Második nekifutásra meghallgattam a Bhagavad Gitát is librivoxon. Első alkalommal nem jutottam túl az unalmas kezdésen. Ezek után egy pár olyan fejezet van az elején, amely elég hasonlít a buddhizmusra. Van a buddhizmusról némi ismeretem, úgy szokták röviden jellemezni, hogy a buddhizmusban a hangsúly azon van, hogy hogyan kerüljük el, hogyan szabaduljunk meg a vágyainktól, kötődéseinktől, mivel Siddhartha (gy.k. Buddha bácsi:) úgy gondolta, hogy túl nagy az áruk az élvezet után következő szenvedésben.
A Bhagavad Gitában az első pár fejezetben hasonló gondolatokat olvasunk.
"De bárki, aki az érzékeit az elméjével regulázza, ó Arjuna, elkezdte annak tudományát, hogy az egyedi tudatát az Univerzális Tudattal egyesítse azzal, hogy hagyja az érzékeit működni, az eredmény vágya nélkül, ő felsőbbrendű." 3:7
A különbséget én abban látom, hogy a buddhizmusban ezt a témát jobban kidolgozták, és sokkal több konkrét életvezetési szabályt technikát alkottak rá, mint a hinduizmusban. Legalábbis a Bhagavad Gitában ez nincs részletezve. Némi hangsúlykülönbség van abban is, hogy a Bhagavad Gitában a szenvedélyek és vágyak kerülését azzal indokolják, hogy úgy lehet a reinkarnációs ciklusban feljebb kerülni, és végül elkerülni az állandó újjászületést. Számomra ez mindig abszurdumnak tűnik, mivel ha lehet, akkor én inkább a lehető legtöbbet akarnék ujjászületni, már amennyiben ez lehetséges volna, vagy a hindu-buddhista elképzelésnek erről volna értelme számomra. Nincs. Számomra a hindu-buddhista reinkarnáció nem jelent valójában ujjászületést. De ezt már kifejettem korábban.
A buddhizmusban tudtommal nem térnek el a reinkarnációban való hittől, de ott meg ez az, ami nem annyira hangsúlyos. Én úgy emlékszem, hogy több hangsúly van azon, hogy egy világi életen belül a vágy szenvedést szül, és ez a kerülendő.
Azt gondolom, hogy ebben a meglátásban van egy féligazság: valóban úgy van, hogy a vágyak, a kötődések végül vissza tudnak ütni. Csak éppen úgy gondolom, hogy az egyéni emberi döntés kérdése, hogy mindez valakinek megéri-e. Például egy szerelem a legtöbb esetben végül szerelmi csalódásba torkollik, valaki megcsal valakit, valaki szakít valakivel. Ugyanakkor ez elég keveseket rettent vissza a szerelemtől, legalábbis tudatosan kevesen mondanák, hogy na, akkor megette a fene az egészet, nem is éri meg. Tudat alatt a szerelmi csalódások persze óvatosabbá teszi az embert, és érettebb korában már korántsem lángol fel olyan könnyen a szerelem. Még az is lehet, hogy végül valaki tényleg nem lesz már szerelmes. Egyedül él, vagy él valakivel, de inkább egyfajta praktikus alapon, mint lángoló szerelem miatt. Ez egy érzelmi változás, amivel olyan sokat szerintem nem nagyon lehet kezdeni. Azt gondolom, hogy ez az, amit az embereknek meg kell tapasztalniuk, és abszolút nem tartom bajnak, ha valaki saját tapaszalataiból, esetleg csalódásaiból tanul, mert azt gondolom, hogy c'est la vie, és normális ember túléli ezeket a dolgokat. Ha valaki vágyik valamire, ami nem oltári veszélyes hülyeség, akkor próbálja ki, majd legfeljebb megunja, vagy csalódik. De akkor ezen át "kell" mennie. Az emberek egyébként különfélék, van, aki sok szerelmi csalódás után is pont ugyanazzal a szenvedéllyel lesz szerelmes újra és újra. Azt is ki "kell" tapasztalnia mindenkinek, hogy ő ilyen, vagy amolyan. Azt nem látom, miért érdekes, hogy átéljük az életet mindenféle csalódás nélkül, és ne csináljunk szinte semmit.
Én nem mondanék senkinek olyat, hogy ne legyen szerelmes, mert nem éri meg, mert ezt nem nekem kell eldöntenem. Az ő érzései szubjektívek, ő tudja, és neki van joga ezt mérlegelni, akár tudatosan, akár tudat alatt. Vagy nem mérlegelni.
Olvasmányaim alapján azt vettem észre, hogy valamikor az i.e. első évezredben jutott oda el az emberi civilizáció, hogy ezek a kérdések egyáltalán fontossá váltak, korábban a homo sapiens jellemzően rövid ideig élt, ha szerelmes lett az ember, akkor az sokszor egy életre szólt, mert hamarabb meghaltak az emberek. Más élvezetekben sem tudtak olyan nagyon tobzódni. Valamikor az i.e. I. században jelent az meg, bizonyára a tehetősebb emberek életében, hogy olyan luxust megengedhettek maguknak, hogy megcsömörlöttek bizonyos élvezetektől, vagy megélték azt is, amikor több nagy szerelmen is átestek, és esetleg elgondolkodtak azon, hogy hogy is kéne akkor boldogan élni. És ebben a korban, inkább az i.e. V. század környékén jelentek meg olyan filozófiák és vallási tanítások, amelyek visszafogottságra intettek. Ilyen volt a buddhizmus, a konfucianizmus, a sztoicizmus. Van persze ezeknek a tanításoknak egy olyan vetülete is, hogy így lehetett stabilabb társadalmat építeni, megbízhatóbb, engedelmes alattvalókkal. Erre még visszatérek. Mindez tehát valamennyire ésszerűnek tűnik, de mondom, nem gondolom mindenkire érvényes, kötelező nagy igazságnak.
Ha valaki úgy gondolja, hogy ő inkább kalandosan él, habzsolja az életet, akkor most milyen alapon mondanám, hogy nem, nem éri meg, ne így éljen? Én például nem mennék bele abba, hogy bulizzuk végig az egész hétvégét bedrogozva, vagy, hogy vágjunk neki a világnak, és tök mindegy, mint lesz, hogy lesz, a híd alatt alszunk. De ha valakinek ehhez van kedve, én nem mondom, hogy ne csinálja. Másrészt viszont simán offpiste szoktam snowboardozni, ami másoknak esetleg forrófejűség. Ráadásul teljesen odavagyok azért, hogy ezt minél magasabban, akár 3800 méteren is tegyem, ezért képes vagyok pénzt áldozni, odavezetni Zermattba és ott aludni, hogy reggel időben fel tudjak menni a sílifttel. Bizonyára sok ember azt mondaná, neki ez nem éri meg. Nekem meg igen. És azt, hogy nekem megéri, csak én tudom eldönteni. És ha a fejük tetejére állnak is, akkor is én fogom eldöteni, és ha erőszakoskodnak, akkor harcolok a vallások ellen eme szabadságjogaimért. Mert én szabad ember vagyok.
A vallásokkal az az egyik nagy baj, hogy állandóan beleszólnak, igen komoly előírásokkal élnek a magánéletünket illetően. Miközben ezek olyan kérdések, amelyekben más nem illetékes, nem tud jó választ adni, nincs is egyetlen általánosan jó válasz. Miközben a vallások valójában nem tudhatnak válaszolni ezekre a kérdésekre, jellemző rájuk, hogy mégis igen erősen nyomják ezt az ízlésrendőrséget. Amely vallások hatalomra kerülnek, azok állandóan beleszólnak ilyen dolgokba. A keresztények tipikusan a szexuális életünkbe, vagy példáula vasárnapi vásárlási szokásainkba szólnak bele. A buddhizmus és a hinduizmus, mint látható szintén meg akarja mondani, hogy hogyan éljünk, ahelyett, hogy ezt bizonyos társadalmi keretek között ránk bíznák.
Azzal természetesen semmi baj nincs, ha valaki ír egy könyvet arról, hogy "én az egész napomat a fakírágyon töltöm, nekem bejött, ha van kedved, próbáld ki te is!". A baj ott kezdődik, amikor azzal indokolják a döntést, hogy "mert az istenek így meg úgy", és "a túlvilágra csak az jutjat be", vagy "akkor felsőbbrendű vagy", vagy "az univerzális lélekkel csak akkor egyesülhetsz". Ezek nem csak igazolatlan baromságok, hanem ezek a parancsolgatás ideológiai alapjai. Az istenekre, transzcendensre való hivatkozásból csinálnak a parancsolgatóknak ideológiai alapot a parancsolgatásra. Ettől lesz az opcionális ajánlásból parancs.
Az sem igaz, hogy az ilyen - nevezzük radikálisan sztoikus életnek - maximális boldogságot tud hozni. A flow elmélet szerint az jellemző az emberekre, hogy maximális boldogságot akkor éreznek, ha megfelelő változatossággal, különféle kihívások mellett élnek, de azért csak olyan célokat tűznek ki maguk elé, amelyek közül sok reális, és ezért elég magas a sikerességi rátájuk. A flow elméletet a buddhizmussal ellentétben egy az emberek többségére statisztikusan érvényes, empiriksan igazol elméletnek tartom. No de ez a flow elmélet azért némi vágyat, életélvezetet, kihívást igenis tartalmaz. És a maximális boldogság mellett időnként kénytelenek vagyunk kudarcokra is elszenvedni, különben túl kis célokat tűztünk ki magunk elé, amelyek siker esetén sem adnak boldogságot. A maximális boldogság tehát nem tud szakadatlan lenni, legfeljebb több benne a siker, mint a kudarc.
Úgyhogy ha egyáltalán lehet itt valamit mondani, akkor a buddhizmus, sztoicizmus, konfucianizmus helyett a flow elméletet tudnám ajánlani, mint életvezetési tanácsot. Ezek az ókori filozófiák még nem lőtték be jól az egyensúlyt. Megjegyzem, hogy az ókor óta az is változott, hogy a szenvedélyek káros hatásai ellen is jobban tudunk védekezni. Például egy dohányos vagy alkoholista szenvedélyéből adódó betegségeit jobban tudjuk gyógyítani. Így tehát eltolódik az egyensúly. Nem mintha a dohányzás, vagy az italozás akkora nagy kihívás lenne, hogy akkora nagy boldogságot tudna szerezni.
A 11. fejezetben aztán van egy egészen más, az ateizmushoz szorosabban kapcsolódó kérdés. Itt arról van szó, hogy istent a természetben, az egész világban lehet meglátni. Sokáig sorolják, hogy mi mindenben jelenik meg.
"Valóban, átjárod a menny és a Föld közötti teret minden irányban, te egyedül, ó mindenek feletti, látván a csodálatos és szörnyű megjelenéseidet a három pametáris szint félelemtől reszket." 11:20
A hinduizmus politeista, de azért a Bhagavad Gitában Krisna elég hangsúlyosan egyfajta főisten, Vishnu avatarja, és őróla van csak szó, más istenek nem szerepelnek benne hangsúlyosan. Az pedig, hogy istent (vagy isteneket) a természetben lehet megtalálni, nem valami egyedi gondolat, ez is szerepel sok másik vallásban.És hát ez az, ami nem csupán egy olyan kis hiba, hogy valaki szubjektív kérdésekben ízlésdiktátort játszik, hanem ez egyértelműen bugyutaság. Persze a Bhagavad Gita idején az emberek még nem gondolkodtak olyan precízen, mint amilyen ma a tudományosan kifinomult, racionális gondolkodás. Ha valaki nem rendelkezik ilyen racionális, fegyelmezett gondolkodással, akkor persze sok mindenben sok mindent beleképzelhet. Az ókorban még sok mindennek nem is ismerték a tudományos magyarázatát, nem is volt modern tudomány, mint olyan, legfeljebb pár hétköznapi kérdésben ismerték a helyes magyarázatot.
Summa summarum, amikor a könyvben hosszasan sorolják, hogy az élővilágban hogy jelenik meg isten, akkor persze mi tudjuk, hogy ez egyáltalán nem megfelelő igazolás isten létezésére, hiszen az élővilág működésére nagyon is megfelelő tudományos elméleteink vannak, és nincs szükségünk semmiféle istenhez a magyarázathoz. Az idő során az, hogy itt mindent isten irányít, és tervezett, egyre inkább háttérbe szorult, és ma már megmosolyogtatóan naiv lenne, ezzel jönni. Ha a természet mikéntje tényleg igazolná isten létezését, akkor a tudománynak ez elfogadott állítása lenne. És hát nem az.
Végül, a Bhagavad Gita életvezetési tanácsait olvasgatva nem tudtam szabadulni attól a benyomástól, hogy hát azért az uralkodó osztály a hinduista vallással olyan eszközt talált, amivel kordában lehetett tartani a népet, és a társadalom maximálisan hasznos tagjává tették. Azt olvassuk, hogy az a helyes, ha az emberek dolgoznak, amit termeltek, azt nem habzsolják be maguk. How convenient, ugye az uralkodó osztálynak, hogy az alsóbb kasztokban ott van a sok dolgos ember, aki ellátja őket. És ehhez nagyon jó kis vallási ideológiát találtak, hogy az alsóbb kasztok ne lázongjanak már. "A vallás a nép ópiuma", fogalmazta meg Marx később, és sokan erre redukálják a vallást. Én nem mondom, hogy a vallásnak csak ennyi a szerepe, nem ennyi a vallások létrejöttének és fennmaradásának magyarázata. De azért ez egy nagyon fontos tényező. Indiában például sok vallási irányzat van, és még inkább volt. Lehet, hogy volt olyan is, amely nem intette ennyire önmegtartóztatásra, és szorgos munkára a népet, de érthető módon az uralkodó rétegek nem az ilyen vallásokat támogatták, és emiatt a sok közül inkább azok maradtak fent, amelyek biztosítani tudták az uralkodó kasztoknak az elnyomás ideológiáját.
A hinduizmus ilyen szempontból hasonlít a katolicizmus ópium jellegére, illetve a protestantizmus szorgos munkásokat eredményező jellegére. Mint írtam, ez nem meglepő, érthető, hogy ezek a minták a vallásokban újra és újra hangsúlyosak lettek.Hát ennyit tudok most mondani a Bhagavad Gitáról, mint mondtam, nem olyan nagy eresztés, részben naiv, közhelyes, de a művelt, vallásokat ismerő embernek nincs benne sok merőben új dolog, legfeljebb néhány egzotikus momentum. A művelt ateistának mégis érdemes ismernie a különféle vallásokat. Ugyanis valóban sok közös minta van bennük. De ezek nem olyanok, hogy nagy ökumenikus összeborulásra adna okot. Túlzás azt hangoztatni, amit szoktak, hogy a különféle vallások lényegében ugyanazt mondják, ugyanarról az istenről szólnak. Inkább ugyanazokról az életvezetési problémákról, hasonló. ókori megoldásokkal, és az elnyomás, népbutítás hasonló mintázatairól.
