Mint tudjuk, Franciaországban a Charlie Hebdo-t ért terrortámadás után központi kérdés lett az oktatás ügye. Nyelvtanulási célból a Le Figaro FB-oldalát szoktam olvasgatni, és néhány napja érdekes cikkekre bukkantam. Mivel egyelőre elég nehezen boldogulok a nyelvvel, a szövegeket nem értettem mindenhol teljesen pontosan, ezért egy kicsit bizonytalanul írom ezt a posztot. Amit viszont sikerült lefordítanom, azt rendkívül érdekesnek találtam, úgyhogy a következőkben erről szeretnék röviden néhány szót szólni.
A francia oktatási miniszter, Najat Vallaud-Belkacem (a képen) bejelentette, hogy egy 10 pontból álló intézkedéscsomagot dolgoztak ki, amellyel a vallási fundamentalizmus terjedése ellen kívánnak küzdeni az iskolában. Eszerint az oktatásban embereket képeznek majd ki kimondottan az állampolgári léttel és a laicitással kapcsolatos ismeretekre, akik aztán megvitathatják a témát a diákokkal. Bevezetnek a tananyagba egyfajta „vallási ismereteket” – ami nem hittan, hanem a vallási jelenségek laikus szemszögből való értelmezése. Ezt a pedagógiai tartalmat az általános iskolai oktatási anyagnak azon részébe integrálják, amely az alapvető tanulási és gondolkodási képességeket fejleszti, mint pl. a szövegértés és a képi információk dekódolása. Egészen kicsi korban felmérik a diákok nyelvi fejlettségi szintjét, és ennek megfelelően személyre szabottan fejlesztik őket a saját igényeiknek megfelelően. Külön órakaretet biztosítanak arra a célra, hogy a tanulók megismerhessék az egyéni és társas viselkedés mozgatórugóit, a vélemények, meggyőződések, világképek és életmódok sokféleségét.
Ez volt az a cikk, amit kevésbé értettem, viszont nem is ezt találtam igazán érdekesnek, hanem egy interjút, amelyben Berenice Levet filozófiaprofesszor bírálja a kormány oktatásra vonatkozó elképzeléseit, ebből pedig különösen azt a részt, amikor a nyelvről és az irodalomról beszél (mivel ez a szakmám).
A kormány a fenti intézkedésekkel a „kritikai szellem” fejlesztését igyekszik előmozdítani, amely immunitást jelent a szélsőséges és ellentmondást nem tűrő eszmék agresszív hatalmával szemben, illetve megóvja a személyiséget a merev dogmáknak való alárendelődéstől. Ezzel a céllal Levet is egyetért, de szerinte hiba a vitára való felkészítéssel kezdeni az oktatást. Felhívja a figyelmet arra, mennyire fals az, amikor egy tanár azt mondja, hogy a munkája során közvetíti a tanteremben a nagy művek üzenetét, és vitázik a diákokkal. Ez úgy hangzik, mintha a diákok a vitában egyenrangú partnerek lennének a tanárral, illetve az általa oktatott klasszikusokkal. Levet szerint ez képtelenség.
A filozófus úgy érvel, hogy az iskolának elsődlegesen nem a vitára és a kritikai szellemre kell koncentrálnia, hanem az alapkészségek átadására, mert ezek hiányában nem lehetséges sem értékközvetítés, sem vita, sem kommunikáció, sőt maga a gondolkodás sem. Levet bővebben az anyanyelvi nevelésről beszél, de nem feledkezik meg a matematika és a természettudomány fontosságáról sem.
A nyelv azért fontos, mert a megfelelő nyelvi kompetenciák birtoklása nélkül nem lehetséges árnyalt és összetett gondolkodás. Akinek a szókincse ötszáz szóból áll, az képtelen differenciáltan és pontosan artikulálni önmagát és saját maga számára a világot, ami pedig elengedhetetlen feltétele a kritikai gondolkodásnak és a termékeny vitának. Aki erősen redukált fogalomkészlettel rendelkezik, annak tudatában összemosódnak a dolgok, és hajlamos lesz a világot primitív, kétosztatú struktúrákban szemlélni, mint pl. az összeesküvés-hívők. Ezért mondja azt Levet, hogy „el kell venni a szót a fiataloktól, és majd akkor visszaadni neki, ha megkapták tőlünk a nyelvet.”
Levet szerint a klasszikusokat nem azért kell tanulmányozni, hogy kihámozzuk a műveikből az „üzenetet” (idézi is Hemingway találó mondását, miszerint ha üzenni akart volna, akkor a postára ment volna). Az sem lehet a célunk, hogy vitatkozzunk velük. Addig nem vitatkozhatunk, míg el nem tanultuk a klasszikusoktól a szép, szabatos és árnyalt fogalmazást. Voltaire, Rabelais, Montaigne és a többiek a fordulatokban és árnyalatokban bővelkedő stílusuk nyelvi artikulációjának gazdagsága révén arra szolgáltatnak példát, hogyan finomíthatjuk és fejleszthetjük a saját gondolkodásunkat. A bőséges szókincs a megkülönböztetések gazdagságának lehetőségét, a szintaxis pedig a gondolatok összekapcsolásának sokrétűségét biztosítja. A gondolkodás, ahogy a magyar „elemzés” szó si mutatja, nem más ugyanis, mint ’elemekre bontás’, vagyis különbségtevés, differenciálás. Levet a „gondolkodás művészetéről és szenvedélyéről” beszél, ehhez pedig elengedhetetlen feltétel egy kifinomult nyelvezet birtoklása.
A klasszikusok a saját nyelvük átadásával olyan struktúrák megteremtését teszik lehetővé, amelyek segítségével a diák valóban alkalmassá válik a saját gondolatok megformálására. Levet szerint a matematika és a természettudományok oktatása is ilyen gondolkodásra készítenek fel, mivel ezek a diszciplinák rákényszerítik az embert a lassú, megfontolt haladásra és a gondolkodás lépéseinek logikus szerkesztésére, visszafogják az elmét a sietségben és az elhamarkodott döntések meghozására való hajlamában.
Levet szavait nagyon izgalmasnak és inspiratívnak találtam. A kijelentés, miszerint el kell venni a szót a diákoktól, és először a klasszikusokat tanulmányoztatni velük, illetve matematikát és fizikát tanítani, sokak számára talán kicsit agresszívnak tűnik, és biztosan akad olyan, akiből heves ellenkezést vált ki. Én magam sem tudom, mennyire értsek egyet vele: szerintem kissé absztrakt az, ahogy a megértés és az önkifejezés fázisát ilyen élesen elválasztja egymástól.
Két megjegyzést viszont teszek ezzel kapcsolatban. Az első az, hogy Levetnek mindenképpen igaza van abban, hogy az értelmes gondolkodás szigorú szellemi munka, aminek a képességét el kell sajátítanunk. Ez a tevékenység erőteljes önfegyelmet igényel, és az erre való képesség feltételez egy kezdeti külső fegyelmet, amit aztán a diák interiorizál. Nem véletlen, hogy olyan sokáig (pl. s reneszánszban) a festők úgy tanultak, hogy pontosan lemásolták a klasszikusok műveit. Ez ellent mond pl. Vekerdy Tamás elképzeléseinek, aki szerint minden külső kényszer, ami a tanítás során a palántára nehezedik, csakis elnyomó és személyiségtorzító hatású lehet, és aki szerint „az oktatási rendszerben már eleve az rossz, hogy a tanárok ugyan le akarják adni az anyagot, ám a gyerekek nem akarják felvenni.” Több helyen beszél arról is egyébként, hogy a kamaszok természetes jellemzője a lustálkodás, ezért hagyni kel, hogy ne csináljanak semmit. Ez szerintem egy rendkívül idealizált és naiv elképzelés. Nem igaz, hogy minden emberben eleve benne rejlik a későbbi kiteljesedett felnőtt, ami minden kényszer hatására deformálódik, és leginkább önmagától fejlődik, a lélek végtelen szabadságában. Sok esetben bizony kellenek a kényszerek, és előfordul, hogy a személyiség fontos belső tartalmai formálódnak, csiszolódnak külső ráhatásra.
A második megjegyzés az, hogy Levet valójában egyáltalán nem agresszív vagy konzervatív beállítottságú. A cél nála a klasszikusok tanulmányozásában nem valamiféle nagy, komoly üzenet továbbítása vagy a nagy elődök előtt való kritikátlan fejet hajtás, hanem a gondolkodásra való nevelés.
A két cikk két tehát eltérő nézetet fogalmaz meg az oktatásról, de a lényeg, a cél azonos: a kritikus gondolkodásra való nevelés. Ez a kulcsa a terror, az agresszió elkerülésének, és a demokratikus értékek védelmének. Ezt pedig nem lehet eléggé hangsúlyozni.
De azt sem, hogy mennyire eltér ez a mi jelenlegi oktatáspolitikánktól. Franciaországban szó sincs arról, hogy valamiféle önazonos, előre gyártott erkölcsi tartalmat, üzenetet akarnának átadni a diákoknak. Nincs hittan, és a nemzeti kultúra sem a szentnek tartott elődök néma panoptikuma. (Kosztolányi pl. egy rövid cikkében írt arról, hogy a franciák nagy nemzeti költője, Victor Hugo annyira nagy, hogy mindenki őt kritizálja – mert Franciaországban lehet, mert ott nem kell néma tisztelettel adózni a nagyoknak.)
Ez azért is jár mostanában a fejemben, mert az iskolában, ahol dolgozom, a múlt héten pont az volt a feladatom, hogy készítsek egy néhány perces emlékműsort Január 22-re, A Nemzeti Kultúra Napjára. Egy szöveget kellett megírnom, amit a diákok az iskolarádióban felolvasnak (hét és fél perc lett). Mivel először nemigen volt saját ötletem, kivettem egy műsorszövegeket tartalmazó könyvet a könyvtárból. Nos, ilyesmit találtam benne, Nemeskürty István tollából:
Magyarország százötven éven át volt török uralom alatt, de egyetlen magyar falu sem vált mohamedán törökké. Egyetlenegy sem. Ilyenre a világtörténelemben alig van példa. Ez azt mutatja, hogy a keresztény hit megmaradt. (…) Megjelentek közöttük [a hódoltsági területeken élők közt] az igét anyanyelven hirdető lutheránus és kálvinista – mai szóval evangélikus és református – lelkészek, igehirdetők. Őket nem nevezte ki senki, őket a közösség választotta. A tanítókat is választották. Ezért a közösség fizette őket. Tehát önmagában létrehozta az ország a maga keresztény folyamatosságát. Ezek a közösségek megfogalmazták a haza, a pátria fogalmát, és egyszersmind a keresztény nemzet fogalmát. Nincs Európában költő vagy költészet, amelyik ilyen konok következetességgel kapcsolta volna össze a keresztény hitet, a megvallott anyanyelvet és a haza fogalmát. Balassi Bálinttól Zrínyi Miklóson át Szenczi Molnár Albert, Bornemissza Péter, Pázmány Péter szövegein át a XX. századig. (Kozma László: Vetni kell! A haza és a magyarság témája nemzeti ünnepeinken, iskolai megemlékezéseken. Korda Kiadó, Kecskemét, 2002, 68.)
Eléggé szomorúnak találom, hogy vannak hazánkban olyan elképzelések, amik a nemzeti identitásunkat egy ideológiával való azonosságban igyekeznek megragadni. A magyar nyelvű ateisták talán nem részei a magyar nemzetnek? És a felvilágosodás eszméi talán nem jelentek meg pl. Csokonai életművében? Ő talán nem magyar?
A franciáknál a sokat hangoztatott „köztársaság” egészen mást jelent, ők büszkék a szekuláris hagyományukra, náluk senki nem beszél keresztény nemzetről – persze pl. marxista, strukturalista vagy egyéb nemzetről sem. Szerintem lenne mit tanulnunk tőlük, és nem csak annyit tudni róluk (sajnos sok példát látok erre), hogy ők a hibásak Trianonért, és ezért nekünk, magyaroknak, akik nem szeretünk ugyan olvasni meg nyelvet tanulni, de azért büszke magyarok vagyunk, szóval nekünk, igaz magyar szívünk nemzeti érzelmeitől fűtötten, illik haragudni rájuk.
