Ateista Klub

"Egyetért-e Ön azzal, hogy a vasárnap olyan szabadnap legyen, amelyen a családi együttlétre, sportolásra, művelődésre és egyéb értelmes tevékenységre nyitva álló rövid időt ne kurtítsa meg a templomba járás, és ennek érdekében minden egyházi intézmény kötelezően zárva tartson?"

Így szólhatna egy népszavazási kérdés szövege, amely a templomok bezárását célozná meg. Igenis zárják be a templomokat vasárnap, mert zavarnak minket a dokumentumfilm nézésben, a tudományos könyvek olvasásában, a gondolkodásban, az írásban, a blogolásban, a vitázásban! Ezek a butaságtól ásítozó, sötét kis lyukak zavarnak minket, ez van, na!:)

A fentebbi megfogalmazás egyik barátomé (én egy hangyányit módosítottam rajta), melyet engedélyével felhasználok, és amely a törvényjavaslat eredeti szövegére, illetve indoklására hajaz. Szándékosan annak átirata:

"A törvényjavaslat egyaránt törekszik arra, hogy a kereskedelmet – amely a nemzetgazdaság húzó ágazata – csak ésszerű mértékben, a nyilvánvaló kivételek alkalmazása mellett korlátozza, ugyanakkor elősegítse azt is, hogy a vasárnap valóban az ország döntő része számára pihenőnap legyen. Olyan szabadnap, amelyen a családi együttlétre nyitva álló rövid időt nem kurtítja még a vásárlással eltöltött idő is."

A cím, és az első bekezdésben szereplő népszavazás, konzultáció, vagy törvény természetesen részemről provokáció. A hívők nyilvánvalóan azzal jönnek majd, hogy egy ilyennek akár csak a gondolata is kommunista, rákosista tempó, és hát ez jellemző az ateistákra. Hát nem. Ha komolyan gondolnám, akkor ez igaz lenne, de én ezt nem gondolom komolyan, és szerintem a legtöbb ateista nem megy el odáig, hogy a templomok bezárását komolyan javasolja. Az ateisták általában nem kommunisták, nem is kommunista a gondolkodásmódjuk. Ez csak a buta konzervatív hívők egyik szokásos "érvelésmódja".

A provokatív ötlet ugyanakkor tükröt tart a KDNP elébe. Mert ha ez az ötlet diktatórikus, rákosista, akkor nyilvánvalóan diktatórikus, klerikális a KDNP ötlete is a boltok bezárásáról. Csak bizonyos szavak lettek kicserélve. Ha a templomok bezárása a hívők elnyomása, akkor a boltok bezárása ilyen vallásos-konzervatív ideológiával nyakon öntve meg az ateisták, liberálisok, szinglik, és más, nem hagyományosan konzervatív, vallásos életmódot folytató emberek elnyomása.

A következőkben kritizálni fogom a boltok vasárnapi bezárásának KDNP-s törvényjavaslatát. Elmondom a kritikát radikális ateista szempontból, megfogalmazom egy enyhébb ateista szempontból, és megfogalmazom egy egyáltalán nem ateista szempontból is. Teszem ezt azért, hogy különféle olvasókhoz is szóljon a kritika, és minél több embernek mutassak rá, mennyire elfogadhatatlan ez a törvény. Teszem ezt azért, hogy mutassam, nem vagyok totál korlátolt ateista, aki ignorálná azt, hogy van a világon nem ateista ember is. A hívők nagyon sok esetben érvelnek úgy, hogy az ellenkező előjelű csapdába esnek, és úgy tesznek, mintha egyáltalán nem lennének máshogy gondolkodók. Nem, én tudatában vagyok annak, hogy vannak nem ateisták is, és ha lehet érvelni valami mellett olyan platformon, ahol nem kell az ateizmust feltételezni, akkor ésszerű így is érvelni, hogy több embert érjen el a gondolat.

A boltok vasárnapi bezárásáról természetesen tudom, hogy részleges, bizonyos boltok kivételt képeznek, akár azért, mert kisboltok, akár azért, mert olyan jellegű boltok. A törvény mindemellett a vasárnapi bevásárlást jelentős részét megszünteti, és maga a kivételek képzése is kifogásolható a törvényben.

Na most ateista szemmel természetesen a törvény arról szól, hogy a keresztények a saját ideológiájuk terjesztése érdekében megpróbálják a konkurens elfoglaltságokat kilőni a templomba járás mellől. Ezáltal azt gondolhatják, hogy többen fognak templomba menni. Én kétlem, hogy ennek a törvénynek volna egyáltalán az egyházak számára ilyen jellegű hozadéka. Szerintem nem sok ember menne a törvény életbe léptetésével templomba csak azért, mert a hipermarketek, plázák csukva vannak. De lehet, hogy a KDNP ilyesmit hisz.

Ám valószínűbb, hogy a KDNP sem hisz ebben, hanem inkább az egyházaknak próbálnak szívességet tenni. Csakhogy valószínűleg az egyházak vezetői sem hisznek ebben, tehát ez egy kissé kéretlen szívesség lehet. Láttunk már ilyet, hogy a túlbuzgó KDNP többet akart adni az egyházaknak, mint amit azok egyáltalán kértek, vagy értelmesnek tartottak volna. A hittan tanításáért sem lelkesedtek annyira az egyházak, mint amennyire a KDNP nyomta azt. Alighanem itt is arról van szó, hogy a KDNP túlbuzgó módon próbálja igazolni létjogosultságát, illetve mindenképpen erőltetni akar egy szívességet, amiért cserébe kérhetnek az egyházaktól viszont-támogatást. Hogy ez erőltetett, és, hogy rendezik le az egyházakkal, az már az ő dolguk. Nekünk ez mindegy.

Ateista szempontból természetesen a törvény a lehetséges vasárnapi időtöltések közül az egyik leghülyébbet forszírozza, és egy ehhez képest sokkal értelmesebbet tilt be. Én nem mondom, hogy a plázázás, vagy a tescózás az igényes vasárnapi tevékenységek netovábbja, de a templomozáshoz képest az. Ad abszurdum, ha egy plázacica egész vasárnap csak divatüzletekben lófrál, szerintem az még mindig jobb, mintha templomban nyomatnák beléje e hülyeséget. Lehet, hogy a divatozás nem egy nagy szellemi tevékenység, de a misézés, imádkozás, hittanra járás, az kifejezetten káros tevékenység. És akkor a vásárlásnak van azért jobb verziója is, mert abban azért benne lehet hasznos dolgok megvétele, legyen szó akár bútorról, akár tényleg szükséges elektronikai eszközről, vagy esetleg akár könyvekről. Kérem, egy plázában könyvesboltok is szoktak lenni! És ha itt a vasárnapi bevásárló nem ezoterikus, vallásos, vagy egyéb néphülyítő könyvet vesz, akkor máris kifejezetten pozitív dolog az a vasárnapi nyitvatartás.

Ha a templomokat bezárását vesszük, akkor azzal szerintem nem a boltok bezárása van egy szinten, hanem mondjuk a coffee shopok bezárása (ha volna nálunk olyan). A kocsmákat sem tenném egy szintre a templommal, mert azt gondolom, hogy egy jó kis sör, igényes pohár fehér bor mellett megejtett beszélgetés még simán magasabb színvonalú, mint bármi, ami a templomban szokott megesni.

Idáig tartott a kifejezetten ateista szemszögből történő kritika. Most olyan kritika következik, ahol már nem abból indulunk ki, hogy a vallás hülyeség, hanem csak az egyik lehetséges vasárnapi tevékenységként tekintünk a templomba járásra. Erre egyébként felmérések szerint a magyar lakosság 13 százalékának van rendszeresen szüksége vasárnaponként. Tehát egy még jelentősnek mondható, de egyértelmű kisebbségről van szó. Ennél szerintem tök nyilvánvalóan többen vannak azok, akik vasárnap rendszeresen elmennek bevásárolni. Ha azt vesszük, hogy a lakosságnak mekkora része támogatja a KDNP törvényjavaslatát, akkor erre sajnos Magyarországon nem tudunk biztosat mondani. Van viszont szlovák példa a közelmúltból, ott ugyanis készítettek egy hasonló, keresztény"demokrata" párti javaslatra felmérést, és a lakosság inkább ellenezte a dolgot. Ezután a parlament is elutasította a javaslatot. Ez így rendjén is van. Én azt gondolom, hogy mivel Magyarország kevésbé vallásos ország, mint Szlovákia, Magyarországon ez még inkább így lehet.

Ha igaz a becslésem, akkor amit itt a Fidesz-KDNP tesz, az a lakosság igényeinek semmibe vétele, ez önkényes, diktatórikus kormányzás. Ha a becslésem nem igaz, és a lakosság többsége igényelné a vasárnapi zárva tartást, ez akkor az illiberális demokrácia volna. Érdemes ugyanis érteni, mit is jelent ez a fogalom. A liberális demokrácia nem csak azt jelenti, hogy szabad a marihuána, és házasodhatnak a homoszexuálisok. Ezek csak nagyon konkrét példái egy általános elvnek, ami a liberális demokráciában fontos. A demokrácia ugyebár azt jelenti, hogy van egy bizonyos rendszer - a képviseleti, parlamenti demokráciában ez a parlament, ahol a nép képviselői útján próbálja meg reprezentálni a véleményét - amely a többségi igények érvényesülését próbálja biztosítani, és demokráciáról akkor beszélhetünk, ha ez úgy nagyjából sikerül is. A demokrácia tehát mondjuk úgy, a többségi vélemény érvényesülése. Ebbe még simán belefér az, hogy például a többség megszavazza a numerus clausut. A liberális demokrácia ennél annyiban több, hogy:

A) Amit nem tilos, azt szabad.
B) A többség a kisebbségnek csak bizonyos dolgokat korlátoz, és tilt, csak olyan dolgokat, amelyek esszenciálisak a társadalom működése szempontjából. Egyéb esetben a kisebbségeknek vannak kisebbségi jogaik.

B) például azt jelenti, hogy a többség nem engedi meg a kisebbségben levő tolvajoknak, hogy a liberalizmus nevében had lopjanak, mert ez a társadalom egésze szempontjából megengedhetetlen. Azt viszont megengedi a kisebbségben levő matyóknak, hogy matyóhímzéses népviseletben menjenek az utcára, mert nyugodtan megengedheti. vagy például nem vezet be numerus clausust azon az alapon, hogy a zsidók úgy sincsenek többségben.

Ennek megfelelően, azt megtiltani a boltoknak, hogy nyitva tartsanak vasárnap, ha akarnak, meg tudják szervezni, ha tudnak alkalmazni olyan alkalmazottakat, akik vasárnap szívesen dolgoznának, és azt megtiltani a bevásárlóknak, hogy vasárnap vásároljanak, az kb. a matyóhímzés tiltásának szintje, mert ez nem árt senkinek. "Te ne menjél boltba, hogy én hadd menjek templomba!", ennek semmi értelme. Én értem, hogy a keresztényt zavarja, hogy a másik nem a templomba megy, hanem a boltba, de ez az a szint, mint amikor valakit a matyóhímzés zavar. Hát zavarja, "istenem", próbálja meg elviselni, túlélni a hihetetlen nagy "sértést"! C'est la vie, kérem, az emberek csinálnak olyan dolgot, ami nem tetszik nektek, de amíg csak ennyiről van szó, addig felnőtt ember ezt hiszti nélkül viseld el! Ott még egyébként sem tartunk, hogy miután bezárták a boltokat, akkor az embereket behajtanák a templomba. Bár, ha engedjük ezt az irányt, ez a végkifejlet is benne van.

Na most persze a törvény mögött egy ici-pici mértékben lehet, hogy valakinél őszintén olyan motiváció is van, hogy a nagy áruházak ne használják ki alkalmazottaikat, és ne nyomják le unfair módon a kisebb boltokat. Ez az egyetlen pozitív motiváció, amely szólhatna a törvény mellett, de szerintem nem túl erős. Továbbá, akiknek ez jár a fejében, azok boltbezárás helyett inkább a munkavállalói jogok, a szakszervezetek erősítésében, a kartel ellenes törvényekben gondolkodjanak, ne ilyen marhaságban!

Tekintsünk még vissza a törvény indoklásának szövegezésére, ugyanis rendkívül sok mutatkozik meg benne a Fidesz-KDNP korlátolt gondolkodásából!

"A törvényjavaslat egyaránt törekszik arra, hogy a kereskedelmet – amely a nemzetgazdaság húzó ágazata – csak ésszerű mértékben, a nyilvánvaló kivételek alkalmazása mellett korlátozza, ugyanakkor elősegítse azt is, hogy a vasárnap valóban az ország döntő része számára pihenőnap legyen. Olyan szabadnap, amelyen a családi együttlétre nyitva álló rövid időt nem kurtítja még a vásárlással eltöltött idő is."

Kilóg itt egy csomó lóláb, sőt, még mamut láb is:

1) A vasárnap a Fidesz-KDNP szerint csakis a családi együttlét napja. Szinglihordák le vannak szarva. Ugye ez már egy régi motívum, amely vissza-visszatér.

2) A családi együttlét a Fidesz-KDNP szerint semmiképpen nem lehet vásárlás.

3) Nincs leírva, de a KDNP szerint a családi együttlét vasárnap nyilvánvalóan azt jelenti, hogy az egész család testületileg templomba megy. Amennyiben ugye a család egésze nem megy el templomba, akkor a templomba járás is kurtítaná a családi együttlétet. A KDNP ideológiájában olyan realitások, mint vegyes család nincsenek is jelen.

4) A családi programot a boltok zárva tartása a KDNP szerint nem kurtítja, pedig a realitás az, hogy bizony nagyon is akadálya lehet bizonyos egészen értelmes családi programoknak. Fogok példát mondani.

5) Az egész ötlet jellemzi a kormánypártok szellemi holdudvarának paternalista hozzáállását, hogy hülyének, gyereknek nézik az embereket, és majd megmondják nekik, mit csináljanak vasárnap, és mit ne. Hát basszus, ha nekem éppenséggel vasárnap ahhoz van kedvem, hogy a sárga földig leplázacicázzam magamat, akkor hadd tegyem már meg!

Mondok 3-ra egy saját példát. A mi nagyobb családunkban vannak hívők, akik bizony vasárnap templomba járnak, és ez bizony konkrétan szokta kurtítani a családi együttlétet, sőt, szervezési bonyodalmakat szokott okozni.

4-re pedig szintén nagyon egyszerűen lehet példát mondani. Családi program alatt ugyanis a korlátolt KDNP-seken kívül legtöbben nem csak templomba járást tudnak elképzelni, és ha ez nem is plázázást jelent, jelenthet egy csomó olyan programot, amihez bizony nem árt, ha vasárnap is be lehet ugrani a boltba, venni kaját, italt, zsebkendőt, kesztyűt, bicikli-sisakot, fürdőnadrágot, vagy akármit, ami éppen kell.

Egy további meggondolható életszerű példa. Jelenlegi felállás szerint ugye a hétvége legtöbb esetben két napból áll, nevezetesen szombatból és vasárnapból. Egy családi programhoz kellhet jó idő. Napsütés, meleg, vagy éppen hó, és hideg. Na most az időjárás az nem éppen a naptárhoz igazodik, és nem éppen a család programjához. Olyan megoldást még a KDNP sem tud kínálni, még bugyuta hittétel formájában sem, hogy ha a család elég szépen kéri, akkor garantáltan vasárnap lesz jó idő, és nem szombaton. Hogy ezt imával el lehet intézni, azt szerintem még Semjén Zsolt sem hiszi. Na most ezt figyelembe véve, a hétvégék egy jelentős részében pont vasárnap nem lehet megcsinálni a családi programot, és szombaton igen. Csakhogy az is egy teljesen érthető, természetes és totál méltányolható dolog, hogy azért annak a családnak valamelyik napon meg kell ejteni a nagybevásárlást. A nagybevásárlást is érdemes hangsúlyozni, mert itt sok esetben arról van szó, hogy bizony autóval, egész hétre bevásárolnak élelmiszerből, és háztartási szükségletekből. Feltöltik a hét közben leapadt raktárkészletet, teletömik a hűtőt, és vesznek olyan dolgokat, melyekre hét közben nem jutott idő. Visznek haza egy egész pack wc papírt, egy rekesz sört, sok csomag pelenkát, meg ilyenek. Erre a kis, sarki bolt nem feltétlenül alkalmas, még ha ezek nyitva is tarthatnak vasárnap. De hát ha éppen az a helyzet, hogy szombaton szép az idő, vasárnap meg esik, akkor oda lyukadtunk ki, hogy a hülye KDNP böszme törvénye miatt hiúsult meg a hétvégi strandolás. Ha meg nem családokról van szó, akkor szintén elképzelhető egészen hasonló történet. A családot csak a törvény szövegezése miatt hangsúlyoztam.

És akkor arra nem is tértem ki, hogy a vasárnapi bevásárlás jelentős korlátozásával a fogyasztás valamelyest csökken, és a magyar GDP egésze csökken valamennyit. Jó, nem 5 százalékkal, lehet, hogy csak pár tized százalékkal, de nem értem, hogy miért vállalnánk ezt be egy szélsőségesen vallásos kis csoport egyébként is diktatórikus igényei miatt.

Ez már nem vallásszabadság, itt az állam és az egyház már rég nincs szétválasztva. A keresztények már elfoglalták az iskoláinkat, már a mi pénzünkből nyomatják a hülyeségeiket a gyerekeink fejébe. Most meg akarják nekünk tiltani, hogy vasárnap szupermerketekbe járjunk. Ez apróságnak tűnik, de ha ezt engedjük, akkor menni fognak tovább, és tényleg itt lesz a teljesen középkori szintű egyházállam, ahol az ateista másodrendű állampolgár lesz, ha egyáltalán élve hagyják. Mindezt egészen kis lépésekben el lehet érni, és most ez folyik. Pontosan addig mennek el, ameddig engedjük őket.

Az, hogy a reinkarnációhoz hasonló örök élet lenne a legjobb, legszebb, legigazságosabb módja az emberi életnek, régóta meggyőződésem, és már kifejtettem. Igazából egy büntetéses rendszer is igazságos volna, ha lehetne nagyon jól igazolt forrásból, pontosan ismerni a játékszabályokat.
Ám az élet ezzel szemben, mint tudjuk véges, és ezt az ember nehezen fogadja el, hiszen evolúciós okokból bár ugyan nem egészen az örök életre van berendezkedve még pszichológiailag sem, de a halál elkerülése alapvető emberi ösztön. A legtöbb ember teljesen természetes, és leküzdhetetlen módon irtózik a haláltól. Ezzel összhangban az elméje szintén legtöbbször értelmetlennek tartja a véges életet. Bár ebben az ítéletben valójában semmi logika nincs, de az érzelmi alap ezt erősíti meg benne, ezért logikusnak "érzi". Mindenesetre a véges élet érzelmileg nem felel meg a legtöbb embernek, ez a vallásos hitek egyik fő motivációja: az örök élet hitének kínálata.

Igen ám, de az örök élet gondolata bár az embernek, ha csak elvontan szemléli, pozitív, de ahogy mondtam, pszichésen még sem egészen erre van berendezkedve. Az egyik tanmesémben rá is mutattam, hogy egy olyan keresztény stílusú mennyország, amelyben örökké élünk - amely valószínűleg nem azt jelenti, hogy a földi élethez hasonló életet élünk - szóval ez így szintén nem megfelelő az ember karakterének. Mert például az emberek igazából a véges életük végére is sokszor már nagyon unják azt, hogy ugyanolyanok, és ugyanolyanok a mindennapjaik. Az emberi psziché evolúciósan arra van berendezve, hogy gyakorlatilag mindenre ráunjon, és mindig új dolgokat keressen. No de le lehet-e foglalni az emberi psziché eme kalandvágyát egy örök életen keresztül? Ehhez valami igen extravagáns dolgot kell kitalálni, ami újra és újra érdekessé teszi azt.

Ami sokkal inkább megfelelő lenne, az egy olyan örök élet, amelyben mindig van egy drasztikus megújulás, például egy újjászületés. Ezt az vallások a reinkarnációs rendszerben már kitalálták. De nem csak vallásos, reinkarnációs módon képzelhető el a dolog, hanem másfajta, egyelőre még fantasztikumnak számító variációk is lehetségesek. Az egyik ilyen, időutazásos rendszert jól illusztrálja az egyik régi amerikai sorozat, amelyre mostanában bukkantam rá, az a címe, hogy Quantum Leap. Hogy pontosabban fogalmazzak, a Quantum Leap az örök életet nem mutatja be, de bizonyos újjászületések szüntelen sorozatát igen.

A sorozat technikai szempontból nagyon rossz. A kerettörténet tudományos szempontból totál naiv és kidolgozatlan. Ezért nem is neveztem sci-finek, mert a "sci" része totál gyenge. A filmben "elméletként" egy szalagként összegabalyodó idővonalakat adnak elő, de ez nem több, mint egy üres metafóra. Az elméleti hipotéziséből az időutazás nem adódik. Az pedig, hogy mit jelent a kvantum gyorsító, és miért, hogyan tudna időutazást előidézni, az nyitott kérdés. Az naiv butaság, hogy az ember belép egy mondjuk részecskegyorsítóba, és időutazik egyet. Inkább meghal a sugárzás keltette ráktól.

Az sincs kidolgozva, és ez megint kapcsolódik a vallásokhoz, nevezetesen az emberi elme szubsztanciadualista elképzelésekhez, hogy egész pontosan mi az, ami az időutazásban részt vesz. A legtöbbször világos, hogy Sam Beckett személyisége, emlékeinek egy jelentős része, elméleti tudása időutazik. Az emlékei kissé hiányosak (swiss cheesed), és különösen nem emlékszik jelenkori helyzetére, feleségére, ami ahhoz kell is, hogy nyugodtan kalandozhasson. Nem tudom, miért kellett nős emberként kitalálni Sam Beckettet, de a sorozat vége felé egészen elképesztő dolgokat csinál, legalábbis ahhoz képest, hogy házas, és elég konzervatív erkölcsei vannak.

Nos, de nagyon sokszor Sam megörökli a célszemély bizonyos képességeit. Máskor meg nem. Például beszéli a nyelvet, amelyen beszél, vagy tud baseballozni, és hasonlók. Legtöbbször eme képességek azonban hiányosak, és ebből származik is nehézsége. Ez ahhoz kell, hogy a sorozat elég érdekes legyen.

Sokszor, különösen a vége felé pedig úgy tűnik, mintha Sam egész testével tenne időutazást, de a múltbeli személyek mégsem az ő testét látják, és érzékelik. Hogy ez hogyan működik, az nincs megoldva. Gondoljuk meg, hogy a látás a tesről visszaverődő fotonok segítségével történik, amely fotonok ugyanolyan fizikai kölcsönhatásban vannak a testtel, mint mondjuk egy érintő kéz. Tehát ha a szem mondjuk egy nőt lát (Sam néha nőbe kerül bele), akkor a kezének is női mellett kell például érzékelnie. Ha viszont a szem és a kéz is egy nőt érzékel, akkor mit jelent az, hogy Sam testi valójában férfiként van ott jelen? Ha meg testileg nincs ott, akkor megint a szubsztanciadualizmus problémájába ütközünk, hiszen például Sam nyelvtudása bizony az agyának neuronjaiban van kódolva.

Nehéz megmondani, hogy hol végződik a test, és hol kezdődne az a nem anyagi lélek, ha létezne ilyen. A tudományos ismereteink szerint, ha valakinek nem az agya utazik az időben, akkor semmiképpen nem vihet magával olyan tudást, képességet, amelyről tudjuk, hogy az agy kódolja azokat. Márpedig ma már szinte mindenről elég jól tudjuk, hogy mely agyterület kódolja azt a képességet, vagy elmebeli tulajdonságot.

De nézzük a sorozat tartalmát a "reinkarnációs" rendszerünk szempontjából! Sam Beckett különféle személyek helyében találja magát, egy csomó kihívás elé néz, sok problémát kell megoldania, és mivel egy nagyon intelligens, sok mindenhez értő, és jónak tekintett ember, mindig sikerül is jól megoldania. Egyfajta hőst játszik, aki az időben utazva korrigál kisebb dolgokat. Az ismert, jelentős világtörténelmi eseményeken nem tud változtatni. Ez különös, hiszen ha valamely "felsőbb hatalom" egy ilyen messiást küldözgetne a világban, akkor a legfontosabb dolga bizonyára bizonyos világtörténelmi események megváltoztatása lenne. Márcsak azért is, mert a legtöbb jót is ezzel lehet elérni. És bizonyos politikai vezetők bőrébe bújva ezt meg lehetne csinálni.De Sam sokszor nem a legkézenfekvőbb személybe érkezik bele, ez is arra szolgál, hogy a sorozat izgalmasabb legyen. Az egyszerű volna, de unalmas, ha valaki hibázna valamiben, és Sam a helyébe lépve egyszerűen helyesen csinálná a dolgot helyette. Ehelyett általában más személybe bújva próbál bonyolultabb módon változtatni. A világtörténelmen azért nem változtatnak, mert ez bonyodalmakat okozott volna a forgatókönyvírásban. Egy eset van erre, a Kennedy gyilkosságban Sam menti meg Jackie Kennedy életét, aki eredetileg meghalt volna. Nyilvánvaló, hogy a dolog csak így működhet a néző felé: ki kell találni egy eredeti, alternatív történelmet, amelyet Sam az ismert történelmi eseménybe változtat meg. De akkor erősen kéne magyarázkodni, hogy miért csak ezt sikerült megváltoztatni, miért nem akadályozza meg Sam Kennedy halálát, vagy  például Hitler hatalomra kerülését. A Honeymoon.Express c. részben a szemére is hányják a Quantum leap projektnek - amely egy kormány által támogatott fizikai kísérlet -  hogy semmi jelentős változást nem ér el.

Aki egyébként az egész időutazást szervezi, eldönti, azt legtöbbször istennek mondják, de sokszor nyitva hagyják a lehetőséget ateista értelmezésnek is. A sorozat régi, és amerikai, szóval azért az istenhit hangsúlyos benne.

A kalandok többsége egyébként humanista jellegű. Sok a feketéket, homoszexuálisokat, nőket, és más elnyomottakat védő epizód. Ilyen szempontból a sorozat liberális, vagy pontosabban demokrata párti (Az Egyesült Államokat tekintve).

Ami viszont viszont biztos, hogy Sam Beckett élvezi ezt az életet. A színész maga is bizonyára élvezte a szerepét. A sorozat egészen bizonyosan pozitívnak mutat be egy ilyen életet, amely állandó kalandokból és változásokból áll. Néha persze Sam szomorkodik, hogy mennie kell, hogy sehol nem marad több ideig. De az alaphangulat boldog, elégedett. Még ha Sam folyton bosszankodik is azon, hogy már megint hova került. Igazából élvezi. És a néző is ezt élvezi: az állandó kalandtúrát.

Az is biztos, hogy olyan élményei vannak, amelyek egy embernek normálisan nem lehetnek, akármennyire is kalandvágyó. Olyan még lehet, hogy egy heteroszexuális személy kipróbálja a homoszexualitást, még az is előfordul ma már, hogy nővé válik egy férfi. De fehér ember feketévé nem, és a különböző korokat is belevéve ennyire különféle élettapasztalata senkinek nem lehet. Ennyi különféle élethelyzetbe nem kerülhet.

És azt gondolom, a sorozat ezért szórakoztató, és érdekes, és ez azt mutatja, hogy igenis, valami ilyen életet pozitívnak tartanánk. Arra is rámutat a sorozat, hogy a személyiség bizonyos megtartása fontos, a hallhatatlanság miatt, de az új személyiség, a változás is fontos. Az nem volna örök élet, ha mindent elfelejtenék, de az meg nem elég érdekes, ha én, mindenféle személyi változás nélkül elutaznék Japánba, ami merőben új kultúra számomra. Azt most is megtehetem, ha van elég pénzem hozzá (van). Bár ez is érdekes, de egy örök életben fokozni kéne azzal, ha az ember bizonyos új tulajdonságokat eleve kap az új életében.

Amit semmiféle emberi fantázia nem láthat be, hogy mi a lehetséges életek, kalandok halmaza, mekkora változatosság lehetséges, működőképes lehet-e ez egy örök életen át. Ugye nem szükséges az emberi történelmi múltra korlátozódni. Az meglehetősen véges, és hamar kimerítenénk, unalmassá válna. A sorozat 5 évadig bírta, de csak amerikai, újkori történelemre szorítkozott. Az emberiség egész története esetleg 9 évadra is elég lehetett volna.Így egy hindu típusú reinkarnációs rendszer, amely, ha jól tudom azért csak a mi világunkra korlátozódik, előbb-utóbb kimerül. Ennek megoldására ott van a nirvána, amely azonban vagy halál, vagy haláli unalmas kell, hogy legyen. Amivel csak odébb toltuk a problémát: nem sikerült valóban örök, és érdekes életet kitalálni.

Ám lehetségesek a mi világunktól teljesen különböző világok. És a lehetséges világok végtelensége lehet, hogy kimeríthetetlen. De elképzelhetőnek tartom azt is, hogy egy ilyen állandó "reinkarnációkból" álló életet is kimerítenénk, és az ember a potenciálisan végtelen világok változatosságát is megunná egyszer. Nem tudom, ezt nem tudom belátni.

No de mindegy is, mert mindez ugye csak fantáziálgatás, és mindezek egyikében sem hiszek. Csak azért írtam, hogy végül is a vallások örök élet ígéreteivel kicsit olyan szempontból is legyünk szkeptikusak, hogy nem is olyan nagyon rózsásak ezek az ígéretek. A keresztény megoldás haláli unalmasnak látszik, a hindu reinkarnáció pedig kicsit unalmasnak, aztán pedig vagy a halál, vagy az unalom. Egy ténylegesen izgalmas megoldást a vallások nem találtak ki, ahhoz a vallások gyermeteg fantáziája kevés.

...Itt van például ez a Nietzsche-ház, a falu egyik látványossága. Nem egyszerű meglátogatni, annyira nem büszkék rá a helyiek. Éppen csak van egy felirat a házon, mely egy festő múzeumának is helyt ad, és egyébként magánház, laknak benne. De a belépődíj azért mégiscsak jól jön. Annyira ki akarják használni Nietzschét, hogy kirakják a feliratot, de annyira nem büszkék rá, hogy valami rendes kiállítást alakítsanak ki neki. Mégiscsak ateista volt, az itteniek nagy része pedig feltehetően még ma is hívő. Nem tudják igazán hová tenni. Nem tudják sem kiköpni, sem lenyelni. Azt nem szeretnék, ha ateista hordák zarándokolnának ide. Ha egyáltalán idecsődülnének. Csak bizonyos alkalmakkor lehet körbenézni a házban. Furcsa mód nem hétvégén. Ma, szombaton nem fogom megtudni, mit mond az idegenvezető. Nem tudom meg, mit tudnak mutatni a házból. Valószínűleg szinte semmi konkrétumot. Azt azért talán megtudhatnám, miként élt itt Nietzsche.

Képzeljük el, milyen lehetett itt 1881 és 1883 között. Nietzsche ide pihenni érkezett, nyaranta, és írni. Még messze volt az őrülettől, és gondolom írt. Közvetlenül a ház mellett van a falu temploma, nem tudom, Nietzsche miért ezt a házat választotta, de lehet, hogy nem is volt más választása. Akkoriban még nagyon kicsi lehetett a falu. Képzeljünk el egy vasárnap délelőttöt!

- Nietzsche úr nem jön templomba? - kérdezhette a tulajdonos, vagy valaki a házból, vagy a szomszéd. És hát Nietzsche úr feltételezem, nem ment templomba. Nietzsche úr gondolom valamelyik könyvén dolgozott, például a "Vidám tudomány" címűn , amelyben a híres "Isten halott" állítás először szerepel. Éppen ezt veti papírra, miközben a templomból talán áthallatszik a mise. Milyen paradox, milyen meghasonlott helyzet! Milyen magányos ember!

Mi, ma nehezebben tudjuk elképzelni, milyen lehetett Nietzschének ateistának lenni, vagy pláne Holbach bárónak. Gyakorlatilag mindenki hívő volt akit ismert. A családja, valószínűleg még a barátainak nagy része is, még az értelmiségi ismerősei is. Nekem ma többségében azért ateista ismerőseim vannak. Nietzsche örülhetett, ha talált egyvalakit, aki egyetértett vele, aki megértette. Ne feledjük, Nietzsche nem volt sztár, nem volt ismert író, a könyveit alig vették, alig olvasták a kortársak.

Ma legfeljebb némi kínos együttélés, és hallgatás van bizonyos kérdésekről ateista és hívő ismerősök között, vagy egy vegyes családban, de micsoda nyomasztó hallgatás lehetett az, a 19. században!

És végül képzeljük el a jövőt! Valamikor talán itt fog ülni Sils Mariában az utolsó, magányos, feltehetően öreg hívő. Képzeljük el, ahogy ott ül a Nietzsche-ház előtt, lelkét képzeletbeli vallása népviseletébe öltöztetve! Magányosan, letűnt korok furcsa, avítt emlékeként...

Sils Maria, 2014.09.13.

A legutóbbi ateista sörözésen a szabad akarat kérdésről volt szó. Ez egy olyan téma, amely a vallással és az ateizmussal nincs szoros kapcsolatban. Igazából a hívők és az ateisták is gondolhatják azt, hogy létezik szabad akarat, és azt is, hogy nem. Éppen ezért én eddig nem írtam a témáról, mivel szerintem nem életbevágó. De a beszélgetés során csak összeszedtem a gondolataimat, és ha már összeszedtem, akkor leírom.

A szabad akarat kérdése igen szövevényes, de véleményem szerint nem azért, mert olyan bonyolult lenne, vagy nehezen eldönthető, hanem a jó öreg filozófiai hiba miatt: emberek, és filozófusok legtöbbször úgy vitatkoznak róla, hogy nem definiálják, mi az. Ez persze azért történik meg, mert ez egy olyan fogalom, hogy a legtöbben azt hiszik, tudják, mit jelent. Miközben, ha megkérdezzük őket, akkor jellemzően példákat tudnak ugyan mondani, de meghatározást nem. A példák pedig legtöbbször nem világítják meg azt, mire gondolnak.

Egy ilyen példa lehet például az, hogy Józsi eldönti, hogy szerda este az ateista sörözésre megy, vagy a templomba imádkozni. Azt szokták mondani, hogy akkor van szabad akarata, ha elvben mindkét döntést meghozhatja, és ez csak rajta múlik. No de mit jelent az, hogy mindkét döntést meghozhatja?! Valójában ezt nem tudjuk letesztelni. Mert, ha az egyik döntést meghozta, és kivitelezte, akkor a másikat már nem hozhatja meg.(Most tekintsünk el attól, hogy mindkét helyre elmegy, mert ezt egymás után teszi, és két külön döntés. Illetve, hogy vacillál, és nem dönt véglegesen egyik mellett sem).

A tudományban ilyenkor szoktak úgy kísérletezni, hogy sok esetet vesznek, és letesztelik, hogy milyen korrelációk vannak. Az emberek viselkedésében nyilvánvalóan vannak ilyen korrelációk, a hívők nyilván gyakran mnnek templomba, az ateisták meg nyilván ritkán, illetve a turista-jellegű templomlátogatásokon kívül, imádkozni tulajdonképpen gyakorlatilag soha (ha igen, akkor az egy bizonytalan ateista). Ezeket az összefüggéseket ismerjük, van egy általános tudásunk arról, hogy az emberi viselkedésnek is vannak törvényszerűségei, és vannak oksági összefüggések. Ez alapján igazoltnak gondolhatjuk a determinizmust. De az indeterministák pont azzal jönnek, hogy ők ebben az esetben nem fogadják el ezt az igazolást, amely ugye nem száz százalékos, hanem csak bizonyos erősségű korrelációk. Az indeterministák hivatkozhatnak azokra a kivételekre, amikor kicsi, és nem ismert részletek miatt egy ember másképp dönt, mint ahogy azt vártuk volna, látszólag véletlenszerűen. Ilyen egyszerű módon tehát a determinizmus nem ellenőrizhető, illetve csak egy bizonyos erősségű érv hozható fel mellette, amit az indeterministák kétségbe vonnak, hogy konkluzív lenne.

Az egyik talán legjobb gondolatkísérlet, amit eljátszhatunk itt az, hogy mégis veszünk sok teljesen ugyanolyan Józsit (gondolatkísérletben megtehetjük), és sok, teljesen ugyanolyan univerzumot, és arra lennénk kíváncsiak, hogy a Józsik mind ugyanúgy döntenek-e az univerzumukban, vagy sem. Ez a szemléletes gondolatkísérlet tulajdonképpen arról szól, hogy determinisztikusnak gondoljuk-e az univerzumot, illetve benne Józsi viselkedését. Ha az egyforma univerzumok és a Józsik determinisztikusak, akkor ez azt jelenti, hogy a sok Józsi mindegyik univerzumban ugyanúgy fog dönteni, hiszen pontosan ugyanolyan körülmények pontosan ugyanolyan okozatokat okoznak. És akkor eljutottunk az egyik fő kérdéshez, ez pedig a determinizmus kérdése.

A determinizmus kérdése sok ember fejében teljesen szorosan összefügg a szabad akarattal, holott a szabad akarattal kapcsolatos két nagy filozófiai irányzat egyike szerint a determinizmus kompatibilis a szabad akarattal, a másik szerint nem. Én magam kompatibilista vagyok, tehát azt gondolom, determinizmus mellett is van szabad akarat. Sőt.

Az inkompatibilisták véleménye egyszerű, világos, és első ránézésre triviálisan igaz: Ha minden determinálva van, akkor valójában a döntéseink, illetve akaratunk is determinálva van, tehát nem szabad. De ha jobban belegondolunk, akkor a szabadság indeterminizmusként való értelmezése igencsak furcsa, embertelen dolog lenne. Felületesen gondolkodva ez tűnhet az emberinek, pozitívnak, jónak, és valóban szabadnak. De mélyebben belegondolva ez nem igaz.

Hogy ezt megvilágítsam, képzeljünk el egy tényleg indeterminisztikus világot! Ebben a világban előfordulhat, hogy Józsi, tisztességes ateistaként elhatározza, hogy szerda este az ateista sörözésre megy, aztán valahogy mégis a templomban köt ki, és imádkozik. Egy ilyen világ nem szabad lenne, hanem őrült. Költőien fogalmazva, az ilyen ember a véletlen, az indeterminizmus rabja lenne. Lehet, hogy ez költői túlzásnak hangzik, de abban biztos vagyok, hogy az ilyen kiszámíthatatlan világot kevesen gondolnák szabadnak.

Ha jobban megvizsgáljuk, akkor a példa csak arra mutat rá, hogy a döntésünk, és a cselekedetünk, illetve a cselekedetünk kimenete között jól kiszámítható determinizmusnak kell lennie ahhoz, hogy szabadnak érezzük magunkat. A szabadság az, hogy azt csinálok, amit akarok. Ha a tudatos akaratomat A-val, a cselekedeteimet, viselkedésemet V-vel jelüljük, az oksági meghatärozottságot pedig "->"-vel, akkor a szabad akaratot ezzel a képlettel jellemezhetjük:

SZ: A -> V

azt mondhatjuk, hogy a szabad akarat egyik feltétele, hogy ez a képlet az esetek lényeges többségében igaz. Nyilván vannak kivételek, például valaki elhatározza, hogy elkapja a labdát, de nem sikerül neki, vagy vannak különféle betegségek, amikor például valaki elhatározza, hogy feláll a székből, de összecsuklik. De egészséges emberek az egyszerű, akaratlagos döntéseik nagy részét ki tudják vitelezni. A labda elkapása például azért nem mindig sikerül, mert bár a mozdulatot eldöntjük, a mozdulatot megtesszük, de a kivitelezett mozdulat nem alkalmas a labda elkapására. Tehát a szabad akarat itt is megvan, hiszen úgy mozdultunk, ahogy akartunk, csak elszámoltuk magunkat abban, hogy milyen mozdulat alkalmas a labda elkapására.

Tehát a szabad akarat az, hogy az akaratommal nagymértékben meg tudom határozni, determinálni tudom a cselekedeteimet. Ez tehát determinizmus. Csak van egy specialitása: az, hogy autodeterminizmus. Azaz, hogy én határozom meg, mit teszek, és nem valami más. A szabad akarat egyik fontos vonása tehát nem az indeterminizmus, hanem éppen az autodeterminizmus. Vagy máshogy fogalmazva az, hogy ne külső dolgok korlátozzanak minket. Ha így mondom, akkor elég világos mindenkinek. A szabadság tényleg az, amikor nem nagyon vannak külső korlátaim. Tehát ha ateista sörözésre megyek, akkor el tudjak menni.

No de mi van az akaratommal, és a döntésemmel? Ez a rész még nyitva maradt. Vajon a szabadsághoz szükséges-e az, hogy a döntéseim ne legyenek determinálva? Bizonyos döntéseinknél véleményem szerint teljesen őrült dolog volna az, ha indeterminisztikusnak képzelnénk el őket. Például, ha egyszer Józsi ateista, akkor nem meglepő, hogy úgy dönt, hogy az ateista sörözésre megy, és nem a templomba. Ez egy elég jól determinált dolog. Mégsem gondoljuk a szabad akarat megdőlésének, mert autodetermináció, azaz beleillik a Józsiról alkotott képbe. Azt nem gondoljuk a szabadság sérülésének, hogy Józsi az alkatához megfelelően, ésszerű döntéseket hoz.

Bizonyos más esetekben viszont elfogadunk "véletlenszerű" döntéseket. Ha Józsi például egyetlen mosóporról sem tudja, hogy jobb-e a másiknál, egyikhez sem fűzik érzések, és a mosóporok ára is azonos, akkor természetesnek vesszük, hogy a döntése véletlenszerű lesz, amikor mosóport vásárol. Itt akár azt is el tudnánk képzelni, hogy valóban véletlen. De én azt gondolom, hogy ha ez sem véletlen, az sem ellentétes a szabad akarattal. Valójában ezek az esetek is determinisztikusak, ezek álvéletlen döntések. Ilyenkor olyan kicsi dolgok határozzák meg a döntéseinket, amelyeket nem ismerünk, vagy nem mérünk fel, és emiatt véletlenszerűnek tűnnek.

Amikor például dobókockával dobunk, akkor azt a legtöbb esetben véletlennek mondjuk. Holott, egy determinisztikus világot feltételezve, pontosan fogalmazva ez álvéletlen. Ha megfelelően sok és pontos információval rendelkeznénk a kockáról, a dobásról, és az asztalról, továbbá elég számítási kapacitásunk van, akkor elég jól jósolható lenne a kockadobás eredménye. Jelenlegi technikai szintünkön ezzel már próbálkoznak, és az már kiderült, hogy a kockadobásnál a végeredmény, és a kezdetben lent lévő lap között van némi korreláció. A mondandóm itt nem az, hogy mit, mikor tudunk megjósolni és kiszámítani, ennek sok gyakorlati korláta lehet. A mondandóm az, hogy sokszor véletlenként modellezünk olyat, amiről gondolhatjuk azt, hogy valójában determinisztikus. Egy másik, hasonló példa, amikor az evolúcióban a mutációt véletlennek modellezzük, holott vannak különféle okai, melyek determinisztikusak lehetnek (kozmikus sugárzás). Csak nem ismerjük őket, illetve a folyamat szempontjából az a lényeg, hogy függetlenek az egyedek genetikai eloszlásától.

Én azt mondom, hogy a szabad akarat is hasonló dolog. Pontosabban, ez nem eredeti gondolat, mert beleilleszkedik Dennett filozófiájába, aki arra hívja fel a figyelmet, hogy még ha a világ determinisztikus is, a káoszelmélet miatt, meg mert egyszerűen nem rendelkezünk azzal a töménytelen mennyiségű adattal és számítási kapacitással, ami ehhez kéne - bizonyos okokból esetleg nem is mérhetünk meg ennyi adatot - sokszor nem tudjuk kiszámolni más emberek viselkedését.

A mosóporos példában például lehet, hogy Józsi valamilyen emlék, valamilyen érzelem, valamilyen benyomás miatt dönt az egyik vagy a másik mellett, no de mi erről keveset tudunk, és nem tudjuk kiszámolni, ezért úgy modellezzük, hogy Józsi véletlenszerűen döntött. Valójában álvéletlenszerűen. Sőt, az is lehet, hogy minderről Józsinak sincs túl sok fogalma, ezért őneki is az az illúziója, hogy véletlenszerűen döntött.

A nagyon híres Libet kísérletek például kimutatták, hogy amikor úgy hisszük, hogy szabadon döntöttünk valamiről, akkor ott már tudat alatt, egy kicsivel előtte már megszületett a döntés. Ez pedig arra utal, hogy bizony az akaratunk is determinált, méghozzá belsőleg, legtöbbször a tudatalattink által, amely pedig érzéseket és emlékeket integrál. Minderről azonban a külső néző általában keveset tud, és mi magunk sem tudunk sokszor túl sokat. Ha a tudatalan akaratunkat TA-val jelöljük, akkor a Libet-késérlet azt mutatja ki, hogy:

L: TA -> V

De ez nem mond ellent a szabad akaratnak, hiszen feloldható így:

TA -> A -> V

Tehát a tudattalan döntéseinkből tudatos döntések lesznek, a tudatos döntésekből pedig cselekvés. Legalábbis a cselekdeteink egy jelentős részében. Ahogy már utaltam, vannak kivételek. Például a cselekedeteink egy jelentős része automatikus, azaz a tudattalan közvetlenül cselekvésbe megy át, anélkül, hogy tudatosan ezt kontrollálnánk. A szervezetünk eme automatikus funkcióit, vagy például a mozgásunk finom motorikus irányítását senki nem gondolja a szabad akarat sértésének, mert mindenki úgy gondolja, hogy a szabad akarat azokról az esetekről szól, amikor tudatos döntésnek van szerepe a cselekvés kivitelezésében.

Józsit tehát jobb híján úgy modellezzük, mint egy ágenst, akinek akarata van, aki döntéseket hoz. Eme döntések okáról sokszor sokat tudunk, mert adódnak Józsi egyéb tulajdonságaiból. De nagyon sokszor nem, és ez az, amikor álvéletlennek modellezzük a döntését. Amikor viszont Józsi döntött, akkor azt gondoljuk, hogy nagyjából determinisztikusan ki tudja vitelezni azt. Persze ezt csak akkor gondoljuk így, ha Józsi a köznapi értelemben véve szabad körülmények között cselekedhet.

A TA -> A -> V sorból tahát a valóságban az a helyzet, hogy az A -> V rész elég nyilvánvaló, átlátható, ismert a cselekvő személy számára, de sokszor mások számára is. A TA -> A rész viszont sokszor még a cselekvő személy számára is rejtélyes, mások számára pedig még inkább. Nem ismertek az okok, illetve nem kiszámíthatóak az összefüggések. Ezért van a véletlenszerűség illúziója. De ez csak egy illúzió.

Én ezt értem szabad akarat alatt, hogy vannak bizonyos bonyolult rendszerek, az emberek ilyenek, amelyeknek van egy komplex belső állapota, melyet akaratnak nevezzük, ez az akarat bár determinált, de jelentős részt autodeterminált, és még ez a determináció is nehezen számolható ki, ezért sokszor álvéletlennel modellezzük. Az akarat viszont elég jól kiszámolhatóan meghatározza a viselkedést. Ha ezt nevezzük szabad akaratnak, és én ezt tartom értelmesnek, akkor az a determinisztikus Univerzummal összeegyeztethető, sőt, determinisztikus univerzumot feltételez, csak determinisztikus univerzumban működik. Így tehát én is a kompatibilista nézethez tartozok, nézetem hasonló Dennett, Hume, Popper nézeteihez.

A szabad akarat fogalmának tehát három komponense van:

1) A cselekvéseket az akarat (A->V) nagy mértékben determinálja, és ez a  rész nagy mértékben átlátható, kiszámítható.
2) Nagyfokú autódetermináció. A külső, tudattalan kényszer nem jelentős, az akaratot nagy mértékben az akarat, illetve a tudattalan determinálja. Ez az autodetermináció sokszor kiszámítható, érthető, logikus, racionális. Külső, tudattalan tényezők az akaratot  csak hosszú idő alatt másítják meg. Amennyiben egy külső tényező az akaratot mégis hirtelen befolyásolja, az legtöbb esetben tudatos információ. Például, amikor valaki egy addig egyáltalán nem tudott, fontos dolgot tud meg valakiről vagy valamiről, és emiatt érthető, átlátható módon, tudatosan másítja meg az akaratát.
3) Másrészt az egész rendszer elég komplex ahhoz, hogy az akarat autodeterminációja sokszor nem számítható ki elég jól, részben kaotikus jelleget ölt, a külső tudattalan tényezők lassú beszivárgása szintén nem számítható ki. Emiatt az az illúzió alakul ki, hogy az akarat sokszor nem determinált, véletlenszerű, nem érthető, kaotikus. De ez egy a dobókocka viselkedéséhez hasonló álvéletlen, miközben a dobókockától komplexita természetesen alacsony ahhoz, hogy szabad akaratot tulajdonítsunk neki.

A 2. és 3. pontban kiszámíthatóság, racionalitás, logikusság szempontjából két ellentétes tényezőt is felsoroltam. A szabad akarat tehát két ellentétes dolog egyensúlyát is jelenti. De ez a kiszámíthatóság ráadásul nem is rögzített, változhat azzal, hogy több információt szerzünk egy bizonyos történésről. Egy döntés tűnhet először nem determináltnak, rejtélyesnek, véletlenszerűnek, aztán, ha jobban megvizsgáljuk, illetve több információt szerzúnk róla, akkor rájövünk, hogy mégis determinált. Mint például a fenti, mosóporos példa. Így lehet az is, hogy ellentmondásmentesen beszélhetőnk a véletlenszerűség illúziójáról, és egyúttal arról, hogy ez az álvéletlen valójában determinált lehet, ha jobban megvizsgáljuk. Ez tehát nem egy logikai önellentmondás a fogalomban, és a három pontban.

Az, hogy mit modellezünk így, szabad akaratként, az attól függ, milyen komplex rendszerről van szó. A szabad akarat fogalma ilyen szempontból nem egy világosan lehatárolható fogalom. A dobókockának nem tulajdonítunk szabad akaratot, mivel bár nem kiszámítható, de nincs olyan belső állapota, amit "akaratnak" mondanánk. Egy számológépnek meg mondjuk van belső állapota, de elég jól kiszámítható. Bizonyos elég komplex dolgok, mint az emberek, esetleg a főemlősök olyanok, hogy egy vázlatos módon szabad akarattal rendelkező ágensként modellezzük őket.

Az emberek, akiknek szabad akaratot tulajdonítunk, ők is elég vegyesen viselkednek. Néha nagyon álvéletlenszerűen viselkednek, emellett sokszor nagyon is determináltan, sokszor autodetermináltan, de sokszor meg a külső tényezők is nagyon is sokat számítanak. Hosszú távon pedig az autodetermináció is visszavezethető régebbi, örökölt vagy szerzett tulajdonságokra, melyeket külső okok determinálnak. Tehát ismétlem, ez a szabad akarat fogalom nem igazán jól definiált, és nem modellezi az ember viselkedését teljes mértékben, még egy felszínes szinten sem. Én magam nem is használnám ezt a fogalmat, ebben a cikkben inkább azt próbálom elmondani, mi lenne az a fogalom, amelyet én használnék, ha sarokba szorítanak, hogy mondjak valamit a szabad akaratról, illetve, hogy mit gondolok, az emberek elképzelései mögött hogyan rekonstruálható egy még úgy ahogy használható, konzisztens fogalom.

Ide kapcsolódik Dennett azon megjegyzése, hogy a magyarázatoknak különféle szintjei vannak, és sok esetben akik vitatkoznak, egy magasabb szintű leírást próbálnak egy alacsony szintű leírással ellentétbe állítani. Így például alacsony szinten az emberi agy fizikailag, vagy molekuláris biológiai szinten, vagy neurobiológiai szinten leírható, és szokták mondani, hogy csak vegyületek, vagy elektromos jelek összessége. Magas szinten pedig tudatos élőlénynek írjuk le. Alacsony szinten az emberi viselkedés nagyjából determinisztikus fizikai folyamatokra redukálható, de magas szinten szabad akarattal rendelkező ágensként fogjuk fel. Itt nincs ellentmondás, elismerhetjük, hogy emögött a szabadnak modellezett akarat mögött lehet alacsony szinten determináció.

Mindeddig természetesen elhanyagoltuk a kvantummechanikát, amely szerint a világ valójában valószínűleg tényleg véletlenszerű, legalábbis mikroszinten. Azért hanyagoltuk el ezt, mert ez makro szinten nem érvényesül, makro szinten a világ elég determinisztikus, néhány egzotikus elképzeléstől eltekintve, például a Penrose féle kvantumtubulusok, és hasonló őrültségeket eltekintve.

A szabad akarat témájában fel szokták hozni az erkölcsi kérdéseket, és a felelősséget. Úgymond, ha az embernek nincs szabad akarata, vagy determinálva van, akkor nem felelős semmiért, nem beszélhetünk erkölcsről, és különösképpen büntetésről. Csakhogy szerintem itt is kompatibilitás van. Az emberek akkor is felelős a döntéséért, akkor is van jó és rossz döntés, ha ezek determinálva vannak. Vegyünk egy roppant egyszerű példát, amely determinisztikus, egyszerű rendszerről szól, amelyet biztosan nem modellezünk szabad akarattal. Legyen mondjuk egy bomba. Ennek még belső állapota is van. Ez a belső állapot lehet olyan, hogy a bomba élesítve van, és lehet olyan, hogy nem. Ha élesítve van, az rossz, ha nem, az jó. Ezt ugyan nem mondjuk a bomba akaratának, saját döntésének, pont azért, mert ezt külső tényezők határozzák meg, és nem maga, és nem is a múltja, az emlékei, az érzelmei. De ez az állapot ezen kívül olyan, mint az akarat, vagy egy döntés, csak nagyon egyszerű. Na most, ha ez a bomba élesítve van, azaz rossz állapotban van, akkor teszünk ellene. Akkor "büntetjük" a bombát: hatástalanítjuk, vagy izoláljuk, hogy ne tudjon másokban kárt okozni.

Na most én nem látok éles különbséget aközött, hogy egy embert megbüntetnek, mert olyan állapotban van, hogy hajlamos a bűnözésre, és aközött, hogy egy bombát hatástalanítanak, hogy ne robbanjon fel, vagy izolálnak, hogy ne okozzon kárt, amikor felrobban. Persze a büntetésnek a funkciója nem csak a megelőzés, de ezt a funkciót olyan esetekben is értelmesnek gondoljuk, amikor egy egészen egyszerű, determinisztikus rendszerről van szó, amelyre nem mondjuk, hogy szabad akarata van. Tehát szerintem a determinációnak nincs sok köze a büntetéshez és felelősséghez. Annál inkább van annak a szabad akarat fogalomnak köze a felelősséghez, amelyet én bemutattam. Felelősnek akkor tartunk egy embert, ha ő nagy mértékben determinálni tud valamit, és ha őt nem nagyon determinálja semmi kívülről. Minél kevésbé tudja valaki kontrollálni magát, és a cselekedeteit, annál kevésbé van felelőssége. Minél inkább valami más korlátozza őt, annál inkább van másnak felelőssége.

Mindennek a vallásokhoz valójában nincs sok köze. Annak ellenére, hogy a vallásokban is sokat beszélnek szabad akaratról. Ahogy például írtam, a gonosz problematikájára legtöbbször ezt húzzák elő. Ami egyrészt hülyeség, másrészt a szabad akarat fogalmát sem határozzák meg. Ők sem. Ha ugyanis isten mindent tudó és mindenható lenne, akkor az Univerzum isten szempontjából egész biztosan determinisztikus lenne. A kompatibilista nézetnek megfelelően ettől persze még beszélhetnénk szabad akaratról. És beszélhetnénk arról is, hogy az embereknek felelőssége van. De emellett annak az istennek is lenne felelőssége, aki mindenről tud, és mindenható. Hiszen ahogy az előbb rámutattam, ha valaki más nagy mértékben determinál engem, akkor ezzel átvesz a felelősségből. Sőt, ennek az istennek igencsak sokkal nagyobb felelőssége lenne az emberi gonoszt illetően, a nem emberit illetően meg pláne. Olyan pedig nem létezik, fogalmi lehetetlenség, hogy egy mindent tudó, mindenható lény magától független lényeket teremt, és ezzel lemondhatna a felelősségről. Nem tud. Fogalmi képtelenség.

Egy érdekes filmet adott le hétfőn az ARD, a német állami tévé a német katolikus egyház anyagi helyzetéről "Vergelt's Gott - Der verborgene Reichtum der katholischen Kirche" címmel ("Isten fizesse meg - a katolikus egyház rejtett vagyona").

Ez a film bemutatja, hogy a katolikus egyháznak offshore cégei vannak külföldön, például Hollandiában. Az az egyház adót kerül, amelyik isoznyatos adókat szed be a német adófizetőktől. Égbekiáltó disznóság, de hát az "ég" nem reagál erre.

A katolikus egyháznak óriási ingatlanpiaci hálózata, befektetése és vagyona van. Ez egyébként világméretű jelenség, máshol azt lehet olvasni, hogy a Vatikán a Mussolinitől kapott kártérítést is ilyenbe tette, egy jelentős részt például londoni ingatlanokba fektette.

A film beszámol és bemutatja az elhíresült limburgi püspök esetét, aki magának egy rezidenciát építtetett elképesztően nagy luxussal, elképesztően túlköltekezve.A filmben egész sokat bemutatnak ebből a luxuspaplakról.

Vagy például beszámol arról, hogy a kölni dómot az állam tartja fent, de a püspökség irányítja. Bemutatnak egy a püspökségen dolgozó munkatársat, aki kéthetente egyszerűen leemelt 7500 eurót egy egyházi számláról. Mindezt azért tehette meg, mert az egyház vagyona, és annak szervezése teljesen kaotikus.

Freisingben az egyháznak például van pénze arra, hogy a dómhegyen egy egyházi múzeumot és egyéb épületet építsenek, de arra, hogy a hajléktalanszállásra jusson egy töredéknyi pénz, az nem lehetséges, ezért ez utóbbit bezárják.

A film bemutatja, hogy Bergoglio pápaságával látszólag a változás szelei fújnak, de "isten malmai lassan őrölnek", az ingatlanügyekre továbbra sincs rálátás, csak nagyon kis részben lesznek nyilvánosak az elszámolások. Vannak az egyházban, illetve a hívők között, akik látják, hogy ez nem jó, de Bergoglio ide vagy oda, a vagyon nagy részét továbbra is homály fedi.

Arról, hogy az egyház hogy csal, lop, hazudik, nem is lehet annyira beszélni, pont azért, mert ilyen zűrzavar van. Az egyház tulajdonképpen egy óriási konszern, amely azonban nem tesz eleget a vállalkozásokról szóló törvényeknek, hanem kivételezett helyzetben van. Ez egy vállalkozásnál már kétszáz éve idejétmúlt működésmód. Pedig egy vállalkozás a saját pénzét költi, az egyház azonban állami pénzeket is.

A zűrzavaros helyzet miatt van az is, hogy tulajdonképpen nem lehet tudni, hogy a hívők adója mire megy, és az ateisták adója mire megy. Ahogy arról már beszámoltam, Németországban más a rendszer, mint Magyarországon. Az egyházak egy jelentős adót, majd 10 százalékot kapnak a hívőktől, amelyet ateistáknak nem kell fizetni. Az adóbevallásnál fel kell tüntetni, hogy ateista vagy, és nem vonják le. Ez szép, és helyes. Az, hogy az egyházaknak az adót az állam szedi össze, az nincs. Az, hogy ehhez deklarálnod kell a nemhitedet, az sincs rendben, hiszen magánügy. A helyes az volna, ha az egyházadót a hívek maguk fizetnék az egyházaknak. Egyébként is csak a kivételezett egyházaknak szedi be az állam az adót.

Ahogy arról már írtam, a német egyházak kapnak azonban egy az előzőhöz képest kisebb, ám teljesen jogtalan összeget. Azt kb 1800 óta, a Német Birodalom feloszlása óta, a napóleoni szekularizáció óta kapja az egyház az államtól kártérítés címén. Míg mások nem kapnak kártérítést, az egyház persze kap, a kivételezett kegyenc. De az már mindennek a teteje, hogy még mindig kapja, amikor a kártérítés ma már nevetséges. Miféle kárért kéne még ma is fizetni?!

Emiatt, és az átláthatatlan helyzet miatt lehet akár azt is mondani, hogy a püspök fizetését az ateisták adójából is finanszírozzák.

A film bemutatja, és ez volt az egyetlen adat, amely nekem is újdonság volt, hogy ez a kártérítés alkotmányellenes. Az alkotmány egy passzusa ugyanis leszámolt vele. Csak hát nem vitték keresztül.

Ami a magyar helyzetet illeti, az egyház ugyan nem kap akkora adót, bizonyára nincs akkora vagyona, mint a német egyháznak, de relatíve, az országhoz képest akár ugyanolyan nagy is lehet. Magyarországon azonban egy másik alkotmányellenes törvény miatt, az átkozott Vatikáni Szerződés miatt az ateisták is fizetnek adót az egyházaknak. Sokkal többet, mint a német ateisták. A magyar egyházak vagyoni helyzete ugyanolyan zavaros, és ugyanúgy nem kell elszámolniuk semmiről.

Végül, a magyar helyzet romlik, az egyházállam egyre erősödik. Németországban legalább, ha lassan is, de javul a helyzet. Például már az is valami, hogy ez a dokumentumfilm az első tévén adásba mehetett. Magyarországon ez ma lehetetlen volna. Mert Magyarországon egyházállam van.

A filmben megszólaló egyházi vezetők kínosan viselkednek, titkolóznak. A filmben szereplő hívők egy része látja, hogy az egyház helyzete milyen tarthatatlan. Mégis, alig változik valami, pedig a törvénysértés ordító.

Egy érdekes vitára hívta fel valaki nemrég a figyelmemet. A Cambridge Union Debating Society egy vitájáról van szó, amelynek láthatóan kialakult szabályai vannak. Nevezetesen egy állítást, egy tézist (proposition, movement) bocsátanak vitára, és a tézis mellett vagy kritizálandó szónokok mondanak beszédet,melyeket a közönségből feltett kérdésekkel, és rövid érvekkel színesítenek. Eme kérdések és érvek lehetnek olyanok is, amelyek elutasítják a dilemmát, azaz sem pro, sem kontra nem szólnak. A vita végén a közönség azzal szavaz, hogy kimegy a bal oldali, jobboldali vagy középső ajtón (ha elutasítja a dilemmát). Na most egy csomó hír szólt arról, hogy itt Dawkins veszített a vitában, mert leszavazták. Amiben az a szomorú, hogy Dawkins csak az egyik szónok volt a vitában, és a felszínes, buta beszámolók ennyit emelnek ki. A cikkemben Dawkinsról és a beszédéről keveset fogok szólni, mert a többi vitázó érdekesebb dolgokat vetett fel. A vita videója megtalálható az interneten:

A vitával kapcsolatban két nagy kérdést akarok itt megtárgyalni, majd ezután még kitérek a szónokokra, és kisebb kérdésekre.

1) Hogyan is értelmezzük pontosan a tézist? Ugyanis a vitában is problémát jelentett az, hogy a "nincs helye" kifejezés eléggé homályos. Többféleképpen értelmezhető, és ezek közül csak bizonyos értelmezések védhetőek.

2) A vitában a hívő fél leginkább azzal az érvelési hibával élt, hogy a vallásnak van haszna, tehát van helye a 21. századi világban. Meg fogom mutatni, hogy ez nagyon bugyuta leegyszerűsítés.

Végül majd szólok arról is, hogy a tézis miért maradt szerintem alul a vitában, és mit vonhatunk le konklúziónak ez alapján. A vita során "atesitákról" és "hívőkről" fogok beszélni, mert a frontvonalak nagyjából itt húzódtak meg, miközben Copson például megemlítette, hogy hívők is lehetnek a tézis mellett. És lesz egy ateista szónok is a tézis ellen. De hacsak nem okoz zavart, ateistákról és hívőkről fogok beszélni. hasonlóan, bár a tézis csak a szervezett vallást ítéli el, én röviden sokszor csak vallásról fogok beszélni.

1) Hogyan értelmezhető az, hogy "a szervezett vallásnak nincs helye a 21. században"?

A) Úgy, hogy a hívőket az ateisták el fogják pusztítani a föld színéről.

B) Értelmezhető úgy, hogy a vallásokat valahogy üldözni kell.

C) Értelmezhető úgy, hogy az ateizmusnak pozitív diszkrimináció jár, mint ahogy például a nőknek a feminista ideák alapján.

D) Értelmezhető úgy, hogy a vallásokat ne érje semmi diszkrimináció, de az ateisták olyan hülyeségnek tartják, hogy nem állnak szóba velük.

E) Értelmezhető úgy, hogy a vallásokat ne érje semmi diszkrimináció, de az ateisták hülyeségnek tartják, viszont azért vitáznak velük.

Na most Andrew Copson, a Brit Humanisták Szervezetének ügyvezető elnöke (chief executive) beszédében is hangsúlyozta, hogy nincs szó az A és B esetről, később ezt még egyszer megerősítette. A C lehetőség a nők esetében elfogadott, mivelhogy ők tényleg a gyengébb nem. Ami azért problémás, hiszen igazából azért fogadják el sokan a pozitív diszkriminációt, mert tudat alatt azt gondolják, a nők nem egyenlőek. Éppen ezért én azt gondolom, az ateistáknak nem kell pozitív diszkrimináció, elég okosak vagyunk mi.

A hívők érveltek azzal, hogy D igazán nem racionális dolog, de ebben tévednek. Lehetséges az, hogy valamit olyan butaságnak tartsuk, hogy szóba se álljunk vele. Magyarországon például a holokauszttagadókkal nem vitáznak, hanem törvénytelennek van nyilvánítva az ilyen hangoztatása. Szerintem a törvényi tiltás túlzás a vallásnál, de az elképzelhető volna, hogy egy ateista nem vitázik hívőkkel, mert annyira butaságnak gondolja a hitet. Ez hasonló ahhoz, mint hogy egy szélsőjobboldali mozgalmat agyonhallgatnak, amíg nem lesz nagyon elterjedt. Ha nagyon elterjedt, akkor már kritizálni kell. És ez szól a D eset ellen.

A D eset mellett az az egyszerű tény szól, hogy a vallás a 21. században jelen van. Rowan Williams érvelt is ezzel, hogy ha a hit jelen van, akkor helye is van. Miközben ez nyilvánvalóan butaság, a tézis előterjesztői nyilván tudatában voltak annak, hogy a hit jelen van, így a "nincs helye" tézist nem faktuális leíró kijelentésként értették, hanem ítéletként: azaz nem volna szabad, hogy (ilyen szinten) jelen legyen. És ezt nyilván a 21. századi erkölcsi felfogásunkhoz és tudásunkhoz mérten értették. Az is nyilvánvaló, hogy a fejlett, nyugati világot tekintették alapnak, ahol sok országban a vallás kisebbségbe került, különösen, ha az aktív vallásosságot nézzük, például a templomba járás, amely a jelenlétet jelenti.

Na most emellett azért persze a vallás még a nyugati világban sem jelentéktelen, így a D stratégia bár elvben tartható, egyelőre nem időszerű. Mi sem mutatja ezt jobban, hogy ebben a vitában a hívőknek adtak lehetőséget. Amikor tehát Tariq Ramadan szenvedélyesen követelte, hogy a vallás hangjának adjanak helyet, ne rekesszék ki, akkor egyelőre még nyitott kapukat döngetett. Az lehet, hogy záródó kapukat, de ezek a kapuk csak annyiban záródnak, amennyiben a vallás természetes módon gyengül.

Sajnálatos, hogy a tézis megfogalmazói nem pontosították, mit gondolnak, másrészt ezekben a vitákban általában ilyen tézist szoktak megfogalmazni, nem szokták kibontani azt a címben, és nem is nagyon van erre alkalom. A vitában inkább kibontották, és ott erre történt is kísérlet, de nem eléggé határozottan. A hívők ezzel vissza is éltek. Igyekeztem pótolni ezt a hiányosságot.

Ide kapcsolódik az is, hogy Andrew Copson egyik megfogalmazása az volt, hogy bár a hívő emberek egy része erkölcsös, de vallás nélkül is az lenne, tehát összességében jobban lennénk vallás nélkül. Ez persze egy kontrafaktuális jelentés, amelynek értelmezése megint kérdéses, de megfogalmazható úgy, ahogy meg is fogalmazta, hogy a vallásnak több kára van, mint haszna, vagy úgy, hogy a vallás hasznos tevékenysége pótolható mással, miközben a káros hatását nem sikerül megakadályozni. Ezt meg is fogalmazták Copsonék, és ez az, amit én legfontosabbnak tartok a vitában.

A D) állásfoglalása abban az esetben válik gyakorlatilag fontossá, és szerintem egyáltalán nem kirekesztővé, amikor különféle kerekasztal beszélgetésekben mindenféle kérdésekben meghívják a nagy vallások egy-egy képviselőjét, miközben egyáltalán nem szakértői a kérdéseknek. Egy pap vagy lelkész nem erkölcsfilozófus, nem tudós, nem más filozófus, és egyáltalán, szerintem semminek nem szakembere (jó értelemben). Tehát nagyon sokszor bizony nem kéne őket meghívni, nincs helyük ott a kerekasztalnál. Például egy abortuszról szóló vitában bizony a papoknak nem kéne ott ülni a kerekasztalnál, mert általában csak hülyeséget mondanak. Amikor nem, azt egy világi abortusz-ellenes is megfogalmazhatja, például egy erkölcsfilozófus is. Ez kirekesztően hangozhat, de hát annál a kerekasztalnál egy csomó ember nincs meghívva. Nem látom, hogy ha Bőzsi néni véleménye nem érdekes, akkor a pap, a lelkész, az imám a rabbi, vagy más vallásos vezető véleménye miért fontos. Ismétlem: nem szakértők. Felesleges annak tekinteni őket.

2) Mi a helyzet a vallás hasznával és kárával? A vitában az ateista fél egy összetettebb állítást fogalmazott meg, és igazolásokat is hoztak erre, míg a hívők egy egyszerűbb állítás ellen védekeztek, tehát szalmabáb érvelést folytattak. Az ateista tézis ugyanis ahogy az előbb írtam, vagy azt állítja, hogy:

A) A vallás kárai jóval nagyobbak a hasznánál.

vagy, hogy:

B) A vallás hasznos funkciója pótolható kevésbé káros dolgokkal, míg a káros kiküszöbölhetetlen.

Általában az A) állítás mellett vagy ellen szoktak érvelni a hitvitákban, de a furcsa itt az, hogy a hívők még ennyit se tettek, ők egy sokkal egyszerűbb állítás mellett érveltek:

C) A vallásnak van haszna.

Látható, hogy C nem mond ellen A-nak vagy B-nek, miközben A és B is amellett szól, hogy a vallással fel kéne hagyni, C pedig nem szól ellene. Sokszor van, hogy olyan dolgokkal felhagyunk, aminek haszna is van, a kárai miatt. Például valaki leszokik a dohányzásról, mert bár jól érzi magát tőle, de az egészségügyi káros hatása sokkal súlyosabban nyom nála a latba.

Az A esetben elég nyilvánvaló, hogy fel kell hagyni a vallással. A B eset esetleg elsőre nem nyilvánvaló az olvasónak, de nekem az. Azt a hasonlatot szoktam mondani erre, hogy ha egy mellékhatásokkal rendelkező H gyógyszer jól kiváltható egy kevesebb mellékhatást okozó M gyógyszerrel, akkor nem kell mérlegelni a jót és a rosszat, hanem fel kell hagyni a H gyógyszer szedésével. (A H a hit rövidítése, az M pedig a művészeté, amely a hit egyik kiváltója.)

Mind Williams, mind Tariq Ramadan mind pedig Douglas Murray, akik a tézis ellen érveltek, csak a C állítás mellett érveltek, amellett sem hoztak fel igazán erős érveket. Williams például egy kongói anekdotát,amelyről később megállapították, hogy azért elég béna. Valóban, Kongóban nem tudom, pontosan mi a helyzet, de a közeli Közép-Afrikában és Nigériában a vallások káros hatásait igen hangsúlyosan láthatjuk.

De ahogy Arif Ahmed megjegyezte a hívő oldal ezen kívül nem igazolt semmit, ezzel szemben az ateista oldal igen. Bár a beszédekben teljes hivatkozást nem adtak meg, de felsoroltak olyan kutatási eredményeket, melyek mögött van statisztika. Tudom, mert ismerek ilyeneket. Mára nagyon sok felmérés elég egybehangzóan, és egymást erősítve igazolja, hogy a vallás nem szükséges, de még csak elő sem segíti az erkölcsöt. Hogy ma nem a vallás a társadalmi, összetartó erő, hogy a vallás a butasággal, a műveletlenséggel korrelál. Hogy az ateistább társadalmak jobban teljesítenek, tehát valóban úgy néz ki, jobban lennénk vallások nélkül. Az a helyzet, hogy erősebb lett volna, ha rövid hivatkozást azért adnak az ateisták.

A felszólalók közül szerintem Andrew Copson volt a legjobb, ő egészen jól fogalmazott meg olyan dolgokat, melyeket én fontosnak tartok a kérdésben. Olyan téziseket, mint például a 2 B), amely egészen új, és a 2 A) tézishez képest könnyebb utat nyit meg az ateista érvelésnek. Sokkal könnyebb azt megmutatni, hogy a vallás haszna kiváltható a művészettel, a különféle világi közösségekkel, sporttal, szórakozással, családdal, barátokkal, és, hogy a vallásnak kiküszöbölhetetlen hibája az, ami a káros hatásokat okozza, mint a káros és hasznos hatásokról mérleget vonni. A mérleg vonáshoz mindig összesíteni kell, és mivel a történelemben a vallásnak gyakorlatilag végtelen sok hasznos és káros megnyilvánulása volt, igazából csak egy nagy átfogó becsléssel lehet összesíteni, annak eredménye meg hát függ az illető hitétől vagy nem hitétől. Nem várhatjuk, hogy ha a hívő a vallást inkább károsnak becsülje, és azt sem, hogy ha összességében inkább hasznosnak becsüli, akkor akárhány véges példa megváltoztassa a véleményét. Az viszont lehetséges, hogy belátja, hogy a vallás pozitív hatásai helyettesíthetőek.

A 2 B) tézis előnye az is, hogy konstruktív, hiszen megmondja, mit kell tenni a vallás megszűnése érdekében: megmutatni az embereknek, hogy mi és hogyan helyettesítheti a vallást az életükben.

Copson arról is szólt, hogy a vallás kifejezetten a 21. században lett mellőzendővé, hiszen most értük el a globalizált társadalom, a demokrácia és a tudásnak azt a fokát, hogy a vallás már inkább zavaró legyen. Ez is fontos gondolat, mert Williams elsütötte azt az érvet, hogy a vallás mindig is jelen volt, tehát mindig is jelen lesz. Ez pedig butaság. Vannak dolgok, amelyek egyszer csak eltűnnek. Nagy, kulturális rendszerek is.

Copson azt is kifejti, hogy az erkölcsnek vannak biológiai magyarázatai, és a metafizikai hivatkozás elemberteleníti az erkölcsöt. Ramadan ezt visszautasítja, de érvelni nem tud ellene. Pedig logikus, hogy ha a vallás az erkölcsben nem a biológiára, a homo sapiens társadalmi adottságaira hivatkozik, vagy ezek mellett a metafizikára, akkor az erkölcs valós életbeli, valódi alapjaitól vonja el a figyelmet. Konkrétan, aki például azt is hallja, hogy a lopás azért bűn, mert a tízparancsolatban az van írva, annak kevesebb kényszere van megérteni, hogy valójában miért is ítéljük el a lopást konszenzuálisan.

A második legjobb szónok Arif Ahmed volt, aki szerintem erősen szónokolt, mondott jó érveket, hivatkozott a homoszexuálisok elnyomására (az ugandai, akkor még halálbüntetésnek tervezett homoszexualitás ellenes törvény), a szólásszabadság korlátozására a vallások által (Mohamed karikatúrák).

Dawkins szónoklatával az volt a baj, hogy igazából nem a kérdésről szólt. A tézis egy társadalmi, erkölcsi kérdés, Dawkins pedig azzal kezdte, hogy ő nem erkölcsről, hanem az igazságról fog szólni. Aztán mégis beszélt arról, hogy istent ugyan miért érdekli az emberek szexualitása, ami erkölcsi kérdés. De nagyrészt tényleg nem a társadalmi kérdésről beszélt.

A vallás ugyanis lehetne igaz és hasznos, igaz, és káros, hamis és hasznos (nehezen, de lehetne), és hamis és káros. Tehát a társadalmi hasznossága és igazsága logikailag független. Persze valójában, okságilag nem független, de ezt megmutatni, na, az egy másik előadás lenne. Dawkins mindenesetre nem erre koncentrált, hanem az igazságra, amivel mellébeszélt, akármennyire is volt nagyjából igaza.

Ramadan és Williams titka az volt, hogy a vallásról keveset állítottak. Nagyon defenzívek voltak, szinte könyörögtek, hogy "de azért engedjék már oda a vallást is a vályúhoz, igaz, rossz volt, de annyira nem, van benne jó is!" Ez érzelmileg sajnos sok hallgatónak hatásos lehetett, miközben roppant szánalmas, rossz érvelés. Williams annyira bénán is érvelt, hogy a szervezett vallásra azért van szükség, hogy a maguk módján vallásosokat kordában tartsa, mert ott vannak a fanatikusok. Ez egy kétségbeesett, utolsó szalmaszál jellegű érvelés arra, hogy miközben a maga módján vallásosakat veszélyesnek ítéljük, az egyházaknak miért kegyelmezzünk meg. Különösen egy érsektől átlátszó a dolog. A történelem egyébként azt mutatja, hogy a vallás káros hatásai sokszor az egyházakból jönnek. Az inkvizíció is, a keresztes hadjáratok is, a zsidóüldözések is, a protestánsok és a bennszülött pogányok üldözése, és végül legtöbbször az iszlám terroristákat is támogatják, nevelik az imámok a dzsámikban.

Ramadan és Williams is kapott arra vonatkozó kérdést, hogy az iszlámban, illetve anglikán iskolákban miért diszkriminálják a nőket. Egyikük sem erre válaszolt, hanem terelt a nem válaszában. Pedig hát Williams volt érsekként tehetett volna valamit az ügyben, közvetlen felelőssége is van.

Ramadan arra is alapozta az érvét, hogy a tudomány ugyan sokat meg tud mondani, de a célokat nem, ehhez szükség van a művészetre, a filozófusokra, és a vallásra. Én meg azt mondom, hogy ne akarja senki megmondani az én célomat! A művészetben az a jó, hogy nem akarja rám erőltetni, hanem legfeljebb kifejez dolgokat, melyeket befogadhatok. De nem erőlteti rám az "igazságait", melyek nem azok. A jó filozófia szintén nem azzal foglalkozik, hogy a filozófus rá akarja erőltetni az olvasóra a céljait. A rossz filozófia, elsősorban a kontinentális filozófia és a vallás viszont ezt teszi. Ez pedig ízlésrendőrség, rabság és butaság.

Ramadan amellett is érvelt, hogy elismerte ugyan, hogy a vallásnak van káros hatása - Williams is elismerte - de erre redukálni a vallásokat butaság lenne. Ahmed jól válaszolt erre, amikor azt mondta, a vallásokat nem redukálják erre. Ezek lehetnek a vallások mellékhatásai, de ezek a hatások megvannak, ez alapján kell ítélni. Én hozzátenném, hogy ezek a hatások kiküszöbölhetetlenek. A hitnek nincs módszere a fanatizmus elhatárolására. Amíg lesz hit, lesz fanatizmus.

A vita legrosszabb szónoka Douglas Murray volt, aki ateistaként a tézis ellen szólt. Ez még hagyján, de a hívőket megelőzte a buta érvek sorolásában. Ezek pedig fontos, és súlyos tévedések, tehát ki kell igazítanom.

Azzal kezdte, hogy szerinte a vallás csak szervezett lehet, hiszen valakinek meg kell mondani, mikor van mise, és mik legyenek a hittételek. Ez egy nagyon buta érv, amikor nyugaton a legtöbb hívő a maga módján vallásos, tehát egyáltalán nem akarja, hogy megmondják neki, miben higgyen, és nem jár misére.

Murray szerint vannak olyan kérdések, amelyekben az ateista gondolkodás nem vesz figyelembe egy nézőpontot, vagy nem elég erősen. Itt a vallások képviselnek egy véleményt. Ez már megint az "ó, csak hadd menjenek oda a vályúhoz" fajta kuncsorgás.

Murray szerint az ateizmus által mellőzött téma a halál, a szenvedés. Ezzel szemben az egyik legerősebb ateista érv a gonosz, az ateizmus természetesen sokat foglalkozik az egyházak által okozott szenvedéssel, de a természetben meglévő más szenvedésekre is, melyet isten úgymond hagy megtörténni. Való igaz, hogy az ateizmus a szenvedésre csak a nehéz utat, a fejlődést, a tudás gyarapodását, a földi megoldások megtalálását adja. A halálra pedig valamilyen elfogadó álláspontot adhat. De a vallás csak azzal, hogy mond vigaszt, valóban létjogosultságra tett szert? Tényleg hagynunk kéne, hogy a papok hamis vigasszal üzleteljenek?! Ez tényleg jó dolog?! Murray elismeri, hogy az ateizmus szerint a vallások rossz válaszokat adnak. Szerinte is. Nem érthető, hogy a konklúziót miért nem vonja le ebből.

Egy másik példa az abortusz kérdése. Itt a vallás hamis okokból védi a magzat érdekeit. Vannak ateisták, akik más okokból teszik ugyanezt, és az ő álláspontjuk, pont azért, mert nem metafizikai bugyutaságból indulnak ki, fontos szempontok. A vallás szempontja nem az. Mindenesetre a vallásnak itt sincs olyan hozzáállása, amely vallások nélkül nem szólalna meg.

Kifigurázza Copson beszédét, hogy a vallások végével itt lenne a kánaán, "minden jó lenne, racionálisok lennénk, ránk ragyogna a nap". Ez megint szalmabáb érvelés. Cobson nem azt mondta, hogy minden egy csapásra tökéletesen jó lenne, hanem, hogy szerinte jobb. Ezt meg Murray sem cáfolni nem tudja, sem nevetségessé tenni.

Arra az ellenvetésre pedig, hogy ezt nem tudhatjuk biztosra azt lehet mondani, hogy a történelem során minden társadalmi reformnál ez volt a helyzet. Biztosra sosem tudunk menni. Mindig azt gondoljuk, valahogy máshogy jobb volna, és kipróbáljuk. Az, hogy értelmes érvet tudunk hozni mellette, hogy minden tudásunk szerint jónak tűnik egy reform elég indok arra, hogy kipróbáljuk. Ennél több indokunk nem lesz soha egy reformra, és egy helyben mégse kéne toporogni a végtelenségig! Úgyse lehet. a változások úgyis el fogják érni a társadalmat.

Murray azt is állítja, hogy az ateisták azt mondják az embereknek, hogy az élet értelmetlen. Ez pontatlan, és a gondolatmenetében fatálisan félreértelmezett állítás. Az élet értelmének kérdése valójában nem függ isten lététől. Az életnek egy objektív értelme akkor se lenne, ha létezne isten. Akkor sem kéne elfogadnunk az ő szándékát az élet értelmének. Másrészt, ha nincs, és nem látszik, hogy lenne magától objektív értelme, magunk adhatunk értelmet az életnek. Ezt csináljuk már mióta. A vallás ebben akadályoz minket, nem segít. Az emberek ma már túl individualisták ahhoz, hogy hagynák az egyháznak ezt megmondani. Igazából még a katolikusok sem követik az egyházuk tanításait.

Murray szerint a vallás lehetőséget biztosít, hogy emberek komolyan megkérdezzék az univerzumról, az életről szóló fontos kérdéseket. Szerintem pont, hogy nem. Inkább kevésbé gondolkodnak el ezeken a kérdéseken, hiszen szájba rágott választ kapnak rájuk.. Ez egyszerű műveletlenség. Murray ezek szerint nem tudja, hogy a 20. század legnagyobb filozófusai közül sokan ateisták voltakm és ilyen kérdésekkel foglalkoztak. Mint például Albert Camus.

Murray másik nagyon reality check erroros állítása, hogy a vallás az egyetlen közösség, ahol idegenek találkoznak, akikben semmi közös nincs. Észreveszi, hogy ez nem egészen igaz, ezért sok mentőállítást is mond, de sehogy sem jön össze neki ez az állítás. Például a Facebookon azt mondja, csak egyetértő csoportok vannak. Ez a Murray nem volt még Facebookon?! Vagy, hogy az egyetemek ú.n. alumni oldalai is egyetértő, hasonló embereket fog össze. Lehet, hogy egy egyetem diákjaiban sok a közös, de szerintem egy vallás követőiben sokkal több közös van, mint akár csak az ugyanazt a szakot végzettek között.

Ha meg sportklubokat, szurkolókat nézünk, vagy bridzs vagy sakklubbot, vagy bármilyen más világi közösséget, akkor a legtöbbjükre igaz, hogy egészen különféle emberek találkoznak ott, és nagyjából csak egy dolog közös bennük, az adott közösséget összefogó speciális tevékenység.

Aztán Murray mond egy béna hasonlatot. Ahogy a víznek szüksége van a pohárra, úgy az igazságnak is szüksége van pohárra és ez például a vallás. No de ez nagy hülyeség. Nem látom, mi a halált akar jelenteni az, hogy az igazságnak tartálya kell, hogy legyen. Murray elismeri, hogy a vallások kitalációk. Hogyan lehetne a hamis kitaláció az igazság pohara?! Semmi értelme a hasonlatnak. Nem lehet befejezni.

Murray javaslata: a vallásnak ne legyen hatalma másokat elnyomnia. De szerinte el kell fogadni, hogy a vallás jelen van a társadalomban, van egy hangja.

Én azt látom, hogy a szekularizmus erősítésével a vallásokat vissza lehet tartani attól, hogy túl sok legyen a fanatikus, és, hogy ne nyomjanak el másokat. De önfegyelmi eszköz az nincs a vallásban. A vallás magát nem tudja féken tartani. És ez a baj. Emiatt aztán mindig felmerül a veszélye annak, hogy a vallás kitör az állam felügyelete alól, mert a szekularizmus nem elég erős. Ezt látjuk Magyarországon is. Azt se látom, hogy akár egy szekuláris államban is ne legyen fanatizmus. A 911 elkövetői nagyrészt Németországban éltek, a 711-es merénylet elkövetői Angliában. Nehéz lenne az ilyet  tökéletes biztonsággal megakadályozni. Sokkal jobb tehát, ha eleve nincs vallás, amelyet kordában kéne tartani.

Végül. Miért vesztettek az ateisták?

(i) A tézis nagyon radikális volt. Nyilvánvalóan visszahőköltek még az atesták is, mint Murray. De nem baj, ez az anatéma most bekerült a köztudatba, lehet róla vitatkozni, majd belátják az emberek, hogy a tézis helyes. Elsőre nem győzhetett.

(ii) Dawkins beszéde gyenge és offtopic volt. Sokan pedig csak rá figyeltek, a fiatalokra nem.

Szerintem pedig a vita legfontosabb elemeit a fiatalok adták elő. A legfontosabb, új gondolatokat, amelyek majd győzni fognak, azokat Copson adta elő. És már én is évek óta hasonlókat mondok. Idővel be fog ez érni. Fog győzedelmeskedni ez a tézis. Eljön az idő, amikor a vallásokat is valamilyen régi, idejétmúlt, bigott dolognak fogja látni a túlnyomó többség. Mint ahogy ma ilyennek látjuk a patriarhális társadalmat, a rabszolgatartást, a rasszizmust, a férfisovinizmust és hasonlókat.

Pár éve a BBC műsorában láttam hasonló vitákat politikai kérdésről. Ugyanilyen forgatókönyv szerint rendezték őket, csak annyi különbség volt, hogy a vita előtt is megszavaztatták a közönséget. Jó lett volna, ha itt is ezt teszik, mert akkor el lehetne különíteni a résztvevők a priori véleményét, és a vita hatását. Azt, hogy az ateista fél kikapott csak akkor lehetne igazán állítani, ha nem javítottak az eredményükön. De ezt nem tudjuk.

Először is a kép kapcsán van egy fontos tudnivaló. Nincs semmiféle igazolása annak, hogy Einstein ezt írta, vagy mondta volna, azon kívül, hogy sokan tulajdonítják neki. Tehát valószínűleg nem mondta, nem írta, ez is egyike az elterjedt hamis idézeteknek. A hamis idézeteknek, melyet sok hülye ember ész nélkül, hivatkozás nélkül, utánanézés nélkül postol és repostol. Tanulság: mindig ellenőrizd az idézeteidet! Roppant mód szemétség ugyanis valakinek egy olyan idézetet tulajdonítani, amit nem mondott, és roppant szánalmas ilyenekre hivatkozni. Sajnos az ilyen esztelen, tekintélyelvű relfexek a szellemi kihívásokkal küszködő ateistákra is jellemzőek. Na jó, ez csak egy kis bünti ezeknek az igénytelen embereknek.

Hogy miért tettem a cikk elejére mégis ezt a képet? Egyrészt pont azért, hogy ezt elmondhassam, de természetesen a fontosabb indok az, hogy a maga ironikus módján illusztrálni fogja azt, amit mondani akarok a cikkben.

A cikk kérdése, miszerint tény-e az evolúció, legutóbb Semjén Zsolt ominózus riportja során került elő, amikor is az Indexben, pár órával azután, hogy a postomat észrevették, és nem tették ki, maguk írtak egy cikket a kérdésben. Az valószínűtlen, hogy a postomtól függetlenül, véletlenül írtak volna pont aznap a videóról, mivelhogy a Semjén riport több, mint 10 nappal korábban készült. Én, és utána az index pont 11 nappal a riport után, pont ugyanazon a napon írtunk volna véletlenül erről?! Megjegyzem, természetesen az Index ezt a cikket sem fogja kitenni, ahhoz kéne valami szellemi nagyság.

No mindegy, az Index cikkével nagyobb baj is van annál, hogy az ötletet tőlem lopták. A nagyobb baj az, hogy egy olyan tézist fogalmaznak meg, amit ugyan nem a saját kisujjukból szoptak, de "közeli hozzátartozótól", Kampis Györgytől vették. Kampis sem maga találta ki a dolgot, sajnos ez egy az ateisták körében valamennyire elterjedt, de rossz fogalmazásmód. Például Dawkins is ezt mondja. De a tudósok többsége szerencsére nem fogalmaz úgy, hogy az evolúció elmélete tény.

Mi a baj azzal, hogy az evolúció elméletét ténynek mondják? Először is az, hogy a "tény" szó alatt valami olyasmit értünk, amibe az evolúció elmélete nem férhet be. Más kategória. Ahogy a fenti kép illusztrálja, általában úgy fogalmazunk, hogy egy elmélet megfelel a tényeknek, vagy nem felel meg a tényeknek. Tehát egy elmélet nem lehet tény, hiszen a tények azok valami más dolgok, amikkel az elmélet a "megfelelés" vagy "nem megfelelés" relációjában lehet.

Ha megnézzük, mit jelent a "tény" szó a magyarban, vagy a "fact" szó az angolban, akkor azt látjuk, hogy a következő dolgok jellemzőek rá:

1) Van olyan, amikor a valóságban megtörtént dolgot nevezzük ténynek, azaz azt akarjuk mondani, hogy ez a valami a valóságban megtörtént."Megtörtént esemény, amely a valóság folyamatában lezárt szakaszt alkotó jelenség, mozzanat, illetve olyan, ami a valóságban előfordulhat vagy megtörténhet." írja a szótár.

Ha az evolúció elmélete igaz, akkor az evolúció, mint jelenség az a valóságban valóban lezajló folyamat. De iszonyat hosszú folyamat, az ilyet nem szoktuk ténynek nevezni. Például nem nevezzük ténynek az ókort. De ezen kívül ez a jelentés itt nem is jó semmire, mert ez esetben az az állítás, hogy "az evolúció jelensége tény, azaz tényleg megtörtént" csak annyit jelent, hogy "szerintem az evolúció elmélete tényleg istenbizony igaz". Tehát csak redundáns, nem mond többet az evolúció elméletéről, mint amit az maga állít. Ilyen értelemben azt mondani, hogy "az evolúció igaz, mert tény", egy körkörös érvelés lenne.

Ezzel szemben az az állítás, hogy "az evolúció elmélete megfelel a tényeknek", ilyen értelemben értelmezhető, ha nem az evolúció maga a tény. Ez az állítás már kibontja azt, hogy mit értünk azalatt, hogy "az evolúció igaz". nevezetesen az igazság korrespondencia elméletét fogalmazza meg. De ehhez ugye az kell, hogy az a tény más legyen, mint az elmélet.

Konkrétan az evolúcióról ilyen értelemben azt lehet mondani, hogy az evolúció megfelel azoknak a sok kis ténynek, hogy a valóságban egy X,Y,Z élőlény szaporodott, hogy X,Y,Z élőlény átörökítette a,b,c tulajdonságát, hogy a valóságban Y előlénynél bekövetkezett z mutáció.

2) Tényeknek nevezzük még a valóság egy kis téridőbeli darabjáról szóló adatokat. Ahogy a Wikipédia fogalmaz: "tény a tudományos kísérlettel, kutatással alátámasztott, és a közösség által elfogadott adat." És ez is megfelel az igazság korrespondencia elméletének. Ha egy elmélet megfelel a valóságnak, akkor ezt onnan tudjuk, hogy megfelel azoknak a tényeknek, azaz adatoknak, amelyeket a valóságról tudunk. De itt is világos, hogy az elmélet maga nem lehet ilyen valóságról szóló mérési adat, mert ahhoz túl nagy, hogy egy adat legyen.

Az evolúció kapcsán lehet azt mondani, hogy az evolúció megfelel a különféle archeológiai leletek radiometriai módszerrel megállapított korának, azaz ezeknek az adatoknak, azaz ezeknek a tényeknek. Világos, hogy az evolúciót, azt a biológusok nem tudják megmérni a nagy evolúció-o-méterükkel. Tehát nem tény. Világos, hogy amit meg tudnak mérni, a tény, az mint adat egy "kis" szelet, míg az elmélet, az egy sokkal "nagyobb", átfogó konstrukció. És ezért felelhet meg a "nagy" elmélet a sok "kis" ténynek. Már a méretbeli különbségek miatt sem érdemes ezeket keverni.

3) A "tény" szóval azt is kifejezzük, hogy a tényt nagyon biztosnak gondoljuk. Egyesek esetleg tuti biztosnak, abszolút biztosnak. Ez persze sosincs így, még a tények se biztosak. De az igaz, hogy a tények azok a dolgok, melyeket biztosabbnak tekintünk, és nem az elméletek. Ezért általában az elméletet igazítjuk a tényekhez, és nem fordítva. Ezt fejezi ki ugye ironikusan a fentebbi hamis Einstein idézet.

Mivel itt is más a tények és az elmélet szerepe, itt is világos, miért nem szabad a kettő összekeverni. Ha az evolúció tény lenne, akkor hozzá igazítanánk más elméleteket, és nem az evolúciót igazítanánk a tényekhez. Ha valaki az evolúciót ténynek nevezi, akkor ezzel azt mondja, hogy amennyiben például a radiokarbon eljárással meghatározott paleontológiai leletek kora ellent mondana az evolúciónak, akkor ő kész lenne a radiokarbon mérési módszert kidobni az ablakon, mert az evolúció az tény, az nem lehet hamis. Az evolúció ténynek mondása tehát dogmatizmust fejez ki.

Anno Darwin pedig pont az ellenkezőjét tette, meg persze a mai tudósok is. Darwin életművének pont az a nagy értéke, hogy nem csak bedobott egy hipotézist, az evolúciót, hanem valami hihetetlen fáradsággal először adatolt, gyűjtögetett, kísérletezgetett, és csak akkor adta ki a könyvét, amikor már nagyon alá volt támasztva tényekkel az elmélete. Meg amikor már mások is kezdtek hasonlókat írni. Ismétlem, Darwin akkor adta ki a könyvét, amikor az evolúciós elmélete tényekkel alá volt támasztva. 

Világos, hogy ha a bizonytalanabb elméleteket támasztjuk alá  a bizonyosabb tényekkel, akkor itt sem szabad összekeverni a két síkot: az alátámasztott elméletet, és az alátámasztó tényeket. Őszintén szólva azoknak a fejében, akik azt mondják, "az evolúció tény", nem tudom, miféle zöldség kavarog arról, hogy a tudományban hogy működik az elméletek igazolása. Ők mit gondolnak, a tudomány tényeket igazít tényekhez? Ha az evolúció tény, akkor mit jelent az, hogy megfelel a tényeknek? Megfelel magának?

A tudományfilozófia ú.n. nomologikus-deduktív sémája szerint egy elmélet olyan hipotetikus állításokból áll, amelyek közül sok univerzális állítás, tehát általánosan érvényes a jelenségek egy meghatározott (potenciálisan végtelen) körére. Ezekből az univerzális állításokból bizonyos egyéb adatok segítségével levezetünk bizonyos egyedi állításokat. Ezek az egyedi állítások egyedi dolgokra vonatkoznak, ezek azok az adatok, amelyeket tényeknek nevezünk. Ezek az egyedi adatok olyanok, hogy közvetlenebból tudjuk ellenőrizni őket, és biztosabbak vagyunk az igazságukban. Az elmélet azért sem lehet tény, mert univerzális állításolból áll, a tények meg egyedi állítások, vagy ahhoz kapcsolódnak.

Például jóval bizonyosabbak vagyunk abban, hogy egy dinoszaurusz lelet, az valami olyan állatfaj maradványa, amely ma nem létezik, és abban is, hogy ez a lelet nagyon régi maradvány, mint az evolúcióban. Az evolúció, mint elmélet alátámasztottsága a tények alátámasztottságából szárrmazik. Ilyen irányban működik az igazolás. Ezt az igazolási módszert teljesen tönkre vágja, ha nem különböztetjük meg a tényeket és az elméleteket.

Mert ha az elméletek maguk is tények, akkor mi lesz az, ami alátámasztja az elméleteket?

Amit Dawkins, Kampis, az index és mások, akik azt mondják, hogy "az evolúció tény" ki akarnak fejezni, az az, hogy "az evolúció egy igen erősen igazolt elmélet". És valóban, az evolúció erősen igazolt. Azt nem mondanám, hogy annyira, mint a heliocentrikus naprendszer elmélete, de mondjuk annyira igen, mint a kvantummechanika. A konfirmáció fokát nem lehet sajnos számszerűsíteni, akárhogy is igyekezett Carnap.

No de azt, hogy az evolúció erősen igazolt, hogy olyannyira igazolt, hogy a tudományos közösség igaznak tekinti, elfogadja, hogy az evolúció egy tudományosan elfogadott elmélet, azt el lehet mondani anélkül, hogy ténynek mondanánk, és ezzel összezavarnánk az embereket, és magas labdát adnánk a kreacionistáknak. A pontatlan fogalmazás ugyanis csak erre jó. Az evolúciót "ténynek" nevezni összekeveri a fentebb elmondott tudományfilozófiai sémákat, és sok embert összezavar, hogy akkor most mi is van. Azt fogja kérdezni, hogy akkor most ezek az evolúcióhívők is dogmatikusak, és kikiáltják ténynek, ami nem az?

Én értem, ha a kreacionisták azzal jönnek, hogy az "evolúció csak elmélet", akkor az evolucionisták erre akarnak valamit mondani, ami kifejezi, mennyire igazolt ez az elmélet. No de nagyotmondással, a fogalmak elferdítésével csak öngólt tudunk rúgni. Nem az a helyes, hogy azt mondjuk, az evolúció tény, hanem az, hogy az evolúció egy erősen igazolt, tudományosan elfogadott elmélet, és a maga nemében ez a legtöbb, mi elérhető. A gravitációról szóló fizikai elmélet is csak ilyen, mégsem ugrunk ki az emeleti ablakon.

A kreacionistákat nem humbug túlzásokkal kell meggyőzni, hanem inkább meg kell érteniük, hogy hogy működik a tudományos igazolás, mit jelent, hogy egy elmélet megfelel a tényeknek, miért nagyon fontos érték és követelmény ez. Meg kell érteniük, hogy a megismerés elméletekkel dolgozik, és többet nem érhet el, minthogy empirikusan igazolt, nagyon jól megbízható elméleteket ad nekünk. Ha ez valakinek nem elég, akkor sem kaphat többet: a vallás "bizonyosságai" humbugok, nem többek.

Ez a cikk szorosan kapcsolódik egy korábbi cikkhez, amely az ezotéria betiltásáról szól. Igazából az a cikk ebből a cikkből vált ki, úgy gondoltam, hogy kettéválasztom azt a tézist, hogy az ezotériát (vagy a vallás) nem szabad betiltani, és azt a tézist, hogy jelenleg szerintem a vallás ellen kell inkább küzdeni, nem az ezotéria ellen. Ezzel kifejezetten ellentétes nézetet képvisel a Szkeptikus Társaság (melyből emiatt léptem ki), amely néha ateista, néha egyházakkal szövetkezik a babona ellen, és ők nem annyira valláskritikusak, és hangsúlyosan ezotéria kritikusak. Zavaros az, hogy mi is az álláspontjuk, de az enyém tiszta: a vallások ellen kell igazán küzdeni, az ezotéria sokkal kisebb baj.

Először is, a címben "ezotéria" névvel jelöltem meg bizonyos jelenségeket, melyekhez nem csak a szűken vett ezotéria tartozik, hanem a new age mozgalmak is, a woodo, a boszorkányság, különféle esetleges pogány praktikák, sámánkodás, és az áltudományok, valamint ezen belül kiemelném az úgynevezett alternatív "orvoslást", vagy eljárásokat, vagy gyógyszereket, és még esetleg sok minden, ami most nem jut eszembe. Tulajdonképpen mindenféle olyan áltudományos hitről van itt szó, amely nem kifejezetten istenhit. Sőt, pontosítok, mert a mostani cikk szempontjából fontos különbségtétel tulajdonképpen az elismert vallások, és minden egyéb transzcendens hit között van. És ezzel már el is jutottunk a mondandómhoz.

Hangsúlyozni szeretném, hogy az a különbség, melyet itt vázolok, merőben praktikus különbség, kifejezetten a jelenlegi társadalmi helyzetről szól csupán. (Ellentétben azzal a nézetemmel, hogy az ezotériát betiltani nem szabad, ami egy elv, amely nem csak a mostani helyzetben tartok helyesnek, hanem általános, hiszen a szólásszabadságon alapul.) Hiszen elvi szempontból az, hogy egy igazolatlan hit végül is milyen hülyeségben hisz, az mindegy. A lényeg, hogy megfelelő igazolás nélkül hisznek valaminek a létezésében. Hogy ez most isten vagy csakra vagy energiamező, vagy akármi, az elméleti szempontból mindegy. Ilyen szempontból tehát az ezotéria és a vallások között nincs semmi elvi különbség. Mindkettőt elítélem. És legyen mondjuk a Római Katolikus Egyház bármennyire is az ilyen ezoterikus babonaság ellen, az egyház kritikája nevetséges, és csakis kettős mércén alapulhat. Bármi, amit az egyház ezekben a babonás dologban releváns módon kritizálni tud, az mind a saját fejére száll. Hogy rinocérosz szarv potencianövelő hatására semmi igazolás nincsen? Az ima gyógyító hatására sincs. Hogy az ezoterikusok üzletet csinálnak, és lehúzzák az embereket? Az olyan helyeken, mint Lourdes, a Katolikus Egyház ugyanezt csinálja. Hogy az, hogy a földönkívüliek pont Bözsi nénivel akarnak szeretkezni nevetséges? Hasonlóan nevetséges sok úgymond szent ember úgymond kiválasztottsága, vagy az állítólagos szűznemzés. Hogy a kés nélküli műtét abszurdum? Jézus állítólagos csodái is azok. Hogy mindez csak szóbeszéd? Az úgynevezett  biblia csodák is csak azok. Hogy sok ezoterikus elképzelés logikai hülyeség? A szentháromsághoz képest kismiskák. Azonos mércével mérve vagy megbukik az összes vallás hite, vagy el kéne fogadni az összeset, és az összes ezoterikus baromságot is. Ez az ateisták számára az egyik legjobb praktikus érv az igazolás megkövetelése mellett. No de hát ezek a római katolikusok ezek olyanok, hogy mit nekik ez a kétszínűség.

A történelem során egyébként az ezotéria, vagy babona sokszor kéz a kézben járt a vallással. A keresztény csillagászok sokszor asztrológusok voltak. A keresztények hittek a boszorkányokban, azért üldözték őket. Sok keresztény vallási ünnep sok pogány hagyományt is magába integrált. Így például a fenyőfa állítása nem keresztény szokás, a húsvéti nyúl és tojás sem.

Mindeme hasonlóságok, és elvi azonosságok mellett azonban van egy praktikus különbség, ami csak a jelenlegi társadalmi helyzet jellemzője, és emiatt állok én máshogy hozzá az ezotériához és a valláshoz. Ez a különbség pedig az, hogy az ú.n. "történelmi" vallások Európában hatalmon voltak, egy csomó embertelen szörnyűséget tettek. A vallások a mi társadalmunkban a hülyeségen alapuló sokkal hatékonyabb, intézményesült károkozó gépezete, mint az ezotéria. És jelenleg Magyarországon a történelmi vallások, és még egy pár újabb vallás a hatalom jogtalan kegyeit élvezi, és ez bizony azt jelenti, hogy még mindig részt vesznek az elnyomásban. Mert maga az, hogy ma Magyarországon az állam és az egyház összefonódik, a demokráciát megcsonkítja, és elnyomást jelent.

Mi a bajom, mi a bajunk az ezotériával? Hogy hülyeség. Igen. Azt is lehet mondani, hogy káros hülyeség. Igen, sok kárt okoz. Persze, hogy az sincs jól, hogy ez az ezotéria-üzlet sok buta emberből sok pénzt csal ki. Ez is baj, ez is kár. De van egy igen jelentős különbség az ezotéria eme károkozása, és az elismert vallások károkozása között. Ez a különbség pedig az, hogy én egy értelmes ember vagyok, és így én magam legalább el tudom kerülni az ezotéria káros hatásait. Ha nem vagyok hülye, akkor nem veszek homeopátiás szert, nem megyek akkupunktúrára, nem veszek drága csodakapszulákat "csodanövényekkel" (melyek esetleg csak normális fűszernövények, mint a kurkuma). Ha nem vagyok hülye, nem fizetek sok pénzt a "pálcikás embernek", hogy felmérje a szobám energiamezőit. Ha nem vagyok buta, nem veszek Egely-kereket.

Sőt, fel lehet úgy is fogni a dolgot, hogy az ezoterikus tanok csupáncsak a természet szelekciós eszközei közé tartozik. Aki hisz az ezotériában, az végül is valamennyire szelekciós hátrányba kerül. Ez olyan szempontból rendben van, hogy hát az intelligenciának kell, hogy legyen valamilyen előnye, ha nem volna, akkor nem volna érdemes okosnak lenni. Majd idővel az emberiség átlag IQ-ja nő, és a hülyébbek lassan lecserélődnek okosabbakra. Ha így vesszük, akkor a buta embereknek tömegesen segíteni, az az evolúció ellen való dolgozás. Valami olyasmi, mint amikor a természetben élő állatoknak segítenek valamilyen sérülés vagy betegség esetén. Ma már egy terjedő elv, hogy ilyenkor nem szabad segíteni, mert a természetes szelekciót akadályozzuk ezzel, és hosszú távon rosszabb lesz. Én nem mondom, hogy én is ezen a véleményen vagyok, csak azt, hogy ilyen felfogások is vannak. Én csak azt mondom, hogy azzal, hogy "aki hülye, haljon meg", sokkal inkább kibékülök, mint a vallással. Tehát, amit mondok az az, hogy: "ha valaki hülye, és emiatt károsul, az kevésbé zavar, mint ha én károsulok a hülye miatt".

A vallással egészen más a helyzet. Mert lehetek én akármilyen okos, ha Magyarországon élek és adózok, az adóm egy részét az állam elveszi, és odaadja az egyházaknak. Akkor is, ha én nem akarom, akkor is, ha semmit nem akarok ezektől az egyházaktól, akkor is, ha soha semmiféle "szolgáltatásukat" nem veszem igénybe. Nem veszek templomi esküvőt, nem veszek vallásos temetést, nem megyek misére, nem gyónok, semmit nem ad nekem az agyház, mégis elveszik az adómat. És ez az, ami leginkább felháborít, ezért ez ellen harcolok. A vallások ugyanis a saját hülyeségük miatt nem szelekciós hátrányba kerülnek, hanem éppen az ateistákon élősködve minket taszítanak szelekciós hátrányba. Ez egy fordított szelekció. És hülyék vagyunk, ha hagyjuk. Tulajdonképpen azt lehet mondani, az ateisták nem voltak a rendszerváltás óta eléggé okosak, mert ezt a politikailag nézve collateral damage folyamatot hagyták.

Harcolok az egyházak ellen azért is, mert a Föld másik részein látjuk, hogy az iszlám vallás miket csinál, és ez bizony szintén a vallások veszélyességére emlékeztet. Az iszlám azt mutatja nekünk, milyen volt a kereszténység, és milyen lehet, ha nem küzdünk a szekularizmusért. A kereszténység ugyanis nem jobb az iszlámnál, hanem Európában a szekuláris folyamatok eddig féken tartották. Fontos, hogy ez továbbra is így legyen, sőt, erősödjön!

Attól kevésbé lehet tartani, hogy a homeopátia hívők máglyára fognak küldeni, de a keresztények még küldhetnek, ha lerázzák magukról a szekuláris fékeket és ellensúlyokat. A szekuláris országokon kívül még ma is csinálnak vad dolgokat, de néha a szekuláris országokban is van pár őrült köztük. És akkor itt van nekünk ez a mostani magyar rezsim, amely szintén keményen dolgozik ebben az irányban. Most még csak hittan oktatás van, meg az iskolák átjátszása az egyházaknak, meg agymosó műsorok a királyi tévében. De a kereszténydemokraták mindig ugrálnak a további lépések érdekében. És nem lehet tudni, hogy ebből a rezsimből mikor, mi lesz. Mikor vezetik be a cenzúrát, vagy mondjuk a kötelező egyházi esküvőt, mikor tiltják be az abortuszt vagy a fogamzásgátló gyógyszereket. Mikor lesznek a más hitűek és ateisták alsóbbrendű állampolgárok. Mikor fognak őrt állni az ágyunknál, hogy beleszóljanak kivel, és mikor szeretkezzünk.

Hogy mindez vad elgondolás? Szerintem ettől a rezsimtől kitelik az, hogy elmenjen ilyen irányba. És ha éppen a mostani vezetők nem is küldenének máglyára embereket, van az országban olyan, aki igen. A történelemben az ilyen lassú eltolódások szoktak szélsőségekbe torkollni. Én minden esetre időben teszek ellene, megteszem azt, amit tudok. Más világmegváltó tervem most úgy sincs.

Ha esetleg nem is fenyeget végül a középkor sötétsége, és csak annyit érünk el, hogy a társadalmunk egyet tovább lépet, és megszabadult egy további kalodájától, az is bőven elég pozitívum, és indok a küzdelemre. Bőven elég, ha sikerül véghez vinni a következő "forradalmat": a vallás megszűnésének forradalmát.

Többször hangsúlyoztam már, itt is megismétlem, csakis békés, demokratikus eszközöket tartok ez ügyben elfogadhatónak. Szükség van a vallás előjogainak eltörlésére, de nincs szükség a vallás tiltására vagy erőszakos eltörlésére. A cél nem az, hogy az emberek azért legyenek ateisták, mert ezt rájuk erőltetik. A cél az, hogy az emberek ateisták legyenek, mert belátják, megértik végre, hogy az a helyes, az a jobb, és ez is egy lehetséges, boldog emberi életet lehetővé tévő, őszinte út. Ugyanez vonatkozik persze az ezotéria kritikájára is, de én úgy gondolom, ma a vallás fontosabb. Két világmegváltásra nincs időm.:)

Az álláspontom természetesen azon nyomban megváltozna, ha az ezoterikusok máglyára küldenék a szkeptikusokat, ha ezotéria oktatás lenne állami iskolákban, ha az állam ezoterikus gyógymódokat támogatna, ha az orvosi egyetemen ezotériát tanulnának a leendő orvosok. Ez utóbbi kettőről nem tudom, pontosan mi a helyzet, ha esetleg ez már elkezdődött, akkor belátom, ez már vészt jelez. De jelenleg a vallások szerintem a nagyobb rosszat képviselik.

A napokban a miniszterelnök-helyettesi észkombájn egy tévéműsorban elkezdett az evolúcióról okoskodni.

Először hat megjegyzés magáról a szituációról.

1) Általában én nem tartom helyesnek buta kreacionistákkal vitatkozni, és reklámozni őket, de itt egy olyan emberről van szó, aki sajnos a miniszterelnök-helyettesi rangig vitte.

2) Megjegyzem, Orbán Viktorra nézve is szégyen, hogy egy ilyen alak a miniszterelnök-helyettese. Még azt se lehet mondani, hogy Orbán ezt kényszerből teszi, hiszen a Fidesznek nincs szüksége a KDNP-re. Ő bizony vígan, és dalolva, teljes elvtársi egyetértésből szövetkezik Semjénnel, és azért nem derogál neki ez a szellemi téren kihívásokkal küszködő ember, mert maga sincs sokkal magasabb szinten.

3) Általában egy intelligens ember egyik fontos ismérve, hogy tudatában van annak, mihez nem ért, miről nem szabad nyilatkoznia, mi nem az ő reszortja, mibe nem ildomos beleszólnia. És az evolúció kérdése egy ilyen téma egy olyan politikus esetében, aki nem tudós, nem értője a témának.

4) Teljesen oktalan dolog az is, hogy Semjén egészen közhelyes toposzokat hoz fel az evolúció ellen. Pont ugyanezeket az érveket már évek óta, évtizedek óta mondják a kreacionisták, és kaptak is rá választ, eleget, kielégítőt. A tautológia témája már a Wikipédia oldalon is külön fejezetként szerepel. Az pedig, hogy az evolúció nem hozhatott létre az egyszerűből komplex dolgokat, tulajdonképpen állandó témája volt az evolúciónak. Ennek a problémának a megoldására született.

5) Szerintem felháborító, hogy eltűrjük, hogy egy ilyen szellemi képességekkel rendelkező egyén legyen Magyarország miniszterelnök-helyettese. Mikor nem lett volna szabad ezt eltűrni? Legutóbb 2014 áprilisában.

6) Az is felháborító, hogy ilyen butaság helyet kap egy ennyire nézett tévében, ahelyett, hogy értelmes dolgok jutnának szóhoz. Ez a HírTV felelőssége. Megjegyzem, Semjén ámokfutása végén a riporterek kicsit zavarban is voltak, és gyorsan megpróbálták lekeverni a dolgot.

És akkor jöjjön három tartalmi megjegyzés:

1) "Senki nem tud olyat adni, amije nincs." Nos, miniszterelnök-helyettes "úr", ez persze nem egészen egyértelmű megfogalmazás, de a magyarázkodásából kiderül, arra gondolt, hogy az evolúció nem valósíthat meg olyat, ami nincs eleve benne. Ez persze még mindig nem egyértelmű, hiszen nem egyértelmű az, hogy mi van benne valamiben. Minimum meg kell különböztetni azt, hogy mi van benne aktuálisan, és mi van benne potenciálisan. De még ez sem olyan egyértelmű.

Az evolúció meg igenis annak az elmélete is, hogy hogyan lehetséges új dolgok kifejlődése olyan dolgokból, amikben az még "nincs benne". Az evolúció bizony a kemotonok önfejlődési képességeiről szól. Az evolúció meg is magyarázza, hogy ez hogyan lehetséges önszerveződéssel. Bizony, lehetséges az önfejlődés, dogma, hogy nem lehetséges.

Mondok egy egyszerű példát, amely nem evolúciós, és talán még a miniszterelnök helyettes "úr" is felfogja: benne van-e a vízben a jégvirág formája, amely odafagy az ablakunkra egy deres decemberi reggelen?! Beleprogramozta-e isten jégvirágok milliónyi különböző formáját a vízpárába? Szerintem nyilvánvalóan nem. Nem fér bele a vízbe ennyi vizuális információ. Aki azt megérti, hogy hogyan lehetséges mégis a vízmolekulák tulajdonsága alapján az, hogy kibontakozzon belőle egy jégvirág, ami "nincs benne", az megért egy olyan "csodát", amihez képest a kereszténység minden felfoghatatlan "csodája" semmi. És ehhez csak érteni kéne a fizikát, vagy az evolúció esetében a biológiát, miniszterelnök-helyettes "úr". Megjegyzem, az élőlények, a legegyszerűbb kemoton is komplexebb egy jégvirágnál, a jégvirág csupán a fraktál jellegű, önszervező jelleget mutató növekedési folyamatokra példa.

És ebből a példából is látszik, hogy a "benne van" kifejezés mennyire bizonytalan dolog. Aktuálisan a vízmolekulában biztosan nincs benne a jégvirág. Potenciálisan részben benne van, de ne felejtsük el, hogy az egészhez szükséges a környezet hűtő hatása is, az ablak is, és az, hogy éppen melyik forma kezd el növekedni a jégvirágban, az függ olyan apró, kis külső dolgoktól, amit köznapi értelemben véletlennek tekintünk. Ugyanilyen potenciálisan pedig az első sejtben is benne lehet a homo sapiens. Persze ebbe a környezet is beleszólt. A mi Föld nevű bolygónkon többek között éppen a homo sapiens alakult ki a történetből. Hogy más környezetben mennyire más lenne a végeredmény, arról halvány lila fogalmunk sincs. Hogy hányféle különböző minta "van benne" az első sejtben, azt nem tudjuk felmérni.

Potenciálisan végtelen sok különböző jégvirág forma van, melyek közül milliók jelennek meg különféle ablakokon a világ különböző részein. Itt illusztrációképpen csak két különböző mintát mutatok meg. Nem lehetséges, hogy isten ezt beprogramozta a vízmolekulába. Ez a vízmolekulák önszerveződési képességéből bontakozik ki. A különféle formák a környezeti behatások "véletlen" játékából is adódnak.

2) Semjén említi, hogy az evolúcióban van egy tautológia. Nevezetesen, az evolúció szerint azok az élőlények élnek túl, amelyek a legjobban alkalmazkodtak, és onnan tudjuk, hogy a legjobban alkalmazkodtak, hogy ezek élnek túl.

A) Ez persze így nem igaz. Amikor egy élőlény valamilyen variánsa elpusztul, akkor sokszor meg tudjuk mutatni, hogy az a genetikai változat miért nem előnyös az adott környezetben, azaz miért nem alkalmazkodott jól. Például ha egy sas valamilyen genetikai elváltozás okán rossz látással rendelkezik, és elpusztul, akkor konkrétan meg tudjuk mondani, hogy ez miért van így. Sőt, előre meg tudjuk jósolni, hogy nagy valószínűséggel el fog pusztulni. Tehát az a fogalom, hogy egy élőlény alkalmazkodott, az angolból kölcsönzött, nagyon is ideillő "fitt" fogalmunk nem csupán arra támaszkodik, hogy mi az, ami túlél, hanem konkrét hátrányokat tudunk mondani, ami az adott életmódnál, adott környezetnél érthető módon szelekciós hátrány. Valójában nem az evolúcióból tudjuk meg, hogy a vak sas valószínűleg elpusztul. És valójában tudjuk tesztelni: más információkból tudjuk predikálni, hogy mely sasok lehetnek jól alkalmazkodott sasok, és melyek nem, és ellenőrzizhetjük, hogy a természetben melyek hullanak el inkább.

B) Másrészt, nem ez az evolúció fő igazolása. Az evolúciónak számos empirikus megfigyelés az igazolása. Leginkább az archeológiai leletek, de a mai élővilág egységes mechanizmusai is, a ma élő fajok anatómiája, élettana és rokonsági viszonyai. De vannak olyan populációs, demográfiai adatok is, amelyek bizonyítékok. Amit itt Semjén felvet, az egy kérdés, és egy arra adott általános válasz.

C) A tautológia azt jelenti, hogy egyik állítás logikailag a benne foglalt szavak jelentéséből, definíciójából következik. Maga az, hogy egy elméletben van tautológia, nem jelent semmi rosszat. A Pitagorasz tétel például egy tautológia az euklideszi geometriában. Amikor egy elméletből dedukálunk bizonyos eredményeket, akkor a dedukció maga tautológia. És a különféle jelenségek magyarázatára általában ilyen tautológiákat adunk. Tautológiák, amennyiben az elméletet elfogadjuk igaznak. Semjén tulajdonképpen csak egy magyarázatot fogalmazott meg olyan formában, ami az ókori görögökre jellemző cinikus okoskodás volt. Tulajdonképpen az evolúció-elmélet egy elemét, és annak magyarázó képességét tálalta olyan formában, hogy az furcsán hangozzon.

Amennyiben egy elmélet konzisztens, mindig ki lehet hozni belőle hasonló, cinikus jellegű okoskodásokat. Például: (i) A víznél sűrűbb, tömör (passzív) testek elmerülnek a vízben. (ii) Honnan tudjuk, hogy egy test sűrűbb a víznél? Onnan, hogy elmerül a vízben. (iii) Miért merül el? Mert a víznél sűrűbb, tömör (passzív) testek elmerülnek a vízben. Látható, hogy persze, meg leeht csinálni itt is a körkörösséget, de a kulcs az, hogy a sűrűséget tudjuk máshogy is mérni, tehát van független, empirikus teszt.

Természetesen egy konzisztens elmélet, és konzisztens magyarázatok egy része tautologikus lehet abban az értelemben, hogy analitikus. Minden elméletnek, mint deduktív rendszernek van egy analitikus, tehát tautologikus része. A baj nem az, ha egy elmélet egy része analitikus. A baj az, és akkor szokták kihangsúlyozni, hogy egy elmélet tautologikus, ha egy a valóságról szóló elmélet tisztán analitikus, azaz csak ennyiből áll, ha steril, ha nincs semmilyen kapcsolata az empíriával, ha nincs szintetikus része. Például, ha egy elvont, metafizikai tautológia, aminek nincs köze az empíriához. Például az empíriától független, transzcendens elképzelések. Pont a vallásokra jellemzőek az ilyen metafizikai, empirikusan ellenőrizhetetlen, azaz tisztán analitikus, azaz tautologikus elgondolások. A kreacionista hívők itt érdekes módon a saját hibájukat vetítik ki az evolúció elméletére.

A természettudományos elméletek előnye (enyhén fogalmazva) a tautologikus metafizikai elméletekkel szemben pont az, hogy az empirikus megfigyelésekkel vagy kísérletekkel ellenőrizhetőek, azaz nem tisztán analitikusak, hanem szintetikusak. Az empirikus megfigyelések ugyanis nem szükségszerűek, hanem kontingensek. Lehetséges volna az, hogy mást figyeljünk meg, mint amit az elmélet jósol. Lehetséges volna az, hogy a vak sasok túléljenek, amennyiben a világról szóló elméleteink nem volnának igazak. De azt figyeljük meg, hogy szinte kivétel nélkül elpusztulnak. És ez is igazolja az evolúció elméletét, pontosabban ez a megfigyelés egy alapja az evolúciós elméletnek, ez a jelenség egy része az evolúció mechanizmusának, ez a megfigyelés hozzájárul a "fittségről" szóló elképzelésünkhöz is. De ez önmagában ez még nem az evolúció elmélete, és önmagában ez nem teljesen adja ki a "fitt" fogalmunk jelentését.

3) Semjén Teilhard de Chardinre hivatkozik, csakhogy Chardinnel maga a Vatikán eléggé hadilábon állt, és nehezen dönti el, hogy mit kezdjen a nézeteivel. A "tévedhetetlen" Vatikán ezt a figyelmeztetést adta ki Chardin műveivel kapcsolatban 1962-ben:

"A fenti munkák oly mennyiségben tartalmaznak kétértelműségeket és súlyos hibákat is, amelyek megsértik a katolikus doktrinát... Ezért a Szent Hivatal legkiválóbb és nagyrabecsült atyái arra hívják fel az ordinárusokat és vallásos intézmények minden vezetőjét, a szemináriumok igazgatóit és az egyetemek elnökeit, hogy megvédjék az elmék, különösen a fiatalokét a veszélyektől, melyek Teilhard de Chardin testvér és követőinek műveiben található."

Azóta a tévedhetetlen Szentszék máshogy is nyilatkozott, de hát a kinyilatkoztatott tévedhetetlenség már csak ilyen. Mindenesetre Chardinnek egy markáns nézete volt, amely tudományos szempontból megvizsgálható, ez pedig az, hogy az evolúció egy bizonyos cél felé tart, és efelé való pozitív fejlődés. Ez a nézet sem Darwin korában, sem ma nem elfogadott a tudományban. A tudomány elfogadott elmélete szerint az evolúció nem egy predeterminált cél felé halad, és nem fejlődik abban az értelemben, hogy egyre inkább elérné ezt a célt.

Szóval Chardin nagy elgondolásait sem a Vatikán, sem a tudomány nem fogadta el. A konkrétabb paleontológiai eredményeit természetesen igen, csak a filozófiai gondolatai kétségesek mindkét oldalról nézve.

Semjén sem evolúcióból, sem logikából nincs a topon, kár ezt reklámoznia a HírTV-ben.

Fiatal koromban természetesen én is nagy Nietzsche rajongó voltam. Mint ahogy az ateisták nagy része bizonyára az, hiszen annyira fekszik, amit mond, vagy fordítva, annyira nagy hatással volt rájuk, hogy ateistákká lettek. Én soha nem hittem istenben, de az biztos, hogy az ateizmusomat Nietzsche hatása is tudatosította és stabilizálta. Nietzsche filozófiájának egyik legfontosabb jellegzetessége a lázadás, és ez is tetszett nekem, pláne fiatal koromban. Én a kilencvenes évek elején voltam úgy fiatal felnőtt, akkor már a valláskritika inkább lázadásszámba ment. Tehát a konstelláció ezzel bezárult.

Ráadásul félig német vagyok, ezért is lehetett rokonszenves Nietzsche. Valójában alig pár tíz kilométerre születtem Röckentől, ahol ő született. Nemrégiben pedig meglepően sok helyen jártam, ahol ő is sokat megfordult. Például Svájcban, Saint Moritzban (majdnem elmentem Sils Mariáig is, ahol kezelték), Torinóban, ahol nagyon szeretett lenni, és Rapallóban, ahol a Zarathustra első felét írta. Mindeközben egyébként nem voltam ennek tudatában, mivel már évtizedek óta nem foglalkoztam Nietzschével, és nincs is szó arról, hogy valamiféle sztárolás okán mentem volna el ezekre a helyekre.

Most a librivox könyveket hallgatva töltöttem le pár Nietzsche könyvet is, miért ne, gondoltam, ha nem vesz el sok időt, akkor újrahallgatom őket. A Götzendämmerungot és az Ecce Homot. Nem fogom részletesen elemezni ezeket a könyveket, és most nincs is tervemben bármelyik másikat végigelemezni, holott például az Antikrisztus par excellence ateista mű.

Nietzsche talán a "legateistább" filozófus, értem ezalatt azt, hogy talán a legerősebb keresztény-kritika található meg nála. Nem csak hamisnak gondolta a kereszténységet, hanem egyenesen megvetette őket. Nietzsche filozófiájában találhatóak a legélesebb megfogalmazások, mondatok, fordulatok a kereszténység ellen. Bár egyébként az "isten nem létezik" tézist nem írta le, csak azt, hogy "isten halott", ami mást jelent. Nietzsche nem is érvelt isten létezése ellen a filozófiai érvelés klasszikus empirikus-logikai módján. Tudtommal nem elemzett isten létezése melletti érveket, és ellene szóló érveket sem, Nietzschét a társadalom, az ember érdekelte, nem az ilyen külső, faktuális kérdéseket. Erre egy másik példa, hogy kritizálja Darwint, mert szerinte nem igaz, hogy jellemzően a legrátermettebb él túl. Ezt pedig nyilvánvalóan az emberi társadalomra értette, miközben Darwin nem állította, hogy a jelenlegi emberi társadalomra is érvényes volna az evolúció elmélete.

Fiatal koromban minden könyvét elolvastam, viszont egyetlen róla szóló könyvet sem. Azóta sem olvastam róla sok másodlagos irodalmat, szóval a véleményem a sajátom. Amit olvastam, az talán annyi, hogy a "Hatalom akarása" a halála után összeszerkesztett mű, és testvére, Elizabeth-Förster Nietzsche hozta össze, aki erősen antiszemita volt, Nietzsche pedig nem. Összességében Nietzsche filozófiájában bár sok olyan volt, amit a nácik felhasználhattak, de mégsem lehetett a teljes Nietzschét kisajátítaniuk, az pedig abszurdum, hogy felelőssége lett volna a nácizmusban. Nietzsche tudtommal az antiszemitizmust lenézte.

Annak, hogy sokáig nem olvastam Nietzschét az egyik oka, hogy fiatal koromban végigolvastam, mert magyarul tényleg minden könyve elérhető volt. Feldolgoztam, túljutottam rajta, meguntam. A másik oka, hogy talán még, mielőtt Carnapnál az Überwindungban olvastam volna az életfilozófusokról, megtévedt költőktől, valószínűleg már magamtól is ebbe az irányba tolódott a gondolkodásom. Azaz sokkal logikusabb, analitikusabb lett, és itt már nem feküdt Nietzsche. Ma már jó fogalmakkal meg is tudom fogalmazni, hogy miről van szó: Nietzsche kontinentális filozófus, egy nagyon korai egzisztencialistának is mondható, és életfilozófus. És emiatt átértékelődött bennem a filozófiája.

Mivel Nietzsche nem analitikus filozófus, precízen értelmezve nem is lehet igaza. Tulajdonképpen szinte minden, amit megfogalmaz, nem más, mint az ő szubjektív életérzésének kivetítése erős, teoretikus, állító mondatokban. Miközben, - mint mondtam - a faktuális vagy objektív kérdések nem is nagyon érdekelték. Csak az, hogy hogyan szemléli a világot, például az erkölcsi kérdések. Érzéseiben és megfigyeléseiben sok pszichológiai és szociológiai meglátás van, de az is olyan stílusban van megfogalmazva, hogy filozófusok tömkelegei dolgoznak azon, hogy analitikus megfogalmazásban értelmezzék. (Ami szerintem még Nietzschénél sem igazán lenne fontos dolog, de másoknál tényleg hülyeség.) Tehát igazságnak precíz értelemben nem lehet mondani.

Mindazt a szubjektív életérzést egyébként egészen határozott állításokban, tézisekben fogalmazza meg, nincs kétsége, hogy igaza van. Szóba sem jön nála, hogy ez nem az objektív igazság. Mindemellett keveset érvel, sokat kinyilatkozik, és retorikával, stílussal próbálja meg manipulálni az olvasót érvek helyett. Nietzsche vagy megtéríti az olvasót, vagy nem igazán tudja meghatni. Így aztán az egészet úgy tudom csak kezelni, hogy hát van, amiben együtt érzek Nietzschével, ez az ateizmus, a keresztények megvetése, a lázadás, a büszkesége, az akaratereje, a kiválóságra való törekvése, az elitista hozzáállása. De én tudom, hogy ez nem igazság, hanem ez csak egy közös szubjektív életérzés. Fiatal koromban ez tetszett benne, könyveiben ehhez kerestem visszaigazolást. Akkoriban ugye még szükségem volt erre. Ugyanakkor érdekes, hogy milyen könnyedén ignoráltam olyan dolgokat, amelyekkel nem érzek egyet.

Ami például most megütötte a fülemet, az Nietzsche mérhetetlen férfisovinizmusa. Hihetetlenül lenézte és lekezelte a nőket. A második, ahogy az akkori németeket kritizálja. Egy tömegként kezelve őket, nem is disztingválva. Legtöbbször  "a németekről", "a rómaiakról", "a görögökről beszél", így általánosítva, sztereotípiákban. Nos, számomra a német kultúra sokkal pozitívabb. Itt azt gondolom, hogy Nietzschénél csak a lázadozás reflexéről van szó. A német kultúra előtte volt, köze volt hozzá, gondja volt vele, ezért nekitámadt. Majdnem mindent tudott támadni, ami eléje került. Reflexe volt a kritika. De például az olasz kultúra egzotikusabb volt számára, az volt a kirándulás, azt szerette. Én pont fordítva vagyok vele: Olaszországban a némi kultúráért cserébe alig viselem el az ottani viszonyokat. Torinóban szinte semmi érdekeset nem találtam. Rapalló kicsi, aranyos kis tengerparti város, az szép. Szóval látható, hogy miközben sok dologban egy húron pendülünk, van pár fontos dolog, amiben meg nem.

A legfontosabb negatívum számomra az, amikor Szokratészt kritizálja, és tulajdonképpen az észbeli gondolkodást, elemzést kritizálja. Szókratész nem volt analitikus filozófus. Ha igaz, hogy dialógusokban vitatkozott, akkor dialektikus filozófus volt, ami nem pont ugyanaz, de azért rokon az analízissel. Az analízis szerintem mélyebb vizsgálatra ad lehetőséget. Mindenesetre Nietzschének ez mind nem tetszik. Ő úgymond zsigerből, ösztönből ítél, és azt hiszi, ez az igazság, illetve, hogy ez a fontos igazság. Nietzschének az értelem is csak annyi, hogy ösztönök alapján tudatos ítéleteket mond, de többet nem gondolkodik. Az elemzés számára nem fontos, tán még tönkre is tesz dolgokat, talán dekadens is. Nietzschénél minden dekadens, ami nem a természetes ösztönökön alapul. A kereszténységet is azért nézi le, mert elnyomták az ösztönöket.

Én egyetértek vele abban, hogy a kereszténység ész nélkül, bugyuta, transzcendens ürügyekkel, azaz indokok nélkül elnyomtak mindenféle ösztönös dolgot, leginkább a szexualitást. Én egyetértek Nietzsche szabad életérzésével. Pontosabban együtt érzek. De nálam a másik oldalon mindenképpen ott van az ész. Az ész számomra ha az ösztönök felől nézzük, akkor a boldogság megélésének jó eszköze. Az ész korlátozza az ösztönöket, de jó esetben azért, és csak azért, hogy minél nagyobb boldogságot érjen el az ember. Az ész tehát az én felfogásomban optimalizál. Az impulzusokat, az optimalizálás célját nálam is az érzelmek (ösztönök) adják. De az ösztönök ész nélküli kiélése nem hoz túl sok boldogságot, az egy túl egyszerű, buta filozófia.

Egyetértek vele abban, és talán ez az egyetlen tézis, amely mögé oda lehet tenni egy analitikus érvelést is, hogy az erkölcsi értékek relatívek, szociális konstrukciók, és semmi okunk nincs arra, hogy ne konstruáljuk őket újra, ne változtassunk rajta, ne lépjünk "túl (az eddigi) jón és gonoszon". Az Übermensch végül is ennyit jelent: egy olyan embert, aki túl mer lépni a keresztény erkölcsön. Ilyen értelemben szerintem mi, 21. századi ateisták többnyire Übermenschek vagyunk. Mi megvalósítottuk Nietzsche programját. Számomra például az erkölcsiség egyáltalán nem keresztény gyökerű, én teljesen szabad vagyok a keresztény erkölcsöktől. Mi nem templomban házasodunk, nem kereszteljük meg a gyerekeinket, nem imádkozunk, és nem gyónunk. Ha "gyónunk", akkor a barátunknak mondjuk el, vele beszéljük eg a dolgokat. Nem feloldozást, hanem megoldást várunk.Mi simán szeretkezünk házasság előtt, használunk óvszert, és nem érezzük bűnnek. Ebben egyébként még a mai katolikusok nagy része is gyakorlati ateista. Szabadnak lenni az egyház hatalmától, agymosásától, ehhez bátorság kellett.

A probléma, hogy a társadalom viszont még nem jutott el odáig, hogy mindent tényleg tolerálja. Megharcoltunk ezekért a jogainkért és el akarják venni tőlünk. Magyarországon a vallás visszatámad, és vissza akarja fordítani a folyamatot. Kötelezően válaszható hittan vagy erkölcsi oktatás van, ahol az erkölcsi oktatás is vallásosan befolyásolt, és nem mindenkinek érhető el. Vannak, akiknek nem érhető el nem egyházi iskola. Az egyházak újra szüvetkeznek az állammal az elnyomás érdekében. A világon a szekuláris országok még mindig kisebbséget alkotnak. A legtöbb országban nem élhetnek ilyen szabadon az ateisták a vallás hatalmától. A világon kevés az Übermensch, de még az is kevés, aki tolerálni tudná.

Az Übermensch persze nem jelenti, hogy ne lenne olyan erkölcsi elv, amiben ne éreznék együtt a keresztény tanítással. Elvétve ilyen is akad. Ha mindenben, csakazértis ellent mondanék nekik, akkor ugye nem lennék független tőlük. Nietzschénél az hiányzik, hogy miért relatívek az erkölcsök. Ezt Nietzsche nem magyarázza, erre Nietzsche nem ad különösebben érvet. Ő csak egyszerűen kitűzi célnak a keresztény erkölcsök meghaladását, mert nem szereti őket.

Ennek értelmében ma már Nietzschét, óvatosan kezelem. Pontosan igaz rá Carnap Überwinungbeli analízise, megtévedt művész (bár Carnap a Zarathustrát pont kivételnek mondja). Így Nietzschét és a kontinentális "filozófusokat" pontosan úgy kezelem, mint a művészeket: ha valami tetszik, tetszik, ha valami nem, nem. Nietzsche keresztényellenessége, szabad látásmódja tetszik, férfisovinizmusa, németellenessége és észellenessége nem. Válogatok. Ahogy egy irodalmi regényben. Ott is tetszhet az egyik szereplő, míg a másik nem. Tetszhet egy szerző egyik regénye, míg a másikat utálhatom. A kontinentális filozófusok közül mondjuk kevés, akinél sok dolog tetszene. Heidegger például semmilyen szempontból nem tetszik. Még egy mondatát nem olvastam, ami ne lett volna számomra hülyeség vagy idegen. Nietzschénél sok rokonszenves érzés van, említettem, hogy melyek.

Nietzsche az ateisták számára szerintem félig barát, de félig ellenség. A legtöbb ateista ugyanis racionalista is, és Nietzsche az egzisztencialista filozófiájával nem az.

Mint közismertm Nietzsche végül megőrült, és így fejezte be életét. Annyit olvastam erről, hogy lehetett valamilyen örökölt, genetikus alapja is a betegségnek, de a "filozófiája" is belejátszik szerintem ebbe. Az is igaz, hogy a könyvei egyfajta kezelésként is szolgáltak számára: bátorította magát, életcélt talált ki magának. Emiatt szerintem óriási színészkedések vannak bennük. Nietzsche sokkal erősebbnek mutatta magát, mint amilyen volt. Egész életében a hatalmas, karakteres, legyőzhetetlent játszotta. De csak szavakban. Mindig ő volt az első, a legnagyobb... Aztán összetört. Sokszor, mint írtam egy tézis mellett nem érvelt, csak erőből, hatalomból akarta lenyomni mások torkán. Ebben a vallásokhoz hasonlított: egy térítő próféta volt.

A Zarathustrában metaforikusan felveszi Zarathustra, a próféta szerepét. Zarathustrát egyébként pont az ellenkezőjére formálja: a jó és rossz vallásának hirdetője helyett a jó és rossz meghaladásának prófétája lesz. Nietzsche azonosul könyvének főszereplőjével. Az Ecce Homóban már sokszor beszél magáról, mint Zarathustráról. A metafora kezd a valósággal összekavarodni. Ez szerintem az őrület jele, és az őrület kiváltója is egyben. Ezért baj az, ha a metaforákat túl komolyan vesszük.

Nietzschét az őrületbe a meglevő hajlamon kívül ez az egész életében folytatott színészkedés, és a metaforikus beszédmód komolyan vétele vitte. Lényegében a kontinentális filozófia. Ezzel nem azt akarom mondani, hogy a kontinentális filozófia mindenkire ilyen veszélyes, de szerintem ha nem úgy kezeli valaki, mint én, azaz nem komoly igazságként, hanem művészetként, amelyből lehet mazsolázni, akkor azt gondolom, káros. Lehet Nietzschét, Sartre-ot, Camus-t olvasni, de csak óvatosan.

Ami a vallást illeti, az nagyon is hasonló ""filozófia"". Két idézőjelbe tettem, mert a kontinentális "filozófiához" képest még annyira sem az. A vallás is életérzés kifejezése, az atyuska, a halhatatlanság, a közösség iránti vágyakozás. A szegényeknek ópium: az igazságosság iránti vágyakozás. Mindezt ők is megtévedt módon úgy fejezik ki, hogy hülyeségeket állítanak teoretikus tézisekben. Ők is színészkednek. Nietzsche szerintem hívőként sem menekült volna meg az őrülettől, ha ugyanolyan intenzíven csinálja a kinyilatkoztatást, a metaforikus beszédet, annak komolyan vételét, a szereppel való azonosulást. Mindez a vallásra ugyanúgy jellemző, mint a kontinentális filozófiában.

Ahogy a világban, úgy Magyarországon is érvényes az a trend, hogy a magasabb iskolai végzettség és az ateizmus korrelál. Mint tudjuk, egy korreláció esetén 3 lehetséges magyarázat van.

1) A magasabb iskolai végzettség segíti elő az ateizmust. Itt akkor a magasabb iskolai végzettséggel erősen korreláló több tudás és intelligencia lehet a fő ok. Ennek pedig akkor az lehet a magyarázata, hogy az ateizmus a helyes álláspont.

2) Az ateizmus magasabb iskolai végzettséget segít elő. Ez, mint elsődleges összefüggés aligha lehet erős.

3) Valamilyen harmadik faktor okozza az ateizmus és a magasabb iskolai végzettséget. Itt megint lehet az intelligenciára gondolni, de akkor ld. 1. A másik lehetőség, ami eszébe juthat az embernek, de nem reális Magyarországon, hogy a szegénység közvetlenül okoz vallást, azaz, hogy a vallás a szegény, kiszolgáltatott emberek menedéke. De ez szerintem Magyarországon nem reális, hogy erős hatás volna. Azonkívül pedig ez a "vallás a népek ópiuma" (Marx) esete, ami megint nem igazán pozitív a vallásokra nézve.

Na most a kötekedőbb hívők jöhetnek azzal, hogy ez argumentum ad populum, de nem az. Az érvem nem úgy szól, hogy mivel a népesség többsége ateista, ezért az ateizmus a helyes álláspont. Az egész világra nézve a premissza nem is igaz. Magyarországra nézve meg kétséges, attól függ, egész pontosan hogy definiáljuk, és mérjük az ateizmust.

Az érvem az, hogy az átlagtól jelentősen eltérő, és világ méretben eltérő összetétel az iskolázottságban valamilyen magyarázatot kíván. A magasabb iskolázottság az egész világon korrelál az ateizmussal, értve ezalatt, hogy országonként külön-külön (gondold meg, ez fontos!). De korrelál az intelligencia is. És az is igaz, hogy a tudósok nagyobb részben ateisták, mint a teljes népesség. Szóval túl sok itt a korreláció, nem véletlen a dolog.

Tehát az érv nem úgy szól, hogy a többség ateista. Még csak nem is úgy, hogy a diplomások többsége ateista. Ezek ugye nem is igazak. Még csak nem is úgy, hogy a tudósok többsége ateista. Ez már igaz lehet, és már érv is lehetne. De az én igazi érvem úgy szól, hogy az ateistáknál eltér az iskolai végzettségek aránya az átlag népességhez képest, és mi ennek a magyarázata? Ez pedig nem argumentum ad populum, hanem egy jelenségre keresünk magyarázatot. A lehetséges válaszok tekintetében meg ld. az 1-3. pontot.

A táblázat innen van, és ezekből az adatokból összeállíthatók az összes vallás adatai, de az ateistákét nem tudom honnan vette, aki összeállította, mert a táblázatokból hiányoznak. Ez pedig az állam egyértelmű ideológiai elkötelezettségét mutatja és ez is sérti az állam és egyház szétválasztásának elvét. Az ateistákat a statisztikus összesítésekben egyszerűen eltüntetni, ez aljasság.

Ez a post már jó régen esedékes, az apropója még Csillaghamu egy régi postja volt, amelyben arról elmélkedett, hogy illegálissá kéne tenni a babonás szolgáltatásokat. Több érvet kifejtettem akkoriban még ez ellen.

1) Bizonyos fajta, a törvényben jól definiálható, egyértelmű csalásokat a törvény ma is egyértelműen tilt. Például, ha rendelsz egy cégtől valamit, és nem szállítják ki az árut, de a pénzt elkérték érte. Vagy, ha teljesen nyilvánvalóan más árut szállítanak ki. Ezeket a törvény nem előre tiltja, hanem hát utólag lehet reklamálni, és gondolom, perelni is.

2) Bizonyos fajta becsapásokat a törvény nem büntethet még utólag sem, mert a becsapás nem definiálható, fogható meg egyértelműen. Azért nem, mert vélemény kérdése. Például szerintem az Apple összes terméke nem éri meg a pénzét, egyszerű divatmárkákról van szó, és ezért kérnek el több pénzt. Na most az egész divatipart sem lehet törvényben tiltani, vagy utólag perelni. És a divatmárkák akár be is vallhatják, hogy ők egy bizonyos életérzést, társadalmi státuszt árulnak, és nem feltétlenül praktikusan jobb terméket. Ha pedig a divat ezt megengedheti magának, akkor az ezotéria is ad abszurdum megengedheti magának, bevallhatja, hogy ők meg egy placebo életérzést árulnak. Ezzel nem azt mondom, hogy támogatom a jelenséget, egy fenét, elítélem, csak nem gondolom, hogy ezt az elítélést törvénybe lehetne és kéne foglalni.

3) Vagy ott vannak a fogyókúrás eszközök, a különféle izomerősítő eszközök és gépek, vagy a nyelvtanulási eszközök és módszerek. Minden évben jelenik meg újabb ilyen termék. És sokan sorra megveszik őket. És sokan soha nem fogynak le, soha nem lesz kockás hasuk, és soha nem tanulják meg a nyelvet. A csodás eszköz nem használ. Valójában ezek az emberek a folytonos, külső motivációt veszik meg a pénzükért, mert az akaratuk gyenge. Ha akarnának, ingyen lefogynának, ingyen sportolnának és ingyen megtanulhatnának egy nyelvet (konkrétan meg lehet csinálni interneten ingyen elérhető eszközökkel).

4) Az ezotéria a tudomány szerint hülyeség. Ez igaz. Ez erősebb szempontnak tűnik, mint egy nem tudományos, vélemény bizonyos termékekről. Számomra, és sokak számára ez mindenképpen erős érv. Sőt, egyetértek, a tudomány ilyen szempontból egyértelmű mérce kellene, hogy legyen minden embernek. De mégsem mondhatjuk azt, hogy törvénybe kellene fektetni a tudomány betartását. A politika ugyanis egy demokráciában nem szól bele a tudományba. Például a parlamentben egyes nagyon kivételes, és buta esetektől eltekintve nem szavaznak a Pi értékéről. De ha törvénnyé tesszük a tudományt, akkor bele kell, hogy szóljon. Akkor ugyanis a politikusok óhatatlanul belekeverednek a tudományba.

5) Ennek tovább vitele: az állam és az egyház szétválasztása sem csak az ateistáknak jó, hanem sok hívő helyesen érvel mellette, mert tudják, hogy az egyházak állami támogatása bár rövid távon előnyt jelenthet, de hosszú távon hátránya is van. A politika, ha támogat valamit, akkor az sosincs ingyen, mindig van ellenhatása is. Ha a politikára bíznánk a tudomány betartását, akkor a tudomány óhatatlanul a politika befolyása alá kerülne. Például ha a Parlament megszavazza, hogy "be kell tartani ezt és ezt a tudományos elméletet", és "fel kell hagyni ezzel és ezzel az ezoterikus szolgáltatással", akkor előbb-utóbb lesz lobbi amely ebbe bele fog szólni, vagy a politikus maga is érdekelt lesz. És ha a politikus érdekelt valamely ezotéria mellett, ugyanakkor a törvény előírja a tudomány betartását, akkor a politikusnak nem lesz más módja, minthogy meg fogja hackelni a tudományt. 

6) Általában ez egy olyan bürokratikus eszköz, ami nem hangzik jól. Persze vannak törvények, amelyek jók úgy, ahogy vannak, van bürokrácia, ami értelmes, ez szerintem nem az, ez erőltetett. Nehezen lehetne betartani, ellenőrizni a dolgot, és a tiltott gyümölcs miatt az ezotéria népszerűbb lenne, mint előtte, sőt, az antipolitikus, lázadó, anti-establishment, az ellenzéki érzelmeket tolnánk oda az ezotéria szövetségesének.

7) Az embereknek a demokráciában joguk van hülyéknek lenni. A gonolatszabadsághoz hozzátartozik, hogy gondolhatnak butaságot is.

Miután István és én is közreadtuk a blogon a Korunk folyóiratban megjelent cikkünket, érdemes egy postot az egész lapszámra is szánnom hiszen a lapszám (online itt) a szekularizmusról szól, és a legtöbb megjelent cikk is. A lapban még egy ateista szerző cikke jelent meg, ez Szalai Miklósé, egy nem ateista, de szekularizmus párti cikk, ez Gábor Györgyé, Gánóczy Sándor hívő, de ő inkább szekulairzmus párti, és a többi cikk hívő, és inkább szekularizmus ellenes, mint Bolberitz Pál,  Szentpétery Péter cikkei.

Van egy cikk Kiss Dénestől a deszekularizáció helyzetéről Romániában - nem túl jó a helyzet -, és Máté-Tóth Andrástól, szintén a szekulárcióról, ez egy alapos cikk, amely a mai helyzetet mutatja be, de nem túl érdekes. Viszont a témáról szól. Gábor György cikkéről azért nem írok itt, mert nemrég egy könyvéről írtam, amely sokkal többet tartalmazott, mint ez a cikk. Ez a cikk nagyjából ugyanazt mondja el, mint a könyvben szereplő jó pár cikk.

Bolberitz Pál cikke a "Szekularizáció és szekularizmus" címet viseli. Az elején egészen korrektül indul, csak a végén fajul el. Bolberitz azt mondja, és én ismerem már egy könyvéből ezt a szövegét, hogy a mai társadalom válságban van, ezt a válságot nem tudja megoldani, és ezért a kereszténységhez kell visszanyúlnia. Bolberitz szerint a fogyasztói társadalom, a kapitalizmus van válságban, Egy Fideszes-Jobbikos szöveget vág le a haszonlesésről, bankárokról és hasonlókról.

Nos, ezzel az a gond, hogy most mekkora a válság, az először is vitatható. Szerintem volt egy gazdasági világválság, és van egy bizonyos hosszabb ideje tartó "válság", hogy sok ember kevésbé tudja, hogy mit csináljon, mert már nem mondják meg nekik annyira, és mert már maga sem engedi megmondani magának. Nagyobb a szabadság, mint régen, és a szabadság problémákkal is jár. Mint ahogy az egyedi ember életében is problémás a serdülő kor vagy a felnőtté válás kora, mivel ekkor kezd el az ember saját lábra állni. Az emberiség is lassan felnő, és tanulnia kell felnőttnek lenni. Felnőttnek lenni pedig azt jelenti, hogy magának kell döntenie, magának kell elhatároznia mit csináljon. Ha ez kicsit félelmetes, kudarcokkal is jár, akkor azt én nem nevezném válságnak, és nem kell mindjárt a papok szoknyája alá visszabújnia.

Az emberiség történetében sok válság volt, és sok problémás változás. De olyan még soha nem volt, hogy a régi jött volna vissza. A Római Birodalom bukása után bár jelentős visszaesés jött, de nem az őskorba mentünk vissza (sokkal sötétebb helyre mentünk:). A nyugati időszámítás szerinti középkor végén a reneszánsz bár merített az antikból, de a reneszánsz egészen más lett, mint az antik világ. Az újkor és a kapitalizmus olyan lett, amilyen még soha nem volt előtte, legfeljebb halvány kezdeményként. A szocializmus is merőben más volt, de nem az egész fejlett világ próbálta ki, ezért ebből kivételesen vissza lehetett menni a kapitalizmusba és a demokráciába, amelyet a világ legfejlettebb része mindvégig tartott.

Szóval nem, ha itt valami felváltja a kapitalizmust és a demokráciát, az nem a kereszténység lesz, hanem én inkább arra tippelek, hogy egy zöld világkép, a környezetbarát tudatosság és technológiai fordulat. Ez előre mutat, a kereszténység hátra. Az emberiség nem szokott nagyot visszafordulni hátra. Egyfajta termodinamikai törvény miatt nem is lehet visszamenni ugyanazon az úton.

Gánóczy Sándor cikke is inkább a szekularizmus mellett foglal állást, egy jelentős történeti kitekintéssel, ami egy hangyányit unalmas. Felveti, hogy a II. Vatikáni Zsinat visszaesésnek minősítette azt, amikor Konstantin a kereszténységet államvallásnak minősített, és vélhetően ezzel egyet is ért.

Egy érdekes, a szekularizmushoz nem nagyon kötődő kis részlet van a 74. oldalon, ahol Karl Barth nézetét adja vissza, miszerint a keresztény hit a Biblia szerint bizalom a megbízhatónak bizonyult istenben. És itt a "megbízhatónak bizonyult" kitételre kaptam fel a fejem. Abba ne menjünk bele, hogy miért lehetek szkeptikus azzal kapcsolatban, hogy isten bármikor is megbízhatónak bizonyult-e, de az én életemben, nekem semmiképpen. Amikor a hívők a bizalmat akarják az ateistáktól, és tőlem, akkor én mindig azt mondom, hogy nem vagyok hülye, csak akkor bízom valakiben, ha ismerem, és megbízhatónak látom. A Bibliát és a papokat meg hát sajnos nem látom annak, sőt. Így nem bízok bennük. És istent sem "látom megbízhatónak", tehát sajnálom. Abból az elvből pedig nem engedek, hogy senkinek nem jár előre, ingyen bizalom, mert ezt racionálisnak tartom és az ellenkezőjét botorságnak.

Szalai Miklós arról ír, hogy az evolúció elmélete maga is igazolja az ateizmust, mert az evolúció sokkal valószínűbb isten alapján, mint istennel. Ez sem kapcsolódik a szekularizmushoz, de meg kell valljam, az én cikkem sem. Én nem emlékszem, hogy nagyon világosan meg lett volna mondva, hogy a szekularizmus a téma, úgyhogy ezt nem róvom fel Szalai Miklósnak, annál inkább azt, hogy a cikke értelmetlen, az analitikus filozófia legrosszabb fajtája.

Szalai a szokásos Bayesiánus érvvel jön el - úgy látszik, ez népszerű -, és egy bizonyos Draper érvét adja elő, miszerint az ateizmus feltételesen valószínűbb, mint isten létezése, ha az evolúciót, mint tényt adottnak vesszük. Itt a szokásos hiba van a valószínűségekkel és a valószínűségi érveléssel, amit sajnos analitikus filozófusok el szoktak követni, és amit egy hosszabb előadásban már kifejtettem. Nevezetesen, hogy rossz analitikus filozófusok a komoly érvelés látszatát keltve Bayes tételére akarnak támaszkodni egy olyan esetben, amely totálisan alkalmatlan erre. Közben bizonyos valószínűségekről hasból mondanak teljesen alaptalan dolgokat, de a Bayes tétel még úgy sem alkalmazható az esetre. Ráadásul Szalai, ahogy leírja, az totál ziziség. Egy plusz stiláris elem, ami jelzi a ziziséget, hogy valamiért kitalálta, hogy a 0,25 alatti valószínűségek a kicsik, a ö.75 felettiek meg nagyok. Ezt is csak így hasból.

Az  egész kérdésről annyira nem lehet bayesiánus vagy valószínűségi alapon beszélni, hogy a cikk nevetséges. Semmit nem tudunk mondani isten a priori valószínűségéről, és arról sem, hogy ha van isten, akkor mit akar, mit nem, mennyire valószínű, hogy ilyen, vagy olyan céljai vannak a világgal vagy az evolúcióval. Mellesleg az evolúció a priori valószínégét sem tudjuk. Tehát a Bayes képletből három valószínűség is hiányzik. De Szalai védi Draper érvét.

Eközben ilyen marhaságokat ír le a 83. oldalon, hogy: "az, hogy az érvelés egyik premisszájának igaz voltát nem tudjuk eldönteni, nem indok arra, hogy elvessük az érvelést". Jó, ha valaki ilyen butaságot le mer írni egy cikkben, akkor ezzel nálam le is írta magát. Mert bizony alap logikai és filozófiai ismeret, hogy ha egy érvelés premisszái kétségessé válnak, akkor az érvelést bizony dobhatjuk a szemétbe. Nincs mese. Ez az érveléselmélet alapja. És a Szalai által elmondott Tóth Istvános példa sem jó érv. A Tóth Istvános érvelés bizony csak annyira működik, amennyire valószínűnek tartjuk, hogy Tóth István nem vak. Ha ezt valószínűnek tartjuk, akkor azt is valószínűleg tarthatjuk, hogy élvezi a Tordai szakadékot. Ha nem, akkor meg nem. És ha nem tudjuk, akkor nem tudjuk. Ha még a valószínűségét sem tudjuk felbecsülni annak, hogy Tóth István vak, akkor az érv semmit nem ér, mert akkor bizony még egy valószínű konklúziót sem tud adni. Mehet a szemétbe, Szalai Miklós, mehet a szemétbe.

Hogyan érvel Szalai a továbbiakban?

1) Ha isten célja az evolúció lenne, akkor ahhoz képest szerinte meglepő, hogy az Univerzum csak kis részében van evolúció. Szalai szerint érthetetlen, hogy isten miért nem olyan Univerzumot teremtett, ahol mindenhol van evolúció. De az a helyzet, hogy nagyon is életszerűnek tűnik, hogy istennek az már nem fontos, hogy az evolúcióból sok legyen. Ha például valaki sok szelvénnyel lottózik, akkor annak is nagyon örül, ha az egyiken van ötös találata. Ha valaki más társkereső oldalon keres magának társat, akkor elég, neki az is, ha egyetlen olyan valaki válaszol, akivel összejön a szerelem. Nem tudom, honnan veszi Szalai, hogy isten az evolúciót valamilyen sztahanovista termelési versenynek fogja fel. Esetleg istennek az is célja lehet, hogy az ember majd egy bolygóról hódítsa meg az Univerzumot. Az egész dolog spekuláció, és nem lehet tudni. A "nem lehet tudni" pedig ugyanannyira kilövi az istenhívők spekulációit, mint az ateisták érvelését, amely ilyen spekuláción alapul. Szalai egyébként még elvekben sem vázolja fel, hogyan lehetne egy Univerzum olyan, hogy abban mindenhol lenne evolúció. Mi erről egyébként azt tudjuk, hogy a mi naprendszerünkben csak a Földön van evolúció, a többi bolygón pedig nem olyanok a feltételek, hogy ott lehetne, esetleg a Marson lehetett. Szóval például hogyan képzeli Szalai azt, hogy a Jupiteren is lenne evolúció?!

2) Szalai szerint mivel az evolúció kontingens folyamat, nem garantálja az intelligens élet létrejöttét. De lehet, hogy az Univerzumban van annyi bolygó, és azon annyi evolúció, hogy ez praktikusan garantált. Pláne, hogy isten ráér. És miért ne érne rá?

3) Felveti, hogy az evolúció feleslegesen lassú, és, hogy a lamarcki evolúció gyorsabb lenne. Szerintem a lamarcki evolúció gyorsabb változásokat hozna, de valószínűleg ez éppen hogy katasztrófa lenne. Akik értenek hozzá, azok tudják, hogy egy genetikus algoritmusban a mutációs rátát óvatosan kell beállítani. A lamarcki evolúció pedig egy túl gyorsan mutálódó evolúcióhoz hasonló instabilitást okozna. Nem lehet a változás sebességét túl gyorsra beállítani, mert úgy nem lesz stabil a rendszer. A másik, hogy a lamarcki evolúciónak kéne egy tényleges élettani hatásmechanizmusa, mert hiányzik, és nem látom, hogy jött volna létre. Arra a mechanizmusra gondolok, amely az örökítő anyagba beírja a szerzett tulajdonságokat. A génekbe például az emberi agy szerzett tudását beírni nem tudom, hogy tudná a természet, és nem is férne bele. Az ember legfontosabb szerzett tulajdonsága a túlélés szempontjából a tudása. Ennek átörökítésére a természet a nyelvet, írást, az Internetet "találta ki". Így a lamarcki evolúció ilyen másik módon, a mémek evolúciójában valósult meg. Vannak is néha kulturális forradalmi instabilitások.

Úgyhogy, amikor Szalai a 85. oldalon azt írja, hogy plauzibilis indokaink vannak azt gondolni, hogy egy erkölcsös isten nem ezt tenné, akkor azt kell, hogy mondjam, nincsenek, csak Szalai eléggé beszűkölten gondolkodik erről, és főleg nem látja át az evolúciót.

Az evolúció maga nem különösebben érv isten létezése ellen. Az evolúció elmélete ellenben a legfontosabb korábbi istenérv vitorlájából fogja ki a szelet: az élővilág látszólagos tervezettségéből vett istenérv vitorlájából. Ilyen szempontból fontos az ateizmusnak, de többet nem kell beleerőltetni!

Utoljára hagytam Szentpétery Péter cikkét, akinek zavarodottságát már jól ismerjük. Nem kell most sem csalódnunk benne. Szentpétery Dawkinst csepüli, akit felőlem nyugodtan lehet, attól, hogy Dawkinsnak nem mindenben van igaza - ami el kell, ismerni, így van - attól még más ateistáknak lehet igazuk. Dawkins nem az ateista pápa, hiába nevezi Szentpétery is annak. "Az Isteni téveszme" pedig nekem nem alapmű, hiába nevezi Szentpétery annak. Ha már alapművet kell megnevezni, akkor én Michael Martin „Atheism: a Philosophical Justification” c. könyvét nevezném meg, amely modern, komoly filozófiai mű, és a legtöbb elméleti, isten elleni érvet tartalmazza, isten mellettit pedig kritika alá von. Mondjuk Szentpétery szerintem nem olvasta, és nem is tudná feldolgozni. Helyette kis Dawkinsokkal hadakozik.

Szentpétery írásában nagyobb részt az evolúcióval foglalkozik, és vagdalkozik. Másrészt a végén például odacsapja a Higgs-bozon példáját is, miért ne, ha már írhat egy cikket, beleírja, ami eszébe jut. A cikk egyébként ezen kívül is iszonyatosan zavaros, nagyon sok helyen hiányoznak átkötések, illetve totálisan érthetetlen. Valószínűnek tartom, hogy Szentpétery írt egy hosszabb cikket, és azt megvágták, de már nem szerkesztették össze. Végül olyanra sikeredett, hogy Dawkinsnak több érvét írja le kritika nélkül, mint amennyit kritizál, szóval inkább ateista propagandaanyag lett belőle.

 A 88. oldalon például felveti, hogy ha egy hívő hisz abban, hogy isten úgy rendezte el a dolgokat, hogy az evolúció beinduljon, akkor szükség van-e istenre? Nem válaszol a kérdésre. Azt is hangsúlyozza, hogy ha a hívő istenben hisz, akkor valami különbséget kéne felmutatnia az isten által létrehozott evolúció és a természetes evolúció között. A két hipotézis közötti ellenőrizhető különbség lenne az ő indoka, az ő egyetlen érve Occam borotvája mellett, hogy az istenben való hitének legyen valami alapja. Ezt már én mondom, és ennek még lesz jelentősége.

A 89. oldalon egy Douglas Adams idézetet idéz, amely szerepel az isteni téveszme elején is, és az istenhitet egy fél hasonlatban a tündérmesékhez hasonlítja. Szentpétery kikel ez ellen, de nem tudja megmondani, miben különb az istenhit egy tündérmesénél. Szentpétery nem mondja, de a szokásos ellenvetés az, hogy a kereszténységnek története van, és sokkal elterjedtebb, komolyabb hit, mint a tündérmesék. Szentpétery nyilván nem tudja a tündérekről szóló mesék komplex eredetét, hogy részben keresztény eredetű, és angolszász vidéken a 19. században a többség ugyanúgy hitt bennük, mint istenben.

A 89. oldalon felemlíti, hogy Dawkins nehezményezi, hogy a gyerekeket kereszténynek vagy muszlimnak nevezzék, tekintsék, és, hogy vallástörténeten túl hittant tanítsanak nekik. Párhuzamként a posztmodern vagy "egzisztencialista gyerek" példáját hozza fel. Szentpétery rámutat arra, hogy ezek a példák persze kevésbé életszerűek, de hát egy abszurd példáknál ez előfordul. Te tudunk sokkal reálisabb példát is mondani neki: a "náci gyerek" vagy "kommunista gyerek" példáját. De a gyerekek agymosása nem is merül ki eme elnevezésekben, sokkal nagyobb baj a hittan oktatása, amely Magyarországon sajnos kötelezően "választható".

A 90. oldalon Dawkins egyik példáját próbálja kritizálni, miszerint a zsiráfnak túl hosszú a gégeidege, mivel más állatokhoz hasonló a nyaka aljából fordul vissza. Ezt azzal próbálja elütni, hogy a zsiráf így is megvan. Nem érti, hogy ez ettől még tervezési hiba, sőt, szelekciós hátrány. A szelekciós hátrányok sokszor olyan kis dolgok, amikkel az állat éppen megvan, csak még sem ideális. Ezt a szelekciós hátrányt a zsiráfok csak azért nem fizették még meg, mert tulajdonképpen monopóliumhelyzetben vannak a saját nichéjükben. De általában nagyon kis tervezési szuboptimumokat is lecserél az evolúció az idő folyamán.

De az igaz, az evolúció nem mindig éri el a globális optimumot, mert be tud ragadni lokális optimumokba. Aki ismeri a globális optimalizáció tudományát, annak ez ismert jelenség. Sajnos a hívők ritkán ismerik az ilyen tudományokat. No tehát ezek a nem teljesen globális optimumok, ezek a kis tervezési hibák azok, amelyek miatt az istenhipotézis nem tartható. Ez pont az a kis megkülönböztető különbség, amiről Szentpétery beszélt, csak fordítva sült el. Bizony, Szentpétery itt az isten hipotézisét csak úgy tudta megmenteni, hogy megkülönböztethetetlenné tette az evolúció elméletétől.

Amikor Szentpétery, vagy mások azzal jönnek, hogy isten megengedhet magának nem tökéletességet is (90.), akkor végül is pontosan belemenekül abba a zsákutcába, amit az előbb kritizált, hogy isten semmiben sem lesz más attól, mintha nem létezne, és akkor az ateizmus a racionális álláspont. feltéve, hogy nálad is ott van van Occam borotvája.

A minap egy megdöbbentő hírt olvastam a zsidó körülmetéléssel kapcsolatban, amelyben herpesz fertőzésről, és halálesetről is szó van, de igazából még inkább ledöbbentem azon, hogy egy olyan szertartás van szokásban, és ezek szerint engedélyezve az Egyesült Államok egyes zsidó közösségeiben, amiről hallván - ha nem vallásról volna szó - szerintem majd megbotránkozással reagálna, hogy ez pedofília. A részletekről lentebb.

A fejlett világban, Európában és Amerikában is folyik, egy úgy tűnik kitartó vita a körülmetélés szertartásáről, és a szekuláris erők remélhetően haladnak a cél felé, hogy ezt betiltassák, legalábbis gyerekek esetében. Ilyen hírekről beszámoltam az utóbbi években ezen a blogon is, például Németországból is. A kérdés bár nem a vallás legsötétebb ügyeihez tartozik, de elvi okokból, a következetesség kedvéért mindenképpen jogos, és hát a mi nyugati, fejlett világunkban bizony ez is botrány, és végül is még csecsemőéletekről is szó van, nem csak erkölcsről.

Ennyi kontextus után térjünk vissza a hírre. A hír beszémol arról, hogy újabb két gyerek betegedett meg herpesz fertőzéstől, miután körülmetélték őket. Az "újabb" arra utal, hogy korábban is voltak ilyen esetek, 2000 óta 16 ilyen esetről tudnak, és ezek közül ketten meghaltak, és ketten agykárosodást szenvedtek. A herpesz vírusnak lehet ilyen hatása. Csecsemőknél gondolom még nagyobb a kockázat.

Na most az egy dolog lenne, hogy a körülmetélés kockázatokkal jár, és akkor a kérdés praktikus megközelítése az volna, hogy ennyi kockázat megéri-e vagy sem, és gondolom, a kérdésben vitatkozó felek ilyen érveket fel is vetnek. Olvastam már egyébként a körülmetélés pozitív orvosi hatásairól is, tehát ha csak orvosi lenne a kérdés, akkor jogos volna az, hogy ezt meg lehet pro és kontra vitatni.

Csakhogy ezt a magas kockázati rátát valójában nem a körülmetélés általában hordozza, hanem itt jön az a részlet, ami szerintem a pedofilokon kívül minden olvasó számára perverz lesz. Ezek az említett csecsemők azok közül valók, akiket egy speciális zsidó szertartás alkalmazásával metéltek körül, ez pedig az ún. metzitzah. Ennek során, hogy a Wikipédia leírását adjam vissza: orális szívást alkalmaznak a csecsemő péniszén. Vulgáris stílusban ezt sz.pásnak nevezik. És bár biztosan vannak olyanok is, akik itt esetleg azt is vitatnák, hogy ez így akkor pedofíliának minősül-e, de szerintem, ha itt nem a vallásról volna szó, hanem arról, hogy a new yorki szopisztáni etnikai kisebbség férfi vezetői ősi népszopásból csinálnának hasonló dolgot a népük fiú gyermekeivel, akkor nem különösebben lovagolnának a szavakon, hanem elementáris felháborodás lenne. Az emberek akkor a halálba kívánnák ezt a népszopást. Nevezzük mondjuk a korrektség kedvéért ezt kvázi-pedifíliának, mert most itt nem akarok belemenni ennek analizálásába.

No de hát a vallással kapcsolatban mindenféle kettős mércék vannak, ahogy ezt Dawkinsék szokták is hangoztatni, a vallásnak nem kiérdemelt tisztelet jár, a papokat minden alap nélkül bölcseknek, és erkölcsi szakértőknek tartják, a templomokat nem illik lerombolni, más építményekkel szemben, adókedvezményeket kapnak, külön hittanórájuk van, Magyarországon még külön állami támogatást is kapnak, ráadásul a vallásegyenlőség is sérül, mert nem minden egyház kap, és akkor ez már nem is az egyszerű kettős mércéhez tartozik, hanem már az államegyházhoz. A kitüntetett egyházak közé Magyarországon egyébként a zsidó egyház is beletartozik.

No de a körülmetélés miatt még nem kéne államegyházat kiabálnunk, az csak sima kettős mérce. Mert most orvosi szempontok ide vagy oda, olyanra szerintem egy szülőnek ne legyen joga, hogy gyermekén, az ő beleegyezése és tudta nélkül (márpedig a csecsemő az nagyon ebbe a kategóriába tartozik) irreverzibilis testi változást idézzen elő, amelynek nincs komoly orvosi indoka. Komoly orvosi indok az olyan műtét, ami az élete érdekében szükséges, vagy konkrét betegség gyógyításához szükséges.

Ez az utolsó rész azért kell, ha valaki mégis az orvosi szempontot hozná fel. Én azt gondolom, hogy az, hogy a körülmetélés esetleg valamilyen statisztikailag kimutatható, gyenge előnnyel jár, nem elég indok egy ilyenre, ahogy például a vakbél kivétele sem az azon az alapon, hogy egyszer lehet, hogy begyullad. Ha konkrétan begyulladt, az más. Ráadásul meg látjuk a kockázatokat is.

A körülmetélés, és egyébként a keresztelés is, végül is abba az elvi kérdéskörbe is beletartozik, amelyet Dawkins annyira szeret, hogy ne legyen keresztény gyerek, és ne legyen zsidó (vallású) gyerek, és ne legyen muszlim gyerek, mert ha egyszer vallásszabadság van, akkor a gyerek 18 éves kora után majd eldönti a dolgot. És ha a szülő irreverzibilisen megbélyegzi, akkor az ezt az elvet durván sérti. A keresztelés persze csak egy szimbolikus dolog, egy ateista fütyülhet rá, és tekintheti olyannak, mint hogy a szocializmusban dönteni olyan nagyon még nem tudó gyerekek kisdobosok, és uttörők voltak. Én is egyébként. De azért ugye a kisdobos és uttörő mozgalmakat elítéljük. A cserkészeket érdekes módon nem.

No szóval a körülmetélés az azért durvább dolog, az olyan, mintha a szülők egy szép nagy horogkeresztet tetoválnának a gyerek fenekére. Illetve még ennél is rosszabb, mert a tetoválás azért visszacsinálható, és nem veszik el semmi a gyerekből.

Tehát mindezt összefoglalva, a metzitzah szertartásán ledöbbentem, hogy egyáltalán legális az Egyesült Államokban, de a körülmetélésre és keresztelésre is azt mondom, hogy ezt a vallásszabadság következetes végigvitele érdekében gyerekeknél tiltani kell. Majd, ha eléri a 18 (ott 21) évet, akkor ott keresztelkedik, ott metéli körül magát, ahol csak akarja. Ez természetesen a muszlimokra is vonatkozik, de a hír zsidókról szólt.

La Mettrie könyvét kivételesen magyarul, papíron olvastam el, valamelyik antikváriumban bukkantam rá a kiskörúton anno. Bizonyos okokból hetekig orvosi várókban kellett várnom, és eközben ezt olvastam, egy orvos-filozófus könyvét, amely elvitt a felvilágosodás világába, miközben az egyik legfontosabb és leginkább filozófiainak tekintett kérdés körül forog, ez pedig a lélek és a materializmus.

A "Filozófiai művek", nem csak az embergépet tartalmazza, hanem sok más, a lélekről szóló írást is, és más esszéket is, epikureanizmusról, boldogságról, életvezetésről, élvezetről. Én elsősorban a lélekkel kapcsolatos kérdésekre fogok fókuszálni.

La Mettrie a felvilágosodás filozófusa. Nyelvezete sokszor nehezen érthető, régies. Egy érdekes, nem fontos kis részlet, hogy néha a főneveket németesen nagy betűvel írja, néha nem. Az is lehet, hogy a következetlenség a magyar kiadásban van, de az biztos, hogy nagybetűvel legalább részben írt közneveket is. Ez csak egy nyelvtan-történeti kis részlet.

La Mettrie érvelése nehezen követhető. Sokszor nagyon retorikus, néha kortárs utalásokat tartalmaz. Sokszor vitázik kortárs nézetekkel, melyek ma már nem fontosak. Szerintem gyakran nagyon bő lére eresztett. Sok esetben ironikus, és szatíraként a valódival ellenkező véleményt közöl, és magát is gúnyolja, például az "Állatok többek, mint gépezetek" c. írásban. Itt elég nehéz kihámozni, mi szatíra, mit kell fordítva érteni, és mit nem.

La Mettrie nem ateista, viszont kritizálja az egyházat (406. o.), a vallást (199.), biztosan nem keresztény (405.), és egyértelműen materialista. Az istenhitére vonatkozik, hogy sokszor hivatkozik a teremtőre. Egy bizonyos helyen meg viszont mintha agnosztikus lenne (437). az is lehet, hogy Hume módján hívő. Tehát nem tud rá észérvet, de a kor kulturális környezete ilyen, a neveltetése ilyen, és ettől nem tudott, vagy nem akart eltérni. Sokszor hivatkozik Descartes félelmére az inkvizíciótól. Lehet, hogy az ateizmusát ilyen okokból titkolta.

Az ateizmussal szemben szimpatikus, például azt jól látja, hogy az ateista is lehet erényes (434), és el tud képzelni egy ateista társadalmat. (28.), sőt, ez jobb lenne, mert kevesebb háború lenne (437.) Ez csak a 21. században valósul meg igazán (a létező szocializmusban az emberek többsége még sokáig hívő volt, és különösebben se tekintsük pozitív példának!) Máshol viszont gúnyolja az ateistákat, hogy az eget ostromló gigászok (397.). Érdemes volna itt, és más véleménybeli változásoknál az időrendet is figyelembe venni, hátha csak arról van szó, hogy az idő előre haladtával változott az álláspontja. 

A lélek tekintetében nehezen bontakozik ki az álláspontja. Néha úgy beszél, hogy az ember csupán egy gép (190.), máskor az állatok és növények lelkéről is beszél, és arról is, hogy az ember több, mint egy gép. A végére az a kép alakult ki bennem, hogy a lelket legtöbbször materialista módon az agy funkcióinak megnevezésére használja, mint az összes gondolati jelenség magyarázatául szolgáló anyagi válaszra. A lelket nem külön szubsztanciaként, és nem is valami külön anyagi összetevőként gondolja, hanem valamiféleképpen, nagyon helyesen az agy szervezettségében látja. A különböző szervezettségi fokoknak megfelelően így akár az állatok (szenzitív, 114.) és növények (vegetatív) különféle szintű lelkeiről is lehet éppen beszélni (66-67.), ha mindig észben tartjuk, hogy ez nem immateriális szubsztancia, és nincs szó transzcendens képességekről.

La Mettrie legfőbb érvei a lélek anyagi természete mellett orvosi eredetű ismeretek, összehasonlító anatómia ismeretek, közöttük sok az új felfedezés. Ezeket jól ismerte, hiszen maga is orvos volt. Érdemes ezeket az érveket felsorolni, mert sokszor tanulságosak. Leginkább az, hogy ezeket a dolgokat már La Mettrie is felismerte:

1) A 81. oldalon, és még sokszor később (149.) úgy érvel a szubsztanciadualizmus ellen, hogy a mentális okozás, és az anyagnak a  lélekre való okozati hatásának lehetetlenségét hozza fel (248-249.). Ma ezt tekintjük a döntő érvnek a szubsztancia dualizmus ellen, de fantasztikus, hogy ezt már La Mettrie is így megfogalmazta. Egyébként Lucretiusra is hivatkozik: "Tangere nec tangi, nisi corpus, nulla protest res." ("Mert ami érint és érintést szenved, bizony az test.") a De rerum natura c. műből, ami egészen korai felismerésre utal, bár itt tudni kell, hogy ezt hogyan kell interpretálni.

2) Érvel azzal, hogy az agy specifikus balesetei és betegségei (408.), speciális helyen speciális funkciókiesést okoznak (82, 85, 265.).

3) Érvel azzal, hogy lokalizálni tudjuk a különféle funkciók helyét az agyban (82.). Bár ez a tudás akkor még sokkal kevesebb volt, mint ma, inkább csak az érzékelés közvetlen feldolgozásáig ismerték az idegrendszert. Tehát azt ismerték, hogy az érzékelt tapasztalatok milyen pályán futottak be, és az agy melyik része az első fogadóállomás. A későbbi feldolgozásról már kevesebbet tudtak.

4) Érvel azzal, hogy az agy változásaival a lelki funkciók is változnak, mint például a halállal (195.), alváskor (84.), tudatmódosító szerek hatásától (103.), de sokszor érvel azzal is, hogy egészen egyszerű élettani változások is kihatnak a lélekre (255.), mint például a vérnyomás (409.), az időjárás és a táplálék (413.)

5) Érvel azzal, hogy a gyermek, és a leépülő, idős ember (127.) lelki funkciói még nem teljesek, vagy hanyatlanak a testnek és az agynak az éretlensége vagy leépülése miatt.

6) Érvel sok, akkoriban terjedő anekdotával, történettel (137-143, 416-417, 431.). Különféle vadságban nőtt gyermekekről, ilyen-olyan rendellenességgel születettekről, ezeknek az akkor már ismert gyógyítási lehetőségeiről. Ezek a történetek nem olyan fontosak, inkább csak érdekesek, hiszen nem tudjuk ellenőrizni őket. Az érdekes, hogy a tudás növekedésével ebben a században hogy kezdik ezeket bevinni a filozófiai vitákba. Ezek helyett a nem olyan jól dokumentált anekdoták helyett ma már sok, jól dokumentált betegséggel, gyógymóddal, etnikai és szociológiai felméréssel rendelkezünk.

7) Felbukkan az az érv, ami komoly filozófiák, mint Descartes ellen szól, hogy ha két szubsztancia van, és ezek nem tudnak egymásra hatni, de láthatóan mégis szinkronban vannak (414.), akkor mi szinkronizálja őket? Hát isten (249.). De ez egy roppant körülményes elgondolás. Igazából itt a szubsztanciadualizmus két dolgot tételez fel feleslegesen, a transzcendens lelket és istent. És az egyiket csak a másik kedvéért. Miközben a materialista megoldásban nem kell istent feltételezni a szinkrinicitás problémájára, mert fel sem merül. A materializmus két legyet üt egy csapásra.

8) A 439. oldaltól több variációban elmondja, hogy a test, testrészek, izom, szív mozogni képes magától, halál után, vagy a testből kivéve is. Ez mondjuk a gondolkodási képességektől messze van, inkább azt igazolja, hogy az élet maga materiális alapokon nyugszik.

La Mettrie nem csak materialista, hanem ehhez illően empirista is (79, 406.), de a racionális gondolkodásnak is megadja a megfelelő elismerést. Ez ahhoz képest nagyon is kiegyensúlyozott, helyes álláspont, hogy az empirikus-racionalista vita közepében vagyunk, és La Mettrie nem foglal szélsőséges álláspontot. MIközben a kortársak hibásan besorolnak az egyik szélsőséges álláspontba.

La Mettrie sok esetben elismeri, hogy részletesebb magyarázatokat nem tud mondani, miközben orvos, tehát nagyon is sokat tud a kora tudományához képest. És miközben a kora tudománya nagyon is fantasztikus fejlődésen ment keresztül, csak még igen messze volt az agyműködés olyan részletes ismeretétől, mint amivel ma rendelkezünk. Például bár akkoriban már ismerték az elektromosságot, de az csak egyszer jut eszébe (251), hogy az idegrostokon elektromos jel terjedhet, ehelyett mechanikus, gyöngygolyósorokból álló jelátadást vizionál az ingerátadás mechanizmusára. De ezt ugye akkoriban nem lehetett ellenőrizni. Érdekes módon sokkal kevesebb problémát lát abban, hogy az érzékeléstől a tudatos gondolkodást mekkora szakadék választja el egymástól, mint abban, hogy hogyan is érzékelhet az ember. Ma ez a különbség az, ami a tudományos kutatás kemény diója, és maga az érzékelés magyarázata gyerekjáték.

Ennek megfelelően, bár nem mond nagy hülyeséget a képzeletről, emlékezetről, álomról, gondolkodásról, ítélőképességről, azt nem mondhatjuk, hogy jól meg tudná ezeket magyarázni anyagi alapon. Ma ezeket már egészen jól tudjuk magyarázni.

La Mettrie a materializmusának megfelelően elég egyértelműen a hallhatatlanság ellen foglal állást, bár egy helyen mintha azt mondaná, nem tudjuk. Semmiképpen nem hisz pozitívan a halhatatlanságban. A halandósághoz kapcsolódóan, és az epikureus életfilozófiához illően sokat foglalkozik azzal, hogy az elmúlás semmiség, az a lényeg, hogy élvezzük az életet (192-207.). Ez egy lehetséges felfogás, szubjektív, tehát akinek bejön, egészségére, akinek nem, annak sajnos nem tudok segíteni, mert nem objektív kérdésről van szó, hanem szubjektív felfogásról. Mivel olyan extenzíven ír erről, sejthető, hogy La Mettrie is küszködött ezzel, és magát is erősítgette az ismétlődő gondolataival.

A sok hiányos tudásban az is érdekes, hogy például a gyereknemzésről is nagyon sok mindent jól tud, csak éppen a kora elképzelésének híven, a petesejt örökítőanyagát mivoltát el se tudja képzelni. A petesejt számára csak tápláló, esetleg felesleges (452). No de ez egy hímsoviniszta kis apróság. Ehhez kapcsolódóan azt hiszi, hogy a sperma tartalmaz egy kis embert (215.), ami a genetikai ismereteink alapján legfeljebb metaforikusan lenne helyes, inkább az ekkor oly népszerű preformációs elméletre utal, és így hibás.

Egy másik nagy hiányosság, a darwini elmélet hiánya. De, ahogy Diderot-nál is láttuk, már akkoriban is voltak valami kezdeti elképzelések. Ha La Mettrie nem is tagadta istent, és deistaként mondjuk elfogadta, hogy a világot teremtette, az élővilág kialakulására a materializmusához híven, materialista elméletet képzelt el. Ebben az elképzelésben (180-183.) szerepelt a kombinációk sokasága a szelekció valamilyen kezdetleges formája, az örökítés valamilyen formája, sőt, az örökítéssel és szelekcióval a nemzedékek fokozatos fejlődésének elképzelése is (187.), és a az is, hogy sok apró lépésekkel el lehetett jutni például a szemhez.

Még az is szerepel, hogy az ember a majomhoz hasonló állat (185, 455.), és esetleg olyasvalamiből fejlődött ki (188, 418.). Az embert az állatokkal összehasonlítva azt is észreveszi, hogy az emberbaba esendőbb (187.), de potenciálisan több tanulásra képes, és ez a tanulás, illetve nevelés (423.) viszi el oly messzire. A nevelésben sokat beszél előítéletekről, melyeket belénk nevelnek (195, 206, 260), és melyektől meg kell szabadulni. De ugyanakkor eme nevelést nagyra is tartja az ember emberré válása szempontjából.

Mindez egészen sok, és megközelíti a darwini evolúció elméletét. Meglepő, hogy ekkoriban több felvilágosult filozófus már idáig eljutott, és egészen nagy egyetértés is volt erről, csak éppen igen homályos pontok, és marhaságokat is hittek. Ami hiányzik, az persze a darwini evolúció sokkal kiforrottabb sémája. De amint láttuk, Darwin igazából a korábbi, homályosabb elképzeléseket konkretizálta, precízebbé tette, és nagyon sok megfigyelési anyaggal támasztotta alá, és rendszerezte. De Darwin sem ex nihilo hozta létre az elméletét, és érdemei kicsit túl annak lihegve.

La Mettrie, akárcsak Diderot, az első keletkezésére a spontán nemzést képzelte el, és ez az a bizonyos nevetséges részlet, valami olyasmit képzeltek el, hogy élőlények a földből, spontán csíráztak ki, ami a növényeknél kevésbé nevetséges, az állatoknál meg azt képzelték, hogy azért nem lehetetlen. Mielőtt halálra nevetnénk magunkat, azt érdemes megjegyezni, hogy még ma sem tudjuk, egész pontosan hogy történt a prebiotikus evolúció, és ma is több elképzelés van, amelyek közül még nem sikerült kiválasztani az igazit, és nem állt össze a kép. Csak éppen ez a hipotézis nem szerepel a mai lehetőségek között, mert azért mégiscsak nevetséges. Kár, hogy a 18. században mindenképpen erőltettek egy nevetséges elméletet, ma inkább elfogadjuk, hogy ezt még nem tudjuk pontosan. Bár mondom, ami ma nagyon nevetségesnek tűnik, az akkor még nem volt ennyire az. Pasteur volt ugye, aki végül kizárta az ilyen spontán keletkezéseket.

Az evolúcióhoz kapcsolódóan érdekes, hogy már La Mettrie-nél felbukkan az órásmester hasonlat. Ilyen régi, vagy tán még régebbi is lehet ez a párhuzam.

Ami az életszemléletet, erkölcsöt, élet értelmét, és életvezetést illeti, ebben ugye szerintem nincs igazság. Amikor tehát az Anti-Senecában Senecával vitázik, akkor szerintem egyiküknek sincs szigorúan igaza, és nem is lehet. Ugyanakkor La Mettrie álláspontja számomra szimpatikus. Bár nem tudom, hűen tolmácsolja-e Senecát. Ha jól értem, Seneca sokat adott az önmegtartóztatásra, a nyugodtságra, és az elmélkedésre. Ez egyfajta sztoikus életérzés, ami megmenti az embert a nagy boldogtalanságoktól, de hát a nagy örömöktől is. Lehet ezt választani, én ezt csak részben választanám. Némi óvatosságot bevállalok azért, hogy nagy kudarcok ne érjenek, és ezzel bevállalom, hogy néhány nagyon őrült, boldog dologról is lemaradhatok. De azért annyira nem vagyok az önmegtartóztatás híve sem. La Mettrie álláspontja ha jól értem hasonló: szép dolog az elmélkedés, de azért az élvezeteknek is kell élni. Meg kell említenem még, hogy kihagytam a kötetből több olyan művet, amely láthatóan még további életvezetési gondolatokat tartalmaz. Például "Az élvezet" bizonyára valamilyen fokon hedonista témáról szól, de annyira nem tűnt lebilincselőnek. Talán túl magas az ingerküszöböm.:)

Ehhez kapcsolódó, de már fontosabb az a gondolat, ami a természetes erkölcsről (438.) szól. Ő természeti törvénynek nevezi. Megemlíti, hogy az ateizmus nem zárja ki az erkölcsösséget 433, és, hogy a természeti törvények inkább az ateizmus mellett szólnak 434, mert az ateizmusban nincs felesleges erkölcsi fecsegés. De az élet szempontjából mindegy, hogy isten van, vagy nincs 434. Ez utóbbit nevezik gyakorlati ateizmusnak.

A 426. oldalon felbukkan egy számomra nagyon fontos filozófiai gondolat, mely sokkal általánosabb, mint a materializmus vagy a lélek mikéntje. Arról elmélkedik, hogy a művészet a képzeletből születik, a tudomány pedig az ítélőképességből és a logikából. Ez a gondolat csírájában tartalmazza Carnap elképzeléseit ugyanerről, miszerint a művészet a kifejezés eszköze, a tudomány a megismerés eszköze, a metafizikusok pedig megtévedt költők, akik nem illeszkednek bele a dolgok rendjébe. Én ezt úgy szoktam mondani, hogy a művészet a szubjektív szféra, mint ilyen a kifejezés eszköze, és valóban, a fikció, a képzelet egy nagy eszköze, a tudomány pedig az objektív kérdések szférája, a megismerés, az igaz dolgok megtalálásának eszköze, és ebben a szférában viszonylag egyedüli, még a jó filozófia és a matematika tartozik ide. Valóban a logika az egyik eszköze, a másik az empíria, ezt La Mettrie máshol hangsúlyozza, itt kimaradt. A metafizika, a vallások pedig, mint említettük, megtévedt szélhámosok, akik semmihez nem értenek. No ezt így La Mettrie nem fejti ki, de ez a legrégebbi csírája ennek a gondolatnak, amiről én tudok.

 La Mettrie egyébként több szempontból szimpatikus, még ha néhány esetben nem is értek vele egyet. Nagyon sokszor fütyül a közhelyekre, simán megkritizálja a legnagyobb, közvetlenül korábban élt filozófusokat, és eléggé lehülyézi őket. Sokszor száll szembe előítéletekkel (195.), kritizálja a vágyvezérelt gondolkodást (165), a retorikát. A szex örömeiről, hogyanjáról, a nemzés működéséről egészen nyíltan beszél (még ha láttuk, hogy ebben tévedés is volt).

 Összesítve a könyv nagyon is érdekes, legalább a felét elolvastam, és roppant mód tanulságos. Nem azért, mert bármi újat mondana, hanem inkább azért, mert visszavezet a felvilágosodás korába. Meglátjuk különböző gondolatok történetét, és azt is, hogy sokkal kevesebb tudással, de jó lelkesedéssel kicsit azért félre is tudtak menni a gondolkodásban. Máshol meglepően jó gondolatokat is találtam, melyeket nem vártam volna ilyen korán felbukkanni.

Epiktétosz Enchriridionja egy rövid kivonat a sztoikus filozófus tanításaiból, melyet nem ő maga írt le, hanem tanítványa. A librivoxon hangoskönyvben megtalálható, és így hallgattam meg. Azt gondolom, érdekes, és így útközben hallgatva igazán megéri meghallgatni ezt a 45 perces kis felolvasást, mert élmény.

Élmény, ezalatt azt értem, és szerintem ekképpen érdemes hallgatni, hogy egy életszemléletnek fogjuk fel, és nem egy olyan filozófiának, amely igazságokat mond az életről. Életfilozófiáról van szó (ahol a "filozófia" idézőjelben értendő), amely stílusában ezt részben tükrözi, mert ajánlásokat tesz, de máshol ugyanúgy teoretikus igazságként állítja be szubjektív szemléletét, ahogy más, rossz, életfilozófiai művek, amelyeket Carnap nyomán megtéved irodalmi műveknek tekinthetünk, hiszen csak az alkotó szubjektív életvilágát fogalmazzák meg. Megtévedtek, mert ezt irodalmi stílus helyett sajnos sokszor teoretikus stílusban teszik, objektív, igaz állításnak álcázva őket. Az Enchiridionnál ez azért nem annyira bosszantó, mert mint mondtam, részben ajánló mondatokban teszi, másrészt pedig nagyon praktikus, evilági síkon marad, és nem kezd el felépíteni egy nagy, transzcendens, vallásos légvárat. Bár Epictetus néha említ isteneket, de a mű nagy részében ezek nem fontosak.

Sokszor hangsúlyoztam már, hogy erkölcsi relativista vagyok, tehát semmiképpen nem tartok egyetlen ilyen életszemléleti művet sem nagy igazságnak. Még ha tökéletesen illene is az én életszemléletemhez, akkor sem esnék abba a hibába, hogy igaznak mondanám, csak annyit említenék, hogy nekem mennyire megfelel. Nem meglepő módon egyébként nyilván nincs olyan életfilozófus vagy író, akinek az életszemlélete tökéletesen megfelelne az enyémnek. Nietzsche számomra sok dologban szimpatikus, de nem mindenben. Epiktétosz még kevesebb dologban, de van pár rész, ami érdekes, és van benne olyan szemlélet, ami megfontolható.

Általában azt gondolom, hogy egy ókori szerző írásának eleve kevés esélye van annak, hogy irányadó lehessen számomra. Tudásban olyan nagyon a kezdeteknél voltak, szemléletben pedig általában eléggé idegenek, hiszen egy egészen más, rég múlt világban éltek. Sok olyan problémánk van, amihez lövésük nincs, mert náluk fel sem merült. Pár dolog ugyanakkor van, ami közös, például a halált nem győzte le az emberiség azóta sem, és az én életemben már valószínűleg nem is fogja. Ez a kérdés pedig olyan, hogy akár egyszerű, ókori szavakkal is elmondható.

Egyébként ma nagy divat ez a life coaching, korábban életvezetési tanácsadásnak nevezték ugyanezt. Úgy gondolom, hogy ezért egy cégnek, vagy egy life coachnak fizetni elég butaság. Az ember egy csomó érdekes könyvet elolvashat, sok emberrel beszélgethet, sok tapasztalatot tud gyűjteni az életében - ez bár a hosszabb, fájdalmasabb út, de mégis ez az élet -, és aztán ha elég okos, akkor ebből összerak valamit. Ha meg nem, akkor nincs az a life coach és az a pénz, ami segíthet neki. A sok hasonló és igénytelen könyv helyett pedig a filozófiában és irodalomban sok érdekes, különböző szemléletű darab van. Mülller Péternél és Paulo Coelhonál egy Epiktétosz mégiscsak százszor jobb.

Mindjárt az elején az Enchiridion egy egészen bölcs gondolattal kezdi, bár a megfogalmazása nem túl precíz. A saját szavaimmal úgy adom vissza, hogy "Vannak dolgok, melyeket a hatalmunkban áll megváltoztatni, van, amit nem. Az első típusú dolgokba bele kell törődni, és nem tépelődni feleslegesen rajtuk, az utóbbiakon érdemes gondolkodni, és tenni értük/ellenük." A megfogalmazás pontatlan, mert a dolog nem bináris. Sok olyan dolog van, amin lehet változtatni, de nehéz, igen sok időbe, energiába kerül. Sok olyan dolog van, amelyről nem tudjuk előre, hogy sikerül-e megváltoztatni. Epiktétosz ráadásul abban sem fogalmaz pontosan, hogy mik tartoznak az első, és mik a második kategóriába. Például azt mondja, hogy a test, vagyon, reputáció megváltoztathatatlan. És ez nem igaz, mindegyiken lehet változtatni, esetleg sok munkával, és esetleg a kudarc kockázatával. De mégis értelmes dolog lehet ebbe belevágni, ha valakinek fontos. A halál viszont olyan dolog, amit a mi generációnk már biztosan nem fog legyőzni, ezért azt kitűzni célnak, hogy márpedig mi nem fogunk meghalni, ez értelmetlenség. Részt venni ennek kutatásában azzal a tudattal, hogy mi még nem valószínű, hogy elérjük a halhatatlanságot, az értelmesebb, de akkor le kell számolni egy illúzióval!

Ez a sztoikus szemlélet egyébként talán inkább idősebb embereknek való, fiataloknak talán nem. A fiatalok ugyanis egyrészt még több idővel rendelkeznek, hogy igen nehéz célokat is megvalósítsanak, másrészt még nem ismerik annyira magukat és a világot, hogy meg tudják jól ítélni, mi lehetséges, mi nem, mi mennyire nehéz, és különösen, hogy mi az, amibe ha belevágnak, akkor megéri a sikert az ára. Ezért érthető, hogy forradalmian lázadoznak, kipróbálnak dolgokat, forró fejjel belevágnak dolgokba. A legokosabb fiatal sem tud az életből igazán jól tanulni másképpen, mint úgy, hogy nagy lendülettel belevág. Ha okos, akkor majd legfeljebb tanul belőle. Aztán idővel kialakulnak azok az ismeretei, amelyek segítenek egész jól megbecsülni, mibe érdemes belevágni. Aztán az élet még sok változást hoz, és idővel az is változhat, hogy valami mégis felvállalható kalanddá válik. Ahogy pedig idősödik az ember, már jobb, ha elkezdi optimalizálni a dolgait, és csak azokba a fontos dolgokba vág bele, amelyekben még eredményt érhet el.

A boldogsághoz, hatékonysághoz, a stresszes élet elkerüléséhez általában jó technika az, hogy eldöntjük, mely dolgokon tudunk, és akarunk változtatni. Az is fontos, hogy az élet korlátos, erőforrásaink, időnk korlátos, tehát nem vághatunk bele túl sok projectbe. De ha eldöntöttük, hogy valamin változtatunk, akkor kell, hogy legyen rá tervünk, és utána bele kell vágni. Neurózishoz vezető tépelődés helyett itt tervezni és küzdeni lehet. Azokban a dolgokban meg, amelyekről lemondtunk, mert lehetetlen, vagy túl nehéznek, kockázatosnak gondoljuk, vagy nem elég fontos nekünk, azokon akkor nem érdemes tépelődni, mert eldöntöttük, hogy nem teszünk semmit az ügyben. A döntésen természetesen változtatni is lehet, de a neurózis elkerülése érdekében ezt csak ritkán tegyük, mert ha minden nap újra értékeljük ezt a döntést, az megint túl sok stressz. Természetesen, ha valakinek megfelel a stresszes, neurózisos élet, akkor neki a sztoikus életmód nem ajánlott, akkor nyugodtan tépelődjön állandóan olyan problémákon, amelyeket nem fog megoldani!

Ez a gondolat nagyon jól alkalmazható a halál kérdésére, és Epiktétosz maga is sokszor említi a halált. Akinek halálfélelme van, annak ilyen műveket olvasni vagy hallgatni ajánlatos lehet. Sokat segíthet a saját szemlélete kidolgozásában. Nem mondom, hogy akkor ez a nagy igazság, vagy a kötelező látásmód, de egy lehetséges látásmód, és akinek sikerül ráhangolódnia, az nem fog annyit tépelődni a halálon sem. Ateistáknak különösen ajánlott, hiszen ők ezzel a valósággal szembe mernek nézni, "nem lógnak mesék tején", és így nem árt, ha van valamiféle "habzó dolog" a valódi világuk tetején. És ez itt most nem mosópor reklám akar lenni.

A fenti elv maga jó példa arra, hogy bizonyos dolgokat feltételezve Epiktétosz mondott használható dolgokat. Természetesen ha valaki szereti a stresszes, neurotikus életet, akkor nem érdemes követnie. Láttuk azt is, hogy inkább az általános megfontolás használható, a konkrétumokban már Epiktétosz tévedett, illetve kérdéses a szemlélete. Az is igaz, hogy ugyanezt a gondolatot máshol is megtalálhatjuk. Például úgy tudom, van egy ilyen ismert, újkori ima is. Ebben az imában tehát van némi bölcsesség, de hát az a bizonyos keresztény teológus,a ki az imát kitalálta, a gondolatot biza plagizálta.

A sztoicizmus nagy része arról szól, hogy az ilyen stresszes dolgokat elkerüljük, és nyugodt életet éljünk. Ebben hasonlít például a buddhizmusra. Úgy tűnik, a legfejlettebb ókori kultúrákban ez az igény és ez a megoldás nagyjából egy időben jelent meg. A sztoicizmus, a konfucianizmus, a buddhizmus ebből a szempontból eléggé rokon nézetek.

 A sztoicizmus és a buddhizmus abban is közös, hogy a boldogság és boldogtalanság kérdésében egy olyan szemlélettel élnek, amely közepes utat választ. És ez számomra nem teljesen szimpatikus. A sztoikusok és a buddhisták számomra túlságosan is félnek a csalódástól. Nagyon sok dologban lemondanak a szenvedélyes, erős, pozitív dolgokról azért, hogy a negatív következmények kockázatát elkerüljék. Természetesen nem tudok mindenkinek igaz választ adni arra, hogy a boldogtalanság és boldogság arányában kinek mi az optimális. Ez is szubjektív kérdés, és az erkölcsi relativizmus értelmében mindenki maga határozhatja meg magának. És "de gustibus non est disputandum".

Az én ízlésem az, hogy a legkockázatosabb őrültségeket én is elkerülöm. Például számomra a kábítószerek túl kockázatos dolgok, vagy például hogy valami kevésbé szélsőséges dolgot mondjak, nem utaznék el egy idegen országba szállásfoglalás nélkül azzal, hogy majd úgyis lesz valahogy, ez a kaland. Másrészt viszont az emberi kapcsolatokban nem lennék olyan tartózkodó, hogy ne kötődnék valakihez, tudván, hogy ha elvesztem, akkor hiányozni fog. Itt a kötődés pozitívuma többet jelent az elvesztés fájdalmánál, illetve ha az ember még kötődni sem tud azokhoz vagy ahhoz, amit szeret, akkor mi legyen, ami megtölti az életét? Mik legyenek a céljai? Talán lehetnek enélkül is bizonyos céljai az embernek, de azért az túl kevés nekem.

Nem fekszik nekem az a túlzott szerénység sem, amit Epiktétosz forszíroz. Nem is látom, miért kellene ennyire szerénynek, illetve beletörődőnek lenni. Talán arról van szó, hogy azokat a dolgokat, ahol az ember felemeli a szavát, én sokszor megváltoztathatónak tekintem, Epiktétosz meg nem. Illetve én azt, hogy ha felemelem a szavam, és nem sikerül azonnal változást elérni, - bár bosszantani tud - nem tekintem nagyobb stressznek, mint ha nem is szóltam volna. Epiktétosz még a szolgájára sem szólna rá, pedig ott aztán tényleg el lehet érni változást, és hát ha nem szólnak rá, a szolga bizony elkanászodik. Epiktetosz szélsőségese beletörődő javaslata valószínűleg érdek-vezérelt, hiszen ő maga is rabszolga volt, tehát amikor a rabszolgatartónak javasol ilyet, akkor csak a saját érdekei beszélnek belőle.

Végezetül egy olyan kis részt említenék még meg, ahol Epiktétosz azt mondja, az ember nem vagyon, és nem stílus. Bár a "stílus" szót máshol beszédnek fordítják, de itt mindenképpen a beszéd stílusáról, az ékesszólásról van szó. Ezt azért tartom fontosnak kiemelni, mert a világ egyik legfelületesebb, de sajnos elterjedt mondásának tartom, hogy a "stílus maga az ember".

A sztoicizmusról a vallások és a kereszténység kapcsán egy olyan gondolatot osztanék még meg, ami már az én gondolatom, mégpedig azt, hogy ahogy én gondolom, a Római Birodalomnak az első évszázadban nagyon szüksége volt egy olyan ideológiára, amely össze tudja fogni a birodalmat, és amely lenyugtatja a szegényeket, kifosztottakat, proletárokat, lázadókat. Erre a sztoicizmus is elég jó jelölt volt, és a Pál által átszabott kereszténység is. A sztoicizmussal jobban jártunk volna, mert abban kevesebb a vallás, és több a mindennapokhoz kötődő, praktikus életszemlélet. A birodalom uralkodói viszont végül a kereszténységet választották, talán pont ugyanezért: a kereszténységben több volt a vallás, jobban lehetett manipulálni, erősebb ópium volt a népnek.

Ez a post a Korunk c folyóiratban 2014 májusában megjelent cikkem egy változata. Ez a változat nem egyezik meg pontosan a kiadott cikkel. A végleges, szerkesztett, sokkal szebb cikket le lehet tölteni a teljes lapszámmal együtt innen.

Brendel Mátyás

A hit eredendő hibája és ennek társadalmi kihatásai

A vallásokról a történelem során nagyon sokan nagyon sok szempontból írtak már kritikát. Ezek közül kiemelnék David Hume csodákról írt esszéjéből egy mellékes érvet, amely szerint a világ különféle vallásai „nem állhatnak meg együttesen szilárd alapokon”.ⁱ Ezalatt azt érti, hogy a vallások egymással inkonzisztensek, és így nem lehet közös megalapozásuk.

Ez a jelenség, a diverzitás az, amely körül, mint egyfajta kristályosodási mag körül el tudok helyezni sok ismert és néhány – remélem – újszerű gondolatot. Fel tudok rá fűzni pár érvet azzal kapcsolatban, hogy miért nem hiszek, de ezen túl annak indoklását is, hogy miért nem tartom a hitet megismerési módszernek, miért az empirikus-logikai és csakis az empirikus-logikai módszert tartom működő megismerési módnak, mi a tudományos módszer választásának filozófiai alapja, miért gondolom azt, hogy a különféle egyházak bűneiért a vallás is és maga a hit is felelős, és végül miért gondolom – ezzel szorosan összefüggésben –, hogy nem szabad a vallást azzal próbálni mentegetni, hogy csak az egyházakkal vagy csak a fundamentalista szélsőségesekkel van gond, és a konszolidált, esetleg történelmi vallásokkal semmi gond nincs. Nem gondolom, hogy a fundamentalizmus és a „normális” hit különválasztható, nem gondolom, hogy a vallás képes magát kordában tartani és a fundamentalizmustól mentesíteni magát, mert nincs rá belső eszköze. Ennek következtében, bár agnosztikus ateistának tartom magam egy deista módon felfogott istennel kapcsolatban, határozott, harcos agnosztikus vagyok: a hitet butaságnak, veszélyesnek tartom, ami ellen minden – a demokratikusság és a szabadság keretei között megengedett – módszerrel küzdeni kell.

Rátérvén a fentebb ígért érvelésre, először is: mi az a divergencia? Természetesen a konvergencia ellentéte. A konvergencia a matematikában azt jelenti, hogy egy függvény vagy egy sorozat tart valahova. A matematikán kívül a konvergencia kifejezést általában több dolog ugyanoda tartásának leírására használják, míg a divergencia kifejezéssel bizonyos dolgok széttartását jellemzik. A konvergencia és a divergencia statikus párja az egyféleség, konszenzus az egyik oldalon, és a diverzitás, sokféleség, pluralizmus a másik oldalon. Nyilvánvaló, hogy a konvergencia, divergencia, konszenzus vagy pluralizmus önmagában nem pozitív vagy negatív, hanem ez attól függ, milyen kérdésről van szó. A politikában például nem árt bizonyos konszenzus bizonyos alapkérdésekről, de az egészséges politikai élethez a pártok változatossága is hozzátartozik. A vallások ezzel szemben veszélyesen diverzek és divergensek. Nemcsak sokfélék, de szét is tartanak. Konvergensek akkor lennének a vallások, ha látható volna, hogy mindegyik tart egy bizonyos konszenzus felé, amelyről ez esetben lehetne azt gondolni, hogy esetleg az igazság. Sejthető, hogy a vallások esetében ezt a divergenciát és diverzitást negatív jelenségnek gondolom.

Ennek illusztrálására vegyünk egy példát. Képzeljük el, hogy azt a hírt kapjuk, van egy bizonyos manna nevezetű növény, amely csak egy újonnan felfedezett kontinensen él. Elküldünk két kutatócsoportot, nevezzük őket H-nak és T-nek, mindkettőben több kutatóval, és azt a feladatot adjuk nekik, hogy mondják meg, létezik-e, és milyen is ez a manna. Mind a H, mind a T kutatócsoport tagjai szétszórtan, a kontinens különböző pontjain vizsgálódnak, és nem érintkeznek egymással, de ugyanazt a h, illetve t módszert alkalmazzák. A kutatásra fordítható idő eltelte után visszajön a két kutatócsoport, és mi kikérdezzük őket. De cselesek vagyunk, mint a rendőrségi kihallgatásoknál, mert egyenként hallgatjuk ki a kutatókat, és a beszámolóikat összevetjük egymással. A H csoport tagjainál azt tapasztaljuk, egyetértenek abban, hogy létezik a manna, de összevissza beszélnek róla: sokak szerint csak egyetlen ilyen növény van, mások szerint több, vannak olyanok, is, akik arról beszélnek, hogy három növény szimbiózisáról van szó. Van olyan, aki szerint ez a növény hatalmas, mások szerint kicsi. Egyikük szerint zöld, másikuk szerint nem, mert nem a hagyományos fotoszintézissel él. Egyikük szerint ilyen, másikuk szerint amolyan csodálatos hatása van. Mivel összevissza zagyválnak róla, még arról is kétségünk támad, hogy egyáltalán létezik-e ez a manna, vagy lehet, hogy csak azért hazudják ezt, hogy további kutatásokra kapjanak pénzt. De az biztos, hogy nem tudjuk meg, milyen a manna, és végül azt a következtetést vonjuk le, hogy a H csoport által követett h módszer biztosan nem alkalmas a megismerésre. Ezzel szemben a T csoport tagjai egymástól függetlenül is hasonlóan írják le a mannát, beszámolóik konzisztensek egymással. Ez esetben jogosan gondoljuk, hogy a manna mégiscsak létezik, mert egy bizonyos képet kapunk róla, amely lehet, hogy nem a pontos igazság, de bizonyára közel van hozzá, továbbá levonhatjuk azt a következtetést, hogy a T csoport által használt t módszer alkalmas a megismerésre.

Ki lehet találni, hogy szándékaim szerint H a hit és T a tudás, h a hit módszertelensége, t pedig a tudományos módszer megfelelője kíván lenni a példában. A manna pedig, ha csak a H kutatócsoport eredményeit vesszük alapul, jó analógiája istennek. Az, hogy a T kutatócsoport, azaz a tudomány igazolná isten létezését, de facto nincs így. Így nincs okunk istent létezőnek tekinteni.

Ami a tudomány konvergenciáját illeti, a tudományfilozófusok fel szokták vetni, hogy a tudomány nem kumulatív, azaz nem folyamatosan növekszik.ⁱⁱ Valóban, ám tudjuk, hogy nem csak a monoton sorozatok konvergálnak. Ellen lehetne vetni azt is, hogy a tudomány változik, tehát nincs tökéletes egyetértés az idő folyamán, időnként vannak divergens szakaszok. Az időben fejlődő konvergens folyamat modelljét véve ezzel már számoltam, hiszen a konvergencia csak hosszabb távon, nagyobb léptékben értendő. Azt is ellen lehetne vetni, hogy a tudomány jelen időben sem ért mindenben egyet. Ez igaz, némi diverzitásra a tudományos módszernek is szüksége van, akárcsak a politikának, de nagy léptékben, idővel a tudomány konszenzusra szokott jutni a kérdésekben. Vita mindig csak átmenetileg, az új felfedezéseknél van, a tudományos megismerés frontvonalán, ahol ez szükséges is. A tudományban csak annyi diverzitás van, amennyi a jobb végeredményhez szükségesnek látszó exploráció. A politikában a diverzitás és a divergencia nagyobb, de a politika nem is megismerési módszer. A vallásoknál a divergencia és a diverzitás ordító. Tehát a vallás egyáltalán nem lehet megismerési módszer.

Laki János úgy fogalmaz – Thomas Kuhn nézeteit bemutatva –, hogy a tudományt a vallástól és más területektől a konszenzusra való törekvés választja el, és konvergens és divergens szakaszok váltakoznak benne.ⁱⁱⁱ A váltakozást elfogadva annyit pontosítanék ezen, hogy a divergens szakaszok csak annyira fontosak, amennyire például a globális maximalizálásban az exploráció is szükséges az exploitáció mellett.^iv De a legnagyobb léptékben és végül a növekedés és a konvergencia kell hogy mérvadó legyen. Az átmeneti divergencia csak a jobb végső konvergencia eszköze. Ez a tudományban látványosan megvan, míg a hit esetében látványosan kudarcba fullad.

Azt is ellen lehetne vetni, hogy a tudomány nem biztos, hogy az igazsághoz konvergál. Nem is akarok ilyet állítani, mert az már metafizika lenne. Egy biztos: a konvergencia lehetőséget ad az igazsághoz való tartásra, a divergencia esetén pedig ez ki van zárva. Ahogy arra már utaltam, a konvergencia, az egyetértés, a konszenzus nem az élet minden területén előnyös. Nagyon sok helyen a sokszínűség, a változatosság, a diverzitás a jó, mint például a művészetben. De a megismeréstől nem ezt várjuk, hanem lehetőleg megbízható, egyértelmű, objektív válaszokat. Mert a megismerés, az igazság objektív kérdés, a művészet pedig szubjektív terület. A művészet azért lehet diverz, mert ott nincs igazság. A művészettől szubjektív érzések kifejezését és közvetítését várjuk el, nem pedig az igazság megismerését vagy leírását. A vallások megdöbbentő divergenciája csak azért negatívum, mert megismerésként állítják be magukat, azt mondják, hogy az isten(ek) létezése igazság. Ha azt bevallanák, hogy ez fikció, átsorolhatnánk őket a szépirodalomhoz, és akkor ez a kritika nem érné őket, más esetleg igen.^v

Érdemes pár szót mondani arról, hogy mi is a h (nem)módszer, és mi a t módszer. Pál egyik levele szerint „a hit a reménylett dolgoknak valósága, és a nem látott dolgokról való meggyőződés”.^vi Pál itt végül is azt fogalmazza meg, hogy a tudás empirikusan igazolt vélekedés, a hit pedig az, amikor igazolás (látás) nélkül hisz el valaki valamit. Más szóval a hit valóban módszertelenség, mert semmiféle feltételt nem szab arra, hogy mit fogadjon el valaki igaznak. A tudás esetében viszont van kritérium: az igazolás. A tudomány tudományosságát általánosan ebben a módszerben látjuk. A tudomány és a vallás között nem az az alapvető és általános különbség, hogy a tudósok okosabbak lennének a papoknál, vagy hogy tévedhetetlenek lennének, vagy becsületesebbek. A tudományt az teszi tudománnyá, hogy az a bizonyos esendő tudós egy nagyon jó módszert alkalmaz. A vallást pedig az teszi veszélyessé, hogy nincs ilyen módszere, itt „mindent lehet” (anything goes), és nincs módja arra, hogy kordában tartsa magát.

Ígértem továbbá, hogy filozófiai indoklást adok a tudományos módszer választására. Ugyanis a hívők sokszor azt mondják, hogy a tudomány is hit, mert még ha a módszert elfogadva a tudományos elméletek igazoltak is, magának a módszer választásának nincs alapja.^vii

Induljunk ki abból, hogy magának a megismerésnek a választása egy olyan választás, amelyet nem kell különösebben indokolni. Az ember emellett választhatja azt is, hogy sportol vagy napozik, de az emberek többsége valamilyen mélységig azért szereti megérteni a dolgokat, tudni az igazságot. A homo sapiens már csak ilyen, a tölgyfa nem ilyen – ez nem véletlen, de nem is igényel filozófiai indoklást. Egyébként ide tartozik, hogy még a hívő homo sapiens is megismerni akar, csak rossz módszertelenséget választ hozzá. Mármost ha megismerni akar valaki, akkor azt várja, hogy általánosan igaz állításokra jusson a világról, természettörvényekhez, amelyek magyarázzák azt, amit egyedileg tapasztalunk. Ezt a sematikus elképzelést a megismerés mikéntjéről szaknyelven nomologikus-deduktív módszernek hívják.^viii Olyan általános állításokat szeretnénk megfogalmazni a világról, amelyekből levezethető, mi hogyan van, és miért éppen úgy és nem máshogy. A hit sem akar teljesen mást, hiszen istenről szóló különféle állításokkal akarja magyarázni a világot. Nem egészen a nomologikus-deduktív séma precizitásával, de a hívők is igaz, törvényszerű állításokat keresnek magyarázatként. A nagy különbség nem a magyarázati séma, hanem az igazolás elvének megkövetelése, illetve elengedése.

Amikor a hitet és a tudást ilyen élesen megkülönböztetem, akkor bevett reakció az, hogy a hit és a tudás nem ellentétes. Az utóbbi évtizedben roppant divatos lett hitről és tudásról könyvet írni és vitázni. A könyvek nagy része megalkuszik azzal a nézettel, hogy a hit és a tudás összeegyeztethető. Különösen hívő tudósok szoktak ilyen önigazolás jellegű könyveket írni, például Alister E. McGrath.^ix A vitaestek is igen langyosak szoktak lenni ebben a kérdésben.^x Nem minden gondolkodó meri ma vállalni, hogy a hit és a tudás bizony összeegyeztethetetlen. Pedig az, mégpedig a hit módszertelensége és a tudás módszeressége miatt. Ez a feloldhatatlan, elvi különbség. És ezt nem oldja fel, hogy vannak tudósok, akik ezzel a kognitív disszonanciával együtt tudnak élni. (Egyébként az, hogy a tudósok messze kisebb aránya hisz istenben, mint az átlagnépesség, önmagában is erős érv az ateizmus mellett.^xi) Hiszen voltak papok is, akik a kommunizmusban elárulták elveiket, és együttműködtek a rendszerrel. Ezek a kivételek nem oldják fel az ellentmondást, a hívő tudósok léte legfeljebb elfedi azt.

A tudományos módszer indoklására visszatérve, tény az, hogy a vallás divergens, a tudomány pedig egészen jól konvergál valamilyen irányban. A tudomány választásának indoka tehát az, hogy ez az a módszer, amely működik, és tudja azt szolgáltatni, amit a megismeréstől elvárunk. Mert elvárjuk a konvergenciát és a konszenzust. A hit nem tudja ezt nyújtani, és nem ismerek semmilyen más módszert, amely tudná. Ezért a tudomány – mint a két pályázó módszer közül az egyetlen működőképes – egyértelműen nyer.

Ide kapcsolódik egy másik, hasonló elv, amely a tudományos módszerben fontos. Ismeretes Michelangelo mondása, amely szerint „minden kőben benne van a szobor, csak a felesleget kell lefaragni róla”. Mármost a tudomány pont nem ilyen. Ugyanis a szobrászat egy a szobornál alig nagyobb kőtömbbel dolgozik, mert a szobrásznak valójában már a fejében van a mű, amikor kőtömböt választ. Az emberi megismerés viszont egy végtelen nagy „kőtömbből” (elméleti lehetőséghalmazból) akarja megkapni az igazság kicsiny szobrát, amelyet nem ismer. Ezt a szobrot nem érdemes a végtelen kőtömbből kifaragni. Az nem működik, hogy először bármit lehessen hinni (végtelen kőtömb), aztán legfeljebb majd lefaragjuk a felesleget. Mert végtelen kőtömbből nem lehet eljutni a kicsi, ismeretlen szoborig a lefaragás módszerével. Nem vagyunk képesek ennyit faragni. Konkrétan: nem vagyunk képesek minden logikailag lehetséges hipotézist empirikusan ellenőrizni. Nincs rá időnk. Arról nem is beszélve, hogy a hitnek a „faragásra” sincs módszertani előírása, eltekintve az eretnekek üldözésétől, ami nem kielégítő módszer. „Faragó” módszere csak a tudománynak van: az empirikus cáfolás, illetve az Occam borotvája elv.

Azt a bizonyos ismeretlen szobrot inkább darabokból érdemes összeragasztani. A hajóépítészet még jobb analógia, mint a szobrászat: az igazságot megismerni úgy kell, hogy darabokból építjük össze: a természettörvények gerendáiból. A modern tudományfilozófia ugyan azt mondja, nem olyan egyszerű ez sem, hogy a semmiből építjük fel a hajót, mert nincs tabula rasa. Otto Neurath maga is éppen a hajóépítéses hasonlatot alkalmazva azt mondta erre, hogy „olyanok vagyunk, mint a tengerészek, akiknek nyílt tengeren kell átépíteni a hajójukat, soha nem vagyunk képesek a szárazdokkban szétszedni és ott újraépíteni a legjobb anyagokból”.^xii De még ha nem is a nulláról indulunk, és még ha nem is mindig csak hozzáépítünk, hanem időnkét le is faragunk belőle, akkor is alapvetően egy véges hajóval tudunk csak foglalkozni, véges számú darabot tudunk hozzáadni vagy elvenni, és nem engedhetünk meg akármit. Hiszen a hajókat nem egy végtelen fatömbből építjük a felesleg lefaragásával.

A működő megismerésnek tehát egy olyanfajta építő tevékenységnek kell lennie, amely megfontolt lépésekben, definiált kritériumok szerint épít hozzá, esetleg farag le az ismereteink halmazából kis darabokat. A működő megismerésnek az éppen meglévő ismeret kis magjából kell kiindulnia, és erre kell felépítenie azt, ami még szükséges, illetve néha lefaragnia, ami felesleges. A megismerés nem lehet „anything goes” jellegű folyamat, nem engedhet meg csak úgy mindent, még úgy sem, hogy később esetleg lefaragunk belőle. A tudomány a rejtélyes, a priori nem ismert „szobrot” próbálja ezzel az approximációs módszerrel megközelíteni.

A hajóépítés analógiája nemcsak az igazolás elvének, de Occam borotvája azon elvének illusztrációja is egyben, amely azt mondja: feleslegesen nem szaporítjuk a létezőket! Ha létezik egyszerűbb magyarázat, azt kell elfogadni. Occam borotvája a tudományos módszer régi, egyszerű, mindenki számára érthető változata. Szakszerűbben bizonyos ökonomikussági elveket fogalmazunk meg, legyen az akár empirikus tartalom, a konfirmáció foka vagy az elmélet komplexitása. Annyit fontos megérteni, hogy a tudomány egy elmélet elfogadásához kritériumokat állít fel, igazolni kell az állítást, és nem lehet csak úgy hinni, amiben éppen kedvünk van. És pont azért nem, mert az nem működik. Ha megengedjük a hitet, abból nem szobrok keletkeznek, hanem mindenféle irdatlanul nagy, bonyolult sziklatömbök. Köze sem lesz az igazsághoz, továbbá végül mégiscsak a tudománynak kell lefaragnia belőle a felesleget. Sokkal egyszerűbb, ha óvatosan építkezünk, hogy ne nyúljunk nagyon túl az igazság határain.

A hit módszertelenségének és a tudomány módszerének sajnos társadalmi következményei is vannak. Képzeljünk el két katonatisztet, akik összevitatkoznak egymással valamin. Az A) esetben arról, hogy – mondjuk – milyen messze van egy ágyúcélpont. A B) esetben arról, hogy „hány angyal fér el egy tű fokán”.^xiii Az A) esetben kézenfekvő, hogy ha nem értenek egyet, akkor lemérik a távolságot valamilyen empirikus módon, esetleg számításokat is végeznek. A B) esetben ez nem lehetséges. A B) kérdés ártalmatlannak tűnik, sőt éppen a teljesen lényegtelen metafizikai kérdések kifigurázásaként közismert. De ha a B) kérdés nagyon fontos lenne – és isten kérdése a különféle hívőknek nagyon is az –, akkor könnyen meglehet, hogy a két katonatiszt párbajra hívja ki egymást. Ez már csak a kérdés fontosságán és vérmérsékleten múlik. Az ilyen párbaj olyankor jellemző, amikor más módon nem tudnak dönteni a felek, hiszen azért az életét egyébként a legtöbb ember normális esetben félti, és fegyverhez nem nyúl, ha nem muszáj. Ha pedig lehetséges empirikusan és logikailag rendezni kérdéseket, akkor miért kellene párbajozni?! Nos, ez az oka annak, hogy tudományos kérdésekben nemigen párbajoznak a tudósok, nekik ott vannak a műszereik, módszereik és érveik a kérdések eldöntésére. Én nem ismerek olyan jelentős tudományos kérdést, amelynek kapcsán a tudósok fegyverhez folyamodtak volna. És ugyanezért nem ismerünk tudományos inkvizíciót, terrorizmust és tudományos háborúkat (mármint szó szerinti háborúkat) sem.

Ezzel szemben a vallások állandóan népirtásokhoz, inkvizícióhoz, elnyomáshoz, vallásháborúkhoz és terrorizmushoz vezettek. Határozott véleményem, hogy itt nem megoldás, ha azt mondjuk, hogy ezek emberi hibák, mert egyrészt látjuk, hogy a hit magában tartalmazza azt a hibát, amely idevezet. Persze vannak önmérsékletet gyakorló emberek, akik nem mennek párbajra, de mindenképpen vannak olyanok is, akik igen. Másrészt, mint említettem, a tudósok nem jobbak a papoknál, csupán a módszereik jobbak a papok módszereinél. Nem lehet itt csak az emberi gyarlóságot hibáztatni, mert középtávon az emberi gyarlóság adott. Az emberi természetet nem lehet középtávon lecserélni. A hitet, azt igen.

A hit lecserélésének kérdésénél általában mérlegelni szokták annak előnyeit és hátrányait. Rámutatnak a hit erkölcsi, kulturális értékeire. Ezt az is erősíti, hogy – állításuk szerint – a tudomány ezekre a kérdésekre nem tud válaszolni.^xiv Az én véleményem szerint az erkölcs és az életcél kérdéseire a tudomány valóban nem válaszolhat, de a vallás sem,^xv és a vallási értékekről jóval negatívabb a véleményem. A felmérések zöme szerint a hitnek nincs pozitív hatása az erkölcsre.^xvi A hívők érve szerint a hit nem cserélhető le, mert akkor nincs erkölcs, nincs az életnek értelme, és más hasonló dolgokban a hit szintén pótolhatatlan. Ám a hit nélkül nemcsak hogy van erkölcs, de átlagban ugyanolyan jó erkölcsei vannak az ateistáknak, mint a hívőknek. Az élet értelmére pedig a hit nem ad választ, sőt egyetlen diszciplína sem tud választ adni, ez ugyanis egy szubjektív kérdés: mindenkinek magának kell – nem is megtalálnia a választ, hanem – aktívan kiválasztania a céljait. Nem egyet, hanem többet. És ezt a tudomány nem teheti meg helyette, de valójában a vallások sem. Ezt mindenkinek magának kell megtennie. Daniel C. Dennett Breaking the Spell című könyvében egy-egy fejezetben érvel amellett, hogy az a feltételezés, amely szerint a vallás erkölcsöt és értelmet ad életünknek, legalábbis problematikus.^xvii Az élet értelme az a terület, ahol éppen a diverzitás a pozitív jelenség, és ahol a vallások nem eléggé plurálisak, hanem túlságosan is szegényes mintákat adnak.

A kulcskérdés itt az objektív és a szubjektív distinkciója. A tudomány minden objektív kérdésben illetékes, és ezekben a kérdésekben a vallás nem lehet versenytársa, mert divergens. A tudomány csak a szubjektív kérdésekben nem illetékes, de ezekben a vallás nem eléggé divergens, túlságosan szegényes a szubjektív kérdésekben. Itt csak a művészet eléggé szabad. A hit a maga vegyes középszerűségével egyik területen sem alkalmas.

Összességében tehát a hit inkább ártalmas, és nem pótolhatatlan. Ez pedig azt jelenti, hogy racionális lecserélni. Nem is kell a vallások mérlegét megvonnunk, nem kell eldönteni, hogy pozitív vagy negatív a mérleg. Azért nem, mert a hitnek van negatív hatása, amely mással kiváltható. Ennek jobb megértéséhez is nézzünk egy analógiát.

Képzeljünk el két gyógyszert. A H gyógyszer lehet, hogy gyógyítja a fejfájást – ez is némileg kétséges –, de mindenképpen hasmenést okoz. Az A gyógyszer viszont nem okoz hasmenést, és szintén alkalmas a fejfájás kezelésére. Teljesen lényegtelen, hogy a H gyógyszernél hogyan vonunk mérleget: megéri-e a hasmenés a fejfájás elmúlását, mert ésszerűtlen lenne nem az A gyógyszert választani. Ki lehet találni, hogy a H gyógyszer a hit analógja, az A gyógyszer pedig az ateizmusé. Itt nem a tudományt helyeztem a hittel szembe, mert például a céljaink önálló elhatározása nem a tudomány dolga, hanem a mi dolgunk. De ezt tudjuk ateistaként, isten nélkül is tenni. Sőt, az életem céljaival kapcsolatos kérdésre akkor sem isten volna a válasz, ha létezne. Mert ha létezne, akkor is csak egy rendkívül hatalmas diktátor volna. Aki ugyan parancsolgathat, de az érzelmeimet nem veheti meg. Hogy mit érzek az életem céljainak, az az én magánügyem, semmiféle papnak vagy istennek sincsen köze hozzá.

Így tehát a hit nem illetékes semmiben, nem alkalmas semmire. Inkább afféle Mekk mester, aki mindenfélébe beleüti az orrát, de semmihez sem ért.

Szorosan összefügg ezzel a fanatizmus kérdése. A fanatizmus azért nem választható el belső eszközökkel a „normális” hittől, mert a hit lényege szerint nem alkalmas arra, hogy megalapozottan határokat szabjon önmagának. Mivel a hitben nincs inherens módszer semmiféle állítás elutasítására, mivel nem követelmény az empirikus-logikai igazolás, ezért bármi elmegy, a fanatizmus is. A hitben magában semmi nem indokolja azt, hogy a dzsihád eszméje nagyobb őrültség lenne, mint a szűznemzés eszméje. „Credo quia absurdum”, mondja Tertullianus. Ha a hitben az abszurd elfogadható, akkor mit hozhat fel a dzsihád vagy a keresztes háború ellen?

A fanatizmust csupán a modern, emberjogi, demokratikus, toleráns értékrendünk alapján ítéljük el. Ez egy külső szempont, nem a hit szempontja. Ezt az értékrendet nem a hit adta nekünk. A tolerancia, az emberi jogok a felvilágosodott, modern demokrácia értékei. Mi, felvilágosodott, modern emberek elítéljük a terrorizmust, de azt is, hogy valaki korbáccsal rontson be egy templomba.^xviii A hit maga nem alkalmas az ilyesmi elítélésére, mert a Bibliából és a Koránból fel lehet hozni és felhoznak igazoló részeket az erőszakra is.^xix Az emberek vérmérsékletük szerint mazsoláznak a Bibliából és a Koránból. Van, aki a békésebb mekkai szúrákat, és van, aki az agresszívebb medinai szúrákat választja ki. Nem látok tehát a hiten belül választóvonalat a fanatizmus és a normalitás között. Nem látok a hitben olyan garanciát, amely kordában tudja tartani a fanatizmust. A hiten kívül, a rendőrségben, a törvényekben, a szekuláris államban látok ilyen erőket. De ezek nem a hit érdemei, se nem a hit erőforrásai. Ezek a szekuláris állam erői, amelyekkel kordában tartja a hitet. Ez a rács nem válogat, ez a jogállamiság. Ártatlan embereket robbantani nemcsak hívőknek nem szabad, hanem ateistáknak sem. A hitet nem tartjuk szűkebb ketrecben, mint például az ateizmust. Mindannyian benne vagyunk ebben a ketrecben, magunkra vettük a társadalmi szerződéssel. A ketrec az állami törvényekből, az állam és az egyház szétválasztásából áll. Itt, Európában a hit potenciális fenevadja csak azért és csak addig tűnik szelídnek, mert ebben a ketrecben van.

A történelem és számos iszlám ország példája is mutatja, hogy miért fontos a szekularizmus ketrece. Az iszlámot sok helyen nem korlátozza ez a ketrec, hanem szabadon garázdálkodik, és maga zár sokkal kínzóbb ketrecbe másokat. Az eredmény: terrorizmus, vallásháborúk, más vallások és az ateisták üldözése. Az iszlám emlékeztet minket arra, hogy milyen volt a kereszténység, és mutatja azt, hogy milyen lenne a kereszténység a ketrec nélkül.

Különös aggodalomra ad okot az, ha a vallás, például a keresztény egyházak kezdik levetni magukról a szekularizmus béklyóit. Az eredményt látjuk: az egyházak nyíltan összefonódnak az állammal, eluralják az oktatást, törvénybeli előjogokat élveznek az adózásban és más dolgokban, állami pénzeket csapolnak le. Hangsúlyozom azonban, hogy az ellenük folytatott küzdelem módjának törvényesnek, demokratikusnak kell lennie. A vallásszabadság a szekularizmushoz hozzátartozik. A hitet csakis érvekkel, kritikákkal, tanítással és demokratikus törvényekkel szabad legyőzni. A kritikák lehetnek élesek, de nem lehetnek törvénytelenek.

Jegyzetek

Gyerekkoromban, amikor még hittem Istenben, és jártam templomba, a nagyobb ünnepekkor meg kellett gyónnom, és áldoznom is. Ezt már keresztény emberként sem igen szerettem, és eléggé idegenkedtem is tőle.

Először is nem értettem, hogy miért kell gyónni. Mi változik azzal, ha bemegyek egy sötét fülkébe, és fojtott hangon elmondom, hogy csúnyán beszéltem, vagy fejbe vágtam az osztálytársamat? Miképpen változtat ezen az, ha elmondok két Miatyánkot megy egy Üdvözlégyet, amit a gyóntatóm penitenciaként kirótt rám? Ha valóban összeverekedtem a társammal, akkor nem inkább tőle kellene bocsánatot kérnem?

De a gyónásánál különösebb dolog az azt követő áldozás. A mise csúcspontján a pap előveszi az ostyát, és átváltoztatja Krisztus testévé, amit a hívők megesznek. Ez az orálszadisztikus motívum valahogy meglehetősen groteszk vonása a kereszténységnek. Ez persze Előd István Katolikus Dogmatikája szerint „hittitok”, vagyis olyasmi, amit eleve nem lehet megérteni. Egyébként innen származik a mesék „hókuszpókusz” szava is: amikor a középkorban a latin nyelvű misén a pap átváltoztatta az ostyát a „Christus corpus,” vagyis „Krisztus teste” szókapcsolat kíséretében, a latinul nem tudó hívők ezt hallották „hókuszpókusz” varázsigének. Mellesleg az sem volt világos számomra már gyerekkoromban, hogy miért nem szabad egy órával áldozás előtt enni. Nem mintha ez nagy idő lenne, de hogyan jött ki az egy óra? Miért pont egy óra? Bizonyos orvosi beavatkozások előtt léteznek ilyesfajta, biológiailag érthető tiltások, de milyen módon árthat a fél órával az áldozás előtt bevitt rántotta az ostyának? Ennek nyilvánvalóan semmi értelme nincs.

Előd István Dogmatika-könyve szerint Jézus eukarisztikus jelenléte a liturgia középpontja, maga a liturgia. A hívők testi valóságában veszik magukhoz Krisztust, aki „testi táplálékként szívódik fel bennük” (348). Számomra eléggé érthetetlen a testnek ez a hangsúlyozása e kannibál szokás kapcsán. Ahogy János Evangéliumának morbid soraiban olvashatjuk: „Monda azért nékik Jézus: Bizony, bizony mondom néktek: nem Mózes adta néktek a mennyei kenyeret, hanem az én Atyám adja majd néktek az igaz mennyei kenyeret. Mert az az Istennek kenyere, a mely a mennyből száll alá, és életet ad a világnak. Mondának azért néki: Uram, mindenkor add nékünk ezt a kenyeret! Jézus pedig monda nékik: Én vagyok az életnek ama kenyere; a ki hozzám jő, semmiképpen meg nem éhezi, és a ki hisz benne, meg nem szomjúhozik soha.” (Jn. 6, 32-35.) A kereszténység szerint a testi világ alantasabb, kisebb értékű a lelkinél. A test a bűn, a csábítás melegágya. De akkor miért nem elég a hívőknek a Szentlélek, aki egyfajta anyagtalan szubsztanciaként, immateriális fényként jut el hozzájuk, hogy Isten kegyelmét közvetítse? Krisztus viszont hangsúlyozottan testiként van jelen az eukarisztiában. Ez nagyon furcsa, és eléggé ellenmondásos.

Mégis, bizonyos mértékben ez az elképzelés magyarázható lenne abban az esetben, ha az egyház azt állítaná, hogy az ostya a misén szimbolikusan változik át Krisztus testévé. Ebben az esetben ezt az aktust egyfajta fikcióként lehetne felfogni, amely azonban hatással lehet a hívők valóságos lelki életére. Hasonlóképpen, ahogy egy művészeti fikció esetében történik: tudjuk, hogy a műalkotás világa nem valóság, mégis azonosulunk a hősökkel, és mélyen átéljük az ő érzelmeiket. A nézők beülnek a Titanicra, és elsírják magukat, amikor Jack Dawson megfagy a jeges vízben, annak ellenére, hogy tudjuk: Leonrado di Caprionak, a karaktert játszó színésznek valójában semmi baja nem lett, ma is vígan forgat Hollywoodban. Az ember a valóságban is elérzékenyül Rómeó és Júlia történetén, pedig nem kétséges, hogy ezek a csodálatos fiatalok csak egy több száz éve halott művész agyszüleményei. Hasonlóképpen lehetne a helyzet az oltáriszentséggel is: a hívők tudják, hogy amit a paptól kapnak, az nem Krisztus valóságos teste, hanem annak csak szimbolikus helyettesítője, mégis úgy veszik magukhoz, mintha szakrális, isteni objektum lenne. Emiatt úgy érzik, átjárja őket Isten, ez boldogsággal tölti el a lelküket, és felelősséget jelent a továbbiakra, hogy az Isten által kijelölt ösvényen haladjanak.

Csakhogy Előd István könyve ezzel az elképzeléssel nemigen ért egyet. A 349. oldalon a következő meglepő sorokat olvashatjuk: „Egyes hittudósok azt is szeretnék kifejezésre juttatni, hogy Jézus testi-lelki valóságának lényege (szubsztanciája) szerint, de nem testi láthatóságában, hanem a kenyér és a bor ’színében’ van jelen a szentostyában, mint ahogy a dolgok lényege mindig külsejük, színeik, járulékaik (akcidenseik) mögé rejtőzik. Ezek a hittudósok szomatikus jelenlét helyett vagy egyszerűen szubsztanciális, vagy szubsztanciális-szómatikus jelenlétet emlegetnek.”

Miről is van szó? A Dogmatika itt Arisztotelész szubsztancia-akcidencia fogalompárját használja. A szubsztancia fogalmát Arisztotelész vezette be, önazonos lényeget jelent. A dolgoknak van lényegük, ami azzá teszi őket, amik, és vannak a lényeghez képest külsődlegesnek tűnő tulajdonságok, az akcidensek. A szubsztancia fogalma peresze önmagában igen problematikus elképzelés, Nietzsche pl. elég erősen vitatta az ilyesfajta metafizikus elképzeléseket, de itt most nem erről akarok beszélni. Itt egy általam nagyon kedvelt filozófiai áttekintést hívok segítségül, Arno Anzembacher Bevezetés a filozófiába c. könyvét. (Cartaphilus, Bp., 2001.) A szubsztancia változatlan lényeg, az akcidens viszont olyan jellemzője viszont az, hogy változhat. Egy labda akcidense lehet pl. a szín vagy a minta: ha egy kék labda színét (akcidensét) megváltoztatjuk mondjuk kékre, attól az még labda marad. Anzembacher azonban hangsúlyozza: a szubsztanciát mégis az akcidensei határozzák meg, azok teszik létezővé, akcidensek hiányában a szubsztancia nem lenne semmi. A labdának pl. akcidense a gömbölyű forma is: ami nem gömbölyű, az nem labda. Egy téglalap alakú felfújt tárgy lehet pl. gumimatrac vagy ülő alkalmatosság, de labda nem.

Mit mond ezzel szemben Előd István Dogmatikája? Azt, hogy valaminek a szubsztanciája független lehet az akcidensektől, sőt az akcidensek elfedik az adott dolog szubsztanciáját, mivel a szubsztancia elrejtőzik mögéjük. Ez nyilvánvalóan teljes értelmetlenség. Ezek szerint amikor az ostyát a pap átváltoztatja, annak megváltozik a szubsztanciája, miközben az akcidensei nem, illetve ezek az akcidensek elrejtik előlünk az ostya igazi szubsztanciáját. Vagyis az ostyából úgy lesz Jézus teste, hogy közben megmarad ostyának. Az ostya színe, íze, molekuláris összetétele ugyanaz marad, de mégis Jézus teste, húsa lesz belőle. Olyan ez, mintha látnánk pl. egy állatot, és megfigyelnénk, hogy a mérete, mozgása, alakja megfelel egy kutyáénak, csontot eszik és ugat, de ennek ellenére azt állítanánk, hogy az adott élőlény szubsztanciája szerint mégsem kutya, hanem egy tehén vagy pl. egy teve.

Engem ez az egésze elképzelés gyermekkorom kedves bábfigurájára, Hakapeszi Makira emlékeztet. A marionet-majom a Zsebtévé adásaiban találkozott Hiszékeny úrral, és minden ilyen találkozáskor egy tábla csoki ellenében eladott neki valamiféle csaló találmány. Pl. egy olyan gyógyszert, amitől Hiszékeny Úr láthatatlanná válik, elmúlik a dadogása, megszépül, stb. Természetesen semmilyen mágikus megújulás nem történt. Ezt hiszékeny Úr észre is vette, és szóvá is tette, hogy nem érzékel semmit a majom által ígért csodákból. És mindig itt vált érdekessé a történet: Hiszékeny Úr ellenvetését követően Hakapeszi Makinak ugyanis mégis sikerült meggyőznie üzletfelét, hogy a saját érzékelésese a józan ész ellenére a csoda megtörtént. Lehet, hogy Hiszékeny Úr a saját fülével hallja, hogy még mindig dadog, mások viszont édes csacsogásnak fogják érezni a szavait.

Nos, valami hasonló történik az oltáriszentséggel is. Az átváltoztatáskor ugyan nem történik semmi, a hívők és az átváltoztatást végző pap mégis elhitetik önmagukkal, hogy végbement a változás. Ez a képtelenség pedig lényegében leképezi a kereszténység más abszurditásait is. Így pl. Jézus annak idején megígérte, hogy az akkor élő emberek életében be fog következni a második eljövetele. Azóta eltelt kétezer év, és nem történt semmi, ami fényesen bizonyítja Jézus szavainak valótlanságát. Jézus megváltotta a világot a bűnöktől, ennek ellenére bűnök ugyanúgy vannak (meg népirtás, vérengzés – elég, ha csak a most folyó zsidó-palesztin háborúra gondolunk), és a bűnöknek büntetése is van: továbbra is létezik pokol. Tehát semmilyen megváltás, semmilyen változás nem történt, ahogy a szentmisén sem történik semmi. Ám ez nem zavarja a hívőket, ők hisznek a csodában. Hiszékeny Úrnak semmi nem elég, hogy belássa a tévedését, és szembenézzen a valósággal.

Ernst Haeckelről anno annyit lehetett tudni, hogy a szocializmusban az NDK-ban elneveztek pár dolgot róla. No meg, hogy lenyűgöző rajzokat készített az embrionális, evolúcióra hasonlító fejlődésről, és a különböző rendszertani osztályok, nemzettségek fajairól. A szocialista nyomulásból azt is lehetne gondolni, hogy biztos valami komcsi volt. Nos, nem. Akkor élt, amikor a kommunizmus még gyermekcipőben járt, és különösebben akkor sem tartozott a kommunista-szimpatizánsok közé. A nácik is megpróbálták kisajátítani - de ez is erőltetett volt - egy pár rossz mondata kapcsán, amely a természetes és mesterséges emberi szelekcióról szól. Végül a nácik nem használták fel, mert eme elszólásai nem voltak hangsúlyosak, annál figyelemreméltóbb az egész életműve, amelynek mint mondom, nem sok köze van a kommunimzushoz, csakis a tudományos modernséghez, felvilágosodáshoz.

A könyv címe, amelyet meghallgattam, "Az Univerzum rejtélye", és egy pár akkoriban fontosnak gondolt, és Haeckel szerint is legfontosabb megoldatlannak hitt kérdés körül mozog, de leginkább az evolúció és az emberiség törzsfejlődésével és egyedfejlődésével kapcsolatban. Ez utóbbi ismeretes módon Haeckel specialitása volt. A könyvben azonban nincs túl sok szakbarbár részlet az egyedfejlődésről - bár onnan is érdekes és fontos példákat hoz elő - hanem inkább egyfajta filozófiai főműnek tekinthető, annál is inkább, mert utolsó jelentős könyve volt.

A könyv részletes ismertetésekor nem adok meg oldalszámokat, hiszen hangoskönyvben hallgattam. A sorrend körülbelül megfelel a könyvbeli sorrendnek, hiszen egy-egy hallgatás után írtam fel pár jegyzetet magamnak. A könyv könnyen elérhető interneten angolul szöveges formátumban is, és abban kulcsszavakra keresve rekonstruálható, hogy melyik rész hova vonatkozik.

Haeckel a 19. század végén felvilágosult filozófiát képviselt, egy olyan korban, amikor már jelentős tudományos haladást értek el, éppen akkor kezdett a tudomány által annyira kinyílni a világ, hogy egy komplett tudományos világkép már összerakható volt. Persze, mint látni fogjuk, az Univerzumról Haeckel még olyan dolgokat gondolt, ami az akkori tudásnak ugyan megfelelt, de ma már megmosolyogtató. Még a relativitáselmélet, a kvantummechanika és a big ban theory előtt vagyunk. De ez csak az Univerzum eredetét és sorsát érinti, nem pedig az emberek és az élővilág életét a Földön. Ami ezt illeti, ott Haeckelnek egészen előrehaladott biológiai ismeretei voltak, és nagy vonalakban mindennel tisztában volt. A világtörténelemben először érte el a tudományos haladás ezt a szintet, hogy az ember tulajdonképpen tisztában lehetett saját működésével, eredetével, sorsával. És ez fantasztikus olyan szempontból, hogy lehetőséget ad egy felvilágosult, modern világkép kialakítására, amely Haeckel munkájában nagyon is tetten érhető. Éppen ez benne az érdekes: hogy egyrészt nem egészen tudta még ugyanazt, amit ma tudunk, de nagyon is fontos dolgokat tudott már belőle. Vagy például az, hogy hogyan igazolt bizonyos téziseket, melyek ma már olyan kézenfekvőek, hogy nem is gondolunk arra, milyen igazolásai lehetnek. De akkor még sokkal élőbb problémák voltak. De ne szaladjunk előre!

Mindezzel szemben Haeckel mindjárt az elején olyan gondolatokkal is előhozakodik, amelyek sötét, elkeserítő állapotokat mutatnak be. Arról értekezik, hogy miközben a tudomány fantasztikusan halad előre, aközben az országot még mindig olyan politikusok, vallási vezetők, ügyvédek, bírók irányítják, akiknek a tudományos műveltsége gyakorlatilag nulla, és éktelen hülyeségeket hisznek például az ember működéséről. És ezek emberekről döntenek, olyan kérdésekben, ahol a tudományos ismeret iszonyatosan releváns volna, de nekik abszolút tévképzeteik vannak. A félelmetes ebben az, hogy az azóta eltelt idő, a reformok, az analfabétizmus felszámolása, a még nagyobb tudományos fejlődés, az azóta összehozott igazolások töményutelen mennyisége ellenére ez még ma is nagyon így van: a hülye emberek jelentős része még ma is hisz a babonákban, ezotériában, new age dolgokban és vallásokban. És ezek az emberek még mindig iránytanak országokat. Akár a legjelentősebb, nyugati országokat is.

A könyvben a darwini elmélet sok olyan előzményéről olvashatunk, amelyről ma már ritkán szoktak megemlékezni, ugyanakkor nagyon is érdekes. Érdekes, hogy milyen korábbi elméletek voltak erre a kérdésre, illetve mit gondolhattak az emberek arról, hogy hogyan jelent meg az élővilág. Ez azért érdekes, mert valamikor a 18-19. században az már ekkor is nevetségesnek hangzott, hogy a Bibliai teremtés szó szerint igaz lenne. Az is, hogy isten a fajokat tényleg mind megteremtette volna. Valami folyamat, más magyarázat már régen kívánkozott. Haeckelnél olvashatunk Lamarck és Goethe elméleteiről. Lamarck elméletében szerintem az az érdekes, hogy az átörökíthető szerzett tudás sokkal gyorsabb fejlődést tenne lehetővé, tehát ez a folyamat sokkal hatékonyabb evolúciót eredményezne. De nem ez a valós evolúció folyamata, mégpedig azért nem, mert nehéz megoldani a szerzett tulajdonságok átörökítését. Ennek megoldásával még nem jött elő az evolúció.

Haeckel a valláskritikájában egy érdekes gondolatot fogalmaz meg, amely ma is érvényes, és ritkán találkozni a megfogalmazásával. Szembe állítja azt, hogy az istenhit, leginkább a teológusok istene egyre elvontabbá vált, kénytelen volt egy egészen absztrakt deista istenné átalakulni, egészen odáig, hogy manapság a magukat kereszténynek vallók is kacérkodnak egy spinozai, panteista istennel, aki nem több, mint valami természettörvény-halmaz. Ezt a változást a filozófiai kritika motiválja: ma már nevetséges azzal jönni, hogy valaki a kaporszakállúban hisz. A hívők maguk szokták ezt kikérni maguknak, sokszor álvédekezést is fabrikálnak belőle: akkor is így védekeznek, ha az ateisták egyáltalán semmiféle kaporszakállú istent nem emlegettek, nem kritizáltak, nem vettek célba.

A másik tendencia az, hogy ugyanakkor a keresztény vallás elkezd egyfajta szeretet erkölcsévé is válni, ahol isten talán nem is fontos. Mindenesetre azt mindenképpen fenntartják ezek a keresztények, hogy az istenük szerető, személyes, személy. Haeckel ezt úgy emlegeti, hogy egyfajta gerinchúros istenben hisznek. Ez éles kontrasztban van, és nemhogy összeegyeztethetetlen az elvont istennel, aki nem több, mint valami absztrakt természettörvény-halmaz, de egyszerűen nevetséges a kettőt egy lapra hozni. És ahogy ezt Haeckel előadja, az ember tényleg ledöbben, mert efelett annyira könnyen elsiklik az ember, a keresztény kultúra annyira kimossa az emberek fejét, hogy még az ateisták is hajlamosak elsiklani felette. Persze, az ateisták mindenféle vitában felhoznak ilyen kritikákat, én is, de ennek az érvnek az ilyen éles, jó összefoglalását én még máshol nem olvastam, és magam sem írtam le így.

Az egyik érdekes pre-darwini elmélet - amely igazából vallásos elmélet - arról szól, hogy isten praktikusan vagy elméletileg is végtelen lelket csomagolt egymásba, és ezt helyezte el Ádám spermájába, vagy Éva petesejtjébe. A spermáról és petesejt jelentőségéről akkoriban még elég zavaros nézetek voltak.  Ez a preformáció és a scatulatio elmélete, amelyet például Leibnitz is tartott, de ma már annyira nevetséges, hogy nem is nagyon lehet erről az interneten más forrásban olvasni, mint Haeckel könyvében, magában. Ugyanitt Haeckel felsorol egy csomó furcsa és ismert alternatívát, amely a monista (Haeckel megnevezése a maga materialista filozófiájára) felfogás alternatívájaként fel szoktak hozni. Például, hogy a lelkek az életünk előtt valami lélek-tárolóban úszkálnak, és isten fogantatáskor vagy születéskor, vagy a kettő között táplálja belénk. Mint mondom, ezek közül sok nevetséges, és ma már egzotikusnak számít, de akkoriban bizonyára népszerűek voltak, ezért említi őket Haeckel.

Egy érdekes kritikus gondolat a filozófiáról, és az akkoriban kibontakozó pszichológiáról az introspekció túlzott jelentőségének bírálata. Haeckel arra hívja fel a figyelmet, hogy bár az introspekció fontos információforrás, de csak erre nem lehet támaszkodni. Ha meggondoljuk, Spinoza, Descartes, Schopenhauer, Kant, és hasonló filozófusok nemrég általam bemutatott műveit, akkor láthatjuk, hogy ez egy elég általános és jogos kritika: ezek a filozófusok mind abba a tévedésbe estek, hogy amit ők önmaguk introspekciójakor magukban találtak, az valami egyetemes igazság. A filozófiai racionalizmus spinozai és descartes-i műveiben ez a hiba igen markáns, de Schopenhauer és Kant sem szabadult még meg tőle. Ők is irdatlan műveket tudtak építeni arra a hitre, hogy ami az ő fejükben van, az mindenki fejében úgy van.

Haeckel ír a hiányzó láncszemekről, és ez azért roppant érdekes, hogy a kreacionisták már akkor is hiányzó láncszemeket kértek számon, és azóta is. Csakhogy ugye azóta már annyi láncszemet fedeztek fel, hogy nevetségessé válik az egész. Tehát az, hogy amit az akkori kreacionisták az evolúció igazolásaként követeltek, azt azóta a paleontológusok mint valami sztahanovista brigád, már rég túlteljesítették. De a kreacionistáknak sosem elég. Lehet akármilyen sűrű a lánc, nekik nem elég sűrű az interpolációhoz. Holott nagyon kevés adaton is lehet interpolálni, és jobb, mintha egyáltalán nem interpolálnak, hanem a kreációban hisznek. Az is egy fontos gondolat, ahogy Haeckel utal arra, bizonyos korok, bizonyos életformák hiányzó láncszemeit azért iszonyat nehéz felfedezni, mert például a dzsungelben éltek, ahol alig volt lehetőség a csontok fennmaradására. Ez meglepő, de biztos igaza van, és akkor egy nagyon is fontos körülmény.

Haeckel időnként maga is furcsán beszél. Például beszél a lélek fejlődéséről az egysejtűektől az emberig. Nem vagyok benne biztos, hogy ez mit jelent. Annyit jelentene csupán, hogy a "lélek" szót egy nagyon általános, felvizezett értelemben használja, olyan értelemben, hogy "élő", vagy valamiféle vitalitás-elméletről lenne szó, mint Diderot-nál? Kicsit mintha túl sokat tételezne fel az egysejtűekről.

Később részletesen sorra veszi a halhatatlanság melletti érveket, és kritika alá veszi őket. Ebben a részben maga a lista, az áttekintés az érdekes, nem annyira az ellenérvek. Teológiai bizonyítéknak nevezi azt, hogy a keresztény vallások elképzelésébe bele tartozik, hogy isten egy hallhatatlan lelket teremtett. De ez ugye maga is igazolatlan mítosz. Kozmológiai bizonyításnak nevezi (a kozmológiai istenérv más), hogy a világ morális rendje igényli a halhatatlan lelket. Haeckel szerint ez alaptalan dogma (persze szerintem is). Teológiai bizonyítéknak nevezi azt, hogy az emberiség felsőbb sorsa magában foglalja a lelkének tökéletesítését a halál után. Haeckel erre azt mondja, hamis antropizmus (nem értem, hogy gondolja). Morális érvnek nevezi azt, hogy az ember kielégítetlen földi vágyait kompenzálni a túlvilágon, és azt mondja, ez maga is csak egy vágy. Etnológiai érvnek nevezi, hogy a halhatatlanságba és istenbe vetett hit univerzális, és azt mondja, ez egyszerűen tévedés. Mármint az etnológiai hipotézis is. Ontológiai bizonyításnak nevezi, azt, hogy a lélek egy egyszerű, oszthatatlan egység, és így nem vehet részt a halál utáni bomlásban. Erre azt mondja, ez a pszichológiai folyamatok hibás felfogása. Haeckel elnevezései és kritikája sokszor nem érthető, de mint mondtam, csupán a lehetséges, hibás érvek összeszedése érdekes.

Ezek után kifejt néhány érvet a halhatatlanság ellen, ahol már maguk az érvek is fontosabbak, és érthetőbbek. A fiziológiai érv megmutatja, hogy az emberi lélek nem független, nem immateriális, hanem az emberi agy funkcióinak kollektív megnevezése (ez egész jó megfogalmazás). És ezeket pont ugyanúgy determinálják a fizikai és kémiai folyamatok, mint más funkciókat. Hisztológiaidnek az agy különféle területeihez, és az agy mesterséges károsodása specifikusan a funkció kiesését jelenti. A patológiai érv ehhez hasonló, csak betegségekről szól. Az ontogenetikus érv a gyerekfejlődés megfigyelése alapján azt mondja, hogy a lelki funkciók fokozatosan fejlődnek ki. Hasonlóan, a szenilitás korában fokozatosan veszenek el. Ehhez hozzá tenném, hogy ez utóbbiról sajnos nagyon közeli tapasztalatom van (még nem magamról van szó). A filogenikus érv a paleontológiából, összehasonlító anatómiából és pszichológiából merít, és rámutat, hogy az emberi agy és a funkciói is fokozatosan fejlődtek ki az emlősökéből.

Kitér Descartes cogito érvére is, és azt mondja, az ember bizony tévedhet a maga valójáról is. Ez nem annyira fontos, csak elő szokott jönni vitában, és feljegyeztem, Haeckel is úgy gondolja, a cogito nem jó érv.

Van Haeckelnek pár tévedése, szerencsétlen megfogalmazása is. Beszél például a tudományba vetett hitről ("faith"), ami rossz megfogalmazás, a tudományban nem kell hinni a hit "faith" jelentése értelmében.

Látványos tévedés az, amikor arról beszél, az éter létezésében annyira biztos, mint saját létében. Ez egyébként arra utal, hogy Haeckel maga esetleg tényleg hitt (faith) a tudományban. Ez nem példaértékű. Ezért nem szabad ilyeneket írni, vagy mondani, hogy egy jelenlegi tudományos elmélet tuti igaz. Nem tuti, de érdemes igaznak elfogadni.

Beszél arról, hogy a tudás és a vallás is hitet kíván. Próbálja helyre tenni a dolgot, hogy a természetfeletti ellent mond a természet törvényeinek. De ez így gyenge, mert akkor arra kell hivatkoznia, hogy a természet az elsődleges, és ez így dogmatikus. Valójában a természetfeletti elképzelések igazolatlanok, és gyakran önellentmondásosak. Sokszor ellent mondanak a tudománynak, de ezt úgy kell megfogalmazni, hogy egy igazolatlan hipotézis mond ellent egy igazoltnak. Így mondva nem dogmatikus, ha azt mondjuk: természetesen az igazoltat fogadjuk csak el igaznak.

Haeckel felsorolja a vallások diverzifikációját, a vallásháborúkat és más szörnyűségeket, ezeket a természetfeletti számlájára írja. Én mostanában sokat foglalkozom ezzel a témával, és azt mondom, a szörnyűségeket az igazolatlan hit széttartása okozza.

Van egy érdekes rész, ahol Haeckel bemutatja a Földön kívüli evolúció lehetőségéet. Szerintem alábecsüli, hogy ehhez mi kell, és ezért sűrűn előfordulónak gondolja. Egyelőre még nincs jele Földön kívüli evolúciónak, szerintem azért, mert jóval ritkább. Ad abszurdum szerintem lehet, hogy olyan ritka, hogy csak a Földön van a Világegyetemben jelenleg evolúció és élet.

 Haeckel, sok más materialistához, vagy ateistához hasonlóan naivan szimpatikus egy vélt jézusi etikával. Egy ilyen felfogás ma igen népszerű. Gyakran beszélnek az igazi, jézusi kereszténységről. Szerintem ebben az is hamis, hogy ha Jézus egyáltalán létezett, egyáltalán nem valószínű, hogy mindazt tanította, amit ma jézusinak mondanak. Szerintem sok itt a görög filozófiából átemelt, rá aggatott elképzelés. Másrészt pedig komolyan gondolom, hogy még a jézusinak mondott, igazinak mondott kereszténység elvei is olyanok, amelyek irreálisak, részben károsak, részben pedig nekem személy szerint nem szimpatikusak. Valahogy úgy, ahogy Nietzsche sem szerette őket.

Haeckel könyve összefoglalva, jó kis csemege. Pláne, ha az ember meghallgathatja. Sok olyan filozófiai kérdést érint, melyek máig népszerűek. Sok jó érvet összefoglal. Néha téved, ilyenkor sokszor a kor hiányos tudását okolhatjuk. Másrészt viszont az is érdekes, hogy valamennyivel kevesebb tudásból is milyen jól összerakott egy monista világképet. Amit időközben evolúcióban, agykutatásban elértük, az Haeckel korához képest elképesztő súllyal szól - én így nevezném meg - a fizikalista felfogás mellett.

Engem személy szerint általában nem nagyon foglalkoztat a melegek témája, de az utóbbi napokban annak ellenére, hogy nagyon keveset nézek a televízióban híreket, meglehetősen sokat hallottam a Pride fesztiválról és az azzal kapcsolatos megnyilvánulásokról (illetve inkább csak tegnap este a Hír TV-n, de az is épp elég volt). Emiatt szeretnék röviden hangot adni néhány dolognak, ami engem zavar az üggyel kapcsolatban. Itt látható is egy videó, ami kapcsán a bejegyzést írtam.

Úgy gondolom, mindenkinek joga van ahhoz, hogy boldog legyen, mindegy, hogyan és milyen módon, mindaddig, amíg ezzel nem sért másokat. Lényegtelen, hogy valaki azonos vagy ellenkező neművel találja-e meg ezt a vágyott állapotot, a kiegyensúlyozott, harmonikus életet. Ahhoz viszont senkinek nincs joga vagy erkölcsi alapja, hogy embertársai magánéletébe, intim szférájába belemásszon, hogy minősítsen, kioktasson másokat, és megmondva, mi „normális,” mi „erkölcsös” és mi nem az. Emiatt nem szimpatizálok azzal, hogy a keresztény egyház az azonos neműek közötti kapcsolatot bűnnek nyilvánítja, mivel bűnnek csak azt lehet tekinteni, ami másoknak árt. Az egyház, amennyire tudom, Ádám és Éva történetére hivatkozik, mondván, Isten az embert férfinak és nőnek teremtette. Nem egyszer hallottam már a „szellemességet”, miszerint az Úr „Ádámot és Évát teremtett, és nem Ádámot és Bélát.” Az ilyen elmésségeket én messzemenően primitívnek tartom, és mélyen elítélem. Egyrészt mert kirekesztőek és korlátoltak, másfelől pedig azért, mert műveletlenségről tesznek tanúbizonyságot. Aki olvasta ugyanis a Bibliát, az tudja, hogy a nagy könyv nem csupán az azonos neműek közötti monogám kapcsolatra kínál példát, hanem pl, a többnejűségre, mivel Jákobnak, Dávidnak, Salamonnak több felesége is volt, emiatt bibliai alapon a többnejűség elismerése érdekében éppúgy lehetne kampányolni, mint a monogám társkapcsolat mellett érvelni, úgyhogy ebben a tekintetben a Biblia egyáltalán nem alap semmiféle családmodellre. (Egyébként Jókai Mórnak van is egy regénye, A három márványfej (1887), amelynek szereplői a két feleséggel kötött házasság intézményének elfogadtatásáért küzdenek, bibliai alapon, éppen Dávid király házaséletére hivatkozva). Sőt a Bibliában a vérfertőzésre is akad példa, és egyáltalán nem elítélő jelleggel: Lótnak a saját lányaitól születettek gyermekei (Móz. I. 19, 30-38). A Biblia szerint tehát a vérfertőzés is normális dolog, pedig ez az egyik legerősebb tabu a társadalmunkban.

Másfelől viszont bennem a Pride felvonulás is kelt némi visszatetszést. Mindenekelőtt arra a jelenetre gondolok, amikor egy fiatalember papi ruhában, az egyházi személyeket gúnyolva vonult fel, kezében egy képpel, amin a Nagy Magyarország képe volt látható, rajta egy nagy férfi nemi szerv kontúrjával. Ami a vallást illeti, nem értek egyet azzal a nézettel, hogy a vallásnak különösebb tisztelet járna. A vallás, esetünkben a kereszténység egy megalapozatlan, önellentmondásos nézetrendszer, ami hajlamos a kirekesztésre, és amit nem tisztelettel, hanem kritikával kell illetni. De értelmes, alapos kritikával, egy észérvekkel folyó, felnőtt emberhez méltó vitában. Végül is homo sapiensek vagyunk, nem pedig amőbák az őslevesben, sem neandervölgyiek a mocsárban. Én személy szerint itt a blogon az ilyen vitákkal kapcsolatban elolvastam számos vallási témájú könyvet, és igyekeztem megfogalmazni azokkal kapcsolatban az ellenérzéseimet, mint pl. Karl Rahner, Előd István Katolikus Dogmatikája, Paul Tillich, Szent Ágoston, Szent Tamás és mások. Csak ez a járható út egy társadalmi vitában, és csak ez a konfliktusok, eltérő nézetek ütköztetésének elfogadható módja.

A papi ruhába öltözött felvonuló hőstette volt a Nagy Magyarországot ábrázoló, fallosszal lefedett kép mutogatása is. Nem értem, ennek mi köze van a melegek ügyéhez, de ha már ezt a képet mutogatta a felvonuló, néhány mondatot erről is akarok szólni. Nem igazán hiszek a „Nagymagyarország” meg a „kétezer éves múlt” mítoszában, nem vagyok nacionalista, és végképp irtózom a sumeroktól meg az egyiptomiaktól származó magyarság őrült mítoszaitól. Tudjuk, hogy a „nemzet” fogalma a francia forradalomban született, a nemzetállamok mint a történelmi elbeszélés szubjektumai a modernségben jöttek létre, és ekkortól beszélhetünk a mai értelemben vett történelemről is. Nem véletlen, hogy Széchenyinek, Aranynak, Petőfinek és társaiknak olyan keményen meg kellett küzdeni egy olyan nemzetfogalomért, ami a közös nyelv alapján egyesíti az embereket, és nem pedig a származás alapján (nem a nemesi nemzet). Nem igazán értek a történelemhez, de tudom, hogy a Nagymagyarország kérdése sem ilyen egyszerű kérdés: amikor a modernségben a magyarság öntudatra ébredt és mint kollektív szubjektumra, „nemzetre” kezdett önmagára tekinteni, akkor ugyanez történt a területén élő egyéb népekkel is, akik szintén igényt tartottak önálló területre, országra.

De ez nem jelenti azt, hogy pl. igazságos volt Trianon, vagy hogy a nemzeti közösség és az anyanyelvünk ne érdemelné meg azt, hogy komolyan vegyük és tiszteletben tartsuk azt. A hazánknak semmilyen képét nem kellene nemiszervekkel befeketíteni, sem a mait, sem a régit, még ha nem is hiszünk igazán ez utóbbi eszméjében. A nemzeti hovatartozás nem jelent erényt, egyik nemzet sem magasabb rendű sem biológiailag, sem metafizikailag a többinél. A nemzet mint metafizikai entitás elképzelése számomra tehát elfogadhatatlan, de tiszteletben tartandó mint bizonyos kulturális hagyományok, művészeti értékek összessége, és tiszteletet érdemel az anyanyelvünk is, ez a felettébb bonyolult nyelv is, nem azért, mert értékesebb más nyelveknél, hanem azért, mert ez a miénk.

Sőt, nem csupán az ország térképére, hanem semmire sem lenne szabad ilyen ábrákat rajzolni. Nem a jelképek összemázolásával kell küzdenünk olyan nézetek ellen, amikkel nem értünk egyet, hanem értelmes, okos gondolatokkal. Az alpáriság, ocsmányság, trágárság semmilyen összefüggésben nem elfogadható, a primitívség az primitívség. Ugyanez a helyzet a gúnyolódással és mások öncélú sértegetésével. Ha az a gondunk a vallással, hogy nem értelmes érvekre, hanem vak kinyilatkoztatásra épül, akkor azt kell megmutatnunk, hogy a mi kritikánk okosabb és ésszerűbb, mint az, amit kifogásolunk. Ha valamivel nem értünk egyet, akkor azzal szemben az értelem fegyverével kell küzdenünk, nem pedig gusztustalankodással, ízléstelenséggel és gúnyolódással. Az ilyesfajta kőkorszaki, ősprimitív megnyilvánulások elfogadhatatlanok, akármelyik oldalról is jönnek, és akármi ellen irányulnak is.

Az ilyen akciók eredményeképpen csak az történik, hogy az egész kommunikáció elcsúszik ostoba frázisok puffogtatásává, és mindenkit eltol az üres szélsőségek irányába. Amennyire látom, a politikusok mindegyike valamelyik ilyen szélsőséges álláspont védelmében szólal meg, nem nagyon akadnak, akik képesek lennének árnyalatok érzékelésére, megkülönböztetésére. Juhász Péter pl. az említett vallásgyalázó megnyilvánulást a szólásszabadsággal hozta összefüggésbe. Ezen az alapon a „buzizás” is a szólásszabadság része, ezt is el kell fogadni. A vallásgyalázás és a buzizás szélső pólusai között valójában ott van az értelmes diskurzus lehetősége, de az ilyen egysejtű kommunikáció elszippantja a megszólalókat erről a sávról.

Végezetül még annyit, hogy nem igazán szimpatizálok a Pride-dal egy más okból sem. Nem értem, miért pride a neve a rendezvénynek. Mi is az, amire büszkék a felvonulók? Amire egy ember büszke lehet, az csakis a személyes teljesítménye. A szexuális irányultság nem teljesítmény, nem is választás dolga. El kell fogadni az azonos neműek kapcsolatát, de nem mint teljesítményt, hanem mint adott dolgot. Ha ezt a büszkeséggel kapcsoljuk össze, akkor szerintem félremagyarázzuk az egészet. A videón egy fiatal nő arról beszél, hogy szeretné, ha ő nyilvánosan csókolózhatna a barátnőjével. Szerintem viszont senki ne csókolózzon nyilvánosan, akár meleg, akár heteroszexuális. Engem ugyanis egyáltalán nem érdekel senki intim, szexuális élete, és nem tapintatból, ahogy nem is irigységből, hanem azért, mert a szerelmi élet kívülről nézve a szerelem nem feltétlenül olyan gusztusos, mint annak a számára, aki éppen benne van. Vannak dolgok, amik nem tartoznak a nyilvánosságra, én pedig szeretnék kimaradni abból, hogy más emberek testnedvcserését kelljen néznem. Nem kellene a szexualitást az utcára vinni. Azért gondolom, hogy mindenki szexuális és intim életének kijár a tisztelet, éppen azért mert ez intim dolog. Intim dolog, ezért nem szabad beleavatkozni. Ennek az éremnek viszont éppen az a másik oldala, hogy mások se akarjanak engem beleavatni ebbe az intimitásba. Van elég dolog, ami leköti az energiámat, sok minden foglalkoztat, a mások szexuális szokásai iránt való érdeklődés nem tartozik ezek közé.

Megjelent a Magyar Tudományban egy újabb cikkem "Vajon számítógéppel szimulált Világegyetemben élünk?" címmel, és online el is érhető a teljes cikk. Az ateizmus szempontjából a téma azért érdekes, mert egy az istenhithez hasonló metafizikai kérdésről van szó. Sőt, lehetséges az, hogy valaki úgy képzelje el istent, mint aki egy számítógépes szimulációként teremti a világot. Ha másoknak ez nem fér bele az "isten" fogalmába, a felmerülő kérdések és a metafizikai hipotézis értelmetlensége szempontjából ez mindegy is.

A cikkem konkluziója egy mondatban: amíg "odaát" nem akarják felfedni magukat, ez a hipotézis igazolhatatlan metafizika, és akkor tök mindegy is. Néhány bekezdést idézek kedvcsinálóként a cikkből.

Madách Az ember tragédiájá-ban még „A gép forog, az alkotó pihen. Év-milliókig eljár tengelyén, Míg egy kerékfogát ujítni kell”, ezekben a modern elképzelésekben viszont már a számítógép fut, a programozó pihen, és pizzát eszik.

...ha a programozók egy helyen belenyúlnának az Univerzumunkba, akkor, még ha észre is vennénk, elvetnénk mint a mi érzékelési, mérési hibánkat; mint hibás emléket, hazug beszámolót, vagy furcsa esetet...

A tudomány története alapján azt mondhatjuk, hogy egymás után konzisztensen ismétlődő hibának van esélye megdönteni egy tudományos elméletet. No de ekkor nem szimulációs hibára következtetnénk, hanem egy új elméletet fogadnánk el, amely a T’ és T természettörvényt is lefedi.

A szimulátorok szándékáról nem tudhatunk semmit, hacsak nem akarják elárulni nekünk. Úgyhogy addig nyugodtan lehet úgy élni, mintha a világunk valós lenne.

Ez a poszt annak az írásnak a szövege, amely megjelent a Korunk c. lap ateizmussal és vallással, illetve szekuralizmussal foglalkozó tematikus számában a Mátyásé mellett (2014, május, 63-68). A cikk egyes témáiról volt szó már egyébként más posztokban, van néhány olyan mondat is a szövegben, amit egészében azokból emeltem át ide.



Írásomban azt szeretném bemutatni, hogy milyen kapcsolat fűzi a vallást az erőszakhoz, és hogy miért mondhatjuk, hogy a vallás lényegét tekintve erőszakos jelenség. Sokan az ateisták közül is egyetértenek azzal, hogy a vallás alapvetően hasznos, mert összefügg a morállal, és hogy a vallás az anyagi valóság, a mindennapiság és a puszta haszonelvűség fölé emeli az embert azáltal, hogy a magasabb rendűnek tételezett értékek felé fordítja a figyelmét. Valójában azonban éppen az ilyen magasabb rendű értékek feltételezésében áll a vallás erőszakossága, és ez az, amit részletesebben szeretnék kifejteni a következőkben.

Az erőszak több szinten nyilvánul meg ebben az összefüggésben: a vallás erőszakot gyakorol a gondolkodásunkon, ez a mentális terror pedig konkrét formát ölt a fizikai agresszióban. Ennek megfelelően először a szellemi értelemben vett erőszakról lesz szó a metafizika fogalmának tisztázása révén, aztán pedig a fizikai erőszakról beszélek majd.    

A metafizika fogalma nagyjából kétféle értelemben használatos a filozófiában, amelyek közül számunkra a második az érdekes, de a teljesség és érthetőség kedvéért az elsőről is szólni kell néhány mondatot. A terminus több ezer éves karrierje Arisztotelész hasonló című könyvétől indul. Ebben a műben Arisztotelész egy olyan tudomány tervezetét nyújtja, amely a konkrét létezők tulajdonságaival foglalkozó résztudományok alapjait képező bölcseletként definiálható. Ez az alapbölcsesség a létezők legvégső elveit, a lényegeket kutatja, vagyis a létezővel mint létezővel foglalkozik, ebben az értelemben pedig a létező nem más, mint önazonos lényegiség, azaz szubsztancia. A metafizika a szubsztanciát és a mozgás végső természetét vizsgálja (Arisztotelésznél a mozgásba minden változás beletartozik). Arisztotelész itt fejti ki a négy okról és a mozgásról szóló elgondolását. A metafizika végeredményben tehát a dolgok absztrakt kategóriákban való megragadásának aktusát jelenti. Arisztotelész terminológiája, miután arab közvetítéssel újra felfedezték a középkori gondolkodók, egyben a keresztény bölcselet nyelvének alaprétegébe is beépült, és Szent Tamás aktus-potencia tanában lényeges átértelmezésen esett át. Az ebben az értelemben vett metafizikai gondolkodás ma is eleven, Tőzsér János Metafizika-könyve részletesen bemutatja jelenkori állapotát.[i]

A metafizika fogalmának második fajta használata ettől teljesen eltér, és Friedrich Nietzsche nevéhez kötődik. Nietzsche metafizika-kritikájának törekvései az elmúlt század utolsó évtizedeiben élénk visszhangra találtak és mintegy kiteljesedtek az olyan posztstrukturalista szerzők munkásságában, mint pl. Jacques Derrida, Paul de Man, Michel Foucault, Jean-Francois Lyotard.

A metafizika itt azt a jellegzetes, az egész nyugati világot meghatározó, az ógörög és a keresztény világképre is alapjaiban jellemző elgondolást jelöli, amely önazonos, abszolút lényegiségek feltételezésére alapul. A metafizikus szemléletben (kezdve legnagyobb képviselőjével, Szókratésszel, aki Jézus Krisztus mellett Nietzsche legnagyobb ellensége) a változékony érzéki világon túl létezik egy másik, érzékfeletti valóság, amelyet időtlenség jellemez, és értékesebb, „igazabb” az általunk megtapasztalhatónál. Ez egyrészt természetfeletti létezők tartománya, amik lehetnek az ideák (Szókratésznél és Platónnál), vagy lehet a keresztény túlvilág Istennel és az angyalokkal. Míg az érzéki lét romlandó és változékony, addig ez a másik világ az örök, keletkezetlen dolgok birodalma. Másrészt a metafizikus gondolkodás az érzékfeletti világ feltételezésével nem csak ideák vagy immateriális intellektusok létezését állítja, hanem transzcendens értékekét is, élükön az olyan morális jelegű fenoménekkel, mint pl. a jóság, igazság, szeretet, stb. Platón szerint az ideák között a jó a legalapvetőbb, Jézus pedig a szeretetet nevezi meg kitüntetett értékként. Nietzsche ennek a metafizikus képzelgésnek a lerombolását vitte végbe, de kritikája kiterjed még a metafizika egy sor más vonatkozására is, mint pl. az a hitünk, hogy a személyiségünk önazonos, szubsztanciális lényegiség, vagy hogy létezik a testtől független lélek.

Nietzsche szerint nincsenek természetfeletti létezők, sem örök értékek. Az értékek valójában történeti konstrukciók: időben változik az, hogy hogy az ember mit tekint jónak, mit tekint értéknek. A dolgok önmagukban nem jók és rosszak, ám az ember mindig azáltal érti meg a jelenségeket, hogy valamilyen értelmezést ad nekik, amely többnyire morális jellegű. Ez történt a keresztény jó és rossz fogalmával is. Nietzsche szerint a „jó” eredetileg azt jelentette, hogy erős és hatalmas, és a római nemesek és harcosok, valamint a népvándorló törzsek voltak azok, akik a jónak ezt a jelentését használták. Jó volt az, aki legyőzte az ellenfelet, és aki ebben az erőszakos aktusban önmaga hatalmát és létét igenelte és élvezte. A keresztények ezzel szemben megfordították a jó értelmét. Ezek az emberek gyengék és gyávák, és éppen azáltal győzedelmeskedtek az erősökön, hogy ezt a gyengeséget jóságként interpretálták, mintha önszántukból fognák vissza saját erejüket. Ekkor lett érték a részvét és a szeretet.

Nietzschének ebből a gondolatmenetéből kétféle következmény adódik. Az első a jó mai keresztény értelmének közvetlen kritikája, amely eléggé radikális, kicsit talán ijesztő is, mivel mintha az erőszak legitimálására épülne, de itt nem ezzel a gondolattal szeretnék foglalkozni. Nietszsche alapvető jelentőségű felismerése az, hogy nincsenek abszolút értékek, és a dolgoknak nincs önazonos jelentésük. Csakis emberi interpretációk léteznek. Minden világkép, világnézet egy ilyen interpretáció, amely valamilyen jelentést ad a dolgoknak, ám ezek a jelentésösszefüggések történetileg változó konstrukciók: „egy már meglévő, valahogy megszületett dolgot egy fölöttes hatalom mindig új meg új módon értelmez, más módon használ föl; birtokba vesz, alakít át valamely új használat céljaira; hogy a szerves világban minden történés leigázás és uralom folyományaként megy végbe, és minden leigázás és uralom egy újbóli értelmezés.”[ii] Vagy ahogy Gilles Deleuze fogalmaz Nietzsche-könyvében: „Általánosságban véve egy dolog története a dolgot megszállva tartó erők egymásra következése, é a dolgot megszállva tartó erők egymás mellett létezése.”[iii]

A világ sokféle, a dolgoknak sokféle jelentése lehet, a világ perspektivikus. A morális értékek sokfélék, ahogy a kulturális jelenségek is azok. Erre jó példa lehet az irodalom: az irodalmi művek jellemzően olyan létezők, amiknek jelentése időben változik: mindig más arcukat mutatják az egymás váltó történeti kontextusokban. Jókai pl. volt már nagy nemzeti szerző, a nemzeti identitás és öntudat fenntartója (ezért lett éppen A kőszívű ember fiai kötelező olvasmány), a kortársak (Péterfy Jenő, Gyulai Pál) szemében felszínes, művészileg következetlen alkotó volt, Nemes Nagy Ágnes mint kaland és a mese nagymesterét értékelte nagyra, újabban pedig a posztmodern és mediális jellegzetességek váltak feltűnővé a prózájában (pl. Fried István róla szóló könyvében, vagy Szajbélí Mihály monográfiájában). A feladatunk az, hogy elfogadjuk ezt a sokféleséget, és megtanuljunk gyönyörködni benne.

Első pillantásra talán jóval ijesztőbbnek tűnik az anti-metafizikusnak nevezhető gondolkodásmód, hiszen ez tagadja az értékek állandóságát, nem hisz az örök jóságban, az örök szerelemben, vagy Isten örökkék egének végtelen ragyogásában. Ijesztő arra gondolni, hogy a világban nincs állandóság, hogy minden alá van vetve az idő építő és pusztító, mindig mindent változásban tartó hatalmának; hogy azok az értékek, amikért küzdünk és élünk, az a létező, amivé önmagunkat alakítjuk, az a sors, amit beteljesítünk, csak egy pillanata egy végtelenül változó, végcél és beteljesülés nélküli időbeliségnek. Az anti-metafizika képviselője tehát mintha tagadna valamit, és mintha valamiféle nihilizmus szószólója lenne. Ám ez nem így van: valójában a metafizika, és annak legerőteljesebb formája, a vallás az, ami erőszakos módon képviseli a tagadást.

Mi is az, amit a vallás tagad? A pluralizmus, az értékek sokfélesége. Azáltal, hogy bizonyos értékeket kiválaszt és egyfajta transzcendens autoritással ruház fel, másokat szükségszerűen élesen elutasít. Az anti-metafizikus gondolkodású ember viszont éppen ezt a sokféleséget igenli. Azáltal, hogy a vallás bizonyos erkölcsi, esztétikai értékeket kizárólagosnak kiált ki, Istentől eredeztetve azokat, megfosztja magát a sokféleség elfogadásától és annak élvezetétől. A metafizikus / teista, ha belép a világ nagy kertjébe, tele ezerszín virággal (képzeljük el magunk előtt itt mondjuk Versailles színpompás képződményeit a tűzijátékszerűen csillogó szirmok végtelen sokaságával, ahol ott ragyog minden elképzelhető forma, szín és méret), rögtön választani akar, rátalálni az „igazira”, szemben az anti-metafizikussal, aki éppen a sokféleséget élvezi és igenli. Az ateista ember attól, hogy az értékeket, a szépséget, a szerelmet és társaikat nem istentől származtatja, még nem tagadja ezek érték voltát. A metafizikus gondolkodás viszont elszegényiti az embert, elutasítja azt a gazdagságot és sokféleséget, amely a világ szépségét adja. Ez egyfajta szellemi nihilizmus, szellemi restség: puszta lustaság arra vágyni, hogy megtaláljuk a „végső,” „igazi” dolgokat, amire ráhagyatkozhatunk, amiben megnyugodhatunk. Ez csak arra jó, hogy ne kelljen tovább fejlődnünk, kutatnunk, folytonosan ellentmondani önmagunknak, és folytonosan újraértékelni mindazt, amit tudunk, ahogy gondolkodunk és amik vagyunk. Az, aki az „örökkévalót,” a „változatlant” keresi, valójában nem valami igazabbra vágyik, hanem a változás és a megértés erőfeszítésétől szeretné magát megkímélni. Ez az örökös erőfeszítés azonban maga az élet; ami örök és változatlan, az lényegében halott. A metafizika így nem más, mint a fejlődés elutasítása, egyfajta halálvágy.

Azáltal, hogy a vallás kijelöl bizonyos értékeket kijelöl, és transzcendensként, és „szakrálisként” tekint azokra, más dolgokat szükségszerűen megfoszt ettől az autoritástól. Ez pedig nem más, mint egyfajta mentális erőszak. A kizárólagosságra törekvés maga az erőszak. A szakrális olyan létező, ami mindenféle indoklás, értelmes értékelés nélkül próbálja érvényre juttatni saját hatalmát mások rovására, kívül kerülve azon a diskurzuson, vitán, ami legitimálhatná őt.

Ez az erőszak, amelyről eddig eléggé filozofikusan volt szó, jóval konkrétabb formában is megjelenik a vallásban, esetünkben a kereszténységben. Jézus az evangéliumokban számos esetben a hithez köti az üdvözülés lehetőségét, legtöbbször János evangéliumában, azt pedig, aki nem hisz, egyértelműen kirekeszti az örök életből (pl. 3, 18.; 3, 36.; 5, 24.; 6, 40.; 6, 47; 6, 54; 8, 24,; 10, 36-28; 11, 25.) Azt várni az embertől, hogy mindenféle érv ellenére higgyen valamiben, és pokollal fenyegetni azokat, akik ezt nem teszik, maga a mentális terror. Sőt Jézus időnként arrogáns módon utasítja el azokat, akik valamilyen meggyőző bizonyítékot, jelet várnának tőle: „Képmutatók, az ég ábrázatját meg tudjátok ítélni, az idők jeleit pedig nem tudjátok? E gonosz és parázna nemzetség jelt kíván, és nem adatik neki jel, hanemha a próféták jele. És ott hagyván őket, elment.” (Mt. 16, 3-4.). Jézus itt pátosszal és homályos utalásokkal, metaforákkal helyettesíti az értelmes érvet vagy az egyértelmű bizonyítékot. De ha valóban a megváltás a célja, és valóban azt szeretné, hogy az emberek higgyenek benne, akkor miért nem tesz érte semmit? Miért várja, hogy irracionálos módon, puszta bemondásra adjanak hitelt a szavainak? Szalai Miklós könyve,[iv] mely a kortárs angolszász analitikus filozófia Isten létéről folytatott vitáját foglalja össze, bemutatja, hogy Isten léte ellen maga az a tény az is erős érv, hogy olyan sokan nem hisznek benne, hiszen Istennek módjában állna, hogy meggyőzze az embereket a létéről, és kötelessége is lenne, hogy ezt megtegye.

Ez a mentális terror értelemszerűen vezet el a tényléges fizikai erőszakhoz. Ha mindenféle indoklás és érvelés nélkül jelölünk ki erkölcsi elveket, morális parancsokat vagy adott létezőket transzcendensként, akkor ez a transzcendens autoritás legitimálja az erőszakot és terrort, amit megvédése érdekében elkövetünk. Azok a dolgok, amiket kiemelünk a létezők sokaságából, és felruházunk ezzel a szakralitással, kiváltják az agressziót. Nem csoda, hogy a Biblia olyan sok példát kínál az ilyen erőszakos tettekre. Jahve, az Ószövetség istene nem más, mint egy gonosz, sötét törzsi démon, aki rémtettek sokaságát követi el. Egyiptomban ártatlan embereket mészárol le, köztük egészen kicsi gyerekeket, tetejében még az állatokat is. Jahve parancsára Józsué mind egy szálig legyilkolja Jerikó, majd Ai lakosságát az állatokkal együtt, a városokat pedig földig rombolja (Józs 6 és 8.). Jahve azonban a saját népével szemben sem elnéző: amikor Mózes leszáll Sion hegyéről, Jahve szavára háromezer zsidót kell megölnie, akik az aranyborjút imádva hűtlenek lettek hozzá. (Móz II. 32. 27)

Természetesen ez a Jahve még nem azonos a későbbi keresztény Istennel. Jahve eleinte még puszta viharisten volt, aki néha tűzoszlop, néha felhő képében jelent meg (pl. Móz II. 13, 21) és később lépett elő a zsidó nép törzsi istenévé, aki egy a sok isten között, és aki mindenekelőtt hűséget követel a saját népétől. Jahve figurája aztán hosszú utat tett meg és a felismerhetetlenségig megváltozott az évszázadok során. A babiloni fogság idején mindenható és teremtő Istenné vált, aki a babilóni és asszír népekkel bünteti a zsidóságot. Lelki mélységgel nem rendelkező démonból Jézusnál Atyává lett, Szent Ágostonnál pedig a személyesség végtelen mélységévé lett, aki átlátja és átérzi az ember minden lelki rezdülését. Ezután egy újabb fordulattal Szent Tamás, a középkori teológia csúcsgondolkodója az időközben arab közvetítéssel megismert és a középkori gondolkodás fő autoritásává lett Arisztotelész terminológiáját felhasználva egy teljesen absztrakt valamit alkotott Istenből, aki már nem is igazán valaki vagy valami: Isten már nem egy létező, hanem a létaktus tiszta totalitása, minden lét aktualitása. Az Istenről szóló elképzelések ilyetén sokfélesége az előzőeken túl azt a kérdést is felveti egyébként, hogy van-e egységes identitása ennek az Istenek. Az Istenről adott leírások olyannyira különbözőek, hogy ez önmagában is elég ahhoz, hogy Isten identitása annyira inkonzisztens legyen, hogy az kétségbe vonja a létezését. (Jorge Luis Borges ezért mondja találóan egy esszéjében, hogy Isten valakiből senki lett az idők során, vagyis személyszerű létezőből senki lett az idők során, vagyis egy olyan tág, meghatározhatatlan identitás, aki már lényegében olyan üres, hogy a semmivel azonos.[v]) Az agresszióval kapcsolatban azonban az az érdekes, hogy az ártatlan egyiptomiakat gyilkoló Jahve figurája mindennek ellenére nem idegen a kereszténységtől se, az erőszakos jelleget nem vesztette el ott sem. Szent Pál pl. teljes egyetértéssel, helyeslően beszél az egyiptomiak elpusztításáról: „Mert azt mondja az írás a Fáraónak hogy: ’Azért támasztottalak téged, hogy megmutassam benned az én hatalmamat, és hogy hirdessék az én nevemet az egész földön.” (Róm. 9, 17.) Isten maga volt az, aki megkeményítette a Fáraó szívét (Móz II. 7, 3.; 14, 4.; 14, 8.; 14, 17.), hogy nem engedje el a zsidókat, aztán megbüntette ezért a Fáraót az egész néppel együtt, mindezt azért, hogy demonstrálja a saját hatalmát. Látható ebből, hogy a felszínen szeretetet hirdető keresztény ideológiával szemben ennek semmi köze a szeretethez, a megértéshez és a toleranciához, a morálhoz pedig végképp. Isten léte nem a morál megalapozásának, hanem eltörlésének eszköze, az erőszak legitimációja. Amíg Istenben hiszünk, addig elfogadjuk azt is, hogy léteznek vagy létezhetnek cselekvési elvek vagy konkrét parancsok és törvények, amelyek közvetlenül ebből az isteni kinyilatkoztatásból származnak. Ezek a törvények viszont isteni eredetük miatt eleve felül helyezik magukat mindenféle racionális diskurzuson, ez pedig nem más, mint a terror működésmódja.

Van ezen túl még egy további, nagyon alapvető ok is, amely miatt a kereszténység és az erőszak olyan erősen összekapcsolódik. Ez pedig az, hogy a kereszténység nem csupán bizonyos elveket, létezőket tüntet ki transzcendensként, hanem ilyen valóságos, önazonos, transzcendens létezőként gondolja el a rosszat is, más szóval hisz a gonoszban. Előd István nagyívű, összefoglaló Katolikus Dogmatikájában ezt egyértelműen le is szögezi: „A gonosz lelkek létezésének és teremtettségének dogmáit a jó angyalokkal együtt bizonyítottuk,” illetve: „Hittétel, hogy a gonosz szellemeket Isten jónak teremtette, de ők saját magatartásuk következtében gonoszakká lettek.” [vi] A legnagyobb ördögűző egyébként maga Jézus volt, aki számos esetben távolított el démont az emberekből, egy alkalommal pedig disznónyájba küldte a kiűzött ördögöket (Mt. 8, 31-32; Mk. 5, 12-13; Lk, 31-32.) A Sátán Jézust is megkísértette, bár sikertelenül (Mt. 4, Lk. 4).

Ez a gonosz a kereszténység számára éppolyan metafizikus létező, mint az angyalok, mint Isten, vagy mint Platón számára az ideák. Ha hiszünk abban, hogy a gonosz létezik, és nekünk őellene kell küzdenünk, akkor bizony hajlamosak leszünk a legdurvább kegyetlenségre is. Ha ellenfelünk maga a Sátán, akkor nem kell visszariadnunk semmilyen szörnyűségtől. Az egyház a középkorban azért ítélt halálra égetett meg embereket, mert meg volt győződve arról, hogy azokat a Sátán szállta meg. A gonosz létezését a kereszténység ma is vallja, az erőszakhoz vezető ok tehát ma is éppenúgy megvan, mint a középkorban, ezen a felvilágosodás mit sem változtatott. Az erőszak lehetősége ma is fennáll, és csak a szekularizmus gátolja meg a vallást az erőszaktól.

A gonoszban való hit éppenúgy a szellemi restség eredménye, mint a fentebb említett „szakrálisban” való hit. A rossz valójában nem létezik transzcendens, szubsztanciális formában: a természeti (betegségek, katasztrófák) és az erkölcsi rossznak számtalan különböző oka van. Ezek ellen csakis úgy tudunk védekezni, ha megértjük ezeket az okokat és megoldásokat keresünk a problémákra. Ez nem csupán a természeti rossz természettudományos tanulmányozására vonatkozik: az erkölcsi rossznak is megvannak a maga nagyon bonyolult gyökerei az ember rendkívül összetett pszichéjében. Ez megerőltető és soha be nem fejezhető munkát jelent, ami óriási erőfeszítést igényel. A vallás viszont a gonosz lelkek létezésének feltételezésével itt is a szellemi restséget szolgálja, és lehetőséget ad az erőszakra. Ha a faluban kiönt a folyó, és elhullanak a tehenek, akkor nagy sokkal könnyebb a bajok eredetét a falu szélén élő asszonynak tulajdonítani, és őt boszorkányként megégetni, mint gátat építeni, és kitisztítani az istállókat, beismerve, hogy a tehenek pusztulásának a nem megfelelő tartás az oka. A boszorkány megégetésének két kellemes eredménye van: az egyik az, hogy megnyugszunk abban az illúzióban, hogy megoldottuk a problémát, a másik pedig az, hogy az erőszakos tettel levezettük a boszorkányon a belső feszültségünket. Ez nem más, mint bűnbakképzés. A Sátán figurájának kiötlésével a kereszténység az ilyen magatartásformákat bátorítja. A tudatlanság, agresszió, lelki restség remek szövetségest talál a Sátánban a saját fenntartására, legitimálására.

A metafizika, amely legerőteljesebb formájában a vallásban jut kifejeződésre, alapvetően erőszakos jelleggel bír. Az „igaz, örök” szószólójaként elnyomóként lép fel a pluralizmussal szemben, ez a metafizikai terror pedig konkrét kifejeződést nyer a fizikai erőszak formájában.

[i] TŐZSÉR János: Metafizika.

[ii] Friedrich NIETZSCHE: Adalék a morál genealógiájához. Ford. Romhányi Török Gábor. Holnap Kiadó, 1996. 86.

[iii] Gilles DELEUZE: Nietzsche és a filozófia. Ford. Moldvay Tamás. Gond-Holnap Kiadó, 1999. 16.

[iv] Szalai Miklós: Létezik-e Isten? Ateista érvek a mai angolszász filozófiában. L’Harmattan, Bp., 2005.

[v] Jorge Luis Borges: Valakiből senki. In.: Uő, Válogatott művei. Az örökkévalóság története. Esszék. Európa, Bp. 1999. 304-309.

[vi] Dr. ELŐD István: Katolikus dogmatika. Szent István Társulat, Bp., 1983. 126-127.

Feynmannak az utóbbi években több könyve jelent meg magyarul, úgy tűnik, hogy egy kis posztumusz istenítés kezdődött el. Persze nem olyan nagy baj, ha pont Feynmannak van ekkora népszerűsége, csak az a zavaró ebben, hogy például ezt a könyvet, amely életrajzi jellegű, nem életrajz, de nem is önéletrajz, mert bár Feynman van szerzőnek megjelölve, de valójában nem ő írta a könyvet. Ez azért nem tiszta dolog, mert ha Feynman s.k. írja le a történetet, akkor jobban megbízhatunk a hitelességében, mint ha valaki más. Pont ebben a könyvben is szerepel egy olyan visszaemlékezés, ahol Feymann bevallja (80. o,), hogy máshogy emlékezett egy konferencián elhangzottakra, mint ami a kiadott beszéd szövege volt. Nos, hát akkor mennyivel inkább pontatlan, ha más ír le egy törtlnetet emlékezetből, nevezetesen Ralph Leighton. De azért a könyv tesztett, és tudom ajánlani másoknak is.

Különösen a könyv eleje tetszett, mivel az egy reményteli gyermek, majd fiatalember friss, "lélekemelő" története.  Arról szól, hogy hogyan lett tudós, milyen tudományos gondolkodásmód volt a karrierje mögött, és ez hogyan ivódott bele gyerekkorában, különösen apja befolyása által. Itt több gondolkodásmódbeli elem előjön, és mindegyik személyes, mindannapi történetekben van előadva, melyek érdekesek, vagy tragikusak, de mindenképpen megragadják az olvasót.

Az egyetlen dolog, amit sajnálok, hogy Feynman nem tudja összekötni ezeket az életbeli történeteket a szakszerű tudományfilozófiával, mivel ez utóbbihoz nem ért. Pedig roppant hasznos lenne az, hogy amikor hétköznapi példákkal világítja meg a gondolkodását, akkor annak szakszerű megnevezését és magyarázatát is elmondja. Akárhogy is van igaza abban, hogy elméleti szempontból mindegy, hogy hogyan nevezzük a dolgokat, sőt, akár el se kell nevezni őket, de a névadás könnyű hivatkozást, struktúrálási lehetőségeket ad, ezáltal pedig könnyebben, hatékonyabban, precízebben lehet gondolkodni az adott témáról, mintha az egy címkézetlen összefüggéshalmaz. Egy tudományfilozófus a szakszavaival olyan gyors hivatkozásokat tesz, amely nagyon nagy összefüggéshalmazra utal, és ha ezt egy pár szóval el lehet intézni, akkor erre építve sokkal mélyebbre lehet eljutni a témáról való gondolkodásban. Ugye erre kiváló hivatkozási mód Newton bonmot-ja: "Óriások vállán állok."

Mindeközben amit Feymann elmond, az mind érdekes, és legtöbb esetben helyén is van a véleménye. Néha kicsit azért vitatkoznék vele. A 8. oldalon például megemlíti, hogy gyakori panasz az, hogy a tudós szétboncolja a szép dolgokat. Itt nagyon gyorsan lehet hivatkozni John Keatsre, aki azzal vádolta Newtont, hogy a szivárvány titkának megfejtésével megfosztotta az embereket annak varázsától. És aztán Dawkins "Unweaving the Rainbow" c. könyvére, amely címében pont erre hivatkozik, és erről a kérdésről szól. Persze Feynman Dawkinsra nem hivatkozhatott volna, csak Keatsre. 

Dawkins és én is nagyrészt Feynmannal értek egyet, a megértés összességében nem rombolja le a szép dolgokat, illetve elmélyült szépséget adhat a dolgoknak. De azért kiegészíteném ezt, mert ez önmagában nem lenne pontos. Szerintem azért van abban valami, hogy a megértés, és par excellence a tudomány bizonyos naiv szépséget, varázst rombol. Tényleg elveszi az emberektől a rózsaszín köd örömét. Egy tudományosan művelt ember tényleg nem tud olyan gyermeki naivitással nézni a világra, mint a naiv gyermek. Tényleg, a szivárványban sem látunk csodát, és ettől valamit elvesztünk. Kár lenne ezt tagadni. Csak ugye a naivitásban, amely varázst és csodát lát sok helyen az is benne foglaltatik, hogy nagyon sok veszélyes tudatlanság jűr vele. Ehelyet a tudás egész biztosan nagyon sok haszonnal jár, többek között a veszélyek elkerülésével is. És akkor ezen túl lehet még azt mondani, hogy a tudás, az a szemlélet ahogy a tudós látja és érti a természetet, az egy olyan fajta nem naiv, hanem értő szépséget ad neki, amelytől viszont a tudatlan van megfosztva. Mert nem csak a csodának, varázsnak van szépsége, hanem a megértésnek, az átlátásnak, az ebből fakadó tudatosságnak is van egy hallatlan szépsége. Így egészíteném ki Feynman gondolatát, aki a témát elég egyszerűen adta elő, hogy a tudás nem rombol, csak hozzáad. 

A 11. oldalon, amikor a madarak tollászkodásáról ír, és arról, hogy gyerekkorában az apja hogyan járta végig vele az erről való gondolkodást, akkor a tudományos hipotézis, levezetés, ellenőrzés, azaz empirikus tesztelés ciklusát mutatja be, anélkül, hogy ezt így megnevezné. Szerintem tényleg elragadó, ahogy ez a példa rávilágít a tudományos módszer fontosságára és használhatóságára. "Csodálatos", ahogy Feynman az életrajzával rámutat arra, hogy igenis lehet a hétköznapokban is tudományosan gondolkodni, sőt, ez nagyon okos, cool dolog, míg valami tudománytalan hülyeséget hinni a madarak tollászkodásáról égő lenne. Fantasztikus, hogy Feynman példával jár elől, hogy igenis a mindennapi életben is gyártsunk hipotéziseket, de levezetések és további megfigyelések útján teszteljük azokat, és ne féljük módosítani, vagy elvetni azokat! És  itt látjuk, hogy jobb, ha meg tudjuk nevezni, miről van itt szó szaknyelven. Mert ugye ha valaki valami empirikusan ellenőrizetlen hitben hisz, akkor mennyivel egyszerűbb neki azt mondani kritikának, hogy "de ez nincs empirikusan tesztelve", mintha nincs erre szavad, és körülményesen kell megfogalmaznod, mi a problémád vele.

A 28. oldalon említi azt az elvet, hogy semmiféle tekintélyt nem tisztelt. Itt is finomítani kell a dolgon. Vannak ugyanis szakértői tekintélyek, akiket olyan értelemben érdemes tisztelni, hogy lehet adni a véleményükre, ha szakmabeli kérdésről van szó. Bizonyos emberek a szakmabeli tudásukkal, teljesítményükkel bizonyos bizalmat kivívtak maguknak. Persze ők nem feltélenül a munkahelyi főnökök, és pláne nem a papok vagy a pápa. Ez utóbbiak mögött ugyanis nincs szakmabeli teljesítmény, a főnököknél meg vegyes a helyzet, és valamennyire más a felállás is. Ezt most nem boncolom tovább.

Hasonló a címbeli elv, amelyet Adele fogalmaz meg Feymannak. Egyébként az elején még Feymann volt liberálisabb, és Adele konzervatívabb. Ez az elv számomra szimpatikus, de nem általánosítható. Szerintem az habitus, ézlés, életszemlélet, embertípus kérdése, hogy valaki alkalmazkodóbb, vagy különc alak. Az alkalmazkodó alakokat én mondjuk unom, de önmagában ez nem mondható hibának. Nem kötelező mindenkinek érdekesnek lenni, és ha valakinek nincs más hibája, akkor én az ilyenekbe már bele se szoktam kötni. Nem kell megbántani az ilyen embereket, ők is emberek.

A 30, oldalon a helyesírás fontosságát kritizálja, mivel ez csupán az emberek egymás közötti megállapodásának kérdése. Ebben igaza van. Sőt, azt is lehet mondani, hogy a helyesírási szabályok be nem tartása nem veszélyezteti egy szöveg megértését. Egyetértek, a helyesírás még csak nem is olyan fontos konvenció. Ezért én magam is például rászoktam arra az internetes divatra, hogy nem írom nagy kezdőbetűvel a mondatot, mert annak sincs jelentősége. Másrészt viszont a helyesírást megtanulni, betartani nem nagy ügy, és akárhogy is nincs jelentősége, azért zavarók a hibák. Szóval igyekszek helyesen írni. hiszen nem nagy ügy. Ha valaki például az igekötős igéket külön írja, akkor az azért mond az illetőről valamit, mert ez egy egyszerű szabály. Ha azt nem tudja, hogy egy ritkán használt összetett szót egybe kell-e írni, az kevésbé jelentős dolog.

A 33. oldalon ír a hazugságról, ésm hogy Arlene-nel megfogadták, soha nem hazudnak. Ez így egy extrém dolog, és a könyvben elő is jön az, hogy mikor kérdéses az, hogy nem kellene-e bevállalni a kegyes hazugságot. Arlene esetében végül elég egyértelmű, hogy nem kellett volna, Feynman mégis megteszi, ahogy sokan mások is megtették volna a helyében. És akkor mit mondhatunk arról, hogy ha nem egy Arlene típusú ember az, aki haldoklik?! Szerintem azt ki lehet mondani, hogy általában a több őszinteségen alapuló társas kapcsolat vagy társadalom jobban tud működni, mert van bizalom, és nem megy el annyi energia a hazugságokra. De ezt mindenkire érvényes elvként kijelenteni nem lehet.

A 35. oldalon ír arról, hogy az emberek megsértődnek, ha bírálatot kapnak. Ez nem egy nagy bölcsesség, de szomorú, hogy tényleg mennyire így van. Társadalmunkban még ma is, és Magyarországon még inkább, a kritikát szinte sehol nem veszik jónéven. Bűrmelyik Facebook oldalon, ha kritizálsz, akkor vagy le se szarnak, vagy kidobnak. Ugyanez van bármelyik újság vagy portál szerkesztőségében, az index.hu-n, a blog.hu-n. Ha bármit mondasz nekik, amitől nekik is jobb lesz, akkor nemhogy megköszönnék, hanem még te jársz rosszul.

A 39. oldalon jön az, hogy Feymann hazudik Arlene-nek, aki azt válaszolja, a rokonainak, hogy ha Feynman mondta, "akkor hiszek neki." Itt van a kegyes hazugság kérdéses esete. De van itt egy másik dolog, ami közvetlenül kapcsolódik ehhez a bloghoz. A hívők sokszor vetik fel, hogy bizalom nélkül nem lehet élni, és, hogy a bizalom is egy hit. Holott - és ez egy jó demonstráció erre - a helyesen adagolt bizalom, az bizony ugyanúgy empirikus-logikai, mint a tudományos tudás. Ugyanúgy arról van szó, hogy ha valaki N esetben nem hazudott, akkor konfirmáltnak vesszük, hogy megbízható. És a példa nem cáfolja a párhuzamot sem, hiszen ahogy a tudományos tudás is cáfolódhat sok igazolás után egy meglepő esetben (ld. pl. a Michelson-Morley kísérletet). Hasonlóan, néha csalódhatunk abban, akiben bízunk. A nem hit alapon megadott bizalom azonban mégis megvéd minket attól, hogy még többet csalódjunk.

Feynman a 24. oldalon vallja be, hogy  ateista és a 25. oldalon alkalmazza a Mikulás párhuzamot a hitre. Ez számomra a napokban ott köszönt vissza, amikor Szentpétery Péter a Korunk c. folyóírat májusi számában kikel az ellen, hogy az ateisták ilyen párhuzamokat alkalmaznak. Miközben Szentpétery semmi érvet nem mond, csak felháborodik. Azt sem érti meg, hogy a párhuzam egy szempontból áll, ez pedig az empirikus igazoltság szempontja, és sok más szempontból lehet különbség, de az mind irreleváns egy hipotézis elfogadása szempontjából. Irreleváns, ha értelmesen gondolkodunk erről, és nem érzelmileg elfogultan.

A 33, oldalon említi, hogy nem vették fel a Columbiára a zsidó kvóta miatt. Ez nem vág ennek a blognak a témájába, csak meglepődtem, hogy az Egyesült Államokban volt zsidótörvény.

Az 51. oldalon írja, hogy az esztétikum szabályait nem lehet megfogalmazni. Itt Feynman nem elég racionális. De lehet, hogy ez csak leighton véleménye, és akkor itt látszik, miért nem jó ez, hogy Leighton Feynman nevében ír önéletrajzot. Nos, én magam sem vagyok nagy esztéta, de az esztétika szabályait, deskritpív szabályokat meg lehet fogalmazni. Sőt, ezeknek evolúcis magyarázatát is sokszor meg lehet adni. Például tudjuk, hogy azért is szeretjük a szimmetrikus alakzatokat, mert a természetben a szimmetria a testi épséget jelzi, az asszimetria pedig mutációt, vagy egyéb betegséget, vagy kárt.

A könyv elején nem csak az a jó, hogy egy tudós neveltetését és fiatalkori pályafutását ismerjük meg, hanem nekem az is üdítő volt, hogy egy szerintem jellemzően amerikai könnyed mentalitást is sugároz. Ez nyilvánvalóan megtörik Arlene halálának leírásával, bár Feynman ebben sem az a kelet-európai mérhetetlen tragikusságba temetkező szemlélettet képviseli. Magát a halált rövidre zárja, sokat mesél a halál előtti pozitív dolgokról. Ugyanakkor nem embertelen, mert egy morzsányi momentumban azért megemlékezik arról, milyen fájdalmas volt ez számára.

Maga az a tény, hogy második feleségét alig említi a könyvben, szerintem sokat mond erről a tragédiáról. Lehet, hogy óriásit tévedek, de nekem az a sejtésem. hogy Gweneth személyében egy bizonyára rendes társat, vígaszt talált. Szépnek is tűnik. De róla Feynmannak nincs mit ondani. Ez pedig árulkodó.

Az 54. oldalon Arlene halálával kapcsolatban írja, hogy ahelyett, hogy azt mondaná: "miért bánt el velünk így az isten", úgy fogta fel a dolgot, hogy "a mi esetünk az élet véletlen balszerencséje volt". Ugyanis senki nem tudja a választ a kérdésre, és így értelmetlen ezen tépelődni. Ehhez tenném hozzá, hogy itt a blogon volt nemrég erről a kérdésről egy post, ahol Koós István felvetette ugyanezt a kérdést. Én itt most ennek kapcsán úgy fogalmaznék, hogy Feynman felfogása láthatóan hozzásegítette ahhoz, hogy a tragédia után tartalmas életet éljen, és a tépelődés, amire úgyse talált volna választ, nem vitte volna előrébb. Mivel isten hozzáférhetetlen (valószínűleg azért, mert nincs), ezért nem fog válaszolni, illetve nem fogunk választ kapni az ilyen miértekre. Akkor pedig mi értelme?! Másrészt, a tragédiáért valakit okolni csak akkor lehet, ha létezik isten. A személytelen Univerzumot nem lehet. Ha pedig felfogjuk, hogy senki nem hibás ezért, akkor belenyugodhatunk, hogy ez egy balszerencse volt. Természetesen egy lehetséges dolog lenne ezért valakit okolni, és ez egy bizonyos rövidlátó módon, de rövid távon ideálisabb megoldás volna a pszichés problémára. 

Csakhogy több gond is van ezzel. Ehhez vagy feltételezni kéne egy gonosz istent, amit a nagy világvallások nem tesznek. Vagy feltételezni kéne egy okot, amiért egy ilyen tragédia jogos büntetés. De ez megint nem megy, ha egyszer nincs ilyen ok. Ha egyszer Feynman és Arlene nem követtek el egetverő bűnt, akkor ez nem működik. Az a verzió, hogy Feynman elkezdi alaptalanul okolni magát, az lehetne a keresztény vagy zsidó hit "megoldása". Ez jellemző is rá. Az önmarcangoló, bűntudatkultusz. No de ez nem az igaz megoldás. Ez egy vesztes társadalom felfogása, és az istenit csak ide vezethet, jóra nem. Szóval ez a gondolatom arról, hogy az istenhit mennyire segít a halál vagy nmás tragédiák feldolgozásában: nagyon kétséges, hogy segítene, viszont nagyon sok negatív pszichológiai játszmához vezethet és szokott is ide vezetni.

A 72. oldal környékén olyan banalitások szerepelnek, mint, hogy miféle szállodában mit látott Feynman az ablakban. Ezt abszolút nem kell publikálni, maga Feynman szerintem nem is publikálta volna. Ez a Feynman-kultusz része.

A könyv második, terjedelmes része a Challenger katasztrófa kivizsgálásáról szól, ezt most el se olvastam, mert technikai. Mondhat sokat a NASA működéséről, de ez most annyira nem érdekel, hogy ennyit olvassak róla. A legvlgln van még egy beszéd, amely igen érdekes.

A beszéd címe az, hogy "Mit ér a tudomány?". Elvben ez a tudomány hasznosságáról szólna, Feynman ezzel is kezdi, de aztán kicsit szerteágazó, nem összefogott lesz a beszéd, néha a logikája is bicsaklik. Nem precíz, naiv, nem szakszerű. Ez van abból, hogy egy hozzá nem értő fizikus ír a tudományról általában, tehát tudományfilozófiai kérdésekről. Amit egyébként a 250. el is ismer. Ennek ellenére szerintem egy ilyen beszédet sokan sokkal lelkesebben olvasnak, és egyetértenek vele, mint egy szakszerű cikket ugyanerről a kérdésről. Ez is kultuszjelenség. Az emberek azt hiszik, aki fizikából Nobel díjat kap, az ért a tudományfilozófiához is. Valamicskét persze ért, nem teljesen idegen a terület.

A szerteágazó téma miatt Feynman majdnem az összes nagy kérdést felveti, amit itt fel szoktunk vetni, mint a tudományfilozófia különféle kérdései, az erkölcs, az élet értelme. Kissé csapongó minderről ilyen röviden beszélni.

A 251. oldalon helyesen látja, hogy a tudomány eszköz, hogy mire használjuk, az erkölcsi kérdés, és ez nem tudományos kérdés. A tudomány értéke abban rejlik, hogy megadja a döntés lehetőségét, lehetőségeket ad nekünk, melyek tudomány nélkül nem léteznének, nem lennének a lehetséges határain belül. Ez egyébként egy nagyon jó megfogalmazás a címbeli kérdésre. Ha Feynman csak ennyit mondott volna, akkor a címnél maradt volna, és jót is mondott volna. Őszintén szólva az a gondolat, hogy a tudomány lehetőség, és a lehetőség önmagában érték, nagyon jó. Ezt még tovább lehet fejteni, hogy ez a lehetőség szabadságot jelent, és a szabadság az, ami szűmunkra érték.

A 252. oldalon hoz egy jó példát tulajdonképpen arra a problémára, melyet fentebb, a 8. oldalon már felvetett. Itt az a válasza, hogy a tudományos magyarázat a gravitációról sokkal érdekesebb mint az, hogy a Földetteknőcök tartják a hátukon. 

A 254. oldalon ezt már tovább tódítja, és a tudomány vallási élményéről beszél. Itt már spirituális, afféle Carl Saganos. Ez szerintem már tulzás. A tudomány iránti vallásos rajongás kifejtésével persze választ ad arra, hogy a tudományos magyarázat elveszi a naiv varázst, és ad helyette egy másik varázst, de ha ez ugyanúgy vallásos jellegű, akkor az nem haladás. Szerintem elég itt arról beszélni, hogy a gravitációs magyarázat megértése szellemi teljesítényként egyszerűen olyan dolog, amire büszkék lehetünk. A vallásos elragadtatás azzal fenyeget, hogy a hívők jogosan mondhatják, hogy a tudomány is egy vallás. Néhány tudós hasonló, elragadtatott szövege labdát ad fel nekik. Persze mi ezt elutasíthatjuk, hogy pár tudós csak kivétel, de felesleges  ezt a labdát feladni nekik.

A 255. oldalon bemutat egy roppant érdekes tényt és gondolatot, miszerint az emberi elmében, ahogy az egész emberi testben állandóan cserélődnek az atomok és molekulák, olyannyira, hogy bizonyos idő múltán elmondhatjuk, hogy minden molekula lecserélődött. Ez pedig azt jelenti, hogy a személyiség, az én, a gondolkodás úgy biztos nem az anyaghoz kapcsolódik, hogy magukhoz az atomokhoz. Persze ezt egy hívő is felhozhatja, mert az ő válasza, hogy akkor az emberi én, a gondolkodás, a tudat, a "lélek", transzcendens. De a fizikalista is meg tudja védeni az elméletét: az ént a tudatot, a gondolkodást nem az atomok, és nem a molekulák jelentik, hanem a magasabb struktúrák. A konnekcionista paradigma szerint a neuronok hálózatának struktúrája az, amiben a memóriák, a tudat, az én rejlik. Ez egyébként a többszörös megvalósíthatóság elve.

A 256. oldalon van egy érdekes gondolat a népnevelésről. Feynman azt mondja, a szemléletet - és itt a tudományos szemléletről van szó - korán kell beoltani a gyerekekbe. Amikor az egyetemre járnak, késő beoltani őket ezzel a szellemmel. Ez ma, Magyarországon azért fontos dolog, mert az egyházak most a kezükbe kaparintották sok gyerek nevelését. Tehát bele moshatják az agyukba a hit szellemét. És tényleg kérdéses, hogy az ilyen agymosott gyerekekből milyen arányban lehet értelmes, felnőtt ateista, illetve tudunk-e bármit is tenni azért, hogy ez így alakuljon, vagy akkor már tényleg késő? Ha késő, akkor az iskolák egyházasításának a megengedése katasztrófális hiba.

A 256. ír arról, hogy mindig teret kell adni a kételkedésnek, nincs abszolút bizonyosság a tudományos elméletek mögött. Ez immár majd száz éve trivialitás, a popperi kritikai racionalizmus ezt régóta tudatosította. Feynman is nyilván innen vette, közvetlenül, közvetve, de kár, hogy Feymnann erre így nem tudott hivatkozni, valószínűleg nem volt tudatában annak, hogy honnan veszi ezeket a gondolatokat.

Ugyanezen az oldalon ír megint a népművelés kérdésében egy érdekes gondolatot, azt veti fel, hogy vajon az általános közoktatás korában mindenkiből Voltaire lenne? Ugye itt arról van szó, hogy a közoktatás önmagában nem elég a csodához. Nem csak Voltaire nem lesz abból, aki már tud olvasni, de még ahhoz sem elég, hogy értelmes ember váljon belőle, ha hiányzik a megfelelő érdeklődés, szorgalom, intelligencia és a közoktatáson túl az önművelés. És kritikus, fontos kérdés lenne, hogy hogy lehet ezen segíteni. Nagyon nehezen. Jó tanárokkal, jó szülőkkel, jó ismeretterjesztőkkel, jó könyvekkel, jó blogokkal, jó filmekkel, jó programokkal, jó műzeumokkal, jó ötletekkel lehet. No de mindehhez kellenek értelmes emberek, tehát a kígyó kissé a farkéba harap. Hogy lehet ennyire kevés értelmes emberből sok értelmes embert csinálni?!

A 257, oldalon kifejti, hogy a természettudományok nem tanítanak meg minket arra, hogy mi a rossz és mi a jó. De ez Feynmannál nem a tudomány támadása. Sok hívőnél vagy a tudományt kritizálónál olvashatunk ilyen témadást, de ez nemtelen. Ugyanis ahogy már sokszor kifejtettem, ahogy egy megfelelő tudományfilozófia műveltséggel az ember ismeri, és ez is közhely, a tudománynak ez nem feladat. Ha nem feladata, akkor viszont nem hibája, ha nem teljesíti. A jó és rossz kérdésének relativista felgosásával, az egyetlen helyes felfogással azt is tudjuk, miért nem lehet feladata, sőt, miért nem feladata semmelyik intézménynek, hogy a jó és rossz kérdését másoknak megválaszolja. Ez mindenki magánügye. Erkölcsre szisztematikusan nevelni csak a szülők joga. Mindenki másnak csak opcionális befolyása lehet valakire ebben a krédésben.

A 258. oldaon jön az élet értelme kérdés.  Mi az értelme az egésznek? Feynman szerint fogalmunk nincs, de megtalálhatjuk a továbbvezető utat. Ez itt úgy hangzik, mintha lenne egy helyes út, amit meg kell találni. Mintha az életnek volna egyetlen helyes értelme. Holott mi nem megtaláljuk, hanem építjük az utat. Ugye itt a az élet céljáról van szó, nem a tudományról. Az élet célja pedig sok embernek sokféle, és még egy embernél is sok tényezőből áll össze. Helyes útról itt beszélni nem lehet. De ezt már sokszor kifejtettem.

A minap Dijonban jártam, és az ottani Musee des Beaux-Arts-ban eltöltöttem pár órát. Ennek a postnak három célja lesz. Az egyik egy pár humorosnak szánt kép megosztása. Ezzel nem tudom, mennyire érek el célt, mert hát humorban ízlések és pofonok. A Brian életével például biztosan nem versenyezhetek, mivel a filmes eszközökkel, és színészi tehettséggel  nem rendelkezek, és nem is szándékozok most humoros filmet forgatni. Van viszont két másik mondandóm. Az egyik kérdés az, hogy mit kezdjen egy ateista az ilyen alkotásokkal, nelyekkel még mindig tele vannak a múzeumok. A másik pedig az, hogy végül is amit kifigurázok itt a képeken, és ami mindenképpen megmosolyogtató egy modern embernek, az kapcsolódik ahhoz, hogy a vallás azért mára már nevetségessé vált.

Hosszabban kifejtve, ott tartottam, hogy Dijonban jártam, volt rá egy napom, hogy ott nézelődjek, és hát ez a múzeum is belefért. Annál is inkább, mert végül is nem csak ikonok voltak a múzeumban, hanem modern festészet, szobrok is, és mindez végül is egy kastélyban foglalt helyet, a hercegi kastélyban, a városközpontban, ami szép volt, és érdekelt.

Itt a bizonyíték, hogy ész nélkül is lehet imádkozni.:) Retable de Saint Marguerite

Korábban nem nagyon mentem volna be egy olyan kiállításra, amely ennyi ikonról szól. Pontosabban eddig mindig is úgy gondoltam, hogy minek mennék be, unalmas, művészetnek nem igazán nagy művészet. A stílustól természetes módon írtózom, még az ábrázolt személyek sem szimpatikusak, és akkor erre jön még az is, hogy vallásról van szó.

Jean Restout: Le bapteme du Christ

De most így adódott, és kitaláltam, hogy ahelyett, hogy szenvednék, vagy végigrohannék az ikonos részeken, kitalálom, hogy hogyan szórakozzak. És ekkor jött az ötlet, hogy hát keresgéljünk a képeken abszurd, furcsa részleteket. Így magamban jót mulatva néztem végig a kiállítást, amelynek, mint mondtam voltak egyébként érdekes részei is. A magyar Szépművészetiben is ki lehet próbálni.

La nativite

Na most az olvasók egy jelentős része erre persze azt mondja, kulturbunkó vagyok, mert most mit gúnyolódok én itt a művészeten. Csakhogy, kezdjük először is azzal, hogy a középkorban és az újkorban eme képek egy jelentős része ugyanolyan tömegtermeléssel készültek, mint ma mondjuk a reklámplakátok. Ez nem igazán művészet.

La Présentation de la Vierge au temple

Másodszor, számomra ez az ábrázoló "művészet", amely azonban még a perspektívikus ábrázolást sem találta fel, primitív. Helyenként ugye még az arányosságra sem ügyeltek, vagy arra, hogy a kisbaba hiteles legyen. Hasonlóan a cselekmény, az emberek, arcvonások, a helyzet ábrázolásának hitelességére sem ügyeltek. Néha az érzésekre igen, de sokszor azok is nagyon abszurd módon jelentek meg.

Saint Fridolin, abbe de Sackingen

Na most én nagyon jól tudom, hogy a művészettörténetben jártasak olyan érvekkel tudnak jönni, hogy ennek a kornak ez volt az ábrázolásmódja, és, hogy még valóban nem volt fejlett a festészet, másrészt azzal, hogy nem is volt a realizmus a céljuk, mert tanításokat akartak megjeleníteni az embereknek.

Retable de Sainte Marguerite

Amin itt még az iróniám alapul, hogy a különféle történetek elképzelése is teljesen gyermekded. És tudom, még itt is lehet azzal védekezni, hogy de hát a fogadóközönség volt az, amelynek ilyen szinten kellett ábrázolni a dolgokat. No de én ezt nem fogadom el indoknak. Nem fogadom el, hogy ennyire le kelljen ereszkedni az emberek tudatlanságához. Nem fogadom el, hogy becsüljem, és művészetnek nevezzem azt, hogy egyszerű. tudatlanságban tartott emberekkel primitív eszközökkel agymosást végeztek. Hasonlóan nem fogadom el egyébként a primitív ateista mémeket sem.

Továbbá persze azt is gondolom, hogy itt nem csak a befogadóközönség elképzelései voltak gyermekdedek, hanem bizony az alkotóké is, sőt, a papoké is. Mi több, azt mondom, hogy egyáltalán, senkinek sem volt komoly elképzelése a vallásról, ugyanis az egész keresztény vallás végül is úgy gyerekes, ahogy van. Erre néhány egyszerű művész vagy a buta közönség már csak keveset tett rá.

Adoration des Mages

Végül is az evangéliumi történetnek nincs olyan verziója, amely ne volna nevetségesen gyermekes, Ádámmal és Évával, a szűz fogantatással, a születéssel, a mágusokkal együtt. Majdnem ugyanennyire gyermekmese szintű a feltámadás története, és sok másik szentről szóló történet. Nem csak az ábrázolásuk gyerekmese, hanem maga a történet is az. Amit ezek a képek jól illusztrálnak, és ami a kifigurázás alapja az az, hogy a keresztény vallás, és persze a többi is bizony semennyivel nem komolyabb elképzelések, mint a gyerekmesék, ezért néha még össze is keverendek velük, így kerülnek például sárkányok a Bibliába, vagy az ikonokra.

Guido Reni: Adam et Eve

Azt gondolom, eme képek sokszor bizony azért abszurdak, mert a festőnek reálisan elképzelhetetlen dolgot kellett ábrázolnia. És azért volt reálisan elképzelhetetlen a dolog, mert valóban abszurditásokból állt az egész mese is.

 Rubens:L'entree du Christ a Jerusalem

A modern kor hívői persze megpróbálnak a Bibliából sok mindent metaforikussá tenni, az egész keresztény vallás a deizmus előretörésén keresztül megpróbált egy komolyabb elmélet felé váltani, de mára már ez a deizmus is mevetságessá vált, és eközben a katolikus egyház keze a másik oldalon még mindig belelóg Jézuska bilijébe.

Ott repül a sült galamb! A kép valójában: Cornelisz: "Saint Trinite"

Úgyhogy nem, nem lehet lekulturbunkózni, mert ismerem e "művészetet", és tudom, milyen ideológia van mögötte, csak nem veszem be.

Rubens: Le lavement des pieds

Na most persze a Rubens képeknél a viccelődést kicsit könnyebben kell venni, ő azért nem méltatlanul híres festő, a képei tényleg valamennyivel jobbak, csak hát csipkelődni akkor is van mit azon, amit ábrázolnak.

Csiki-csiki-csiki-csiki. Carle van Loo: Saint Georges terrassant le dragon

Természetesen ez a felfogás nem kötelező az ateistáknak. Nyilván lehetnek ateisták, akik akár szerethetik is az ikonokat, vagy még inkább elképzelhető, hogy valaki szereti Rubens képeit. Sokan nyilván ezeket a képeket elfogadják művészetnek. Én speciel nem szeretem őket, soszor nagyon sablonosnak, unalmasnak, lehangolónak érzem őket, és koránt sem vagyok hajlandó elfogadni ezeket akkora nagy művészetnek, csak, mert telepakoltak van velük egy múzeumot, és elfelejtették kirámolni.

Variations on a thought.