Ez a poszt Nietzsche filozófiájának egy szeletét mutatja be néhány alapfogalom: a metafizika-kritika, a genealógia, valamint a hatalomra törő akarat értelmezésével, és az Adalék a morál genealógiájához c. könyvet helyezi fókuszba. Egy olyan blogon, amely dominánsan tudományfilozófiai megközelítésben, az analitikus filozófia alapján bírálja a vallást, írásom talán érdekes lehet, mivel egy egészen eltérő nézőpontot kínál ugyanehhez a kritikához.

Nietzschéről tudni kell, hogy nem alkotott tételesen kidolgozott filozófiát, nem volt rendszerépítő teoretikus. Olyannyira nem, hogy művei nem koherens szövegek, hanem rövidebb-hosszabb egységek lazán összefüggő halmazai, vissza-visszatérő témákkal. Hagyományos értelemben vett könyvből csak kettőt hagyott ránk: A tragédia születését és az Adalékok a morál genealógiájához címűt. Nietzsche gondolkodása meglehetősen szerteágazó, és sokféle témát érint, pl. a morál, a szubjektum, a lélek, a nyelv, a kereszténység problémaköreit. A közös mag, amelynek ezek a témák a különböző változataiként jelennek meg, a metafizika-kritika. Ebben az írásban én a szóban forgó kritikának a morálfilozófiai és valláskritikai vonatkozását mutatom be, amelyet Nietzsche a genealógiai elemzés révén végez el.

 A METAFIZIKA FOGALMA

A metafizika fogalma nagyjából kétféle értelemben használatos a filozófiában. A terminus több ezer éves karrierje Arisztotelész hasonló című könyvétől indul. Ebben a műben Arisztotelész egy olyan tudomány tervezetét nyújtja, amely a konkrét létezők tulajdonságaival foglalkozó résztudományok alapjait képező bölcseletként definiálható. Ez az alapbölcsesség a létezők legvégső elveit kutatja, vagyis a létezővel mint létezővel foglalkozik. Ebben a tudományban a létezőt szubsztanciaként, tehát önazonos, lezárt lényegiségként lehet meghatározni. A végső tudomány „az eredeti és első okok tudománya” is (Első könyv, harmadik fejezet), Arisztotelész itt fejti ki a négy okról és a mozgásról szóló elgondolását. A metafizika végeredményben tehát a dolgok absztrakt kategóriákban való megragadását nyújtja. Arisztotelész terminológiája, miután arab közvetítéssel újra felfedezték a középkori gondolkodók, egyben a keresztény bölcselet nyelvének alaprétegébe is beépült, és Szent Tamás aktus-potencia tanában lényeges átértelmezésen esett át.

Nietzsche számára viszont egészen mást jelent a metafizika. A metafizika itt azt a jellegzetes, az egész nyugati világot meghatározó, az ógörög és a keresztény gondolkodásban is meghatározó elgondolást jelöli, amely önazonos, abszolút lényegiségek feltételezésére alapul. A metafizikus szemléletben (kezdve legnagyobb képviselőjével, Szókratésszel, aki Jézus Krisztus mellett Nietzsche legnagyobb ellensége) a változékony érzéki világon túl létezik egy másik, érzékfeletti valóság, amely időtlenség jellemez, és értékesebb, „igazabb” az általunk megtapasztalhatónál. Ez egyrészt természetfeletti létezők tartománya, amik lehetnek az ideák (Szókratésznél, Platónnál), vagy a keresztény túlvilág Istennel és az angyalokkal. Míg az érzéki lét romlandó válzozékony, addig ez a másik világ az örök, keletkezetlen dolgok birodalma. Másrészt a metafizikus gondolkodás az érzékfeletti világ feltételezésével nem csak ideák vagy immateriális intellektusok létezését állítja, hanem transzcendens értékekét is, élükön az olyan morális jelegű fenoménekkel, mint pl. a jóság, igazság, szeretet, stb. Platón szerint az ideák között a jó a legalapvetőbb, Jézus pedig a szeretetről beszél. Nietzsche ennek a metafizikus képzelgésnek a lerombolását viszi végbe, de kritikája kiterjed még a metafizika egy sor más vonatkozására is, mint pl. az a hitünk, hogy a személyiségünk önazonos, szubsztanciális lényegiség, vagy hogy létezik a testtől független lélek.

GENEALÓGIA

A morális értékek destrukciójának eszköze Nietzsche kezében a genealógia. A genealógia szó jelentése leszármazás, a genealógiai elemzés tehát egy folyamat időbeli lefolyásának elbeszélése, ám a morál genealógiája Nietzschénél nem a hagyományos értelemben vett történetíráskánt jelenik meg. Nincsenek konkrét történelmi adatok és referenciák, a genealógia inkább egyfajta filozófiai cselekvésmód, ami az öröknek tételezett morális fenoméneket mint történeti konstrukciókat írja le, és ezzel lerombolja állandóságuknak és transzcendens eredetüknek illúzióját. A transzcendens értékek önazonosságának kritikája tehát az idő dimenziójában megy végbe. A jó és a rossz nem az érzékfeletti világ örök értékei, hanem olyasmik, amiknek az identitása alapvetően megváltozott az idők során. Nem arról van szó tehát, hogy az idők során ezen értékek teleologikus módon kifejlődtek az időben, ahogy egy növény kifejlődik a magból, hanem arról, hogy a morális értékeknek nincs igazi, „valódi” jelentésük. A könyvben Nietzsche ezt a folyamatot mutatja be. A genealógia tehát nem egy lineáris történet megalkotása, nem egy önazonos lényegiség létrejöttének bemutatása, hanem lényegében destrukció: a morál bevett és magától értetődőnek tekintett fogalmának lerombolása, és ez Nietzschénél egyet jelent e kereszténység kritikájával.

Nietzsche a jóról beszélve mindenekelőtt megfosztja a fogalmat a mai értelemben vett morális értelmétől. A jó eredeti értelme szerinte egészen más volt. Eredetileg az erősek és a hatalmasok nevezték magukat jónak, akik figyelmüket nem saját személyük felé fordították, hanem aktív, cselekvő módon léteztek a világban. Jó volt az, aki másokat uralma alá hajtott vagy elpusztított: a nemes ember és a kegyetlen, vérszomjas harcos, aki az ellenfél leigázásában saját erejét élvezte, aki a harcban és a győzelemben diadalmasan igent mondott önmaga létére. Ezzel a jóval állt szemben a rossz, a leigázott, a rabszolga, vagyis mindaz, ami közönséges, hitvány, erőtlen, tehetetlen, cselekvésre képtelen. Az előbbit Nietzsche ragadozóként, előkelőként, hősként írja le, míg az utóbbi a nyáj, a csorda embere, vagy éppen szolgalélek. Egy történelmi metaforával Róma és Júdea kettőseként is jelölhető ez az ellentét.

Nietzsche filozófiájában ezen a ponton fontossá válik egy másik ellentétpár is, mégpedig az emlékezés és a felejtés kettőse. Nietzsche megfordítja e fogalmakhoz kapcsolódó hagyományos és magától értetődőnek tekintett értékbeli hierarchiát: a felejtés nála pozitív terminus, amely hozzásegíti ez embert ahhoz, hogy a kínzó emlékektől megszabadulva a jelenben éljen és a jövő felé forduljon, cselekvő módon létezzen. A felejtés tehát aktív erő, amely mind társadalmilag (Nietzsche ezt a történettudomány kapcsán fejti ki), mind az egyedi személy szintjén az erő és a cselekvés lehetőségének szolgálója. Az emlékezés ezzel szemben a múlt fogságába ejti az embert. A nemesek és erősek rendelkeztek a felejtés képességével: nem őrizték a sérelmeiket, haragjukat rögtön megtorolták, aztán nem foglalkoztak vele többet. Nem volt mély belső világuk, energiáik kifelé fordultak. A gyengék ezzel szemben az emlékezés aktusát gyakorolják: elmerülnek a sérelmeikben, amelyeket gyomorbajosként emésztgetnek örökké, vég nélkül kérődznek fájdalmas emlékeiken, haragjukat és bosszújukat gyengeségükben tudják kielégíteni, így állandóan dédelgetik magukban a gyűlöletüket az erősekkel szemben. Ez az érzés a neheztelés, a híres nietzschei ressentiment. Ezekből a sérelmekből alakult ki a belső világ, a „lélek”, és persze a mai értelemben vett morál is. (Érdemes hangsúlyozni: ahogy Nietzsche olyan sok esetben forgatja fel az értékek bevettnek vett hierarchiáját, úgy a sokra becsült belső világot és a tudatot is megfosztja glóriájától, ahogy egyébként egy más vonalon Freud is tette ezt.)

Mivel agressziójukat nem tudták kifelé irányulva levezetni, az agresszió befelé fordult, és ebből a saját személy ellen irányuló agresszív ösztönkésztetésből lett a lelkiismeret-furdalás és az aszkéta ideál. Az ember elvesztette eredeti egészségét, életörömét, és szenvedni kezdett önmagától. Az ilyen emberekből alakult ki a papi kaszt, amely Nietzsche szerint a legmegvetendőbb minden létező között, mivel mélységesen beteges és életellenes magatartást képvisel. „Amint ismeretes, a papok a leggonoszabb ellenségek és miért? Mert ők a legtehetetlenebbek. A tehetetlenségből alakul ki náluk a legádázabb, legmérgezőbb gyűlölet.” (Nietzsche 1996. 29.) Ezek az álszent képmutatók önmagukat szelídnek és visszafogottnak mutatják, ám belül abban reménykednek, hogy egyszer ők lesznek az urak, az erősek, akik majd bosszút állnak azokon, akiket gyűlölnek; alig várják az ítélet napját, amikor majd ők lesznek erősek, és Isten szörnyű haraggal sújt le az ellenségeikre. Nietzsche ezzel kapcsolatban hosszan idéz egy szövegrészletet Tertullianustól, aki gyönyörködve részletezi, milyen kínok között fognak szenvedni a pogányok pokolban, ő pedig hogyan fog örvendezni, amikor majd látja őket elmerülni a lángokban (Nietzsche 1996. 50-53.)

A zsidó-keresztény vallás nem más, mint a hitványak, a rabszolgák, a tehetetlenek bosszúja az erősökön. A gyengék a lét reaktív aspektusát képezik az erősek, a nemesek aktivitásával szemben. Erőtlenek és képtelenek a cselekvésre, ám tele vannak bosszúvággyal és mélységes gyűlölettel. A hitványak olyan módon győzedelmeskednek, hogy megfordítják az értékek hierarchiáját: a saját erőtlenségüket erénynek hazudják, mintha ez a passzivitás nem tehetetlenség, hanem aktív visszafogottság lenne. Saját nyomorúságukat Isten általi próbatételként magyarázzák, mondván: Isten azt bünteti, akit szeret. Az erőseket pedig gonosznak írják le. A jó értelmét a zsidó-keresztény vallás ellentétére változtatta, és míg a jó eredeti ellentétpárja a hitvány, az erőtlen volt, most a „gonosz” tölti be ezt a szerepet. Hogy miért elfogadhatatlan mindez, azt Nietzsche a ragadozó madarak és a bárányok metaforáján keresztül érzékelteti. A ragadozó nem tehet mást, mint hogy prédává teszi és elpusztítja a nála gyengébbet, a bárány pedig kénytelen elszenvedni a madár által elkövetetett erőszakot. A madár nem tehet mást, mivel ereje és ösztöne erre készteti: így volt ez eredetileg az emberek között is, és ekképpen volt rendjén. A bárány értelmezése szerint viszont a ragadozó saját akaratából cselekszik, és ezzel gonosztettet követ el, míg ő maga valójában nem tehetetlen, hanem szelíd és jó, mintha a tehetetlenség valami szándékos tevékenység lenne. A gyengeség tehát erénynek tűnik föl.

ÉRTELMEZÉS ÉS HATALOMRA TÖRŐ AKARAT

A kereszténység kritikája és a genealógia Nietzschénél a metafizikus gondolkodás egy másik jellemzőjének kritikájával is összefügg, mégpedig azzal a vélekedésünkkel, hogy a látszatok mögött lényegek vannak, melyek megszervezik, létrehozzák a látszatokat, és megnyilvánulnak azokban. Ilyen a szubsztanciáról szóló arisztotelészi tan, amely szerint a dolgok lényegekként gondolhatók el. Szintén ilyen. az az érzetünk, hogy a természeti folyamatok vagy emberi cselekvések mögött meghatározható célok, okok működnek; hogy a kulturális jelenségeknek, intézményeknek, különböző társadalmi gyakorlatoknak vagy az irodalmi műveknek egyértelmű, önazonos értelmük, jelentésük van; hogy létezik egy alapvető ok vagy funkció, aminek szolgálatában létrejöttek, és ez azonos azzal, amit jelenleg betöltenek. Ezek ugyanolyan mély metafizikai meggyőződések, mint az ideákba vagy az örök morális értékekbe vetett hitünk.

Nietzsche szerint a jelenségeknek önmagukban nincs jelentésük, értelmük. Itt lép be a képbe Nietzsche filozófiájának egyik kulcsfogalma, a hatalomra törő akarat, amely több szinten is működik. Az egyik szint kétségtelenül az egyedi élőlény szintje, amely a hatalmat a saját túlélésére és erősödésére hasznosítja. Van azonban az akaratnak egy másik formája is, amely az egyedi élőlény felett, átfogóbb módon létezik. Ilyenek a különböző világnézetek, amelyek szintén ilyen hatalomra törő akaratként értelmezhetők. Ezek olyan módon fejtik ki uralmukat, hogy kisajátítják a jelenségeket, megfosztják azokat korábbi jelentésüktől, és a sajátjukkal látják el azokat. A hatalomra törő akarat olyan módon érvényesíti erejét, hogy a saját értelmezését és értékelését kényszeríti a dolgokra. A hatlom lényegében tehát nem más, mint interpretáció és értékelési mód. Ez történt a „jó” esetében is, amelyet a zsidó-keresztény vallás megfosztott előző jelentésétől, és a sajátjával látott el.

Nietzsche így fogalmazza meg ezt a gondolatot a könyvben: „arról van szó, hogy valamely dolog keletkezésének oka, ill. annak hasznosság, valóságos használata és besorolása célok rendszerébe teljes egészében különbözik egymástól; hogy egy már meglévő, valahogy megszületett dolgot egy fölöttes hatalom mindig új meg új módon értelmez, más módon használ föl; birtokba vesz, alakít át valamely új használat céljaira; hogy a szerves világban minden történés leigázás és uralom folyományaként megy végbe, és minen leigázás és uralom egy újbóli értelmezés (…)” (Nietzsche 19996. 86.) A konkrét jelenség, amely kapcsán Nietzsche itt elmondja mindezt, a büntetés társadalmi gyakorlata. A büntetés eredetileg csupán arra szolgált, hogy a bűnösnek okozott fájdalom révén kárpótolja a kárvallottat. Ha pl. az adós nem tudta visszafizetni a kölcsönkért pénzt, a másik fél levághatott egy darabot az adós testéből, amelynek mérete arányban állt az adósság mértékével. Nietzsche szerint ugyanis a kegyetlenség és a szenvedés látványa eredetileg a gyönyör érzetét keltette, és „amikor az emberiség még nem szégyellte a kegyetlenségét, az élet boldogabb volt a földön” (Nietszche 1996. 72).  Az adós megbüntetése örömöt okozott a hitelezőnek, ami kompenzálta a kér által okozott fájdalmat. A büntetésnek tehát semmi köze nem volt a belső világhoz, ma viszont, a lélek és a tudat korában a büntetés jelentése megváltozott: a büntetéssel az a célunk, hogy, hogy a büntetés eltérítse a bűnös belső motivációit. Egy társadalmi gyakorlat ilyen módon teljesen megváltozott jelentést kapott.

Nietzsche szerint tehát nincsenek jelenségek és lényegiségek, nincsenek „igazi” lényegek és „örök értékek”, hanem csupán különböző perspektívák léteznek. A dolgoknak nincs önmagukban értelmük, hanem csakis azok a hatalomra törő interpretációk (világnézetek) látják el őket értelemmel, amik a saját értelmezésükkel hozzáférhetővé teszik számunkra a világot, és így érvényesítik a saját hatalmukat. A világ nem létezik „önmagában” valamilyen módon, hanem kizárólag ezen interpretációkon keresztül válik hozzáférhetővé számunkra. A perspektívák között pedig nincs „igazabb”, „helyesebb”, hanem csakis erősebb van és gyengébb van, amely jobban vagy kevésbé tudja érvényesíteni saját erejét. Deleuze ezt így fogalmazza meg a Nietzschéről szóló könvében: „Általánosságban véve egy dolog története a dolgot megszállva tartó erők egymásra következése, é a dolgot megszállva tartó erők egymás mellett létezése.” (Deleuze 1999. 16)

A keresztény vallás tehát egy ilyesfajta perspektíva, amely kisajátítja és a maga módján értelmezi a dolgokat. A feladat az, hogy az ember szétzúzza ezeket az értékeket és újakat alkosson helyettük. Deleuze azzal kezdi a Nietzschéről szóló könyvét, hogy hangsúlyozza: Nietzsche számára a filozófia, az értékelés és az értelmezés ugyanaz a cselekvés.

HATÁS

Végezetül néhány szót szeretnék szólni Nietzschének a későbbi nemzedékekre gyakorolt hatásáról. E már nem tartozik szorosan az ateizmus és a kereszténység témájához, viszont a metafizika-kritika történetéhez igen, és fontos ahhoz, hogy kerek legyen az eddig elmondottakról alkotott képünk. Az a gondolat, hogy nincsenek metafizikai létezők és értékek, sem más értelemben vett lényegiségek, hanem csupán interpretációk pluralitása, alapvető hatással volt az utóbbi évek filozófiájára, legalábbis az ún. posztstrukturalista irányzatokra, mint pl. a hermeneutika vagy a dekonstrukció; olyan filozófusokra, mint pl. Jean-Francois Lyotard, Jacques Derrida, Paul de Man, Michel Foucault. Ez a hatás kiterjed a nyelvfilozófiára, az irodalomelméletre és az irodalom gyakorlatára is. (Ez persze nem jelenti azt, hogy az adott elméleti szerzők és irodalmárok csakis Nietzsche hatása alatt alkottak.)

Korábban feltételezték, hogy az irodalmi műnek van egy olyan jelentése, amely azonos a szerző által szándékolt („intencionált”), kimondani kívánt tartalommal. Ez a képzet egyébként a romantika korában alakult ki, amikor a művet a szerző élményeként, a belső világ kifejeződéseként fogták fel, és sokakban még ma is él ez a felfogás. Nietzsche után azonban ma már egyetértünk abban, hogy az értelmezésben éppolyan fontos az a kontextus, amelyben befogadják a művet, így a szövegeknek nincs önazonos értelmük, hanem időben változhat. Példának okáért Jókai egyes regényeit olvashatjuk nagy nemzeti mítoszként és erkölcsi példázatként (ez az oka annak, hogy annyi izgalmas regény közül az általános iskolában éppen A kőszívű ember fiai a kötelező olvasmány), de olvashatjuk szimpla kalandregénként is, ahogyan az utóbbi évek értelmezői buzdítanak rá. Más értékeket és más történetet kapunk, ha másként tekintünk a szövegre.

A perspektivikusság gondolata az irodalom gyakorlatában is fontos szerephez jutott. Míg a 19. századi nagyregények elbeszélésmódjára dominánsan az ún. mindentudó elbeszélő jelenléte volt jellemző, addig a 20. században az elbeszélő fokozatosan elvesztette a történet feletti uralmát. Így jelentek meg olyan elbeszélésmódok, amikben a narrátornak korlátozott az általa előadottakkal kapcsolatban a kompetenciája, esetleg nem megbízható a történetmesélő. Más esetekben pedig különböző perspektívákból ismerhetjük meg a történetet, mint pl. William Faulkner regényében, a Hang és tébolyban, ahol ugyanazokat az eseményeket négy különböző szereplő meséli el egymás után, sokszor pedig a történet több különböző mesélő vagy értelmező egymásban foglalt nézőpontján keresztül jut el az olvasóhoz, jellemzően pl. Eco műveiben. A magyar irodalomban ez a játék először Ottlik Géza regényében, az Iskola a határon c. könyvben jelent meg, ahol az elsődleges elbeszélő és az egyik szereplő, Medve visszaemlékezéseinek kettős perspektívájában idéződnek fel a múltbeli események.    

IRODALOM

• Friedrich NIETZSHE: Adalék a morál genealógiájához. Ford. Romhányi Török Gábor. Holnap Kiadó, 1996.
• Gilles DELEUZE: IETZSCHE ÉS A FILOZÓFIA. Ford. Moldvay Tamás. Gond-Holnap Kiadó, 1999.