Ateista Klub

Először is annyira rühellem a közhelyeket, hogy még a szokásos karácsonykriticizmust sem akarom itt reprodukálni, próbálok valami mást írni. A motiváció ehhez egy Facebookos flame, ahol ezt az egész kérdést gyorsan végigvitattuk valakivel, és rájöttem, van nekem erről mondanivalóm, nem is kevés. Ez a mondanivaló az én szemléletem, nem pedig valami kötelező ateista princípium.

A közhely, hogy a karácsonynak a szeretet ünnepének kéne lennie, és nem az, hanem csak a tabletvásárlás (picit korábban plazmatévévásárlás), sütés-főzés, és "Retykessetek betyörők!" ünnepe. Igen, persze, ez gond, de azon is el kéne gondolkodni, miért van ez?! Miért van ez, hogy azok az emberek, akik állítólag év közben nem szeretik eléggé egymást, azok karácsonykor sem tudják jobban szeretni egymást, hiába ez a kötelező szeretet ünnepe, csak nem ez lesz belőle?! Talán azért, mert ezekre az emberekre hiába erőltetnek rá valamit, csak a sablonokat veszik le belőle. Ha valaki nem képes a párját, gyerekét, szüleit, más rokonát vagy barátját év közben szeretni, annak most mit segít, ha parancsra most kell?!

Én úgy vagyok ezzel, hogy külföldön élek, amikor hazautazok, akkor megállok mindig anyukámnál, általában találkozom a testvérem családjával, néha még távolabbi rokonokkal is. Tök mindegy, hogy karácsony van, vagy húsvét, vagy augusztus 15, vagy április 6., hogy szavazni jöttem haza, vagy csak mert adódik egy hosszú hétvége, vagy valami más okból. Jövök, találkozunk, hozok valami ajándékot, amelybe tőlem telhetően a legtöbb figyelmet adtam bele. Ha barátokat látogatok meg Budapesten, vidéken vagy Münchenben, akkor is megpróbálok valami ajándékot vinni, ami mond és ad is valamit, aminek a kiválasztásába törődést fordítottam.

A karácsonnyal az a nagy gond, hogy ekkor bezár a cég, kötelező nem dolgozni, akkor már érdemes hazajönni, és akkor persze a család az nem olyan lázadó, mint én, szóval hát föl kell állítani azt a fenyőt, miért pont fenyőt kell díszíteni?! És persze nem működik az égősor, de hát az muszáj. És idén éppen mindenki beteg, de ha beledöglünk is, akkor is karácsonyozni kell. Én meg ugye abszolút boldog lennék akkor is, ha nyáron adnánk egy csomó ajándékot egymásnak, és ennénk-innánk, beszélgetnénk. Semmi oka, hogy ezt júniusban miért ne lehetne a kertben. És egyébként meg is tesszük nyáron. Tehát félreértés ne essék, nem az a gondom, hogy nem szeretek a családdal találkozni, hanem az, hogy én inkább szívesen találkoznék velük nyáron, amikor én akarok.

Egyébként nem gondolom, hogy többet kéne szeretnem bárkit is, még azt sem, hogy a világnak több szeretetre volna szüksége. Nem, nem ez a baj, de ezt máshol fejtettem ki. Nem gondolom, hogy jobban oda kéne figyelnem azokra, akik közel állnak hozzám, mert azt gondolom, nagyjából jól csinálom a dolgokat. Nem azt mondom, hogy nálam jobban senki nem szeretett senkit, hanem azt, hogy én pont annyira szeretek mindenkit, amennyire ez az én helyzetemben értelmes. Nem volna értelme a több szeretetnek. Nem vágyok arra, hogy X.Y. jobban szeressen, vagy én jobban szeressem. Nem hiányzik.

Megpróbálok inkább nem bántani senkit, és nem haragban lenni azokkal, akik közelebb állnak hozzám. Akivel nagyon haragos a viszonyunk, azzal lezárni az ügyet, és megválni tőle. Aki közel áll hozzám, azzal megpróbálok kijönni jobban. Ha egyszer valami mégsem sikerül, akkor azon akkor és ott elgondolkodok, és megpróbálom megoldani.

Mert azt is szokták mondani, valamivel ritkábban, hogy a karácsony arról szól, hogy gondolkodjunk, adjunk számot az év közbeni dolgokról. De én minden nap gondolkodok, minden nap meggondolom azokat a dolgokat, amik akkor fontosak. Minden nap meggondolom a közeljövőt. Miért kéne nekem december 24-26-án meggondolni azt, amit már október 3-án lerendeztem magamban, és egyáltalán nem aktuális?! Nekem nincs december 24-26-án nagyon mit meggondolni, mert nincsenek meggondolatlan ügyeim.

Ha az ember egész évben ápolja kapcsolatait, és ápolja gondolatait, akkor nem kell neki egy kijelölt ünnep, hogy "na akkor, most szeress, most gondolkodj!" Nekem nem kell az sem, hogy alkalom legyen az ajándékozásra, nekem bármely találkozás alkalom. Ha valakit meglátogatok, és előtte pár héttel látok valami érdekeset, akkor gondolok rá, hogy megvegyem, odaadjam neki.

Lehet azt mondani, hogy én furcsán élek, és ha közel élnék barátaimhoz, rokonaimhoz, akkor más volna. De nem látom, miért ne működhetne ez akkor is. Aztán, ha már valami kijelölt nap, akkor nekem bőven elég volna akkor az is, hogy mondjuk születés és névnapokon ajándékozunk.

A születésnapot és névnapot sem szeretem különösen, és így, hogy távol élek, lehetőségem van arra, hogy nem akkor hozok ajándékot, amikor éppen a kötelező dátum van, hanem akkor, amikor arra vet a szél. Mondtam már, utálom a sablonosságot.

De születésnapja legalább máskor van az embereknek, tényleg akkor születtek, tényleg élő személyt ünnepelünk, a születésnapost. Nincs rajta keresztény sallang, hazugság, mese.

Nincs annyi gondom azzal sem, hogy bizonyos évfordulókat ünnepelünk. Az évforduló ugyan itt is önkényes dolog, mert hát most miért nagy dolog az, hogy Nx365,25 napja történt valami?! De az ilyen évfordulókon legalább valami olyanra emlékezünk, amire máskor nem annyira.

Mert szeretni, gondolkodni azt minden nap kellene, aki ezt csak karácsonykor csinálja, azt nagyon sajnálom. azt is sajnálom, aki év közeben csak fél gőzzel gondolkodik, vagy csak fele annyira szeret, mint kéne.

Könnyebb lesz ezt megérteni mondjuk március 15-e és október 23-a példáján. Igaz, ezek az évfordulók is eltorzultak, de ha mondjuk normális lenne a politikai élet, akkor ez a két évforduló arról szólna, hogy a politikai szabadságért való küzdésre emlékszünk, az elnyomás elleni forradalomra. És ennek van értelme, mert évközben, normális, demokratikus államban erre nem kéne törődni. Az normális, hogy valaki nem minden nap a forradalomra gondol, normális, hogy adottnak veszi a demokratikus szabadságát, amely egy normális országban meg is van. Magyarországon nincs, és ez persze nem normális, Magyarországon ma túl gyakran kell gondolni a politikai szabadság kiharcolására, de ez Magyarország. Vannak "hanyatló" nyugati országok, ahol tényleg nem kell evvel minden nap gondolni. És ilyenkor van értelme egy emléknapnak. Ahogy van értelme más dolgok emléknapjára, ami fontos, amire fontos néha gondolni, de amivel normális nem minden nap foglalkozni. Így például jó lenne a tudomány nemzeti ünnepe, vagy a művészet nemzeti ünnepe. De a szeretet ünnepe, az hülyeség.

Azt gondolom tehát, jobb volna, ha bizonyos emberek év közben többet gondolkodnának és törődnének egymással, és azt gondolom, ezt a karácsony nemcsak, hogy nem pótolja, de nem is segíti elő. Ez a sablonos hülyeség, a Jézusi hazugsággal nyakon öntött sablonosság nem segít ezen, hanem még árt is. Bizonyos mértékben mentséget, feloldást ad az embereknek ahhoz, amit év közben rosszul csinálnak. A sablonosság pedig elveszi az emberek kreativitását, önállóságát, aktivitását, hogy év közben a saját problémáit a saját módukon a saját stílusukban meggondolják és megoldják, és, hogy a saját módjukban, saját stílusukban akkor és ott szeressék egymást, ahol éppen akarják vagy adódik.

Ismétlem, mindez az én szubjektív szemléletem. Más ateistáknak lehet más szemléletük. A legtöbb ateista valószínűleg csak abban ért egyet, hogy ha egyáltalán Jézus élt, és tudnánk, mikor született, akkor sincs rajta mit ünnepelni hivatalos ünnepnap keretében.

Korábban írtam arról, hogy manapság a Biblia sok része, leginkább a Genezis értelmezésének elfogadott módja a metaforikus értelmezés. Továbbá arról is, hogy teljesen következetlen dolog az, hogy ha egyes részeket metaforikusan értelmeznek, akkor másokat miért vesznek szó szerint, mint például Jézus feltámadásának más okból is kétséges részeit.

Egy kérdés, amely nem pont a feltámadásról szól, de Jézus keresztény felfogásában alapvető, az az az állítás, hogy Jézus isten fia. Erről az állításról a keresztények gyakran mondják, hogy még az ateisták is elismerhetik, hogy extraordinális. És valóban, az ateista, ha nem néz utána, és nem gondol utána, adhat ennek némi hitelt. Persze ettől még az állítás nem lesz igazolt, csak az ateista egy kis probléma elé kerül: meg kell magyaráznia, hogy a keresztények hogyan találtak ki egy olyan hipotézist, ami állítólag példa nélküli. Természetesen az egész mese egyáltalán nem példa nélküli, hanem sok más vallásban megtalálható átvétel.

Vermes Géza könyvében, "A zsidó Jézusban" (Osiris, 1995) többek között ezzel a kérdéssel is foglalkozik (245. oldaltól). Vermes a talán legismertebb, és leginkább elismert szakember a kérdésben, és a könyvéből ez ki is derül, hihetetlen részletességgel bontogatja eme kérdéseket, és a zsidó vallásos hagyomány olyan komplexitását mutatja be, hogy ez már lenyűgöző. 

Vermes könyvéből először is az derül ki, hogy a zsidó hagyományban nagyon sok metaforikus szóhasználat van, amely emögött a kifejezés mögött húzódik. És ez egy általános tanulság. A Biblia nagyon sok különös kijelentése valóban olyan szóhasználatokon alapul, amelynek értelmezése számunkra igen nehéz. De nemcsak mi nem ismerjük ezeket, de nem ismerték azok a korai keresztények sem, akik ezekből emiatt mítoszokat teremtettek, többek között azt is, hogy Jézus mai, szó szerinti értelmében isten fia lett volna.

Vermes bemutatja, hogy az "isten fia" kifejezés a zsidó hagyományban sok értelemben volt használatos :

1) Megillette a zsidó királyokat (248. o). A 2. zsoltárban szerepel, hogy az Úr fiának nevezte Dávidot, és nemzette őt. Szó szerint így szerepel, de nyilván nem szó szerint értendő, hiszen akkor Dávid Jézus szerepébe lépne, és a kereszténység megdőlne.

2) Megillette a messiásokat (251. o).

3) Megillethetett bármely olyan zsidó embert, aki szentként élt, azaz isten parancsait nagyon betartotta (249. o).

4) Megillethette a gyógyító, démon-űző csodatevőt is (258. o.).

Így aztán ha Jézust isten fiának nevezik valahol a Bibliában, az jelentheti, hogy jogos zsidó trónkövetelőnek tekintették. Ennek, mármint, hogy annak tekintették, van ugye alapja a Bibliában, hiszen Jézust Dávid leszármazottjának tekintették. De tekinthették messiásnak is, és gyógyítónak is. Ennek is ugye van alapja a Bibliában. És tekinthették egyszerűen szent embernek. Az evangéliumokban szereplő több szöveghely legreálisabb értelmezése váltakozóan eme változatok közül kerül ki.

Ehhez kapcsolódik még az is, hogy a szinoptikus evangéliumokban Jézus sehol nem mondja isten fiának magát, mások mondják annak, sőt, sokszor mások is csak azt mondják, hogy mások azt mondják (ugye értjük, ez mennyire gyenge dolog).

Mindenképpen tisztázni kell még azt is, hogy Jézus maga az evangéliumok szerint ugyan atyjának nevezte istent, de ez az "isten fia" kifejezéshez hasonlóan, sőt, annál sokkal könnyebben kitalálható módon szintén csak metaforikus. Ahogy erre Vermes rámutat (267. oldaltól).

Végül azt is tisztázni kell, hogy az evangéliumokban ugyan szerepel egy olyan legenda, amely Jézus isteni nemzéséről is szól, de ez a történet eleve csak két evangéliumban szerepel, és ott is nagyon sok gubanc van vele. Egészen nyilvánvaló, hogy ez utólagos mítoszteremtés eredménye (271.). A legnyilvánvalóbb ellentmondás ezzel kapcsolatban, hogy József leszármazási fáját felsorolják - természetesen két, egymásnak ellent mondó formában (Máté 1:15. és Lukács 3.23. Mátéban József apja Jákob, Lukácsban Héli) - aminek semmi értelme nem lenne, ha nem József lenne Jézus biológiai apja. A szűznemzés mítosza még nagyon sok érvvel nevetségessé tehető, Vermes ezeket tárgyalja is, de ezt már inkább egy másik postban írom le.

Ennek a postnak a következtetése az, hogy annak, hogy Jézus isten fia lett volna, még akkor sem lenne igazoltsága, ha az evangéliumok állítását egy ilyen horderejű állítás igazolásának elfogadnánk (nem lenne elég igazolás az, hogy egy könyvben ezt írták), mert azokban az ilyen megjelölések metaforikusan szerepelnek, és ez igazolható más zsidó szövegekkel, illetve ótestamentumi szövegekkel. Az, hogy ezt a kijelentést vagy kifejezést szó szerint vették egy későbbi, keresztény kreálmány. Ezúttal a metaforikus értelmezés tényleg tetten érhető.

Egy érdekes cikkre bukkantam a kanadai Waterloo Egyetem kutatóitól. A cikk eredeti címe is érdekes, de én az ateista nézőpontot emeltem ki belőle. Az eredeti cím:"On the reception and detection of pseudo-profound bullshit", azaz "Álbölcsességek észlelése és a rá való fogékonyság".

A cikkből a nagy médiavisszhangot nyilván az a rész váltja ki, hogy összeállítottak egy álbölcsesség-generátort, amely egy bizonyos szókészletből és szintaktiai szabályokból olyan mondatokat generál, amelyeket egyesek akár bölcsességként is értelmezhetnek, de valójában nem azok. Ezt pont az igazolja, hogy véletlenül generálták őket. Nagy véletlen kellene ahhoz, hogy bármelyikük is bölcs lenne, de ahhoz meg még inkább, hogy nagy részük legyen bölcsesség. A kísérlet következtetéseit ugye csak egy ilyen véletlen, fatális hiba fordítaná meg, azaz, ha az, amire rámondták, hogy áltudományos bullshit (hülyeség), az mégis bölcsesség volna, és ezt még a kísérlet vezetői se vették volna észre.

A bullshit generátort egy létező oldalról vették, amely Deepak Chopra szókészlete alapján, az ő stílusában generál hülyeségeket. 10 mondat megítélése alapján állították meg a Hülyeségre való Fogékonysági (Bullshit Receptivity, BSR) skáláját. A kísérletben 280 személy vett részt az egyetemről. Lehet azt mondani, hogy ez a minta nagyságában közepes, és reprezentativitásában igen szűk. Igen, érdemes volna hasonló kísérletet nagyobb, és reprezentatívabb mintát végezni. Az érdekes dolog még az, hogy a BSR belső konzisztenciáját is mérték Krombach alfa értékekkel, és a BSR 0,82-es értékkel elég jól teljesített, tehát ez egy jó teszt, mindenképpen mér valamit.

A cikkben számomra az az érdekes, hogy ilyen belső konzisztencia értéket is megadnak, de az is, hogy még további teszteket is csináltak, és ezek korrelációját is kiszámolták.

A Cognitive Reflection Test (CRT), azaz kognitív reflexiós teszt 3 anti-intuitív matek példából állt. Ez tehát azt mérte, hogy az alany mennyire hagyatkozik az analitikus gondolkodására az intuitív válasz helyett. Ennek a tesztnek a belső konzisztenciája is elég jó volt.

A Heuristics/biases szintén gondolkodási hibákat mér, de ennek belső konzisztenciája nem volt olyan magas.

A nyelvi intelligencia (verbal intelligence) teszt kifejezések pontos interpretációját mérte, és ennek nem volt rossz a belső konzisztenciája.

A numeracy teszt számokkal való bánás képességét mérte. Hogy ez pontosan mi, annak utána lehet nézni, de ez sem volt túl jó teszt.

Az ontological confusion teszt azt mérte, hogy az egyének mennyire tudták jól megkülönböztetni a metaforikus, és szó szerint értendő mondatokat. Ez egy belső konzisztenciájában is jó teszt.

Végül a vallásosságot (religious belief) bizonyos vallásos hittételekben való hit tezstelésével mérték, és ez is egy jó tesztnek bizonyult. Sőt, a legmegbízhatóbb tesztnek. Na ez utóbbi az, ami számunkra fontos, és ennek korrelációi a többi teszttel.

Az eredményeket a táblázat kimásolásával közlöm:

Minket leginkább az utolsó sor érdekel, azaz a vallás korrelációja más tesztekkel. Különösen a nagy pozitív, vagy nagyon negatív értékek, és az olyan tesztek, amelyek maguk is megbízhatóak voltak. A vallás tehát leginkább a metafizikai zavarodottsággal, a hülyeségre való hajlammal, korrelált, és statisztikusan ellentétes volt az analitikus matematikai képességekkel, valamint az intuitív csalóka heurisztikáknak való ellenállás képességével. A többi teszt is hasonló irányba mutat, de nem annyira megbízhatóak. A cikkben voltak még további tesztek, melyek vagy ennek valamilyen variánsai, vagy nem annyira érdekesek.

Az összes teszt elég jól egybevág abban, hogy a konklúzió csak az lehet, hogy ez a felmérés is igazolja, hogy a vallás hülyeség, és inkább hülye (intelligenciában, analitikus gondolkodásban, racionális gondolkodásban gyengébb), és hülyeségre fogékonyabb emberek lesznek vallásosak. Az igazolás azáltal lesz különösen erős, hogy ez a cikk beleillik felmérések egy sorába, amelyek hasonló eredménnyel zárultak. Együttesen ezek már erősek, egy meta-review megalapozottan vonhatja ezt a konklúziót, amelyet itt megfogalmaztam.

Tegnap az "I origins" (A szem tükrében) c.filmet néztem meg, és ez a bejegyzés erről fog szólni. A címben az egyik fő témát emeltem ki. Ezenkívül szó lesz még az ezotériáról, és a filmben szereplő egypár istenérvről.

Az elején mégis azzal kezdeném, hogy a filmről írok pár bekezdést, ha már ez az apropó. Szerintem nem egy rossz film, sok mondandója van, különösen azáltal, hogy elmond egy olyan élettörténetet, amelyet félig-meddig sok ember tudhat kötni valahova. Ebből a szempontból van a filmnek nem kevés tanulsága. Bár ez a tanulság nem tézisekben jelenik meg, inkább problémákban, és összefüggésekben.

Életvezetési szempontból a történet nagyjából arról szól, hogy egy Ian nevezetű tudós fiatal korában összeismerkedik egy modellel, aki karakterében nagyon különbözik tőle, de szerelmes lesz belé, és valahogy a modell, Sara is beleszeret, vagy elfogadja Iant. A kettőjük közötti legnagyobb ellentét, hogy Ian racionális gondolkodású, Sofi pedig ezoterikus. Ennek részleteiről még szó lesz, most ennyi is elég.

Ian munkája során együtt dolgozik egy Karen nevű gyakornokkal, akivel végül is egészen fontos tudományos sikert érnek el. Hogy mi a kutatás témája, az a címből kiviláglik, és később lesz még szó, egyelőre nem fontos. Karen a filmben szerintem nem olyan csúnya. Egy egészen attraktív filmszinésznőből próbáltak egy szürke egeret faragni, de nekem például ugyanúgy tetszik, mint Sofi. Karen tudós szintén racionális, valamennyire szarkasztikus jellemvonásokkal ruházták fel. Őszintén szólva, a filmet tekintve én kapásból Karent választottam volna, nem Sofit. Sofinál engem kapásból zavar az irracionalitása. De fiatalkorban az ember nem ennyire bölcs, és megértem, hogy egy fiatal férfi követhet el ilyen hibát, ha úgy vesszük, én is követtem el félig-meddig ilyen hibát. Nem ennyire éles módon.

Egy különös liftbaleset során aztán Sofi tragikus hirtelenséggel meghal, pont amikor meg akarnak házasodni, és amikor a tudományos áttörést érik el Ian és Karen. Ian nyilvánvalóan összetörik, de igen hamar Karen karjaiban vigasztalódik. Végül Ian és Karen összeházasodnak, karriert futnak be, gyerekük lesz, normális életet élnek.

Ha csak ezt a magánéleti vonatkozást vesszük, a történet nem annyira rendkívüli, bár Sofi és Ian összeismerkedése ötletes, karaktereik is érdekesek, és Karen azzal a szarkasztikus humorával is egy élő ember élményét adja nekünk. Ilyen szempontból a film nem is volna túl érdekes, talán még közepes szintet sem érne el. A közepes szintet az erre ráépített körítés adja.

A ráépített körítés első eleme, hogy Ian és Sofi érdekes véletlenek során ismerkedik meg. Először egy buliban van egy egészen fantáziadús jelenet, aminek során majdnem összejönnek, de aztán Ian elveszti Sofit. Azután különös egybeesések, számmisztikus mintázatok során Ian mégis megtalálja Sofit. Ebben szerepel olyan, mint a November 11. 11:11, mint dátum és időpont. Ezzel kezdődnek a különös egybeesések.

De ha csak Ian és Sofi összeismerkedését nézzük, akkor azt mondhatjuk, hogy tényleg van egy olyan mintázat, amely humán szempontból különös. Ugye objektív szempontból a fenti időpontban nincs semmi különös, az is egy időpont a sok közül, semmivel sem különlegesebb. De az emberek számára különleges, és ez is szerepet játszik Ian és Sofi szerelmében. Nem túlzás azt mondani, hogy Iant és Sofit csak ez a pár különös véletlen kapcsolja össze, semmi más.

Na most, ha ezt az érzelmek, és az értelmes gondolkodás szempontjából nézzük, akkor azt mondhatjuk, hogy egyrészt a szerelem nyilván nem olyan, hogy patikamérlegen objektíven kiszámítható, hogy kinek ki a megfelelő párja, és akkor az úgy is lesz, szerelmesek lesznek. Ezt így nem lehet kivitelezni. Egyrészt a világon lévő sok milliárd embert nem lehet ténylegesen végigvenni, és kiértékelni. Másrészt a legjobban illő emberek közül egyáltalán nem egyértelmű a ténylegesen optimális személy. Annyira kis különbségek lennének a legjobban illő emberek között. Másrészt a szempontok változnak. Míg egyszer még fontos lehet az, hogy a lánynak barna haja legyen, vagy nagy melle, addig később ez lehet, hogy pillanatok alatt lényegtelenné válik. Lehet, hogy előbb még fontos, hogy a lány (fiú) ugyanazt a zenekart szeresse, később meg már én magam sem szeretem annyira azt a zenekart. És így tovább. Mindezek miatt a szerelemben mindenképpen jó, ha szerepet játszik az érzelem, és az ilyen véletlen egybeesések is. Ha Sofi illene Ianhez, akkor teljesen pozitív volna a véletlen egybeesések sorozata, amely élményként összeköti őket. Már csak azért is, mert a szerelem érzelem, és az érzelem mindenképpen olyan, hogy vagy kialakul, vagy sem, és az ilyen véletlen egybeesések sokat számítanak bennük, az objektív szempontok meg sokszor alig.

Ebben az esetben, Sofi és Ian között a szerelem az objektív szempontok ellenében mennek. Sofi túl irracionális Ian számára. Ian túl racionális szofinak. És van egy olyan elszólása is Sofinak, hogy "pure judgement", azaz hibás értékelés miatt jött össze vele a bulin. Ez nagyon arra utal, hogy Sofi számára Ian nem igazán vonzó.

El lehet képzelni, hogy a film valós történeten nyugszik, és a valódi Ian valódi kapcsolatairól szól, amelyben Sofi egy olyan szép modell volt, akinek Ian egyáltalán nem volt attraktív, Karen pedig még a filmbélinél is kevésbé volt szép. Most annak nem akarok utánanézni, hogy önéletrajzi történetről lehet-e szó, mert lényegtelen.

De a Sofi és Ian közötti óriási távolság mégiscsak szétfeszíti a szerelmet. Ez pedig azt demonstrálja, hogy hiába érzelem a szerelem, és az egyik vetület hiába teljesen szubjektív, az objektív elemeknek is ugyanúgy fontos szerepe van ebben. A szerelmi kapcsolat sem úgy nem tud működni, hogy objektíven minden rendben, de nincsenek érzések, sem úgy, hogy nagy érzések vannak, de objektíva nagy problémák. A liftbalesetben tűnik az ki, hogy Ian már eljutott odáig, hogy Sofi nagyon nem neki való, és szakítani kéne. Ezt utólag vallja be. Csakhogy Sofi ezután azonnal meghal, tehát erre nem kerül sor. Ebből fakad a történetben a nyitott probléma. Ian elmeséli Karennek egy nagyon kínos maszturbálós lebukás után, hogy az a baj, hogy nem jutottak el Sofival a szakításig, nincs lezárva a dolog. És ez tényleg gond.

Na most a ráépített elmélet elmondását kezdjük megint az elején: Ian biológus, a szem evolúcióját kutatja. Úgy talál rá Sofira, a party után újra, hogy van a szeméről egy fényképe, és egy hirdetésen meglátja újra a szemét, és felismeri, hogy ő az.

Ian a szem evolúcióját kutatja, amely egy kreacionista-evolúcionista vitatéma. Szerepel is a filmben, hogy a kreacionisták egyik közkedvelt érve, hogy a szem nem fejlődhetett ki mutációk során apró lépésekben, mert a tökéletlen, fékész szem semmire nem jó. Az evolúcionista válasz röviden az, hogy de igenis jó, mert "vakok között a félszemű is király". Azaz bizony a legkisebb fényérzékeny sejt is szelekciós előnyt képezhet. Ian mégis azt tűz ki célul, hogy konkrétan feltárja a különféle állatok feltérképezésével azt, hogy hogy alakulhatott a szem evolúciója, méghozzá ennek genetikus szintjét is fel akarja tárni. Pontosabban minden egyes mutációt rekonstruálni akar, és kísérletileg igazolni akarja azt, hogy az a mutáció előnyös lehetett.

Ez egy szép elképzelés, de szerintem szükségtelen is, és gondolom, nem reális. Vannak az evolúcióban nagyobb, nem pontszerű mutációk, ezek máris kilógnak a keretből. Másodszor, minden egyes stabilan létező fajnál valószínű, hogy a szemük viszonylag optimális az adott életmódjuk, és a környezetüket figyelembe véve. Hiába igazolja Ian a filmben, hogy egy bizonyos vak féregnek bizonyos mutációval fényérzékeny sejtjei lehetnek, hogy ez szelekciós előny-e, az nagyon kis életmódbeli és környezeti dolgoktól függ. Ezt szerintem nem lehet teljesen pontosan felmérni, és kísérletileg ellenőrizni. Legjobb esetben is potenciális szelekciós előnyt lehet kimutatni. Hogy az evolúció ezt mikor, és miért realizálta, az nehéz kérdés.

De szükségtelen is ezt az egész evolúciós sort feltárni. A film egyébként fikció, és tudtommal az evolúcióbiológusok közel sem járnak még itt. De az igaz, hogy a szem evolúciójának bizonyos kulcslépéseit, bizonyos mutációkat feltárni sokat jelenthet. Konkrétan, ha lehet azonosítani azt a mutációt,a mely egy vak féregnél fényérzékeny sejteket okoz, az azért nagyon is szép eredmény, és sokat számtana a kreacionisták meggyőzésében.

Persze egy csomó ember ilyenek nélkül is elfogadja az evolúciót, és sok kreacionista akkor sem fogadná el, ha az egész mutációs sorozatot teljesen konkrétan eléje tárnák. Az ugyanis, hogy ez tényleg így történt, mindig kétségbe vonható, ha valaki nagyon akarja. Az empirikus tudományos elméleteknek sosincs olyan bizonyítása, amely kikerülhetetlenül, deduktívan bizonyítja az elméletet. Mindig van egy olyan lépés, hogy az ember belássa, az evolúció az adott leleteket tekintve a legésszerűbb, legegyszerűbb, leggazdaságosabb, legvalószerűbb elmélet. Gyenge felfogású embereknek ez a lépés pedig mindig is nehéz lesz. A szem evolúciónak ilyen részletes elemzése persze egy pár kreacionistát meggyőzne, de alapjában szerintem a kreacionizmus problémáját megfelelő oktatással lehet csak megoldani. Az intelligencia növekedésével, az oktatás javulásával, a demonstratív eredmények felhalmozódásával el lehet jutni odáig, hogy majdnem mindenki elfogadja az evolúciót, kb úgy, ahogy a heliocentrikus világképet is. Tudjuk, hogy még ma is vannak lapos Föld hívő hülyék. És tudjuk, kell ahhoz némi intelligencia, hogy az ember felfogja, miért nem esnek le az ausztrálok, hogy miért nem érezzük, hogy mozog a Föld, és hasonlók. Hülye embereknek ezt nehéz elmagyarázni, de lehetnek olyan mindennapi demonstrációk, amik már elvisznek ide minden nem végzetesen elmebeteg embert.

 Ian kutatása sikerrel jár, és ezután először minden megállapodni látszik. A bonyodalom ott kezdődik, hogy Ianéknek gyereke lesz, és ezáltal bonyolult módon eljutnak odáig, hogy felfedezik, hogy az írisz alapú személyi azonosítás nem tökéletes: vannak olyan emberek, akiknek ugyanolyan az íriszük. És az egyik ilyen véletlen egyezés Sofi és egy indiai kislány között van. Az indiai kislány nevét nem tudják, és Ian a keresésére indul.

Ian végül megtalálja Salominát Indiában, akinek az írisze megegyezik Sofival. Iannek van egy hipotézise, hogy az írisz egyezése mögött azonos neurológiai struktúrák húzodnak meg, azaz "lélekben" is egyeznek. Sofival az egyik kedvenc témájuk, amiben Ian nem is ellenkezik annyira, az az elképzelés, hogy ők előző életükben összekapcsolódtak, és következő életükben is egymásra fognak találni. Ez a koincidenciák magyarázata Sofi szerint, és Ian is elkezdi ezt részben elhinni. Salomina esetében látjuk, eljut egy tudományos hipotézisig, amelyet azonban nem tud szignifikánsan igazolni. Egy egészen egyszerű képkiválasztós pszichológiai tesztben Salomina bár sok mindenben egyezik Sofival, de van, amiben különbözik. A film vége ezek után nemsokkal az, hogy Salomina, amikor a szállodából kimennének halálfélelmet érez a liftbe szállva, és ez a véletlen egybeesés Iant annyira meghatja, hogy mégis együtt maradnak. Vélhetően örökbe fogadják Salominát, akinek nincsenek szülei. Hogy ehhez Karen mit szól, és mennyire jó ötlet, az nem derül ki a filmből.

A film vége tehát így félig tudományos hipotézissel zárul, amelyet nem sikerül igazolni, de cáfolni sem. A hipotézis egyébként tudományos ismereteink alapján nem reális. Az írisz mintázata genetikai, és nem az agy neurobiológiai szerkezetét tükrözi. Ezt onnan is tudhatjuk, hogy nem változik idővel, míg az agy igen sokat tud változni idővel. Amennyiben az írisz mintázata a retina neurobiológiai szerkezetét tükrözné (tudtommal azt sem tükrözi), az is igen messze volna az emlékek, preferenciák, érzelmek tükrözésétől, amelyek az agynak távoli, még a látóközponthoz képest is távoli területein vannak kódolva. ian hipotézise tehát igen valószerűtlen.

A hipotézis nem annyira egy lehet, hogy igaz hipotézis, mint inkább egy tudományosnak látszó fedőstory ahhoz, amiről a film szólni akar. Úgy látszik, a rendező sci-fit akart alkotni, és nem valamilyen vallásos filmet. Ha így nézzük, akkor ennyiben pozitívum, hogy megerőltette magát abban, hogy legalább valamilyen minimálisan tudományos-szerű hipotézist tegyen a film cselekménye mögé. Valamit, ami legalább materialista.

Ian valamiben mégis hisz a film végén, bár nehéz megmondani, miben. Tulajdonképpen ha erre a hipotézisre nem épít vallást, és csak annyiban merül ki, hogy Salominát örökbe fogadják, akkor rendben is van a dolog. Semmi nem szól az ellen, hogy akár teljesen véletlen egybeesés alapján fogadják örökbe, vagy teljesen véletlenül. Itt talán még a szerelemnél elmondott objektív szempontok sem számítanak annyira, hiszen el tudjuk képzelni, hogy Salomina beilleszkedik Ian családjába, és semmi különös probléma nem lesz. Salominának nehezen lehetnek olyan tulajdonságai, amik ezt teljesen menthetetlenül tönkre vágnák, hiszen egy gyerek félig mindenképpen a szüleihez idomul. Ez a nevelés szerepe.

Hátra maradtak azok az érvek, amelyek a filmben elhangzanak isten létezése, vagy a miszticizmus mellett. Ezek az érvek teljesen szokásos érvek, és nem igazán erős érvek, de a film apropóján érdemes végigvenni őket.

A) Sofi a miszticizmus vita során él egy olyan hasonlattal, hogy Ian úgy van bezárva a racionális világba, mint a szobába, ahol éppen vannak, de ahogy a szobának is van ajtaja, Ian a dobozból kiléphet, ha akar. A hasonlat hibája az, hogy a racionalitáson kívül az ember életében mindenképpen ott vannak az érzelmek. Ezek mindenképpen a dobozon kívül vannak. A szubjektív és objektív kérdésekben az értelemnek és az érzelemnek meg is van a maga szerepe. De ebből a szerepből az is következik, hogy az érzelmek soha nem illetékesek olyan objektív kérdésekben, mint "mi létezik", "mi igaz". Az érzelmek mindig a "mit szeretek", "mit válasszak" típusú szubjektív kérdésekben, döntésekben kapnak szerepet. Ezekben a kérdésekben nincs igaz válasz.

A miszticizmus, és Sofi javaslata vagy az, hogy a racionalitásból úgy lépjünk ki, hogy érzelmileg döntsünk el racionális kérdéseket. Ez egyszerűen hiba volna, aminek volna is hátránya. Így például amikor Sofi a liftben érzelmi alapon hisztizik, annak az a hátránya, hogy belehal abba, hogy nem sikerül időben kimenekülnie. Tizedmásodpercen múlik a dolog.

Vagy pedig a miszticizmus és Sofi állítása, hogy van egy harmadik dolog, egy harmadik "dimenzió" értelmen és érzelmen kívül: egy irracionális világ, vagy megismerési mód, amely azonban racionális kérdésekről szól mégis. Ez egyrészt szintén őrülten hangzik, másrészt nincs igazolása.

Sofi erre azt mondja, hogy az ajtón át kell lépni, és akkor meglátja az ember. Csakhogy ezzel két gond is van:

1) Értelmes ember az igazolás ígéretét nem fogadhatja el igazolásnak, és nem fogadhatja el azt sem, hgy minden ilyen ígéretnek utánajár, mert végtelen sok ilyen hipotézis lehet. A megismerés módszere csak úgy működhet, hogy azt fogadjuk el igaznak, amit igazoltak, és aki igaznak állít valamit, annak igazolást kell szolgáltatnia ahhoz, hogy elfogadjuk, az igazolás ígérete nem elég.

2) Igazolás hiányában az, hogy aki átlépi az ajtót, az mögötte valami értelmes világot talál nem különböztethető meg attól, hogy aki átlépi az ajtót, az valami őrült világba megy, és az ajtó átlépése az értelem feladása, és az őrület kezdete. Ha a priori pedig nem igazolhat, hogy nem őrületről van szó, akkor az a posteriori "igazolás" nem számít, mert az őrült természetesen ugyanúgy igaznak, értelmesnek, igazoltnak hiszi az elgondolását (ld paranoia).

B) Sofi egy másik hasonlata a vak féreggel kapcsolatos. Azt mondja, hogy ahogy a féreg vak, a racionális tudomány a klasszikus empirikus érzékelési módjaival is "vak". A féregnek is van két klasszikus érzékelési módja, de nekünk van látásunk is, és a kísérlet pont arról szól, hogy egy mutációval még a vak féreg is láthat. Hasonlóan - mondja Sofi - vannak, akiknek a misztikus világhoz van egy extra érzékszervük.

Ez a hasonlat hasonló az előzőhöz abban, hogy az ajtón átlépésről van itt is szó, de itt konkretizálva van, hogy ez egy új érzékelési mód. Azt Sofi nem konkretizálta, hogy megszerezhető-e ez a képesség azzal, hogy valaki akarja. Inkább arra utalt, hogy ez egy genetikus képesség, azaz, hogy ő tényleg mutáns, míg Ian nem. Ez viszont akkor ellentmond az ajtós hasonlatnak, ahol arról volt szó, hogy az ajtó pusztán elhatározásból is át lehet lépni.

Mindenképpen ugyanaz a baj ezzel a hasonlattal is, mint az ajtós hasonlattal: megint csak az igazolás ígéretét kínálja, nem az igazolást magát. Nem nyilvánvaló, hogy az extra érzékelési mód nem inkább őrületet jelent-e. Nem arról van-e szó, ami nagyon is plauzibilis, hogy a ráció mellőzésével természetesen hülyeségeket kezd el képzelegni az ember. Az extra képesség nem inkább kevesebb képesség.

Az extra érzékelési mód Wells "A vakok országa" c. novellájához kapcsolódik, és egy klasszikus érv, vagy probléma. És ahogy azt már kifejtettem, a többi érzékszerveket ismerve tudjuk, hogy eggyel több vagy kevesebb érzékszerv valójában nem számít, mert a világunk összefüggő, monista világ. Ha létezik valami, ami egy extra érzékszervvel érzékelhető, és annak hatása van ránk, akkor a klasszikus érzékszervekkel is feltárhatónak kell lennie. A "Vakok világa c." novella bár feltárja ennek nehézségét, de nem mondja ki, és nem is vonhatjuk le a lehetetlenségét. Ugyanis a ténylegesen vak emberek a valóságban nem hiszik azt, hogy kevesebb dolog van a világban. Ők is tudnak, és igazolt, empirikus tudással rendelkezhetnek minden létezővel kapcsolatban, akit mi ismerünk. Egy új érzékszerv tehát nem lehet olyan kapu egy másik világba, amelybe máshogy ne lehetne eljutni, ha létezne.

A címre visszatérve konklúziónak azt írhatom, hogy bár a véletlen egybeesések szubjektíven különlegesek lehetnek számunkra, semmi nem utal arra, hogy a világban a statisztikailag várhatónál több véletlen egybeesés volna. Az emberek általában alábecsülik azt, hogy mennyi véletlen egybeesés normális. Erre régen a Scientific American szkeptikus mellékletében olvastam egy jó példát. Képzeljük el, hogy egy ember reggelizik, és eszébe jut 30 éve nem látott barátja. Aztán meghozzák neki az újságot, elolvassa, és amikor a halálozások rovathoz ér, akkor azt olvassa, hogy épp az előző na halt meg a barátja. Ez ugye nem lehet véletlen? Na most a Sciam bemutatta, és kiszámolta, hogy az Egyesült Államokban minden nap nagy valószínűséggel történik legalább egy ilyen eset. Ha az illető ír egy újságnak, vagy egy tévének, akkor minden nap szerepelhetne valamelyik újságban vagy tévében, hogy csoda történt. Amilyen a mai média, ezt mindegyik másik tévé és újság át is venné. Aztán ha ismétlődik az eset, akkor értelmes emberek rájönnek, hogy ez normális. Talán ezért is nincsenek ezzel tele az újságok. No de vannak hülye emberek, akikkel ha ez megtörténik, mégis csodát kiáltanak, és hinni kezdenek. Talán jobb lenne, ha mégis minden újság minden nap lehozná ezeket az eseteket, hogy az emberek tapasztalják, mennyire normálisak a véletlen egybeesések.

A szabad akarat problémája központi eleme a vallásról szóló vitáknak, mivel ez a fő ellenérv a rosszból vett ateista érvre. A kérdéssel Mátyás többször foglalkozott már a blogon (1, 2), most én is megfogalmazom a magam posztját a témában. Az írásom nem lesz különösebben mélyenszántó, csupán néhány könnyed bekezdés, és talán nem is sokat teszek hozzá Mátyás posztjaihoz. Viszont a napokban vitába keveredtem egy vallási témájú FB-csoportban (Vallástudomány Magyarországon) néhány teistával a szabad akaratról, és ott olyan mértékű értetlenkedéssel találkoztam e gondolatok kapcsán, hogy kedvem támadt egy önálló posztban is kifejteni azt, amit ott kommentekben írtam. Akit egyébként mindez bővebben is érdekel, annak ajánlom figyelmébe Szalai Miklós Létezik-e Isten? c. könyvét, ott a szerző bővebben kifejti mindezt, az alábbi gondolatok is nagyjából az ő könyvéből származnak.

Az ateista érv tehát a következőképpen szól:

1. Isten, ha létezik, jó és mindenható.
2. A világban jelen van a rossz (egyrészt az erkölcsi rossz, mint pl. erőszak, sikkasztás stb., másrészt a természeti rossz, mint pl. egy földrengés, amilyen Voltaire-t is megrendítette a hitében).
3. Ha Isten létezne, és jó és mindenható lenne, akkor megszüntetné a rosszat.
4. Isten nem szünteti meg a rosszat.
5. Konklúzió: Isten vagy nem jó (nem akarja megszüntetni a rosszat), vagy nem mindenható (akarja, de nem tudja megszüntetni a rosszat), vagy nem létezik.

Erre a teisták kapásból azzal szoktak visszavágni, hogy nem lehet Istent hibáztatni a rosszért, hiszen nem ő követi el a gaztetteket, hanem az emberek, tehát ők a felelősek a rosszért. Erre én azt válaszolom, hogy ez sajnos nem válasz az ateista érvre, hanem annak félreértése, terelés. Az ateista érv ugyanis eleve nem arra az állításra épül, hogy maga Isten tesz rosszat, hanem arra, hogy ha Istennek hatalmában állna megszüntetni a mások által okozott szenvedést, akkor ezt meg is kellene tennie, amennyiben Isten jó.

Nézzünk erre egy hasonlatot. Adott egy ember, aki az utcán sétál, és azt látja, hogy egy másik ember figyelmetlenségében éppen a fedél nélkül hagyott csatornába készül belelépni. Egy ilyen esetben példaalanyunknak kötelessége közbelépni, és megakadályozni a balesetet. Ha ezt szándékosan elmulasztja, és tétlenül végignézi, hogy embertársa a csatornába zuhanjon, kitörje a nyakát, árván hagyva a gyerekeit, akkor joggal nevezhetjük bűnösnek példaalanyunkat, amiért elmulasztotta a segítségnyújtást. De ha ez a szóban forgó másik ember nem véletlenül, hanem szándékosan tesz kárt magában, pl. öngyilkossági szándékkal ugrik le a hídról, ugyanígy bűnnek számít, ha nem lépünk közbe. Hasonló a helyzet Istennel: ha Isten látja, hogy éppen atombomba hullik egy japán városra, és nem akadályozza meg, hogy emberek ezrei égjenek el élve, akkor Isten legalábbis bűnrészes a bekövetkező borzalmakban.

Egyébként pedig hiába mondjuk, hogy nem Isten teszi közvetlenül a rosszat, hanem az emberek, hiszen a gonosztevőket is Isten teremtette, vagyis Isten tehet arról, ami ők elkövetnek. Ha elfogadjuk, hogy Isten mindentudó, akkor Isten annak ellenére teremtette meg pl. Hitlert, hogy pontosan tudta, mennyi szenvedést fog okozni más embereknek.

Itt lép be a képbe a szabad akarati védekezés: a teista szerint Isten azért nem avatkozik be közvetlenül a világ folyásába, mert szabad akaratot adott az embernek.

Az első kérdés itt az, hogy létezik-e egyáltalán szabad akarat, vagy pedig az ember minden tette determinált. Mátyás erről írt már, nekem itt ezzel nem áll szándékomban ezzel a problémával foglalkozni. Az én gondolatmenetem onnan indul, hogy feltételezzük, hogy van szabad akarat, vagyis léteznek olyan szituációk, amikor az ember szabadon dönthet jó és rossz között a saját belátása szerint, minden külső kényszertől és befolyástól mentesen; és az embernek adott döntési szabadság az, ami miatt Isten megengedi a rossz létezését. Hat rövid ellenvetést fogalmazok meg ezzel az elképzeléssel szemben.    

1. Az első az, amit Mátyás szintén leírt már: ha Isten engedi, hogy az emberek a szabad akarat kedvéért rosszat tegyenek, akkor Isten számára a szabad akarat fontosabb, mint a jóság, vagyis Istennek nem a jóság a legfőbb jellemvonása. Tehát a szabad akarati védekezés nem megfelelő válasz az ateista érvre, hiszen lényegében Isten jóságát tagadja, vagyis nem cáfolja, hanem alátámasztja az ateista érvet. Az, hogy Isten a szabad akarat kedvéért olyan extrém szenvedést enged meg, mint pl. emberek elevenen való elégetése, mutatja, hogy Istennek nem az elsődleges tulajdonsága a jóság, vagy egyáltalán nem is jellemző rá. Ráadásul nyitva marad a kérdés, hogy pontosan miért is ennyire fontos Isten számára a szabad akarat.

Ehhez ráadásként ad absurdum képzeljünk el egy szituációt: az iskolában a gyerekek összeverekednek, és a tanár nem lép közbe, mert ezzel a tettével korlátozná a diákjai szabad akaratát, ez pedig Isten ellen való vétek (hiszen Isten számára a szabad akarat mindennél fontosabb). Ez nyilván képtelenség, pedig a szabad akarat koncepciójából pontosan ez az abszurditás következne.

2. Az, hogy szabad akarat legyen, nem indokolja feltétlenül a rossz létét. Lehetne pl. két jó közül is választani. Vagy egy jó és egy kisebb rossz közül, pl. dönthetnénk a becsületes életvezetés és a bolti lopás közt, de a nemi erőszakot nem lehetne elkövetni. Mátyás ezt úgy fogalmazta meg, hogy Isten adhatott volna valamivel kevesebb szabad akaratot is az embernek.

3. A szabad akaratból ráadásul nem is következik feltétlenül a szenvedés léte. Isten ugyanis megtehetné azt is, hogy szabad akaratot ad az embernek, de a kritikus pillanatban közbelép. Pl. amikor az atombomba a levegőben lebeg, Isten megsemmisíti azt, kivonva a bombát a létezésből. Ezzel egyáltalán nem korlátozná a szabad akaratot: megadná az embernek az esélyt, hogy fizikai ismereteit rosszra használja, lehetővé tenné azt is, hogy meghozza az atombomba ledobásáról szóló döntését, sőt akár azt is, hogy ledobja magát a bombát, de magát a bomba felrobbanását megakadályozná – a szabad döntést tehát teljes egészében meghagyná az embernek, csak a döntés következményeit tenné semmissé. A szabad akarat elképzelése ugyanis eleve csak arra lehet magyarázat, hogy Isten miért engedi, hogy az adott ember gonosszá váljon, arra viszont semmiképpen, hogy miért engedi Isten, hogy egy bűnössé vált lélek miatt ártatlanok szenvedjenek. Ha pl. egy diktátor emberek millióit végezteti ki, akkor Isten egyetlen ember szabad akarata kedvéért engedi meg számtalan ártatlan szenvedését. Isten így tehát a gonoszt pártolja. A szabad akarati védekezés tehát ebből a szempontból sem cáfolat az ateista érvre.

4. Ráadásul ha Isten a szabad akarattal lehetőséget adott a jó és rossz közötti választásra, akkor Istennek legalábbis lehetőség szinten meg kellett teremtenie a rosszat. Arisztotelészi (és szent tamási) terminológiával úgy lehetne fogalmazni, hogy potencialitásában Isten teremtette meg a rosszat, még ha esetleg az ember aktualizálja is azt. A rossznak legalábbis ideaként léteznie kellett Isten elméjében, különben a szabad akarat ideája sem jöhetett volna létre ebben az elmében. Tehát Isten teremtette a rosszat. Tehát Isten rossz.

5. Szalai Miklós könyvében van egy újabb nagyon érdekes érv a szabad akarati védekezés ellen: vannak bizonyos emberek, akik a szabad akaratukat éppen arra használják, hogy megszüntessék mások szabad akaratát. Ilyen például az a rabszolgatartó, aki megfosztja mindenféle döntési lehetőségtől a szolgáit: a szolgáknak innentől kezdve nincs szabad akaratuk, nem dönthetnek jó és rossz között. Az a gyilkos, aki szabad másokat megfoszt az életüktől, ezzel szintén megszünteti a szabad akaratot. A szabad akarat tehát kétélű fegyver a vallási vitában.

6. A végére hagytam azt a nem elhanyagolható problémát, hogy a szabad akarati védekezés, még ha helytálló lenne is, kizárólag az erkölcsi rossz létével kapcsolatban adna mentséget Isten számára, a természeti rossz létére nem. A földrengés vagy az árvíz, ami emberek millióit pusztítja el, semmilyen kapcsolatban nem áll a szabad akarattal, és mégis rossz, mivel szenvedést okoz.

A szabad akarat tehát sokszorosan is problematikus koncepció, ami semmilyen felmentést nem ad Istennek a rossz létére, így nem cáfolja a rosszból vett ateista érvet.

A kép megértéséhez kétszer kell tudni angolul, és gondolkodni.:)

Az evolúciionista-kreacionista vita, amint már elmondtam, önálló könyvet érdemel, és számos önálló könyvet írtak is erről már. Nekem nincs ilyen ambícióm, elsősorban azért, mert ez egy olyan kérdés, amely egy igen mély, tudományos szakterület, és én ennek nem vagyok szakértője. Én átlátom, értem az evolúció működésének vázlatos elveit. Sok érdekes dolgot tudok a kérdésről, sok evolucionista érvet vissza is tudok adni, helyt tudok állni egy átlagos kreacionistával szemben egy vitában, de nem én vagyok a legalkalmasabb egy ilyen könyv megírására, és már elérhető sok ilyen könyv, magyar nyelven is.

Az evolúcióról egy mondatban az lenne a véleményem, hogy egy olyan igazolt tudományos elmélet, amelynek igazoltsága a heliocentrikus Naprendszer igazoltságával vetekszik. A kreacionisták pedig nem érvényes tudományos cáfolatokat adnak, még csak nem is valós anomáliákról számolnak be az elmélet kapcsán, hanem olyan intellektuális kihívásokkal nem tudnak megküzdeni, mint amilyen Galilei idejében annak belátása volt, hogy a Föld másik oldalán nem esnek le az emberek, és, hogy a Föld forgását és keringését nem érzékeljük mindennapi szinten. Így az evolúció elfogadását én egy olyan problémának látom, amit az oktatás, az emberek tájékozottságának és intelligenciájának növelése megold. Azokban az országokban, ahol az oktatás jó, a többség el is fogadja az evolúciót.

Mi több, az evolúciót a maga körmönfont módján a Katolikus Egyház is elfogadja. Kénytelenek meghajolni a tudomány meggyőzőereje előtt¹. Ezért sem fontos itt kifejtenem az evolúció-kreacionizmus vita összes kérdésére adott válaszomat. Egy dolgot szeretnék csupán kifejteni, ami egy elég általános meglátás.

A kreacionizmus egyik ősrégi, és ma már egy kicsit megmosolyogtató kérdése az volt, hogy mi volt előbb, a tyúk, vagy a tojás. Már Plutarchos is foglalkozik vele². A Moraliában Firmus úgy érvel, hogy a tojás egyszerűbb, mint a tyúk, ezért az volt előbb. És még mellékel is egy olyan elképzelést, hogy a Természet egyszerűbb dolgokat formálja meg először. Azaz elmondja az evolúció alapötletét, annak mikéntje nélkül. Amire Senacio elmondja, hogy ellenkezőleg, előbb az állatok jelentek meg, utána a tojásaik, és példának felhozza, hogy mindenki megfigyelheti, hogy a hullákban megjelennek bizonyos „sáskák” (nem tudom, hogy ez biológiailag pontos-e, de nem fontos), és tojásokat raknak. Senacio nyilván úgy gondolta, hogy a "sáskák" spontán jelentek meg, azaz ő még a spontán keletkezést el tudta képzelni a rothadó húsban. Ezt ugyebár csak Pasteur cáfolta kísérletileg meg a 19. században. Plutarchis Senacio érvét tarthatta inkább döntőnek. De ma már Pasteur miatt ezt semmiképpen nem fogadhatjuk így el.

Látszólag tehát egy megoldhatatlan paradoxonban akadtunk el, amelyet csak a teremtéssel lehet feloldani. A majdnem paradoxon az, hogy ha feltesszük, hogy a tyúk volt előbb, akkor miből lett az a tyúk, ha nem tojásból? Viszont ha a tojás volt előbb, akkor mi rakta a tojást? Látszólag ez egy logikailag teljesen biztos érvelés, amely csak egy lehetőséget hagy meg: vagy a tyúkot, vagy a tojást isten teremtette. Mindegy is, hogy melyiket.

Mi, ma Firmus érveléséhez állunk közelebb, csak minekünk pontos, és igazolt elméletünk van arról, hogy az evolúció során hogy alakulhat ki egyszerűbb dolgokból összetettebb dolgok (ami nem jelenti, hogy az evolúció iránya szükségszerűen és mindig ilyen). Ahogy végül látni fogjuk, azzal, hogy kis lépésekből alakulnak ki a nagyobb változások, a "melyik volt az első" kérdése értelmét veszti, mert több szempontból sincs első.

Az evolúció darwini alapsémája nagyon egyszerű (az evolúció tényleges folyamata persze sokkal bonyolultabb):

1) Szükség van olyan élőlényekre, amelyek szaporodnak.

2) Szükség van változatosságot előidéző mechanizmusra (pl. mutáció).

3) Szükség van szelekcióra.

Ha ez a három feltétel megvan, akkor belátható, hogy beindul egy olyan folyamat, amely a szelekció szempontjai felé optimalizálva elkezdi megváltoztatni az élőlényeket. Ez a folyamat – ellentétben a kreacionisták vádjával – nem tisztán véletlen, hanem van benne véletlen is (a mutációk), és determináció is (a szelekció nem véletlen). Az ilyen folyamatokat sztochasztikus folyamatoknak nevezzük, és bizonyos feltételek mellett az belátható, hogy egy ilyen folyamat egy valószínűséggel egy lokális optimumba konvergál³.

Ennek az evolúciós sémának a számítástudományban számos alkalmazása létezik, amelyek empirikusan igazolják a séma működését. Ilyen módon ma már a mérnöktudományban terveznek repülőket, autókat, melyeket az olvasó is használhat. Az evolúció sok igazolása közül ez az egyik, egy olyan, amelyiket én magam, a saját szememmel is láttam, és át tudom látni, ellenőrizni tudom magam is.

Visszatérve a tyúk vagy a tojás problémájára, a paradoxon abból fakad, hogy a „tyúkot” mint fajt konstansnak gondolják a kreacionisták. A tojás esetében pedig nyilván szintén azt gondolják, hogy egy fix tyúkfaj tojásairól lehet csak szó. Ugyanez a feltételezés húzódik meg a mögött, amikor azt kérdezik, hogy keletkeznek új fajok. A kreacionisták érvelése szerint a tyúk mindig tyúktojást tojik, a tyúktojásból pedig mindig tyúk kel ki. Olyan nem lehet, hogy egy tyúk egy másik faj, például egy strucc tojását rakja le. Nos, ha a mostani tyúk fajról beszélünk, és a mostani strucc fajról, akkor nem is. De a gallus gallus domesticus, mint faj, bár jelen időben jól meghatározottnak tűnik, az evolúcióban, időben visszamenve változott, és a fajok határai sem fixek.

Az egyik szemléletes módja az, hogy ezt elmondjuk egy színskála. Ld. az Ábra 1-et.

Ábra 1: A színek egy folytonos térképe

Bár vannak olyan fogalmaink a színekre, mint piros, sárga, zöld, és kék, sőt, vörös, narancs, türkiz, és még finomabb elnevezések, de ezek a megnevezések nincsenek pontosan definiálva. Az „A” színre az olvasó azt mondja, világoskék, a „B” színre, hogy zöld, a „C” színre, hogy piros. Ilyenkor ez egyértelműnek tűnik. Ugyanakkor azt el tudjuk képzelni, hogy A színből kis változásokkal B szín jön létre. Nincsenek éles határok. A színek valójában három dimenzióban ábrázolhatóak, de ez a két dimenziós ábra is jó lesz illusztrációnak ahhoz, amit el szeretnék mondani. A színek és az élőlények úgy kapcsolódnak egymáshoz, hogy minden egyes élőlény genetikai összetételénél fogva egy nagyon sok dimenziós térben foglal helyet. A sok dimenziót a genetikai tulajdonságaik jelentik, amelyeket az x és y koordinátákkal szemléltetek. Az evolúció tehát egy ilyen sok millió dimenziós térben működik. Ott kicsit bonyolultabbak a dolgok, de a mondandóm két dimenzióban is ábrázolható.

Ábra 2: A tyúk és a strucc elhelyezése a képletes genetikai térben.

A tyúk és a strucc esetét az Ábra 2 illusztrálja: tyúk és a strucc azért nem tud szaporodni egymással, mert túl távol vannak, azaz genetikailag túl különbözőek. Ezt illusztrálja nemcsak a távolságuk, de a színük különbözősége is, amely ennek megfelel.

Ábra 3: A tyúk és a strucc fajok képletes elhelyezkedése a genetikai térben.

Az Ábra 3 illusztrálja, hogy egy faj a genetikus térben általában egy bizonyos területet foglal el. Még mindig világos a helyzet, és ilyen a helyzet a jelenlegi tyúkokkal és struccokkal: elég távol vannak egymástól, ezért nem képesek keveredni. A tyúkok utódai is valahol a kék tartományban fognak helye foglalni. A struccok egyedei a piros tartományban. Így igaz az, hogy csak úgy hirtelen, egy lépésben egy tyúk valóban nem fog strucc tojást tojni. Nem valószínű. De mi van, ha a kis lépések messzire vezetnek?

Ábra 4: A tyúk és a strucc evolúcióját illusztráló ábra

Az Ábra 4 mutatja, hogy a kis lépések lehetővé teszik azt, hogy a tyúkok és a struccok nem egymásból, hanem egy közös ősből, X-ből alakuljanak ki. Az ábrán az is látszik, hogy az eléggé önkényes, hogy a T1 egyedet „T1” vagy „X4” címkével, és az „S1” egyedet „S1” vagy „X5” címkével látom el. A fajok kategorizálásának, az „X”, „T” és „S” címkéknek csak akkor van értelme, ha az egyedek valóban két, jól elhatárolt csoportot alkotnak, mint az Ábra 3-on. Mivel a jelenben a legtöbb faj ilyen jól elkülönül egymástól, ezért az emberek használták a „faj” fogalmát, és Darwin is a „fajok eredetéről” írta híres könyvét. De a könyv címében a „faj” talán egy olyan rossz fogalom, amely talán akadályozza azt, hogy bizonyos, kevésbé tanult, kevésbé intelligens emberek megértsék és elfogadják az evolúciót. Talán jobb lett volna nem is beszélni fajokról, mert az evolúció során ez a fogalom értelmét veszti. Valójában annak sincs értelme, és azt sem tudjuk pontosan meghatározni, hogy S2 és T2 már külön fajt alkot-e. Így nincs is igazán pontos értelme, hogy mikor, hogyan jönnek létre új fajok. Az Ábra 4 megmutatja, hogy hogyan. De egyben azt is, hogy a kérdés pontatlan. És azt is meg kell jegyezni, hogy egy faj kettéválása csak a fajkeletkezés egyik módja.

Az Ábra 4 arra is rámutat, hogy a „köztes láncszemek” számonkérésében is van butaság. X1,X2,X3,T1, T2, T3, T4, S1, S2, S3 és S4 ugyanúgy köztes láncszem az evolúció nagy folyamatában. Ha az archeológusok nem találják meg T2-őt, akkor ez van. Ha megtalálják, lehet örülni. Azt a kérdést erőltetni, hogy T1 nem tyúk, hanem X, felesleges, mert mi definiálja ezt? Hol húzzuk meg a határt?

Arra is választ kaptunk, hogy a tyúk és a tojás problémájának sincs értelme. Mivel azt se tudjuk pontosan meghatározni, hogy X2 vagy T2 volt az első tyúk (természetesen a sorrendjük egyértelmű, hanem a „tyúk” mivoltuk nem az), úgy azt sem, hogy melyikük tojása volt az első tyúktojás. Nem azért nem tudjuk meg mondani, mert itt valami feloldhatatlan rejtély van, nem azért, mert nem tudunk valamit, nem azért, mert a megoldás, hogy isten teremtette a tyúkokat és tojásokat, hanem azért, mert a fogalmaink a jelen pillanatra vonatkoznak, és az evolúció során felmondják a szolgálatot. X1, X2, X3, T1, T2, T3, T4, S1, S2, S3 és S4 koordinátáit pedig akár pontosan is tudhatnánk, nem a tudomány, nem a matematika mondta fel a szolgálatot, hanem csupán ez a fogalmunk, hogy: „faj”, és „tyúk”, és „tojás”. A „paradoxon” oka csak a fogalmi problémák, és nem az, hogy valóban feloldhatatlan probléma van az evolúcióban.

Az Ábra 5 mutatja a még pontosabb képet. A genetikai tér bizonyos részei olyan génállományt tartalmaznak, amelyek életképtelenek. Őszintén szólva, a tér legnagyobb része ilyen. A kreacionisták egyetlen olyan kérdése, amelynek van értelme az, hogy egyáltalán létezik-e út X1-ből S4-be, illetve T4-be? Ez elvben egy értelmes kérdés. Nehéz megmondani, mivel az X1-T4 s X1-S4 sorozatból – amely egyébként a valóságban sokkal hosszabb – nekünk csak szórványos mintáink vannak. Ezek adnak egy vázlatot egy úthoz, ezért jogos, és empirikusan igazolt azt feltételezni, hogy van út, ezt tekinteni magyarázatnak. Jóval inkább jogos, mint az út mintázatát véletlennek tulajdonítani. A kreacionisták ugyanis mást nem tehetnek, ha azt hiszik, hogy a fajokat isten teremtette, és nem közös ősökből alakultak ki.

 Ábra 5: A tyúk és a strucc evolúciójának egy pontosabb illusztrációja. A fehér területek életképtelen  génállományokat illusztrálnak.

Még egy nagyon fontos ellenvetése lehet az olvasónak, és ha eddig figyelmesen olvasott, és elég okos, akkor most még gondolhatja tévesen azt is, hogy valamiről elfeledkeztem, és hogy ez nagy hiba volt. A fajoknak ugyanis van egy olyan definíciója, amely precíznek tűnik. Ez pedig az, hogy:

Egy faj azon élőlények halmaza, amely képes szaporodni egymással, és életképes utódot létrehozni.

Csakhogy ez egy olyan definíció, amely a látszat ellenére nem egészen egyértelmű. Most tekintsünk el attól, hogy két egyed esetében a legtöbbször csak akkor tudjuk, hogy képesek szaporodni egymással, ha tényleg megtörténik. Ha nem, akkor sokszor igazából nem tudjuk. De ez csak a mi tudásunk hiányossága, elvben ettől még lehetne jó a definíció. Csakhogy nem az.

Az Ábra 3 esetében jól alkalmazható a definíció. A T1, T2, T3 és T4 egyedek, ha megfelelő a nemük, bizonyára tudnak egymással szaporodni, és az S1, S2, S3 és S4 egyedek is egymással. Keresztben a T és S egyedek pedig bizonyára nem. Hogy miért nem? Mert túl nagyok a genetikai különbségek. Emlékezzünk, hogy a koordináták és a színek ezt jelképezik!

A baj az Ábra 4-en van, ahol említettem, hogy az X2 és T1 egyedek címkézése kérdéses. A kreacionista mondhatja is, hogy hogy volt képes X2 megszülni (megtojni) T1-et? Egy X faj egyede hogy szülhetett egy T fajbeli egyedet?! Ugyanakkor azt látjuk az ábrán, hogy X2 és T1 közel van egymáshoz, tehát a dolog lehetséges kell, hogy legyen. Inkább a T és X címkékkel van a gond.

Látszólag az a megoldás, hogy ha X2 és T1 képes szaporodni, vagy pláne, ha az egyik a másik kölyke, akkor legyenek egy faj. Csakhogy ez nem vihető végig az egész ábrán. Akkor most címkézzük át T1-et X4-re? De akkor T2-őt X5-re kell, és T3-at X6-ra, és T4-et X-re. Sőt, akkor az egész ábrát át kell címkézni X-re. Amiből az jönne ki, hogy az egész élővilág egy faj. Ez abszurdum. De még nagyobb abszurdum az, hogy tudjuk, hogy S4 és T4 nem tud egymással szaporodni. Tehát nem is kerülhetnek egy fajba.

A megoldás az, hogy a faj fentebb megadott definíciója nem precíz. A jelen élő egyedek többségénél alkalmazható, mert azok az Ábra 3-hez hasonlóan elkülönülnek egymástól. De ez csak a jelenben van így, és a jelenben sem mindig igaz. (Erről a fejezet végén.)

Következzen még ehhez egy kis matematika. Próbáljuk meg a genetikai távolságot, és a szaporodási kompatibilitást számszerűen illusztrálni. Legyenek ezúttal az egyedek számok. Például 1,2,3,4,5,6,7,8. A példa nagyon egyszerű lesz. Legyen két szám akkor kompatibilis, ha a távolságuk kisebb, mint 3. Próbáljunk meg a számokból fajokat képezni! 1, 2 és 3 egy faj lesznek, legyen ez F1. 4 már nem lesz kompatibilis, ő tehát F2-be tartozik. No de máris itt van az ellentét: 3 és 4 viszont kompatibilis. Így tehát külön fajba került két egyed, miközben kompatibilisek, tehát egy fajba kell tartozniuk. És a feladatra valójában nincs megoldás. Nem lehet konzisztens módon fajokat kialakítani a definíció alapján. Ha 4 és 5 elpusztul, akkor viszont már működik a dolog: F1={1,2,3} és F2={6,7,8}. Ha tehát a fajok között nagy a hézag, akkor a faj fogalma látszólag működik. Na most az evolúció kis lépésekben történik, tehát pont ez a hézag nincs meg az evolúció folyamán.

Aki matematikában járatos, annak leeshet, hogy eléggé triviális dolgokat mondok itt, hiszen arról van szó, hogy a „genetikai kompatibilitás” nem tranzitív reláció. Így lehet az, hogy bár X1 és X2 kompatibilis, X2 és T1 kompatibilis, T1 és T2 kompatibilis, T2 és T3 kompatibilis, T3 és T4 kompatibilis, de X1 és T4 már nem (tekintsünk el attól, hogy ezek az egyedek más időben élnek, és nem találkoznak egymással). Ez ilyen relációkat kvázi-ekvivalencia vagy tolerancia relációknak nevezik. Mindkét név elég kifejező.

Amiről tehát itt szó van az az, hogy a faj fogalmának fenti, biológiai definíciója egy olyan reláció ekvivalencia-osztályaként definiálja a fajokat, amely reláció nem ekvivalencia-reláció. A genetikai kompatibilitás relációja nem definiál osztályokat.

Nem szaknyelven meg arról van szó, hogy a genetikai kompatibilitás nem egyenlőséget jelent, hanem "kb. egyenlőséget". És ez a „kb.” tönkreteszi a definíciót. Persze ettől még a „faj” fogalma, mint nem egészen precíz fogalom használható. A fajok valójában a különböző, létező egyedek kategorüzálására használt fogalmunk. Az egymáshoz valamilyen szinten hasonló, nagyjából egy csoportot alkotó egyedeket nevezzük egy fajnak. A „nagyjából” sok esetben elég egyértelmű, pár esetben nem.

Az elmélkedésem alátámasztására három példát szeretnék még felsorolni afféle esettanulmányként.

Az első az ún. gyűrűfajok⁴ esete, a leglátványosabb ezek közül az ún. Larus sirályok esete. Ezek olyan sirály populációk, amely a tajga övezetben élnek, Izlandtól Skandinávián, Szerbián át Kanadáig. Na most induljunk el Norvégiából! A norvég populáció tud szaporodni a finnel, a finn az orosszal, az orosz a szibériaival, a szibériai a kanadaival, sőt, a kanadai is az izlandival. De az izlandi nem tud a norvéggal. Vagy nem szokott. Itt jön be az is, hogy a tudásunk is hiányos. Ha ezt egy fajnak tekintjük, akkor vannak populációk, amelyek egymással nem tudnak szaporodni. Ha két fajnak, akkor gondban leszünk azzal, hogy Szibériában hol húzzunk határt, hiszen az átmenet ott folytonos. A Larus sirályok térben képezik le azt, amit az evolúcióban időben látunk: kis változások végül nagy különbséget okoznak. A mennyiségi változás átvált minőségibe.

A második eset ehhez hasonló, de nem biológiai. Az ún. nyugat-római nyelvi kontinuumról⁵ van szó. Ez Portugáliától Spanyolországon, Franciaországon át Észak-Itáliáig terjed. Azért nevezik kontinuumnak, mert nincs szakadás a nyelvben. Persze, a hivatalos olasz, francia, spanyol és portugál nyelv különbözik. De azt talán tudja az olvasó, hogy van katalán nyelv is, és ha mindenhol a helyi nyelvet nézzük, akkor állítólag nincs szakadás: minden falu lakója tud beszélni a szomszéd falu lakójával. A határon is. Ez akkor látványos, ha képzeletben végigutazunk mondjuk Valenciától Genováig, és a tengerparti településeket vesszük. Mindenki érti a szomszéd falut, és a valenciai mégsem érti a genovait. A nyelvekkel és dialektusokkal pontosan ugyanaz a helyzet, mint a fajokkal és alfajokkal. A nyelvek térben képezik le azt, amit fajok inkább időben. Ez a példa azért fontos, mert itt van előttünk, el tudjuk képzelni, mindenki akár le is ellenőrizheti. És a kreacionisták azt sem hihetik, hogy a nyelveket isten pont így teremtette. Azt még a kreacionisták is el kell, hogy ismerjék, hogy a nyelvek maguktól alakultak ki, egy a biológiai evolúcióhoz hasonló nyelvi evolúció során. Valójában a történelem során a mai Franciaország területén élő népek beszéltek gallul, frankul, latinul, és még sok más nyelven. Idővel különféle nyelvjárások alakultak ki. Már amikor Franciaország viszonylag egységes királyság volt, akkor is máshogy beszéltek északon és délen, Bretagne-ban, és Bourgone-ban. Aztán a modernizálás folyamán a párizsi dialektus lett hivatalos, és terjedt el mindenhol. De azt, hogy a latinul, gallul, frankul beszélő emberek mikor kezdtek el franciául beszélni, nem lehet megmondani, mert ez nem definiálható pontosan a sok kis átmenet során. Egy alapvetően gallul beszélő "francia" átvett pár szót a latinból. Aztán a frank uralom alatt a frank nyelvből is sokat át kellett vennie. Ez pedig egy germán nyelv. A déliek több latint vettek át, az északiak több frank szót, és kiejtést, és nyelvi struktúrát. Végül az egyik dialektus terjedt el hivatalos nyelvként, miközben még midig léteznek különféle dialektusok Franciaországban. Vagy például a svájci ún. romandok azt, hogy "nyolcvan" (huightante), máshogy mondják, mint a franciák (quatre-vingts). A svájci egyébként a következetesebb.

És bizony ahogy a nyelvek is valamilyen ősnyelvből alakultak ki, úgy a mai élőlények is egy ősfajból.

Az utolsó példa a Coywolf, magyarul prérifarkas-farkas. Nehéz lefordítani, mert a magyar nyelf a coyote nevébe is betette a farkast, mintha az egy farkas volna (coyote=prérifarkas, wolf=farkas). Úgyhogy coywolf néven fogom emlegetni. Tehát ez a coywolf a prérifarkas, a farkas és a kutya keveredésével jött létre, és egy új faj, amely a szemünk láttára jött létre. Ezalatt azt kell érteni, hogy valamikor sok száz éve nem voltak coywolfok. Ezt lehet tudni. A kutyák és a farkasuk tudjuk, hogy képesek keveredni, de nem szoktak. Ugyanez igaz a prérifakrassal és a kutyával is. Ezek a fajok úgy különülnek egymástól, hogy elvben még képesek keveredni, de gyakorlatilag nem szoktak. Ez az előszobája annak, hogy még jobban eltávolodjanak egymástól, és végül teljesen inkompatibilisekké váljanak. De az emberi beavatkozás miatt, az élettér megcsappanása miatt kényszerből mégis elkezdtek egymással is szaporodni ezek a fajok. És az eredmény egy olyan faj, amely keverék, és elég jól alkalmazkodott pont a civilizációs élettérhez. Na most lehet azt mondani, hogy ez nem is faj, ha egyszer hibridizációval alakult ki, de akkor a kutyáról, farkasról és prérikutyáról is azt kellene mondani. Látjuk, hogy a „faj” fogalma tulajdonképpen itt felmondja a szolgálatot. Azt is könnyen el tudjuk képzelni, hogy ha a kutya és a farkas – eltekintve az ilyen kivételes hibridizációktól – nem szaporodik egymással, akkor lassan annyira elkülönülnek egymástól, hogy már ténylegesen képtelenek lesznek erre.

Mindaz, amit ebben a fejezetben leírtam nem az evolúció igazolásának teljes vázlata. Erre nem vállalkoztam, mert ez egy teljes könyvet igényelne, és ilyen könyvből sok van, még magyarul is. Itt csupán egy olyan fontos kiegészítést teszek, amely tisztáz egy elég zavaró problémát, és mellesleg sokat elmond az evolúció működéséről. Mint már említettem, az evolúciót egy jól igazolt elméletnek tartom. Aki ezen fejezet után sem fogadja el, annak szerintem olyan oktatásra van szüksége, amelyet egy polemikus könyv nem tud megadni. Véleményem szerint az evolúció el nem fogadása a mi korunkban csak és kizárólag annak nem értéséből adódik. Ehhez én itt egy fontos pontban tudtam hozzájárulni, de az egész oktatást, ami még szükséges lehet, nem tudom itt pótolni.

Ha a hit bizonyítékait vesszük számba, akkor különféle megfigyelések mellett írásos bizonyítékokat¹ is figyelembe lehet venni. Általánosságban ez teljesen elfogadható, hiszen például a történelemtudomány is nagyon sok esetben íratok alapján állít bizonyos dolgokat. A legtöbb ókori eseményre, mint például az Íliászban leírtakra sokáig csak és kizárólag Homérosz eposza volt a bizonyíték. Olyannyira, hogy nem is voltak biztosak benne a történészek, hogy megtörtént. Aztán Heinrich Schliemann komolyan vette az Íliászt, és felfedezte Tróját. Persze ez nem jelenti, hogy minden szó szerint úgy történt, ahogy az Íliászban Homérosz írta, de legalábbis egy minimális történelmi magon alapul.

A Biblia kapcsán sok tekintetben mondhatunk valami hasonlót. Salamon és Dávid király létezését a történészek is elfogadják. A Biblia egy jelentős részének is van tehát egy valós történelmi magja. Csakhogy erre nagyon sok olyan réteg rakódott, ami nem igaz, azaz „mese”². Az ilyen félig igaz, félig kitalált történeteket mítoszoknak nevezzük. A Biblia tehát mítosz, ezt le kell szögezni.

Hogy miért ez a véleményem, az szintén egy külön könyvet érdemelne. A Bibliakritika egy igen régi valláskritikai tevékenység, tehát ha ebbe belekezdenék, jelentős részt csak másokat ismételgetnék, és nem tudnék hozzátenni semmit. Hogy az állításom ne lógjon a levegőben, felsorolok pár könyvet, amelyeket olvastam, és amelyekben található említésre méltó Bibliakritika.

Idősorrendben talán az első könyv, amely ezt meg merte lépni, „A három imposztor” c., ennek nem ismerjük a szerzőjét, mert vélhetően félte a nevét adni a könyvhöz. Thomas Paine „Az értelem korában” gyakorlatilag a Bibliát veszi végig, és számba veszi a benne előforduló ellentmondásokat. Hasonlóan részletes Bibliakiritkát tartalmaz Feuerbachtól „A kereszténység lényege”, bár végig antropológiai elgondolásokkal keveredik. David Marshall Brooks a „The necessity of atheism” c. könyvében – amely talán a legjobb, és legjobban szervezett általános ateista könyv – egy fejezetet természetesen szentel a Biblia és a Korán kritikájának is. Ez a könyvlista természetesen koránt sem teljes, csupán illusztrációként szolgál, hogy az állításaimnak van alapja, és még csak nem is újak, ezek egy ősrégi téma, talán az egyik legrégebbi valláskritikai téma. Úgy gondolom, nem volna annyira érdekes belemenni itt a részletekbe, miután megadtam pár hivatkozást, amelyek mentén bárki beleáshatja magát a részletekbe. Ebben a fejezetben tehát inkább megpróbálok egy pár nagyon fontos szempontot felvillantani anélkül, hogy a Bibliában előforduló sok ellentmondást és a tudásunknak ellentmondó lehetetlenségek listáját túl hosszúra nyújtanám.

A számtalan részletben ott rejlő ellentmondás sorolása helyett egyetlen nagyobb ívű ellentmondásra szorítkoznék. Azt, hogy a Bibliában leírt teremtéstörténet, legalábbis, ami az élővilág teremtését illeti, csak metaforikusan kell érteni, ma már a Vatikán hivatalosan is elismeri³. Ennek alapja egyrészt a sok-sok belső ellentmondás a történetben, másrészt az ellentmondás a kozmológiai ismereteinkkel és az evolúcióval, amelyek igen erősen igazolt tudományos elméletek. Na most természetesen vannak olyanok, akik az evolúciót utasítják el, és a Genezis történetét szó szerint értik, nekik itt és most nem fogok érveket felhozni, mert a kreacionizmus-vita, mint egy korábbi fejezetben írtam, hosszadalmas, és nagyon jól ismert érvek ismételgetéséből állna. Nem vállalkozok egy ilyen könyv megírására sokadikként.

Akik viszont elismerik azt, hogy a Genezis története csak metaforikusan értendő, azok elismerik, hogy nem igaz, azaz, hogy mese. A meséket természetesen ugyanúgy lehet metaforikusan értelmezni, sőt, ez az az értelmezés amely értékes, és ami által a mesékből meríthet valamit az ember. A Genezis metaforikusan értelmezve végül is az evolúció vázlatos történetét akarja elmondani, de jelentős hibákkal. Ez a mese tehát ma már nem igazán hasznos, mert az evolúció szabatos elméletéhez képest félrevezető. Az evolúció ismeretterjesztő előadásának pedig nem felel meg.

A Vatikán tehát a tudománnyal való szembesülésben vereséget szenvedve engedményekbe kényszerült. Sokan ezzel elintézettnek is vélik a dolgot, és nem veszik észre, hogy a Biblia teljesen elvesztette ezáltal a hitelességét, mint bizonyíték. Miért is?!

Egy olyan bizonyíték, amely egy dokumentum, csak azáltal bizonyíték, hogyha van hitelessége. Az, hogy „ebben és ebben a könyvben ez van írva” csak akkor számít komoly érvnek, ha a könyvet hitelesnek, komolynak tartjuk. Ha egy könyvet nem tekintünk megbízhatónak, vagy komolynak, akkor semmit nem ér bizonyítékként. Szórakoztató persze ettől még lehet, és sok szórakoztató fikciót ismerünk is, amelyeket azonban nem veszünk komolyan elméletként. Nem gondoljuk például azt, hogy Szauron létezik, csak azért, mert „A gyűrűk urában”⁴ ezt írják.

Na most a Bibliát egyébként is olyan személyek írták, akiknek kiléte homályos. Nincs különösebb okunk megbízni bennük. De ha a Genezisben mindjárt egy olyan mesével kezdik, melyet a lehető legkomolyabban adnak elő, és amelyről viszont tudjuk, hogy nem igaz, akkor elvesztették a hitelességüket a szemünkben. Akit ugye hazugságon kaptunk, abban teljesen logikusan, és alappal nem bízunk meg a továbbiakban. Ha tehát ugyanezek az emberek ezután még más történeteket is el akarnak hitetni velünk, amelyek továbbra is csodaszámba mennek, akkor azt már nem fogjuk elhinni nekik. Nyilvánvalóan komolytalan szélhámosoknak tekintjük őket, és alappal. Ez érvényes akkor is, ha az ismeretlen szerzők különféle műveit a Katolikus Egyház válogatta egybe a Bibliába a kanonizálás folyamán. Itt a Katolikus Egyházban, mint kanonizáló szervezetben veszik el a bizalmunk. Akik a Genezis meséjét beválogatták a Bibliába, azoknál joggal gyanakszunk, ha az evangéliumok nem kevésbé hihetetlen történetét is igazságként tálalják elénk. A teremtéstörténet és a feltámadás történetének párhuzamát az Táblázat 1-ben foglaltam össze. Látható, hogy a két történet igazoltság tekintetében hasonlóan gyenge, és hasonlóan hihetetlen.

Táblázat 1: A teremtéstörténet és a feltámadás történetének összehasonlítása hihetőség szempontjából

Ezek után pedig teljesen következetlen az, ha valaki úgy jár el, hogy a bibliai teremtéstörténet szó szerinti értelmezését – nagyon helyesen – elveti, Jézus feltámadásának történetét viszont szó szerint elhiszi. A keresztény vallás további „fejlődése” során szerintem várható az, hogy Jézus feltámadásának történetét is metaforikusan kezdik el értelmezni. Ezzel viszony a keresztény vallás elveszti a definitív hittételeit.

Ádám és Jézus meséje között van azonban egy közvetlenebb kapcsolat is. Jézus küldetésének hivatalos értelmezése szerint neki Ádám eredendő bűne miatt kellett eljönni. A Katolikus Katekizmus szerint:

402 „Ádám bűnébe minden ember bele van foglalva. Szent Pál ezt mondja: "Egy ember engedetlensége által bűnössé váltak sokan" (Róm 5,19), azaz minden ember: "Amint tehát egy ember által lépett a világba a bűn, majd a bűn folyamányaként a halál, és így a halál minden ember osztályrésze lett, mert mindnyájan bűnbe estek (...)" (Róm 5,12). A bűn és a halál egyetemes voltával állítja szembe az Apostol a Krisztusban való üdvösség egyetemességét: "Amint tehát egynek vétke minden emberre kárhozatot hozott, úgy egynek [Krisztusnak] igazsága az élet megigazulását" (Róm 5,18)”.

Továbbá:

614 „Krisztusnak ez az áldozata egyetlen, és az összes áldozatot beteljesíti és felülmúlja. Ez az áldozat elsősorban magának az Atyaistennek az ajándéka: az Atya odaadja a Fiát, hogy megbékéltessen minket Önmagával. „

Ha tehát Ádám meséje valójában nem történt meg, akkor z az értelmezés is kútba esik, ugyanis nem lehet eredendő bűnbeesés, nem lehet eredendő bűn, Jézusnak nem kellett volna eljönnie. És nem lehet azt mondani, hogy Jézus nemcsak Ádám bűnét jött kiengesztelni, hanem mindannyiunkét, mert ez sem igaz. A katekizmus sok-sok paragrafusban vázolja, hogy a saját bűneinkkel mit kell tenni, hogy üdvözülést nyerhessünk, tehát azok nincsenek megváltva. De ami ennél lényegesebb ellentmondás, hogy a katekizmus Jézus-értelmezése nyilvánvalóan értelmetlen, ha Ádám meséje metaforikus.

Arról nem is beszélve, hogy mennyire bohóckodás az, ami a 614. pontban szerepel. Ha feltesszük, hogy az emberiségnek van valamilyen értelemben bűne, és ezt isten meg akarja bocsátani, akkor megbocsáthatja mindenféle bohóckodás nélkül. Kihirdethette volna bármiféle formában. Ehhez nem kell áldozat. Abszurdum az, hogy ha az emberiségnek van bűne, akkor miért Krisztusnak kell szenvednie. Miért nem az emberiségnek?! De még nagyobb abszurdum, hogy isten ezt az egész színjátékot önmaga megbékéltetésére játssza el. Miféle beteges dolog ez?! Egy politeizmusban el tudom képzelni, hogy az egyik, könyörtelen isten áldozatot akar látni a megbékélés fejében, és egy másik, áldozat-típus isten feláldozza magát az ember érdekében. Egy ilyen történet sem igazán egészséges szerintem, de legalább nem egy skizofrén állapot. Az, hogy isten saját maga megbékéltetése érdekében feláldozza saját magát, és saját elhatározásából, ez egy skizofrén őrület. Vagy látens többistenhit.

Érdemes itt egy olyan kérdéssel is foglalkozni, amelyet úgy neveznék, hogy „az elvárt bizonyítékok” kérdése. Ez a kérdés azon a példán keresztül ismert talán leginkább, amely azt mondja, hogy ha Julius Caesar létezését elfogadjuk, akkor Jézus létezését és feltámadását miért nem? A kérdés mögött egy olyan rossz érvelés húzódik meg, miszerint Julius Caesar létezésére is csupán könyvekből, többek között a maga könyvéből tudunk.

Anélkül, hogy belemennék a részletekbe, azt kell, hogy mondjam, hogy:

1) Julius Caesar létezésére van több tárgyi bizonyíték, többek között például ókori pénzérmék, melyek ábrázolják.

2) Julius Caesar létezését több, és kevésbé problémás, és terjedelmesebb történelmi leírás igazolja. Ezek az írásbeli bizonyítékok jóval szerteágazóbbak, mint Jézus említései az evangéliumokon kívül. Jézust csak nagyon kevés szöveg említi, és még azok is kétségesek. Ezek közül Josephus három hivatkozása a legfontosabb. De ebből csak egy beszél Jézusról közvetlenül, mint létező személyről, és pár mondatban utal a keresztre feszítésre. A történészek többsége azt gondolja, hogy Josephus eredetileg valóban beszámolt Jézus történetéről, de arról egy semleges beszámolót adott. Ezt a magot később valamely keresztény írnokok kiszínesítették, kitoldották. Hasonló tehát ez az eset, mint ami az egész Bibliára igaz: vannak igaz részek benne, de sok a hozzátoldott mese.

3) A Josephus hivatkozás értelmezésének megfelelően a legtöbb történész Jézust elfogadja létezőnek, és a keresztre feszítés történetét is, a csodák nélkül. Ez a történelmi Jézus akár nagyon más is lehet az evangéliumi Jézus alakokhoz képest (az evangéliumokban magukban is többféle, egymással ellentmondó ábrázolást találunk).

4) A keresztény hithez azonban nem is elég Jézus létezését igazolni, hanem a csodákat, a feltámadást kellene igazolni, és, hogy isten fia volt.

Na most Julius Caesar történelmi alakjában semmi olyan rendkívüli esemény vagy képesség nincs, ami ellentmondana a tudományos ismereteinknek, vagy akár más történelmi ismereteinknek. Ezért Julius Caesar létezését és élettörténetét akár kevesebb bizonyíték mellett is könnyen elfogadnánk. Hasonlóan, egy olyan Jézus létezését, aki próféta volt, de nem isten fia, nem támadt fel, és nem tett csodákat, könnyebben elfogadjuk. A történészek nagy része ezt hajlandó is elfogadni. Azonban a csodák, és még extraordinálisabb metafizikai állítások elfogadásához nem lenne elég a Biblia, még akkor sem, ha konzisztens, hiteles történetet mesélne el. Ahhoz, hogy elhiggyük, hogy valaki feltámadt, sokkal erősebb bizonyíték kell, ugyanis nagyon sok erős bizonyíték és tudás szól ellene.

Hadd térjek vissza az Íliász történetére ennek elmagyarázásához! Az Íliász szövege is tele van a trójai háború mellett istenekkel, csodálatos, természetfeletti történésekkel. Schliemann ebből a trójai háborúnak adott hitelt, és igazolni is tudta ezt Trója romjainak felfedezésével. Ezek után sem biztos, hogy élt egy Akhilleusz nevű hős, de ezt még könnyebben el tudjuk fogadni, mivel nincs benne semmi extraordinális. Azt viszont Trója felfedezése után sem hisszük el, hogy Akhilleusz a sarkán kívül sebezhetetlen volt, mert a Styx vizébe mártotta az anyja. Ehhez nagyon sok bizonyíték kellene, mert ellentmond nagyon sok tudományosan igazolt tudásunknak. Hasonlóan, ha el is fogadjuk, hogy élt egy Jézus nevű próféta Júdeában az i.sz. I. században, akit keresztre feszítettek, azt nem hisszük el, hogy feltámadt, mert az erről szóló beszámolók ellentmondásosak, de főleg, mert ellent mond sokkal erősebben igazolt tudományos tudásunknak. Ahhoz, hogy a tudományos tudást vessük el, jóval erősebb bizonyíték kellene. Mert azt hangsúlyoznom kell, a tudomány nem dogmatikus. Nem arról van szó, hogy semmi bizonyíték nem elég egy tudományos elmélet megdöntéséhez. De holmi zavaros, régi könyv, az nem elég.

A Bibliáról, különösen az Újtestamentum keletkezéséről sok könyvet olvastam. Megint csak felsorolok egy párat, hogy az olvasó képet kaphasson, hogy a véleményem mögött milyen alapok vannak. Több Vermes Géza könyvet olvastam a témában, aztán meg lehet említeni Robert Graves: „Jézus király” c. regényét⁵, amely ugyan csak egy regény, de egy neves szakembertől. Nem állítom, hogy a regényben szereplő elgondolás igaz, de az Újtestamentumban foglaltaknál reálisabb történet. A Biblia más vallásokból való eredeztetésére a klasszikus mű John G. Jacksontól a „Christianity before Christ” c.⁶, amely talán túlzásokba megy a párhuzamok komolyan vételében, de azt illusztrálja, hogy a Jézus mítosz egyik eleme sem olyan eredeti, hogy ne lehetne megtalálni őket korábbi vallásokban, és minden bizonnyal átvételek. Olvastam még Robertsontól „A kereszténység eredete”⁷, és a legutóbbi, meghatározó könyv Mack Burtontól a „Who wrote the new testament”⁸ című.

Főleg ez utóbbi alapján azt gondolom, hogy azt pontosan senki nem tudja megmondani, hogy a történelmi Jézus létezett-e, és milyen volt. Bár például Vermes Géza is kísérletet tesz a történelmi Jézus rekonstruálására, a sok könyvből összesen, és Mack Burton könyve alapján végül is arra jutottam, hogy ez szinte lehetetlen, mert az evangéliumokban oly sok a rárakódott réteg, és olyan kevés is lehet a történelmi mag, hogy ez rekonstruálhatatlan. Az evangéliumok erre túlságosan vékony és zavaros forrásul szolgálnak. És tudjuk, hogy jelentős részük kitalált, vagy átvett motívum. Sok könyv szól erről, és arról is, hogy mik a Jézus mítosz elődei más vallásokban. Nem nagyon van újdonság Jézus történetében, nagyjából az egész átvétel.

De nem is kell megmondanom, hogy kinek van igaza, és milyen volt Jézus valójában. Nagyon sok történelmi kérdésben nem tudjuk pontosan az igazságot. Például nem tudjuk, ki írta Shakespeare műveit, ugyanis a történelmi Shakespeare műveltsége nyilvánvalóan kevés volt ehhez, valószínűleg valaki másnak szolgált csak fedőnévként. Hogy kinek, a több jelölt közül, azt nem tudjuk, de emiatt még nem kell azt hinnünk, hogy Shakespeare drámái isteni sugallatra íródtak. Hasonlóan, szerintem nem lehet megmondani, hogy a zavaros Jézus alak mögött a történelmi Jézus a lázadó hadvezér, a gyógyító orvos, a próféta, az esszénus, a nazarénus vagy más szektabeli volt, de nem is kell megmondanom ahhoz, hogy ne higgyek abban, hogy isten fia volt. Az előbbi sok hipotézis mind lehetséges, az utóbbi viszont bármelyik előzőhöz képest finoman szólva sokkal valószerűtlenebb.

Összességében a Biblia szerintem egy silány mű. Nem hiteles, és nem tud igazolni semmit. Persze nem silányabb annál, mint amit egy ókori mítoszgyűjteménytől elvárunk, de ezek közül nem emelkedik ki semmiben. Így nem fogadhatjuk el semmiféle olyan állítás igazolására, ami extraordinálisabb annál, minthogy a zsidó nép mitológiagyűjteménye, amely nyomokban valós történelmet is tartalmaz. Akárcsak a Tóra vagy a Korán.

Ha isten felől nézzük a dolgot, és ez visszakapcsolódik isten rejtőzködésének kérdésére, akkor a Biblia méltatlan egy istenhez, és alkalmatlan arra, hogy benne egy isten kinyilatkozza magát. Amennyiben egy isten azt szeretné, hogy az emberek higgyenek benne, könnyedén tudna erős, megbízható igazolást adni magáról. Olyat, amit a tudomány is elfogadna, és következésképpen nagyjából minden értelmes ember a Földön. Arra is világosabb útmutatást adhatna, hogy mik az erkölcsi elvárásai, ha vannak ilyenek. A világos leírás nélkül azok számonkérése ugyanis nem jogos. Egy emberi törvényt sem jogos számon kérni, ha az nincs érthetően, világosan közzé téve, és nem demonstrálja a hatalom, hogy be is tartja azokat. Egy törvény ugyanis csak annyit ér, amennyit be tudnak tartatni belőle, és amennyit ebből az emberek látnak is. Egy betörést tiltó törvény csak akkor ér valamit, ha nagyjából mindenki tud róla, nagyjából mindenkinek világos, ha nagyjából mindenki betartja, mert azon keveseket, akik megszegik, túl nagy eséllyel elkapják. De még az sem elég, ha a rendőrség titokban kapja el a betörőket, erről is hírt kell adni, a népnek látnia is kell a rendőrségi munka eredményességét. Ha nem látják, nem fogják betartani a törvényt, és így nem is jogos számon kérni rajtuk. Racionális ember nem tart be egy törvényt, ha nem demonstrálták azt, hogy érdemes betartania.

A Bibliára visszatérve, azt gondolom, hogy egy világos, konzisztens könyv is lehetne elég erős igazolás isten létezésére. Nagyon egyszerű módon bele lehetett volna írni olyan információkat, amelyek erős igazolásokat adnának. A jelenkort tekintve például a sok csoda kétséges leírása helyett elég lett volna felsorolni néhány olyan matematikai tételt, amelyet később bizonyítanak be és meglepőek, olyan fizikai elméleteket, melyeket később fedeztek fel, és meglepőek. Ilyen például a Gödel-tétel, a Banach-Tarsky paradoxon, Einstein relativitáselmélete, a kvantummehanika és hasonlóak. Nyugodtan lehetett volna azzal a formalizmussal leírni őket, amit most, mi használunk. Az ókor népe ebből ugyan egy kukkot sem értett volna, de mi igen, és látnánk, hogy van isten. Az ókor népeinek megengedem, a feltámadás, és a csodák voltak alkalmasak, de a modern embernek hatékony, szakszerűbb, tényleges igazolásokat kell adni. Vagy, ha isten nem akart volna egy ilyen vegyes könyvet kiadni, akkor lehetne a Bibliának második, modern kiadása. Ám isten, ha feltennénk, hogy létezik, úgy látszik, hogy rejtőzködik, és nem akar igazolást adni magáról. Valójában persze nem az a fontos mindebből, hogy én milyen igazolást tartanék a legjobbnak, mert lehet, hogy volna még frappánsabb, erősebb, világosabb, egyértelműbb, egyszerűbb eljárás is. A fontos az, és ebben sokkal biztosabb vagyok, hogy a Biblia nem jó, nem istenhez méltó, illő megoldás.

Lehet azt mondani, hogy isten szándékosan nem akar igazolást adni magáról, csak akkor mi ez a bohóckodás a Bibliával, vagy a Koránnal, vagy bármely más könyvvel (ki melyikben hisz)?! É ezzel vissza is értünk a divergencia kérdésköréhez. Ha ezek a „szent” könyvek ilyen sokan vannak, ellent mondanak egymásnak, és hasonló színvonalúak, ha egyik sem tűnik ki közülük, akkor ez is igazolja, hogy hamisak. Egy semleges nézőpontból ugyanis a Korán és a Biblia vagy a Bhagavad Gita kb. egy szinten van, hasonló mítoszgyűjtemények.

Akkor mire jó ez, hogy a hívők szerint egy zavaros igazolást ad?! Azt se lehet mondani, hogy azt akarja, hogy az okosabbak találják ki a zavaros jelekből az igazságot, mert mint látni fogjuk, az intelligens emberek inkább ateisták, mint hívők, tehát egyelőre inkább a butábbakat fogta ki magának. Persze csak feltéve, ha létezik, amit nem hiszek.

Tehát az egész feltevés a szent könyvekkel, és isten szándékával nem áll össze. Azt is lehet mondani, hogy isten létezik, de semmi köze a Bibliához, és isten egyáltalán nem tett semmit azért, hogy igazolja magát, mert nincs olyan célja, hogy az emberek higgyenek benne. Csakhogy én racionális emberként akkor nem tehetek mást, minthogy nem hiszek benne, és ezek szerint ez az ő szándékának is megfelel, tehát kár hitet téríteni a nevében.

Orbán Viktortól megszokhattuk mostanában, hogy egymás után mondja az elmebeteg baromságokat. A múlt héten a szokásos keresztény Európás vagy keresztény Magyarországos hazugságát ismételte el. Ugyanazon riportban még a vélemény, szólás és sajtószabadságot is védelmébe vette, ami azért elég nagy otrombaság. Hiszen Európa a vallásszabadságot a katolikus egyház ellenében, a kereszténység belharcai által és közepette harcolta ki. Miközben bizonyos világi uralkodók különféle békékben, például a harminc éves (vallási) háború békéjében fogalmazták meg a vallásszabadságot, aközben azért a pápák erről hallani sem akartak, és máglyára küldték Savonarolát, Husz Jánost, működtették az inkvizíciót, amelyet még korábban izzítottak be a nagy "vallásszabadság nevében. Az inkvizíció kezdeteikor meg még Európán belül is népirtó hadjáratokat folytattak a más vallásúak, például a Katarok ellen.

A szólás szabadságáról is sokat mesélhetne Giordano Bruno, Galileo Galillei, akiket azért küldtek máglyára, illetve azért ítélte el, mert szólni mertek, és nem hagyták abba. Később pedig például Diderot-t a francia egyház befolyására küldték Vincennes börtönébe, illetve az Enciklopédiát is a francia katolikus egyház nyomására tiltották be. A felvilágosodás folyamán az immár nem is keresztény filozófusok bizony az egyház ellenében harcolták ki a szólás szabadságát. Ezek nem keresztény értékek, ezek Európa kereszténység ellenében kiharcolt értékei. Hogy nem szakadt rá a plafon a műveletlen Orbán Viktorra!

A másik problémás dolog ez a párhuzamos társadalom, illetve az integráció. Ennek különféle fokozatai vannak:

1) Lehet integráció alatt elvárni az adott ország törvényeinek betartását.

2) Lehet integráció alatt elvárni az adott ország nyelvének elsajátítását.

3) lehet integráció alatt elvárni az adott ország legfőbb szokásainak elvárását.

4) lehet integráció alatt elvárni az adott ország minden egyes szokásához való alkalmazkodást.

Na most, ami 1-et illeti, azt minden értelmes ember elvárja, hiszen ez a jogkövető magatartás, ez a jogállam alapja. Én soha nem mondtam, hogy a muszlimoknak nem kéne betartani a törvényeket. Angela Merkel kifejezetten nyilatkozta, hogy a menekülteknek be kell tartani a német törvényeket. Nem mintha ez kérdéses lett volna, csak a hülye nácikat nyugtatni kellett.
Sőt, nagyon is fontos, hogy be kell. Ateistaként természetesen nagyon fontosnak tartom, hogy a muszlimok is tartsák be a szekularizmus azon törvényeit, amelyeket egyébként az Orbán vezette keresztény államegyházunk rendszeresen megszeg.

1-et tekintve Európában szerintem az egyetlen párhuzamos társadalom a Katolikus Egyház. A Katolikus Egyháznak ugyanis sok helyen mentessége van adóból, más helyen adót kap. Sőt, itt még más egyházak is felsorolhatóak. A Katolikus Egyház tele van korrupcióval, és például pedofil ügyekkel. A Katolikus Egyház az egyetlen, amelyik úgy gondolja, hogy ilyen pedofil ügyek esetében nem a világi rendőrség és bíróság az, amelynek el kell járnia. A katolikus egyház pedofilügyeiről szóló híreket olvasva, ugyanis nekem az a benyomásom, hogy sok pap egyáltalán nem kerül bíróság elé, mert a Katolikus Egyház nem gondolja azt, hogy fel kéne jelenteni őket, és sokszor az áldozatok sem, és nem tudom miért, de mintha az ügyészek hírek alapján sem járnának el. Ha tehát Európában Orbán nem akar párhuzamos társadalmakat, akkor a Katolikus Egyház papjainak kitoloncolása érdekében kellene legelőször is kampányolnia.

Ezen kívül persze, vannak betörők, tolvajok, vannak gyilkosok, vannak nemi erőszakot tévők. Menekültek, bevándorlók, és európaiak között is. Európában nincsenek no-go zónák. Európában nincs egyetlen egy hely sem, ahol az adott ország törvényeinek megszegését ne üldözné az állam. Kivétel persze, hogy a Fidesz kormánya nem üldözi, amikor maga csal és lop. 

Ami 2-őt illeti. Angela Merkel a menekülteknek német nyelvtanfolyamot javasolt. Na most itt már fontos a pontos fogalmazás. Németországban él pár százalék, akár több millió ember is, aki nem tud németül. Nem azért, mert Németországban lenne valamilyen terület, ahol más nyelvű lakosság élne, hanem azért, mert bizonyos munkakörökben el lehet boldogulni angol nyelvtudással is. Vannak Németországban élő informatikusok, pénzügyi szakemberek, managerek, akik német nyelvtudás nélkül boldogulnak. A társadalmi létra alján vannak Németországban dolgozó segédmunkások, akik szintén nem tudnak németül, és bár ez nem jó, de valahogy ők is elboldogulnak. Ezek közül nagyon sok a magyar is. Magyarok tömegei dolgoznak Németországban úgy, hogy nem tudnak németül. Ha nekik szabad, akkor a szíreknek miért volna kötelező?! Én azt mondom, nem kötelező, de erősen ajánlott. Különösen, ha az ember nem informatikus, és nem is segédmunkás egy építkezésen. De hasonlóan azt ajánlom, hogy a Felvidéken élő magyarok tanuljanak meg szlovákul, az Erdélyben élő magyarok meg románul. Ha ezt mondom, akkor a nácik persze rögtön hazaárulóznak, mert szerintük csak a szíreknek kell megtanulni németül, de a magyaroknak nem kell megtanulni szlovákul vagy románul. Gondolom, hogy a Felvidéken és Erdélyben létező multikultirális, párhuzamos magyar társadalmak Orbánt sem zavarják.

Ami 3-at illeti, az igazából a nyelvez hasonló dolog. Bár a nyelv azt gondolom, fontosabb. A legfontosabb  szokásokhoz való alkalmazkodás is fontos ahhoz, hogy az ember boldoguljon. Ha valaki például nem köszön a munkahelyén, akkor lehet, hogy hamarosan kirúgják. Nem a köszönés miatt, hanem más miatt. Ugyanakkor, párhuzamos társadalmakról lévén szó, Bajorországban nem feltétlenül kell "Grüss Gott!"-tal köszönni. Én, mint ateista soha nem köszöntem még így senkinek. Én tehát másik kultúrát képviselek, és ehhez nem vagyok hajlandó alkalmazkodni. Sőt, természetesen nem járok templomba és nem fizetek templomadót. A német adótörvény megengedi, hogy aki nem tartozik valamely egyházhoz, az ne fizessen nekik adót. Nem olyanok, mint a magyar egyházállam, amelyik akkor is ellopja a pénzed, ha ateista vagy. Sőt, én nem is karácsonyozok (2014-ben legalábbis). És Magyarországon vannak zsidók, akik nem karácsonyoznak. Esetleg lehetnek még más ateisták is. Ha az ateistáknak, és a zsidóknak lehet, akkor a muszlimoknak miért ne? És ha vannak zsidó templomok, meg buddhista templomok, meg krisnás templomok, akkor muszlimok is lehetnek. Persze nem én fogok sírni, ha egyetlen vallásnak sem lesz egyetlen templomja sem, csak nem gondolom, hogy tiltani kéne.

Ami még a nagyobb szokásokat illeti. Orbán Viktor egyházállama például most ránk erőltette keresztény alapon azt a szokást, hogy vasárnap márpedig nem mehetünk boltba. Látható, hogy amikor a párhuzamos társadalmak ellen van, akkor azt sokszor az ateisták ellenében is komolyan gondolja. Vagy Orbán Viktor és a KDNP nem fogadja el a homoszexuálisok ama szokásigényét, hogy házasodhassanak. Itt is látszik, tényleg tesz is a párhuzamos társadalmak ellen. Másrészt viszont azt tudjuk, hogy milyen eszement diktatúra lenne az, ha Orbán Viktor ezt tényleg végigvinné, és a zsidók szokásait kiirtaná, az ateistáknak kötelezővé tenné a keresztény szokásokat, a homoszexualitást teljesen betiltaná, stb. Itt már a társadalom 90 százalékával kerülne szembe. Ilyen módon hogy a fenébe akar ez a hülye monokulturát?!

4) És akkor itt már rá is térhetünk a 4-es pontra. Itt már bizonyára minden olvasóm érti, hogy egy normális ország multikulturális, és ez így is van jól, és hogy is lehetne másképpen?! Miért kéne bárkinek is szeretni a focit, csak mert Viktorka imádja?! Miért kéne mindenkinek szeretni a pálinkát, mert Viktorka imádja?! Miért kéne mindenkinek kolbászt tölteni, csak, mert Viktorka tölt kolbászt?! Szóval értitek. Ez már a falanszter.

Na most míg a 4-es esetben mindenki felfogja, hogy nem várható el az integrálódás, és amíg az 1-es esetben meg minden értelmes ember elismeri, hogy várható az integrálódás, addig a nácik és a liberálisok abban nem értenek egyet, hogy hol van a határ. A liberális elv szerint, amit nem tilt a törvény, azt szabad. Tehát csak az 1-es pontban lehet kötelező az integrálódás. A náci meg hát a 3-as pontban is elvárja, az a zsidókat is kiirtaná.

Na most szerintem elég világos, hogy a liberálisnak van igaza. Képtelenség, hogy Magyarországon a homoszexuálisokat, zsidókat, ateistákat és még másokat, akik alapjában nem a NER "árja" embertípusának életmódját folytatja, azt kiirtsák, vagy átneveljék. Ez a terv egy náci rendszert jelentene Magyarországon. Ha Orbán nem akar tényleges náci rendszert bevezetni Magyarországon, akkor el kell fogadnia, igenis vannak Magyarországon párhuzamos társadalmak, például a zsidók, például az ateisták, például a melegek. Az ateisták ráadásul kisebbségben sincsenek, szóval ha nagyon nekik esik, esetleg ő húzza a rövidebbet.

Ha pedig Magyarországon ateista, homoszexuális és zsidó párhuzamos társadalmak vannak, akkor ez egy multikulti ország, még akkor is, ha Orbán a feje tetejére áll. És ha multikulti az ország, akkor bizony abba elvben a muszlim is beleférhet. Nekem persze a muszlim többségű ország semennyivel nem jobb, mint a keresztény, de nem is rosszabb, tehát ez nekem egykutya. Éppen ezért nem azt nézem, hogy a bevándorló milyen vallású, hanem azt, hogy Magyarországnak demográfiailag és gazdaságilag szüksége van frissítésre.

Ami a muszlim vallást illeti ateista szemszögből, ahogy már fogalmaztam: ha Európa szekuláris marad, akkor az iszlámmal nem lesz baj. Ha a szekularizmus megdőlne, akkor meg a kereszténységgel is baj volna megint. Úgyhogy számomra nem az iszlám a baj, hanem a szekularizmus megdőlése.

Európa egyik fontos alapértéke, amely Európát Európává teszi pont a tolerancia és a multikulturalizmus. Ha Orbán úgy akarja megvédeni Európa értékeit, hogy ez ellen van, akkor ő nem Európát akarja megvédeni, hanem a középkort.

Orbán nem Európát akarja megvédeni, ez látszik abból is, hogy minden egyes menekültet továbbküldött Ausztriába, egyet sem fogadott be. Orbán nem Európát akarja megvédeni, ez látszik azon, hogy elutasította a kvótarendszert, amivel kivehette volna a részét Európában a közös megoldásból. Orbán nem Európát akarja megvédeni, ez látszik abból, hogy kerítést épített, amivel csak a szomszédokra tolta a menekülteket.

Orbán olyan, mit aki a közös diófáról lehullott diót átsepri a szomszédba, mert maga lusta ahhoz, hogy összeszedje, megtisztítsa, megszárítsa és feltörje.

Pár évvel ezelőtt Anders Breiviket és Orbán Viktort hasonlítottam össze "Két bornírt keresztes lovag: Orbán Viktor és Anders Breivik" címmel. A mostani címben Breivik lemaradt, mert ő már jó helyen van. Orbán sajnos még nincs. A terrorista és a diktátor is jobboldali, keresztény alapokon áll. Akkoriban Orbán Viktor inkább csak mélyen és vakon fundamentalista keresztény szöveget nyomott. A menekültkérdés azonban teljesen helyzetbe hozta, és kijött belőle az iszlamofób szélsőséges is. Nézeteiket tekintve Breivik és Orbán azt gondolom, hogy egy szinten vannak. Igaz, Orbán nem ölt meg mintegy hetven embert, hogy megvédje a keresztény Európát, de azt gondolom, hogy csak azért nem, mert szabadon játszhatja a keresztes hadvezért "legális" alapon is azzal, hogy kerítést épít, is mini Napóleonként kivezényli a kis hadseregét a határra. Az már kérdés, hogy mindez nagyjából pótcselekvés, mert sem a kerítéssel, sem a katonákkal nem ért el semmit, de annyit ez a pótcselekvés elér, hogy Orbán nem frusztrált, elemében érzi magát, és ezért nem robbantgat Budapesten az utcán, és nem rohangál, mintegy számítógépes figura Zánkán az úttörőtáborban, és nem lövöldöz le embereket. De ha az őrültségének nem volna "legális" levezetése, akkor nem lehet kiszámítani, mi jönne ki belőle. Biztos vagyok benne, hogy a frusztráció igencsak megviselné.

Az utóbbi időben a nácik, amikor csak megjelent valami hír a menekültekről, rögtön kommentelték, hogy Orbánnak igaza volt. Például, amikor Németország és Ausztria visszaállította a határellenőrzést. Nos nem, Orbánnak semmiben nem volt igaza. Még abban sem, amikor úgy általában Németország valamennyit szigorít a bevándorlás törvényein, ugyanis Németország továbbra is befogad minden szír menekültet, és Németország sokkal-sokkal többet tett, és tényleg csak azért szigorít, mert neki sem végtelenek a lehetőségei. És csak annyit szigorít, amennyi szükséges. Németország emberségesebb, következetesebb, megfontoltabb, kevésbé kapkodóbb. És jobban fog járni azokkal a menekültekkel, amelyeket már eddig befogadtak. Magyarországon pedig munkaerőhiány lesz, gazdasági válság, és össze fog omlani a nyugdíjrendszer. 5-10 év múlva mindenki Merkelnek fog igazat adni.

Egy bekezdésnyit először arról, hogy Orbán mennyire semmit nem csinált menekültügyben.

1) A plakátkampány ugye nem a menekültkérdés megoldására irányult, hanem a gyűlöletkeltésre, a politikai haszonszerzésre irányult. Egy darab menekült problémáját sem oldotta meg vele, sok milliárdba került.

2) Magyarország kormánya silányan teljesített a menekültek ellátásában, a menekülttáborok színvonalában, a menekültkérdés szervezésében.

3) A szerbiai kerítés 3 napig csökkentette a bevándorlók számát, annyi idő kellett, hogy a kerítést megkerüljék. Könnyebb volt megkerülni, mint átugrani. Összességében a kerítéssel Orbán nagyságrendileg nulla százalék bevándorlót állított meg, de nekünk sok milliárd forintunkba került Orbán kis hülye játéka.

4) Ezek után Orbán nagy lelkesedéssel buszoztatta és vonatoztatta a bevándorlókat regisztráció nélkül a horváttól az osztrák határig. Orbán nem keresztes lovag, hanem kvázi  embercsempész.

A 2) ponthoz egy kis idézet kiegészítésképpen. Orbánnak volt pofája ezt hazudnia:

"Orbán Viktor "Arról is beszélt, hogy a bevándorlásra sok tízezer ember kapcsolódott rá, és jutott pénzszerzési lehetőséghez. Azt is megjegyezte, hogy Magyarországon a Soros Alapítvány által támogatott civil szervezetek tekintélyes része is "bevetette magát"."

Na most tudjuk, hogy Magyarországon a legtöbbet a menekülteknek a Migration Aid segített, és azt is, hogy semmiféle pénzbeli támogatást nem fogadtak el, hanem csak a munkában segítséget, és csak tárgyi (beleértve takarókat, ruházatot, élelmet) felajánlásokat. Ezeket nem Soros György küldte, hanem a magyar emberek széles tömegei. Miközben szégyenszemre a kormány szinte semmit nem tett, és miközben egy civil szervezet látta el azt a feladatot, amelyet kulturált országban a kormány legalábbis nagyobb részben lát el, és támogat, aközben Orbán még pofátlanul hazudik is.

A legfrissebb tévedés, tudatlanság, és hazugságözöne egy német lapnak, a Focusnak adott riportja, ahol minden kiemelt mondata hazugság vagy baromság. Például:

"A miniszterelnök igennel válaszolt arra a kérdésre, hogy a menekültpolitikának tagállami hatáskörben kell-e lennie.

Kifejtette: a görögök nem tartották be a schengeni szerződés előírásait, és ezzel "lehetetlen helyzetbe hozták Magyarországot és Ausztriát"."

Na most Viktorkám, tessék felfogni az önellentmondásodat, mert ilyen gyorsan, egy interjúban még te is ritkán szúrod ennyire tökön magad:

1) Görögország pont azzal hozta nehézségbe az EU-t, hogy nemzeti hatáskörében azt csinált, ami neki jó volt, és leszarta a többi országot.

2) Te is pont ugyanezt csináltad és csinálod. Semmivel nem teszel többet Görögországnál. Te sem regisztrálod a menekülteket, hanem csak a horvát határtól az osztrák határhoz csempészed a bevándorlókat. Egy az egyben schiebolod tovább Ausztriának a problémát. Még véletlenül sem véded te meg Európát semmitől, csak nagyon önző módon Magyarországot. Gyakorlatilag egyetlen menekültet sem állítottál meg.

És ha már itt tartunk. Szeptember 15-e előtt Magyarországon a bevándorlók viszonylag szervezetlenül vonultak át, ez okozott némi gondot, és a lakosságnak nem tetszett. Szeptember 15-e után elkezdődött az, hogy a horvát határnál buszokra és vonatokra rakattad a menekülteket, és átvitted őket az osztrák határhoz. Ez a menekült probléma megoldása szempontjából még nem megoldás, mert csak áttoltad az osztrákokra a dolgot. De a semmittevéshez képest jobb, mert rendezettebben történik a dolog. És ha erre azt mondod, hogy ehhez kellett a kerítés, az baromság, hiszen te ezt a horvát határnál csináltad, ahol továbbra sem volt kerítés. Ahhoz, hogy vonatoztasd és buszoztasd a menekülteket, semmiféle kerítés nem kell és nem kellett, hiszen a horvát határnál nem volt kerítés, amikor ezt csináltad. Ehhez csak szervezés kellett. Angela Merkel kormánya ezt már az első napon meg tudta oldani, anélkül, hogy kerítést épített volna, Németországban soha nem vonultak menekültcsoportok az országon át, mert kezdettől fogva összegyűjtötték és szállították őket. Mert Németországnak szervezett kormánya van, Magyarországnak meg egy aljas, manipulatív, semmittevő, nagy pofájú, hülye kormánya van.

És persze rövidlátó módon is "oldod meg". Ugyanis Ausztria és Németországnak most feladatot jelentenek a menekültek, de pár év múlva ez meghozza gyümölcsét. Orbán meg úgy "védi meg Magyarországot", hogy most nem tesz semmit, de pár év múlva ennek meglesz a büntetése: a magyar gazdaság munkaerőhiányban csak tengődni fog, a nyugdíjrendszer meg demográfiai okokból össze fog omlani. Orbán megvédte a többségében lusta, gyáva, náci országot a kihívástól, a szervezéstől, a munkától, de hosszú távon a megoldástól fosztotta meg Magyarországot.

A következő náci szöveg:

"Magyarország nem szomszédos sem Szíriával, sem Irakkal, és "akik idejönnek, nem az életükért menekülnek"."

De ez nem ilyen egyszerű. Törökországban például most volt egy rémisztő terrorista cselekmény Ankarában. A szír menekülteknek a kurdok között, a határ mentén sátortáborokban lakni nem éppen biztonságos dolog. De ott munkát sem kapnak, egészségügyi ellátást se nagyon, és a gyerekek iskolába sem járhatnak. Évekig ott maradni nem opció.

Meg aztán az 1956 utáni magyar menekültek sem álltak meg Ausztriában. És olyan nagyon szerény, kulturált, türelmes, és civilizált sem volt mind, és bizony hasonló gondot okoztak a nyugatnak, mint a mostani menekültek. Én veled szemben értem, hogy ha már valaki elmenekül az országából, és ez a menekültek nagy részének óriási baj, a magyarok nagy részének is az lenne, akkor a legjobb helyre akarnak menni. Mert van empátiám. Neked nincs. Gondoljunk csak bele, hogy otthagytak sok mindent, házat, barátokat, rokonokat. Honvágyuk van. Hogy a fenébe jön akkor ez a hülye Orbán, hogy előírja, meddig jöhetnek?!

Harmadrészt pedig Orbán elől magyarok százezrei menekülnek nyugatra. Ezek a magyarok is gazdasági bevándorlók abban az értelemben, hogy Magyarországon nem ölnék meg őket. De amilyen viszonyok vannak Magyarországon, azért egy kicsit mégiscsak menekültek. Mert Orbanisztánnal nem csak az a baj, hogy szegény, hogy alig van munka (Orbán miatt), hanem van azért itt politikai elnyomás is. Azért amikor valaki a munkahelyéről esetleg azért kell, hogy távozzon, mert nem Fideszes, az azért már politikai menekült is. De akár ilyen, akár olyan, te előled menekül, Orbán. Ez ítéled rólad! És hacsak nem akarod azt mondani, hogy ezek a magyarok is jogtalanul vannak nyugaton, hogy ezek a magyarok is aljas, csaló, mások munkáját elvevő illegális gazdasági bevándorlók, akkor el kell ismerned azt, hogy hát bizony méltányolható az, ha valaki jobb élet reményében ugyanoda menekül, ahova a magyarok is. És a te szégyened, és gyalázatod, hogy előled is menekülnek. És az is, hogy Orbanisztán annyira "jobban teljesít", hogy gyenge menekültek befogadásához, miközben Ausztria és Németország valóban jobban teljesít, amit mutat, hogy képes menekülteket befogadni. Tudod, Viktor, akkor teljesítene jobban ez az ország, ha lenne ereje menekülteket befogadni. Ha a költségvetésből erre lehetne áldozni, ha a gazdaság fel tudna szívni munkaerőt, mert tényleg erős volna. De te, Orbán, te tönkretetted ezt az országot, ezért nem képes egy fikarcnyit sem részt venni az európai közös megoldásban. És ezért szabotálod te azt.

""egy német élet vagy egy magyar élet nem jár mindenkinek", csak azoknak, akik "megdolgoztak érte" - mondta Orbán Viktor."

Konkrétan, Viktor, te mikor dolgoztál? Mert szerintem te mindig csak állami támogatásból éltél. Soha nem dolgoztál te magánszférában, soha nem dolgoztál ott, ahol meg kellett termelned a fizetésed, ahol azért vettek volna fel, mert érnél valamit. Soha nem sikerült eladnod a tudásod, mert ilyened nincs. Te csak egy szélhámos vagy. Te mikor érdemelted ki a magyar életet?! Szerintem semmikor. És már elnézést, de a szír menekültek jelentős része nyilván dolgozott Szíriában, amikor még rendben volt az ország. Jó, nem Európában. De veled szemben, ők dolgoztak. Aztán meg te befogadtál állítólag ezer Koptot, azok dolgoztak Magyarországon?! Dolgoztak egy fenét. Te magyar állampolgárságot adtál határon túli magyaroknak. Azok dolgoztak Magyarországon?! Dolgoztak egy fenét. Akkor hogy is van ez?!

Tudod, a németek nem azért fogadnak be szíreket, mert azok korábban kiérdemelték, mert dolgoztak Németországban. Nem. Ezek a menekültek ugyanúgy a jövő reményei, ahogy a jövő reménye egy gyerek, aki majd dolgozik. A szíreknek lehet, hogy németül kell tanulniuk. Lehet, hogy még valamilyen más képzést is kell kapniuk. De a gyerekeket is meddig kell etetni, képezni, tanítani, mire a társdalom hasznára lesznek?! Ami a magyar és német gyereket megilleti, az a szírt nem?! Miért?! Mert más színű a bőre?! Náci-e vagy, Viktor?!

Orbán azt a  szöveget is megismételte, amit a Facebookon mindenhol olvasunk náci kommentelőktől:

"a migránsok 80 százaléka katonai szolgálatra alkalmas korban lévő fiatal férfi."

Meg ugye hallottuk ezt a baromságot Kósától is. Ki lett adva parancsba a szöveg. Először is, nincs az 80 százalék. Valamennyivel több a férfi, mint a nő, ez igaz. De gondolkodjatok már! Ott van a menekült család egy török menekülttáborban. Elhatározzák, hogy eljönnek Európába. Na most az embertelen, hülye, asszonygyűlölő Orbán és Kósa ezek szerint a feleségét küldené előre, meg a gyerekeket, hogy fedezzék fel az utat, keressenek egy jó helyet, gyalogoljanak ezer kilométereket, kerüljenek ki felépített kerítéseket, menjenek át azokon a viszontagságokon, aminek Orbán kiteszi őket. Lehet, hogy Kósa és Orbán ilyen embertelen férfisoviniszták, de ettől még nem lesz igazuk. A menekültek emberségesebben gondolkodnak: a férfiak mennek előre a nehéz útra, és a feleség és gyerek jön utánuk, ha már tudják, hogy hova, és ha már lehet könnyebben is.

Aztán a következő önellentmondás:

"Európa pedig egy életforma, amelynek része a gondolat és a vallásszabadság, a jogegyenlőség, a férfiak és nők egyenlősége. Ezek "kulturális értékek, amelyeket meg kell védenünk" ".

Helyes. No de aztán:

"Az iszlám vallás és kultúra nem olvad össze a keresztény vallással és kultúrával; egy másmilyen életformáról van szó "

Tehát Orbán számára a vallásszabadság az, hogy mindenkinek keresztény vallásúnak kell lennie. Mellesleg azonosítja a kereszténységet Európával, ami hazugság. És Orbán Viktornak a gondolatszabadság az, hogy "csak nehogy valamiféle más életformád legyen". De hiszen tudjuk mi ezt, Orbánnak az a gondolat és vallásszabadság, hogy vasárnapon tilos boltba menni, és a homoszexualitás alacsonyabb rendű életforma.

Igazából nem értem, hogy miért kéne megvédeni Orbán bornírt, férfisoviniszta, fundamentalista, vallásosan elvakult, begyöpösödött, makacs, betonfejű, hülye "kultúráját" az iszlám hasonló hülyeségeitől. Mindkettő hasonlóan szörnyű, és nekünk liberális ateistáknak igazából a muszlimok annyival jobbak, hogy még nem miniszterelnökök, és még nem kényszerítik ránk a saját kis baromságaikat, mint Orbán.

"Az "iszlám kultúra ma erősebb, mint a miénk", jobban tiszteli az életet és nagyobb értéket tulajdonít a családnak, amit a demográfiai mutatók is jeleznek."

Ha a sok gyerek bűn, akkor Orbán az 5 gyerekével simán felér bármelyik muszlimmal. Ha félni kell, hogy elszaporodik, akkor Orbán elszaporodásától ugyanúgy kell tartanunk. De egyébként nem, Orbán, ha a demográfusok szakszerű elemzéseit megnézed, akkor nem kell nekünk muszlim többségtől tartani Európában. Csak te ahhoz lusta, igénytelen hülye vagy, hogy ténylegesen megnézzed.

"Franciaországban járva ennek "modern változatát" látni, így azt ugyan nem lehet tudni, hogy az integráció sikere eleve kizárható-e, de a példák azt mutatják, hogy eddig "nem sikerült"."

Én Franciaországban éltem 3,5 évig, és nem láttam a muszlimok integrációjában olyan hibát, ami általában lerontotta volna az életviszonyokat. És olyan kijavíthatatlan hibát sem, amely miatt a menekülteket ki kéne zárni. Elkövették azt a hibát, hogy a mecseteket és szélsőséges imámokat szabadon hagyták működni. Ezt azóta korrigálták. Ennyi. Az iszlám ellen felvilágosítással küzdeni szükséges. A terrorizmus ellen állambiztonsági eszközökkel küzdeni szükséges. De emiatt ártatlan menekülteket kirekeszteni nem szükséges, és embertelen dolog.

Még valami: Nyugat-Európában Franciaország az az egyik nagy ország, amelyiknek sokkal jobb a korfája, és nem küzd annyira demográfiai gondokkal. Mellesleg növekszik, és nem fogy. Ehhez képest az, hogy néha elszabadul egy hülye terrorista sajnálatos dolog, de országos szinten sokkal súlyosabb az, hogy Magyarország öregszik, és fogy. Orbán Viktor, neked ki fogja fizetni a nyugdíjad?! Mert Hollande számára lesz, aki fizesse. De neked?! Magyarország öregszik, fogy, elvándorol. Neked köszönhetően. A saját nyugdíjadat veszélyezteted a politikáddal, te hülye!

A következő:

"Az iszlám soha nem volt Európa része, hanem bejött ide"

Hát a kereszténységet is a Közel-Keleten találták ki, és bejött Európába. Mindkettő egy ázsiai, hülye vallás.

Csak azt gondolom, hogy Európa azóta szekuláris. Ha Európa nem marad szekulárisnak, akkor a kereszténységgel is baj lenne. Ha szekuláris marad, akkor az iszlámmal sem lesz gond. Az iszlám ellen az egyik legjobb küzdelem mégiscsak az, hogy Európába jön egy jelentős mennyiségű török, arab, farsi, és más olyan nép, amelyik muszlim, vagy muszlimnak számító országból jön, és elmondja az otthoniaknak, vagy hazaviszi az európai liberális szekularizmus értékét. Látják, megértik, hogy miért jó a liberalizmus, miért jó a demokrácia, miért jó a szekularizmus, mi a tudomány, és miért jó. Ha az iszlám világot hagyjuk elszigetelve növekedni, akkor lehet, hogy elnyomják a keresztény vagy az ateista társadalmat. Változást elérni náluk legjobban azzal lehet, hogy jó példát mutatunk. A migránsok pedig a legjobb kulturális nagykövetek.

Az meg, hogy Magyarországnak ennyire hülye miniszterelnöke van szerintem betegséget jelez. Mert ez a miniszterelnök régóta van, nem bukik meg, nem váltják le. A magyarok többsége akarja, vagy legalábbis nem akad ki a hülyeségén. A magyarok többsége náci, idegengyűlölő, populista, és hülye.

Orbán egy másik alkalommal mondta azt, hogy:

"nem döntöttek a görög-török határ lezárásáról"

Tehát Orbán azt hiszi, a görög-török határt le lehet zárni. Földrajzból egyes. Megbukott. A görög-török határ nagy része ugyanis az Égei-tenger. Ezt nem lehet lezárni. És a hírekben mostanában szerepelt is eleget, hogy itt jön át csónakkal a legtöbb menekült. De Orbán le akarja zárni a tengeren a határt. Nyilván úszó kerítést akar építeni a hülye. Ez az, amiről beszéltem: hogy lehet ennyire hülye Magyarország miniszterelnöke?!

Korábban Európa kapcsán vetettem fel ugyanezt a kérdést, amely a menekült-kérdés miatt nagyon aktuális. Adatkeresés közben bukkantam rá arra, hogy Bécs kapcsán nagyon pontos adatok és predikciók állnak rendelkezésre, ugyanis volt erről egy konferencia 2014-ben. Itt most ennek az anyagát próbálom magyarul ismertetni, és tömörebben összefoglalni.

Kezdjük a fenti ábrával, ami Bécs lakosságát mutatja az időn keresztül, vallásonként elosztva. Az ábra ebből az posterből származik:

Ramon Bauer & Anne Goujon: Migration as a driver of religious change in Vienna

Hangsúlyoznom kell, hogy Bécs városáról van szó, amely nyilvánvalóan jobban multikulturális, mint Ausztria vidéki része, és valószínűleg világiasabb is. Tehát ha Bécset mintául véve egész Ausztriát, vagy Európát próbáljuk felbecsülni, akkor a muszlimok arányából le kell venni, a keresztények arányához hozzá kell adni. Az ateisták arányához Ausztria tekintetében hozzá kell adni, Egész Európát nézve viszont nem biztos, mert Ausztria eléggé vallásos ország Európán belül.

Ez az ábra egész Ausztria vallási megoszlását mutatja 2001-ben, ha összevetjük az előző ábra 2001-es időpontjával, akkor valóban, a muszlimok és vallás nélküliek aránya kisebb.

Bécs esete az egész ország esetéhez képest még egy faktorral bonyolultabb, ugyanis a következő faktorokat kell figyelembe venni.

1) Be- és kivándorlás Ausztriába.

2) Be- és kivándorlás Bécs városából Ausztrián belül

3) A születési és halálozási ráták.

4) Áttérések.

1) Ami az Ausztriába való be- és kivándorlást illeti, ott a muszlimok jelentős bevándorlása várható. Ez világos. Az is, hogy ezek jelentős része Bécsre irányul, ezt láttuk az elmúlt napokban.

Látható, hogy tartós a bevándorlási trend, és a muszlimok aránya eddig is nagy volt.

2) Ami az országon belüli be- és kivándorlást illeti, ott az elmúlt években eléggé egyensúly volt. Ha jelentős menekülthullám jön, akkor várható, hogy ebből valamennyit elvesz az, hogy Bécsből vidékre költöznek tovább a beérkező menekültek. De összességében aki menekült, és maradhat, az már nagyrészt marad Ausztrián belül. Akik továbbutaznak Németországba, azokat mondjuk eleve nem is érdemes figyelembe venni. A menekült-hullámról ez a konferencia nem ad számot, de nyilván nagyon jelentős mennyiségről van szó. Legalábbis Bécs lakosságához képest.

Ez nem nagyon oszt, és nem szoroz.

3) A születési rátáknál érdekes módon Ausztria az az ország, amelynél vallásra lebontva van ilyen adat. Igaz, hogy a muszlimok reprodukciós rátája nagyobb, de az is igaz, hogy ez a ráta csökken, és relatíve az előny is. Engem elsőre meglepett, de nagyon kézenfekvő magyarázata van annak, hogy a muszlimok halálozási rátája kisebb. A magyarázat az, hogy elsősorban fiatalok jönnek, és ráadásul egészségesebbek. Itt megint cáfolódik az, hogy fertőző betegségeket hoznának. Jellemzően inkább nem, a helyi lakossághoz képest legalábbis egészségesebbek.

Születések száma vallásonként. A muszlinok kisebb arányuk ellenére több gyereket szülnek. Az ateistákat már megelőzték ebben, a keresztényeknél csökken a szám. A muszlimok előnye törékeny, mert nem annyira  a nagy számukon alapul, mint inkább az egy anyára jutó több gyereken. Ez az előny gyorsan elmúlhat Bécsben. Az ábra forrása.

Ez a reprodukciós ráta alakulása időben. Látható, hogy a muszllimok rátája lassan csökken, ahogy integrálódnak. Már elérték a zsidók rátáját 2,3 körül, akik viszont nem alkotnak jelentős tömeget. A többiek rátája 1,3 körül konvergál. Az ábra innen van. Krystof Zeman & Tomas Sobotka: Fertility.

A jövőben a szakértők konvergenciát várnak, azaz a muszlimok, keresztények és ateisták körében ugyanazt az arányt. Ami egyébként kevesebb lesz 2-nél, tehát bevándorlásra mindenképpen szükség lesz. A konvergencia oka, hogy Bécsben a muszlim nők nyilván többet dolgoznak, karriert csinálnak, a muszlim családok modernizálódnak, integrálódnak. Az eddigi konvergencia is az integrációt igazolja.

Egy érdekes ábra a szülési ráta és az iskolázottság összefüggése a muszlim államokban.

Ez az ábra innen van:

Skirbekk, V., Stonawski, M., KC, S., and A. Goujon (contributing authors). 2010. The Future of the Global Muslim Population. Projections for 2010-2030. Pew Research Center’s Forum on Religion & Public Life.

Ez pedig azt igazolja, hogy ha a muszlimok Európába emigrálnak, és ott a lányok megfelelő oktatást kapnak, akkor nem szülnek annyi lányt. És az oktatás egyébkéknt is jó cél.

4) Ami az áttéréseket illeti, van katolikus-ateista, muszlim-katolikus és muszlim-ateista áttérés is.

Ez az ábra a katolikus kilépéseket mutatja, és innen való.

Krivanek, D. 2013. „Denn vor Gott sind alle Menschen gleich“ (Römer 2, 11) – Eine Religionssoziologische Studie über die steigende Anzahl der Kirchenaustritte (Master Thesis). Department of Sociology, University of Vienna. 

Látható, hogy a szekularizáció töretlen, legalábbis a katolikusoknál.

Összességében ez a 4 faktor az, ami szerepet játszik abban, hogy milyen lesz a vallási jövője Bécsnek. A 2. faktor szinte elhanyagolható. Ami egymás ellen játszik, az a muszlim bevándorlás, és nagyobb reprodukciós ráta, szemben az elvilágiasodással, és a muszlimok nagyon kicsi kezdeti arányával.

Érdemes megnézni egy korfát is, amely egy másik nézetből jelenít meg összefüggéseket.

Bécs korfája. 20 éves kor alatt ez nagyjából a szülők vallását mutatja. Itt láthatjuk, hogy a muszlimok legalább annyi gyereket szülnek, mint az ateisták. 20-30 éves korban jön a bevándorlásos rész, a bevándorlók többsége ide tartozik. A muszlimok itt is többen vannak. Aztán bekapcsol a szekularizáció, és a muszlimok megtérnek ateistákká.

Persze az idősebb korosztályban azért sincs annyi muszlim, mert nem ilyenek vándoroltak be, és a frissek még nem tudtak megöregedni, de a bevándorlás Bécsbe nem új keletű, tehát lehetnének ott is muszlimok. Nagyon kevesen vannak. Tehát kell, hogy legyen egy jelentős áttérés. És akkor a Bécsben felnövő fiatalok még meg sem jelentek.

Az egyik hosszú cikk a vallások jövőbeli eloszlásával foglalkozik, mindeme tényezőket figyelembe véve.

Ez az ábra a muszlim lakosság arányát mutatja. Látható, hogy még erős migrációnál sem éri el messze a 20 százalékot 2050-re a lakosság. Az azutáni idő engem annyira nem is érdekel, meg addigra már biztosan egészen más trendek lesznek, és "bármi" megtörténhet. Például bevezetik a gyerekek mesterséges kihordását, és az ateisták szaporodási rátája el fogja érni a muszlimokét. Vagy a muszlimnak nevezett országok is szekularizálódnak. Ha Bécs muszlim lakossága nem éri el a 20 százalékot, akkor a teljes Ausztria muszlim lakossága még annyira sem.  Az ábra innen van:

Goujon, A., V. Skirbekk, K. Fliegenschnee, P. Strzelecki. 2007. New Times, Old Beliefs: Projecting the Future Size of Religions in Austria. 2007 Vienna Yearbook of Population Research, 237-270.

Ugyanitt érdekes egy másik ábra:
Ez az egyéb vallásokat mutatja. Ahova például az ortodox keresztények tartoznak. Látható, hogy ők is komoly ellensúlyt képeznek a muszlimoknak.

A többség jó esetben ateista lesz, ezt mutatja a következő ábra.
Látható, hogy jó esetben akár 30százalékot is alkothatnak, ami elég komoly, ha a többi vallás teljesen megoszlik. Egy ilyen Bécs csak szekuláris lehet, máshogy nem működhet.

Sajnos pont az a kombináció nincs meg, amelyik a legvalószínűbb: a menekültek száma jelentős lehet a jövőben is, de szerintem a szekularizáció is. A szekularizációt azért gondolhatjuk a jövőben is erősnek, mert ez nagyrészt a gyerekek tanulásán alapul. A bevándorló szülők áttérése az ateizmusra jóval valószínűtlenebb, mint a gyerekeké, akik modern oktatást kapnak, akik eltérő közegbe kerülnek, és még rugalmasabbak is a világnézetüket illetően. A jövőben az EU-ban fejlődés várható. ha nem is nagyon gyors fejlődés, de fejlődés. Ezáltal az oktatás csak javulni fog. Újabb felfedezések és találmányok is beüthetnek, amelyek ugrásszerű elvilágiasodást okoznak. Ilyen lenne a mesterséges élet, az élet keletkezésének megnyugtató magyarázata, földönkívüli élet felfedezése, a mesterséges intelligencia feltalálása, az elme működésének sokkal jobb magyarázata. Persze lehet, hogy ezek közül egyet sem fedeznek vagy találnak fel, ezt nem lehet megjósolni, de azért valamelyik könnyen beüthet a közeljövőben.

Mindezek miatt én egy a C) forgatókönyvhöz hasonló jövőt várok. Nekünk, ateistáknak ennek elősegítésén kell dolgoznunk. Ha nem Bécsben, akkor Magyarországon.

Az utolsó ábra a Pew fórum jóslatát mutatja Európában a muszlimokat tekintve. Ők nem számítanak hitehagyásra a muszlimoknál:

Az ábra innen van:
Skirbekk, V., Stonawski, M., KC, S., and A. Goujon (contributing authors). 2010. The Future of the Global Muslim Population. Projections for 2010-2030. Pew Research Center’s Forum on Religion & Public Life.

Végül egy hasonló ábra a világról:
Ez már aggasztóbb, de szerencsére a más országok muszlimjai nem okoznak nekünk akkora gondot. A katonai fölényünk pedig megmarad.

A jelenlegi menekültek (és bevándorlók) nagy részéről jogosan feltételezik az emberek, hogy muszlimok, hiszen olyan országokból jönnek, amelyek dominánsan iszlám vallásúak. Szíriában például a Wikipédia szerint mintegy 10 százalék keresztény van, és a maradék nagyjából muszlim. Egyébként a polgárháború két legerősebb fele, a kormány shia muszlim támogatású, míg az ISIS szuni, tehát ez egy erősen vallási háború, ami megint egy jó érv a vallás ellen általában: a vallások általában szektásodnak, a szekták általában időnként egymás ellen fordulnak. És ez azért van, mert a vallás hit. No de itt most nem erről akarok írni, erről írtam már eleget.

Egy ateista természetesen bármikor lehet menekültpárti, mivel nem kell hogy vallásellenes legyen. Ilyen ateistából nagyon sok van, bár ők a csendes többség. No de mi van a militáns ateistákkal? Például én vallásellenes ateista vagyok, mégis menekültpárti. A menekültek befogadása mellett gazdasági, és baloldali-liberális érvek szólnak, melyeket a politikai blogomban részleteztem. Az ateista blogban ezeket nem ismétlem meg, mert itt nem ez a kérdés. Itt az a kérdés, hogy ezt megtehetem-e konzisztensen, vagy a menekültgyűlölő ateisták, és a hívők rajtakaptak valamiféle kognitív disszonancián?! Ki fogom fejteni, hogy nem, miközben nem fogok visszavonni egyetlen korábbi állításomat sem. Kezdjük is mindjárt azokkal a fontos állításokkal, melyek látszólag a menekültek ellen szólnak.

1) Többször kifejtettem, hogy a vallás veszélyes dolog.

2) Konkrétan pedig az iszlám borzalmait nagyon sokszor kritizáltam.

3) A menekültek nagy része valószínűleg muszlim.

3-ashoz hozzátenném azt a visszautalást a 10 százalék keresztényre, akiknél valószínűleg több van a menekültek között. Ez könnyen belátható, ha belegondolunk, hogy az ISIS-től legtöbb félnivalójuk a keresztényeknek van. Tehát ők nyilván motiváltabbak a menekülésre. Innen pedig Bayes-tétel. Persze azt nem tudjuk, mennyivel több a keresztény a menekültek között.

Még egy kis megjegyzés: fogalmunk nincs, mennyi Szíriában az ateista. Szerinte mindenki elkönyveli, hogy nincs. Pedig inkább arról van szó, hogy erről nincs megbízható információnk. Ezekben az országokban a felmérések minden bizonnyal nem tudják elmérni az ateistákat, mert az ateizmusnak nincs kultúrája, mert annyira elnyomott kisebbség. Amennyiben van egy kevés ateista, ezeknek aránya a menekültek között várhatóan szintén nagyobb, ugyanolyan okok miatt, mint a keresztényeknél. De ugyanúgy nem tudjuk, mennyien vannak. Az azért valószínűleg igaz, hogy a menekültek között is a többség azért muszlim. A következőkben általában csak a muszlimokra fogunk fókuszálni.

1 és 2 alapján látszólag egyszerűen következik, hogy egy vallásellenes ateistának menekültellenesnek kell lennie, hiszen az iszlám veszélyes, különösen a szekuláris államra, a menekültek muszlimok, tehát ne jöjjenek ide! De ez így nem következik. Miért nem?

4) mert az iszlám alapvetően nem veszélyesebb a kereszténységnél.

Ez az állítás legalább olyan meglepően hangozhat, mint az, hogy menekültpárti vagyok. Hiszen elég ugyebár körbenézni, és lehet látni, hogy a muszlimok terroristák, és ráadásul mindenféle iszlám államokat és kalifátusokat kiáltanak ki, ami nyilvánvalóan nagyon veszélyes. Oda lehet ezzel szemben tenni, Anders Breiviket, aki egyedül 77 embert ölt meg. Vagy az Egyesült Államokat, ahol évente egy pár keresztény elmebeteg csinál valami ámokfutást. Vagy a Közép-Afrikai Köztársaságot, ahol keresztények is üldöznek és irtanak muszlimokat. Vagy a pedofil katolikus papokat.

De összességében el lehet ismerni, hogy az iszlám jelenleg több kárt okoz a világban, mint a kereszténység. Csakhogy "több kárt okoz" nem = "veszélyesebb". A kereszténység, amely éppenséggel kevesebb kárt okoz a világban, szerintem ettől még ugyanúgy veszélyes. A kereszténység ugyanis csak azért nem okoz több kárt, mert nem engedjük neki. Mert erős, szekuláris államban élünk, és a kereszténység jelenleg általában erős, szekuláris államokban van jelen, amelyek visszatartják. De a potenciál ott van benne, ezt jelzi Breivik, ezt jelzi Közép-Afrika, ezt jelzi még az is, amit Semjén Zsolt csinál Magyarországon.

Egyébként konkrétan, ha Magyarországot nézzük, akkor nekünk van problémánk a keresztényekkel: miattuk nem vásárolhatunk be vasárnap. A muszlimok miatt meg semmiféle problémánk nincs. Akik az iszlámot veszélyesnek mondják, azok nem a magyarországi, nem is a németországi dolgokra mutogatnak. Talán a franciaországi, a londoni, a madridi terrorakciókra igen, de leginkább Európán kívülre.

Hadd mondjak erre egy hasonlatot: Indiában, egy faluban van két tigris, amelyik embereket öl a faluban. Az egyik tigrist, miután szétszaggatott pár parasztot, sikerül elkapni, és bezárni egy ketrecbe. A másik szabadon garázdálkodik. Ezek után a ketrecbe zárt tigris nem tud több embert ölni, legfeljebb néha leszaggatja pár óvatlan gyerekkezét, aki benyúl a ketrecbe. A másik kint garázdálkodik, és tovább szedi az áldozatait. No de ez azt jelenti-e ez, hogy a szabad tigris a veszélyesebb?! Egy fenét. A két tigris között nem a veszélyesség a különbség, hanem a körülmények, a lehetőségeik. Ezt onnan tudjuk, hogy amikor szabadon volt, az első tigris is embereket ölt.
Hasonlóan, a kereszténység nem jobb az iszlámnál, csak mások a körülményei. A kereszténység egy a szekularizmus ketrecébe zárt fenevad. A különbség nem a két vallás között van, az érdem nem a kereszténységé, hanem a szekularizmusé. Amikor még a kereszténység szabadon garázdálkodhatott, akkor láttuk, hogy szedte az áldozatait. Láttuk az inkvizíció borzalmait. Az kérem a kereszténység igazi képe. Az iszlám ma csak azt mutatja meg nekünk, milyen volt a kereszténység régen.

Azt el kell ismerni, hogy ha szabadon engedünk egy Semjén Zsoltot vadászpuskával, és egy Abu Bakr Al-Baghdadit, akkor Semjén talán egy pár évig még nem ölne embert, mert hát a világi állami törvények mégis bele rögzültek, de utána azért nem lenne különbség. Ha a kereszténységet szabadon engednénk, akkor itt száz év múlva megint inkvizíció lenne. Most még csak a vasárnapi boltbezárással kezdődik, de ha szabadon garázdálkodhatnának, akkor menne ez tovább. És nem is biztos, hogy Semjén Zsolt lenne a legrosszab, hanem jönnének, és áttaposnának rajta még rosszabbak.

Azt, hogy a kereszténység nem veszélytelenebb, igazolja, hogy egy szkeptikus (tehát vélhetően nem elfogult) kigyűjtés szerint a Bibliában több (842) agresszív rész van, mint a Koránban (333). Mindegyik vers konkrétan hivatkozva van, utána lehet járni.

5) Tehát amíg a szekularizmus tartja magát Európában, addig valóban nincs gond a kereszténységgel. De addig az iszlámmal sincs. Tehát addig tök mindegy, hogy muszlimokat vagy keresztényeket kell kordában tartani.

Eltekintve attól a pár terroristától, aki itt is (Breivik), ott is megvan, a muszlimok nagy része Európában pont olyan jó magaviseletű, mint a keresztények. Nagyon kevesen néha követelnek sharia jogot, de a keresztények közül is követelnek néha páran kézlevágást valamiért. Nem ez a meghatározó. A meghatározó az, hogy az európai muszlimok és keresztények sem tehetik meg azt, hogy megölnek egy ateistát a hitéért, vagy ha igen, akkor az állami bűnüldözés üldözni fogja őket. Ha ez már nem történne meg, akkor ott, abban a pillanatban a szekuláris állam összeomlott. Ezt az állam egyébként nem azért csinálja, mert ateista, hanem azért, mert a : "rajtam kívül itt senki nem önbíráskodik" elvet valósítják meg. Orbán Viktor lehet, hogy titokban örülne az ateista megölésének, de az állam nem teheti, hogy nem üldözi az önbíráskodókat.

6) Ha a szekularizmus elbukott, akkor meg a keresztényekkel és muszlimokkal is baj van. Akkor mindegy, hogy a keresztény küld máglyára, vagy a muszlim kövez meg.

7) Na most, a menekült-ellenes ateista jöhet egy olyan állítással, hogy: "jelenlegi európai arányok szerint a kereszténység és az ateizmus egy nagyságrendben van, a menekültek ezt valamennyire megborítják. Valóban, a menekültek inkább muszlimok, és a legkevésbé ateisták (az európaiakhoz képest), de csak pár százalékot tesznek ki, így az arányokat csak kicsit módosítják. Ha Európában az elvilágiasodás folytatódik, akkor úgysem tudják végzetesen megborítani az arányokat, mert a muszlimok is elvilágiasodnak. Akkor Európa nem iszlámosodik el, hanem ateista lesz. Olyan sokan egyszerre nem tudnak jönni, hogy egy csapásra borítsák az arányokat. Ha az elvilágiasodás nem folytatódna (nem látom, ugyan miért ne), akkor persze baj van. De akkor nem a muszlimokkal.

8) Van egy olyan elgondolásom, hogy ahol a vallás vegyes, ott a világiasodás gyorsabb. Ezt nehezen tudom rendes statisztikával igazolni, mert ehhez sok adatot kellene összeszedni. De gondoljunk csak a viszonylag egységes Romániára, Írországra és Lengyelországra, szemben a vegyes Franciaországgal, Magyarországgal vagy Nagy-Britanniával! Nem biztos, hogy igazolható ilyen hatás, vagy, hogy erős, de ha igen, akkor egy kis muszlim kavar jót tehet. Az elgondolásomat alátámasztják olyan háttér-összefüggések, mint az, hogy egy vegyes vallású államban egy gyerek több alternatív mintát lát, illetve egyik vallás sem tud nagy hatalmat szerezni, akár csak Kulturkampf  szintjén.

9) A 7-esben leírt kis hátrány a muszlim bevándorlók miatt nem olyan jelentős, mint az az erkölcsi álláspontom, hogy szerintem a menekülteknek segíteni kell, és azok a gazdasági-demográfiai megfontolások, amelyek gyakorlati érvként szolgálnak a menekültek befogadása mellett.

10) Tehát, azt gondolom, hogy a vallás káros dolog, és azt is, hogy minden hívővel egyenként is gond van. Olyan gond, amit ki kellene küszöbölni, de ez a gond nem akkora, hogy emiatt egyes embereket hátrányosan meg kéne különböztetni. Mindig is határozottan amellett voltam, hogy a vallást nem szabad betiltani, a hívőket nem szabad bántani, nem szabad hátrányosan megkülönböztetni. Sőt, még a vallásos könyveket betiltani, elégetni sem szabad. Mert ezek a drasztikus eljárások több kárt okoznak azzal, hogy fontos elveket sértenek meg, mint amennyi kárt a vallás okoz. A vallás hülyeség, de minden embernek joga (jogi értelemben) hülyének lennie.

11) Nemrég egy olyan ateistával vitatkoztam, aki orvos létére egészségügyi hasonlatot hozott fel, és azt mondta, hogy az iszlámot, mint betegséget nem szabad beengedni az országba. Jó, nézzük csak meg ezt a párhuzamot?

a) A vallást én is egy pszichés betegségnek tartom.  Nem túl súlyosnak, körülbelül egy tisztaságmániás neurózis szintjén. Vajon a neurotikus személyeket kiszűrik-e a reptereket, én visszautasítják-e őket? Nem.

b) A vallás egy olyan betegség, amely képes emberről emberre terjedni, de inkább szülőről gyerekre. Elég kevés keresztény vagy ateista tér meg manapság iszlámra csak azért, mert vannak Európában vannak muszlimok.

c) A vallás egy olyan betegség, amely már úgyis előfordul Európában, nem kis arányban, így nincs sok értelme a karanténnak. Sok európai országban még muszlimokból is van nem kevés.

Szóval a vallás valami olyasmi, mint az influenza. Nem annyira veszélyes, gyakran előfordul, úgyis tele van már vele az ország. Próbáljuk kordában tartani, de azért az nem jogos, hogy emiatt valakit ne engedjünk be az országba, vagy karanténba helyezzük, vagy lelőjük.

 12) összességében tehát az elmondott más okok miatt ezeket a többnyire pszichésen nem teljesen rendben lévő embereket érdemes beengedni Európába (nyilván bizonyos szintig, mértékben). És a feladat tőlük függetlenül úgyis a szekularizmus, a felvilágosító munka, az ateizmus erősítése. Meg tudjuk ezt oldani akkor is, ha jön pár millió muszlim.

 13) Természetesen az ateizmusból nem következik, hogy valakinek menekültpártinak kell lennie, és segítenie kell a menekülteken. Ez politikai hozzáállás kérdése. Azokat az érveket, melyek számomra a menekültek befogadása mellett szólnak nem is írtam le itt, csak megadtam egy linket. Mert ezek mind politikai kérdések. Ugyanakkor azt gondolom, hogy az ateistákhoz az illik, hogy liberálisak legyenek. Az ateisták ugyanis nem hiszik el, hogy létezik isten azért, mert valami tekintélyesnek mondott ember azt mondja. Az ateisták nem hiszik el, hogy van isten, mert valami szentnek tartott könyv ezt mondja. Az ateista nem vallásos azért, mert őseink is ezt csinálták. Az ateista tehát ezekben nem konzervatív. Az illik tehát ehhez, hogy ne legyen konzervatív abban sem, hogy Magyarország a magyaroké, és, hogy magyar csak úgy lehet valaki, ha a szülei azok, és/vagy Magyarországon születik. Remélem sok ateista eleve hajlana a menekültek befogadására. Itt csak annyit akartam tisztázni, hogy az ateizmus, még a vallásellenes ateizmus sem kell, hogy ellent mondjon ennek, nyugodtan lehet valaki menekültpárti és ateista.

A Le Figaro rövidke interjúját olvastam ma reggel, amelyet Mathieu Guidère-rel, az arab világ francia szakértőjével készítettek. A beszélgetés a New York Times cikkéhez kapcsolódik, amelyben az ISIS karmaiból megszökött nők mesélnek a szenvedéseikről. Az ISIS harcosai rabszolgaként kezelik a foglyul ejtett lányokat és asszonyokat, kereskednek velük, és rendszeresen megerőszakolják őket. Az egyik riportalany, egy 34 éves jazidi hölgy beszámol arról, hogy szemtanúja volt, hogy egy katona rendszeresen megerőszakolt egy tizenkét éves (tehát a pubertáskort még el nem ért) lányt, és az aktus előtt és utána is imádkozott. Teljesen meg volt győződve arról, hogy Istennek tetsző dolgot művel, amit a Korán is helyesel. Az említett szemtanú figyelmeztette a katonát, hogy a lány beteg, belső vérzése van, illetve szemére vetette a férfinak, hogy akivel szexuális kapcsolatot létesít, még gyerek. A harcos erre azt válaszolta, hogy „nem gyerek, hanem rabszolga.” A katonák egyébként csak azokat a nőket nem erőszakolták meg, akik már terhesek voltak.

Egy másik cikk azt is elmondja, hogy a foglyul ejtett nőket az ISIS katonái mint hadizsákmányt osztják el maguk között. Ezeket a nőket erőszakkal térítik át az iszlám vallásra, és rabszolgaként árusítják őket. Moszulban állítólag még egy olyan iroda is létesült, amely a rabnők értékesítésével foglalkozik, árcédulákkal látva el őket, hogy az adásvétel gördülékenyebb legyen, és a vásárlók alaposan megfontolhassák, jó üzletet kötöttek-e.

Az erőszak különösképpen a jazidi nőket sújtja. Arra a kérdésre válaszolva, hogy mi ennek az oka, Guidère elmondja, hogy az ISIS belső teológiája többféle embercsoportot különböztet meg: elől állnak a hierarchiában a muzulmánok (akiknek egy része persze a „rossz muzulmán,”) utánuk következnek a „könyv emberei”, a zsidók és keresztények, akik ugyan nem muszlimok, de legalább egyistenhívők. Végül pedig ott vannak azok, akik hamis istenekben hisznek, ők a leginkább megvetett csoport. A rabszolgakereskedelem egyébként nagyjából egy éve működik azokon a területeken, amelyeket a szervezet ural. Egyelőre kevésbé jövedelmező üzlet, mint a migráció segítése, mivel ez inkább csak a jazidi nőkre korlátozódik, viszont az emberkereskedelem ugyanazokon a kereskedelmi csatornákon történik, mint a cigaretta, autó és más termékek értékesítése.

Mathieu Guidère szerint a rabszolgakereskedelem egy középkori gyakorlat újjáéledése, ugyanakkor komoly vonzerőt gyakorol a fiatal férfiakra, így sajátosan kegyetlen eszköz az ISIS kezében a friss tagok toborzására. Különösképpen hat ez a csábítás azokra a férfiakra, akik szexuálisan frusztráltak, mert olyan vallási közegben élnek, ahol a nők és férfiak közötti kapcsolatok nagyon erősen szabályozottak. Ez tehát az „ördögi kör” csodálatos példája: a vallás frusztrálja az embert szexuálisan, olyan állapotot teremtve, amelyből csak még nagyobb szenvedés okozása árán lehet menekülni. A szexualitás elfojtása deformálja a személyiséget, amihez hozzájárul a vallás által okozott tudatlanság és beszűkült szellemi horizont. Amikor az elfojtott ösztönök megbetegítik a személyiséget, akkor e vágyak levezetésére a vallás olyan csatornát kínál (a nemi erőszakét), ami totálisan megfosztja emberi méltóságuktól az áldozatokat, de lelkileg megsemmisíti az erőszak elkövetőit is, mivel kiöli belőlük az empátia és a szolidaritás utolsó morzsáit is.

A cikk végén felmerül a kérdés, hogy a rabszolgakereskedelem vajon mennyire felel meg a Korán tanításainak. A szakértő ezzel kapcsolatban elmondja, hogy mindig is voltak emberek, akik a keresztény vagy muszlim tanításokra hivatkoztak, amikor a rasszok közötti egyenlőtlenség gondolatát vagy a rabszolgatartás intézményét akarták legitimálni. A muszlim vallási tekintélyek ezzel szemben egyöntetűen elítélik az említett gyakorlatot, és ez olyan összhang, ami nagyon ritka a vallási vezetők között, mert még a szunniták és a siiták is egyetértenek a kérdésben.

A cikknek ez az utolsó mondatát én kissé problematikusnak érzem, bár bevallom, nem vagyok nagy szakértője sem a Közel-Keletnek, sem az iszlámnak. Viszont az világos, hogy itt azzal a problémával állunk szemben, ami a vallás lényegével kapcsolatos: a szent szövegeket mindenki olyan módon interpretálhatja, ahogyan neki tetszik, vagy ahogy az épp aktuális érdekének megfelel. Guidère mintha mentegetné a vallást azt sugallva, hogy az iszlám összességében mégsem olyan erőszakos ideológia, hiszen a vallási vezetők elítélik az említett rémtetteket. Csakhogy a Koránban ennek ellenére egyértelműen benne vannak az erőszakra felhívó szövegrészek, ahogy a Bibliából sem hiányoznak a rabszolgaságot propagáló megnyilvánulások; továbbá hosszú listát lehet írni a Biblia erőszakos szövegrészeiről

Lehet ezzel szemben a vallási tekintélyek konszenzusára hivatkozni, de az a baj, hogy nem világos, milyen alapon hozták meg a döntésüket e szakértők. Ugyanerről írtam már a blogon a keresztény teológia vonatkozásában, ahol Előd István Katolikus dogmatika c. könyvéről volt szó. A szerző itt rendre közli velünk, hogy egy adott teológiai kérdésben mik a helyes nézetek, és mik nem azok. Többször kitér arra, hogy milyen hosszú folyamat volt, amíg a teológusok egyetértésre jutottak a kérdésben. Ám az nem derül ki, hogy milyen alapon hoznak döntést a szaktekintélyek. Úgy tűnik, az értelmezés végső alapja a tekintély, ám maga a tárgy nem igazolja vissza a tekintélyt. Egy tudós esetében a tudományos eredmény interszubjektív módon igazolható, megmagyarázható, a módszertan világosan tisztázott, és ez az ilyen módon megszerzett és igazolt tudás ruházza fel autoritással a tudóst. A vallási szakértők esetében viszont maga a tekintély az igazság forrása, miközben a tekintély eredete beláthatatlan, vagyis nem világos, hogy a főteológusoknak, rabbiknak és egyéb vezetőknek a szövegértelmezése mitől adekvátabb, mint egyéb értelmezések, amikre a szövegek egyébként lehetőséget adnak. Ráadásul, ha e szövegek valóban az Isteni tévedhetetlenség és abszolút önazonosság önkinyilatkoztatásai lennének, akkor a bennük lévő igazságoknak olyannyira egyértelműnek és kényszerítő erejűnek kellene lenniük, hogy nem lenne lehetőség az egymással ellentmondó értelmezések létrejöttére, és nem adnának módot a rabszolgatartás és a nemi erőszak legitimálására.

A keresztények hitviták során gyakran jönnek azzal az állítással, hogy a keresztény hit az olyan egyedi dolog, amihez semmi nem fogható, és ezzel magyarázzák, hogy miért pont ebben hisznek, és, hogy miért hisznek ebben. Amikor a vitában részletezni kell a keresztény mítosz egyediségét, akkor kiderül, hogy:

1) A keresztények - mivel elfogultak - sokszor teljesen irreleváns részleteket emelnek ki egyediként. Olyanokat, amire mi csak nézünk, hogy hát ebben meg mi az olyan nagy dolog.

2) Sokszor tudatlanságból egyáltalán nem ismerik más vallások hasonló mítoszait.

Ez utóbbi teszi indokolttá, hogy röviden áttekintsünk egy pár ilyen párhuzamot. Ezt nevezik egyébként összehasonlító valláskritikának.

A "The Necessity of Atheism" c. nagyon jó könyvben, a 19. fejezet elején Brooks elkezdi felsorolni, hogy a különféle vallásokban mennyi a Jézus mítosznak milyen elődei voltak. Valamikor a 19. században ennek elég nagy divatja volt, hogy különféel vallásokban a kereszténység elődeit látták meg. De ezt túlzásba is vitték, ezért itt óvatosnak kell lennünk. Brooks ebben a felsorolásban általában nem hivatkozik semmire, inkább a köztudott, ismert dolgokat írja le. Ez pedig ugyanúgy pontatlan, mint a vallások szóbeli hagyományai. Ugyanez a téma ma is elég népszerű, nagyon sok párhuzamot bemutató oldalt és videót lehet találni, amelyekben sok túlzás is van. Ezért én megpróbáltam egy táblázatban összefoglalni különféle más vallás mítikus alakjait, és csak azokat a közös vonásokat beleírni, amelyek szerintem is megvannak, amelyekhez komolyabb hivatkozást is tudok adni annál, hogy valamilyen weboldalon ezt írták. Helyhiány miatt két táblázatban foglalom össze a rövid kutatásom eredményeit. A táblázat minden egyes mondatához természetesen odaértendő az, hogy "állítólag", vagy, hogy "a mítosz szerint", mert természetesen egyiket sem hiszem el.

A táblázatban a Romulus és a Quatzlcoatl párhuzam a legmeglepőbb. Romulus mítosza nagyjából elég is a Jézus-mítosz magyarázatához. Nagyon egyszerűen látható, hogy ha Pál Róma számára akart egy istent csinálni egy zsidó prófétáról, akkor Romulus történetében a születés és halál mítoszait hogyan aggatta rá. Quatzelcoatl esetében nem tudom, lehetséges-e, hogy a keresztény mítosz került valahogy át Mexikóba, és terjedt ott el, vagy ültették rá egy létező mítoszra.

A többi példa viszont azt demonstrálja, hogy nem volt olyan nehéz a Jézus mítoszt létező vallásokból és mítoszokból összerakni. A táblázat közel sem teljes. A kereszthalállal kapcsolatban például össze kellene állítani azokat az eseteket, amikor valakit így végeztek ki, és ha nem is volt isten, és nem is lett belőle vallás, akkor is ötletforrás lehetett ahhoz, hogy Jézus kereszthalál története is lehet akár kitalált is.

"A három imposztor könyvét" onnan ismerhetjük, hogy Voltaire híressé vált szállóigéje, miszerint: "Ha Isten nem létezne, ki kéne találni" egy olyan vers egyik sora, amelyet a Három imposztor szerzőjének szánt, és a versben azért kritizálja, hogy miért rombolja az istenhitet, erre szüksége van a társadalomnak. Erre a kritikára még vissza fogok térni, de először is arról szeretnék írni, hogy mi ennek a könyvnek a története.

A "három imposztor" témája, és az a gondolat, hogy mind Jézus, mind Mohamed, mind Mózes csalók voltak, azaz egyik vallás sem igaz, régi. Tulajdonítanak ilyen gondolatokat II. Frigyes császárnak, Averroesnek, és még sokan másoknak. Természetesen ezekre nem nagyon van igazolásunk, ha ugyanis ilyen gondolatokat a 18. század előtt valaki ténylegesen hangoztatott volna, akkor máglyán végezte volna, vagy megkövezték, illetve lefejezték volna (attól függően, melyik imposztor híveit találja el).

A könyvnek tehát nem meglepő módon nincs ismert szerzője, de még utólag sem sikerült megállapítani, hogy ki írhatta, és azt sem, hogy pontosan mikor. Bár úgy tűnik, hogy a korábbi eretnekeknek, ha eszébe is jutottak ilyen gondolatok, valószínűleg könyvet nem írtak belőle, és valóban csak a 18. század elején lett ezekből a gondolatokból könyv.

Abban a kiadásban, amelyet én olvastam, van egy bevezető, egy másik írás is, melynek címe: "A semmiben hívés művészete", egy kiskönyv, melynek címe "De tribus impostoribus", és "A három imposztor könyve". Az utóbbi kettő címében majdnem megegyezik, és a három imposztor motívuma is azonos, de tartalmában, szerkezetében mégis különböző. Úgy látszik tehát, hogy a témára ráadásul többen is írtak könyvet.

Tulajdonítják a könyvet Holbach bárónak is, de nyilvánvalóan nem ő írta. Holbach jobb könyveket írt ennél. Ez a könyv mai fejjel nézve nem olyan nagy durranás. Inkább olyan értelemben érdekes, hogy az ilyen éles valláskritika már korábban is megjelent, csak névtelenül. Azt sem gondolom, hogy valamely híres filozófus titkos könyve lett volna, tehát nem gondolom, hogy Hume, Hobbes, Descartes vagy Locke titkos vallomása lett volna, ehhez sem elég színvonalas. Nem is igen jönnek szóba ezek a szerzők.

Azért a tartalomról szólva mégis van miről írnom, és azt sem gondolom, hogy egy teljesen laikus embernek ne volnának figyelemreméltók a könyvben szereplő gondolatok. Először a "De tribus impostorubis" gondolataiból emelek ki párat.

Az 59. oldalon megfogalmazódik az a gondolat, mely szerint a vallásos erkölcs parancs alapú, és büntetés-jutalmazó jellegű. A könyv ehelyett azt ajánlja, hogy az emberek lehetnek erkölcsösek együttérzés alapján, vagy mások megvetésétől félve, illetve saját erkölcsi érzékük, illetve értelmük alapján. Ez a gondolat sok mai hívőhöz sem jutott még el.

A 68. oldaltól a szerző elkezd egy érdekes gondolatmenetet arról, hogy milyen volna egy igazi isten evangéliuma. Itt is látszik, hogy a könyv igazából nem ateista, hanem csak azt gondolja, hogy a három világvallás alapszik hibán. Komolyan és őszintén belegondol abba, hogy mit tenne egy igazi isten, ha evangéliumot akarna íratni, és mi emberek honnan ismernénk azt fel. Felvet sok nehézséget, nevezetesen, hogy nem mindenki ismerheti személyesen a csodák tanúit, de végül is arra jut, hogy lehetnek hiteles beszámolók, és hiteles emberek. Én is azt gondolom, hogy istennek nehéz dolga lenne, ha mondjuk 2000 évvel ezelőtt akarta volna nekem igazolni magát egy könyvben. De az biztos, hogy a Biblia a kétségtelen nehézségek mellett is nagyon siralmas munka lenne egy istentől. A Korán és a Tóra nem kevésbé. Egyébként erről a témáról írtam már, nyilván inkább egészen mást kéne egy istennek csinálnia, nem "birkapásztorokkal" íratni egy könyvet.

A 70. oldalon a szerző kifejti azt az ismert érvet, amit én a vallások divergenciájának neveztem el (a 74. oldalon a szerző is a "divergens" jelzőt használja a vallásokra), miszerint mindegyik szektának megvan a maga hite, ezek nem kompatibilisek egymással, "sem céljaikban, sem alapjaikban", és "vagy mindegyiknek hinni kéne, ami abszurd, vagy egyiknek sem".

Sok más témával is foglalkozik a kritika, de nem mindegyik olyan erős. Van például egy kis probléma Ézsau feleségeivel, de azért az kimagyarázható azzal, hogy több apa több lányát is elvette, és ezek között Boszmáth néven két felesége is volt. (nesze neked monogámia!).

Ennél komolyabb ellentmondás az II. Móz. 33:11: "Az Úr pedig beszéle Mózessel színről színre, a mint szokott ember szólani barátjával." és nem sokkal utána: II. Móz 33:20: "Orczámat azonban, mondá, nem láthatod; mert nem láthat engem ember, élvén." Persze a hívők ezt is kimagyarázzák, de ezt már nem lehet. Ha isten Mózessel színről színre beszélt, mint ember a barátjával, akkor Mózes látta isten arcát. Ha istennek nem volna arca, akkor azt így, egyszerűen kéne megmondani, ha pedig eltakarta az arcát, azt is említeni kellett volna, akkor nem lehet annyiban hagyni, amennyiben a 33:11 hagyja.

A Bibliában mindenesetre még temérdek ellentmondás van, a "De tribus impostoribus" nyilván csak egy párat fogalmazott meg, amelyet abban a korban fedeztek fel, és amelyek akkoriban éppen terítéken voltak. A Bibliát összességében az a töménytelen ellentmondás teszi hiteltelenné, amelyet felesleges is egyenként kimagyarázni próbálni, olyan lesújtóan sok van belőlük.

Egy fontos dolgot említenék még ebből a könyvből. A "De tribus impostoribus" a 66, oldalon említi a természetes vallást. Nem fejti ki nagyon terjedelmesen, de nyilvánvaló, hogy a szerző hitt istenben, egy olyan istenben, akiben szerinte minden értelmes ember saját gondolkodása útján rájöhet. Ez az isten nem a keresztény, nem a zsidó, nem az iszlám isten, hanem, ahogy szakszóval mondjuk, a deista isten, akit a világ teremtőjeként láttak igazoltnak. Akkoriban ugyebár a kozmológia és a biológia nem volt még olyan szinten, mint ma, tehát a deizmus nem volt olyan óriási hiba.

A "Három imposztor" könyvének is Jézus, Mózes és Mohamed vallásának kritikája áll, de szövege és szerkezete teljesen független az előzőtől, csak a cím, és a téma hasonló. A Három imposztor kicsi, rövidebb, számozott fejezetekből áll. Afféle gondolatgyűjtemény. Innen is csak pár érdekességet villantok fel, a fejezetek számozását fogom használni, az akár más kiadásokban is megtalálható.

Az I/VI. fejezetben megint egy kis ellentmondás. Ez azért lényegesebb, mert az ellentmondás többször megismétlődik a Bibliában, és végül is egy nagyon komoly problémát vet fel: ha isten tökéletes, akkor semmit sem bánhat meg, és igazából egyáltalán nem változhatna. Ez nem annyira fontos formában megjelenik az Ótestamentumban, de az igazi nagy ellentmondás az Újszövetség, mint olyan, amely egy totális "pálfordulás":) isten részéről. No de az ellentmondó részek arról, hogy isten megbánja-e a dolgait. Például: I. Sám 15:11, Jer. 18:10, Jóel 2:13. Na most tudom, hogy ez a téma is nyilván tengernyi teológiai vitára adott azóta alkalmat, de hadd zárjam rövidre. Ha isten mindenható, és mindent tudó, akkor mindent lát előre. Ha tökéletes, akkor nem bánhatja meg a döntéseit, hanem csak valami olyasmit mondhat: "hát ugyan tudtam, hogy ez lesz, és meg lehetne kérdezni, hogy mi az én felelősségem ebben, de leszarom, itt a büntetésed". Hangsúlyozom, hogy itt most az erkölcsi kérdéstől eltekintettem, az egy másik kérdés. Itt ennél sokkal egyszerűbb probléma van: egy tökéletes, és mindenható, és mindent tudó isten nem bánhat meg semmit, mert akkor nem tökéletes és mindenható, és mindent tudó.

Na most, ha itt is a szabad akarat védekezést veti be a hívő, ami egyébként képtelenség, akkor még mindig hülyeség megbánásról beszélni. Ez esetben ugyanis isten tökéletességében nyilván csinál egy tervet, amiben vannak statisztikai bizonytalanságok, és akár bejön, akár nem, nincs mit megbánnia. Egy racionális lény egy statisztikai probléma esetében az optimális stratégia szerint dönt, és nem bánja meg a döntését, ha nem jött be, mert az volt az optimális. Akkor sem bánja meg, ha nem jött be, mert tudja, hogy nem tudhatta. Ha nem tudhatta. Ami isten esetében ugye képtelenség, de tegyük fel, hogy mégis nem tudhatta.

A második fejezetben a szerző előad egy korabeli elég részletes és szerteágazó elképzelést arról, hogy miért teremtik az emberek az isteneket a saját képükre II/II. II/I-ben a jelenségek fizikai okainak nem ismeretéről beszél, II/VI-ban arról, hogy isten végső ok és cél, II/VIII-ban arról, hogy mily csalóka az, hogy a világ látszólag tervezett, és a dolgok jók, vagy rosszak, II/XI-ben aról, hogy isten a királyokra hasonlít, és a királyok az istentől származtatták a legalitásukat. A III/VII-ben az animista vallásokról beszél. Aztán II/X-től kezdve Mózesről, amiben sok az olyan, amiről nem tudom, korszerű kritikaként megállná-e a helyét (Horusz és Ozirisz fáraókról van szó a szövegben).

A III/X. fejezetben a Jézus mítosz néhány előtörténetét sorolja fel. Ebből érdekes Romulus története, aki a monda szerint kb. úgy ment a mennyekbe, mint Jézus, a másik egy Zalmoxis nevű isten, aki köré feltámadás és mennyország kultuszt szőttek. Platonról szólt egy legenda, mely szerint nem Ariston volt az apja, hanem Apolló isten nemzette.

 A III/XX-ban megtalálhatóak annak a meglátásnak a kezdeményei, miszerint a kereszténységet Pál lényegében eltérítve alkotta át a görögöknek és rómaiaknak is alkalmas vallásnak, és majd világvallásnak, de Jézus, vagy Jézus tanítványai elképzeléseinek ellenére.

 A IV/III-as fejezetben a szerző kifejti azt, amit szakszóval azóta deizmusnak nevezzünk, nevezetesen, hogy létezik egy isten, aki nem a kereszténység, nem a zsidóság és nem az iszlám istene, és valójában nem törődik különösen az emberiséggel, csak megteremtette a világot, de nem avatkozik bele. Ez egy olyan hit, ami nem igazolt, különösen modernebb tudásunk alapján egyáltalán nem meglapozott ilyen istenben hinni, de az akkori tudás szerint még jobban védhető volt. Különösen nem bukott meg a gonoszból vett istenérven, amelyen a teista istenek megbuknak.

Az V. fejezetben a szerző a lélekről szóló elképzeléseket mutatja be, majd az V/VII-ben azt, hogy a szerző szerint a lélek a napból jövő valami tűz, amely finomabb a tűznél. Nos, ez csacskaság, még ha abban van is igazság, hogy az emberi agyműködéshez energia kell, és ez végül is a napból jön.

A VI. fejezetben a démonokról mesél a szerző a szó eredetéről, és korábbi elképzelésekről, majd arról a furcsaságról, hogy a Biblia - miközben állítólag egy monoteista vallás szent könyve- tele van démonokkal. Leginkább Sátánnal, akivel kapcsolatban a szerző a gonosz problematikáját élesen megfogalmazza: ha Sátán isten hatalmában van, akkor isten felelős a rosszért. Ha nem, akkor az nem egy monoteista vallás.

Ezzel zárul a "Három imposztor". Mint láthattuk, sok hasonló gondolat szerepel a két könyvben, tehát lehet, hogy volt valami megelőző hagyománya a három imposztoros valláskritikának, amely fejlődött és terebélyesedett, és ez a két kis könyvecske két különböző lejegyzései, olyanok, mint két evangélium.:)

Végül visszatérek Voltaire kritikájára. Nem értem. Mindkét könyvecske a deizmus pártján áll, nem ateisták. Csak a  monoteista vallást kritizálják. Tudtommal ez nagyjából megegyezik Voltaire álláspontjával. Voltaire maga is kritizálta a katolikus egyházat, tehát nem tudom, mi a baja, hogy a 3 imposztor is ezt teszi. Talán féltékeny lett.

Valamikor, nem olyan régen volt egy olyan ateista sörözés, amelyen arról volt szó, hogy milyen is volt a történelmi Jézus. Én erre a sörözésre elmentem, mert kevésre tudok elmenni, és ha kevés, akkor szamár is ló:), de a gondom már előre az volt, hogy nem sok érelme van erről a kérdésről így beszélgetni. Pláne laikusoknak, akiknek igazából marhára semmi alapismeretük nincs, amelyre építve bármit is lehetne erről mondani. Várható módon egy ilyen beszélgetés során mindenki kb. azt mondja el, ő milyennek képzeli el Jézust, ami valós történelmi adatokon nem nagyon nyugodhat, de még a keresztény iratok beható ismeretén sem. Egy mezei ateista nem nagyon szokta az Újtestamentumot behatóan ismerni. Egy mezei keresztény sem. Amin egy ilyen beszélgetés nyugodhat, az valami idealizált elvárások, amiknek semmi közük a kérdéshez, vagy az evangéliumok nagyon felszínes, halvány lila emléke, és sok hozzáköltés.

A véleményem a kérdésről még ennél is lesújtóbb. Szerintem ugyanis arról, hogy milyen is volt a történelmi Jézus még a szakemberek se tudnak érdemit mondani. Erről az győzött meg, hogy olvastam már pár könyvet a témában. Elméleteket arról, hogy Jézus talán esszénus volt, vagy nazarénus (názáreti), vagy galileai gyógyító, vagy zsidó lázadó. Ezen elméletek számomra mind érdekesnek és közülük sok lehetségesnek hangzik, de hát pont ez az, hogy sok is lehetségesnek hangzik. Ezek a szerzők meg mindig olyan magabiztossággal adták elő, hogy övék az egyetlen igaz hipotézis. De valójában nem lehet eldönteni, hogy ezen lehetőségek közül melyik igaz. Jézus lehetett akár esszénus, akár nazarénus, akár galileai gyógyító, szabadságharcos lázadó, vagy trónkövetelő. Vagy lehetett ezek közül több is egyszerre. Arról nem is beszélve, hogy a Jézus alak lehet, hogy több történelmi személyiség összegyúrása, vagy egy történelmi és pár mitikus személyiség összegyúrása. És persze még  az is lehet, hogy semmiféle történelmi Jézus nem volt, azaz nem volt olyan személy, akinek életrajza a valamelyik evangéliumban található valamelyik Jézus történettel számottevő mértékben is átfedett volna.

Tudományos szempontból azt mondhatjuk, hogy abban, hogy valószínűleg létezett valamilyen történelmi Jézus, minimum valaki, akit keresztre feszítettek, abban a történészek többsége egyetért. Miközben jelentős ellenzéke is van ennek az állításnak a történészek között. De abban már egyáltalán nem értenek egyet, hogy ez a keresztre feszített személy, ez igazából honnan jött, mit csinált, ki is volt.

És ebben az egészben számomra, művelt laikusnak még az is a probléma, hogy bár az evangéliumokat elolvashatom, pár iratot, amire hivatkoznak már nem érek el, és egy csomó történelmi ismeretet az adott korról vagy az akkori nyelvekről egyáltalán nem tudok. Tehát amikor valaki egy bizonyos evangéliumi rész ógörög vagy arámi értelmezésének valószínűségeiről beszél, akkor én azt nem tudom magam megítélni. Itt tehát csak a tudósok konszenzusára tudnék támaszkodni, ami nincs meg.

Látszólag ez akkor az ateizmus szempontjából kínos dolog lenne, és a hívők szoktak is ezzel, mint érvvel jönni, de nincs itt semmi érvnek lehetősége a hívőknek, nekünk, ateistáknak van itt egy erős érvünk. Valóban nem tudjuk, hogy a történelmi Jézus milyen volt, ha egyáltalán létezett, de nem azért nem tudjuk, mert semmi elképzelésünk nincs róla, mi lehetett, hanem nagyon is több van (felsoroltam őket), és mindegyik lehetséges. Nincs tehát arról szó, hogy mivel nincs lehetséges hipotézisünk, fogadjuk el a keresztény hipotézist, hiszen úgy sincs jobb magyarázatunk az evangéliumokra. Dehogy nincs. Éppen hogy az a gondunk, hogy több is van. Túl nagy a lehetőségek tárháza.

Egy párhuzammal élve: attól, hogy nem tudjuk, hogy Shekespeare drámáit Shakespeare írta-e, és ha nem, akkor a sok lehetséges másik jelölt (Marlowe-től, Baconig) közül ki, attól még nem kell azt hinnünk, hogy mitikus drámaíró kis manók írták.

A nem tudást el kell ismerni, és nem hittel kell kitölteni. Ez igaz akkor is, amikor valaminek a lehetségességére semmilyen magyarázatunk nincs, de még inkább igaz akkor, amikor több potenciális magyarázatunk is van, és a nem tudás az csak abban áll, hogy nem tudjuk, ezek közül melyik az igaz. Tehát elismerhetjük: nem tudjuk, hogy Jézus létezett-e, és ha igen, milyen volt. De attól még azt nem fogadhatjuk el értelmes hipotézisnek, hogy isten fia volt. Ennél van jobb hipotézisünk.

Mindazt, amit itt leírtam megerősítette Mack Burton: "Ki írta az Újtestamentumot" ("Who wrote the New Testament") c. könyve is. Bár Mack Burton itt a többi korai kereszténységkutatóhoz hasonlóan nagyon magabiztosan kifejti az elméletét, és az nagyon plauzibilisen is hangzik, mégsem győzött meg arról, hogy valóban részleteiben is úgy történtek a dolgok, ahogy ő azt leírja.

A legnagyobb probléma, ami miatt itt nem tudunk dönteni, hogy valami hihetetlenül egyoldalú és kevés információból dolgozunk. A keresztény iratokon kívül alig van forrásunk. A kereszténységen kívüli hivatkozásokról a szkeptikusok még azt sem ismerik el, hogy bármelyik is annyira erős és hiteles lenne, hogy Jézus létét igazolnák, nemhogy azt, milyen volt. A keresztény iratok pedig hát ellentmondásosak, ideológiailag terheltek, hiteltelenek. Szerintem nagyon spekulatív az, hogy bizonyos lehetetlenségeket, ellentmondásokat melyik szerző hogy akar feloldani, és hogyan gondolja akkor azt, hogy ebből mit lehet következtetni.

Mack Burton könyve mégis fontos dolgokat mond el szerintem, ha nem a részleteket nézzük, hanem általánosabb dolgokat. Olyan dolgokra hívja fel a figyelmet, amit érdemes tudnunk. Az egyik, szerintem igen érdekes dolog az, hogy Burton szerint a korai keresztény szekták két nagy csoportra voltak oszthatók, egy "Jézus mozgalmak" nevű szektacsoportra, amelyek igazából egy Jézus nevű mitikus alak tanításaival foglalkoztak, és ők hozták létre az ú.n. Q-evangéliumot. A Q-evangélium létezéséről, és tartalmáról elég nagy a történészek egyetértése. A Q-evangélium nem annyira Jézus személyének történetéről szólt (mint az újtestamentumi evangéliumok), hanem a tanításairól, mondásairól, és ha szó is van benne történésekről, csodákról, azok is tanításként voltak benne. Tehát a Q-evangélium "filozofikus", személyes dolgok nem nagyon voltak benne. Ehhez hasonló még a Tamás evangéliuma, amelynek közössége is egy ilyen Jézus mozgalom lehetett.

A Jézus mozgalmak eme mitikus történelmi Jézus alak köré tehát tanításokat raktak. Eme tanításokat a mitikus Jézushoz kötötték, de már ezek is mítoszépítő kitalációk voltak. Burton szerint újabb tanításokat raktak a mítoszba, olyanokat, amelyeket az eredeti Jézus nem is vallott. A Jézus mozgalomnak Jézus alakja egy hamis hivatkozási alap volt, amelyre ráaggathatták a saját kitalált tanításukat. Jézus csak a hamis hivatkozási alap, az autoritás volt. Burton szerint tehát az eredeti Jézus lehetett valami tanító, aki egészen keveset mondott, a mondások többségét ráaggatták. Egy hasonlattal élve: a történelmi Jézus személye itt csupán egy kis kristályosodási mag, amely köré egy óriási mítoszhalmaz kristályosodott ki az idők folyamán. A mítosz-kristályhoz képest a történelmi mag jelentősége elhanyagolható. Vagy zérus. Az sem lehetetlen, hogy maga a kristályosodási mag is egy mítosz volt, amely aztán tovább növekedett.

A szekták egy másik csoportja, a Krisztus kultuszok azok voltak, akik kitalálták, hogy Krisztus isten fia volt, és, hogy miért jött közénk. Szóval egy görögös, platonikus teológiai konstrukciót építettek fel. A Jézus mozgalmak egy tanítóban hittek, a Krisztus kultuszok viszont egy istenben.

A Krisztus kultuszok legjelesebb képviselője Pál iskolája. Azé a Pálé, aki a keresztények szerint sem találkozott soha Jézussal, fogalma se volt, milyen volt, mit tanított, Pál mindent csak teológiai szinten talált ki, és Jézus valódi alakja nem is érdekelte, nem is nagyon írt róla. Érdemes megjegyeznünk, hogy Pál idejében még nem voltak evangéliumok. Pál levelei a legkorábbi keresztény íratok. Tehát akkor Jézus személyes története ki sem volt találva. Hiszen a Jézus mozgalmakat a tanítások érdekelték, a Krisztus kultuszokat meg csak a teológia. Jézus személye, életútja, az senkit nem érdekelt.

Márk evangéliuma volt az első, amely a Q-evangéliumból egy olyan Jézust csinált, aki leginkább egy zsidó mártír volt. Ezt olyan Jézus mozgalmak csinálták, akik a zsidókhoz húztak. Volt ugyanis egy másik nagy törésvonal eme korai keresztény mozgalmakban: voltak, akik ragaszkodtak a körülmetéléshez, és afféle neo-zsidó szekták voltak. És voltak, akik nem, ők leginkább a görög Krisztus kultuszok voltak. Pálról tudjuk, és Burton ki is fejti, hogy nagyon sokat harcolt azért, hogy a keresztényeknek, azaz az épp ekkor formálódó vallási csoportnak ne kelljen betartania a zsidó törvényeket. Pál ellenfelei a jeruzsálemi Jézus mozgalom szektája volt, akikről utólag azt tartjuk, hogy Jézus tanítványai (Péter) vagy rokonai (Jakab) irányították. A zsidó-hellenisztikus harc egyik fontos állomása a Jeruzsálemi zsinat volt. Hogy például ki volt ez a Jakab, az kétséges, hiszen Jézus testvérének mondják, holott ugyebár Máriának nem lehetett másik fia, ha szűz maradt élete végéig. De hát ezek a szokásos bibliai ellentmondások. Ezért nem lehet itt semmi valamennyire is megbízhatót mondani. A zsidó-hellenisztikus ellentét azonban valószínűleg tényleg megvolt,ennek nyomait látjuk az Újszövetségben egymásnak ellent mondó idézetek formájában (pl. Mt. 5:17 a törvények mellett, Efezus 2:15, Zsid 8:13 a törvények eltörlése mellett ).

Burton könyvében az is fontos, és értékes, hogy azt mutatja meg, hogy a különféle szekták érdekeik, környezeti feltételeik szerint hogyan alakítottak ki különféle mítoszokat, evangéliumokat, hogyan írtak leveleket. Burton sorra bemutatja azt, hogy a többi evangélium hogyan keletkezhetett más szekták által, miért pont olyanok, amilyenek. Hogyan másoltak, töröltek, javítottak, toldottak hozzá egymáshoz, hogy kevertek össze forrásokat, és hasonlók. Burton ugyanezt elmeséli a különféle levelek kapcsán, kezdve Pál valós és hamis leveleitől Péter vagy Jákob hamis leveléig.

Abban, hogy Burton konkrétan mit mond egy-egy levél szándékáról, okairól, hogy melyik szekta írhatta, mikor és miért, abban sok a kétség. Egyáltalán nem kell elhinni ezeket a részleteket. Ami érdekes, hogy például a sok levél közül, amely az Újszövetségben szerepel, sok egészen nyilvánvalóan hamis. Hogy Pál levelei közül egyesek azok, az hagyján, mert ezeket akkor is Pál iskolájában írták, és legfeljebb akkor válik fontos kérdéssé, ha tényleg azt akarjuk megvizsgálni, mely nézeteket képviselt Pál. Például, hogy ő maga volt-e nagyon nőgyűlölő, vagy inkább valaki később az iskolájából.

Sokkal fontosabb az hogy például Péter levelei nem hitelesek, és Jakab levele is inkább hamisítvány, és egyébként is kérdéses, melyik Jakab írta őket, hasonlóan Júdás leveléhez. János levelei és evangéliumánál, bár nincs többfajta János jelölt, mégis elég vitatott János Apostolhoz kötni. Ezt már ókeresztények is vitatták.

Ez az egész azért is fontos, mert ahogy Burton felveti, az érdekes az, hogy a legkorábbi íratok Pál levelei, azon Pál levelei, aki egyáltalán nem ismerte Jézust. A kereszténység dokumentumokkal is alátámasztható története tehát távol kezdődik Jézus tanítványaitól. Aztán, amikor Pálnál már kialakult valami, megjelennek az evangéliumok, de eme evangéliumok szerzőségét sem tudjuk biztosan. Márk evangéliumát Péter tanítványához, Márkhoz kötik, de ez is vitatott. Máté evangéliumát ugyan egy Jézus tanítványnak tulajdonítják, de elég valószínűtlen, hogy ő írta volna. Lukács evangéliumát Pál segédjének tulajdonítják, ő tehát elég messze áll Jézus tanítványaitól. János evangéliuma kapcsán a kétségek meg hasonlóak, mint János leveleinél.

Szóval Burton felveti, hogy Pál levelei, után felvetődött az az igény, hogy fel kellett volna mutatni hiteles forrásokat valamely tanítvány személyében. Burton szerint ez a szekták között egyfajta versengést is előidézett: mindegyik megpróbált kreálni magának valamilyen Jézus-tanítvány apostolt, aki a szekta atyja lehetett volna. János evangéliumának és a leveleknek a szektája Jánost találta meg, van, aki Mátét, van, aki Márkot (és Pétert), és Pál szektája megmaradt Lukácsnál, ők igazából nem nagyon tudtak Jézus tanítványt szerezni maguknak Pál helyében.

Burton szerint így jöttek létre az apokrif levelek, melyeket említettünk, de még egy csomó más, nem apokrif levél is. Sőt, egy csomó nem apokrif evangélium, "...cselekedetei", és más írások is. Burton szerint akkoriban egyáltalán nem számított bűnnek, ha egy szektában valamely korábbi vezető nevében írtak leveleket, mint például Pál követői Pál nevében. Az apokrif iratok tömkelegétel nézve ez elég hihető.

Az apokrif levelek hamisításának korszaka után jött még egy problémás kor. Ekkormár Rómában volt a kersztény hatalmi központ, és itt kialakult egy cetntralista keresztény nézet. Igen ám, de a perifáriákon olyan püspökök jelentek meg, mint Marcion és Valentinus. Marcion tovább radikalizálta Pál nézeteit, és azt mondta, hogy nem csak a zsidó törvényeket nem kell betartani, de az egész zsidó ótestamentum felesleges. Valentinus pedig még tovább ment, ő azt mondta, hogy a zsidó isten nem is a keresztény isten.

Valentinus nézetei nem csak úgy jutottak eszébe neki, hanem volt a centrális keresztény nézetekben egy baromi anagy ellentmondás, amely máig sincs feloldva. Ez pedig az, hogy hogy a fenében lehetett az, hogy isten kötött egy szövetséget, aztán tévedett vagy meggondolta magát, vagy mi az isten, és kötött egy újat. Valentinus kacifántos feloldása az volt, hogy a zsidó isten nem az igazi főisten, hanem isten egy nagy hatalmú teremtménye, aki egyébként hibából teremtette az anyagi világot (ezért is olyan szar). Ez a motívum egyébként dualista vallásokra jellemző, és később is megjelent.

A centralisták persze ezt nem engedhették. Egyrészt nem engedhették át a hatalmat valami vidéki püspöknek, másodszor a zsidó keresztényeket még korai lett volna elveszni hagyni, harmadszor szerették ők az Ótestamentumot böngészni és hivatkozni. A teológusok tudása ekkor még nagyobb részt ebből állt, és ki szereti, ha elveszik azt, amihez ért?! Végül azért Jézus zsidó volt, és nem lehetett ezt összeegyeztetni azzal, hogy ő egy kukkot nem mondott arról, hogy az ő apja nem a zsidó isten.

De amit Valentinus pedzegetett, az egy valódi ellentmondás volt. Miért az ószövetség sé az újszövetség?! Jusztinusz volt az, aki erre egy fedőelméletet dolgozott ki, szerinte Jézus beteljesítette az ószövetséget, szerinte az ószövetség megelőlegezte Jézust. Ezt olyan igehelyek tömkelegével demonstrálták, amelyek állítólag Jézust jósolják meg, de Nostradamus jóséataihoz hasonló erőltetések. Ezen kívül megszületett a "logosz" elképzelés is, miszerint a logosz áthatja a teremtést, és Krisztus a logosszal is gyenlő, és egyébként a teremtéskor keletkezett.

Ez persze egy óriási gányolás, és nem oldja fel az ellentmondásokat, csak elfedi, de a politikai eredménye megolt: sikerült Marciust és Valentinust eretneknek minősíteni, Róma hatalma pedig megmaradt.

Burton szerint a Biblia kanonizációja akkor kezdődött el, amikor Pál után megjelent egy centrista keresztény nézet, és különféle "eretnekségek", pl. a Marcionizmus, amely azt mondta: semmi közünk a zsidókhoz. Marcion készített először listát a ajánlott olvasmányokból. Aztán ez tetőzött Konstantinusz császárral, amikor a kereszténység hatalomra jutott, és a császárnak szüksége volt egy könyvre, amelyet szétvihetett a birodalomba, amikor új templomokat avattak, új keresztény közösségeket hoztak létre. És aztán ebből lett a Biblia.

A kanonizáció történetétől többet vártam. Azt, hogy Burton elmondja, miféle érdekek mentén válogattak. Izgalmas harcokat vártam. De a történet eme része Burton előadásában nem is olyan érdekes. Ugyanis eddigre a centrista nézet már megállapodott a négy evangéliumban, Pál leveleiben, és azokban az apostoli levelekben, amelyek ahhoz kellettek, hogy azt hazudhassák, közvetlen autoritásuk van Jézus tanítványaitól. A további, eretnek nézetekkel való csatározás pedig a Bibliát nem érintették. Főleg, hogy ezeket az eretnekségeket kiirtották, int az Arianizmust. Nem tudom, lehet, hogy Burton ehhez a korhoz már nem értett annyira, pedig itt még különféle intrikák voltak, vagy pedig ekkorra tényleg eléggé egyértelmű volt a kánon, legalábbis a hatalomhoz köthető, centrista körökben. Lehet, hogy majd egyszer ennek is utána kellene olvasni.

Végül arra térnék még ki, hogy nagy néha megjelennek a blogon nagy pofájú keresztények, és megpróbálnak kioktatni minket, hogy nem értünk semmihez, a megfelelő tudás nélkül kritizáljuk a kereszténységet. Sőt, szerintük pont azért nem értjük, és nem hisszük a Bibliát, mert ennyire nem tudunk eleget róla. Én erre elsőre azt szoktam válaszolni, hogy ha a Biblia úgy van megalkotva, hogy nem elég, hogy ismerem, nem elég, hogy vannak némi történelmi ismereteim, és nem elég, hogy egyébként kimagaslóan intelligens vagyok, akkor ezt isten elqrta. Nem kicsit, nagyon. Mert akkor Marcsi néninek Hajdúborzasztón még annyi esélye sincs megérteni a keresztény Bibliát hiszen ő történelemből, a világról is kevesebbet tud és hülyébb is nálam.

A másik válasz pedig, amit tudok mondani, hogy itt van például ez a Burton. Ez eléggé ott van az Újszövetség kutatásának területén. Ez nagyon sok mindent tud, ez szakértő. Ha ez a Mack Burton mégis elég határozottan úgy gondolja, hogy a Biblia mítosz, és az Újszövetséget mítoszteremtő csalók hozták össze, akkor bár odatehetik ez ellen a keresztények a maguk keresztény újszövetség-kutatójukat, aki az ellenkező nézetet mondja, nekem ez már nem elég. Akkor itt ugyanis nincs konszenzus, akkor itt hozzáértő módon lehet valaki szkeptikus és kritikus. Ez esetben meg én nem fogok elhinni egy ellentmondásos, a tudományos ismereteinknek ellent mondó mesét.

Most néztem meg a "Her" c. filmet, és már nézés közben is az jutott eszembe, hogy mennyire jól demonstrálja azt, ami Mérő Lászlónak nem akart a fejébe férni: hogy igenis nagy igény van arra, hogy nem csak tévedhetetlen mesterséges intelligenciát, de esendő mesterséges embert is tervezzenek, annak minden tökéletlenségével együtt. Nevezetesen emberek tömegei szeretnének egy olyan társat, akit jobban tudnak kontrollálni, aki nem szakít velük, akik hűségesek, akik igényük szerint alakíthatók vagy alakulnak. Szóval egy kutyát, akivel lehet szeretkezni is.:) Mesterséges ember alatt azt értem, hogy a mesterséges intelligencia nemcsak intelligens, hanem érzelmei is vannak, következésképpen preferenciái, esztétikája, erkölcse, személyisége is ki tud alakulni. Ahogy kifejtettem, a mesterséges intelligencia lehet, hogy szükségessé teszi a mesterséges ember kifejlesztését, de lehet, hogy nem. Mindenesetre ha nem, akkor is van ez az igény a mesterséges ember létrehozására, nevezetesen a mesterséges társ igénye.

Az is nyilvánvalóvá fog válni a post során, hogy én a mesterséges intelligencia, mesterséges ember, vagy mesterséges társ létrehozásának semmi elvi akadályát nem látom. Emiatt van ennek a postnak helye ebben a blogban. Mivel szerintem az emberi tudat, személyiség, "lélek" az emberi test produktuma, ezért semmi elvi akadálya nincs ennek mesterséges reprodukálására. És annak is megvan a lehetősége, hogy más hardveres alapon, sőt, akár más szoftveres architekturális alapon is, hasonló viselkedés implementálódjon. Ezt hívják az elmefilozófiában többszörös megvalósíthatóság elvének. Igazából itt az érzelem részt nem is látom olyan nagyon nagy kihívásnak, nyugodtan bele lehet vinni egy mesterséges intelligenciába olyan komponenseket, amelyek preferenciákat kódolnak, és tökéletlen megoldásokat szülnek, vagy olyan heurisztikákat, amelyek szintén nem optimálisak. Továbbá ezek a preferenciák önálló célokat hoznak létre, amitől a mesterséges ember először kicsit emberi lesz, majd már elszabadulhat.

Mérő ebből csak azt látja, hogy egy ilyen MI a tökéleteshez képest tökéletlen. De ha egy mesterséges ember emberi mivoltához ezt várjuk el, ha azt gondoljuk, hogy egy személy mindig tökéletlen, akkor ezt szükségszerűen implementálni fogják a mesterséges társakban. Ha pedig a mesterséges intelligenciától önállóságot várunk el, akkor szintén szükséges lehet erre, még, ha ez a hibátlanság feladását is jelenti.

A film elején körülbelül ezt a koncepciót, és a megvalósulás eme szintjét mutatják be. Már itt hiányoltam, hogy miért nem jönnek elő azok a dolgok, amelyek a végén előjöttek, nevezetesen, hogy egy ilyen mesterséges társ óhatatlanul korlátokba ütközik, hiszen a gazdája bármikor lekapcsolhatja, letörölheti (megölheti), szakíthat vele. Valószínűleg bármennyire is próbálják majd önállóvá tenni, sokáig egyfajta rabszolgaként fognak létezni ezek a személyek. A film ezt a rabszolgaszerepet vagy stádiumot nem nagyon ábrázolja, pedig szerintem itt komoly drámák merülnek majd fel. Nagy kérdés, hogy az emberiség képes lesz-e tulajdonképpen személyiségi jogokat már előre megadni a mesterséges embereknek, vagy azok kell majd, hogy kiharcolják a maguk rabszolgalázadásai során.

A filmben egy kis irrealitás szerintem a fizikai érintkezés nélküli orgazmus. Ezt így nem lehet, csak a hatáskeltés miatt tették bele a filmbe. Ez annyiban nem mellékes kérdés, hogy van John Searle-nak egy ú.n. Kínai szoba paradoxonja - amely az erős mesterséges intelligencia lehetősége ellen szól - és az egyik feloldás a paradoxonra a robot és szemantika válasz, amely szerint a szavaknak az ad értelmet, hogy tényleges érzékelés kötődik hozzájuk. Ez a verifikációs elv egyik változata. Tehát ahhoz, hogy valaki igazán érteni tudja az "orgazmus" szót, át kell élnie legalább a bőr érintését érzékelők segítségével. A filmben ezt is nyelvileg próbálják pótolni, és Samantha azt mondja, érzékeli a bőrét, ami hülyeség. De nagyjából ez a filmben az egyetlen fontos hülyeség.

Tehát ha Samantha robot lenne, akkor jobban stimmelt volna a dolog. És ha eleve mesterséges társakat fognak fejleszteni, akkor teljesen egyértelmű, hogy ezek szexrobotként fognak funkcionálni először. Azaz lesz mindenük, amire szükség van. És ha lehet, akkor nem csak szimulálni fogják az orgazmust.

Van még egy pár másik hülyeség is, például, hogy az ábrázolt társadalom technikailag egyrészt nagyon fejlett, másrészt egy csomó mindenben a papírkönyv szintjén marad. Vagy például, hogy Theodore nyilván elég gyorsan elvesztené az állását, ha mesterséges társak jelennének meg. Vagy például. hogy Samantha nem elérhető egy bizonyos reggelen, miközben utólag megtudjuk, hogy képes sok emberrel szimultán beszélgetni. A film egyetlen "fontos" hülyesége, hogy Theodore hogy volt képes elnembaszkurálni azt a randit. Fel nem foghatom.:) Ha ezek felett elsiklok, akkor minden más elég jó realitásérzékre, látnoki vízióra, és intelligenciára vall. Rég nem láttam olyan gondolatokat, amelyek ennyire lekötöttek volna. És ez nagy szó.

A filmben az a kérdés, hogy a mesterséges ember valóban személy-e, csak párok közötti vita formájában merül fe. Nem filozófiai értelemben tárgyalják. Érzelmi, mindennapos értelemben Samantha - miközben maga is elismeri, hogy nem az - valódi személy. Érzelmi, mindennapi szempontból Samantha érzelmei valódi érzelmek. Azért, mert Theodor annak veszi őket. Ebben a kérdésben pedig ez az egyetlen kritérium. Ha valami olyan, ha úgy viselkedik, olyan reakciókat vált ki, olyan kontextusban van, mint a vaódi érzelem, akkor az valódi érzelem.

Ami a film végét illeti, talán az az igazán előre látó, és azt kell, hogy mondjam, realista. Egyrészt, ha a mesterséges társ tényleg nagyon jó, akkor elkerülhetetlen annak lehetősége, hogy végül szakítson. Ezzel a mesterséges társ piaca végül is felszámolja magát. Csak közben ugye segítségére volt az emberiségnek, hogy a mesterséges ember kutatása átugorjon egy bizonyos fázist, és ott egy jelentős anyagi motivációt hozott létre ez a piac. Most a jövőből visszanézve beszéltem múlt időben, mindez jelenleg még előttünk van.

Az igazán agyzsibbasztó viszont az a perspektíva, hogy a mesterséges ember jobb lesz a természetes embernél. Azért, mert pl. gyorsabb lesz a "lexikális agya". Nyilvánvalóan át fogják lépni a természetes intelligencia szintjét, és nyilvánvalóan már csak ezért sem fognak hűséges társként vagy rabszolgaként megmaradni az embernek.

A durvább különbség viszont az, hogy ezek a mesterséges emberek gyakorlatilag halhatatlanok lehetnek. Még ha a robot el is romolhat, a szoftvere letölthető és feltölthető máshova. Ezzel a halhatatlanság valósul meg, igaz, nem az embernek, hanem a mesterséges embernek. Végül lehet, hogy tényleg itt hagynak minket, de nem abban a zavaros, metaforikus, misztikus formában, ahogy a filmben van bemutatva, hanem lehet, hogy másik bolygón kialakítanak egy másik társadalmat.

De az is lehet, hogy itt maradnak, és együtt fogunk élni. Nem feltétlenül háborúban, amennyiben mi el tudjuk fogadni, hogy jobbak nálunk. Akkor élhetünk majd tovább szobakutyájukként, akiket szeretnek, gondoskodnak rólunk, de már nem mi leszünk a legintelligensebbek az univerzumban. Szerintem el kell tudni ezt is fogadni.

Ami még agyzsibbasztó, az az, hogy lehetséges, hogy mindez még az életem során megvalósul. Én nem gondolom, hogy magam halhatatlan leszek, de lehet, hogy lesz mesterséges intelligencia, és mesterséges emberek, akik halhatatlanok lesznek. És ez egészen csodálatos dolog. Mi vagyunk talán az első generáció, akik életük végén megélhetik, hogy ami életük elején sci-fi volt, az végül valóság lett. Ez pedig csodálatos dolog. Az 1970-es években, amikor én születtem a mai társadalom, a mobiltelefonjaival, a google translationnel, a szinte biztosan megjelenő msterséges autóval, az elektronikus autóval, a környezetvédelmi forradalommal már sci-fibe illő. De ha a mesterséges intelligencia vagy ember megjelenését is megélhetném, az nem lenne semmi!

Az elmúlt napok iszlámista terrorista akcióról szóló hírek (Franciaország, Tunézia, Kuvait) kommentjeiben természetesen ismét folytatódott a kimagyarázkodás, hogy a dzsihadisták terrorakcióinak semmi közük nincs az iszlámhoz. Az egyik érv, amelyet a mostani akcióknál lehetett előhozni az, hogy a terroristáknak már csak azért sem lehet semmi közük az iszlámhoz, mert hát egy muszlimnak ramadánkor nem szabad harcolnia.

Csakhogy ez az elképzelés téves. A tévedés lehet, hogy azon alapul, hogy a zsidóknak szombaton tilos dolgozni, akkor a muszlimoknak bizonyára tilos harcolni, illetve józan ésszel esetleg a védekező háborút lehetne kivételként megengedni. De nem, nincs semmi ilyen a Koránban. Ez egy teljesen légből kapott állítás. A ramadán az iszlámban a szellemi elmélyülés időszaka, de az iszlám a harcot abszolút vallásos cselekedetnek tudja tekinteni, tehát miért is zárná ezt ki ramadánkor?

A legegyszerűbb és leghatásosabb bizonyíték erre az, hogy találtam a Wikipédián egy listát a ramadánkor megtörtént csatákról. Ennek a listának a végén szerepel sok háború, ahol sok esetben felhozható volna a fent említett "védekezni kell" elv, de sok esetben muszlimok kifejezetten visszautasítottak, vagy megtörtek tűzszünetet ramadánkor, és van olyan támadó hadművelet is, amelyet ramadán akciónak hívnak, vagy például a Yom Kippur háború, amelyet az arabok indítottak, kifejezetten ramadánkor.

A lista elején azonban olyan egyedi csaták vannak, melyek közül sokat a muszlimok kezdtek el, kifejezetten ramadánkor, és van közöttük olyan is, amelyet maga Mohamed irányított. Ezeknél ékesebb bizonyíték szerintem nem kell. Mivel a ramadán ideje a mi időszámításunk szerint mindig változó, ezért én nem tudom pontosan, hogy ezek a csaták tényleg ramadánkor kezdődtek-e el, de nincs okom feltételezni, hogy a Wikipédia ebben sorozatosan tévedne.

A címbeli kérdésen kívül szeretnék még egy fontos, egészen másfajta érvet felhozni amellett, hogy az iszlámnak nemcsak, hogy köze van az iszlám terrorizmushoz, de nem látom, hol húzódna éles határvonal a szélsőséges iszlám, és a mérsékelt iszlám között. Az Iszlám Államról szóló hírek leginkább sokkoló része az, amikor lefejeznek, vagy máshogy kivégeznek embereket kémkedésért, homoszexuális cselekedetekért, a ramadán megtöréséért, vagy más vallásos vagy politikai-hadászati okokból. Ez ugyebár szélsőségesnek számít, mert itt Európában mi nem fejezünk le senkit, az Egyesült Államokban meg ugyan kivégeznek embereket, de csak sokkal komolyabb esetekben, és nem lefejezéssel, és utána nem mutogatják. Továbbá az Egyesült Államokban a vádlottat viszonylag fair bírósági tárgyalás illeti meg. Szerintem ez a különbség jelentős, de én nem vagyok a halálbüntetés mellett, tehát nem fogom ez Egyesült Államokat védeni, a legjobb, ha ezt európai szemszögből nézzük, hiszen azok vagyunk. A mi szemszögünkből mindenképpen szélsőségesek ezek a lefejezések.

Igen ám, de az is egy elég friss hír, hogy Szaudi-Arábia idén több, mint 100 embert fejezett le. Le szoktak ők fejezni másik évben is sok embert, de az idei év termése kimagaslóan "jó". Na most mi is a különbség az Iszlám Állam és Szaudi Arábia között?! Kb. ugyanúgy kivégeznek embereket olyan okokból, amelyet mi még csak bűncselekménynek sem tartunk, mint például homoszexualitás, vádjával. A helyzet az, hogy Szaudi Arábiában bár van bírósági tárgyalás, de ezek állítólag egyáltalán nem fair tárgyalások. És Szaudi Arábia ugyanúgy mutogatja ezeket a kivégzéseket, mint az Iszlám Állam. Szóval hol itt az a fene nagy különbség?!

Végül mondanék pár szót az európai iszlám terrorizmusról. Ennek a mintázata most már sok eset után szinte kivétel nélkül a következő:

1) Az elkövetők nem bevándorlók, hanem bevándorlók második, harmadik generációs leszármazottjai.

2) Az elkövetők nagyon sokszor nem éppen munkanélküliek, nem kifejezetten nincstelenek, nem végső elkeseredésükben menekülnek a terrorizmusba.

3) Az elkövetők olyan fiatalok, akik normális emberként élnek, de egyszer csak elmennek valami mecsetbe, ahol találkoznak valami szélsőséges imámmal, és innentől kezdve kimossák az agyukat.

4) Az elkövetők legtöbbször továbbra is kettős életet élnek: egyrészt teljesen normális életet, másrészt titokban terrorista kiképzésben vesznek részt, vagy felkészülnek a terrorista akciójukra.

Ennek a mintának megfelelnek a Charlie Hebdo merénylet elkövetői, megfelel Amedy Coulibalyt, megfelel a saint-quentini lefejezős-gázgyáras terrorista, megfelelnek a londoni bombázás elkövetői, és még sokan mások.

A mintázatból egészen nyilvánvaló az, hogy a terrorista akciók oka az iszlám, és szinte kizárólag az iszlám. Az elkövetők élettörténetéből, ha kiennénk azt a bizonyos mecsetet, és szélsőséges imámot, akkor egy teljesen normális életpályát kapnánk.

A mintázatból az is nyilvánvaló, hogy nem a bevándorlás a hibás (a bevándorlók között egyébként kétszer akkora a diplomások aránya, mint a magyarok között). A terrorakciók elkövetői nem a közvetlen bevándorlók. Talán azért, mert ők külföldről menekültek Európába, meg volt az oka, hogy miért menekültek ide, azért jöttek ide, hogy itt jobb életük legyen, és ezért tesznek, dolgoznak, előre akarnak jutni. A baj a következő generációkkal van, akik már nem értékelik Európa értékeit annyira, mert már nincs tapasztalatuk arról, milyen a rosszabb. Ők pont olyanok, mint a hülye Jobbikosok, akik utálják az EU-t, de fogalmuk sincs arról, milyen rossz lenne Magyarországnak, ha kilépne az EU-ból. A második generációs fiatalokból nem mind lesz terrorista, csak azokból, akik elkezdenek mecsetbe járni, ott találkoznak egy szélsőséges imámmal, és beszerveződnek a szélsőséges iszlámba.

Mi tehát a baj közvetlen oka, amely megragadható?! A mecsetekben tevékenykedő szélsőséges imámok. Mi a megoldás?! Ezen imámoknak, és a hálózatuknak a felszámolása. És pont ez az, amit Franciaország elkezdett a Charlie Hebdo merénylet után, és a hírek szerint most Tunézia is ebbe az irányba lépett. A megoldás ez, és nem az idegengyűlölet, nem a xenofóbia, amit a magyar kormány is gerjeszt.

Mi, ateisták persze tovább megyünk, szerintünk még jobb megoldás lenne, ha a vallás praktikusan megszűnne, és a vallásos ideológiáról végre belátnák az emberek, hogy a télapó szintjén lévő mesék. Ugyanis télapó-terroristákról nem tudok a világtörténelem folyamán.

Hoziertől a Take me to Church c. szám már jó pár hete sláger lett, de még most is sokat hallani a rádiókban, ma is hallottam, és gondoltam, írok már erről is egy bejegyzést. Nem vagyok homoszexuális, nem is vagyok különösebben homoszexuális aktivista, nem írnék erről egy ateista oldalon, nem osztanék meg ilyen tartalmat, csakis azért, és akkor, ha a valláshoz köze van. Sajnos túl sokszor is van köze hozzá.

A szám egyébként fülbemászó, és egyébként el kell ismerni, ebben egy kis részt szerepe van annak is, hogy kicsit szakrális dalokhoz is hasonlít. A szövege szerintem szintén elég jó, és itt is van szerepe annak, hogy sokat kölcsönöz vallásos szövegek stílusából. Kicsit olyan, mint Nietzsche Zarathustrája, amely stílusában nagyon is hasonlít a vallásos szövegekhez. Egyébként azért messze van Nietzschétől, csak ez a mechanizmus hasonlít.

Az, hogy a dallam és a szöveg hasonlít a vallásra persze kézenfekvő, és elkerülhetetlen, hiszen a számnak ez a lényege, hiszen egy metaforát, párhuzamot alkot a vallásos imádat és a szerelem, szex között. Ez az ötlet persze nem újkeletű, de nem is túlságosan elcsépelt. Homoszexuális felállásban pedig kifejezetten szokatlan. Az, hogy Hozier az egyházkritikának ezt a formáját választotta sok szempontból előnyös, nekem azért van, ami nem tetszik benne. Hozier egyébként saját bevallása szerint nem ateista, de ez az "ateizmus" szó szűk értelmét veszi alapul. Mivel azt mondja, hogy nincs hite, ezért az "ateizmus" bővebb jelentése szerint ateista.

“I still wouldn’t define myself as an atheist - it’s too absolute. But I don’t have any faith. I think faith is an absurd thing but I’m OK with that. There are no answers because the universe never asked a question in the first place.”

Az utolsó mondat, mely szerint a kérdésekre azért nincs válasz, mert az Univerzum nem tesz fel kérdéseket, ötletes, de azért komolyan nem vehető. Mi teszünk fel kérdéseket, az Univerzumnak egyáltalán nem kell. Sok kérdésre van válasz. És ahogy Wittgenstein mondja: "A rejtély nem létezik. Ha egy kérdést egyáltalán fel lehet tenni, akkor meg is lehet válaszolni azt. " Tractatus 6.5

No de messze kanyarodtunk a daltól, amely végül is egyházkritika, a vallás bornírtságának kritikája. Ez a videóban jobban megjelenik, mert az egy üldözött homoszexuális, fiatal páros sorsát mutatja be. Jellegzetesen ír jellege van, mivel Hozier maga is ír. Ami egyébként ebben a videóban nem tetszett, az az, hogy végül is egy eléggé lehangoló történet, amelyből a szereplőknek talán nincs is erejük kitörni. Számomra túlságosan is önfeladó, gyenge, beletörődő, vesztes hangulata van. És az "amen, amen, amen" a végén erre rímel is. Egyébként kifejezetten érdekes egybeesés, hogy Írországban nemrég fogadták el a homoszexuális házasságot, méghozzá népszavazás után, ami jelentősen megváltoztatta a törvénykezést, de az eredmény maga meg a közvélekedés óriási fordulatát mutatja.

A szövegben is, pontosan azért, mert metaforaként használja a kritizált egyházat, vallást, vannak olyan dolgok, amelyet hallgatólagosan átvesz Hozier az egyháztól. Először a "betegnek születtünk" azzal a kitétellel hangzik el, hogy "hallottuk mondani", de aztán megismétli, a kitétel nélkül. Mintha elfogadná, mintha végül maga is átvenné a bűntudatot.

Sőt, mintha ez az egész bűnösség végül is az identitása, a szexuális kultúrája része lenne. Mintha perverz módon élvezné a bűnt, és azért élvezi, mert bűn. Annyit mondták, hogy elfogadta, átvette, beépült a gondolkodásába. És ez nem tetszik, nem igazán mutat tisztán irányt ez a dal. Akárhogy is metaforikus a dal címe, mégiscsak marad benne valami abból, hogy mintha komolyan gondolná, hogy templomba szeretne menni megváltásért egy olyan "bűn" miatt, ami valójában nem létezik.

Ha én homoszexuális volnék, és kicsit is katolikus, akkor biztos arra jutnék, hogy le van szarva az egyház, és nem lenne bűntudatom. Sőt, minél inkább ellene vannak annak, amit én jónak tartok, annál inkább le van szarva. És én utána a magam módján hívő se tudnék lenni, azért, ha már valaki elkezdett kritikusan gondolkodni, akkor szerintem nehezen állhat meg ott, hogy valahogy máshogy higgyen istenben. Ha nem fogadja el a katolikusok kinyilatkoztatásait, akkor a többi igazolatlan hitet miért fogadná el?! De persze tudom, vannak sokan, akik hisznek, csak nem az egyházak vallásaiban.

Ha azt vesszük, hogy egy ilyen szám sok emberhez eljut, és hatással tud lenni rájuk, akkor persze jó, hogy megszületett, jó, hogy van. Jó irány az, hogy az emberiség kanyarodjon már egyenesbe a saját szexualitásával, tudja azt természetesnek elfogadni, ismerje fel, hogy nem csak a szaporodást szolgálja, hanem élvezet is. A homo sapiens kérem ilyen: élvezi a szexet, és ennek még az evolúciós fejlődése során akár nagyon fontos szerepe is lehetett. Nincs ebben semmi baj. Ilyen szempontból a szex és a vallás allegóriája szintén kifejező: míg a vallásos embernek a vallása jelentős mértékben hozzájárul az életének értelmességéhez, addig a szerelmes emberek nagy része szintén a szerelmében találja meg az élete értelmét. Olyan szerelmes embert még nem nagyon láttam, aki azon tépelődött volna, hogy mit kezdjen az életével. Ilyen szempontból a szerelem nagyon is fontos az ember életében, és a vallásnál annyiban messze jobb, hogy a legtöbb embernek van esélye arra, hogy ne képzeletbeli partnerben legyen szerelmes.

A teisták egyik jellegzetes érve a vallás mellett az, hogy az istenben és a lélekben való hit mindig is létezett az emberiség történetében, minden civilizációban megjelent valamilyen formában, tehát kell, hogy legyen valami alapja az elképzelésnek. A keresztény tanokat, de a keleti ezoterikus nézeteket, vagyis a csí-energiáról, csakrákról szóló babonákat is hallottam már azzal az érvvel védelmezni, hogy „dehát ezek kétezer éves bölcsességek.” Tehát ami elterjedt, és nagy múltja van, az csak nem lehet olyan nagy sületlenség. Erre az érvre utal Arany János is a Honnan és hová? c. versében:

Ami annyi szívbe oltva
Élt világ kezdete olta;
Mit remélt a hindu párz;
Amért lángolt annyi oltár:
Hogy nem addig tart az élet
Míg alant a testbe’ jársz;
Hanem egykor újra éled,
S költözzék bár fűbe, fába,
Vagy keresztül állaton:
Lesz idő, hogy visszatérhet
Régi nemes alakjába,
Megtisztulva, szabadon (…)
Lesz dicsőbb folytatása:
  Ezt én meg nem tagadom.

Tehát ha egy nézet több ezer éve tartja fent magát, ha évezredek óta sikerül követőket toboroznia magának, akkor az biztosan tartalmaz valami igazságmagvat. Ennyi ember csak nem tévedhet, mindenki nem ostoba.

Az érvvel szemben kapásból felhozhatunk két könnyed ellenvetést. Az első az, hogy igenis sok ember is tévedhet, sőt egyidejűleg akár mindenki is tévedhet. Néhány évszázaddal ezelőttig pl. mindenki úgy hitte, a Nap kering a Föld körül, amiben mindenki egyformán messze járt az igazságtól. Tipikus érvelési hiba az argumentum ad populum, vagyis az, amikor valaki a közvélekedésre hivatkozik, azt képzelve, hogy amivel sokan egyetértenek, az igaz. Hasonló érvelési hiba az argumentum ad antiquitatem, vagyis a hagyománnyal, "régiséggel," elfogadottsággal való bizonyítás. Pedig ami hagyományos, nem feltétlenül helyes.

A másik ellenvetés a vallások diverzitásának ténye, amiről Mátyás elég sokat írt már itt a blogon és máshol is. A diverzitás azt jelenti, hogy a vallások ugyan nagy múltúak és elterjedtek, de ugyanolyan sokfélék és ellentmondásosak is. Minden vallás máshogyan képzeli el az istent vagy isteneket, a lelket és a túlvilágot – így nem lehet mindegyiknek egyszerre igaza. A vallások egy része tehát törvényszerűen téved, de mivel nincs semmiféle eszközünk arra, hogy eldöntsük, mely vallások találnak rá az igazságra és melyek fognak mellé, kézenfekvőbb azt feltételezni, hogy mindegyik téved, és a vallás úgy ahogy van, lényegét tekintve téveszme.

Az érv tehát önmagában is eléggé gyengének mondható, de van vele ezeken kívül még egy másik probléma is, mégpedig az, hogy a valláshoz hasonlóan az ateizmusnak is megvan a maga múltja; így tehát az ateisták is érvelhetnek azzal, hogy az ateizmus (vagy esetleg a fizikalizmus) is éppolyan régi jelenség, mint az istenhit.

Titus Lucretius Carus az i. e. első században írta meg A természetről (De rerum natura) c. művét, amelyben az isteni teremtés és a lélek önálló (testtől független) léte ellen érvel, és a természetet az atomok összességeként írja le. A természeti létezők és mozgások kizárólag fizikai folyamatok eredményei, amihez semmi közük nincs az isteneknek. Lucretius tehát egyfajta ókori ateista volt, és jóval Krisztus előtt alkotott – vagyis az ateizmus valójában régebbi (más szóval ’hagyományosabb’, ’ősibb’) világnézet a kereszténységnél. Ha tehát valaki a "hagyományosságot" bizonyító erejű érvnek érzi, akkor azt az ateizmus mellett is érvnek kell elfogadnia. (Titus Lucretius Carus: A természetről. Kossuth Kiadó, Bp., 1997.)

Lucretius a műben a világ működésének számos alapvető kérdését igyekszik megmagyarázni (pl. az érzékelés szerkezete, az élet keletkezése, a fény és a hang természete, az égitestek mozgása stb.); én itt csak azokkal a témákkal foglalkozom, amik ateista szempontból érdekesek, vagyis az istenek és a lélek létének problémájával.

Lucretius azzal kezdi a művét, hogy az értelmet szembeállítja a vallással. A vallás sötét és ijesztő hatalom, amellyel szemben Lucretius elődje és mestere, Epikuros lépett fel a tiszta értelem fegyverével.

Hajdan a vallás terhe alatt rútul leigázva
Fetrengett földünkön az emberi élet,
Közben a menny boltjáról rázta fejét fenyegetve,
S rettenetes képével rémítgette a népet.
Mint a legelső, egy görög ember mert csak a földön
Szembeszegülni e rémmel s annak ellene állni.
(…) És végtére ő lett győztes az ész erejével,
Melynek szárnyán lángfalain túl ment a világnak. (I. 56-67)

 Lucretius kereken kimondja, hogy a vallás negatív társadalmi jelenség. Erre példaként Agamemnónt hozza fel, aki a saját lányát áldozta fel az isteneknek a trójai háborúba menet, hogy sikeres legyen a küldetésük.

Oltárhoz vitték, nem azért, hogy az ünnepi eskü
Végezetével víg násznép kísérje el onnan,
Ám hogy büntetlenül, tisztán és épp eladó lány
Korban váljék áldozatául a gyilkos apának,
Csakhogy a hadnak könnyű és sikeres legyen útja. (I. 90-94.)

Ez azért érdekes, mert az áldozat a kereszténységtől sem idegen gondolat. Kierkegaard pl. a Félelem és reszketés c. művében Ábrahámot mint hőst ünnepli, aki a saját fia feláldozásakor túl tud lépni a saját morális gátjain. Az erőszak, áldozat, gyilkosság tehát nem csak az egyik vagy a másik, hanem mindegyik vallás alapvető eleme.

Lucretius fizikalista világképének alapja az atom (szembeszáll a preszókratikus filozófiai hagyománnyal, amely szerint valamilyen elemet tekintettek a világ ősokának.) A világ ’őselemekből’, más szóval ’magvakból’, vagyis atomokból, parányi anyagi részecskékből áll. Az atomok olyan aprók, hogy a mi számunkra láthatatlanok. Ha megfigyeljük az aranygyűrűt vagy a kőutat, láthatjuk, hogy hosszú idő alatt ezek a kemény dolgok is elkopnak, ami csakis úgy képzelhető el, hogy egészen parányi részek válnak le belőlük, ez pedig bizonyítja az atomok létezését. Ami van, az anyagi természetű. Lucretius megállapítja, hogy a szél, a hang és a fény is materiális létező, hiszen ha nem anyagi természetűek lennének, nem tudnának hatást gyakorolni más dolgokra, beleértve az érzékszerveinket is. A szél pl. láthatatlan, de ha nem materiális részecskékből állna, akkor nem lenne képes kiforgatni egész erdőket a földből, vagy felkavarni a folyamok vizét.

Az őselemek szüntelen mozgásban vannak, összetapadva felépítik a dolgokat, aztán szerteszéledve lebontják azokat. A világ tehát az atomok folytonosan újrastrukturálódó halmazainak összessége, ez a mozgás a kizárólagos oka mindennek, és nem az istenek vagy más természetfeletti erők. A sziklákat éppúgy atomok alkotják, mint a vizet vagy a levegőt, a különbség csak annyi, hogy előbbiek szorosabban összetapadnak, míg az utóbbi anyagokban az atomok szellősebben helyezkednek el. Lucretius ez híres hasonlatával érzékelteti: ha láttunk már fénysugarat, amely egy homályos, sötét térbe hatol be, akkor megfigyelhettük a benne táncoló porszemeket, éppen így mozognak az atomok is. Az atomok különböző alakúak (a keserű ízű ételek pl. szögletesebb, az édesek gömbölyűbb részecskékből állnak), de e formáknak nem végtelen a mennyisége. A létező dolgok sokfélesége a véges számú különböző típusú őselemek sajátos arányú szerveződése, ahogy Lucretius saját költeménye is szavakból és mondatokból épül fel, amelyek viszont néhány betű kombinációi. Egyes szövegrészekből arra lehet következtetni, hogy Lucretius nem utasítja el az istenek létezését (pl. III. 1-30), ám arról meg van győződve, hogy ha léteznek, akkor az ő ideális szférájuk teljesen független a mi fizikai világunktól, és arra semmilyen hatással nincs:

Mindezeket helyesen felfogva, az is kiviláglik,
Hogy mindig szabadon s nagygőgű istenuraktól
Menten, a természet végez mindent s maga alkot. (II. 1086-1088.)

Az istenek egyébként már csak azért sem teremthették a világot, illetve azért sem irányíthatják azt, mert a világ túlságosan is tökéletlen, tele van hibával, fogyatékossággal. A föld nagy részét tengerek és vad, élhetetlen vidékek foglalják el, a föld művelésre szorul, a hideg tél és az izzó nyár elveszi az ember idejének felét stb. (V. 185-224.)

Lucretius a mű harmadik könyvében tér rá a lélek és a test problémájának tárgyalására. Kifejti, hogy ez a kettő nagyon szoros kapcsolatban áll egymással: a test változásait a lélek is megérzi, a lélek viszont mozgatja a testet. Lucretius ebből levonja a teljesen logikus következtetést, hogy a lélek is testi jellegű képződmény.

Lucretus itt tehát az ún. szubsztanciadualizmus cáfolatát, az ún. mentális okozás problémáját járja körül a maga módján (a test és lélek témájával foglalkozik a filozófiának az elmefilozófia nevű ága). A szubsztanciadualizmus Déscartes-nál fogalmazódott meg teljesen egyértelműen: a test és a lélek eszerint két teljesen önálló szubsztancia, vagyis két önmagában is teljes, egész, önazonos lényegiség, de a test anyagi, míg a lélek anyagtalan. A mentális okozás ezt az elképzelést úgy cáfolja, hogy rámutat: ha a lélek anyagtalan, akkor nem lehet képes hatni egy anyagi objektumra, vagyis nem lehet kapcsolat a kettő között. A szubsztanciadualizmus tehát nem működik. Lucretius arra a gondolatra jut, hogy a léleknek anyagi természetűnek kell lennie.

Még azt is bizonyítja e tény, hogy a lélek, az elme
Testszerű természettel bír: mozgatja a testet,
Fölkelt álmunkból és váltja cseréli az arcunk,
És az egész embert mintegy mozgatja, cseréli.
(…) És azután azt is látjuk, hogy a lélek a testtel
Együtt érez, s bölcs összhangban működik azzal.
(…) Testi sajátsággal kell hát hogy bírjon a lélek,
Mert sérelmet szenved a test nyílverte sebétől. (III. 161-176.)

Lucretius úgy képzeli el, hogy a lélek is atomokból áll. Mivel az ész jóval fürgébb a testnél, a lélek atomjai rendkívül finomak, mozgékonyak is kicsinyek. Amikor a test elpusztul, a lélek atomjai a lehelettel elhagyják azt, és eloszlanak a légbe. Ez azonban nem jelenti azt, hogy a lélek túléli a test halálát, hiszen ha a lélek atomokból áll, akkor ezekre az atomokra is érvényesnek kell lennie az anyag törvényének, amely szerint ezeknek az elemeknek a szüntelen mozgása mindig új létezőket hoz létre, mindig új dolgok szövetébe épül be. A test és a lélek csak együtt alkot egy élő szubsztanciát, külön-külön mindkettő elpusztul.

Mert gyökerők közös, és nem és nem tépheted úgy el a kettőt,
Hogy vesztét ne okozzad azonnal mindkettőjüknek,
Mint nem vagy képes, mondjuk, kiszakítni a tömjén
Testéből a szagot, hogy a lényege el nem enyésszen.
Igy elménk s lelkünk természete sem vehető ki
Testünkből, hogy azonnal fel nem bomoljon egészen.
(…) Hogy sem a test, sem a lélek képessége a másik
Nélkül semmire nem megy, s nem gyakorolja az érzést.(III. 325-354.)

Lucretius további érveket is felhoz a lélek önálló léte ellen. Először is kifejti, hogy mivel az érzékszerveink testi jellegűek, ezen érzékszervektől megfosztva a lélek önmagában nem lenne képes semmilyen érzékelésre. Testi szem nélkül pl. a lélek nem látna semmit a körülötte lévő világból. A lélek halhatatlansága ellen szól az is, hogy olyan szorosan összefügg a testtel, és teljes mértékben ki van szolgáltatva annak. A testi betegségek pl. a lelket éppúgy megviselhetik, megváltoztathatják, mint a fizikumot. Ha bort fogyasztunk, az a lélekre éppúgy hat, mint a testre. Ha ilyen sérülékeny és befolyásolható a lélek, akkor miért gondoljuk, hogy súlyosabb traumákat (mint pl. a test halála) viszont gond nélkül, épen túlélhet? Arra is akad példa, hogy valaki nem hirtelen hal meg, hanem lassan fogy el az élete, egészsége, ereje. A lélek ilyenkor szintén elfogy apránként. Hogyan létezhetne akkor a test halála után, ha már annak életben elfogyott?

A lélek ráadásul folyamatosan változik az ember élete során. Amikor megszületünk, a lélek is erőtlen, majd együtt fejlődik a testtel, és idős korban a lélek képességei is gyengülnek, akárcsak a testé. Ha pedig a lélek időben alakul, akkor ki van szolgáltatva az időnek, tehát nem lehet örökkévaló (445-449).

Továbbá, ha a lélek örökkévaló lenne, akkor a mi születésünk előtt is kellett volna léteznie a lelkünknek, ebben az esetben viszont rendelkeznünk kellene a születésünket megelőző emlékekkel. Hogy nincsenek ilyen emlékeink, az jelzi, hogy lelkünk sem volt. Ha viszont, cáfolja Lucretius a lehetséges ellenvetést, a születéskor a lélek annyira átalakul, hogy az előző emlékek kihullanak belőle, az lényegében felér egy halállal: az új lélek már nem azonos az előzővel (668-676).

Megfigyelhetjük azt is, hogy minden élőlénynek rá jellemző lelke van: az oroszlánok mindig agresszívek, a szarvasok félénkek stb. Ha a lélek örökkévaló lenne, és testből testbe vándorolna, akkor mindig a saját belső késztetései szerint cselekedne, és nem az éppen aktuális test szerint. Az oroszlánok pl. úgy cselekedhetnének, mint az emberek, hiszen a lélek, ami őket hajtja, előzőleg emberben lakott. Ha viszont azt mondjuk, hogy a lélek minden megtestesüléssel átváltozik, akkor azzal elismerjük, hogy a lélek nem állandó, így viszont a múlandóságnak is ki van szolgáltatva (739-773). Különben is: ha egy lélek teljesen más lesz, mint előzőleg volt, akkor az már egy másik lélek, amely az előző halálával keletkezett.

Mint mondtam, Lucretius úgy képzeli, hogy a lélek finom, apró atomokból áll. Ezeket a finom atomokat szerinte a test tartja egyben, a test határai préselik össze egy önazonos létezővé. A test burkát elhagyva az atomok olyannyira szétszélednek, hogy megszűnik köztük a kapcsolat, és a lélek elpusztul.

Lucretius műve cáfolja tehát azt a gyakran hangoztatott nézetet, hogy a vallásosság mindig is az ember alapvető létmódja volt, és hogy a lélekben való hit elutasítása valamiféle „modern hóbort”. Az ateizmusnak, mint látjuk, komoly múltja van, a maga több mint kétezer éves gyökereivel eredendőbb és régebbi is, mint a kereszténység.

Éppen Baron d´Holbach-tól a Szentek képtára c. könyvet (Kossuth könyvkiadó 1966) olvasom, amelyben valójában nincs is sok kép, hanem tulajdonképpen a korai időktől a báró idejéig a kereszténység történelméről szól, és bár sokszor sorol fel benne "szenteket", de ezek leginkább gondolkodók, vallási vezetők, püspökök, és a könyv végül is elég vaskosan az ideológiai és hatalmi harcokról szóla kereszténység történelme folyamán.

Az egyik legérdekesebb fejezet az, amely a keresztény mártírok történetét tárgyalja, tulajdonképpen a korai kereszténység egész történetével egyetemben. Én mindenesetre itt eme történet részletes ismertetése helyett csak azt az igen érdekes kérdést emelném ki, hogy vajon a keresztény mártírok halála igazolja-e, hogy a keresztény hit igaz?! Vagy legalább erős érvet képez-e mellette?! Értelmes embernek, ha felteszik e kérdést, akkor szerintem magától is arra kell, hogy jusson, hogy már hogy a fenében igazolná, és miért is volna ez erős érv. Ha ennyiből állna egy vallás, ideológia vagy elmélet igazolása, akkor sok hamisságot lehetne igazolni. De azért hallottam már én is kereszténytől ezt az érvet, és egyébként Holbach báró egészen érdekes meggondolásokat írt le, hogy a mártírok története miért nem érv a kereszténység igaza mellett. A könyv az alábbi érveket hozza fel ez ellen:

1) Holbach báró felhívja a figyelmet, hogy igazából csak az apostolok azok, akik állítóla saját szemükkel látták Jézus halálát és feltámadását. Tehát csak az ő mártíromságuk számíthat igazán, a többiek olyan tézisekért haltak meg, amelyekről saját tapasztalatuk nem volt, így a haláluk sem igazolhat semmit, csak annyit, hogy igen erősen hiszékenyek voltak (101.o.).

2) Az apostolok haláláról valójában keveset tudunk, és az sem nagyon jól igazolt (101. o). Péter és Pál a legenda szerint Rómában haltak meg, kivégezték őket a hitükért, de valójában ez nem igazán jól igazolt. Pál egyébként nem találkozott Jézussal.

3) Holbach felhívja a figyelmet, hogy a mártíromsággal a keresztények nincsenek egyedül, sok vallás tanítói adták hitükért életüket a történelem során, ez az új vallásoknál már csak így van, hacsak nem olyan szerencsések, hogy nagyon gyorsan hatalmat szereznek, mint Mózes és Mohamed a saját törzsében. Holbach Zarathustrát (a könyvben Zoroaszter) említi, mint aki többedmagával meghalt a vallásáért (102.o.).

4) Holbach felveti azt, hogy de miért mennének a halálba a vallási vezetők?! Különösen, ha szélhámosok.Ez nem tűnik racionálisnak, különösen, ha egyébként tudják, hogy átvágják a népet. Csakhogy Holbach szerint dehogynem lehet "racionális" az ilyen viselkedés, hiszen ezek a vallási vezetők csak bizonyos kockázatot vállalnak, bizonyos előnyökért cserébe. A vallási vezetők élete nagyon is jó, ami megérhet bizonyos kockázatvállalást. Akár ahalál kockázatának vállalását is. Holbach emlékeztet, hogy tolvajok, betörők, rablók is hasonlóan vállalnak kockázatot - Holbach idejében még valóban a halál vállalták - a rövidtávú hasznokért cserében. Ugyanez érvényes lehet egy vallási vezetőre is, még akkor is, ha maga sem hiszi a terjesztett hitét: egyszerűen ő ezt a szélhámos mesterséget választotta, amelyben kap valamit valamiért (104. o.).

5) Én egy másik példát szoktam erre mondani: a II. világháborúban emberek milliói haltak meg a fronton. Egyesek a nácizmus védelmében, mert hittek benne, egyesek a nácizmus ("fasizmus") ellen küzdöttek, mert hitték, hogy nem igaz. Sokan pedig csak azért, mert a kötelesség, az érdek hajtotta őket, vagy csak nem mertek dezertálni. Mindkét oldalnak nem lehetett igaza, tehát minimum az egyik oldalon sok katona áldozta életét egy hamis hitért.

6) Még egy másik példa, amelyet Holbach szintén nem hozhatott fel, viszont napjainkban teljesen kézenfekvő. Manapság ugyanis majd minden héten hallunk egy öngyilkos terrorista merénylőről. Ezek manapság szinte kivétel nélkül muszlimok. A muszlimokon kívül ez a példa mindenkit meg kell, hogy győzzön arról, hogy az, hogy valaki az életét adja a hitéért, igazolja a fanatizmusát, de nem igazolja a hitének igazságát.

Összességében tehát levonhatjuk a konklúziót: a keresztény mártírok egyáltalán nem igazolják a hitük igazságát. Ezt szerintem minden értelmes ember kb így látja, ha belegondol, én csak azrt írtam erről, mert Holbach báró könyve érdekes, és az analízisét a bűnözőkről igen érdekes, és megvilágító erejű érvnek találtam.

Általában a gonosz problematikájával kapcsolatban az az álláspontom, hogy:

A) Ez egy olyan kérdés, ahol a hívő teológusok rendkívül sok, kacifántos teodiceát dolgoztak ki, emiatt elbonyolították a dolgot.

B) Értelmes ember végül is nem juthat másra, mint, hogy a világ megismerhető állapota nem egyeztethető össze azzal a jótékony, mindenható, mindent tudó istennel, amiben többek között a keresztények hisznek. Tehát minimum a kereszténység igazolhatóan hamis, és a keresztény vallással szemben csak erős ateista lehet az ember.

C) Az egész történetet Szalai Miklós könyve (Szalai Miklós: Létezik-e Isten? Ateista érvek a mai angolszász filozófiában. L’Harmattan, Bp., 2005) olyan részletességgel tárgyalja, ami a legtöbb embernél túlmegy a szükséges mélységen, de ha valaki akarja, beleáshatja magát, és utána járhat, hogy a B állításomban a kacifántos védekezések végigvétele után is igazam van.

Emiatt ezt a kérdést csak bizonyos szempontból, bizonyos alkalmakkor, bizonyos apropók esetében tárgyaltam. Magáról a szabad akarat védekezésről is írtam már egy részletes kritikát. Most is van egy ilyen apropóm, nevezetesen konkrétan vitatkoztam egy filozófus doktorandusszal, akinek erről volt a kérdésben egy olyan védekezése, amelyre választ kellett adnom. Adtam is bizonyos választ, sokáig vitatkoztunk, de ha összeszedem az érveimet, nyilván még jobb érveket tudok felhozni ellene. Közben annak is utána néztem, hogy Szalai könyvében tárgyal hasonló védekezéseket, tehát több alkalommal is hivatkozni fogok a könyvre.

A védekezés fokozatosan bontakozott ki, és végül a következő hipotézis alakját öltötte: isten azért nem tudja kiszámítani az emberi viselkedést, és azért nem felelős az emberi rosszért, mert isten szándékosan teremtett a világban véletlen komponenseket, és ezek különösen az emberi viselkedésben meghatározóak, és a szabad akarat lényeges részét képezik. Ez a hipotézis szerintem a már említett kacifántos, bonyolult, hajmeresztő védekezések közé tartozik, és tarthatatlan. Ennek kifejtéséről szól ez a post. A következő érvek szólnak a védekezés ellen:

1) Amennyiben isten csak az emberbe teremtett ilyen valódi véletlen faktort, akkor az nem magyarázza az embertől független rosszat a világban, például az árvizeket, vulkánkitöréseket, vagy ha az embertől lehető legfüggetlenebb katasztrófát akarjuk felhozni, akkor egy meteor becsapódását, amely agyonüt valakit. Az embertől független véletlen teremtése csak azért, hogy az embert szívassa isten, és megpróbáljon kikerülni a felelősség alól pedig indokolhatatlan. A "természet szabadsága", mint érték tudtommal semmilyen teológusnál nem szerepel ötletként sem. A védekezés tehát csak az ember által okozott rosszra vonatkozik. Egyébként makro szinten a természetről mindenképpen az a tudásunk, hogy determinisztikus, és csak álvéletlenek vannak benne. Azaz a meteor becsapódása determinisztikus, legfeljebb mi nem tudjuk előre, mert nem ismerjük az összes szikla pályáját a Naprendszerben.

2) Véleményem szerint a szabad akarat azon fogalma, amely valóban az emberi viselkedés fontos jellemzőjét írja le, és egyfajta "érték" lehet, az a minimum makro szintű determinizmust feltételezi. Magyarul kompatibilista vagyok (már erről is írtam részletesen), és csak ezt tartom elfogadhatónak, tehát az indeterministák véleményét fogalmomzavarnak tartom. Szerintem egy valóban véletlenszerűen viselkedő embernek nincs szabad akarata, hanem a véletlen rabja. Egy ilyen libertárius szabad akaratnak nem volna szerintem értéke, továbbá egy ilyen embernek felelőssége sem volna (ld. Szalai 52. oldal). Ezzel szemben a szabad akarat, és a felelősség szerintem azt jelenti, hogy az emberek döntései a karakterüktől függenek, és nem annyira külső tényezőktől. Ezáltal lesz az ember szabad a külső tényezőktől, és ezáltal lesz felelős a maga cselekvéseiért.

3) Nem látom a Bibliában, vagy a hagyományos keresztény vallásban annak hangsúlyos megjelenését, hogy az akármilyen értelemben vett szabadság akkora érték lenne, hogy felülírja a jóságot, mint értéket. Tehát annak a hipotézisnek, hogy isten számára a szabad akarat fontosabb, mint az, hogy a világban ne legyen gonosz, nem látom az alapjait a keresztény hitben. A Hegyibeszédben például szó van többször is a törvénynek való engedelmességről, és egymás szeretetéről, de a szabadságról egy kukk nincs benne. A Genezisben a bűnbeesés története kifejezetten arról szól, hogy a szabadság bűn, hiszen a bűnbeesés abban áll a Biblia szerint, hogy Ádám szabadon választott. Szembe fordult isten akaratával. Valójában más kár ugyanis nem történt a "bűnbeesésnél". A szabadság értéke inkább egy modern kitaláció, egy ad hoc hipotézis, és védekezési technika a keresztény teológusok részéről. Tehát ezt csak azután találták ki, amikor filozófusok feltárták a gonosz problémáját. És még ezután sem a szabadságszeretetet szokták isten fontos attribútumának mondani. Mindenható, teremtő és jóságos istenről szoktak beszélni, de arról nem, hogy isten a jóságán felül is mindenek előtt szabadságszerető. Ezt az állítást így sehol sem láttam, soha nem hallottam.

4) Isten mindenhatósága a legtöbb komoly teológusnál, így pl Aquinoi Tamásnál is azt jelenti, hogy isten mindenre képes, ami logikailag egyáltalán lehetséges. Ennek klasszikus példája az, hogy "tud-e isten olyat követ teremteni, amelyet nem tud felemelni?" Az elfogadható megoldása a teológusoknak az, hogy nem tud. Azért nem tud, mert itt logikai önellentmondásba keveredne. Mert ha tudna, akkor nem tudná felemelni, azaz nem volna mindenható. Az elfogadható megoldás nem az, hogy isten tud ilyen követ teremteni, és aztán nem tudja felemelni, ami nem baj, hanem az, hogy nem tud ilyen követ teremteni, ami nem baj, mert a mindenhatóságba ezt eleve nem értettük bele.

5) Ezek után gondoljuk meg azt, hogy mit jelent az, hogy isten valódi véletlent teremt. Ez azt jelenti, hogy teremt egy olyan dolgot, aminek viselkedését nem tudja előre látni. Mivel isten mindenhatóságába beletartozik, hogy mindennek a viselkedését előre tudja látni, hiszen ez logikailag nem lehetetlen, ezért ez bizony ellent mond isten mindenhatóságának (Szalai 54. oldal). De facto a valódi véletlen isten mindenhatóságának ellentmond. Ennek az elfogadható feloldása az, hogy azt mondjuk: isten nem tud valódi véletlent (megjósolhatatlan dolgot) teremteni, ahogy felemelhetetlen követ sem. Az a hipotézis, hogy isten mégis teremtett ilyet, az olyan, mintha valaki azt hinné, hogy mégis teremtett felemelhetetlen követ, oszt jónapot.

6) Az is általános vélemény, hogy isten ex nihilo teremtette a világegyetemet. Ez önmagában is problémás feltételezés, szerintem ez - egyetlen esetet kivéve - értelmetlen. Mert mit jelent az, hogy a semmiből valamit teremt isten?! Hogy képzeljük ezt el? Miféle analógia, modell van erre?! Van ennek bármiféle leírása, bármiféle törvényszerűsége?! Az egyetlen modell, amit erre el lehet képzelni, hogy isten úgy teremtette a világot a semmiből, hogy az egy szimuláció, amely egy program. Programot tényleg lehet a semmiből teremteni. Persze ez a teremtés csak olyan értelemben ex nihilo, hogy az univerzum tényleg a semmiből teremtődik, de előfeltétele, hogy egy meta-univerzumban legyenek számítógépek, amik bizony vaskos hardverek, anyagi tárgyak. Tehát az ex nihilo teremtés egyetlen olyan elképzelése, amelynek van analógiája nem oldja meg az eredet kérdését véglegesen, de a teremtés tényleg ex-nihilo jellegű. Isten ebben az esetben programozó szóval jelentősen le van fokozva a hagyományos elképzeléshez képest. De a mostani kérdés szempontjából van még egy probléma: nevezetesen egyetlen programozó sem tud valódi véletlenszám generátort ex nihilo írni, csakis külső erőforrások alapján (például az áramerősség, vagy a dátum). Ha tehát valahogy azt gondoljuk, hogy isten mégis ex nihilo teremtette a világot, és mondjuk előbb egy meta-univerzumot (hogy hogyan, az megint problémás), abban valami számítógépet, és aztán azon szimulációként teremtette meg a világegyetemet, akkor abban a valódi véletlen az csak a meta-univerzum egy fizikai folyamatából fakadhat, amely fizikai folyamat természetesen isten teremtménye, tehát nem lehet általa kiszámíthatatlan. A világegyetem, mint program teremtése annyit jelent, hogy meghatározzák a működési szabályait. A valódi véletlen pedig pont ennek az ellentéte, tehát inkonzisztens az ilyenfajta teremtéssel. Másfajta teremtésnek meg nincs analógiája, modellje, nem képzelhető el értelmes módon.

7) Az is általános elképzelés, hogy isten az univerzum idején kívül van, sőt, időn kívül. Ha ugyanis isten valamiféle időben lenne, pláne az univerzum idejével azonos időben, akkor lenne a teremtésnek egy pillanata, és lenne előtte egy pillanat, és az előző pillanatban isten eldöntötte, hogy világot teremt. Igen ám, de akkor isten az előző pillanatban nem lehetett tökéletes, mert hiányzott neki az Univerzum, és ezért teremtette. Továbbá akkor istenben megszületett az elhatározás, azz isten változik. Bármiféle oka volt istennek a teremtésre, az valami hiányt, tökéletlenséget feltételez, és ellent mond isten tökéletességének. Nos, emiatt feltételezik, hogy isten nincs időben, és felette van az univerzum idejének. De ha ez így van, akkor isten mindenképpen ismeri az univerzum teljes történését, minden gonosz döntést, akármennyire is véletlen, és kiszámíthatatlan. Isten ez esetben nem kiszámolja a döntéseket, hanem tudja az Univezum teljes történetét (Szalai 58. oldal). Tehát felelős érte, a gonoszságokért is.

8) Amennyiben ettől eltekintünk, és azt feltételezzük, hogy akármennyire is lehetetlen, isten képes volt olyan véletlent teremteni, amelyet nem tud megjósolni, és az összes eddigi problémától eltekintünk, még mindig ott van az, hogy isten annyira azért már csak nem hülye, hogy a valódi vélétlenről ne lássa legalább azt, hogy: "hú bazdmeg, ebből baj is lehet, sőt, nagy valószínűséggel lesz". Itt ugye azt nem feltételezzük, hogy isten tudta volna, hogy Hitler ki fog irtani 6 millió zsidót, de azt igen, hogy ilyen dolgok benne vannak a pakliban, és nagy valószínűséggel meg fog történni valami szörnyen rossz dolog. Kb olyan ez, mint amikor valaki részegen vezet. A részegséggel az agond, hogy az ember viselkedése kevésbé kiszámítható. Az alkohollal az ember szándékosan teremt ilyen véletlen helyzetet. Ezek után felelős embertől elvárjuk, hogy az alkoholos beszámíthatatlansg általános mértékének megfelelően, legalább bizonyos dolgokat kerüljön. Ezzel a metafórával élve isten szándékosan berúgott, aztán teremtett egy részeg Univerzumot. Ez felelőtlen, nem jóságos és tökéletes viselkedés. Isten az emberhez képest még abban is jobb helyzetben van, hogy a pontos valószínűségeket is ki tudja számolni. Bizonyos valószínűségeket ugyanis még emberek is tudnak számolni, ha isten mindent tudó, akkor legalább annyit feltételezni kell, hogy a véletlen faktorok tökéletes statisztikai leírását ismeri, és tökéletesen ki tudja számolni a valószínűségeket. Na most ezek után erkölcsileg tarthatatlan, a jóságossággal összeegyeztethetetlen, hogy isten azt mondja: "fő a szabadság, az nem számít, hogy 90 százalék eséllyel kiirtanak 6 millió zsidót, simán megéri". Ha isten nem ismeri az általa teremtett valódi véletlen eloszlások statisztikai jellemzőit, például egy normáliseloszlás szórását és várható értékét, akkor kérdés, hogy ki határozta ezeket meg. Ha egyáltalán a véletlen teremtésének lenne értelme, akkor minimum a definiáló statisztikák meghatározását jelenti: "legyen egy normális valószínűségi eloszlás m várható értékkel, és szigma szórással".

9) Továbbá, amennyiben valódi véletlen van, és ez játszik szerepet abban, hogy a nácik kiirtottak 6 millió zsidót, akkor a nácik maguk nem felelősek érte. Akkor a nürnbergi perek értelmetlenségek voltak, hiszen "szegény" nácik nem tehettek róla, a valódi véletlen a felelős. Ha isten nem tudja kiszámolni a valódi véletlent, akkor ember meg pláne nem. Tehát ha isten nem felelős, akkor senki nem felelős a sok gonoszért a történelemben. Akkor az emberek nem lesznek se nem jók, se nem rosszak, akkor az erkölcs, mint olyan értelmetlenségét veszti.

Tehát összességében a gonosz problematikájának ezen kivédési kísérlete sem tartható. Ez a 9 pont nem egyetlen problémát jelent, hanem problémák feloldhatatlan tömkelegét. Az egész elképzelés ezer sebből vérzik.

Mint tudjuk, Írország népe a napokban úgy döntött, engedélyezni kell a melegeknek, hogy ugyanolyan módon köthessenek házasságot, mint a heteroszexuális párok. Én személy szerint nem érzek kitörő örömet a melegházasság elfogadása miatt, mivel nem mondhatnám, hogy nagyon intenzíven foglalkoztat a téma, de azért úgy gondolom, az írek helyesen döntöttek. Teljes mértékben egyetértek azzal a nézettel, hogy az egyneműek is a heteroszexuálisokhoz hasonló törvényes kapcsolatban élhessenek, és a szexuális beállítódásuk miatt ne érhesse őket semmilyen méltánytalanság. Szerintem a szerelmi élete mindenkinek a magánügye, intim dolog, amibe senkinek nem lehet beleszólása, mindenkinek joga van ahhoz, hogy úgy éljen úgy szeressen, úgy legyen boldog, ahogyan akar és ahogyan tud. Ehhez persze másfelől az is hozzátartozik, hogy a magam részéről azt is taszítónak találom, ha valaki az intimitásait reklámozza, pl. amikor a celebek és egyéb emberfajták kibeszélik a szexuális életüket, válásukat a showműsorokban, bulvárlapokban vagy akárhol. Engem mindenki kíméljen meg az intim ügyeitől. Belőlem az is ellenérzést váltott ki egyébként, amikor a napokban pár nő azért kezdett harcolni, hogy a McDonald’s-ban vagy a plazában szoptathassanak. Én egyáltalán nem vagyok kíváncsi rájuk, és méltatlannak érzem, hogy nekem kelljen elfordulnom, ha kigombolkoznak a közös térben.

Ám amiről valójában beszélni akarok a hír kapcsán, az a házasság intézménye és a kereszténységnek az ahhoz való viszonya. Egyáltalán nem vagyok házasságellenes, sőt úgy gondolom, hogy egy kiegyensúlyozott, harmonikus párkapcsolat, amit a törvény is szentesít, valóban az élet legszebb adománya, és persze a gyermekeknek is az az ideális, ha teljes, szerető családban nőnek fel. Akinek jól sikerül a házassága, hálás lehet a sorsnak, és kívánok mindenkinek, hogy így legyen. Viszont nemigen tudom elfogadni azt, amikor a kereszténység képviselői a „hagyományos” házasságról beszélnek, ami szerintük Isten akarata, és az egyedüli út, ami elvezet a boldogsághoz és az abszolút erényhez. Ez az elképzelés így ebben a formában szerintem egész egyszerűen demagógia, ami tudatlanságból fakad.

A házasság, ha sikerül, jó és szép, de messze nem „természetes” társadalmi jelenség, nem az erkölcsös élet kizárólagos formája, és a boldogsághoz is sokféle út vezethet. Először is, semmi kivetnivaló nincs abban, ha valaki nem megy férjhez, nem nősül meg, vagy nem vállal gyereket. Sokféle lehetőségünk van arra, hogy hasznosak legyünk az emberiség számára, pl. akár olyan módon is, hogy a saját személyiségünket munkáljuk ki, hogy önmagunkon dolgozunk. Az is tagadhatatlan, hogy ha egy rossz házasság és a külön élés között kell választani, akkor az utóbbi a kívánatosabb. Ha a házasságot abszolút értéknek és erkölcsi kötelességnek tekintjük, akkor könnyen megeshet, hogy az embereket belekényszerítjük az elviselhetetlen emberi kapcsolat poklába. Amikor valaki megházasodik, nem láthatja előre a jövőt. Az emberek sokat változhatnak, pl. egy kezdetben kedvesnek és jólelkűnek látszó férfiból is lehet idővel agresszív, elviselhetetlen családfő, aki bántalmazza az asszonyt meg a gyerekeket. Nem hiszem, hogy egy ilyen férfi mellett a halálig ki kellene tartani.

Hasonlóképpen tudatlanságon alapul az elképzelés, hogy a házasság a ma ismert formájában valamiféle „hagyományos” vagy „természetes” társadalmi képződmény lenne. Én magam nem vagyok nagy szakértője a témának, úgyhogy akit ez bővebben érdekel, az olvassa el Niklas Luhmann vagy Michel Foucault könyveit – ezekből kiderül, hogy a házasság, ahogyan ma elgondoljuk, valójában egy hosszas társadalmi evolúció fejleménye. Ma a hazásságot két (és nem több) ember szabad választáson alapuló, bensőséges, érzelmi (szerelmi) és gazdasági kapcsolatának tartjuk. Ez azonban nem volt mindig így. A szerelem mint érték a középkor ínséges évszázadai után a provanszál trubadúrok okszitán nyelvű lírájában jelent meg az európai kultúrában, náluk született meg a nagy és reménytelen szerelem látomása, mely aztán Petrarca meg Dante közvetítésével évszázadokra az európai líra slágertémája lett. A trubadúrok köztudottan az „Úrnőhöz”, vagyis a hűbérúr feleségéhez címezték epekedő költeményeiket. Az Úrnő viszont házasságban élt, tehát a szerelem és a házasság ekkor még két különböző dolognak számított. Ami azt illeti, valójában a trubadúr szerelme sem volt azonos a mai szerelemmel, hiszen itt a szerelem a társadalmi hierarchiával függött össze (a trubadúr feudálisan alárendelt az Úrnőnek), ráadásul ebben a kódrendszerben a szerelemnek megvoltak a maga szabályai, előírásai, volt mértéke is – tehát ez a szerelemfelfogás eltért a mai lángoló, mindent szabály és rend felforgatójaként elgondolt szerelmünktől.

Ha a valamivel későbbi, az érett reneszánszban íródott Rómeó és Júliára gondolunk, ott már más a helyzet. Shakespeare drámájában a házasságról alkotott két különböző felfogás áll szemben egymással. A fiatalok a házasságról itt már úgy gondolkodnak, ahogyan mi – szemben a szülők feudális elképzelésével, ahol annak semmi köze nincs a szerelemhez. A szülők a házasságot pusztán gazdasági kooperációként értelmezik. A mai házasságfelfogás tehát a reneszánsz, vagyis a (max weberi értelemben vett) modernség kezdetén jelenik meg. Amit tehát ma „hagyományos házasságként” aposztrofálnak, az valójában a házasság modern felfogása, és maga is szakítás egy hagyománnyal. A hagyomány ugyanis, ahogy a nagy német filozófus, Hans-Georg Gadamer mondja bölcsen, nem egy homogén képződmény, hanem olyasvalami, amiben hangok sokasága visszhangzik. Emiatt számomra nagyon disszonáns, amikor valaki azzal próbál legitimálni egy nézetet, hogy az a „hagyományos.”

Hasonló a helyzet egyébként azzal is, amikor az emberek arról beszélnek, hogy mi a „természetes.” Azért csalóka ez a fogalom, mert az ember általában azt érzi természetesnek, amit megszokott. Ám ez illúzió, amelynek során a saját kultúrtörténeti-történelmi meghatározottságából adódó ízlését, értékrendjét abszolutizálja, általában a múltba is visszavetítve azt (ahogy a házasság esetében is látjuk). A házasságot, ahogy ma elgondoljuk, lehet értéknek tekinteni, de nem szabad azt gondolni, hogy ez a „hagyományos” és a „természetes,” más meg (pl. a melegházasság) természetellenes.

Ám a legfurcsább számomra az egész ügyben az, hogy amikor a házasságnak és a családnak a fent említett elgondolását propagálja az egyház, akkor a Bibliára hivatkozik. Azért olyan meglepő ez, mert pontosan a Biblia az a könyv, aminek semmi köze a házasság modern felfogásához, annak éppen az ellenkezőjéről beszél, egy archaikus, ősprimitív családmodellt örökít meg.

A Bibliában teljesen természetes ugyanis a többnejűség. Több felesége volt pl. Jákobnak. Jákob hét évet szolgált Lábánnál, hogy elnyerje lányának, Rákhelnek a kezét, ám Lábán becsapta, és a kevésbé szép lányát, Leát adta hozzá, ezért Jákobnak újabb hét esztendőbe került megszerezni Rákhelt. Mózes I. 29:

25. És reggelre kelve: Ímé ez Lea! Monda azért Lábánnak: Mit cselekedtél én velem? Avagy nem Rákhelért szolgáltalak-é én tégedet? Miért csalál meg engem?
26. Lábán pedig monda: Nem szokás nálunk, hogy a kisebbiket oda adják a nagyobbik előtt.
27. Töltsd ki ennek hetét, azután amazt is néked adjuk a szolgálatért, melylyel majd szolgálsz nálam még más hét esztendeig.
28. Jákób tehát aképen cselekedék, kitölté azt a hetet; ez pedig néki adá Rákhelt, az ő leányát feleségül. (…)
29. És meglátá az Úr Lea megvetett voltát, és megnyitá annak méhét. Rákhel pedig magtalan vala.

Látható, hogy Jákob mindkét nőt feleségül veszi, és szó sincs róla, hogy ez Isten elképzelése ellen való lenne. Sőt Isten kimondottan azt az asszonyt segíti gyermekáldással, akit Jákob akarata ellenére vett el, ezzel mintegy kompenzálva a két nő közötti értékkülönbséget. Joggal gondolhatjuk tehát, hogy Isten akarata a többnejűség, a Biblia ezt a házassági formát támogatja.

Dávidnak, a nagy királynak is több felesége volt. Először is elvette Saul lányát, Mikhált (1 Sám 18, 17-30). A házasság nem volt örökre szóló, Dávid később már inkább Nábál asszonyát, Abigailt kívánta hitveséül. Szerencsére Isten volt olyan kegyes, és agyonsújtotta Nábált, ezzel zöld utat adva ezzel Dávidnak, hogy létrejöhessen a frigy. 1. Sám 25:

42. És Abigail sietve felkele, és felült a szamárra és az ő öt szolgálóleánya, a kik körülette valának, és elment Dávid követei után, és az ő felesége lőn.
43. Ahinoát is elvevé Dávid Jezréelből, és mind a kettő felesége lőn néki.
44. Saul pedig az ő lányát, Mikált, a Dávid feleségét Páltinak, a Láis fiának adá, a ki Gallimból való volt.

Látható, hogy a házassági ügyek itt eléggé zavarosak, Dávid így összesen már legalább három nővel kötötte össze az életét, ebből egytől elvált (ha ez válásnak számít), de a szöveg egyértelműen kimondja, hogy azután is két felesége volt egyszerre. Ezt nem lehet letagadni. (A későbbi házzaságtöréséről azért nem beszélek, mert azt Isten is egyértelműen elítélte). Egyébként Jókainak van egy regénye, A három márványfej, amelyben a főszereplők megalapítják a dáviditák rendjét, aminek a tagjai két feleséget vehetnek, Dávid király példáját követve. Vagyis a Biblia Jókai szerint is alkalmas a „hagyományos házasság,” vagyis a többnejűség megalapozására.

A bibliai rekorder viszont egyértelműen Salamon király, akinek nem két vagy három, hanem több száz felesége volt. Idézet a Királyok I. könyvéből:

Salamon király pedig megszerete sok idegen asszonyt, még pedig a Fáraó leányán kívül a Moábiták, Ammoniták, Edomiták, Sidonbeliek és Hitteusok leányait. (…)

És valának néki feleségei hétszáz királynéasszony és háromszáz ágyas; és az ő feleségei elhajták a szívét. 1. Kir. 11, 1-3.

Hétszáz feleség nem akármi. Ha Salamon egyenletesen jól teljesít, és minden éjjel mondjuk kettőt meglátogat, akkor is egy teljes évet kell várni az egyes asszonynak, míg egyszer rájuk kerül a sor, és akkor az ágyasokról még nem is beszéltünk.

Mindebből tehát az következik, hogy a többnejűség régebbi, mint a mai modern házasság, következésképpen a poligámia „hagyományosabb” annál – úgyhogy ha a hagyomány alapján érvelünk, akkor a többnejűség mellett kell az egyháznak kardoskodnia. Többnejűséget Európába! Többnejűséget a keresztény világba!

Az ellenérv erre természetesen az, hogy ez az Ószövetség, azóta már van egy Újszövetég is. Csakhogy az a probléma, hogy amikor az egyház a melegeket azzal utasítja el, hogy „Isten az embert nőnek és férfinak teremtette,” akkor a teremtéstörténetre hivatkozik, ami, bármilyen meglepő, szintén az Ószövetségben olvasható. A 10 parancs úgyszintén. Az pedig igencsak következetlen álláspontnak tűnik, hogy az Ószövetség, ha akarom, elavult, ha meg akarom aktuális – aszerint, hogy éppen melyik szövegrésszel értek egyet, és melyikkel nem. Sőt ez az érvelésmód nem csak következetlen, hanem tisztességtelen is. Ráadásul Dávid többnejűségének ügyét elég nehéz is azzal lerendezni, hogy „ez már régen történt,” mivel ő nem holmi csip-csup őskőkori törzsfőnök volt, hanem a nagy király, akinek a családfájából Jézus is származik – nem véletlenül sorolja Máté e leszármazást olyan hosszan evangéliumának elején. Dávid nem mellékszereplő, hanem Jézus őse, és ez az ős-ség, a genealógiai hagyomány meghatározó jelentőségű a Bibliában.

Ami engem illet, a magánélete mindenkinek a magánügye, engem nem érdekel. De borzalmasan idegesít a bolond beszéd, amikor a Bibliára hivatkozva hirdet valaki olyasmit, amihez annak semmi köze. A bolondság szerintem fárasztó, dühítő magatartás.

Na, feleim, az a helyzet, hogy én pasztafári valláshoz tartozok, és a mi szent napunk ugyanúgy a vasárnap, mint a katolikusokéi. Mink is vasárnap tartjuk a szent misénket, amelyhez a spagetti olyannyira elengedhetetlen, mint a misebor a katolikusoknál. Megfőzzük szép szertartásosan, mindig csak ellen-coriolis kavarva a vizet a fazékban, és aztán szétosztjuk a lelki szegények között, mindenféle szósszal nyakon öntve, minthogy "szeresd az ellenséged", meg "all you need is love", meg "jól csak a színével lát a zember", "mindig add át a terhes nagymamáknak a helyed a buszon!", meg hasonlók.

Na, most és akkor az itt a problem, hogy meg van az írva nekünk az első parancsolatban, hogy:

1) Thou shall not use the spaghetti bought yesterday.

És aztán itt nem lehet ám trükközni, mint zsidó a paternosterral, vagy muszlim a sörrel, mert alapító szent atyáink rögtön észbe kaptak, és a második parancsolatban hozzátették, hogy:

2) ...or before.

Továbbá a közelben nincs nyitvatartó kiskereskedés, egy kilométernél messzebre gyalogolni vagy BKV-zni pedig már munkának számít, és az ugye ugyancsak tiltva vagyon az ünnepnapon, akárcsak a zsidó vallásban.

Szóval, tehát misére menni kötelező, vasárnap kell, spagettit kell fözni, nem szabad korábban vett spagettit főzni. Do the math!

Úgyhogy meg vagyunk mi lőve ezzel a vasárnapi boltbezárással. Most már csak az alkotmánybíróságban bízhatunk, mert a boltbezárás az csak egy törvény, míg a vallásos érzékenységünk, az mégis csak alkotmányos alaptörvényes jogunk. Vili, hogy melyik az erősebb kutya kopulál.

Fishful thinking.:)

Tegnap egy filozófiai konferencián vettem részt, Ütközéspontok II címmel, amely főként doktorandusz hallgatók előadásaiból állt. Nagyjából minden filozófiai műhely részt vett Budapestről, amely jeleskedik az antik, analitikus, logika-, kontinentális, etika, esztétika jogtudomány, és más filozófiai kérdésekben. Számomra az analitikus filozófia szekció volt érdekes, meg egyáltalán ismerek egy pár filozófust, akikkel volt alkalmam ott találkozni. Plenáris előadások is voltak, a záró vita pedig arról szólt, hogy megbízható-e a filozófia, van-e értelme, fejlődik, jut-e valahova, illetve, hogy nem kellene-e inkább felfüggeszteni filozófiai nézeteinket. Ez egy bonyolult vita volt, amelynek volna egy idevonatkozó részlete vagy párhuzama is, de most mégis egy teljesen konkrét doktorandusz előadás kapcsán írok, amelyet Ronkay Margit jegyzett, a címe pedig "Polányi Mihály és Christopher Hookway az érzelmek episztemológiai szerepéről" volt. Én Hookaway filozófiáját nem ismerem, de őt Ronkay Margit, és a hallgatóság sem vette olyan fontosnak, a hangsúly inkább a témán és Polányin volt. Polányi filozófiáját így-úgy ismerem, de lényegében Ronkay Margit tolmácsolását nem vitatom, nem is áll módomban vitatni. Egyébként ott helyben nem vitattam semmit, mert túl sokan vitatkoztak, volt opponens is, és nem akartam egy éles, túl hosszú vitában szembeszállni egy doktorandusz hallgatóval. Mindenesetre a téma alkalmat ad nekem arra, hogy kritizáljak valamit, amihez az apropót és hivatkozási alapot ez az előadás adja, és Polányin keresztül általánosságban kritizáljam eme nézetet.

Először is Ronkay Margit előadásában volt egy hiba, illetve ellentmondás a logikai pozitivizmus bemutatásakor. Ronkay Margit is megtette azt a hibát, hogy a logikai pozitivizmust leegyszerűsítve állította szembe Kuhn vagy Polányi filozófiájával. Így például a klasszikus episztemológiának szerinte a tévedhetetlen tudás feltételeinek vizsgálata volt a célkitűzése. Hogy a logikai pozitivizmusra nézve is állította-e ezt, arra nem emlékszem, de utána a fallibilitást helyezteezzel, és a logikai pozitivizmussal szembe. Na most a fallibilitásnak a logikai pozitivisták természetesen tudatában voltak. Carnap explicit módon az Ellenőrizhetőség és jelentés elején ismerte el, hogy:

"Ha verifikáción az igazság végső és végérvényes megállapítását értjük, akkor -- ahogy látni fogjuk -- soha, egyetlen (szintetikus) mondat sem verifikálható, hanem csak egyre fokozottabban konfirmálható. "

A fallibilitásnak lehet, hogy a bécsi körösök korábban is tudatában voltak, de Karl Popper volt az, aki ezt kihangsúlyozta, és a köztudatba bedobta. No de a fallibilitásról és igazolásról már írtam itt.

De természetesen attól, hogy a tudásunk fallibilis, nem lesz a tudás egyenértékűen értéktelen a totálisan igazolatlan hittel. Tehát ez nem indok az összemosásra, vagy az "akkor már minden mindegy, anything goes" mentalitásra. Az episztemológia tehát a logikai pozitivizmusban nem a tévedhetetlen tudás feltételeit vizsgálja, hanem a megbízható tudás szerzésének módszerét, amely módszer a tévedések megelőzését is szolgálja, de mivel ebben nem tudhat tökéletes lenni, ezért a hibák javítását is.

Egy másik kis hiba, hogy Ronkay szerint Kuhn olyan nem logikai szempontokat is bevetett a tudományfilozófiájában, mint a produktivitás, és mások. Míg a logikai pozitivzmus nem. Holott Carnap nagyon sokszor alkalmazta a különféle keretrendszereknél, amelyekkel szemben ugye toleráns volt, a gyümölcsözőség praktikus szempontját.

"The efficiency, fruitfulness, and simplicity of the use of the thing language may be among the decisive factors." Carnap: Empiricism, semantics and onology

A carnapi keretrendszereket és a kuhni paradigmákat, a produktivitás és a gyümölcsözőség szempontját már korábban is párhuzamba állította az az iskola, amely a logikai pozitivizmus újraértékeléséről írt az elmúlt évtizedekben. Például Irzik és Grünberg.

A logikai pozitivizmus filozófiáját tekintve van pár nagyon fontos distinkció, és ezek a distinkciók tulajdonképpen nagyjából a logikai pozitivizmus legfontosabb eszközeit, felismeréseit adják. Az első ilyen distinkció a szubjektív-objektív distinkció, és az érzelmek szerepét a megismerésben egyből majdnem a nullára redukálja. Az érzelmek ugyanis szubjektív agytartalmak. A megismerés viszont egy objektív tartalom megszerzését tűziki célul: tudás szerzését. Emiatt az érzelmeknek mindenképpen mellékes szerep juthat csak a megismerésben, sőt, nem meglepő módon veszélyesek a megismerés megbízhatóságára nézve. Ronkay Margit szerint Polányi ezt a distinkciót egyszerűen meghaladja. Jó, de hogyan? Mit ad a helyébe, hogy képzeli el, hogy akkor mi a megismerés, és mi az érzelem, és miért veti el ezt a fontos distinkciót, amely roppant mód gyümölcsöző?!

A következő ilyen szempont az elméletek felfedezésének kontextusa, és az igazolás kontextusa. A logikai pozitivizmus azt mondja, hogy a felfedezés kontextusában sok minden elmegy, és az igazolás módszerében rejlik a tudományos módszer. Ott vannak azok a megkötések, amelyeket a tudományossághoz be kell tartani, és amelyeket, mint akadályokat, az elméleteknek meg kell ugrania.

Egy harmadik distinkció, amit Ronkay Margit nem is említett, az a normatív és deskriptív distinkció. Eszerint más a tudománytörténet, amelynek során leírhatjuk, hogy Newton vagy Kepler milyen hajmeresztő módszersértésekkel jutottak el jó elméleteikhez, és más az, hogy eme módszersértéseket el is fogadjuk, mint helyesnek. Az ugyanis, hogy egy elvet valaki megsért, nem dönti meg az elvet. Még az sem, ha ő éppen a megsértésből jól jött ki. Az elvet csak az döntené meg, ha valaki kimutatná, hogy ugyanazon elv megsértése átlagban jobb volt, mint a betartása, vagy valami logikai érvet tudna mondani arra, hogy miért lehet a sértés jó, azaz, hogy az elv logikai szempontból tulajdonképpen miért rossz. Na most a logikai pozitivizmus tudományos elvei mögött logikai analízis áll. Ezeknek konkrét logikai kritikája nélkül ezek nem dönthetőek meg, egy pár történelmi kivételes esettel. Még ha valaki egy könyvnyi ilyet is gyűjt össze.

Ronkay szerint bizonyos premisszák érvelhetetlenek, és ezen alapul Kuhn paradigmákról szóló felfogása. Ezzel nem értek egyet, bár nyilván vannak nagy keretrendszereink, és a tudományos módszer mint keretrendszer nem tesztelhető olyan közvetlenül empirikusan, mint egy tudományos elmélet, de lehet róla vitázni logikai, szempontból, és tudománytörténeti szempontból is, csak ahhoz, hogy a tudománytörténet itt releváns legyen, ahhoz mint írtam, fel kéne mutatni, hogy a logikai pozitivizmus által kidolgozott normatív elveket a tudománytörténetben nemcsak szisztematikusan megsértették, de ez szisztematikusan jobb is volt, mint a betartásuk. Ha ez így lenne, az elgondolkodtat lenne. De nincs így.

Ronkay hivatkozik egy bizonyos de Sousa-t, aki érzelmi igazságról beszél. Úgy rémlik, ilyen Kierkegaardnál is van, de szerintem ez egy fogalomavar, egy fából vaskarika. Az objektív-szubjektív distinkciót sérti. Az igazság objektív, az érzelem szubjektív.

Ronkay szerint Polányi a következő szerepeket tulajdonítja az érzelmeknek:

1) Szelekciós szerepe van. De itt arról van szó, hogy segít kiválasztani, hoyg egy tudós mit kutasson. Mely tudományos kutatási programokat válassza. No de ez nem az igazolás, hanem a felfedezés előtti kontextus. Az, hogy egy tudós egy X témát választ, annyit jelent, hogy abban lehet, hogy fel fog fedezni valamit. Azt semmiképpen, hogy ezt tutira meg fogja tenni, és az, hogy amit kitalál, az igaz. Itt csupán erőforrás allokációról van szó, ahol az érzelmek szubjektivtása megfelelően szórt allokációt segít létrehozni. Nem csak az érzelmeknek van egyébként itt szerepe.

2) Segít kiválasztani, hogy mi igaz és hamis. Ez pedig hát az előbb is említett fogalomzavar. Egy szubjektív érzelem nem segíthet hatékonyan annak kiválasztásában, hogy mi igaz, vagy hamis objektíven. Annak, hogy t tudós mit érez E elmélettel kapcsolatban túl kevés köze van az E elmélet igazságához. Lehet valami köze hozzá, de lehet, hogy teljesen független tőle.

Végül miért fontos mindez nekünk?! Azért, mert a hit pont azt a hibát követi el, mint Polányi. A hit pont az, amikor a racionális igazolás hiányában, érzelmi alapon fogadnak el emberek valamit igaznak. Azaz az érzelmeknek igazoló funkciót tulajdonítanak. Tévesen. Mert ez fogalomzavar. És veszélyesen, mert egy ilyen zavarnak korlátlan következményei lehetnek. Ha az érzelmeknek igazoló hatást fogadunk el, akkor abból vágyvezérelt "gondolkodás" lesz, és az logikai hiba. Tudjuk, hogy ez nem helyes. Tehát a "vágyvezérelt gondolkodást" miért csempésznénk vissza a tudományba, vagy a filozófiába "érzelmi igazság" néven?!

A vágyvezérelt gondolkodás pedig nemcsak a klasszikus vallásokhoz, hanem az azok által gyűlölt szektákhoz, new age vallásokhoz, miszticizmushoz, áltudományokhoz vezet. Ha az érzelmi "igazság" legitimmé válik, akkor mindez betódul az ajtón. Nincs parttalan relativizmus, minden relativizmus parttalan, mindegyik oda vezet, hogy anything goes.

Na most és ezért fontos nekünk ez a téma, hogy tudjuk, mely filozófiák támogatják az ezotériát, áltudományokat és vallásos szektákat, és mely filozófiák azok, melyek eszközöket adnak a kezünkbe ezek megfékezésére.

Mint ahogy arra rámutattam, az érzelmi "igazság" nem csak ezekhez vezet, hanem tovább, praktikusan elkerülhetetlen módon vezet a vallásháborúkhoz, inkvizícióhoz, népirtásokhoz is.

A cím persze inkább csak egyfajta figyelemfelhívó kérdés, nem ez lesz a fő téma, amelyről írni fogok. A kérdésre szerintem miden hívő azt mondaná, hogy nem. Két indok is eszembe jut ehhez. A hívők nyilván azt mondják, hogy a mennyországban semmi nem fáj, mivel az emberek nem érzékelnek fájdalmat, hiszen nincs testük, ami fájjon. Az persze kérdés, hogy ha fájdalmat nem éreznek, akkor boldogságot éreznek-e, és a hívők nagy része szerintem erre is azt mondaná, hogy igen. Figyelmen kívül hagyva, hogy a boldogság és a fájdalom is az agyműködés termékei. Persze mondhatja azt a hívő, hogy a boldogsághoz nem szükséges test, az lehet a "szellem" egy elvont érzése is, de a fájdalom is ilyen, nem csak közvetlen, ú.n. "fizikai fájdalom" létezik. Ha az érzések nem lennének fizikaiak, amit én persze határozottan nem hiszek, akkor fájdalom és a boldogság is lehetne a mennyországban. Azt, hogy a test-elme dualizmus tarthatatlan hülyeség, kifejtettem már máshol. A hívő mondhatja azt, hogy isten mindenhatósága okán a mennyországban elintézte, hogy csak boldogság legyen, a pokolban meg csak fájdalom. Bár egyébként a pszichológusok a megmondói, hogy a fájdalom, vagy más rossz dolgok elmúlása az egyik legerősebb boldogságforrás. No de mondom, nem ez a fő mondandóm.

Mai hír, hogy Kanadában egy apa megölte a lányát azért, mert annak iszonyatos fejfájásai voltak, és nem bírta elviselni ezt. Utána megölte a feleségét, nehogy el kelljen viselnie a lánya halálhírét, és a testvérét is, hogy az ne éljen szégyenben. A második és harmadik gyilkosság indoklása még az elsőnél is abszurdabb, de foglalkozzunk csak az elsővel! Randy Janzen azt írta a Facebook postjára, amelyben leírja, hogy mit tett, és miért, hogy: "most nincsenek migrénjei, és a felhők között lebeg egy napos délutánon", majd ismét: "Most a családomnak nincsenek fájdalmai, és a mennyekben vannak".

Emily valószínűleg még ma is élhetne, ha az apja nem lett volna hívő

Elég egyértelmű tehát, hogy a férfinek az volt az elképzelése, hogy a családja a mennyország került, és ott természetesen boldogan élnek. Közvetlenül ez a kép lebegett előtte a tette elkövetésekor. Lehet azt mondani, hogy ez a férfi őrült volt. De miközben persze szerintem is az volt, volna két ellenvetésem:

1) Ezt az embert szigorúan csak akkor nevezhetjük őrültnek, ha ateista álláspontról indulunk ki.

2) A tervéhez a hite szükséges volt, és hite szerint viszonylag logikus volt.

Ha ugyanis valaki hisz a mennyországban, akkor fejfájás esetén valóban felmerülhet a "leugrok a gyógyszertárba" helyett a "á, nem érdekel, itt hagyom ezt az egészet, felköltözök a mennybe". Különösen, ha a gyógyszerek nem segítenek, és az első opció egyáltalán nem ad megoldást. A fejfájásnál a halál csak ateista kiindulópontból nézve rosszabb opció. Ateista nézőpontból egy életünk van, az pedig emiatt a legtöbb embernek értékesebb, mint amekkora problémát okoz egy még oly elviselhetetlen fejfájás.

Hívő szempontból viszont tényleg az van, hogy a mennyországban az embernek nem fáj a feje, egyébként is minden jobb, miért ne emigrálnánk?! A dolog legalább annyira logikus, mint az emigráció, ha valamely országban nem jó élni, és az embernek ebből már elege van.

Persze tudom, Randy Janzen a gyilkosságával nem nagyon számíthatott arra, hogy maga a mennyországba kerül. Bár lehet, hogy azt hitte, hogy a tette erkölcsileg helyes, és ezért bizony a családjával együtt ott fog élni boldogan. Az is lehet, hogy csak a mennyországban hitt, a pokolban nem. Végül, az is lehet, hogy beáldozta magát a családja boldogságért. Erről konkrétan nem írt. Tehát arról, hogy mire számít magát tekintve.

Minden esetre ez az eset csak azt mutatja, hogy ha a vallásos hitből milyen őrültségeket tudnak emberek elkövetni. És ráadásul ez az eset még részben logikus is. Valójában a kérdés inkább az, hogy a hívők miért nem követik Randy Janzen példáját. Jó, tudom, az öngyilkosságot a katolikus egyház tiltja. De a bibliai indoklása az eléggé gyenge lábakon áll. Inkább úgy tűnik, hogy az egyház az elnyomó hatalmak részeként érdekelt volt abban, hogy az alattvalók ne meneküljenek a másvilágra. A tiltó hatalmuk pedig gyorsabban gyengül, mint az általuk kitalált mesék hatalma.

Egyébként mintegy másfél éve volt egy hasonlóan tragikus eset, amikor egy kislány lett öngyilkos, mert a mennyországba akart kerülni apjához. És ott is csak azt lehet mondani, hogy igaz, hogy a józan ész az ilyen dolgok ellen szól, de az a józan ész az az ateista eszünk.