Az Antikrisztust Nietzsche összeomlása előtt pár hónappal írta, és bár még be tudta fejezni, de már nem maga adatta ki. Volt is némi kavar, mert a húga, Elisabeth Förster-Nietzsche nem egészen pontosan a kézirathoz hűen akarta kiadni a könyvet. Részben persze büszke volt a fivérére, részben megpróbálta más színben feltüntetni a nézeteit, és részben nyilván tudatában volt annak, hogy Nietzsche nézetei teljesen ellentmondanak az ő vallásosságának. Tulajdonképpen csoda, hogy egyáltalán valamilyen torz formában elfogadta, és kiadta az utolsó műveit.

Az Antikszrisztus már a címében is Nietzsche leginkább keresztényellenes művének tetszik, és tartalmában is az. Bár az "Isten halott" szállóige nem ebben hangzik el. Ebben a korban egy ilyen könyv kiadásáért ugyan máglyahalál már nem fenyegetett senkit, de kétségkívül merész húzás volt. Ha Nietzsche még ép elmével megélte volna a rendes kiadását, és népszerűbb lett volna annál, mint amilyen nem volt (Nietzsche saját korában még nem volt igazán népszerű), akkor talán megüthette volna a bokáját érte. Érdekes, hogy a vatikáni indexre semelyik Nietzsche mű nem került fel, mivel ekkorra már nem volt energiájuk minden művet indexre tenni, ami eretnek volt, inkább csak a keresztény körökön belüli, a katolikusokra nagyobb befolyással rendelkező, "kicsit eretnek" könyveket tagadták ki, a totálisan antikatolikusokat nem. Nietzsche olyan egyértelműen volt antikatolikus, hogy nem szántak rá energiát, hogy indexre tegyék.

A könyv érdeme ez a merészség, maga az, hogy bemutat egy ennyire keresztény-ellenes világképet, életérzést. Mint ahogy azt már máskor is megírtam, Nietzschét nem tartom igazán jó filozófusnak, mivel nem érvelő, nem racionális, nem analitikus, hanem retorikus. Azt is lehet mondani, hogy talán nem is filozófus, hanem megtévedt költő, a carnapi értelemben. Pontosan ez minden könyvének a gyengéje: ugyan nagyon sok motivációt ad az ateistáknak, de vészes, hogy túl sok benne az érzelmi alapú kereszténység-gyűlölet, és túl kevés a racionális kritika. Én magam fiatal koromban az összes Nietzsche művet végigolvastam. Megdöbbentően felfrissítő volt az élmény, hogy van egy ilyen gondolkodó, aki ilyeneket ki mer mondani, aki meri valami egészen más módon szemlélni a világot, aki túllép e mai, földi kocsmán, ezeken a közhelyeken. A fiatalos, forradalmi hevülettel ezt az élményt megvilágosodásnak is nevezhettem volna.

Ma viszont már számon kérem Nietzschén a racionális gondolkodást, az analitikus érveket. Számon kérem a szubjektivizmusát, számon kérem azt, hogy a gyűlölete mögé nem teszi oda az alapokat. Nietzsche meglátásom szerint ugyanis nem annyira a vallást gyűlöli, hanem a dekadenciát, az életellenességet, a közhelyet, az unalmasat, és a kereszténységet nem is annyira mint vallást, hanem mint dekadens világnézetet gyűlöli. Bár Nietzsche ateistának látszik, de nem is annyira abszurdum, hogy akár nem is ateista. Nietzschének esetleg nem is lett volna baja a görög istenekkel, vagy általában olyan istenekkel, akik az élet, az erő, a kivételesség, az érdem istenei. Nietzschének nem biztos, hogy gondja lett volna egy Thorral, egy Odinnal.

Én magam is unom a közhelyeket, szeretem az életet, talán nekem is kevesebb bajom volna a görög és viking istenekkel, de csak árnyalatnyit kevesebb bajom. Ugyanis én a vallást magát tartom helytelennek, így a nem keresztény vallásokat is, a görög mitológiát, és a pogány vallásokat is. Az, hogy a kereszténység ráadásul egy dögunalmas, fantáziátlan, közhelyes, dekadens hülyeség, az nem számít objektív érvnek, az legfeljebb egy kis szubjektív adalék. 

Nietzsche a kereszténység kritikáját azzal kezdi, hogy az elesettek, szegényekkel szembeni sajnálatot, együttérzést kritizálja. Szerintem például ezt is túlzásba viszi. Én inkább baloldali liberális, és merikrokata vagyok (mindenki érdeme szerint érvényesüljön). A baloldaliságom talán nem állna túl messze bizonyos keresztény felfogástól, de a liberális és merikrokratikus felfogásom már igen. Itt hadd hangsúlyozzam, hogy az a keresztény, vagy jézusinak mondott felfogás, amit itt Nietzsche kritizál, az bár jellemző a kereszténységre, de a kereszténységben ennek az ellentéte is megtalálható, hiszen akkora nagy zagyvaság az egész vallás. A következőkben ezért ezt a keresztény értelmezést naiv-egalitárius felfogásnak fogom nevezni.

Nietzschétől viszont a baloldali felfogás áll messze. Ő teljesen antiegalitárius párti. Nietzsche nem veszi figyelembe az igazságosságot: vannak, akik maguk hibáján kívül szegények vagy elesettek. Ők érdemelnek segítséget. A világ igazságtalan, helyes, ha igazságosabbá tesszük. De a naiv-egalitárius kereszténység ezt tényleg ész nélkül teszi, nem merikrokata alapon, és túlzásba is viszi.

Hadd világítsam meg ezt egy példával. A naiv-egalitárius-keresztény felfogás szerint egy szegény, elesett, beteg embernek akkor is kijár a teljes együttérzés, segítség, szánalom, ha jelentős részben maga is tehet a bajáról. Egy ilyen naiv-egalitárius-keresztény az alkoholista, hülye, önsorsrontó hajléktalanhoz is rohan segíteni, és akár egész életében támogatja, teljesen feleslegesen, mert nem lehet rajta segíteni. A másik szélsőség, Nietzsche pedig azt mondja hogy "aki szegény, az annyit is ér". Szemében minden szegény alávaló, ő el sem tudja képzelni, hogy valaki önhibáján kívül szegény vagy beteg, vagy máshogy elesett. Én a kettő között vagyok. azt gondolom, hogy vannak a maguk hibájából szegények, elesettek, betegek, és vannak, akik önhibájukon kívül azok. Aki úgy szegény, hogy többre is érdemes volna, az szerintem érdemel segítséget, vagy inkább esélyt. De szerintem vannak hajléktalanok, nem kevesen, akiken úgy se lehet segíteni, és nem is érdemes. Én legalábbis nem törődök velük. Én nem vagyok kommunista szinten egyenlőség párti, de esélyegyenlőség szinten igen. Nem szabad mindenkinek egyformán gazdagnak lennie, mert nem vagyunk egyformák. De mindenkinek lehetőleg egyenlő esélyeket kell biztosítani a boldogulásra. Még esélyekből sem tudunk teljes egyenlőséget biztosítani, de az államnak ezt elősegítve kell működnie.

Az Antikrisztusban egyértelműen, világosan szerepel az a gondolat, hogy az erkölcsöt magunknak hozzuk létre, és, hogy ez egy olyan konstrukció, amely irányítja az életünket, de mi magunk akarjuk ezzel irányítani az életünket. Az a helyes, ha az erkölcsünk arra vezet, amerre mi akarjuk, hogy vezessen, nem pedig holmi isten, vagy valamiféle papok. Ez pedig Nietzsche esetében mindenképpen a természetes ösztönök felé vezet. Bár természetesen nem arról van szó nála, hogy gondolkodás nélkül, "állatiasan" cselekedjen az ember, de a kereszténység életellenes, ösztönsorvasztó felfogását ellenezte. Nézetei közel állnak az epikureanizmushoz, bár azért el is határolódik Epikurosztól, mert szerinte ő is dekadnes volt abban, hogy túlságosan kerülte a fájdalmat, szenvedést.

Nietzsche mond néhány egyszerű, de fontos dolgot a hit és az igazság kapcsán. Ha egy ember bűnösnek hiszi magát, akkor nagy megkönnyebbülés neki az, hogy üdvözül, akkor is, ha nem is igaz, hogy bűnös, csak azt hiszi. A hit sok mindenre képes, figyelmeztet Nietzsche. Mert ebben a példában is látszik, hogy bár a pillanatnyi megkönnyebbülés szempontjából a hit téves volta nem is számít, de valahol annak kell, hogy legyen buktatója is, hogy az egész egy légvár. A hit tehát nagy átverésekre képes.

Jézust Nietzsche egy békés, majdnem buddhista, az establishmenttel szembe menő, "neohippi" lázadóként rekonstruálja. Kicsit lázadóként, de nem tettlegesen agresszív lázadóként, aki ténylegesen nekimenne valaminek, hanem olyannak, aki a maga élete példáján mutatja be az új irányt. Tényleg amolyan hippi stílusban. Nietzsche itt az evangéliumokból ignorálja a pénzváltók kiűzését, és azt, hogy a keresztfán szereplő vád szerint Jézust trónkövetelő lázadóként ítélték el. Nietzsche általában azt mondja, hogy az evangéliumokban későbbi szekták sok hozzáadása szerepel. Ebben igaza is van. Csak arra nem hoz fel érvet, hogy az evangélium ellentmondásos Jézus alakjai közül miért pont a békés hippit tekinti autentikusnak, és miért a lázadó Jézust hozzáadásnak. Miért nem fordítva?!

Ez ugyanis a Jézus rekonstrukciók rákfenéje. Könnyű az evangéliumokból kiolvasni a gyógyító szent embert, a lázadó szabadságharcost, a majdnem buddhista keleti "bölcset", és még sok prototipust. Sokan, sokféleképpen rekonstruálták már Jézust. Énszerintem az egésznek semmi értelme. Az evangéliumok különböző szekták önigazoló írásai, a saját Jézus képeikkel, és ezek ellentmondásosak. Nincs eszközünk arra, hogy döntsünk arról, melyik az autentikus kép, melyik a történelmi Jézus, ha egyáltalán van. Az is lehet, hogy Mohamedhez hasonlóan volt Jézusnak egy békésebb és egy agresszívebb korszaka. Ki tudja?! Nietzsche rekonstrukciója is csak egy szellemi játék, semmi több. De ez majdhogynem mindegy is, Nietzsche a rekonstruált Jézusát elítéli. Bár nem annyira, mint amennyire Pált utálja.

Pált Nietzsche úgy állítja be, mint aki a naiv kereszténységből csinált egy olyan eszmerendszert, amelybe a görög filozófia dekadens részét is beleötvözte. Így lett a naiv kereszténységből, amely nem is volt annyira életellenes egy életellenes vallás.

Nietzsche kritizálja az erkölcsi világrendet, mint olyat a vallásokban, hogy mindent ebben látnak, az egész világ összes történését vagy ellenszegülésként vagy engedelmességként az isten akaratának. Idióta szemléletnek nevezi azt, hogy mindent ezen a szemüvegen át néznek. Ez egy helyes meglátás, a retorikája jó, de a kifejtése gyenge. Igazából Nietzsche nem mondja el, miért ne lenne ez helyes, csak támadja ezt a felfogást, és lekicsinyli. A teljes kritikához hozzátartozik az, amit szoktam fejtegetni, hogy fogalmi képtelenség azt nevezni jónak, amit isten akar. Ki a halált érdekel, mit akar egy isten, még ha létezik is, mindaddig, amíg nem kényszeríti rám?! Ha meg rám kényszeríti, akkor sem fogom jónak elfogadni, legfeljebb teljesítem.

A zsidóság történetének prezentálása szubjektív, és Nietzsche a maga szájíze szerint emel ki dolgokat. A kereszténység történetének bemutatása is hasonlóan szemezgetős. Amit mond a kereszténység lényegéről, például, hogy szembefordultak az egyházi renddel, az legfeljebb a még zsidó területen élő korai keresztényekre igaz. Utána már a korai kereszténységben pillanatok alatt kiépült az egyház. Amint Jézus meghalt, máris kiépültek a keresztény közösségek, és visszajött a papok mindent eluraló, hatalmaskodó rendszere, melyet Nietzsche olyan szépen kritizál a zsidóknál. Nietzsche általában nem hivatkozik, nem idéz, nem támasztja alá a nézeteit, melyek a zsidóság és kereszténység történelmének egy egyoldalú felfogása, és bizonyos dolgok lényeginek való kiemelése pusztán azon az alapon, hogy Nietzsche számára ez lényegi, és minden mást ignorál.

Egy érdekes gondolat Nietzschétől, hogy a mennyei királyság Jézusnál szimbolikus, nem a halál után jön, nem a túlvilágon jön el, hanem a keresztények "szívében" van, azaz csupán egy tudatállapot, a világ valamilyen szemlélete, egy erős érzelemrendszer. Ez egy igen érdekes értelmezése az evangéliumoknak, miszerint a mennyország nem egy túlvilági hely, a feltámadás nem jön el valamikor, hanem minden a gondolatainkban van csupán. Persze azt mondani, hogy Jézus ezt tutira így értette, azt nem lehet, nem lehet alátámasztani. Mindenesetre ez legalább egy érdekes elgondolás. Ennek volna jelentősége abban, hogy nem muszáj úgy értelmezni az evangéliumokat, ahogy a nikaia hitvallás teszi. Másrészt ebből az értelmezésből vallást csinálni is butaság volna, hiszen ha minden csak metaforikus, minden szimbolikus, minden tudatállapot, minden csak életérzés, és semmi nem objektív igazság benne, akkor ebben tulajdonképpen nincsen semmi, ami de facto ellent mondana az ateizmusnak. Úgy egy ateista is érezhet, hogy ő bizonyos szimbolikus értelemben halhatatlan, mert emléke tovább él. Mint láttuk, a túlvilágban nem hívő Diderot pont így szemlélte a dolgokat, tehát életérzés szintjén összeegyeztethető egy ilyen metaforikusan értelmezett Jézus-értelmezéssel.

Nietzsche végül arról is szól, hogy mindazt, amit korábban a kereszténységről mondott, és én naiv-keresztény értelmezésnek neveztem, az a kereszténységnek csak egy része. Emellett a modern kor, azaz Nietzsche korának embere és a hippi-Jézus óriási ellentmondásban vannak: a modern kor embere hadsereget gyűjt, és büszke rá. Közben kereszténynek mondja magát. Ez Nietzsche szerint önellentmondás, álszent, hipokrita viselkedés. És akkor emellé még oda lehet tenni a középkor keresztes hadjáratait, vallásháborúit, az inkvizíciót és a boszorkányüldözést. A jézusi szegénységgel szemben a katolikus egyház középkori luxusát.

A tudomány, tudás és a vallás ellentétéről úgy ír, hogy az felszínes, és közhelyes. Az igazságról is költői ellentmondásokra ragadtatja el magát. Viszont felemlíti a vallás két igazolási formáját, és erről korrekten ír:

1)  A hívők szerint isten igazságát igazolja, hogy a kéréseink meghallgattatnak, és kegyelmekben részesülünk. Nietzsche helyesen mutat rá, hogy egyrészt ennek nincs semmi igazolása. Különösen a túlvilági jutalomnak. Másrészt a jutalom, tehát a kapott jó dolgok, a boldogság, élvezetek nem igazolások. Ez a kritika odáig helyes, hogy például ha a hívők boldogabb emberek volnának a hitük miatt, pszichésen értve, akkor az nem igazolná, hogy emögött igazság van. Ha ellenben konkrétan megragadhatóan igazolhatóan szerencsésebbek volnának, tehát az imáknak nem csak szubjektív boldogságcsináló, de a külső történésekre való objektív hatása volna, az igazolás lehetne istenre. Viszont ilyet nem sikerült kimutatni, az imakísérletek során.

Nietzsche azt is túlzásba viszi, hogy itt azt állítja, hogy az igazság nem tesz boldogabbá. Ez teljesen szigorúan véve nem igaz, és ha igaz lenne, akkor nem volna a tudásnak haszna. Nyilvánvaló, hogy a tudás, azaz az igazság ismerete hasznot hoz az okos embernek, ki tudja használni, jobbá teszi az életét. Úgy általában, hosszú távon. Ez pedig boldogabbá teheti.

2) A másik vélt vallásos igazolási forma a vértanúk halála. Ezt Nietzsche helyesen kritizálja. Kicsit itt is retorikus, és elragadtatja magát. De az megint alapvetően igaz, hogy egy vértanú halála nem igazolja, hogy igaza van, csak azt, hogy erősen hitt abban, amiért meghalt. Nem igaz dolgokban lehet erősen hinni, hiszen haltak meg emberek egymást kizáró hitekért. Például nácik és kommunisták haltak meg egymás ellen hadakozva a hitükért.

 Nietzsche sok mindent kritizál még, ami offtopic, és az Antikrisztus témájába sem tartozik. Például szidja a szocialistákat, pont az említett egyenlőségi nézetek miatt. Szidja a németeket a protestantizmusért, amivel megölték a reneszánszot. Szerinte ugyanis Cesare Borgia jó lett volna pápai trónon, míg Luther rossz volt vallásalapítóként. Szerinte az iszlám jobb, mint a kereszténység, mert nem életellenes. A mórok a pozitív példák Nietzsche szerint. Mindent az életigenlés szempontjából tekint, ezért lehet jobb nála egy kicsapongásban élő katolikus vagy mór, mint egy lutheránus.

Ami az életigenlést és Nietzsche saját életét illeti, miközben maga bár utazgatott, és szerette az olasz városokat, de nem élt nagy lábon, nem is élhetett, és nem is volt az a bulizós fajta. Nietzsche életigenlése tehát inkább csak vágyakozás, amit sokat emlegetett, sokat leírt, de maga nem élte meg igazán. Nem is merte. Ez szintén elvesz Nietzsche hiteléből sokat, viszont nem tartozik a blog témájába.

Ami a blog témájába tartozik, hogy az Antikrisztus egy merész, nem konvencionális, érdekes könyv. Sok jó gondolattal, sok érdekes szemléleti kérdéssel. Kevés analitikus érveléssel, és némi következetlenséggel. Érdemes elolvasni, lehet belőle erőt meríteni, de bizonyos dolgokat nem kell automatikusan elfogadni belőle.