Gyerekkoromban, amikor még hittem Istenben, és jártam templomba, a nagyobb ünnepekkor meg kellett gyónnom, és áldoznom is. Ezt már keresztény emberként sem igen szerettem, és eléggé idegenkedtem is tőle.

Először is nem értettem, hogy miért kell gyónni. Mi változik azzal, ha bemegyek egy sötét fülkébe, és fojtott hangon elmondom, hogy csúnyán beszéltem, vagy fejbe vágtam az osztálytársamat? Miképpen változtat ezen az, ha elmondok két Miatyánkot megy egy Üdvözlégyet, amit a gyóntatóm penitenciaként kirótt rám? Ha valóban összeverekedtem a társammal, akkor nem inkább tőle kellene bocsánatot kérnem?

De a gyónásánál különösebb dolog az azt követő áldozás. A mise csúcspontján a pap előveszi az ostyát, és átváltoztatja Krisztus testévé, amit a hívők megesznek. Ez az orálszadisztikus motívum valahogy meglehetősen groteszk vonása a kereszténységnek. Ez persze Előd István Katolikus Dogmatikája szerint „hittitok”, vagyis olyasmi, amit eleve nem lehet megérteni. Egyébként innen származik a mesék „hókuszpókusz” szava is: amikor a középkorban a latin nyelvű misén a pap átváltoztatta az ostyát a „Christus corpus,” vagyis „Krisztus teste” szókapcsolat kíséretében, a latinul nem tudó hívők ezt hallották „hókuszpókusz” varázsigének. Mellesleg az sem volt világos számomra már gyerekkoromban, hogy miért nem szabad egy órával áldozás előtt enni. Nem mintha ez nagy idő lenne, de hogyan jött ki az egy óra? Miért pont egy óra? Bizonyos orvosi beavatkozások előtt léteznek ilyesfajta, biológiailag érthető tiltások, de milyen módon árthat a fél órával az áldozás előtt bevitt rántotta az ostyának? Ennek nyilvánvalóan semmi értelme nincs.

Előd István Dogmatika-könyve szerint Jézus eukarisztikus jelenléte a liturgia középpontja, maga a liturgia. A hívők testi valóságában veszik magukhoz Krisztust, aki „testi táplálékként szívódik fel bennük” (348). Számomra eléggé érthetetlen a testnek ez a hangsúlyozása e kannibál szokás kapcsán. Ahogy János Evangéliumának morbid soraiban olvashatjuk: „Monda azért nékik Jézus: Bizony, bizony mondom néktek: nem Mózes adta néktek a mennyei kenyeret, hanem az én Atyám adja majd néktek az igaz mennyei kenyeret. Mert az az Istennek kenyere, a mely a mennyből száll alá, és életet ad a világnak. Mondának azért néki: Uram, mindenkor add nékünk ezt a kenyeret! Jézus pedig monda nékik: Én vagyok az életnek ama kenyere; a ki hozzám jő, semmiképpen meg nem éhezi, és a ki hisz benne, meg nem szomjúhozik soha.” (Jn. 6, 32-35.) A kereszténység szerint a testi világ alantasabb, kisebb értékű a lelkinél. A test a bűn, a csábítás melegágya. De akkor miért nem elég a hívőknek a Szentlélek, aki egyfajta anyagtalan szubsztanciaként, immateriális fényként jut el hozzájuk, hogy Isten kegyelmét közvetítse? Krisztus viszont hangsúlyozottan testiként van jelen az eukarisztiában. Ez nagyon furcsa, és eléggé ellenmondásos.

Mégis, bizonyos mértékben ez az elképzelés magyarázható lenne abban az esetben, ha az egyház azt állítaná, hogy az ostya a misén szimbolikusan változik át Krisztus testévé. Ebben az esetben ezt az aktust egyfajta fikcióként lehetne felfogni, amely azonban hatással lehet a hívők valóságos lelki életére. Hasonlóképpen, ahogy egy művészeti fikció esetében történik: tudjuk, hogy a műalkotás világa nem valóság, mégis azonosulunk a hősökkel, és mélyen átéljük az ő érzelmeiket. A nézők beülnek a Titanicra, és elsírják magukat, amikor Jack Dawson megfagy a jeges vízben, annak ellenére, hogy tudjuk: Leonrado di Caprionak, a karaktert játszó színésznek valójában semmi baja nem lett, ma is vígan forgat Hollywoodban. Az ember a valóságban is elérzékenyül Rómeó és Júlia történetén, pedig nem kétséges, hogy ezek a csodálatos fiatalok csak egy több száz éve halott művész agyszüleményei. Hasonlóképpen lehetne a helyzet az oltáriszentséggel is: a hívők tudják, hogy amit a paptól kapnak, az nem Krisztus valóságos teste, hanem annak csak szimbolikus helyettesítője, mégis úgy veszik magukhoz, mintha szakrális, isteni objektum lenne. Emiatt úgy érzik, átjárja őket Isten, ez boldogsággal tölti el a lelküket, és felelősséget jelent a továbbiakra, hogy az Isten által kijelölt ösvényen haladjanak.

Csakhogy Előd István könyve ezzel az elképzeléssel nemigen ért egyet. A 349. oldalon a következő meglepő sorokat olvashatjuk: „Egyes hittudósok azt is szeretnék kifejezésre juttatni, hogy Jézus testi-lelki valóságának lényege (szubsztanciája) szerint, de nem testi láthatóságában, hanem a kenyér és a bor ’színében’ van jelen a szentostyában, mint ahogy a dolgok lényege mindig külsejük, színeik, járulékaik (akcidenseik) mögé rejtőzik. Ezek a hittudósok szomatikus jelenlét helyett vagy egyszerűen szubsztanciális, vagy szubsztanciális-szómatikus jelenlétet emlegetnek.”

Miről is van szó? A Dogmatika itt Arisztotelész szubsztancia-akcidencia fogalompárját használja. A szubsztancia fogalmát Arisztotelész vezette be, önazonos lényeget jelent. A dolgoknak van lényegük, ami azzá teszi őket, amik, és vannak a lényeghez képest külsődlegesnek tűnő tulajdonságok, az akcidensek. A szubsztancia fogalma peresze önmagában igen problematikus elképzelés, Nietzsche pl. elég erősen vitatta az ilyesfajta metafizikus elképzeléseket, de itt most nem erről akarok beszélni. Itt egy általam nagyon kedvelt filozófiai áttekintést hívok segítségül, Arno Anzembacher Bevezetés a filozófiába c. könyvét. (Cartaphilus, Bp., 2001.) A szubsztancia változatlan lényeg, az akcidens viszont olyan jellemzője viszont az, hogy változhat. Egy labda akcidense lehet pl. a szín vagy a minta: ha egy kék labda színét (akcidensét) megváltoztatjuk mondjuk kékre, attól az még labda marad. Anzembacher azonban hangsúlyozza: a szubsztanciát mégis az akcidensei határozzák meg, azok teszik létezővé, akcidensek hiányában a szubsztancia nem lenne semmi. A labdának pl. akcidense a gömbölyű forma is: ami nem gömbölyű, az nem labda. Egy téglalap alakú felfújt tárgy lehet pl. gumimatrac vagy ülő alkalmatosság, de labda nem.

Mit mond ezzel szemben Előd István Dogmatikája? Azt, hogy valaminek a szubsztanciája független lehet az akcidensektől, sőt az akcidensek elfedik az adott dolog szubsztanciáját, mivel a szubsztancia elrejtőzik mögéjük. Ez nyilvánvalóan teljes értelmetlenség. Ezek szerint amikor az ostyát a pap átváltoztatja, annak megváltozik a szubsztanciája, miközben az akcidensei nem, illetve ezek az akcidensek elrejtik előlünk az ostya igazi szubsztanciáját. Vagyis az ostyából úgy lesz Jézus teste, hogy közben megmarad ostyának. Az ostya színe, íze, molekuláris összetétele ugyanaz marad, de mégis Jézus teste, húsa lesz belőle. Olyan ez, mintha látnánk pl. egy állatot, és megfigyelnénk, hogy a mérete, mozgása, alakja megfelel egy kutyáénak, csontot eszik és ugat, de ennek ellenére azt állítanánk, hogy az adott élőlény szubsztanciája szerint mégsem kutya, hanem egy tehén vagy pl. egy teve.

Engem ez az egésze elképzelés gyermekkorom kedves bábfigurájára, Hakapeszi Makira emlékeztet. A marionet-majom a Zsebtévé adásaiban találkozott Hiszékeny úrral, és minden ilyen találkozáskor egy tábla csoki ellenében eladott neki valamiféle csaló találmány. Pl. egy olyan gyógyszert, amitől Hiszékeny Úr láthatatlanná válik, elmúlik a dadogása, megszépül, stb. Természetesen semmilyen mágikus megújulás nem történt. Ezt hiszékeny Úr észre is vette, és szóvá is tette, hogy nem érzékel semmit a majom által ígért csodákból. És mindig itt vált érdekessé a történet: Hiszékeny Úr ellenvetését követően Hakapeszi Makinak ugyanis mégis sikerült meggyőznie üzletfelét, hogy a saját érzékelésese a józan ész ellenére a csoda megtörtént. Lehet, hogy Hiszékeny Úr a saját fülével hallja, hogy még mindig dadog, mások viszont édes csacsogásnak fogják érezni a szavait.

Nos, valami hasonló történik az oltáriszentséggel is. Az átváltoztatáskor ugyan nem történik semmi, a hívők és az átváltoztatást végző pap mégis elhitetik önmagukkal, hogy végbement a változás. Ez a képtelenség pedig lényegében leképezi a kereszténység más abszurditásait is. Így pl. Jézus annak idején megígérte, hogy az akkor élő emberek életében be fog következni a második eljövetele. Azóta eltelt kétezer év, és nem történt semmi, ami fényesen bizonyítja Jézus szavainak valótlanságát. Jézus megváltotta a világot a bűnöktől, ennek ellenére bűnök ugyanúgy vannak (meg népirtás, vérengzés – elég, ha csak a most folyó zsidó-palesztin háborúra gondolunk), és a bűnöknek büntetése is van: továbbra is létezik pokol. Tehát semmilyen megváltás, semmilyen változás nem történt, ahogy a szentmisén sem történik semmi. Ám ez nem zavarja a hívőket, ők hisznek a csodában. Hiszékeny Úrnak semmi nem elég, hogy belássa a tévedését, és szembenézzen a valósággal.