Fishful thinking.:)
Tegnap egy filozófiai konferencián vettem részt, Ütközéspontok II címmel, amely főként doktorandusz hallgatók előadásaiból állt. Nagyjából minden filozófiai műhely részt vett Budapestről, amely jeleskedik az antik, analitikus, logika-, kontinentális, etika, esztétika jogtudomány, és más filozófiai kérdésekben. Számomra az analitikus filozófia szekció volt érdekes, meg egyáltalán ismerek egy pár filozófust, akikkel volt alkalmam ott találkozni. Plenáris előadások is voltak, a záró vita pedig arról szólt, hogy megbízható-e a filozófia, van-e értelme, fejlődik, jut-e valahova, illetve, hogy nem kellene-e inkább felfüggeszteni filozófiai nézeteinket. Ez egy bonyolult vita volt, amelynek volna egy idevonatkozó részlete vagy párhuzama is, de most mégis egy teljesen konkrét doktorandusz előadás kapcsán írok, amelyet Ronkay Margit jegyzett, a címe pedig "Polányi Mihály és Christopher Hookway az érzelmek episztemológiai szerepéről" volt. Én Hookaway filozófiáját nem ismerem, de őt Ronkay Margit, és a hallgatóság sem vette olyan fontosnak, a hangsúly inkább a témán és Polányin volt. Polányi filozófiáját így-úgy ismerem, de lényegében Ronkay Margit tolmácsolását nem vitatom, nem is áll módomban vitatni. Egyébként ott helyben nem vitattam semmit, mert túl sokan vitatkoztak, volt opponens is, és nem akartam egy éles, túl hosszú vitában szembeszállni egy doktorandusz hallgatóval. Mindenesetre a téma alkalmat ad nekem arra, hogy kritizáljak valamit, amihez az apropót és hivatkozási alapot ez az előadás adja, és Polányin keresztül általánosságban kritizáljam eme nézetet.
Először is Ronkay Margit előadásában volt egy hiba, illetve ellentmondás a logikai pozitivizmus bemutatásakor. Ronkay Margit is megtette azt a hibát, hogy a logikai pozitivizmust leegyszerűsítve állította szembe Kuhn vagy Polányi filozófiájával. Így például a klasszikus episztemológiának szerinte a tévedhetetlen tudás feltételeinek vizsgálata volt a célkitűzése. Hogy a logikai pozitivizmusra nézve is állította-e ezt, arra nem emlékszem, de utána a fallibilitást helyezteezzel, és a logikai pozitivizmussal szembe. Na most a fallibilitásnak a logikai pozitivisták természetesen tudatában voltak. Carnap explicit módon az Ellenőrizhetőség és jelentés elején ismerte el, hogy:
"Ha verifikáción az igazság végső és végérvényes megállapítását értjük, akkor -- ahogy látni fogjuk -- soha, egyetlen (szintetikus) mondat sem verifikálható, hanem csak egyre fokozottabban konfirmálható. "
A fallibilitásnak lehet, hogy a bécsi körösök korábban is tudatában voltak, de Karl Popper volt az, aki ezt kihangsúlyozta, és a köztudatba bedobta. No de a fallibilitásról és igazolásról már írtam itt.
De természetesen attól, hogy a tudásunk fallibilis, nem lesz a tudás egyenértékűen értéktelen a totálisan igazolatlan hittel. Tehát ez nem indok az összemosásra, vagy az "akkor már minden mindegy, anything goes" mentalitásra. Az episztemológia tehát a logikai pozitivizmusban nem a tévedhetetlen tudás feltételeit vizsgálja, hanem a megbízható tudás szerzésének módszerét, amely módszer a tévedések megelőzését is szolgálja, de mivel ebben nem tudhat tökéletes lenni, ezért a hibák javítását is.
Egy másik kis hiba, hogy Ronkay szerint Kuhn olyan nem logikai szempontokat is bevetett a tudományfilozófiájában, mint a produktivitás, és mások. Míg a logikai pozitivzmus nem. Holott Carnap nagyon sokszor alkalmazta a különféle keretrendszereknél, amelyekkel szemben ugye toleráns volt, a gyümölcsözőség praktikus szempontját.
"The efficiency, fruitfulness, and simplicity of the use of the thing language may be among the decisive factors." Carnap: Empiricism, semantics and onology
A carnapi keretrendszereket és a kuhni paradigmákat, a produktivitás és a gyümölcsözőség szempontját már korábban is párhuzamba állította az az iskola, amely a logikai pozitivizmus újraértékeléséről írt az elmúlt évtizedekben. Például Irzik és Grünberg.
A logikai pozitivizmus filozófiáját tekintve van pár nagyon fontos distinkció, és ezek a distinkciók tulajdonképpen nagyjából a logikai pozitivizmus legfontosabb eszközeit, felismeréseit adják. Az első ilyen distinkció a szubjektív-objektív distinkció, és az érzelmek szerepét a megismerésben egyből majdnem a nullára redukálja. Az érzelmek ugyanis szubjektív agytartalmak. A megismerés viszont egy objektív tartalom megszerzését tűziki célul: tudás szerzését. Emiatt az érzelmeknek mindenképpen mellékes szerep juthat csak a megismerésben, sőt, nem meglepő módon veszélyesek a megismerés megbízhatóságára nézve. Ronkay Margit szerint Polányi ezt a distinkciót egyszerűen meghaladja. Jó, de hogyan? Mit ad a helyébe, hogy képzeli el, hogy akkor mi a megismerés, és mi az érzelem, és miért veti el ezt a fontos distinkciót, amely roppant mód gyümölcsöző?!
A következő ilyen szempont az elméletek felfedezésének kontextusa, és az igazolás kontextusa. A logikai pozitivizmus azt mondja, hogy a felfedezés kontextusában sok minden elmegy, és az igazolás módszerében rejlik a tudományos módszer. Ott vannak azok a megkötések, amelyeket a tudományossághoz be kell tartani, és amelyeket, mint akadályokat, az elméleteknek meg kell ugrania.
Egy harmadik distinkció, amit Ronkay Margit nem is említett, az a normatív és deskriptív distinkció. Eszerint más a tudománytörténet, amelynek során leírhatjuk, hogy Newton vagy Kepler milyen hajmeresztő módszersértésekkel jutottak el jó elméleteikhez, és más az, hogy eme módszersértéseket el is fogadjuk, mint helyesnek. Az ugyanis, hogy egy elvet valaki megsért, nem dönti meg az elvet. Még az sem, ha ő éppen a megsértésből jól jött ki. Az elvet csak az döntené meg, ha valaki kimutatná, hogy ugyanazon elv megsértése átlagban jobb volt, mint a betartása, vagy valami logikai érvet tudna mondani arra, hogy miért lehet a sértés jó, azaz, hogy az elv logikai szempontból tulajdonképpen miért rossz. Na most a logikai pozitivizmus tudományos elvei mögött logikai analízis áll. Ezeknek konkrét logikai kritikája nélkül ezek nem dönthetőek meg, egy pár történelmi kivételes esettel. Még ha valaki egy könyvnyi ilyet is gyűjt össze.
Ronkay szerint bizonyos premisszák érvelhetetlenek, és ezen alapul Kuhn paradigmákról szóló felfogása. Ezzel nem értek egyet, bár nyilván vannak nagy keretrendszereink, és a tudományos módszer mint keretrendszer nem tesztelhető olyan közvetlenül empirikusan, mint egy tudományos elmélet, de lehet róla vitázni logikai, szempontból, és tudománytörténeti szempontból is, csak ahhoz, hogy a tudománytörténet itt releváns legyen, ahhoz mint írtam, fel kéne mutatni, hogy a logikai pozitivizmus által kidolgozott normatív elveket a tudománytörténetben nemcsak szisztematikusan megsértették, de ez szisztematikusan jobb is volt, mint a betartásuk. Ha ez így lenne, az elgondolkodtat lenne. De nincs így.
Ronkay hivatkozik egy bizonyos de Sousa-t, aki érzelmi igazságról beszél. Úgy rémlik, ilyen Kierkegaardnál is van, de szerintem ez egy fogalomavar, egy fából vaskarika. Az objektív-szubjektív distinkciót sérti. Az igazság objektív, az érzelem szubjektív.
Ronkay szerint Polányi a következő szerepeket tulajdonítja az érzelmeknek:
1) Szelekciós szerepe van. De itt arról van szó, hogy segít kiválasztani, hoyg egy tudós mit kutasson. Mely tudományos kutatási programokat válassza. No de ez nem az igazolás, hanem a felfedezés előtti kontextus. Az, hogy egy tudós egy X témát választ, annyit jelent, hogy abban lehet, hogy fel fog fedezni valamit. Azt semmiképpen, hogy ezt tutira meg fogja tenni, és az, hogy amit kitalál, az igaz. Itt csupán erőforrás allokációról van szó, ahol az érzelmek szubjektivtása megfelelően szórt allokációt segít létrehozni. Nem csak az érzelmeknek van egyébként itt szerepe.
2) Segít kiválasztani, hogy mi igaz és hamis. Ez pedig hát az előbb is említett fogalomzavar. Egy szubjektív érzelem nem segíthet hatékonyan annak kiválasztásában, hogy mi igaz, vagy hamis objektíven. Annak, hogy t tudós mit érez E elmélettel kapcsolatban túl kevés köze van az E elmélet igazságához. Lehet valami köze hozzá, de lehet, hogy teljesen független tőle.
Végül miért fontos mindez nekünk?! Azért, mert a hit pont azt a hibát követi el, mint Polányi. A hit pont az, amikor a racionális igazolás hiányában, érzelmi alapon fogadnak el emberek valamit igaznak. Azaz az érzelmeknek igazoló funkciót tulajdonítanak. Tévesen. Mert ez fogalomzavar. És veszélyesen, mert egy ilyen zavarnak korlátlan következményei lehetnek. Ha az érzelmeknek igazoló hatást fogadunk el, akkor abból vágyvezérelt "gondolkodás" lesz, és az logikai hiba. Tudjuk, hogy ez nem helyes. Tehát a "vágyvezérelt gondolkodást" miért csempésznénk vissza a tudományba, vagy a filozófiába "érzelmi igazság" néven?!
A vágyvezérelt gondolkodás pedig nemcsak a klasszikus vallásokhoz, hanem az azok által gyűlölt szektákhoz, new age vallásokhoz, miszticizmushoz, áltudományokhoz vezet. Ha az érzelmi "igazság" legitimmé válik, akkor mindez betódul az ajtón. Nincs parttalan relativizmus, minden relativizmus parttalan, mindegyik oda vezet, hogy anything goes.
Na most és ezért fontos nekünk ez a téma, hogy tudjuk, mely filozófiák támogatják az ezotériát, áltudományokat és vallásos szektákat, és mely filozófiák azok, melyek eszközöket adnak a kezünkbe ezek megfékezésére.
Mint ahogy arra rámutattam, az érzelmi "igazság" nem csak ezekhez vezet, hanem tovább, praktikusan elkerülhetetlen módon vezet a vallásháborúkhoz, inkvizícióhoz, népirtásokhoz is.