A keresztény üdvtörténet szerint Jézusnak azért kellett meghalnia, hogy bűnbocsánatra adjon lehetőséget az embereknek, az emberiségnek. Ez első nekifutásra is igen izzadságszagú magyarázat. Tudjuk, hogy számos sebből vérzik, amivel a keresztény teológia küszködött is. Hiszen, eme üdvtörténetből következően a keresztények azt tanították, hogy üdvözülni csak Jézusban lehet, ami felvetette azt a problémát, hogy mi van azokkal a népekkel, amelyek Jézus előtt éltek, vagy Jézus után, de fogalmuk se lehetett Jézusról, lehetőségük sem volt megtérni. A keresztény teológusok erre is izzadságszagú "megoldásokat" kerestek. Miközben bárki, akinek természetes, józan esze van, helyesen ítéli meg, hogy itt egy teljesen idióta mesét próbálnak meg teljesen hiábavalóan megmenteni. Mert, hogy ha az alap hipotézis valami értelmes dolog volna, akkor még több megértéssel néznénk, hogy hogy próbálják meg megoldani ezeket a problémákat.

A tudományos elméleteknél hasonló esetekben anomáliákról beszélnek. Például anomália volt a newtoni fizikában a Merkúr perihéliuma, amit megpróbáltak megmagyarázni, de ebben az esetben egy nagyon sikeres, igazolt, konzisztens tudományos elméletről volt szó, amelynek kimentésén érdemes volt dolgozni. Annál is inkább, mert a korábbi kimentések olyan dolgokhoz vezettek, mint a Neptunusz felfedezése. A newtoni fizika elmélete tehát egy igen sikeres elmélet volt, amely még az első anomáliáit is sikeresen, tudományfilozófusok lakatosi szóhasználattal azt mondják, hogy progresszíven oldotta meg. De az üdvtörténet meséje alapból is aberrált, miért akarnánk kimenteni?

Azt, hogy az üdvtörténet alapból is beteges hülyeség általában 1-2 mondatban el szoktam intézni: teljesen beteges dolog azt hinni, hogy miután az emberiség az eredendő bűnnel "bűnbe esett", isten megbüntette az emberiséget. És ahhoz, hogy eme büntetésből az emberiség feloldozza magát, szükség volt Jézus áldozatára, Jézuséra, aki isten fia, vagy isten maga. Ez az elképzelés betegesen idióta. Számomra ez evidens, és szerintem sok ateista számára is az. Egy ateista közönség előtt elég erre rámutatni, és nálunk van a pont. De most úgy gondoltam, járjuk körül ezt a kérdést pár párhuzammal, talán mások még nem járták ennyire körül! Nem tudom, pontosan, hogy nincs-e valahol egy hasonló, ateista írás.
Ebben a postban tehát több párhuzamot fogok kidolgozni, mert a keresztény hívők tipikusan szoktak "takonyangolnáskodni", és egy párhuzamot olvasva bizonyára belekötnek abba, hogy nem ugyanolyan léptékű bűnről van szó, vagy valamilyen tök lényegtelen részletbe, csak, hogy kibújjanak az érvek súlya alól.
Legyen az első párhuzam mondjuk az, hogy van egy szülő, akinek a lányát megerőszakolták és megölték. Ez egy nagyon durva bűn, szerintem a legtöbb szülő nem bocsátana meg az elkövetőnek. Nincs az a bűnhődés, ami ezt jóvá vagy megbocsáthatóvá teszi a legtöbb ember szemében. Legfeljebb az idő enyhítheti a szülő fájdalmát, jogos mérgét.

Megjegyzem, hogy a keresztény vallás bizonyos változatai, és hasonló naivitások azt mondják, hogy a méreg ebben az esetben nem helyes, szerintem teljesen helyes. A helyes, és arányos büntetés ebben az esetben a megfelelő jogi procedurák során kiszabott büntetés, amely mindenképpen nagyon sok év börtön. A szülő részéről pedig a szerintem teljesen jogos az, hogy emellett életük végéig utálják az elkövetőt. Az elkövető ettől általában úgyse szokott szenvedni, mert nem érinti az életét. Ha ez az utálat önkényes "igazságszolgáltatásig", tettlegességig nem fajul, akkor szerintem teljesen jogos, ha a szülő azt mondja, hogy nem tud megbocsátani az elkövetőnek. Egy másik naiv keresztény idiótaság az, hogy tudni kell megbocsátani. Nem, nem kell. Ez az az eset, amikor abszolút nem kell. Egy nemi erőszakkal kombinált gyilkosságnál nem tudok elképzelni olyan reális körülményt, ami megbocsáthatóvá teszi a bűnt. Ha például az elkövető drog befolyása alatt tette a dolgot, az se menti fel a szememben.

Ezt az első példát csak az egyik határeset leszögezése érdekében írtam, illetve mégiscsak előkerült két keresztény bornírtság. Már ezért is megérte. A kérdés az, hogy az emberiség eredendő "bűne" van-e ehhez fogható? Lehet, hogy nehéz az összehasonlítás. Ha tényleg az egész emberiség bűnéről lenne szó, akkor az mindenképpen nagy léptékű bűnre utalna. No de hát erről szó sincs. Az, hogy az eredendő bűn az emberiség bűne, hogy átörökölt bűn, az csak egy keresztény bornírtság. Amennyiben Ádám és Éva létezett volna, és elkövetett volna bármi bűnt, akkor is, mi közünk hozzá? Nem a mi bűnünk. Alapvető humanitárius elv, és mondhatni, hogy általános emberi jog, hogy a felmenőink esetleges bűneiért a leszármazottak nem felelősek. Alapvető baromság az utódokat büntetni a felmenők "bűneiért". Ez szerintem egy régi, ismert keresztény-kritika, és nem tudok róla, hogy lenne akárcsak kicsit is sikerrel kecsegtető magyarázkodás. Én úgy tudom, hogy ezt a kereszténység egyszerűen kínosan el szokta hallgatni.

A következő probléma maga a "bűn". Ádám és Éva "bűne" ugyanis, ha megpróbáljuk értelmezni, a tudás. De micsoda bornirt barom vallás az, amely a tudást bűnnek tekinti? A kereszténység erre bizonyára azt mondja, hogy nem a tudás a baj, hanem, hogy nem engedelmeskedtek az isteni parancsnak. Ha Ádám és Éva nem engedelmeskedett az isteni parancsnak, és ez bűn, akkor ez bizony teljesen Ádám és Éva bűne. Én azt gondolom, hogy ha a parancs a tudást tiltja, akkor ennek ellen szegülni nem bűn.

A keresztények ezt alighanem olyan kontextusban értelmezik, ahol Ádám és Éva egy gyerekhez hasonlít, isten pedig egy szülőhöz. Vegyünk tehát egy ehhez hasonló példát! A bibliai történet egyébként is szorosan kapcsolódik a szexualitáshoz. Ádám és Éva a történetben a "bűnbeesés" után a meztelenségüket szégyellik. Legyen tehát a mi példánk is hasonló! Legyen tehát szó egy serdülő gyerekről, aki a tiltás ellenére valamilyen erotikus filmet néz meg. Mekkora bűn ez? Én azt mondom, hogy ha a gyerek elkezd érdeklődni a szex iránt, és ez oda vezet, hogy a tiltás ellenére megnéz egy erotikus filmet, akkor ez nem különösebben nagy bűn, és egy felelős, intelligens szülő ekkor kerít sort a felvilágosításra, ha eddig nem tette. Ha előtte is megtette, akkor pedig ez egy jó alkalom egy kicsit megismételni. "Repetitio est mater studiorum." Na, most a keresztény isten úgy látszik nem egy ilyen felelős, intelligens szülő. Illetve a Biblia írói sem voltak azok, hanem inkább bornírt barmok.

Avagy lehet, hogy isten terve az emberiséggel az volt, hogy nem szaporodnak, nem sokasodnak, nem tudnak egy csomó mindent, és gyerekként élnek a paradicsomban? Amely talán olyasmi, mint a mennyország, amit a keresztények hisznek? Hát, ez egy eléggé korlátolt, unalmas, igazán nem istenhez méltó világ lenne. Ezt hinnék a keresztények? A túlvilágról végül is valami ilyesmit hisznek. De az evilág eredeti célja is ez lett volna? Ez a kis debil mesevilág?

Ha egy ember valamilyen tiltás ellenére valamilyen tudásra tesz szert, akkor valószínűleg annyira kíváncsi, hogy ez nem bűn, mert megérett a tudás befogadására. A keresztény "gondolkodás" ezt az elképzelést nem nagyon ismeri, a megérést a tudás befogadására. Az emberi fejlődés és tudás ilyen lehetőségei a kereszténység számára idegenek. Én azt mondom, hogy elképzelhető, hogy egy ilyen tiltás áthágása problémával, küszködéssel jár, de megint ismétlem, hogy az az ember, gyerek, vagy felnőtt, aki ezt meglépi, valószínűleg érett erre, illetve az emberi szabadsághoz hozzátartozik, hogy mindenki dönthet arról, hogy magára vállalja ezt a lépést, ezt a küszködést, amit a tudás esetleg okoz, annak reményében, amit a tudás hoz neki. A szexualitásról való tudás, az erotika például minden keresztény bornírtság ellenében az emberiség egyik legnagyobb ajándéka. Ahogy a tudás, mint olyan nagy része is.
Amennyiben az eredendő "bűnt" tudásként értelmezzük, és a tudást nem bűnként értelmezzük, akkor igazzá válhat az átörökíthetőség: a tudás valóban olyan dolog, amit át lehet adni az utódoknak. Sőt, amennyiben az emberiség valamilyen fajta tudásra ráébredt, akkor legtöbbször elkerülhetetlen az átörökítése. Hasonlóan, ahogy valamilyen megvilágosodásszerű rádöbbenést az ember nem igazán tud elfelejteni, és ott marad vele. Amennyiben ennek valamilyen negatív következménye is van, akkor azzal együtt.
Ha tehát az eredendő "bűn" Ádám és Éva tudatos emberré válását jelenti, akkor a történet igazából egy gyermek felnőtté válásának allegóriája. És az emberiség fejlődésével mindenképpen volt is egy ilyenfajta "felnőtté válás", nevezetesen, ahogy az előember homo sepians-szé vált, és egyre nagyobb tudást szerzett. Többek között a szexualitásról, a halandóságról, és hasonló dolgokról.
Ekképpen az is érthetővé válna, hogy eme tudásnak az árnyoldalai tényleg ott maradnak az emberiséggel, átöröklődnek az utódokra. De ez nem büntetés. Bűnhődésnek se mondanám, a bűnhődés fogalma itt túlságosan beteg lenne. Itt egészen egyszerűen arról van szó, hogy a tudásnak van némi árnyoldala is. A szexuális érettség, mint "tudás" együtt jár nemcsak a szexszel, hanem a gyerekvállalással. Fizikailag pedig a nők esetében például a menstruációval. A világról való tudás pedig árnyoldalként valóban tartalmazza azt a tudást is, hogy halandók vagyunk.
Egy ilyen tudás bár átörökölhető, azonban nem bűn. Esetleg kis részben teher. Bűnként tekinteni az árnyoldalakkal együtt is baromság. Hasonlóan, hülyeség bűnhődésről, vagy büntetésről beszélni. A tudás árnyoldalai nem bűnhődés, vagy nem büntetés, hanem természetes következmény. Lehet, hogy a halandóságról való ismeret az emberiségnek óriási trauma volt, és kelendő elméletek szerint pont arról van szó, hogy a vallások eme trauma eltussolására megalkotott dajkamesék. De ha így van, akkor helyben vagyunk. És nem, nincs az a mesefigura, aki meg tudná változtatni a halandóságunkat. A tudomány egyszer talán majd meg tudja, lehet, hogy nem, de egy dajkamese nem. Ezzel az ateizmus és vallás egy klasszikus témájához értünk, amiről már eleget írtam, úgyhogy most tegyük ezt zárójelbe!

Tegyük fel, hogy Ádám és Éva tényleg követtek volna el valamiféle bűnt! Vagy az emberiség valamikor sokkal i.sz. előtt. De vegyünk egy olyan példát, ahol a bűn enyhébb, mint a gyilkosság, de erősebb, mint egy erotikus film megnézése! Mert a keresztények esetleg azzal jönnek, hogy Ádám és Éva bűne egy nemi erőszakolásos gyilkossághoz képest mégis enyhébbek, egy erotikus film megnézésénél meg súlyosabb volt.
Vegyünk tehát gyilkossághoz képest valami jóvá tehetőt, például valaki szimplán csak kirabol valakit. Mondjuk engem, hogy az áldozat fix legyen. Azt gondolom, hogy ebben a példában felmerülhet a bűnhődés és megbocsátás lehetősége. Sok ember megbocsátana egy ilyen rablónak, ha megbűnhődik. Valószínűleg még könnyebben, ha a bűnhődésben, vagy a mellett valami jóvátétel is van. A rabló valahogy kompenzálja, jóvá teszi a bűnét. A vagyoni kár végül is jóvá tehető. Érdekes módon a büntető törvénykönyv tudtommal nem tartalmaz ilyet. Messzire vezetne, hogy miért nem, de a az állami büntető rendszertől függetlenül is lehet olyan, hogy a bűnöző jóvá teszi a bűnesetet. Például sokat dolgozik, és visszafizeti a kárt. Mondjuk kamatostul. Ebben az esetben tényleg nem irreális azt elképzelni, hogy az áldozat megbocsáthat, és mondhatja azt, hogy a megbocsátásának feltétele a bűnöző megbánása és jóvátétele volt.
De mi van azzal, hogy ha a bűnöző nem is maga akarja jóvá tenni a bűnét, hanem kényszerítik rá? Polgári peres esetben ilyen is lehet: az alperest kötelezik a kár megfizetésére. Az üdvtörténetben végül is Ádám és Éva, meg senki más sem akarta olyannyira jóvá tenni a bűnt. Bár nem vagyok benne biztos, hogy a zsidók erről hogy gondolkodtak Jézusig, vagy Jézus után. Lehet, hogy ők hittek a bűnbeesésben, és jóvá akarják tenni a "bűnt". Nem vagyok nagyon otthon a zsidó vallásban.

Ilyen feltevések mellett, tehát, ha Ádám és Éva valami olyasmit követett volna el, ami elég súlyos bűn, és valahogy átöröklődne (ami sehogy sem jogos), akkor természetes volna az a feltevés, hogy az emberiség törekedhetne arra, hogy valahogy jóvátegye a bűneit. Isten akkor az ótestamentumban egy ilyen üzenetet kellett volna, hogy közvetítsen: mi a feltétele annak, hogy megbocsásson, és, milyen jóvátétel mellett miféle megbocsátás lehet, és ez mivel jár. Amennyiben isten nagyon emberi, és ezt nem tudja, nem akarja ennyire precízen "kicentizni", akkor is elvárható valamiféle jelzés. Elvégre Ádám és Éva bűne nem valami szokványos dolog, aminél lehetne tudni, hogy miféle jóvátétel lehet elvárható. Ilyenkor bizony az áldozat, akit megbántottak, vagy a hatóságok kifejezhetik azt, hogy körülbelül mire gondolna jóvátételként. A keresztény hit szerint isten itt inkább afféle erkölcsrendész, nem pedig kárvallott.

A keresztény történetben végül is isten nem fogalmazza meg, és nem fogadja el az egyedi emberek jóvá tételét, ő egy nagyobb jóvátételt követel. Hogy miért, az rejtély. Ha Ádám és Éva "bűne" egyáltalán jóvá tehető, akkor az egyedi emberek jó cselekedetei is jóvá tehetnék. Érthetetlen az, hogy isten miért igényel még egy nagy jóvátételt.
Az is érthetetlen, hogy a nagy jóvátételre miért a "bűnbeesés" után ennyi idővel kerül sor. Ha isten annyira felkapta a vizet ezen a "bűnbeesésen", ás jóvátételt követelne, akkor az egész történelemnek arról kéne szólnia, hogy isten időnként erre emlékeztet. Lehet azzal jönni, hogy isten számára a bűn olyan nagy, hogy sok ezer évig (a bűnbeesés a Biblia szerint kb. sok ezer évvel i.sz. előtt történt, ami hülyeség, de már eddig is tovább lapoztunk már pár hülyeségen) megbocsáthatatlan volt, aztán Jézus korában enyhült meg. Ez nagyon emberi volna. De olyan emberi, hogy nem méltó egy istenhez. Ilyen kis esendő figura volna ez az isten? Ilyen kis szeszélyes, nem pedig a változatlan tökéletesség? Tudjuk, a tökéletes és változatlan isten elképzelése sok más esetben is vérzik az önellentmondásoktól.
Az, hogy az emberiségnek egy ideig kell bűnhődni, mert ez az arányos büntetés, egy emberi, de elfogadható magyarázat volna. De ebben az esetben is vitatható, hogy isten miért ne mondhatná ezt meg azonnal, mint ahogy a gyereknek azt mondják, hogy egy hétig nincs tévénézés. Aztán megint totál igazságtalan abból a szempontból, hogy az emberiség nem egy ember, és nem ugyanaz egy embert egy ideig büntetni, mint az emberiséget egy ideig büntetni. Az utóbbi esetben ugyanis bizonyos ártatlan örökösöket isten büntet, utána meg nem büntet. Tehát máshogy kezel ugyanúgy ártatlan (átörökölten bűnösnek mondott személyeket). Ez így nem igazságos.
És akkor jöjjön a bűn és bűnhődés történet utolsó, legnagyobb bornírtsága! Maradjunk ennél a rablós példánál! Miről is szól Jézus története, ha átírjuk rablós párhuzamba? Én, az áldozat kész vagyok megbocsátani a rablónak, de ennek előfeltétele, hogy a fiamat megkínozzák és kivégezzék. Pontosabban, ugye a keresztény vallás itt is egy agyrém, mert Jézus egyszerre egyezik istennel, és isten fiával. Akárhogy is, de akár engem, akár a fiamat kínozzák meg, az csak egy mazochista elmebetegnek lehet valamiféle eszköz ahhoz, hogy én megbocsássak egy rablónak. Szerintem ez a mozzanat Jézus meséjének egyik legbetegebb része.
Egy kicsit tudom csak enyhíteni ezt a bornírtságot, de ez is gyengíteni fog a keresztény vallás hittételein. Szerintem Jézus bűnhődésének egyetlen részleges magyarázata lehetne, de azért ez is nagyon beteges. Szerintem az húzódik meg a dolog mögött, hogy a keresztények hisznek egy olyanfajta elvben, hogy a megbocsátáshoz a bűnnek és a bűnhődésnek valamilyen arányban kell lennie, és ehhez nem fontos, hogy a bűnös bűnhődjön, csak valaki bűnhődjön meg már érte, mindegy, hogy ki! Szerintem ez az elv sokkal régebbi, pogány, animista, sámánista vallásokban gyökerezik. Sőt, ugyanez az elv érhető tetten részben az áldozatokban is. Amikor isten hívője istennek feláldoz egy kecskét, akkor részben kár is éri, tehát tényleg ő maga is bűnhődik, de a kecske szenvedése maga is bűnhődés. A pogány vallásokban gondolhattak valami ilyesmit, hogy az isteneknek mindegy, csak valaki bűnhődjön. Ez nagyon primitív isten-személyiségre utal, ami a pogány vallásokba belefér. De a kereszténybe hogyan? Miféle isten az, akinek mindegy, csak valaki szenvedjen? Már leírtam: egy primitív alak.

Elő lehet ezt adni úgy is, hogy az az elv, hogy "mindegy, csak valaki bűnhődjön", az egy isten feletti erkölcsi elv. Isten tehát azért áldozza be a fiát, azaz magát, azért bűnhődik helyettünk, mert valakinek bűnhődnie kellett. Mert van egy ilyen még istennél is hatalmasabb erkölcsi alapelv. Ez azonban amellett, hogy egy beteg erkölcsi alapelv, ellent is mond a keresztény hittel, amely szerint az erkölcs alapja isten, és isten fölött már nem lehet magasabb hatalom.

De a keresztény bűnhődés-történet még ennél is betegebb: nem egyszerűen egy véletlen lény bűnhődik Ádám és Éva "bűneiért", hanem isten maga, vagy isten fia. Az utóbbi is azt jelenti, hogy isten bűnhődik, egyrészt a szentháromság idióta tana miatt, másrészt, mert ha Jézus nem is volna isten maga, azért egy szerető apa csak szenved, ha a fiát megkínozzák és megölik.

Na, most, ha ezt átültetjük a rablós történetbe, akkor igazán elmebeteg történet alakul ki: egy rabló kirabolt, aztán én sokáig haragudtam az egész családjára, de aztán úgy gondoltam, hogy meg tudok bocsátani, ha nem is a rablónak, de az unokáinak, amennyiben megkínozzák a fiamat, vagy engem, és megölnek.
Az elmebeteg történeten még egyet csavar, hogy Jézus feltámad, amivel a halála, mint áldozat mindjárt annullálódik is, és az elmebeteg történet még zavarosabb tragikomédiává válik. De erről már írtam.

Amikor a Bibliában, korábban, Mózes I. könyvében, a 22 fejezetben Ábrahám majdnem feláldozza fiát, akkor érezzük, hogy már ez is igen meredek, egyfajta nagyon durva hitpróba. Értelmes ember Ábrahám helyében nem lenne kész feláldozni fiát, mert egy jóságos istenről nem gondolhatja azt, hogy ezt tényleg őszintén megkövetelné tőle. Értelmes ember nem gondolja azt, hogy egy istennek joga van saját erkölcsi elveit felrúgni ("Ne ölj", 7. parancsolat), mert ha az erkölcsi elvei jók, és isten tökéletes, akkor ő szegheti meg legkevésbé a saját erkölcsi elveit, ami a "jót" definiálja. Értelmes ember nem gondolhatja azt sem, hogy isten valahogy mégis jó, és ő maga a hülye, mert hát az értelmes ember nem hülye. Értelmes ember ilyenkor azt gondolja, hogy ez vagy nem a jó isten, vagy nem gondolja komolyan. Egyik esetben sem kell engedelmeskednie. A durva hitpróba pedig értelmes, erkölcsös ember szemében nem helyes. Igen, kimondom, a keresztény erkölcs itt szerintem a legtöbb ember szemében, ha jobban meggondolja, helytelen dolog volna. Minden más embertől elutasítanánk egy ennyire durva hitpróbát. Isten részéről tehát szintén túl durva. Isten esetében nem lehet valami jó, ami az ember esetében erkölcstelen. A keresztények se gondolhatnak ilyesmit, ez kettős erkölcs volna.

No de ez a post nem is Ábrahámról akart szólni. Ha Ábrahám esetében a saját fiának majdnem feláldozása helytelen, vagy a helytelenség határát súrolja, akkor az üdvtörténetről el kell mondani, hogy ennél még betegebb. Hiszen a hitpróba célját még úgy, ahogy értjük, ha meredeknek is gondoljuk, értjük a "logikáját". Ha nem is értünk egyet, hogy szabad ennyire durván próbára tenni valakit, azt értjük, hogy ez egy lehetséges, értelmes módszer túlságosan szélsőséges esete. No de Jézus esetében nem értjük, hogy mire kellene az egész. Ahhoz, hogy isten megbocsásson az emberiségnek, ahogy elmondtam, a saját fiának beáldozása egy teljesen "illogikus megoldás". És Jézust ráadásul tényleg megölik. Igaz, feltámad, de a keresztre feszítés megtörténik, a római katonák nem visszakoznak, isten angyala nem szól közbe. Szóval az ábrahámi történethez képest a jézusi történet ezerszer betegesebb.

Összességében tehát most már tényleg nagyon körüljártam, és rámutattam, hogy az üdvtörténet a világ egyik legbetegebb meséje, és alátámasztja azt, hogy a hit, ezen belül a keresztény hit is elmebetegség.