A filozófia hosszú, sötét teadélutánja
Az élet értelme. A köznapi filozofálgatásnak ez az egyik leggyakoribb kérdése. Ugyanakkor a szakmai filozófiában ez a kérdés nem nagyon szerepel. Talán régebben szerepeltek erről szóló értekezések, de egy olyan száz éve a szakfilozófiából ez a kérdés teljesen kiszorult.
A köznapi embert a kérdés nagyon foglalkoztatja, mintegy leglényegesebb kérdésnek szokták tartani. Olyannyira, hogy az olyan filozófiákat, amelyek nem válaszolnak meg erre a kérdésre, értéktelennek gondolják. És a tudományt is, amelynek ez a kérdés biztosan nem feladata, emiatt kárhoztatják sokan. A vallásokat pedig sokan azért éljenzik, mert választ ad erre a kérdésre. Állítólag…
Ugyanis az is megfigyelhető, hogy a kérdésről való filozofálgatás egyike azon kérdéseknek, amiben legkevésbé van konszenzus, a legterméketlenebb vitákhoz vezet. Tulajdonképpen szinte mindig bizonyos szubjektív szemléletek csapnak össze a megegyezés, vagy az eredmény leghalványabb reménye nélkül. Mert hogy a két fél szubjektív véleménye az elején is adott, és ezen túl mi más eredmény jöhetne ki ebből a vitából, mint hogy ezt ismételgetik többféle megfogalmazásban? Hiszen az egész szubjektív.
De mielőtt előre szaladnánk, elkezdeném az értekezésem azon fonalát, amit terveztem. Ez pedig egy kicsit a szakfilozófia felé mozdul el, de azért közérthető maradok. Célom az, hogy a közembernek érthetőbben, érdekesebben mondjam el a szakfilozófia egy eredményeit ezzel kapcsolatban.
Van annak egy bizonyos oka, hogy a filozófiában az elmúlt száz évben ez a kérdés már nem igazán kerül megvitatásra. És ez nem az, hogy a tudomány, vagy a filozófia ne akarna minden fontos kérdést megválaszolni, hanem majd kiderül, hogy mi.
Nyelvi elemzés
Az elmúlt száz évben az un. nyelvi fordulat után az analitikus filozófia lett a domináns irányzat. Ennek pedig az az alapvető módszere, hogy mielőtt egy kérdésre választ adna, megvizsgálja a kérdés jelentését. Ez egy elég esszerű, természetes dolognak tűnik, mert hiszen az semmire sem jó, ha egy kérdés helyett egy másik kérdésre válaszolnánk. Továbbá az analitikus filozófia úgymond „rájött” arra, hogy bizonyos esetekben a kérdés rosszul van megfogalmazva, értelmetlen, álkérdés. Hiába látszik első ránézésre értelmesnek, valójában nem az. Még akkor is, ha „mindenki érzi”, hogy az. Esetleg van valami a kérdés „mögött”, de ha ezt azonosítjuk, akkor az egy egészen más kérdést jelent, amelyet egészen máshogy kellene megfogalmazni.
Nos tehát vizsgáljuk meg, mit is jelent az, hogy „az élet értelme?”. A kifejezésből úgy tűnik, hogy a kérdező feltételezi, hogy az életnek van egy bizonyos értelme. Ez pedig azonosítható valahogy. Az első kérdés ezzel kapcsolatban az, hogy hogyan? Mi a kritériuma annak, hogy valami az élet értelme lehessen? Avagy máshogy megközelítve a kérdést, mit is ért a kérdező valaminek az „értelme” alatt? Avagy még máshogy megközelítve, ha valaki választ ad erre a kérdésre, akkor a kérdező miképpen fogja megvizsgálni, hogy ez a válasz helyes-e? Van-e valami elképzelése arról, hogy ezt hogyan ellenőrizze? Tudja-e előre, hogy hogyan döntse el, hogy a válasz elfogadható-e?
Megjegyezném, hogy ezek a kérdések összefüggenek, azaz az, hogy mit jelent a kérdés, és az, hogy miképpen ellenőrizzük a válaszokat, az egymástól függ. Erre a logikai pozitivizmus mutatott rá, ez a szavak jelentésének verifikációs megközelítése. De hogy hogyan függ egymástól, és miért, arra itt most nem térek ki.
Térjünk vissza a kérdésre! Tehát első probléma, hogy nagyon bizonytalan az, hogy mit is jelent az, hogy „valaminek ez és ez az értelme”. Így ha valaki választ ad a kérdésre, akkor nem vagyunk felkészülve arra, hogy miképp kezeljük a válaszokat. Emiatt ezt is mindenki szubjektíven közelíti meg. Van olyan válasz, amely tetszik neki, és van, amely nem. Csak így végül is ugyebár egészen más kérdésre fog választ kapni, nevezetesen nem arra, hogy mi az élet értelme, hanem arra, hogy mi tetszik neki.
A problematika „lényegéhez” jutunk akkor, ha felismerjük, hogy valójában csak ennyi lehetséges, és több nem. Csak azt tudjuk megmondani, hogy „x értelme y számára z”. Meg tudjuk mondani, hogy mondjuk „Zoli számára az egyetem értelme a bulik” vagy „János számára az egyetem értelme a tanulás” vagy „Gábor számára az egyetem lényege a diploma”. Ezeket is csak egy nagyfokú egyszerűsítéssel mondhatjuk, hiszen Zoli számára is lehet fontos a tanulás, és János számára sem biztos, hogy lényegtelenek a bulik. De ettől eltekintve választ tudunk erre a specifikus kérdésre, ha a legfontosabb dologként értelmezzük a kérdést. A választ abból tudjuk megállapítani, ahogy Zoli, Gábor, János beszél és viselkedik. Az "értelme" szó jelentése itt olyasmi, hogy "fontos számára", "ez a célja számára", "ez a jelentősége neki".
Tehát azt még közelítően értelmezni tudjuk, hogy valakinek valaminek mi az értelme, azaz számára mi a legfontosabb abban a dologban. Csakhogy ez egy reláció, két dolog közötti kapcsolat, és szubjektivitáson alapul.
Olyasmit is lehet értelmezni, hogy „Mi xy számára az élet értelme?” Ezt egy még nagyobb fokú egyszerűsítést eltekintve adott esetben megállapítható lehet. Itt ugye a sok fontos dologból még nehezebb kiválasztani a legfontosabbat. Az egyetemhez képest az élet nagy, és nem feltétlenül csak egy fontos dolog van benne, vagy nem feltétlenül van benne legfontosabb. Legtöbb esetben legalábbis több nagy motiváció is megállapítható. De az is lehet, hogy egyáltalán nincs ilyen. Az illető ember nagyon lazán, eklektikusan viselkedik.
Mérő László "Az érzelmek logikája" című könyvben ezt úgy fogalmazza meg, hogy az embereknek általában van egy boldogság-portfoliója, és nem egyvalamiből nyerik a boldogságukat, hanem sok forrása van, ezen források ráadásul helyettesíthetőek lehetnek, és az élet folyamán változhatnak. Mérő példája az, hogy például egy szakítás folyamán változik az élet értelme. Nyilván a szerelemből táplálkozó boldogságot az illető legalább ideiglenesen mással pótolja. Tehát megváltoznak számára a prioritások, megváltozik számára "az élet értelme".
Na most mindebből hogyan jutunk el a „Mi az élet értelme?” kérdésig? Véleményem szerint nem tudunk eljutni. Azokból az információkból, hogy „Mi XY számára az élet értelme” nem lehet eljutni oda, hogy „Mi az élet értelme”. A személytől való függés nem hagyható el. Az első két dolog közötti reláció, a második egy olyan konstans, ahol a személytől való függés már nincs meg. Ha egyszer az élet értelme egy olyan dolog, ami a személytől függ, akkor nincs értelme a személytől elvonatkoztatva az élet értelméről beszélni.
Egy lépés volna az élet objektív értelme felé, ha a sok ember felfogásában meglehetősen nagy korreláció, interszubjektivitás mutatkozna. Ilyenkor lehet arról beszélni, hogy „többségében az emberek számára az élet értelme ez és ez”. Valamennyire lehet is ilyen nagy, és népszerű motivációs célokat találni: boldogság, szeretet, szerelem, élvezet, érdekesség, jólét, utódnemzés. Ezek többnyire biológiai származásunkból adódnak. Az evolúcióból következik, hogy egy tartósan fennmaradó faj számára fontos, hogy jólétben éljen és szaporodjon. Ha ez nem volna az emberek többségének fontos, valószínűleg kihaltunk volna. De amikor az emberek az élet objektív értelmét kérdezik, akkor aligha elégednek meg azzal, hogy az evolúcióban a túlélés feltétele bizonyos célokat elég erősen kijelöl a fajok számára.
Tehát az, hogy „az emberek többsége számára ez az élet értelme”, még mindig távol áll attól, hogy „ez az élet értelme”. Az előbbi csupán egy bizonyos, interszubjektív, nem egészen véletlen egybeesés a szubjektív felfogások között. Az utóbbi egy objektív tulajdonságra utal. Valami olyasmire akar utalni, hogy az életnek objektíven van egy megállapítható tulajdonsága, az értelme. Ez pedig függetlenül az emberek szubjektív felfogásától egy rögzített valami lenne. Ami tehát nem csak közvélemény-kutatással, hanem valamilyen az életet, az Univerzumot, vagy bármi más rajtunk kívül eső dolgot vizsgáló módszerrel is vizsgálandó. Ez az állítás azt mondaná, hogy azon túl, hogy számunkra van az életnek értelme, van az életnek (vagy valami más tőlünk független dolognak) ettől logikailag függetlenül egy bizonyos értelme, ami az Univerzum egészének megfigyelésével, mérésével, és gondolkodással objektíven igazolható kellene, hogy legyen, akárcsak az Univerzum kora, mérete, és hasonló objektív tulajdonságai.
Na most ez utóbbi egy olyan dolog, ami abszolút eredménytelen, senki nem adott meg egy ilyen értelmezést, és nem tudta igazolni, hogy az életnek objektíven van értelme. Eleddig mindenki az élet szubjektív értelmét vizsgálta, azaz azt,hogy bizonyos emberek számára mi az, vagy az emberek összességében van-e valami közös. Eleddig mindig összekeverték ezt a szubjektív kérdést az objektív kérdéssel.
Ennek a fejezetnek a végén még újra felsorolom a teljesen szubjektívtől az objektívig tartó állításokat, figyeljük meg, ahogy egyre kevésbé határozható meg az állítás igazsága és értelme:
- Szubjektív egyedi állítás: "János számára az egyetem célja a tanulás." Ez egész jellemzően igaz lehet.
- Interszubjektív, egyedi állítás: "Mindenki számára az egyetem célja a tanulás." Ez már legfeljebb csak kivételekkel igaz.
- Interszubjektív, általános állítás: "Mindenki számára az élet célja a tanulás." Ez már megközelítően sem igaz.
- Objektív, általános állítás: "Az élet célja a tanulás." Ez már értelmetlen.
Miközben persze az egy szimpatikus gondolat lenne, hogy az egész életünkben tanuljunk. 1-4-ig két irányban is van egy általánosítás: az első, hogy a sok cél közül kiemelünk egyet, és általánosan a célnak tekintjük, a második, hogy a sok ember között próbálunk meg általánosítani. Az első is problémás, a második pedig már teljesen értelmetlen dolog.
Az emberek mégis elégedetlenek...
Nos valahogy az emberek számára mégsem megnyugtató ez a dolog, talán ezért is keverik össze a két kérdést. Valamiért az embereknek az nem elég, ha számukra, és csak számukra van az életnek értelme. Miért? Mert várnak egy megerősítést, hogy ez nem csupán szubjektív érzésük, hanem van valami több ebben. Úgy tűnik, az emberek nem elég individualisták, nem elég határozottak. Nem elég az nekik, hogy „Márpedig nekem ez és ez a fontos az életben, és ennek abszolút elég indoka az, hogy azért, mert én úgy érzem”. Pedig hát ha megnézzük, akkor abszolút elég indoka. Az embereknek valójában nem kellene, hogy annál többre legyen szükségük, mint hogy legyenek érzéseik, értékrendjük, szubjektív céljaik, ami szerint élnek, cselekednek, döntenek az életben. Valami ilyen szubjektív cél kell az emberek többségének, mert az akkor érzi beteljesedve az életét. De azt igazán nem értem, hogy miért kell az, hogy ezt objektívnek hazudjuk, ha egyszer nem az? Miért kell ez az embereknek? Nem elég az, hogy „nekem ez, és csak azért, mert így érzem?”. Egyetlen indoknak elégtelen okot tudok elképzelni: ezek az emberek önbizalomhiányban szenvednek. Szükségük van külső megerősítésre.
Tulajdonképpen nem is látom, hogy mi volna a jó abban, hogyha az életnek volna egy objektív célja. Ez az objektív cél úgyis egy másik kérdés volna. Az objektív és a szubjektív cél két független dolog volna, és semmi nem garantálná, hogy egybeessen. Mondjuk ha az objektív cél az volna, hogy mindenkinek minél több bélyeget kell összegyűjtenie, nekem pedig semmi kedvem ehhez, az miért jó? Konfliktusokhoz, rossz érzéshez, kognitív disszonanciához vezetne. Oda lenne az ember szabadsága, színessége. A kötelesség kifejezetten unalmas, egysíkú, és erőltetett volna. Kifejezetten rossz volna szerintem. Tehát nagyon is jól van ez így, hogy az életnek csak szubjektív értelme van, de azt szabadon választhatjuk, és különféleképpen is szoktuk megválasztani.
Összefoglalva: Az élet objektív értelme helyett a szubjektív értelmet érdemes, mint kérdést feltenni. A kettőt összekeverni nem helyes. A szubjektív értelem megkeresése azonban nem a világ megismerését jelenti, hanem csupán önmagunk megismerése kell hozzá. Nem tudományos, nem filozófiai, még csak nem is különösebben pszichológiai tudományos kérdés, mert nem egy általános kérdés, hanem egyedi kérdés. Csupán annak a kérdése, hogy az érzelmeinket őszintén meghallgassuk, és elfogadjuk. Elfogadjuk azt, hogy bizonyos módon érzünk, bizonyos módon értékeljük a dolgokat, ezek bizonyos célokat jelentenek, ez így jó nekünk, ennél többre pedig nincs is szükségünk. Ehhez nem kell tudós pszichológus, ehhez még gyakorló pszichológus sem kell, ezt mindenki józan paraszti észből meg tudja oldani magának. Merjük bátran felismerni és követni ezt a szubjektív értelmet, és ezáltal beteljesíteni az életünket! Természetesen ez sem kötelező, ha valaki úgy érzi, hogy nem kell beteljesítenie az életét, akkor nem kell… Ez esetben az egész kérdéskörnek számára semmi jelentősége. De ha úgy érzi, és ez a többség, hogy kell, akkor ez a válasz kielégítő: szabad lények vagyunk, az univerzum nem „ír elő” ebben semmit nekünk, éljünk tehát ezzel a szabadsággal!
Mérő László így fogalmazza ezt meg "Az érzelmek logikája" c. könyvben a 302. oldalon:
"Alap- és kognitív érzelmeinknek önmagukban ugyanúgy nincs semmi értelmük, mint ahogy magának az életnek sincs azon kívül, hogy ha jól működik, akkor jelen lesz a következő generációban is. A biológia pusztán csak erről szól. Mi emberek azonban szelffel rendelkező lények vagyunk, és ezért létrehozhatunk olyan evolúciós folyamatokat is, amelyek már nem darwiniak. Így nemcsak érzelmeinknek adhatunk értelmet, hanem az életünknek is. Mindenki a saját szelfje alapján, amit hite, érdeklődése, habitusa, családja, nemzetisége és még sok minden más határoz meg. Mindenki összeállíthatja a neki leginkább megfelelő boldogságportfoliót."
Az életnek tehát nincs értelme, de az emberek általában jó, ha adnak neki értelmet, ráadásul nem is egyfélét, hanem diverzifikáltat. Ezt viszont szabadon tehetik meg.
Individuális szabadság
A különböző vallások fel szokták vetni, hogy az életnek ha nem is objektív, de egy kitüntettet „felsőbb hatalom” szempontjából van egy egyetemes értelme. Itt most a játék kedvéért tegyük fel, hogy valamiért egy ilyen „felsőbb hatalom” létezésében hinnék, akár, mert igazolás nélkül elfogadnám, azaz hívő természetű volnék, akár azért, mert volna egy ilyen igazolás. Elsőnek is ez ugye nem jelentené azt, hogy ezen „felsőbb hatalomnak” vannak a mi életünk értelmére vonatkozó elgondolásai. Lehet, hogy olyan céllal hozott minket létre, hogy az a mi életünk irányára nem határoz meg semmit. Például az Univerzumot nem az emberekért hozta létre, hanem a Szaturnusz gyűrűjéért. Vagy szeret szórakozni, és ennek megfelelően bármiféle emberi élet bármiféle célból alkalmas lehet a szórakoztatására, legyen az a mi szempontunkból „jó”, vagy „gonosz”. Isten szórakozhat ugyanannyira az élet rossz dolgain, ahogy mi is sokszor tragikus, kriminális, horrorisztikus filmeket nézünk, könyveket olvasunk. Nem mondható, hogy az író létéből következik az, hogy csak egyféle könyvet írhat.
Ha pedig istennek vannak kifejezett elvárásai, akkor sem biztos, hogy számunkra egyértelmű, hogy mi az. Nem tudhatjuk, nem-e kifejezetten sátáni természetű, vagy valami egészen más dolgok fontosak neki, mint amivel a kereszténység traktál minket. Semmi garancia, és semmi érv nem szól amellett, hogy ennek az istennek „jónak”, szeretőnek kell lennie, vagy hogy azt akarja tőlünk, hogy mi azok legyünk. Erről a vallások is mást és mást írnak, bár sok közös van bennük, mert hát végül is valójában mind közösségi érdekeket fogalmaz meg, valójában a vallásoknak társadalomirányítói szerepe volt a történelemben: nem isten céljait fogalmazzák meg, hanem a hatalom céljait. De még így is különféle dolgokat írnak arról, hogy isten miféle életet vár el tőlünk, és miért.
Ha pedig meg is egyeznénk abban, hogy isten van, akar tőlünk valamit, és egy elég határozott, egyértelmű irányultságot akar tőlünk, az miért volna meghatározó nekem? Ez kb. annyira fontos számomra, mint a munkahelyemen a főnököm céljai. Lehet, hogy igazodok hozzájuk, de ettől még nem lesznek az én céljaim. Számomra alapvetően az a fontos, ami magam számára fontos. Mások véleménye nekem csak annyiban fontos, amennyiben szociális lény vagyok, és amennyiben ezen más emberek nekem fontosak. Ha valamiért fontos valakinek az elismerése, akkor persze fontos lesz az is, hogy mit gondol fontosnak. Ha valakitől el akarok érni valamit, akkor fontos, hogy mit tart fontosnak. Ha valakit szeretek, akkor fontos, hogy mit tart fontosnak. De ha egy idegen valaki azzal jön, vagy azt írja nekem, vagy azt írják nekem, hogy fontosnak tartja, hogy az én életemben én erre és erre törekedjek, akkor az engem ugyan nem sokat érdekelne, mert ő maga nem fontos nekem. Persze, ha szép szeme, és izgalmas dekoltázsa van, az más.:)
Márpedig azon túl, hogy nem hiszek istenben, ha hinnék is, nem biztos, hogy ismerném közelebbről olyannyira, hogy fontos legyen nekem. Ha nem személyes ismerősöm, csak tudok róla, akkor egy idegen nekem. Miért lenne fontos nekem az, hogy egy idegen mit vár tőlem? Nos persze akkor igen, ha akarok tőle valamit, vagy ha hatalmas, és számomra fontos dologban az. Nyilván, ha isten előír valamit, aztán büntetést és jutalmat ad érte, akkor érdemes lehet követni az utasításokat. Ha ad ilyeneket elég pontosan leírt módon. Ez esetben lehet, hogy követném, de nem fogadnám el, hogy ez az élet értelme.
Semmi garancia nincs arra sem, hogy ha isten létezne, és ha ismerném, akkor szimpatikus lenne számomra. Ha pedig nem szimpatikus, akkor mit érdekel, hogy mit akar tőlem? Ha ellenszenves, egyenesen az ellenkezőjére sarkalhat. Ekkor az én életem értelme inkább ellentétes volna azzal, amit isten akar tőlem. Persze csak amennyiben megengedi. Ha kényszerít, akkor lásd fentebb.
De hát mindettől távol állok, és szerintem még a vallásosak nagy része is távol áll. Ezen az úton végig mindenről meg kellene győződjek: Isten létezéséről, hogy akar tőlünk valamit, hogy azt az egy bizonyos dolgot akarja, amit feltételezek, és végül, hogy hatalma legyen valami számomra fontos dologban, vagy pedig közelről kellene ismernem, és szeressem őt. Mindettől abszolút messze vagyok, sok más embertársam istennél jóval nagyobb befolyással van arra, hogy mi az én életem értelme a magam számára. És leginkább azért állok távol ettől, mert nem hiszek istenben.
