volt bizonyos emberekkel vagy talán az egész rendszerrel szemben. Tehát, hogy egyfajta gyerekes kiutálásról és politikai koncepciós perről van szó.

Ez nem áll távol az igazságtól. Szókratész perének vádjai elég komplexek, és szerepelnek benne olyan politikai vádak, amelyekről az imént írtam. De itt, az ateista klub blogján én egy vádat szeretnék kiemelni, és ez Melétosz vádjának egyik fele, ahogy Platón "Szókratész védőbeszéde" c. művében dokumentálva van:

"Vétkezik Szókratész - mondja -, mert (...) nem hisz azokban az istenekben, akikben a város, hanem más, új daimónok működésében."

Majd később:

"Azt mondom, hogy egyáltalán nem hiszel istenekben."

Tehát, hogy Szókratész tulajdonképpen a vallási inkvizíció egyik nagyon korai áldozata volt. És bár Platón művei általában fiktív dialógusok, ez egy valós történetről szól, melynek tanúja volt, és amelynek tanúja volt sok ismerőse, barátja, olvasója, sőt, sokan mások is beszámoltak róla, tehát van okunk azt gondolni, hogy ha nem is szó szerint, de tartalmilag hiteles. Egyébként is a párbeszéd további részében részletesen kivesézik a vádakat, és Szókratész részletesen, bár kicsit cselesen válaszol. A az, hogy hisz a daimonok létezésében, hisz az istenek létezésében. De azt a kérdést kikerüli, hogy ezek ugyanazok a daimonok és istenek-e, mint amikben az athéniak hisznek. Azt is nyilvánvalóvá teszi, hogy a nap és a hold istenségében hisz, mert a materialista tanításokat képtelenségnek mondja. Később is sokat beszél istenről, istenekről, akár szófordulatok formájában, akár sokkal konkrétabb formában is. Sőt, úgy tűnik, egyenesen isteni küldetéstudata volt:

"Úgy vélem, ilyesvalaminek rendelt az isten a város számára engem, aki benneteket külön-külön ébresztgetni, buzdítani és korholni egész nap soha meg nem szűnök, hanem mindig a nyakatokon ülök."

Ez pedig egészen az evangéliumi Jézus alak egyik szerepére hasonlít, amely annyiban merül ki, hogy Jézus a zsidó valláshoz képest, egyfajta kritikusként, reformerként, hippivezérként jelenik meg, hogy a fiatalságokat kérdezve, vitatkozva, bizonyos más szokások irányába terelje. Szókratész sorsa pedig nagyon is hasonlít Jézus állítólagos sorsához: a város bírái veszélyesnek találják a reformert, és halálra ítélik. Hasonlóan jár később Savonarola, Servet Mihály, Husz János is. Ez az inkvizíciós minta végig kíséri a történelmet. Nem is keresztény találmány.

És persze, igaz, itt az eretnekség legtöbbször együtt jár politikai vádakkal is. Persze, hiszen a legbefolyásosabb eretnekek általában befolyásolják a politikát is, általában összeütközésbe kerülnek a politikával, és általában a politikai probléma az, amely miatt kényelmetlenné válnak. Ha egy bolond próféta követők nélkül, csak úgy, magában mondja a hülyeségeit, azt nem biztos, hogy kivégezték. Viszont egy politikailag is fontos eretneket sokkal nagyobb eséllyel végeznek ki. Bár az inkvizíció később ezért eljutott odáig is, hogy teljesen hétköznapi magánemberek tömegeit végezte ki, akik egyenként egyáltalán nem voltak veszélyesek a vatikáni világrendre, de már túl nagy tömegeket alkottak. És persze kivégeztetett egy csomó inkvizítor egy csomó embert, aki még csak eretnek se volt, el se követett semmit, de kellett a háza, a vagyona, vagy csak szerettek embereket kínozni. Az inkvizíció egyik nagy baja, hogy mivel teljesen ellenőrizhetetlen, őrült mechanizmus alapján jártak el, bárki, szinte bárhogy visszaélhetett vele.

De, ami érdekes, hogy ezekben az említett, híresebb vallási-politikai koncepciós perekben rendre ezek a vallásos vádak kerülnek elő. Miért?! Talán azért, mert így sokkal könnyebb volt vádolni. Azokban az időkben az, hogy valaki ateista, vagy eretnek volt, sokkal súlyosabb, és vitathatatlan bűn volt, mint az, hogy eltérő politikai nézeteket képviselt. Azt gondolom, hogy ha Savonarolát például azzal vádolták volna, hogy felforgatta vissza akart térni a jézusi szegénységhez, hogy egy sokkal egyenlőbb köztársaságot akart létrehozni, akkor vitatható lett volna, hogy ebben mi a bűn. Sokan azt mondták volna, hogy de hát ebben nincs semmi bűn, sőt, igaza van. Politikai vita alakult volna ki. De annál a vádnál, hogy "az eretnek nem hiszi a mi istenünket", ott a vád bűn mivoltával nem nagyon tudtak vitatkozni. Vallásszabadság egyáltalán nem létezett. A vallás kiváló tényleges indok vagy ürügy volt a dolog egyszerű rendezésére.

Tehát azt mondom, hogy bár a politika és a vallás ezekben az inkvizíciós perekben összefonódik, és valóban nehéz megmondani, hogy mi a fontosabb indoka az ítéletnek, talán nem is kell. Azt még nehezebb megmondani, hogy mi lett volna, ha nincs vallás. Mert hogy értsük ezt, hogy nem lett volna vallás?! Mi lett volna akkor még más?! Lehet, hogy Savonarola és Husz János politikai eszmék alapján akkor is lázadt volna. És lehet, hogy akkor is elkapták volna őket harcban, vagy harc nélkül. Savonarolát - ha Savonarola vallás nélküli forradalmár lett volna -talán mindenképpen elítélték volna, mert Firenze fontos volt, és. De Husz János például nyugodtan ellehetett volna Csehországban, és tehette volna azt, amit vallás nélkül tett volna. Nehéz volna megmondani, hogy ez mi lett volna.

Jézus esetében szintén elképzelhető az ítélet, ha Jézus valójában inkább politikai lázadó volt, vagy lett volna, mint vallási próféta. De akik az evangéliumi történetet hiszik el, azok el kell ismerjék: vallás nélkül Jézust nehéz lett volna elítélni. Nem lopott, nem ölt embert, nem akarta megdönteni a rendszert (a 4 evangélium szerint). Tehát csak eretnekként lehetett elítélni.

Szókratész esetében meg aztán végképp kapóra jött az eretnek vád, hiszen ő aztán tényleg nem csinált nagy felfordulást, nem lázított, legfeljebb kérdezgetett, és volt némi véleménye a rendszerről. De veszélyesnek nem volt ténylegesen veszélyes. Szókratész esetében a legkönnyebb azt is megbecsülni, mi lett volna vallás nélkül: ugyanúgy filozófus. És a görög városállamokról lehet a legkönnyebben mik lettek volna vallás nélkül: ugyanúgy görög városállamok.

Szóval összességében, ha nem lett volna vallás, akkor bár nem tudjuk megbecsülni, mi lett volna, de jó okunk van azt gondolni, hogy jó pár koncepciós per ítéletét meg sem hozták volna, nagyon sokat meg jóval nehezebben tudtak volna kivitelezni. Ennyiben mindenképpen jobban jártunk volna. És ha azt nem is tudjuk pontosan megmondani, hogy mi lett volna, ha... azt meg tudjuk mondani, hogy a vallás ezekben az embertelen dolgokban felelős.

Mint tudjuk, Franciaországban a Charlie Hebdo-t ért terrortámadás után központi kérdés lett az oktatás ügye. Nyelvtanulási célból a Le Figaro FB-oldalát szoktam olvasgatni, és néhány napja érdekes cikkekre bukkantam. Mivel egyelőre elég nehezen boldogulok a nyelvvel, a szövegeket nem értettem mindenhol teljesen pontosan, ezért egy kicsit bizonytalanul írom ezt a posztot. Amit viszont sikerült lefordítanom, azt rendkívül érdekesnek találtam, úgyhogy a következőkben erről szeretnék röviden néhány szót szólni.

A francia oktatási miniszter, Najat Vallaud-Belkacem (a képen) bejelentette, hogy egy 10 pontból álló intézkedéscsomagot dolgoztak ki, amellyel a vallási fundamentalizmus terjedése ellen kívánnak küzdeni az iskolában. Eszerint az oktatásban embereket képeznek majd ki kimondottan az állampolgári léttel és a laicitással kapcsolatos ismeretekre, akik aztán megvitathatják a témát a diákokkal. Bevezetnek a tananyagba egyfajta „vallási ismereteket” – ami nem hittan, hanem a vallási jelenségek laikus szemszögből való értelmezése. Ezt a pedagógiai tartalmat az általános iskolai oktatási anyagnak azon részébe integrálják, amely az alapvető tanulási és gondolkodási képességeket fejleszti, mint pl. a szövegértés és a képi információk dekódolása. Egészen kicsi korban felmérik a diákok nyelvi fejlettségi szintjét, és ennek megfelelően személyre szabottan fejlesztik őket a saját igényeiknek megfelelően. Külön órakaretet biztosítanak arra a célra, hogy a tanulók megismerhessék az egyéni és társas viselkedés mozgatórugóit, a vélemények, meggyőződések, világképek és életmódok sokféleségét.

Ez volt az a cikk, amit kevésbé értettem, viszont nem is ezt találtam igazán érdekesnek, hanem egy interjút, amelyben Berenice Levet filozófiaprofesszor bírálja a kormány oktatásra vonatkozó elképzeléseit, ebből pedig különösen azt a részt, amikor a nyelvről és az irodalomról beszél (mivel ez a szakmám).

A kormány a fenti intézkedésekkel a „kritikai szellem” fejlesztését igyekszik előmozdítani, amely immunitást jelent a szélsőséges és ellentmondást nem tűrő eszmék agresszív hatalmával szemben, illetve megóvja a személyiséget a merev dogmáknak való alárendelődéstől. Ezzel a céllal Levet is egyetért, de szerinte hiba a vitára való felkészítéssel kezdeni az oktatást. Felhívja a figyelmet arra, mennyire fals az, amikor egy tanár azt mondja, hogy a munkája során közvetíti a tanteremben a nagy művek üzenetét, és vitázik a diákokkal. Ez úgy hangzik, mintha a diákok a vitában egyenrangú partnerek lennének a tanárral, illetve az általa oktatott klasszikusokkal. Levet szerint ez képtelenség.

A filozófus úgy érvel, hogy az iskolának elsődlegesen nem a vitára és a kritikai szellemre kell koncentrálnia, hanem az alapkészségek átadására, mert ezek hiányában nem lehetséges sem értékközvetítés, sem vita, sem kommunikáció, sőt maga a gondolkodás sem. Levet bővebben az anyanyelvi nevelésről beszél, de nem feledkezik meg a matematika és a természettudomány fontosságáról sem.

A nyelv azért fontos, mert a megfelelő nyelvi kompetenciák birtoklása nélkül nem lehetséges árnyalt és összetett gondolkodás. Akinek a szókincse ötszáz szóból áll, az képtelen differenciáltan és pontosan artikulálni önmagát és saját maga számára a világot, ami pedig elengedhetetlen feltétele a kritikai gondolkodásnak és a termékeny vitának. Aki erősen redukált fogalomkészlettel rendelkezik, annak tudatában összemosódnak a dolgok, és hajlamos lesz a világot primitív, kétosztatú struktúrákban szemlélni, mint pl. az összeesküvés-hívők. Ezért mondja azt Levet, hogy „el kell venni a szót a fiataloktól, és majd akkor visszaadni neki, ha megkapták tőlünk a nyelvet.”

Levet szerint a klasszikusokat nem azért kell tanulmányozni, hogy kihámozzuk a műveikből az „üzenetet” (idézi is Hemingway találó mondását, miszerint ha üzenni akart volna, akkor a postára ment volna). Az sem lehet a célunk, hogy vitatkozzunk velük. Addig nem vitatkozhatunk, míg el nem tanultuk a klasszikusoktól a szép, szabatos és árnyalt fogalmazást. Voltaire, Rabelais, Montaigne és a többiek a fordulatokban és árnyalatokban bővelkedő stílusuk nyelvi artikulációjának gazdagsága révén arra szolgáltatnak példát, hogyan finomíthatjuk és fejleszthetjük a saját gondolkodásunkat. A bőséges szókincs a megkülönböztetések gazdagságának lehetőségét, a szintaxis pedig a gondolatok összekapcsolásának sokrétűségét biztosítja. A gondolkodás, ahogy a magyar „elemzés” szó si mutatja, nem más ugyanis, mint ’elemekre bontás’, vagyis különbségtevés, differenciálás. Levet a „gondolkodás művészetéről és szenvedélyéről” beszél, ehhez pedig elengedhetetlen feltétel egy kifinomult nyelvezet birtoklása.

A klasszikusok a saját nyelvük átadásával olyan struktúrák megteremtését teszik lehetővé, amelyek segítségével a diák valóban alkalmassá válik a saját gondolatok megformálására. Levet szerint a matematika és a természettudományok oktatása is ilyen gondolkodásra készítenek fel, mivel ezek a diszciplinák rákényszerítik az embert a lassú, megfontolt haladásra és a gondolkodás lépéseinek logikus szerkesztésére, visszafogják az elmét a sietségben és az elhamarkodott döntések meghozására való hajlamában.

Levet szavait nagyon izgalmasnak és inspiratívnak találtam. A kijelentés, miszerint el kell venni a szót a diákoktól, és először a klasszikusokat tanulmányoztatni velük, illetve matematikát és fizikát tanítani, sokak számára talán kicsit agresszívnak tűnik, és biztosan akad olyan, akiből heves ellenkezést vált ki. Én magam sem tudom, mennyire értsek egyet vele: szerintem kissé absztrakt az, ahogy a megértés és az önkifejezés fázisát ilyen élesen elválasztja egymástól.

Két megjegyzést viszont teszek ezzel kapcsolatban. Az első az, hogy Levetnek mindenképpen igaza van abban, hogy az értelmes gondolkodás szigorú szellemi munka, aminek a képességét el kell sajátítanunk. Ez a tevékenység erőteljes önfegyelmet igényel, és az erre való képesség feltételez egy kezdeti külső fegyelmet, amit aztán a diák interiorizál. Nem véletlen, hogy olyan sokáig (pl. s reneszánszban) a festők úgy tanultak, hogy pontosan lemásolták a klasszikusok műveit. Ez ellent mond pl. Vekerdy Tamás elképzeléseinek, aki szerint minden külső kényszer, ami a tanítás során a palántára nehezedik, csakis elnyomó és személyiségtorzító hatású lehet, és aki szerint „az oktatási rendszerben már eleve az rossz, hogy a tanárok ugyan le akarják adni az anyagot, ám a gyerekek nem akarják felvenni.” Több helyen beszél arról is egyébként, hogy a kamaszok természetes jellemzője a lustálkodás, ezért hagyni kel, hogy ne csináljanak semmit. Ez szerintem egy rendkívül idealizált és naiv elképzelés. Nem igaz, hogy minden emberben eleve benne rejlik a későbbi kiteljesedett felnőtt, ami minden kényszer hatására deformálódik, és leginkább önmagától fejlődik, a lélek végtelen szabadságában. Sok esetben bizony kellenek a kényszerek, és előfordul, hogy a személyiség fontos belső tartalmai formálódnak, csiszolódnak külső ráhatásra.

A második megjegyzés az, hogy Levet valójában egyáltalán nem agresszív vagy konzervatív beállítottságú. A cél nála a klasszikusok tanulmányozásában nem valamiféle nagy, komoly üzenet továbbítása vagy a nagy elődök előtt való kritikátlan fejet hajtás, hanem a gondolkodásra való nevelés.

A két cikk két tehát eltérő nézetet fogalmaz meg az oktatásról, de a lényeg, a cél azonos: a kritikus gondolkodásra való nevelés. Ez a kulcsa a terror, az agresszió elkerülésének, és a demokratikus értékek védelmének. Ezt pedig nem lehet eléggé hangsúlyozni.

De azt sem, hogy mennyire eltér ez a mi jelenlegi oktatáspolitikánktól. Franciaországban szó sincs arról, hogy valamiféle önazonos, előre gyártott erkölcsi tartalmat, üzenetet akarnának átadni a diákoknak. Nincs hittan, és a nemzeti kultúra sem a szentnek tartott elődök néma panoptikuma. (Kosztolányi pl. egy rövid cikkében írt arról, hogy a franciák nagy nemzeti költője, Victor Hugo annyira nagy, hogy mindenki őt kritizálja – mert Franciaországban lehet, mert ott nem kell néma tisztelettel adózni a nagyoknak.)

Ez azért is jár mostanában a fejemben, mert az iskolában, ahol dolgozom, a múlt héten pont az volt a feladatom, hogy készítsek egy néhány perces emlékműsort Január 22-re, A Nemzeti Kultúra Napjára. Egy szöveget kellett megírnom, amit a diákok az iskolarádióban felolvasnak (hét és fél perc lett). Mivel először nemigen volt saját ötletem, kivettem egy műsorszövegeket tartalmazó könyvet a könyvtárból. Nos, ilyesmit találtam benne, Nemeskürty István tollából:

Magyarország százötven éven át volt török uralom alatt, de egyetlen magyar falu sem vált mohamedán törökké. Egyetlenegy sem. Ilyenre a világtörténelemben alig van példa. Ez azt mutatja, hogy a keresztény hit megmaradt. (…) Megjelentek közöttük [a hódoltsági területeken élők közt] az igét anyanyelven hirdető lutheránus és kálvinista – mai szóval evangélikus és református – lelkészek, igehirdetők. Őket nem nevezte ki senki, őket a közösség választotta. A tanítókat is választották. Ezért a közösség fizette őket. Tehát önmagában létrehozta az ország a maga keresztény folyamatosságát. Ezek a közösségek megfogalmazták a haza, a pátria fogalmát, és egyszersmind a keresztény nemzet fogalmát. Nincs Európában költő vagy költészet, amelyik ilyen konok következetességgel kapcsolta volna össze a keresztény hitet, a megvallott anyanyelvet és a haza fogalmát. Balassi Bálinttól Zrínyi Miklóson át Szenczi Molnár Albert, Bornemissza Péter, Pázmány Péter szövegein át a XX. századig. (Kozma László: Vetni kell! A haza és a magyarság témája nemzeti ünnepeinken, iskolai megemlékezéseken. Korda Kiadó, Kecskemét, 2002, 68.)

Eléggé szomorúnak találom, hogy vannak hazánkban olyan elképzelések, amik a nemzeti identitásunkat egy ideológiával való azonosságban igyekeznek megragadni. A magyar nyelvű ateisták talán nem részei a magyar nemzetnek? És a felvilágosodás eszméi talán nem jelentek meg pl. Csokonai életművében? Ő talán nem magyar?

A franciáknál a sokat hangoztatott „köztársaság” egészen mást jelent, ők büszkék a szekuláris hagyományukra, náluk senki nem beszél keresztény nemzetről – persze pl. marxista, strukturalista vagy egyéb nemzetről sem. Szerintem lenne mit tanulnunk tőlük, és nem csak annyit tudni róluk (sajnos sok példát látok erre), hogy ők a hibásak Trianonért, és ezért nekünk, magyaroknak, akik nem szeretünk ugyan olvasni meg nyelvet tanulni, de azért büszke magyarok vagyunk, szóval nekünk, igaz magyar szívünk nemzeti érzelmeitől fűtötten, illik haragudni rájuk.

Nemrég fejeztem be David Marshall Brooks: "The Necessity of Atheism" c. könyvének olvasását (nem tévesztendő össze  Percy Bysshe Shelley azonos című, ismertebb esszéjével!), azaz hangoskönyvben való meghallgatását, és azt kell, hogy mondjam, hogy valami fenomenálisan meglepően jó könyv. Én filozófusként persze Michael Martin: "Atheism: A Philosophycal Justification" c. könyvét tartottam eddig a legjobbnak, és valóban nagyon színvonalas könyvnek, de azt kell, hogy mondjam, azért az a könyv csak az isten létezése mellett és ellen felhozható elméleti érveket tárgyalja, a történeti, társadalmi szempontokat nem nagyon. Brooks ezzel szemben inkább ez utóbbiakat tárgyalja, és egy jó ideje engem is ezek a kérdések érdekelnek jobban, és szerintem a legtöbb ateistának is ezek a kérdések az érdekesebbek, és jobban feldolgozhatóak, és sokkal hatásosabbak. A könyv ingyen elérhető szöveges és hangoskönyv formában, én az utóbbit használtam, de ha valaminek utána akarsz nézni, akkor a szöveges formátum nagyon hasznos.

Brooks olyan kérdésekre válaszol, melyekre sok ateista vár választ, és olyan mítoszokat rombol le, amely sok hívőt visszatarthat az ateizmustól. A legfontosabb ezek közül talán, hogy az erkölcshöz nincs szükség istenre. Ezt persze én itt a blogon sokszor leírtam, körüljártam, elmagyaráztam így-úgy-amúgy. Számomra nem is maga az állítás vagy a magyarázat volt a meglepő, hanem az, hogy ezt Brooks már 1933-ban olyan jól kifejtette. Nem gondoltam volna. Az is roppant meglepő, amikor ateisták egymástól függetlenül jutnak ugyanarra a válaszra ezekben az egyáltalán nem olyan triviális kérdésekben. Az erkölcs mondjuk épp az a kérdés, ahol azóta különböző felmérések is alátámasztják, hogy a vallásra nemcsak, hogy nincs szükség az erkölcshöz, de még csak nem is hasznos benne, a hívők egyáltalán nem jobbak erkölcsileg a "jobb" általánosan elfogadott fogalmai szerint.

Tehát egy potenciálisan nagyon nagy hatású könyvről van szó. Azt kell, hogy mondjam, hogy ehhez a könyvhöz képest Dawkins, Chitchens és Dennett könyvei vagy filmjei vagy előadásai legfeljebb annyiban mondanak újat, amennyi a 1933 óta történt. Tehát például az iszlám terrorizmussal Brooks nem tudott még foglalkozni. Azóta elérhető még pár statisztikai adat, ami sokat számít, de ennyi. Tulajdonképpen az a szégyen, hogy ezek az angolszász szerzők nem ismerik Brooks könyvét, aki pedig amerikai lehet. Nem tudom pontosan, mert Brooksról szinte semmilyen adatot nem lehet tudni.

A könyv nem rövid, szerteágazó témákkal foglalkozik, a vallások történetétől a sötét középkoron, a tudomány és boszorkányüldözésen, a nők elnyomásán keresztül a vallás jövőjéig. Ha bárki egy hívővel vitatkozik, és egy adott téma felmerül, csak fel kell keresni a könyv egyik online változatát, és megnézni, hogy az adott fejezetben milyen idézetek, adatok, hivatkozások szerepelnek. Szinte mindegyik történelmi témában találsz odavonatkozó fejezetet (legalábbis ami a keresztény vallást illeti), és szinte mindegyik fejezetben van pár olyan történelmi adat, amit eddig nem tudtál, amely igen hatásos, és amivel elég jó érvet fogalmazhatsz meg egy vitában. Aki ezt a könyvet ismeri, az szerintem lemos bármely hívőt bármely online vitafórumon.

Nem fogom végigelemezni a könyvet, esetleg egy-egy fejezetről lehet, hogy fogok írni részletesebb beszámolót, mert minden fejezet megér egy "misét".:) A  könyv előnye még, hogy minden fejezetben, főleg az elején sok idézet szerepel benne, természetesen hivatkozással, és egy csomó adat is, szintén hivatkozásokkal. Rendkívül sok érdekes, nem olyan jól ismert, vagy nem könnyen összeszedhető adatolást tartalmaz.

Annak bemutatása, hogy a kereszténység mennyire támogatta a rabszolgaság intézményét csak azért nem lepett meg, mert erről egy sokkal részletesebb könyvet olvastam korábban. Viszont a boszorkányüldözés leírása nemcsak részletes, de az a meglepő idézetet Brooks-ot olvasva maradt meg bennem, hogy:

" Varázsló asszonyt ne hagyj életben." II. Móz. 22:18

ami a boszorkányüldözés teljes támogatását, sőt, parancsba adását jelenti. A sötét középkor egyik legsötétebb fejleményét.

Az egyik meglepő kis adat az, hogy Brooks idézi Josephus állítólagos leírását Jézusról, pontosabban  Dr. Eisler, "The Messiah Jesus." c. könyvéből, amelyben Jézust púposnak írja le, és Brooks ebből vezeti le az agresszív-mindenkit magához ölelő, ellentmondásos személyiségét. Érdekes hipotézis, ha a Josephus leírás stimmel.

Még sorolhatnám az érdekes részleteket, de kedvcsinálónak ennyi is elég, és a könyv nem is ettől a legjobb, hanem attól, hogy igen átfogóan kritizálja a vallást, azon belül a kereszténységet. Természetesen a kereszténységet, hiszen USA-beli a szerző, ez egyébként néhány témánál meg is látszik: sokszor csak az USÁ-ra fókuszál. Nekünk, Európaiaknak ez azért nem baj, mert érdekes.

A szerző erősen ateista, de ez csak néha zavaró. Talán a jövőt illetően túlságosan is könnyen elkönyveli a pozitív végkifejletet. Ezen kívül Brooks valószínűleg minimum kommunista-szimpatizáns volt, ami 1933-ban, New Yorkban nem olyan naiv dolog volt, nem feltétlenül tudott ennek a rendszernek a kegyetlenségeiről, melyek leginkább azokban az években folytak. A könyv olvasásában ez sem zavaró különösebben, mert csak néha lehet kisejteni belőle.

Ajánlható a könyv kézikönyvnek is, hiszen a fejezetei nagyon jól rendezettek, könnyen megtalálható egy téma, és mint mondtam, tele van idézetekkel, hivatkozásokkal. Érdemes utána is járni a dolgoknak, amelyeket állít.

A könyv olvasta után tényleg csak annyi a szomorú, hogy szinte alig van már mit elmondani ezek után a valláskritika területén.

I.e. 399. Szókratészt halálra ítélik Athénban, mert provokálta az athéniak vallásos érzékenységét, amikor az agorán vitatkozva tanított.

Kb. i.sz. 30-ban állítólag egy Jézus nevű embert megfeszítettek Jeruzsálemben, mert provokálta, és sértette a zsidók vallásos érzékenységét.

I.sz. 1600. Rómában máglyán elégetik Giordano Brunot, mert provokálta és sértette a katolikusok vallásos érzékenységét.

I.sz. 2015, Párizs. Két muszlim terrorista lelő 9 újságírót (és másokat), mert provokálták és sértették a vallási érzékenységüket.

Meddig folytatják ezt még a különböző vallások?! Meddig engedjük meg nekik?! Meddig lesz a vallásos érzékenység indok vagy mentség a fizikai agresszióra?!

Az ötlet alapja John Stuart Mill: "A szabadságról" c. könyvéből való, igaz, ő Brunot és a Charlie Habdot nem sorolja fel.:)

A címadó fejezetcím John Stuart Mill: A szabadságról c. könyvéből való, amely ingyen elérhető magyarul is akár a Google Books oldalán (bár ez egy elég régi fordítás), de angolul akár hangoskönyv formátumban is a librivox oldalán. Én ez utóbbit hallgattam meg, és nagyon találó érveket találtam arra nézve, hogy miért nem szabad, hogy a szólásszabadságot vallási érzékenység, vagy pláne a kormány érdekében miatt korlátozzuk. A szöveg tehát aktuális a Charlie Hebdo merénylet és az Orbán kormány állandó diktatórikus lépései miatt is. Magyarul azonban kimásolható szövegként nincs meg, úgyhogy be kell, hogy gépeljem ide azt a pár nagyon jól megfogalmazott részletet. A fordítást annyiban korrigáltam, hogy a mai helyesíráshoz igazítottam. Mivel nem eredeti műről van szó, hanem fordításról, ezt jogosnak gondolom.

"Remélhetőleg átéltül már azt a kort, midőn még a "sajtószabadság", mint azon biztosítékok egyike mellett (melyek legsikeresebben alkalmazhatóak a rossz indulatú vagy zsarnoki kormány ellenében) síkra kell szállni." Azt hiszem, felesleges immár annak szükségességét bizonygatnunk, hogy a nép érdekeivel ellentétes törvényhozó vagy végrehajtó hatalom nézeteket és véleményt a népre ne erőszakolhasson. s hogy meg ne határozhassa azon tanokat és magyarázatokat, melyeket egyedül szabad hallania. E tárgy, legalább ilyen szempontból annyiszor és oly diadalmas módon lőn a korábbi írók által megvilágítva, hogy arról itt nincs miért bővebben szólanom." 27.o.

Mill itt szabadkozik, ami kicsit értelmetlen, hiszen utána azért vagy 30 oldalon fog szólni a kérdésben, de én azért tartottam fontosnak ezt beidézni, mert szerintem igen bosszantó, és a konzervatív, valamint vallásos fél szellemi színvonalát mutatja, hogy miközben Mill már 1859-ben úgy gondolta, ez a kérdés már rég eldőlt, addig ők mindig újra előveszik, és elmagyaráztatják maguknak, miért nem szabad egy modern társadalomban a szólás szabadságát így korlátozni. Millnek igaza van: a jogot a 18. században Diderot és Voltaire-ék már egyszer kiküzdötték. Miért kell manapság még vagy egy tucat embernek meghalnia ugyanezért? Illetve ha már kiküzdötték, akkor a Harrachoknak és Orbánoknak miért kell magyarázni?!

"Ha egy ember kivételével az egész emberiség ugyanazon véleményt osztaná, s éppen ez az egy ember volna ellenkező nézeten, az emberiség épp oly kevéssé volna feljogosítva ezen embert elnémítani, mint az utóbbi az emberiséget, ha ugyan erre elegendő hatalommal bírna." 29.o.

Gondoljuk, csak el, ha Kopernikuszt vagy Einsteint elhallgatták volna! Darwint nem említem, mert korában sokan mások is hasonló elméletekre jutottak. És persze Kopernikusz az elnémítás elől a halálba menekült a katolikus egyház elől, mint még sokan mások egy pár évszázadig. És eme példákból is látszik, hogy ha az egyetlen embert elnémítják is, az igazság akkor is győzedelmeskedik. Valahol, valamikor később. Ahogy ezt Mill is fejtegeti. De ettől még ezek az elhallgattatások embertelen igazságtalanságok voltak, vagy lettek volna.

"A legnagyobb baj azonban, amely valamely vélemény elnémításából származik, abban rejlik, hogy ezáltal rövidséget szenved maga az emberiség, az utókor épp úgy, mint mint a jelen nemzedék, azok, akik attól eltérnek, még inkább, mint azok párthívei. Ha a vélemény helyes, megfosztatnak az illetők attól az alkalomtól, hogy a valótlant valósra cseréljék fel [korrigáltam a fordítást az eredeti szerint]; ha pedig helytelen, veszendőbe megy reájok nézve - ami pedig talán épp oly nagy előny - az igazságnak azon tisztább átérthetősége és élénkebb hatása, mely annak a tévedéssel való összeütközéséből származik." 30.o.

Később Mill azt is kifejti, hogy általában nem is egy teljesen igaz és teljesen hamis nézet ütközik, hanem mindkét nézetben van igazság, de egyik sem a helyes. Ilyenkor a szólásszabadság elengedhetetlen ahhoz, hogy a teljes igazság egyáltalán képbe kerülhessen, össze lehessen rakni két nézetből. Példaként Rousseau tanait említi a természetről, amely a 18. század nagy természet-civilizáció vitájának talán legmarkánsabb megfogalmazása. Valójában mind Rousseau, mind az ellentétes nézet féligazság, mert a civilizációnak sok hátránya van, de sok előnye, és hát végül is azért élünk a városokban, és nem a vadonban, mert az előnyei többet nyomnak a latban. Emellett lehet, hogy vannak hibái is, és a természetből lehet meríteni ezek kijavításában. Lehet egy kis lépést tenni a természetesség világa felé is. Mindenesetre Rousseau tanai eltúlzottak, és csak azért voltak népszerűek, mert akkoriban a korszellem nagyon ezt szomjazta. A párizsi szalonokban bizonyos körök ezt akarták hallani.

"Megtagadni valamely vélemény kihallgatását csak azért, mivel kétségtelennek véljük, hogy az valótlan, annyit tesz, mint saját bizonyosságunkat általános bizonyosságnak állítani be. A vitatkozás elnémítása mindenkor csalhatatlanságot feltételez, ..."  30.o.

"Nagyon különböző dolog az, ha valamely nézetet igaznak tartunk azért, mivel még soha semmiféle támadás által nem volt megcáfolva, vagy ha csak azért akarjuk valónak feltételezni, hogy még a cáfolatot is lehetetlenné tegyük." 34.o.

"...szabad vitatkozás hiányával nemcsak a nézetek alaptételeiről feledkeznek meg az emberek, hanem olykor magáról a nézetek való értelméről is." 65.

Mill hosszasan fejtegeti, hogy a keresztények azáltal, hogy nézeteik bevetté váltak, és a vitázókat elnémították mennyire nem élik már meg a tanaikat, nem értik a tartalmukat, stb. Mill természetesen nem keresztényként írja ezt, hanem egy olyan érvelésként, amelyet még a keresztények is elfogadhatnak. Ahogy figyelmükbe ajánlja azt is, hogy Marcus Aurelius, aki igazán bölcsnek volt mondható, és a korai kereszténység tanaihoz oly hasonlító sztoicizmusban hitt, ő is üldözte a keresztényeket, mert a fennálló birodalmi tanok megkérdőjelezését nem akarta megengedni. A keresztények pedig nem mondhatnak mást, minthogy egyetértsenek: nem helyes üldözni egy véleményt, csak, mert a fennálló, bevett nézeteknek ellent mond. Annál is inkább, mert Mill említ egy bizonyos Jézust is, akibe "belé szögezték" a szót, amikor más véleménye volt a vallásról, és Szókratészt is, akinek a vádjában szintén az szerepelt hangsúlyos helyen, hogy nem hitt Athén isteneiben.

Mill még egy oly korban élt, amikor a kereszténység egyértelmű többségben volt Európában. Ma már ez nem igaz, de a keresztények mégis hajlamosak olyan igényekkel előjönni, mintha nagy többségben lennének. Ma a vallási érzékenység címszóval sajnáltatják magukat.

Mill a következő fejezet elején foglalkozik röviden azzal, hogy milyen határai lehetnek a szólásszabadságnak, és az akkori szóhasználattal végül is azt fogalmazza meg, ami ma is sok ország törvényeiben szerepel: a szólásszabadság határa csak az lehet, ha valaki mások elleni erőszakra uszít (91. o). 

Szélsőjobboldali olvasóim úgyis ezzel fognak jönni, tehát elismerem ezzel, hogy a holokauszt puszta tagadása manapság eltúlzott törvény, mert csak az uszítást kellene büntetni. Erre vonatkoznak Mill gondolatai: jobb, ha az emberek megismerik azokat a dolgokat, melyek igazolják a holokausztot, és az áldozatok számának becslését.

Talán azért is került a III. köztársaságunk válságba, amit Mill fejteget: elfelejtettük a liberális demokrácia értékeinek okait. Most olyan keserű leckével kell megtanulnunk, mint az Orbán rezsim és a Jobbik erősödése. De ezt a szellemi csatát szerintem meg kell vívnunk. Ennek megfelelően szerintem sem a holokauszttagadó cikket nem kell betiltani, sem a valamilyen vallást kigúnyoló cikket. 

Az utóbbi napokban a párizsi események kapcsán igencsak fellángoltak a viták a vallási érzékenység és a szólásszabadság témakörében. Számomra rendkívül megdöbbentő és elszomorító az a tapasztalat, hogy milyen sokan vannak Magyarországon, akik a grafikusokat teszik felelőssé a terrorcselekményekért, mondván: áthágtak valamiféle határt, megsértettek sérthetetlennek gondolt vallási tabukat. Ezek a magnyilvánulások azt mutatják, hogy hazánkat a lelkekben nem hatja át igazán a demokrácia szelleme, és az emberek nem értik, miért olyan alapvető fontosságú egy közösség számára a szólásszabadság.

A terroristákat mentegetők fő érve úgy szól, hogy kötelességünk tiszteletben tartani mások emberi méltóságát, vagyis a bőrszínűket, szexuális irányultságukat, vallásukat. Ebben a szellemben fogant a pápa minapi kijelentése is, amely szerint ha valakinek a vallását kritizálják, az olyan, mintha az anyját szidnák – ilyen esetben pedig teljesen természetes reakció a „pofán vágás”. Nos, ez a kijelentés igencsak rácáfol a megértő és liberális szellemi vezetőnek arra az imidzsére, amit a hívek Ferenc pápa körül igyekeznek kialakítani, mentendő a katolikus egyháznak a pedofil-és egyéb ügyektől megingatott tekintélyét. Ez a megnyilvánulás teljesen kulturálatlan, primitív és agresszív, nyoma sincs benne az értelem fényének, sem a meggyőzésre vagy párbeszédre való törekvésnek. Ugyanis ha az embernek az anyját sértegetik, a pofonon túl azért még akad néhány más lehetőség is a reakcióra. Például egyszerűen otthagyni az illetőt a saját szellemi fölényünk tudatában. Vagy megpróbálni meggyőzni arról, hogy miért rossz, amit tesz. Ijesztő lelki sötétséget sejtet tehát a pápa említett mondata, és megmutatja a vallásnak és az egyháznak azt a démoni karakterét, amely a „jézusi szeretet” teli torokkal hangoztatott jelszavának törékeny álarca mögött rejlik. De a probléma, amiről beszélni akarok, az az, hogy a vallásnak a bőrszínnel és a rokonsággal való összefüggésbe hozása súlyos csúsztatás.

A francia nyelvben létezik egy jellegzetes kifejezés, aminek tudtommal nincs egyértelmű megfelelője a magyarban. Ez a terminus az „amalgám” szó, amivel az olyan fogalomzavart jelölik, amikor a felszínen hasonlónak tűnő, de valójában nagyon erőteljesen különböző dolgokat azonosítunk egymással. Mint pl. a bőrszín és a vallás. Mindkettő meghatározza ugyanis egy ember identitását, csakhogy óriási a különbség köztük, hiszen amíg a bőrszín öröklött, addig a vallás választás kérdése, legalábbis elméletileg.

A vallás egy ideológia, egy eszme- vagy gondolatrendszer, éppen olyan, mint mondjuk a marxizmus, nácizmus, strukturalizmus, freudizmus, behaviorizmus, fenonenológia és sokan mások, legyenek ezek politikai, filozófiai, nyelvészeti vagy egyéb irányzatok. Az ideológiáknak mindig a tiszta ész és értelem ítélőszéke előtt kell helyt állni önmagukért, vállalni a megmérettetést a kritikai gondolkodás erejével szemben. Ha ez alól egy eszme megpróbálja kivonni magát, akkor nem méltó a tiszteletre, akkor az az ideológia semmit nem ér, a trágyadombon a helye. A bőrszín velünk születik, a szerelmünk és a barátaink kiválasztása pedig az intim ügyünk. Ezzel szemben az ideológia, amit követünk, kognitív folyamat, illeve annak kellene lennie ami tudatos megfontolások sorát feltételezi, ennek pedig nem a méltósághoz és az érzékenységhez, hanem az értelemhez van köze. Az ideológia nem személy. Az egyes embernek van, az ideológiának nincs személyes méltósága. Az ideológiát lehet és kell kritizálni – ha a humor eszközével, akkor azzal. Ha durván, akkor úgy. A tiszteletet nem lehet megkövetelni, azt ki kell érdemelni.

Itt gyávaság és gerinctelenség érzékenységre hivatkozni. Én magam személy szerint nagyjából középiskolás koromig vallásos voltam, mivel katolikus családból származom. Kamaszkoromtól kezdve aztán nagyobb lépésekben, folyamatosan távolodtam a vallástól. Ez az átmenet kizárólag gondolati jellegű volt: alaposan tájékozódtam a kérdésben, számos könyvet végigolvastam (pl. a Bibliát, Szent Tamást, Karl Rahnert, Előd István összefoglaló könyvét, Szalai Miklóst,Bolberitz Pált), és arra a belátásra jutottam, hogy Isten nem létezik, továbbá hogy a vallás sokkal inkább kártékony, mint hasznos társadalmi jelenség. Ennek azonban nincs köze a személyes érzelmeimhez. Nem kerültem konfliktusba sem a családommal, sem Istennel, nem ért olyan személyes trauma, ami elsodort volna a Teremtő fénylő egétől. Megfontoltam mindent, és az ateizmus mellett döntöttem. Erre megvannak az érveim, és kizárólag ezen érvek miatt vagyok ateista.

Kész vagyok a vitára, és kész vagyok arra, hogy meghallgassak és végiggondoljak mindent, ami az álláspontommal ellenkezik. Csakhogy a teista oldalon nincsenek ilyen érvek. Lényegében ezeket az érveket helyettesítik az érzékenységgel. Mi más ez, ha nem a tehetetlenség és a szellemi fegyvertelenség, a mentális meddőség beismerése? Az érzékenység és méltóság hangoztatása valójában az ideológiai terror eszköze.

Ha érvek helyett a személyes sértettségünkkel hozakodunk elő, akkor azzal a legprimitívebb ösztönök előtt nyitunk kaput, és a legaljasabb ideológiákat is legitimáljuk. Mert ugyanis a nácizmus is egy ideológia; ha úgy tetszik, hit vagy vallás, mély és őszinte elkötelezettség, úgyhogy a vallásos logika alapján ezt a tant is tiszteletben kellene tartanunk. A náci őszintén hisz abban, hogy ő felsőbbrendű ember, a zsidó pedig alávaló. Hát nem érdemel tiszteletet ez az őszinte hit?

Ha esélyt adunk egy ideológiának, hogy a sértettségre hivatkozva felülemelje önmagát a vitathatóságon, akkor bármelyik tan felléphet ugyanezzel az igénnyel. Bárki előállhat a saját agyrémével, bármilyen csoport behurcolhatja a parlamentbe a saját totemjét, és akkor nem lehet majd tiszteletlenül ábrázolni az oroszlánt, a bükkfát, az egeret, szarvasbogarat. Jöhetnek a különböző szurkolótáborok, hogy hozzanak törvényt a kedvenc focicsapatuk méltóságának tiszteletben tartásáról. És ott van még mindaz a számtalan embercsoport, akikről viccek születnek: skótok, zsidók, rendőrök, szőke nők. A szőke nős viccek ellen miért nem akar senki törvényt hozni? Nekik talán nem jár a méltóság? Én pedig, mivel István a keresztnevem, tiltakozhatnék a Pistikés viccek ellen, és mind egy szálig feljelenthetném a bíróságon azokat, akiktől ilyet hallok.

A kereszténység persze látszólag más, mint a nácizmus. De csak látszólag, mert pl. a melegeket az egyház bűnösnek minősíti, éppúgy, ahogy a nácik a zsidókat. Pedig a szexuális identitás egyrészt nem választott, másrészt teljesen intim ügy, amihez senkinek semmi köze. Bűn az, ami másnak szándékkal árt - az egyháznak viszont rögeszméje a bűnös melegek elleni küzdelem, és a mások szexuális életében való turkálás. Aztán ha a Charlie Hebdo válaszul obszcén karikatúrát rajzol a szentháromságról, akkor megsérül az emberi méltóságuk. Mindkét ideológia (kereszténység, nácizmus) kijelölte tehát a maga szubsztanciális, metafizikai ellenségeit, vagyis strukturális értelemben semmi különbség nincs közöttük.

De persze az egyháznak joga van elítélni a melegeket. Elmondhatja, hogy kiket szeretne a pokolban látni. A megcsalt férjeknek is joguk van azt mondani, hogy minden nő k..a, a nőknek meg azt, hogy minden férfi disznó. Varró Dániel pedig leírhatja azt, hogy „a buszvezetők mind mogorvák, / odacsukják az utas orrát,” anélkül, hogy a buszvezetők feljelentenék a bíróságon az emberi méltóságuk megsértése miatt.

Korán 8. szúra, 60. vers

Angela Merkel a Charlie Hebdo merénylet utáni beszédében a következőket állította:

1) Szerinte nem az iszlám felelős a terrorizmusért.

2) De felvetette a kérdést, hogy miért van az, hogy ennyi iszlám fundamentalista van, és, hogy ilyen gyakran terrorizmushoz folyamodnak.

3) Az imámokat szólította fel, hogy tisztázzák a kérdést.

Na most ez eléggé határozatlan, zavaros beszédnek tűnik. Mintha az országában lévő muszlimoknak és a terrorizmus miatt aggódó embereknek egyszerre akarna valamit mondani. 1 és 3 ráadásul ellentmondásos, hiszen ha nem az iszlám volna a hibás a terrorizmusért, akkor az imámoknak ugyan semmiféle illetékességük nincs a dolog tisztázására. Az ellentmondás feloldható úgy, hogy Angela Merkel abban látja a megoldást, ha az imámok határozottan elhatárolódnak az iszlám fundamentalizmustól.

Ez is egy fontos lépés, de szerintem ez nem elég. Én Richard Dawkins-szal értek egyet: a vallásokban nem különíthető el a fundamentalizmus, és a "mérsékelt" vallásosság. Szerintem aki hívő, az mindig fundamentalista, mert irracionális elvei vannak. Hogy ez most megnyilvánul-e olyan tettekben, amelyet már a társadalom nagy része el is ítél, vagy nem, az egy gyakorlatilag fontos dolog, de a hitének elvi kategorizálásában sokkal fontosabb szerepet játszik az, hogy eleve mennyire irracionális az, amit hisz. Csak egy példa:

A) Józsi vegetáriánus, és egy húsboltba betörve megölt egy hentest.

B) Béla azt hiszi, hogy jövő szerdán itt a végítélet, és rettegve várja, de nem csinál semmit.

Szerintem Béla fundamentalista, Józsi pedig nem. Persze az igaz, hogy mivel a vegetárianizmus nem irracionális nézet, hanem a legtöbb esetben csak egy szimpla erkölcsi elhatározás, ezért ritkán ölnek miatta. A másik oldalon, a végítélet hite annyira irracionális, hogy elég gyakran vezet drámai végkifejlethez, de azért sokszor nem.

Még valamit. A Charlie Hebdo merényletet Kandaharban például egy több száz fős tömeg támogatta. Vélhetően sok közülük egyszerű muszlim lakos volt. A világon az egyszerű muszlim lakosok gyakran tüntetnek, gyakran égetnek USA vagy izraeli zászlót, néha felgyújtanak pár nagykövetséget, vagy kopt templomot. Ezt nem csak a "fundamentalistának" nevezett iszlamisták csinálják, ebben részt vesznek teljesen közönséges emberek. Nem látom, hogy hol lenne itt határ, és hogy hogy lehetne külön, csak a fundamentalizmus ellen küzdeni.

Az iszlám "fundamentalisták" és "mérsékelt" hívők egyébként is ugyanúgy hisznek a Korán szentségében, igazában. A "mérsékelt" iszlamista ugyanúgy hisz például a 8. szúra 60 versében, amelyet a képen idéztem.

Akik azzal jönnek, hogy a 8. szúra 60. versét, vagy más verseket rosszul értelmezem, azokat emlékeztetném, hogy maga Mohamed így értelmezte őket, amikor dzsihádot folytatott a hitetlenek ellen. Jó, ő nem Párizsban, de ha később Poitiers-nél nem állítják meg az arabokat, akkor a követői, örökösei ott is folytatták volna.

Lehet azt mondani, hogy kit érdekel Mohamed, ezek a szúrák akkor is idejét múltak, ahogy idejét múlt még a keresztények szerint is az Ószövetség jelentős része, kezdve a Genezissel. No de innen már nincs megállás, akkor innentől a Korán szentsége megingott, innentől akár az egész Koránra lehet azt mondani, hogy idejét múlt, hogy egy ókori mesekönyv, vagy etikai kódex, amely már jobban elavult, mint egy Comodore64 felhasználói utasításai. És akkor innen felmerül az, hogy ugyan ki mondja meg, hogy mely részek elavultak? És ha az ember maga döntheti ezt el azáltal, hogy gondolkodik, akkor hát innentől megnyílik az út oda, hogy nagyjából az egészet elavultnak tekintse,  egészen odáig, hogy "Allah az isten, és Mohamed az ő prófétája". Azaz az ateizmusig.

No de mi is az a megoldás, amelyet ígértem, és amely ha nem is tökéletes megoldás, de szerintem a helyes, elfogadható megoldás az iszlám terrorizmusra?

Először is tisztázzunk valamit. Más az iszlám vallást hibáztatni, és más az etnikai rasszizmus. Mert azt állítom, hogy:

A) Az iszlámmal van a baj, és persze a többi vallással is.

B) De nem az algírokkal, marokkóiakkal, törökökkel, irániakkal, szíriaiakkal, palesztinokkal, mint néppel van a baj.

Ezt fontos megkülönböztetni, mert egy szélsőjobbos sokszor, amikor az iszlámról beszél, akkor a muszlimnak nevezett országok népeire gondol, etnikumokra. Az atnirasszista pedig ugyanezen okokból felkapja a fejét, ha azt mondom, az iszlámmal van a gond. Pedig nálam a vallás, és a nép az élesen elkülönül. Amikor az iszlámot kritizálom, akkor nem az egyiptomiakat, arábiaiakat, jordániaiakat kritizálom, nem a népet. A véleményem nem rasszista, határozottan antirasszista. Egyébként volt algériai kollégám több is, a hívővel kevésbé voltam meg, a másikkal, aki semmi jelét nem mutatja az iszlámhitnek, semmi gondom.

Tehát mi a teendő?

1) Arról szó sem lehet, hogy az európai iszlám hívőket kitiltsuk! Ez igazságtalan.

2) Arról szó sem lehet, hogy bevándorlókat hitük szerint diszkrimináljunk, ahogy Orbán pedzegeti! Ez igazságtalan. Annál is inkább, mert ez nem is megoldás: a Kouachi fivérek Párizsban születtek.

3) Arról szó sem lehet, hogy az iszlám vallást betiltsuk, a mecseteket bezárjuk, ez is igazságtalan.

4) Arról szó sem lehet, hogy az iszlám hívőket diszkrimináljuk.

5) Amit viszont meg kell tenni, hogy az iszlámot elítéljük az iszlám terrorizmusért. De nem csak az iszlámot, az összes vallást elítéljük, mert a vallások irracionalitása az egyik legfőbb ok a terrorizmus mögött. Az összes vallásnak a gyerekded, komolytalan, irracionális mese kategóriába kell kerülnie, amelyet nem vesznek komolyan.

6) Amiről szó lehet, hogy az összes vallástól megvonjuk a tiszteletet, nem gondoljuk azt, hogy a pap, lelkész vagy imám vagy rabbi, vagy más vallási vezető bölcs, nem hívjuk meg a vitaműsorokba szakértőnek, nem kérdezzük meg szakértőként erkölcsi kérdésekben! Nem gondoljuk, hogy a hittanóra egyenértékű az etika oktatással!

7) Amiről szó lehet, hogy a vallásoktól megvonjuk a szent tehén státuszt. Nincs külön érzékenységük, nincsenek előjogaik, nem kapnak külön támogatást, nem jár nekik hittan óra, nem jár nekik egyházi iskola.

Hogy működik ez a terrorizmus megfékezésében? Majdnem úgy, mint ahogy a vallások betiltása működne, csak nem vagyunk olyan drasztikusak: nem erővel zárjuk be a templomokat, nem a hatalom jogán térítünk, hanem meggyőzzük őket, és intellektuális nyomás alá helyezzük őket. 

Ennek eredményeként a vallások először is csak a jelenleg nekik járó forrásokkal fognak rendelkezni: egy csomó templomot be kell majd zárniuk az egyházaknak, el kell adniuk. A papoknak, lelkészeknek, rabbiknak, imámoknak el kell menni dolgozni. A templomok nem azért fognak bezárni, mert mi erővel bezárjuk, hanem mert már most is üresen konganak, és nem tartjuk őket lélegeztető készüléken.

Hogy fogja ez visszaszorítani a vallási terrorizmust? Magyarországon persze konkrétan jelenleg nem fenyeget ilyen. Magyarországon ez csak igazságot szolgáltatna. De például Franciaországban ez azt jelentené, hogy csökkenne az aktív mecsetek és imámok száma, majd pedig elég gyorsan csökkenne a muszlimok száma is. Elég volna annyi, hogy tekintélyes tudósok, politikai vezetők, művészek kiállnának, hogy "igenis, az iszlám a hibás!".

És ez hogyan szorítja vissza az iszlám terrorizmust? Ha gyakorlatilag nincs imám, nem lesz, aki beszervezzen embereket. Lehet azt mondani, hogy az Al-Quaida, vagy az Iszlám Állam majd szervez be fiatalokat. No de mi alapján?!

Nemrég olvastam egy könyvbeszámolót egy könyvről, melynek az a címe: "Egy dzsihadista bőrében". Egy újságírónő leírja, hogy dzsihadizmus iránt érdeklődő lánynak adta ki magát, kapcsolatba került dzsihadistákkal, majd megszakította a kapcsolatot, de írt belőle álnéven egy könyvet. Nem kell elhinni, hogy így volt, elég a leírást elolvasni. A beszervezés, az minden bizonnyal hasonlóan zajlik.

1) A dzsihadista a vallás alapján választotta ki a lányt.

2) A dzsihadista a vallás alapján épített bizalmat a lánnyal.

3) A dzsihadista a vallás alapján akarta motiválni a lányt.

Na most kérdem én, ha nincsenek imámok, nincs vallás, akkor hogy történt volna? A lánynak nem lett volna motivációja. A dzsihadista nem tudna mi alapján szelektálni. A lány bizalmi kapcsolatot épített fel a dzsihadistával, aminek alapja a sharia előírások voltak (fejkendő). A dzsihadista megpróbálta megfűzni a lányt, aminek alapja az iszlám hite volt. Hogy ment volna ez az iszlám vallás nélkül? Hogy ismerkedett volna meg sok ezer kilométeres távolságról két személy, és milyen alapon vette volna rá a dzsihadista a lányt a csatlakozásra? Hát ki a halál akar Szíriában harcolni, ha nem muszlim?! Viszonylag kevesen. Vannak ilyenek, de sokkal kevesebben. És bár ez nincs jól így abból a szempontból, hogy ha többen lennének, akkor le tudnák győzni az Iszlám Államot, de jól van így abból a szempontból, hogy hát ezek szerint ők kevésbé fanatikusak.

Amit felvázoltam, az persze nem egyből hat, a hatásnak vannak fokozatai. Nem redukálja a terrorizmust vagy a vallási elnyomást a világban, hanem ennek vannak fokozatai.

1) Rövid távon először nyugaton apadna nagyon le a vallások támogatása, konkrétan itt az iszlámról beszélünk. Ez már nagyon sok terrorista akciót lehetetlenné tenne. Emlékeztetném az olvasót, hogy a WTC merénylet elkövetői Hamburgból és más európai városokból érkeztek. A Kouachi fivérek Párizsban születtek és nőttek fel. nem Algériában, nem Afganisztánban és nem Szaudi Arábiában. Ők nem tudtak volna terrorista cellaként ilyen jól működni, sőt, el se jutottak volna odáig, ha Európában nincs az iszlámnak némi támogatottsága és szervezete. Ismétlem, be kell ezért tiltani az iszlámot? Nem. De el kell ítélni az iszlámot? Igen.

2) Ebben a fázisban persze Szaudi Arábia, Pakisztán, Afganisztán, Mali, Líbia és sok más ország még megmarad iszlám államnak, és támogathat terroristákat, csak Európában már nagyon nehezen fognak tudni működni. 

3) A következő fázisban meg persze az ú.n. iszlám országokban is megtörik az iszlám vallás. Szerintem már most is jóval kevesebb hívő van ott, mint ami az erről szóló hivatalos vélemény. Szerintem például Teheránban jelentős mennyiségű ateista fiatal él. Még nem mernek kijönni az emberek azzal, hogy nem hisznek, hiszen simán börtönbe zárják, rosszabb országokban megkövezik őket emiatt. De majd változik ez is. Jön még arab tavasz! Vagy iszlám tavasz.

És természetesen emellett a terrorellenes szervezeteknek, a titkosszolgálatoknak működniük kell, és kevesebb olyan hülyeségbe belemenni, hogy valahol terrorszervezetet támogatnak, mert rövid távon az tűnik jónak. És természetesen a rendőrségnek és bíróságnak is működnie kell. A Kouachi fivérekhez hasonló terroristákat el kell kapni, ha nem adják meg magukat, le kell őket lőni. A segítőiket el kell kapni, a terrorista cellákat, ahol csak sikerül, fel kell göngyölíteni.

Igen, minderre szükség van, és a merénylet után megint nagy hatékonysággal be is indultak ezek az akciók. Csak azt gondolom, hogy amíg az iszlám miatt a terrorizmus újratermelődik, addig a bűnüldözés magában nem elég megoldásnak.

Az elmúlt napok legnagyobb nemzetközi filozófia-közéleti kérdése talán az volt, hogy kiterjedhet-e a sajtószabadság a vallás provokációjára? Én megindokoltam, hogy miért igen, sőt, miért kell, hogy provokáljuk, vagy egyenesen gyalázzuk a vallást. A vitában elhangzottak olyan érvek is, hogy az ateistának is lehet érzékenysége, és azt sem szabad gyalázni. Vagy ha nincs is ténylegesen érzékenysége, mert az ateisták nem oly mimóza, gyenge emberek, a jog előtti  egyenlőség (tudjátok, az "egalité") azt mondja, hogy a törvénynek, és az elveknek mindenképpen egyenlőnek kell lennie.

Horribile dictu, abban az esetben, ha a vallások provokálhatatlanságát törvénybe foglalják, illetve mivel állítólag van ilyen törvény, ennek érvényt szereznek, akkor az ateisták gyalázását is egyenlő mércével kell ám mérni! Különösen, ha az ateizmus is vallás, ahogy olyan sok hívő mondja.

Azt gondolnánk, hogy olyan szöveget nem fogunk találni, amelyiket erre példának lehetne felhozni. Magam is meglepődtem, hogy de, igenis van ilyen példa. Méghozzá ismert, magyar példa. Van kérem olyan magyar "filozófusnak" tartott hülye, aki az ateistákat valami hihetetlen ész nélkül, és durván gyalázni merte. Úgy nevezik, hogy Hamvas Béla, és a "Bor filozófiája" c. könyvének mindjárt az elején található ateista gyalázó rész.

Ebben pedig ilyeneket találhatunk:

"Az ateisták köztudomás szerint szánalomra méltóan fennhéjázó emberek."

"...amellett, hogy elbizakodottak, ugyanolyan mértékben ostobák."

"Egészséges ember sántákkal és vakokkal verekedjék? Mert nyomorékok, jóindulattal kell közeledni hozzájuk."

"Fejlődésben visszamaradt, még értelemben is gyenge gyermekeknek kell őket tekinteni..."

"... az ateizmus, mint fogyatékos értelem és korcs kedély..."

És aztán jön még a fenti állításom megerősítése is: az ateisták egy "komikus vallásban hisznek". Ha ez igaz lenne, annál inkább nem kéne ugye gyalázni ezt a vallást. De persze nem igaz, és Hamvas nem is érvel igazán mellette. Az egész műve egy a kommunizmus által üldözött, a kommunistákra haragvó kisember kicsinyes bosszúja. Amolyan "szegény kisgyermek anyázása". A kisember, aki bizonyára csupán túl sokat öntött fel a garatra a bor filozófiájából.:)

Mivel egyebet nem tud, most jól lesajnálja az ateistákat, és úgy szidja őket, mint szódás a lovát. Ész nélkül. Műve száz százalék retorika, és nulla százalék logika. Tényleg, nem analizál, nem igazol. Nagy ritkán egy pár manipulatív hasonlatot dob be, mint azt, hogy az ateista szentje Einstein. Hát Bélám, az Úrban:) megmondom, én a relativitáselméletet elfogadom igazolt tudományos elméletnek, de Einstein zsenialitásától sem esek annyira hasra (voltak hasonló elméletek korában), és emberként, más nyilatkozataival nem feltétlenül értek egyet. Szóval ha egy ateistának, akkor minimum nekem nem szent. No de ez részletkérdés.

A fő dolog, hogy Hamvas durván sértegeti az ateistákat, könyvének idézett oldalai tömény szitkozódásból állnak csupán. Ha a vallást gyalázkodó írásokat betiltanák, akkor az ateistát gyalázó Hamvas Bélát is be kéne.

Továbbá mi, ateisták ezért Hamvas Bélát nem ölnénk meg (ha még élne), sőt, kicsit se pofoznánk fel, ahogy Bergoglio tenné. Mi elfogadjuk, hogy ha mi kritizáljuk a hívőket, és én, konkrétan, vagy Sigmund Freud pszichés betegeknek tekintjük őket, akkor Hamvas is gondolhatja ezt, le is írhatja azt, hogy mi vagyunk a fogyatékosok. Én abban bízok, hogy az olvasók többsége több meggyőző erőt lát Sigmund Freud hozzáértő érveiben, mint Hamvas Béla retorikus szösszenetében.

De ahhoz, hogy ez a döntés az olvasóra legyen bízva, hogy az olvasónak lehetősége legyen ebben dönteni, ahhoz meg kell engedni, hogy az ateisták gyalázzák a vallást, és a hívők meg az ateistákat. 

Az ismert eset a verekedő papokkal a Betlehemi ú.n. Születés Templomban

Jose Bergoglionak kicsit megköszönhetjük, hogy nem rejti véka alá a véleményét, és sokszor kijön belőle a mindennapi, egyszerű ember. Megköszönhetjük, mert ami kijön belőle, az jellemrajz:

"Ha az én jó barátom, Dr. Gasparri szitkokat szór az anyámra, pofonra számíthat. Ez teljesen normális."

találta mondani épp ma.

A pápa eredeti szavai ennél kicsit drasztikusabbak, és póriasabbak voltak ("pofonra számíthat", helyett "felpofoznám"), és mutatta is, hogy felpofozná az illetőt.

Na most igen, vannak ilyen emberek. Hallani ilyet a blogoszférában eleget. Ez kérem az egészen egyszerű parasztember, aki még ha esetleg diplomás is, akkor is paraszt maradt reflexeiben.

Mert nem, "kedves" Jose, ha bárki bármit mond, nem pofozkodunk! Én speciel amellett vagyok, hogy gyereket nem, sőt, nő férfit sem (mert visszaél az illemmel), de férfi férfit semmiképpen.

A keresztények pont ezt nem értik, ők ismerik a "szemet szemért" elvet (amit örököltek, de szentnek elfogadtak), és feltaláltál a "ha megütik egyik orcádat, tartsd oda a másikat is" elvet. Mindkettő hülyeség. Ahogy Gandhi mondta, "A szemet szemért elv csak oda vezet, hogy az egész világ megvakul." A "másik orcádat" elv meg debil naivság, aminek vége az lenne, hogy mindenki a keresztényt pofozná. Soha nem is tartották be, és ez Bergogliónál is látszik.

A valóban működő elv, az az arányos retorzió elve: azaz nem hagyjuk annyiban a sérelmet, nem hagyjuk, hogy mindenki büntetlenül garázdálkodjon, de nem is ütünk vissza akkorát, hogy egy végtelen vendettát indítsunk el. A retorzió nem szabad, hogy nagyobb legyen, sőt jó, ha kisebb az eredeti sérelemnél. Az arányosság elvét természetesen nem a keresztények találták ki, nem nekik köszönhetjük. Ez egy modern elv, mint oly sok más elv, amelynek felismeréséig a keresztény vallás nem jutott el.

Bergoglió elve meg valójában supraarányos, hiszen a pofon nagyobb retorzió, mint a szóbeli provokáció. Tehát ez még a "szemet szemért" elvnél is rosszabb. Ez a "fejet szemért" elv. És egy ilyen ember a katolikus egyház vezetője! Megáll az ész (már, akinek van:)

Most elég egyszerűen elmagyarázva Josénak a dolgot: ha téged szóban provokálnak, és te pofonnal vágsz vissza, abból könnyen az lesz, hogy a másik visszaüt, aztán verekedés lesz, aztán esetleg valaki fegyvert ránt, és megöli a másikat. Végeredményben te is olyan vagy, mint egy terrorista, ők csak lerövidítették a dolgot, és tutira mentek.

Én magam sokat kritizálok másokat, gyalázom a vallást, de ezúton kijelentem, hogy amióta felnőtt vagyok, soha életemben nem ütöttem és nem is pofoztam meg senkit. Hát ez a különbség egy katolikus pápa, és egy "militáns" ateista között. Én nem pofoznék fel senkit, csak mert szidja az anyámat, pedig azt gondolom, sokkal nagyobb sértés, mint egy Mohamed karikatúra.

Ez a kép a Boko Haram gyalázatos pusztításáról az Európa parlament híroldalán található. Bizonyára nem hamis. Sok állítólag hamis kép is kering a neten.

Harrach Péter azt találta nyilatkozni a minap, hogy: "Sem a sajtó-, sem a szólásszabadság nem terjedhet ki a vallásgyalázásra". Azon az ötpárti egyeztetés után, amelyben a Charlie Habdo merénylet utáni teendőkről beszéltek a pártok. Ízelítőt kaphatunk, hogy milyen törvényi szigorításokat tervez a KDNP és a Fidesz. És ne gondoljuk, hogy ej, hol van az még, nem reális, meg ilyenek, mert az internetadó, az útdíj, és egyéb törvényeket is máról holnapra vezették be. Társadalmi konzultáció, előzetes bejelentés nélkül. Ezek bármelyik nap képesek lesznek bevezetni egy olyan törvényt is, ami felállít egy cenzúrát mondjuk.

Olvasom azonban egyúttal az újságokban, hogy a Boko Haram meg már megint kiradírozott egy pár falut, megölt egy pár száz embert Nigériában. Nos, ez a tragédia, ez százszor tragikusabb annál, hogy Párizsban megülnek 12 rendőrt és újságírót. Nem csak azért, mert a Boko Haram sokkal több embert ölt meg, nem csak azért, mert gyerekeket, nőket ölt meg, hanem azért, mert ezek napok, hetek múlva fogják megismételni a szörnyűségeiket. És ezek az ártatlan emberek mit követtek el? Mivel provokálták a Boko Haramot? Tán karikatúrákat rajzoltak a homokba?! Az Index ugyanezt a hírt azzal a címmel hozta le, hogy: "Szülő nőt is meggyilkolt a Boko Haram". Ez gyalázatos? Igen. Ez gyalázás? Elkerülhetetlenül. De ha egyszer igaz, akkor mi mást tehetnének? Persze hazudhatnának, elhallgathatnák. No meg persze hatásvadászat ezt címbe kiemelni, de ez már mindegy.

Na, most ezek után miért van szükség a vallás gyalázására?! Azért kérem, mert a vallás gyalázatos dolgokat követ el. Ha például valaki azt mondja, hogy Adolf Hitler parancsára a nácik mintegy 6 millió civil zsidót nyírtak ki a II. világháború során ipari eszközökkel, akkor ez kérem Adolf Hitler gyalázása, és a nácik gyalázása. Hiszen ez gyalázatos dolog. No de mi a halál mást mondhatnánk a nácizmusra és Adolf Hitlerre, ha egyszer tény, hogy így volt?! Hogy máshogy lehetne a nácizmusról beszélni máshogy, mint, hogy gyalázzuk, mert gyalázatos, amit műveltek?!

Gyalázatos-e azt mondani valakire, hogy pedofilokat támogat? Igen. No de támogatta, bújtogatta, mentegette-e a katolikus egyház a pedofil papjait? Igen. Gyalázatos tehát azt mondani, hogy a katolikus egyház gyalázatos dolgot csinált?! Persze. No de ez az igazság, mi mást mondjunk?!

És én tudom, hogy a hívők foggal-lábbal tiltakoznak :), de a helyzet az, hogy a vallás képviselői, hívő emberek szerte a világban olyan gyalázatos dolgokat követtek el, amelyek puszta megnevezése a vallás gyalázása. Az, hogy a keresztények az inkvizíció keretében megöltek sok tízezer civil embert, szintén ipari módszerekkel, csak, mert kicsit más istenben és más túlvilágban hittek, az gyalázás. Az, hogy ezek a keresztények több tízezer asszonyt öltek meg a boszokrányüldözések során, miközben azok teljesen ártatlanok voltak, hiszen strigák márpedig nincsenek, az vallásgyalázás. Az, hogy az iszlám terrorizmus sok ezer civil embert ölt meg a WTC-től Londonon, Madridon, Párizson át még ki tudja hol, robbantással és lövöldözéssel, az vallásgyalázás. Az, hogy a Talibán Pakisztánban gyerekeket öl meg, csak azért, mert iskolába mentek, az vallásgyalázás. Mindez vallásgyalázás, ha kimondjuk, mert ezek gyalázatos dolgok. De ha egyszer ez az igazság?!

Minden újság, amely beszámolt a Charlie Hebdo merényletről, és az indokairól, az az iszlámot gyalázta. Minden újság, amely beszámol a Boko Haram, az Iszlám állam, a Talibán tevékenységéről, az az iszlámot gyalázza. Mert ezek gyalázatos dolgok, amit ezek elkövetnek, és ezek az újságok csak kimondják ezt. Mi más ez, ha nem gyalázás?! De jogos gyalázás. A gyalázatos dolgokat gyalázni kell!

A vallás gyalázatos dolog, ezért a vallásról igazat mondani, az természetesen magában foglalja a vallásgyalázást. És ha egyszer le akarjuk írni az igazságot, gyaláznunk kell a vallást. A vallást nem lehet nem gyalázni, ha kibontjuk róla a teljes igazságot. És hogy a jó isten falloszába tehetnénk máshogy?!:)

És akkor eddig még csak az olyan gyalázatokról írtam, amelyről a többség elismeri, hogy gyalázat. A gyalázat többségével az a helyzet, hogy vélemény kérdése, hogy az-e. Szerintem gyalázat egy gyereket keresztény hitben nevelni, a keresztények szerint bizonyára gyalázat erős ateista nézetben nevelni. A hívő azt mondja, van isten, ezzel engem gyaláz. Én azt mondom, Jézus, Allah és Jahve nem létezik. Ez meg ezeknek a híveknek gyalázás. Miért kellene itt az államnak beavatkozni, dönteni, megszabni, amikor nem illetékes ebben?!

Ha pedig valaki azt mondja, hogy a vallásokról igazat írni, az nem gyalázás, de hamisat írni igen, az megint az előbbi dilemmába keveredik. Ki mondja meg, mi az igaz?! Az állam?! És egyébként a Charlie Habdo mi hamisat rajzolt Mohamedről?! Mindenki érti, hogy a karikatúra nem értendő szó szerint.:)