Engem személy szerint általában nem nagyon foglalkoztat a melegek témája, de az utóbbi napokban annak ellenére, hogy nagyon keveset nézek a televízióban híreket, meglehetősen sokat hallottam a Pride fesztiválról és az azzal kapcsolatos megnyilvánulásokról (illetve inkább csak tegnap este a Hír TV-n, de az is épp elég volt). Emiatt szeretnék röviden hangot adni néhány dolognak, ami engem zavar az üggyel kapcsolatban. Itt látható is egy videó, ami kapcsán a bejegyzést írtam.
Úgy gondolom, mindenkinek joga van ahhoz, hogy boldog legyen, mindegy, hogyan és milyen módon, mindaddig, amíg ezzel nem sért másokat. Lényegtelen, hogy valaki azonos vagy ellenkező neművel találja-e meg ezt a vágyott állapotot, a kiegyensúlyozott, harmonikus életet. Ahhoz viszont senkinek nincs joga vagy erkölcsi alapja, hogy embertársai magánéletébe, intim szférájába belemásszon, hogy minősítsen, kioktasson másokat, és megmondva, mi „normális,” mi „erkölcsös” és mi nem az. Emiatt nem szimpatizálok azzal, hogy a keresztény egyház az azonos neműek közötti kapcsolatot bűnnek nyilvánítja, mivel bűnnek csak azt lehet tekinteni, ami másoknak árt. Az egyház, amennyire tudom, Ádám és Éva történetére hivatkozik, mondván, Isten az embert férfinak és nőnek teremtette. Nem egyszer hallottam már a „szellemességet”, miszerint az Úr „Ádámot és Évát teremtett, és nem Ádámot és Bélát.” Az ilyen elmésségeket én messzemenően primitívnek tartom, és mélyen elítélem. Egyrészt mert kirekesztőek és korlátoltak, másfelől pedig azért, mert műveletlenségről tesznek tanúbizonyságot. Aki olvasta ugyanis a Bibliát, az tudja, hogy a nagy könyv nem csupán az azonos neműek közötti monogám kapcsolatra kínál példát, hanem pl, a többnejűségre, mivel Jákobnak, Dávidnak, Salamonnak több felesége is volt, emiatt bibliai alapon a többnejűség elismerése érdekében éppúgy lehetne kampányolni, mint a monogám társkapcsolat mellett érvelni, úgyhogy ebben a tekintetben a Biblia egyáltalán nem alap semmiféle családmodellre. (Egyébként Jókai Mórnak van is egy regénye, A három márványfej (1887), amelynek szereplői a két feleséggel kötött házasság intézményének elfogadtatásáért küzdenek, bibliai alapon, éppen Dávid király házaséletére hivatkozva). Sőt a Bibliában a vérfertőzésre is akad példa, és egyáltalán nem elítélő jelleggel: Lótnak a saját lányaitól születettek gyermekei (Móz. I. 19, 30-38). A Biblia szerint tehát a vérfertőzés is normális dolog, pedig ez az egyik legerősebb tabu a társadalmunkban.
Másfelől viszont bennem a Pride felvonulás is kelt némi visszatetszést. Mindenekelőtt arra a jelenetre gondolok, amikor egy fiatalember papi ruhában, az egyházi személyeket gúnyolva vonult fel, kezében egy képpel, amin a Nagy Magyarország képe volt látható, rajta egy nagy férfi nemi szerv kontúrjával. Ami a vallást illeti, nem értek egyet azzal a nézettel, hogy a vallásnak különösebb tisztelet járna. A vallás, esetünkben a kereszténység egy megalapozatlan, önellentmondásos nézetrendszer, ami hajlamos a kirekesztésre, és amit nem tisztelettel, hanem kritikával kell illetni. De értelmes, alapos kritikával, egy észérvekkel folyó, felnőtt emberhez méltó vitában. Végül is homo sapiensek vagyunk, nem pedig amőbák az őslevesben, sem neandervölgyiek a mocsárban. Én személy szerint itt a blogon az ilyen vitákkal kapcsolatban elolvastam számos vallási témájú könyvet, és igyekeztem megfogalmazni azokkal kapcsolatban az ellenérzéseimet, mint pl. Karl Rahner, Előd István Katolikus Dogmatikája, Paul Tillich, Szent Ágoston, Szent Tamás és mások. Csak ez a járható út egy társadalmi vitában, és csak ez a konfliktusok, eltérő nézetek ütköztetésének elfogadható módja.
A papi ruhába öltözött felvonuló hőstette volt a Nagy Magyarországot ábrázoló, fallosszal lefedett kép mutogatása is. Nem értem, ennek mi köze van a melegek ügyéhez, de ha már ezt a képet mutogatta a felvonuló, néhány mondatot erről is akarok szólni. Nem igazán hiszek a „Nagymagyarország” meg a „kétezer éves múlt” mítoszában, nem vagyok nacionalista, és végképp irtózom a sumeroktól meg az egyiptomiaktól származó magyarság őrült mítoszaitól. Tudjuk, hogy a „nemzet” fogalma a francia forradalomban született, a nemzetállamok mint a történelmi elbeszélés szubjektumai a modernségben jöttek létre, és ekkortól beszélhetünk a mai értelemben vett történelemről is. Nem véletlen, hogy Széchenyinek, Aranynak, Petőfinek és társaiknak olyan keményen meg kellett küzdeni egy olyan nemzetfogalomért, ami a közös nyelv alapján egyesíti az embereket, és nem pedig a származás alapján (nem a nemesi nemzet). Nem igazán értek a történelemhez, de tudom, hogy a Nagymagyarország kérdése sem ilyen egyszerű kérdés: amikor a modernségben a magyarság öntudatra ébredt és mint kollektív szubjektumra, „nemzetre” kezdett önmagára tekinteni, akkor ugyanez történt a területén élő egyéb népekkel is, akik szintén igényt tartottak önálló területre, országra.
De ez nem jelenti azt, hogy pl. igazságos volt Trianon, vagy hogy a nemzeti közösség és az anyanyelvünk ne érdemelné meg azt, hogy komolyan vegyük és tiszteletben tartsuk azt. A hazánknak semmilyen képét nem kellene nemiszervekkel befeketíteni, sem a mait, sem a régit, még ha nem is hiszünk igazán ez utóbbi eszméjében. A nemzeti hovatartozás nem jelent erényt, egyik nemzet sem magasabb rendű sem biológiailag, sem metafizikailag a többinél. A nemzet mint metafizikai entitás elképzelése számomra tehát elfogadhatatlan, de tiszteletben tartandó mint bizonyos kulturális hagyományok, művészeti értékek összessége, és tiszteletet érdemel az anyanyelvünk is, ez a felettébb bonyolult nyelv is, nem azért, mert értékesebb más nyelveknél, hanem azért, mert ez a miénk.
Sőt, nem csupán az ország térképére, hanem semmire sem lenne szabad ilyen ábrákat rajzolni. Nem a jelképek összemázolásával kell küzdenünk olyan nézetek ellen, amikkel nem értünk egyet, hanem értelmes, okos gondolatokkal. Az alpáriság, ocsmányság, trágárság semmilyen összefüggésben nem elfogadható, a primitívség az primitívség. Ugyanez a helyzet a gúnyolódással és mások öncélú sértegetésével. Ha az a gondunk a vallással, hogy nem értelmes érvekre, hanem vak kinyilatkoztatásra épül, akkor azt kell megmutatnunk, hogy a mi kritikánk okosabb és ésszerűbb, mint az, amit kifogásolunk. Ha valamivel nem értünk egyet, akkor azzal szemben az értelem fegyverével kell küzdenünk, nem pedig gusztustalankodással, ízléstelenséggel és gúnyolódással. Az ilyesfajta kőkorszaki, ősprimitív megnyilvánulások elfogadhatatlanok, akármelyik oldalról is jönnek, és akármi ellen irányulnak is.
Az ilyen akciók eredményeképpen csak az történik, hogy az egész kommunikáció elcsúszik ostoba frázisok puffogtatásává, és mindenkit eltol az üres szélsőségek irányába. Amennyire látom, a politikusok mindegyike valamelyik ilyen szélsőséges álláspont védelmében szólal meg, nem nagyon akadnak, akik képesek lennének árnyalatok érzékelésére, megkülönböztetésére. Juhász Péter pl. az említett vallásgyalázó megnyilvánulást a szólásszabadsággal hozta összefüggésbe. Ezen az alapon a „buzizás” is a szólásszabadság része, ezt is el kell fogadni. A vallásgyalázás és a buzizás szélső pólusai között valójában ott van az értelmes diskurzus lehetősége, de az ilyen egysejtű kommunikáció elszippantja a megszólalókat erről a sávról.
Végezetül még annyit, hogy nem igazán szimpatizálok a Pride-dal egy más okból sem. Nem értem, miért pride a neve a rendezvénynek. Mi is az, amire büszkék a felvonulók? Amire egy ember büszke lehet, az csakis a személyes teljesítménye. A szexuális irányultság nem teljesítmény, nem is választás dolga. El kell fogadni az azonos neműek kapcsolatát, de nem mint teljesítményt, hanem mint adott dolgot. Ha ezt a büszkeséggel kapcsoljuk össze, akkor szerintem félremagyarázzuk az egészet. A videón egy fiatal nő arról beszél, hogy szeretné, ha ő nyilvánosan csókolózhatna a barátnőjével. Szerintem viszont senki ne csókolózzon nyilvánosan, akár meleg, akár heteroszexuális. Engem ugyanis egyáltalán nem érdekel senki intim, szexuális élete, és nem tapintatból, ahogy nem is irigységből, hanem azért, mert a szerelmi élet kívülről nézve a szerelem nem feltétlenül olyan gusztusos, mint annak a számára, aki éppen benne van. Vannak dolgok, amik nem tartoznak a nyilvánosságra, én pedig szeretnék kimaradni abból, hogy más emberek testnedvcserését kelljen néznem. Nem kellene a szexualitást az utcára vinni. Azért gondolom, hogy mindenki szexuális és intim életének kijár a tisztelet, éppen azért mert ez intim dolog. Intim dolog, ezért nem szabad beleavatkozni. Ennek az éremnek viszont éppen az a másik oldala, hogy mások se akarjanak engem beleavatni ebbe az intimitásba. Van elég dolog, ami leköti az energiámat, sok minden foglalkoztat, a mások szexuális szokásai iránt való érdeklődés nem tartozik ezek közé.
