Nemrég fejeztem be Diderot életrajzának olvasását, Pierre Lepape-től (ironikus a neve ebben az összefüggésben:), melyet még Párizsban vettem anno. Két témát emelnék itt most ki, amelyek számomra jelenleg érdekesek. Az egyik Diderot küzdelme a cenzúrával, amely a terrorizmus és Orbánizmus keretei között aktuális. A másik Diderot felfogása a halál utáni életről.
Az első téma nagyjából az egész könyvet végigkíséri. Diderot-t már az egyik legkorábbi művéért börtönbe zárták Vincennes-ben, és bár ez nagyban hozzájárult az elismertségéhez, hiszen mártír lett belőle, de egy életre óvatossá tette. Ma, amikor a sajtó és vélemény szabadsága tényleg szinte korlátlan, és az Orbán rezsimben valóban még mindig sokkal szabadabb, mint az ancien regime idejében, hajlamosak vagyunk megfeledkezni arról, hogy lehetne ez másképpen is, hogy ez mekkora érték, és arról, hogy a felvilágosodás során ezért bizonyos filozófusok ha nem is az életüket adták érte (a máglyára küldöttek kora korábban volt), de börtönt, száműzetést szenvedtek el érte. Diderot egyébként a börtön után már annyira vigyázott, hogy menekülnie sem kellett, nem is akarta elhagyni Franciaországot soha, pedig barátai biztatták. Élete végén ugyan ellátogatott Katalin cárnőhöz, de ez inkább azért volt, mert már nem volt jobb dolga, és adós volt a látogatással, hiszen Katalin gyakorlatilag eltartotta.
No de például Voltaire sok évet töltött Frigyesnél, Poroszországban, vagy nagyon vidéken, Cirey-ben és Ferney-ben azért, mert éppen olyasmiket írt le, ami kicsit felbolygatta az udvart. A porosz király és az orosz cár ugyanis felvilágosult uralkodóként szívesen fogadott felvilágosult filozófusokat, habár pont Diderot életrajzából az is kiderül, hogy nem annyira akartak ők előre haladni, hanem inkább csak a Lajosok orra alá borsot törni.
A filozófusok, a királyi udvar, a parlament, a jezsuiták és a janzenisták küzdelme a cenzúra kapcsán egy roppant tanulságos és mulatságos történet, amelynek csúcspontja talán az Enciklopédia betiltása volt. A 18. század elején és közepén az volt a helyzet, hogy a királynak volt egy cenzora, nevezetesen Malesherbes, akinek engedélyeznie kellett a könyvek kiadását. De ha azt hisszük, hogy Malesherbes egy rosszindulatú ellenség volt, akkor tévedünk. Valójában ő egészen szimpatizált a filozófusokkal, no de a pozíciója mégis a könyvek cenzúrája volt. A filozófusok sokat köszönhetnek neki, ugyanis próbálta a helyzetből a legtöbbet kihozni. A keze amiatt volt kissé megkötve, mert a jezsuiták, a királyi udvar, a párizsi parlament és a janzenisták általában a filozófusok ellenségei voltak, és nagy befolyásuk volt a királyra, aki természetesen bármit parancsolhatott a cenzorának. A dologban egy kis szerencse az is, hogy a jezsuiták és janzenisták, mint két vallási szekta egymás ellenségei is voltak, hasonlóan, a király és a parlament érdekei sem voltak azonosak. Ez is lehetőséget adott egy kis játékra, a filozófusok sokszor megpróbálták a feleket kijátszani egymás ellen. Ahogy a többi fél is.
A felvilágosodás folyamán több eszközt is használtak a cenzúra ellen. Például elterjedt műfaj volt a dialógus, amely alkalmat adott arra, hogy egy filozófus például ateista nézeteket bemutasson, mint Diderot a d'Alambert álmában. A dialógusban szerepelhetett emellett hívő, szkeptikus is, de ha például az ateista érvelése volt a legmeggyőzőbb, akkor az író részben kimondta, amit akart, de mégsem egyes szám első személyben írta le. Emiatt van egyébként az, hogy sok filozófusról nem lehet pontosan tudni, hogy ateista volt-e, így Diderot-ról sem. A materializmust vállalta, sokszor deistának tűnik, de lehet, hogy "szíve mélyén" már rég ateista volt. Hasonlóan, sokszor éltek az irónia, a kifigurázás eszközével is, amelynél nem kellett explicit leírni az ellenkező nézetet, elég volt kifigurázni az elítélt nézetet.
Egy másik technika volt, hogy elrejtették a mondanivalót. Az enciklopédiában például voltak olyan szócikkek, amelyek nyilvánvalóan alkalmat adtak a rendszer és a vallások kritikájára, de túlságosan is nyilvánvalóak voltak. Ezeket a cenzor munkatársai nyilván ellenőrizték. De Diderot-ék sokszor mellékes szócikkekben írták le az ilyen kritikus véleményeket, egy kicsit meglepő fordulattal. Ott a cenzorok nem keresték, és hát voltak olyan lusták, hogy nem olvastak el mindent. Az a benyomásom, hogy összességében az Enciklopédia, habár történelmi jelentőségű mű volt, a sok irónia és trükközés miatt talán nem is olyan rendezett, ami ideális volna. De hát más szempontból meg lehet ezt értéknek is tekinteni.
Itt vetem közbe azt is, hogy emiatt a sok trükközés miatt is talán Diderot nézeteiben soha nem törekedett a precíz konzisztenciára. Sokszor ellentétek tudatosan összeegyeztethetetlen játékában fejezte ki nézeteit. Egyfajta hegeli, vagy marxista dialektika megelőlegezője volt. Miközben persze még messze nem volt kommunista. De számomra úgy tűnik, hogy sokszor egy tézis és antitézis ellentétét nem feloldotta, hanem vallott inkonzisztens dolgokat, és valamiféle szintézissel elfedte azokat. Emiatt nem is tudok Diderot nézeteivel maradéktalanul egyetérteni, mert számomra a konzisztencia abszolút követelmény.
A kitérő után folytassuk a cenzúra elleni hadviselés technikáival. Egy harmadik technika volt, különösen a század vége fele, hogy külföldön adták ki a könyveket. Nagyrészt Hollandiában. Hollandia akkoriban olyan volt, mint manapság egy ország, ahol szabad az internet, és szabad olyan dolgokat, amelyeket máshol nem. Amikor erre a filozófusok rájöttek, akkor külföldön nyomták ki a könyvet, és azt már nem nagyon lehetett megakadályozni, hogy az országba bevigyék. Olyan is volt, hogy bár külföldi kiadás volt feltüntetve, mégis Párizsban nyomtattak egy könyvet.
A végső megoldás pedig az volt, hogy posztumusz adták ki a könyvet. Jól tudjuk, hogy Kopernikusz is így járt el, és még Darwin is ebben gondolkodott. Hasonlóan, Diderot egy pár könyve nem jelent meg életében, hanem az asztalfiókban maradt. Az, hogy álnéven adtak ki egy könyvet, szintén lehetséges technika volt, de igazából egy Diderot stílusát, érvelését fel lehetett ismerni. Semmi értelme nem lett volna álnéven kiadni egy könyvet, amelyről lehetett volna tudni, hogy az övé, de annak sem, hogy silány, vagy tőle idegen könyvet adjon ki.
Mindezek persze nem azért tanulságosak ma, mert közvetlenül alkalmazható ötletek. Azt gondolom, hogy manapság szóba jöhet az, hogy külföldre menekült magyarok nagyobb biztonságból írhatnak kritikákat, ahol a nagyobb biztonság nem annyira az életét jelenti, hanem inkább az anyagi biztonságot. Ott még nem tartunk, hogy embereket bebörtönöznének. Az irónia, az elrejtés, a virágnyelven történő fogalmazás nyilván ma is fontos eszköz. Fontos eszköz lehet a felek egymás elleni kijátszása is, erre mostanában látszik egy kis lehetőség.
De a legtanulságosabb mégis az egész történet, hogy mekkora érték a vélemény szabadsága, hogy voltak a 18. században olyanok, akik a börtönt, a száműzetést fizették meg érte. És én csak arra emlékeztetném az olvasót, hogy ezt ne feledje el, ne könnyelműsködjük el a dolgot azzal, hogy nem érzékeljük a veszélyt, és, hogy milyen érték forog kockán!
Jártam nemrég Langresben, ahol Diderot született. Ma már van múzeuma. Modern múzeum, sokáig nem volt. A vidéki, maradi Langres nem nagyon tudott mit kezdeni hírességével, mert az ateista volt. Most a precíz besorolástól azért tekintsünk el, mert számukra mindenképpen ateizmus volt az, amik Diderot nézetei voltak. Nagy sokára lett Diderot-nak múzeuma. Manapság már azért a vidéki Langres sem olyan bigott, illetve az enciklopédista Diderot istenítik, nem az ateistát. Megtalálták a fogódzót, a megoldást: azt éltetik benne, amit vitán felül értéknek tekintenek, és amit nem, arról kicsit hallgatnak. Ez is haladás ahhoz képest, hogy anno az Enciklopédiát betiltották, és aztán később, csak fű alatt lehetett kiadni.
A másik téma sokkal személyesebb, és emberibb. Diderot, mint említettem materialista volt. Még ha hitt is valamilyen deista istenben, nem hitt a túlvilágban. Úgy hitte tehát, hogy amikor meghal, akkor vége lesz az életének. Viszonylag sokáig élt, és idősebb korában már sokat foglalkozott ezzel a kérdéssel. Diderot számára nagyon fontosak voltak a könyvei, beleértve azokat a posztumusz könyveket is. Számára az volt fontos, hogy mit hagyott hátra maga után, hogy az utókor olvasni fogja a könyveit, és emlékszik rá, a gondolataira. Van sok ember, akinek ez fontos, akiket ez hajt. Számomra is van fontossága ennek, de sokszor érzem úgy (igen, ez csak érzelmi kérdés), hogy ha úgy vesszük, mindez semmi, és nem jelent sokat. Mit számít, hogy valaki olvassa egy írásom, amikor én már nem vagyok? Bizonyára Diderot is érzett így is, de tudjuk, hogy legtöbbször sokat jelentettek számára a könyvei.
Diderot-nak volt családja, érdekes módon volt egy fivére, aki pap volt, és akivel sokat veszekedett. Akkoriban a pap nagy előnyben volt, mert az egész társadalom számára bevett dolog volt a hit. Bevett volt az egyházi temetés és egyházi házasság. Ez azért fontos, mert Diderot-nak volt felesége és lánya. A feleségét egyébként fiatal korában vette el, aztán pár év múlva már külön éltek, egészen életük végéig. Diderot meg merte tenni azt, ami Párizsban azért lehetséges volt, hogy szeretőket tartott, de elválni, az nem volt lehetséges. Hasonlóan, a lányának is egyházi esküvőt kellett rendeznie, és mivel fontos volt számára a lánya, jót szeretett volna. Ez ügyben veszett össze végképp a fivérével. Ez a történet is tanulságos, mert a hívő és ateista családon belüli ellentétének kérdésében segítségre lehet. Diderot nem volt hideg, szívtelen ember. Viszont az elveit mégsem dobhatta mind el.
Az idősebb Diderot aztán eléggé magára maradt. Ismert volt, de nem akkora sztár. Katalin cárnő apanázsa biztosított számára megélhetést. De utolsó éveiben már kicsit magára maradt. Lánya Langres-be ment vissza, feleségével nem volt kapcsolata (nem tudom, lehet, hogy meg is halt).
Megható dolog az is, ahogy Diderot meghalt. Ekkor mégis látogatóban volt nála lánya, ezekben a napokban a rue de Richelieu-ben számára vett eléggé luxuslakásban lakott, és az asztalnál ült, kompótot evett, beszélgettek, és egyszer csak elhallgatott. Angelique felnézett, és az apja már nem volt többé. Hát ennyit arról, hogy halála előtt minden ateista megtér.
Az is jelképes, hogy mi történt a sírjával. A Saint Roch templomban temették el, különösebb pompa nélkül. A könyv erről nem ír, talán nem is lehet tudni, de gondolom, valami pap celebrált valamit. Illendőségből, vagy mi. De Diderot maga erről nem gondoskodott. Ma egy felirat sem jelzi a sírjának helyét. Miközben Voltaire és Rousseau koporsóját a forradalomban a Pantheonba vitték, aközben Diderot koporsóját beolvasztották a fémért. A csontjai sincsenek meg ma már, nem maradt belőle semmi, csak a gondolatai. Pont, ahogy "hitte".
