Ateista Klub

-1. Ábra: a nürnbergi vas szűz (iron maiden)

Rothenburg ob der Tauberban (mert több is van ám) egy szép, őszi szombat délelőtt Frankfurtba menet álltam meg. Reggelen indultam Lindauból, és estére ígértem a barátaimnak az érkezést. És ha már ennyit utaztam, akkor útközben is meg akartam nézni pár dolgot. Én így szoktam ezt csinálni. Ám Rothenburgot előre nem terveztem be, csak útközben gondoltam egyet, és lehajtottam az autópályáról. Nagyon idilli kis középkori városka, várfalakkal, fa lakóházakkal, amilyenek a legromantikusabb német kisvárosok. Van itt egyébként egy karácsony múzeum, és bolt is, ahol vagy ezer négyzetméteren csak karácsonyi kellékeket lehet venni. Van orrba-szájba tényleg minden, sőt, mindenből minimum tízféle termék.

Az is eléggé véletlen, hogy Rothenburgban végül a terror múzeumot is megnéztem, mert valójában középkori kriminál-múzeum a neve, és még az sem derült ki a GPS-ből, hogy középkori. Így nem volt igazán csábító a POI. Azt. hogy középkori csak akkor láttam, amikor odaértem, és a bejárat előtt is kalodák voltak.

A kiállítás valójában nagyrészt a középkori bűnözésről szól, igen jelentős mértékben foglalkozik a kínzásokkal és büntetésekkel. Egy nagyon kis mértékben más dolgokkal is, mint például a gyönyörűen megírt céhes levelekkel, vagy a pápaválasztással, Mindenesetre számomra telitalálat volt (nem, nem vagyok szadista:), és nagyon örültem, hogy mégiscsak odamentem megnézni.

A kiállítás több emeleten, rengeteg szobán vezet át, és tényleg nagyon sok kiállítási darabot szedtek össze a világ minden részéről. Így például kalodából is nagyon sok volt, vagy büntetésként használt vasálarcokból, de erényövből is volt vagy három.

Sajnos a kiállítás nem választotta ketté az egyházi és világi büntetést, tehát az inkvizíciót és a világi büntetés-végrehajtást. Másrészt viszont a középkori egyházállamokban a kettő annyira összefüggött. hogy talán lényegtelen is. A világi törvények is nagyon jelentős részt vallási alapúak voltak, a vallásból vették a konzervativizmusukat (ld. 0. ábra). Másrészt, mint ismeretes, az inkvizíció halálbüntetéseit a világi hatalom hajtotta végre.

0. ábra: Mint tudjuk, a kereszténység a szeretet vallása. "Felebaráti" kézszorítók.

Franciaországban korábban egy egészen hasonló, de ad-hoc kiállítást láttam, még az is lehet, hogy Rothenburgból vitték oda az "emléktárgyak" egy részét. A rothenburgi volt természetesen a nagyobb tárlat, teljesen meg voltam elégedve azzal, hogy tudtak újat mutatni. Miután azon már nem lepődtem meg, milyen embertelen volt a kínzás, vagy a büntetés, milyen hülyeségeket voltak képesek büntetni, azon még mindig meglepődtem, hogy például a büntetéseknek milyen sok módozata volt. Ezek sokszor kapcsolódtak a bűnhöz, és ahhoz illettek, sokszor viszont csak azt tudom mondani, hogy a büntetések kitalálóinak perverz fantáziáját "dicsérik". Mintha ezek az emberek élvezték volna a büntetések kitalálását.

1. Ábra: büntetésként használt álarcok igazolják a középkori büntetés perverzióját.

A kisebb büntetéseknél kifejezetten adtak arra, hogy fantáziadús módon szégyenítsék meg a "bűnöst". Például szamáron kellett lovagolni, vagy voltak ezek a vasálarcok, vagy egy rossz zenésznek egy trombitaszerű kalodába tették a kezét. Ez utóbbi arra is példa, hogy micsoda hülyeségért büntettek, ma egyszerűen az emberekre bízzuk, hogy mit nem hallgatnak meg, de arra is példa, hogy nem elégedtek meg a büntetéssel, kifejezetten arra játszottak, hogy az illető nevetségessé váljon és szenvedjen.

2. Ábra: ezt a trombita-kalodát rossz zenészeknek kellett viselniük. Ez demonstrálja a középkori büntetés kegyetlen értelmetlenségét.

A nem annyira hívőkkel szemben is intoleránsak voltak. Nem is kellett eretneknek lenni, elég volt elaludni a templomban, hogy egy kolonc-rózsafűzért kapjon az ember, amely nagy, és nehéz is volt, továbbá megintcsak megszégyenítő.

3. Ábra: rózsafűzér, amelyet például a templomban elalvóknak kellett viselniük. Ez van vagy egy méteres.

Két vitatott dolgot hagytam a végére. Az egyik a vasszűz (iron maiden), amely egy híres kínzó, avagy kivégzőeszköz volt. Nos, a középkorban sokféle durva módon végeztek ki embereket, a kerékbe törés például tényleg létezett, de a vasszűz inkább kitalációnak néz ki. Az egyik híres vasszűz mégis a nürnbergi, amely egy létező darab volt, de utólagos készítménynek gondolják. Az eredeti már nincs meg, a rothenburgi múzeumban van viszont a másolata.

A másik vitatott dolog az az erényöv, ezen a kiállításon hármat is kiállítottak, és különbözők voltak, régieknek látszottak, és ha kitaláció lett volna, nem tartanám valószínűnek, hogy mindjárt három különféle darabot hamisítottak volna. A múzeum recepciósa szerint, és hozzáértőnek nézett ki, eredetiek. Azt is mondta, mert én megkérdeztem, emlékeztem, hogy ez egy vitatott téma, hogy a hadsereggel menő prostituált-feleségek viselték. Ez egy különös hipotézis, és nem egészen értem pontosan, miért. Hogy csak fizetés ellenében lehessen megkapni őket? Hogy ne erőszakolja meg őket a fél hadsereg?! Talán van logikája, de elég furcsa.

4. ábra: Erényöv. Sajnos nem volt kiírva, hogy ki, mikor, merre, meddig.

Ahogy korábban már említettem, a múzeumban vettem két könyvet, és ezeket ha elolvasom, lehet, hogy még visszatérek a témára. Például kiderült, hogy Németországban arányaiban is valami iszonyatosan nagyobb boszorkányüldözés volt, mint más országokban.

Már jó ideje felfedeztem, hogy a legfontosabb nyugati nyelveken, leginkább angolul sok klasszikus könyv megtalálható hangoskönyvben a librivoxon, ami roppant hasznos, ha az embernek nincs sok ideje olvasni. Amióta pedig a munkába biciklivel járok, az alkalom is megvan hozzá, hogy rendszeresen hallgassak könyveket. Emellett arra is rászoktam, hogy még vezetés közben is ezt tegyem. Így pedig még olyan dolgokra is lehetőség nyílik, mint hogy az ember "elolvassa" Schopenhauer "A világ, mint akarat és képzet"-ét (VMAK), amire egyébként nehezen venné rá magát az ember, mivel kicsit unalmas és nagyon vontatott és redundáns. Az olvasó azért ne féljen, ez a post nem lesz nagyon hosszú, remélem, nem lesz unalmas, semmiképpen nem akarok redundáns lenni. És az ateizmustól sem távolodunk különösebben el.

A VMAK-ot előtte úgy képzeltem el, hogy roppant idealisztikus, tele van hülyeségekkel, de a könyv eleje, az episztemológiai rész ehhez képest nem is olyan rossz. A korához képest sem, és ahhoz képest, amire számítottam. Schopenhauer a VMAK-ot 1818-ban írta. A könyv nagy részét a Pfänderre biciklizve hallgattam, demonstrálva a könyv "akarat" részét, a végét pedig Frankfurtba vezetve, ahol ugye Schopenhauer élt, csak sajnos nincs múzeuma.

A könyv legunalmasabb része a bevezető, amely csak arról szól, hogy hogy, milyen sorrendben olvassuk el a könyv egyes részeit, és hogyan ne. Nem majdnem mindegy?! Ha jó könyv, valami megragad belőle, ha meg nem, nem. Ha valamit meg újra el akarok olvasni, majd magam is meg tudom tenni.

Amint említettem, a könyv kevésbé szubjektív és idealista, mint gondoltam, különösen az elején. Schopenhauer kifejezetten hangsúlyozza, hogy az az elképzelés, hogy a világ csak idea, hülyeség. Az objektív nem lehet a szubjektív nélkül, és a szubjektív sem objektív nélkül. És akkor itt is vagyunk az egész könyv legegyszerűbb butaságánál. Az odáig rendben van, hogy nincs szubjektum, az objektív világ nélkül. Ezt a materialisták is így gondolják, és Schopenhauer ebben igazat ad nekik, egész szimpatikusan beszél a materializmusról, mint az igazsághoz legközelebb álló nézetről, mármint az ő nézetén kívül.

A kérdés, hogy képzeli a fordítottját, hogy az objektív világ nem lehet a szubjektum nélkül. Ez önmagában is hajmeresztő elképzelés, különösen az evolúció minden ismeretével, amelyet ugyan Schopenhauer még nem ismert, de arról azért beszél, hogy az első állat akkor vált "tudatossá", amikor kinyitotta a szemét. (A "tudatosságot" kicsit lazább értelemben kezeli.) És ha ezt a pillanatot csak képletesen is lehet értelmezni, az nyilvánvaló ebből, hogy nehéz elképzelni, hogy a világ ne létezett volna az emberiség és "tudatos" állatvilág előtt, illetve hogy ne létezhetne nélküle. Mindenesetre eme oltári ellentmondás mellett Schopenhauer a berkeley-ánus szubjektív idealista monizmus és materializmus különös dualista szintézisét hozza létre.

Az ellentmondás feloldható lenne úgy, hogy azt mondjuk, a szubjektum nem létezik az objektív világ nélkül, és a szubjektumnak az objektív világról alkotott fogalmai nem léteznének a szubjektum nélkül. Ez így triviálisan igaz. De így ugye nem az objektív világ létezésének a feltétele a szubjektum, hanem a fogalmak létezésének feltétele. Schopenhauer pedig világosan megkülönbözteti az objektumokat a róluk alkotott koncepcióktól, fogalmaktól, a fogalmat a referenciájától. Mégis elköveti a hibát, hogy összekeveri a kettőt. Illetve egyik helyett tévesen a másikra következtet.

De van a könyvnek ebben az episztemológiáról szóló részében sok jó megfigyelés is. Schopenhauer, amikor konkrét ismeretekről szól, akkor meglepően józan, nagy tudású, és sokszor éleslátó. Például azt mondja, hogy objektumnak lenni annyi, mint hatással lenni. Schopenhauernél találtam meg egyedül ezt a nézetet ilyen konkrétan kifejtve. És szerintem ez nagyon fontos. Mert ha lenni annyi, mint hatással lenni, akkor minden létező megismerhető empirikusan, a hatásain keresztül. Ez pedig teljesen jelentéktelenné teszi az empirikusan megismerhetetlen, mégis létező transzcendencia lehetőségét. Schopenhauer konstrukciójában a transzcendenciának a könyv legvégéig nincs is különösebb helye. Emellett Schopenhauer nem mond ki ateista gondolatokat, a kereszténységről és a keleti vallásokról tisztelettel beszél, valamiben valószínűleg hitt. De a filozófiai rendszerének alapjainál már nem jelenik meg isten, mint Descartes-nál.

Egy másik jó gondolat, amit én Fehér Mártától már hallottam, valamilyen másik könyvben is szerepel, az a görög logika kialakulása. Az nem úgy volt, hogy Arisztotelész leült, és hasból kitalálta a szillogizmusokat, hanem a retorikából fejlődött ki a logika. Megfigyelték, hogy mely sémák azok, amelyeket a jó rétorok hatásosan használnak, amelyek meggyőzőek. És azok, amelyeket mindig meggyőzőnek találtak, azok lettek a szillogizmusok, a logikai következtetés szabályai. Ez pedig azt jelenti, hogy a logika hiába tisztán analitikus, tehát tisztán konszenzuális, a felfedezésének módja mégis empirikus volt. Így tehát van alapja annak, hogy miért éppen ezt a logikát szeretjük. Mégpedig azért, mert nekünk ez a konszenzus felel meg.

Schopenhauer igazából onnantól vadul meg igazán, amikor "a világ, mint képzet" részből, "a világ, mint akarat" részbe vált át. Abban a gondolatában még van valami, hogy amikor akarunk valamit, amikor cselekszünk valamit, akkor közvetlenül érzékeljük a gondolataink hatását a világra. Ez az a momentum, amikor valaminek mind a két oldalát tapasztaljuk: a gondolatot is, és a következményét is. A cselekvést kívülről és belülről is tapasztaljuk. De ezt nem szabad túlmisztifikálni, sőt, ennek különösebb jelentőséget sem kell tulajdonítani, mert mindez szubjektív, és nem objektív, és önmagában bizonytalan is. Az (objektív) megismerés szempontjából lényegtelen, hogy valamiről élményünk is van-e.

Schopenhauer utálja a materialista redukciót. Azt a gondolatot, hogy egy nap az élet és a tudat is redukálható lehet a vegyészeten át az anyagra. Schopenhauer erről a maga korához képest sokat tud. A redukció elvi lehetősége felmerül benne, és igazából nincs is érve ellene, csak utálja, és emiatt ironizál rajta. Sok dolgot ennek megfelelően megmagyarázhatatlannak tart, mert soha nem lehet majd redukálni. Példának hozza fel a tárgyak szilárdságát, ami oltári baklövés, mert azért ezt azóta elég jól ismerjük, és redukáltuk fizikára.

Az esztétikai rész totál hülyeség, mert Schopenhauer a saját szubjektív benyomásait, értékválasztásait nagybetűs igazságként írja le. Nem is érdemes erre időt vesztegetni, amikor tudjuk, hogy nem lehet olyan esztétikai ítéletet mondani, amely objektív igazság volna. Így mindegy is, hogy éppen szimpatizálunk Schopenhauerral, vagy ellenkezőleg. A normatív esztétika hülyeség.

Az etikát szintén az akaratra vezeti vissza, amely itt már egy metafizikai világakarattá válik. Az ember itt elcsodálkozik, hogy ez akár egy világvallássá is válhatott volna, ez a metafizikai világakarat, amely mindenben istenpótlék, és egy vallás szintjén mindent jól be is tölt, mint láttuk episztemológiától kezdve esztétikán át etikáig mindent.

Schopenhauernek érdekes, de buta elmélete van arról, hogy a boldogság és a szenvedés az embernél azért telítődik, mert mindkettő összmennyisége előre definiálva van az ember jellemében: hiába tart tovább a rossz helyzet, ha csak korlátos szenvedés van megírva. És hiába lesz szerencsénk, ha csak korlátos boldogság van a jellemünkbe vésve. Valójában mindkét habituáció evolúciós alapú: az embernek ki kell bírnia a szenvedést, tehát ha a rossz állapot fennmarad, megszüntethetetlen, akkor gyengül a szenvedés. Nincs miért szenvedni, hiszen az ember nem tud mit tenni. Az evolúció tehát "gondoskodott" arról, hogy feleslegesen ne szenvedjünk.

A másik oldalon ha egy szerencsés dolog alapján a végtelenségig boldogok tudnánk lenni, akkor bár éppenséggel fennmaradhattunk volna az evolúció során, csak nem váltunk volna emberré. Emberré azok az állatok váltak, akik nem elégedtek meg, mindig többet akartak. Egy oroszlánban a szavannán, sokkal kevésbé van habituáció, és emiatt sokkal tovább tud boldog lenni csupán a jóllakottság okán, és ez nem is motiválja semmire, amíg nem lesz éhes megint. A homo sapiens elődei meg ennél többet akartak, mert kevesebb ideig tette őket boldoggá egy-egy egyszerű pozitív élmény. Hát ezt Schopenhauer nem látta, Darwin előtt nehéz is lett volna. Ezért talált ki egy hasonló, de feleslegesen misztikus elméletet. A megfigyelése mindenesetre jó volt.

A vége fele lopózik be isten a könyvbe, igazából teljesen alaptalanul, amikor például azt mondja Schopenhauer, hogy a bosszú joga istené, a társadalom joga mindig csak a büntetés, következésképpen meg kell mondani előre a szabályokat, és ezeket a szabályokat el kell fogadnia a társadalomnak. Ez a rousseau-i társadalmi szerződés egy újrafogalmazása. Én ezt fontosnak  tartom a társadalomra nézve, és az istenhitben pont azt tartom igazságtalannak, hogy isten állítólag büntet, és ennek szabályai körül olyan sok még a hívők között is a bizonytalanság, hogy még azt se mondhatjuk, ők tudnák, ők ismernék a szabályokat. Ez pedig roppant igazságtalan, egy igazságos isten sem működhet így. Ha a társadalmat úgy gondoljuk igazságosnak, hogy előre tisztázza a játékszabályokat, és világosan leírja, és közli velünk, és a kormány demonstrálja a hatalmát, akkor istennél miért nem gondoljuk így?! Ezt a gondolatot egyébként egy tanmese formájában már megfogalmaztam.

A könyv, és ez az első kötet (volume) vége eléggé lapos lett, Schopenhauer sokat beszél a vallásokról, kereszténységről és buddhizmusról. Egyfajta szintézist alkot, de ez roppant felületes. Ehhez mind a kereszténység és buddhizmus ellentmondásait, mind pedig a keresztény tanok belső visszásságait el kell felejtse. Van a könyvnek egy második része (volume 2), amelyről nincs hangoskönyv, de ahogy néztem, már csak további megjegyzéseket tesz eme alapgondolatokról, szóval azt talán felesleges is volna még meghallgatni is.

Egy blog.hu-s ajánló adott kedvet a Gravity c. filmhez, melyet tegnap néztünk meg egy kicsi, öregecske, de azért hangulatos német mozi (nem, nem fordították le a címet "Schwerkraft"-ra) "űrszerű magányában", mivel rajtunk kívül nem volt senki a teremben, de technikai szempontból semmi baj nem volt. A filmről általános és részletes bemutatót nem írok, mert az Index elég részletesen megtette ezt. Nem csalódtam, valóban jó film, lehet, hogy az év legjobb filmje. Egész biztosan a nagyon kevés értelmes filmek egyike ebben az évben.

Egy bekezdés erejéig annyiban foglalnám össze, hogy olyasmi, mint az Űrodüsszeia, csak rövid, és így kibírható azoknak is, akik amazt unták. Abszolút olyan, mintha egy Arthur C. Clarke (aki ateista volt) novella lenne, és Kubrick filmjéhez látványban is hasonlít, és abban is, hogy eléggé ügyeltek a realitásokra a gravitációt, az űrt illetően. Tudnék mibe belekötni, de nem fogok, mert van más mondandóm. A történet közepesen érdekes, közepesen bonyolult, nincsenek benne olyan óriási csavarok, mint a manapság szokásos filmekben, nagyjából kiszámítható hova fog kilyukadni a történet, és az is, hogy majd jönni fog egy fordulat, és, hogy Dr. Ryan Stone (Sandra Bullock) csak nem hal meg a film közepén. Tudjuk, hogy "Ryan közlegény megmenti magát", mert különben elfogynának a szereplők. Olyan zseniálisan megírt történetet nem is várhatunk a filmtől, tudniillik a rendezők írták. Ahelyett, hogy vettek volna egy profi sci-fi-t. Ami a filmben további érték, és ezzel eljutunk a blog témájához, az, hogy van mondanivalója.

A mondandó persze nem egy nagy filozófiai értekezés, nem ér fel Kant, Descartes, Russell filozófiájával, még az itteni blogpostok is mélyebbek szoktak lenni. De a Gravity mégis sokkal többet mond, mint a filmek nagy része. És hát mégiscsak sokkal élvezetesebb ez a tartalom mozgóképbe beleköltve. Alapjában azt mondhatnánk, hogy az élet értelme a kérdés, egy szingli, elidegenedett, magányos nő a világűr drámai problémái közepette jut el odáig, hogy tulajdonképpen mit is keres ő a világban. Sandra Bullock egy pár jól fogalmazott mondatot mondott erről egy riportban Velencében. A kérdés természetesen vetődik fel, amikor a biztos halál vár rá egy űrkapszulában, miközben semmi más dolga nincs már, minthogy pont ezen gondolkodjon. Sok másik interview-ban Sandra Bullock és Cuaron mesél arról, hogy a forgatás egészen hasonló megpróbáltatás és életutat jelentett.

A téma egyik szokásos megközelítése, nevezetesen a család, a barátok megint csak drámai módon vannak kizárva azzal a fordulattal, amikor Ryan elmondja magának, ha meghal, senkinek nem fog hiányozni. Egyetlen lánya volt, aki egy balesetben meghalt, és ez a tragédia tette őt magányossá, talán depresszióssá is. Az élet értelme pedig nagyon sok embernek minimálisan valami olyasmit jelent, hogy ha más nem, akkor tovább él utódaiban, emléke pedig tovább él szeretteiben. De ne feledjük, hogy ez is csak annyiban ad értelmet az életnek, ha úgy gondoljuk! Gondolhatjuk, hogy ez sem ad az életnek értelmet, ha olyanunk van, és gondolhatjuk azt is, hogy valami egész más viszont adhat. Ryannak ezzel kell megbirkóznia. És miközben megoldja a túlélésének problémáját, valamennyire ezt az életkérdést is meg fogja oldani.

A film mindenképpen erre a blogra való azért is, mert ugyanekkor, tehát amikor Ryan a gyakorlatilag elkerülhetetlennek látszó halálra vár, felvetül benne, hogy imádkozzon, de nem teszi, mivel azt mondja - tulajdonképpen magának - hogy nem tanították meg imádkozni. Érdekes megoldás ez Cuaróntól. Ryan ugyanis éppen egy olyan extraordinális problémával áll szemben, amelyre egyáltalán nem taníthatták meg, és végül mégis megoldja azt. Ugyanakkor nem imádkozik, tehát ez a kifogás, amit felhoz, tényleg csak kifogás. Az ember nem azért nem imádkozik, mert nem tanulta meg, hanem azért, mert nem hisz, mert nem látja értelmét. A film jelszava lehetne: "segíts magadon, s isten is megsegít!" Ez a film az emberekről, érzelmekről, az életről szól.

Isten nem segít. Isten jelen sincs sehol a filmben.  Megnéztem egy tonna riportot is, egyikben sem beszélnek istenről vagy vallásról. "Az emberi lehetőségeknek semmi közük vallásos elméletekhez, ezt hírdeti a  Gravity". Ryant az elején megsegíti Matt (George Clooney), aztán viszont már magára van utalva, és csak az ügyesség, kitartás, és intelligencia segíti meg. Meg a végén a Tiangong űrállomás. De isten sehol sem. Még azt se mondhatnánk, hogy isten véletlennel, csodával segít, mert az elemek vegyesen szerencsésen és balszerencsésen bánnak Ryannel: a törmelék éppen eltalálja az űrrepülőt és az űrállomást is. Éppen nem találja el Ryant és a kínai űrállomást. Ryan általában kicsit bénán, éppen, hogy tud megkapaszkodni a különféle űreszközökben. Az űrállomáson tűz üt ki, de a tűzoltó készülék lesz a végső megoldás kulcsa, amihez viszont Ryan intelligenciájára van szükség.

Az imádkozással teljesen kontrasztban van egy olyan muris jelenet a filmnek ugyanabban a részében, amikor Ryan ugatni kezd a rádión keresztül valami eszkimó kutyáknak, ami szerintem a tundrára kivetett magányos farkasok élethelyzetét és kommunikációját szimbolizálja. Egyfajta primitív életmódot. Gondolatokat egyáltalán átadni nem tudó, csak jelenlétet, és jó adag érzelmet átadó kommunikációt reprezentál. És ebbe Ryan belemegy, pedig értelmesnek ez sem túl értelmes. De az imába nem. Az élet "szertartását" választja, isten szertartását elveti.

Én azt gondolom, hogy itt az Egyesült Államok közönségének egy olyan történetet, olyan filmet próbáltak eladni, amely egészen ateista. Csak problémáról, megoldásról, emberi kapcsolatokról, magányról, az életről, a Világmindenségről, meg mindenről szól, és csak vallásról, és csak istenről nem. A film előbb mondható egzisztencialistának, mint vallásosnak, de én annak se mondanám, A vallás jelképesen egy ikonka formájában tűnik fel egy pillanatra az orosz űrhajón, ami teljesen azt szimbolizálja, mintha a vallás már teljesen a múlt lenne. No és ezt az ateista filmet úgy adták el, hogy azért nem vágták az emberek pofájába, hogy Ryan ateista, hanem ezen a kifogáson, magyarázkodáson keresztül tették rokonszenvessé.

A képi világban több helyütt teljesen tervezetten, szándékosan, kicsit talán erőltetve is, szerepelnek erős képi szimbólumok. A farkasfalkásat már említettem. Aztán ott van, ahogy Ryan magzati pozícióban lebeg egyedül az első űrkapszulába való visszaérkezéskor, és a végén, amikor kiúszik a tenger partjára, és végre földet érez a markában. Majd amikor a tengerparton az űrben elgémberedett lábbal, mint egy járni tanuló kis gyermek, vagy előember, végre feláll. Ami persze az evolúció szimbóluma. Ezekkel az erős képi szimbólumokkal mondja el végül is a film a nem túl bonyolult, nem túl kifejtett, nem mindent szájba rágó mondandóját: az életünkben magunknak kell boldogulnunk, és magunk adunk értelmet. Lehetnek ebben válságaink, és ezekből a válságokból kikecmereghetünk, ami egyfajta újjászületéshez hasonlíthat. Már amikor ennyire drámai.

Hát ez lenne a born again atheist története.:) És az persze igazából nem lényeges, hogy Sandra Bullock maga ateista-e, de meglehet, hogy az.

"...s mint egy hűvös hullám,/ a 2x2 józansága hull rám."

Valamiért csak érdemes volt végigülnöm azt a négy évet humán tagozaton, különben nem ugranának be időnként nagyon is a pillanathoz illő versrészletek. Ez a mostani Radnóti-részlet egy érdekes asszociációs lánc végpontjaként jutott az eszembe; mindjárt ki is fejtem, hogyan.

Nem hiszem, hogy meglepetést árulok el, ha azt mondom: az utóbbi időben még a szokásosnál is jobban foglalkoztat a halál gondolata. Pillanatnyilag nem is csak az elméleti spekuláció szintjén, sőt: az elmúlt hetek során "sikerült" a kérdés számos részterületét körbejárnom, közel engednem magamhoz és - elborzadnom tőlük. Egyetlen gondolat volt csak, amit a korábbiaknál valamilyen okból jobban fogadtam: a tisztán, egyneműen fizikai jellegű létezését.

A közelmúlt fizikai felfedezései és a környezetemben történtek egybeesése végre komolyan elgondolkodtatott azon, mi is a helyzet akkor, ha mi, emberek, az összes élőlénnyel egyetemben, csupán fizikai létezők vagyunk. Ha a tudatunknak semmi köze a halhatatlansághoz; olyan jelenség csupán, mint a hang vagy a zene - nem megfogható, de fizikailag létezik és kikapcsolható. Ez a gondolat aztán továbbvezetett a kvantumfluktuáció általam egyébként vajmi kevésbé ismert fogalmához és mindahhoz, amit a nagyon kicsi dolgok világáról ma tudunk vagy tudni vélünk (és ami abból hozzám is eljutott). És itt jött az a pont, ahol elcsodálkoztam a semmi és a valami között emberi elme által húzott, mesterséges határon; a semmiből "csak úgy", különösebb ok nélkül fakadó létezés nagyon is elképzelhető és lenyűgöző vízióján. Életemben talán először éreztem azt, hogy, ha így van, az nem feltétlenül rossz. Egy tudattalanul pulzáló világ persze a legkevésbé sem embercentrikus, semmi köze a lélekhez és más illúzióinkhoz, de a maga nemében bizony elképesztő és csodálatos.

A fenti, korábban talán soha el nem ért megnyugvás csupán percekig tartott. Bár eddig sosem éreztem át ilyen világosan, hogy nem feltétlenül kell görcsösen ragaszkodnunk az antropomorf világ elképzeléseihez, nem kellett sokat várnom a posztnak címet adó "kétszerkettő" pillanatára sem. Arra, hogy rájöjjek: hiába szeretek bele bármely világképbe - épüljön az Istenre, a véletlen által megszabott ütemben a lét és a nemlét között táncoló részecskékre, szivárványt kilélegző zöldalmára vagy bármi másra -, az csupán egy érzelmi történés marad, és semmi köze sem lesz a bizonyossághoz. Az a típusú, hangsúlyozottan "végső" (tehát olyan, ami után már nem maradnak kérdések) tudás, amire én és talán még sokan mások vágynánk, alighanem elvileg lehetetlen az ember számára. Erre persze adható az a válasz, hogy a megismerésnek a racionális alapokon nyugvó tudás megszerzésén kívül számos más módja is elképzelhető (tehát például a hit, a megtapasztalás stb.). Én azonban egyrészt ezeket a módozatokat megbízhatatlannak tartom, másrészt pedig még akkor is igen zavarbaejtőnek érezném annak az egyetlen területnek - a racionalitásnak - a berzenkedését a többi terület által megszerzett ismeretek ellen, ha elfogadnám a megismerés ilyen módon többtényezős voltát.

Erre ráébredni - tökéletesen visszaadja a Radnóti idézett soraiban foglalt érzést. A józanságot. Azzal kapcsolatban, hogy az agnoszticizmus - a tudáshiány - nem választott vagy preferált állapot, hanem sors.

Így került elő az a bizonyos Mária-szobor, több, mint egy hónappal a bevétel előtt

Mint arról már olvashattunk pár hírt, a Budai Vár fokára egy hatalmas "Szűz" Mária szobrot tervez Nagy Gábor Tamás polgármester. Kérdezhetjük, hogy ugyan, minek, ugyan, miért, és ugyan nem kéne a pénzt inkább értelmesebb munkahelyteremtésre fordítani?

Maga a polgármester eképpen indokolja a projektet.

"Avianói Márk lelkesítette is a katonákat, valahogy ez mégsem volt elég… Hiába tűzték már júniusban Fiáth János hajdúi a magyar zászlót a vár fokára, a törökök erősen tartották a várat. Az egész nyár lassan eltelt, a csapatok az esős idő beállta előtt haza akartak menni, ezért már-már szedelődzködtek volna az idegen zsoldosok, amikor a vezérek szeptember elején még egy utolsó ostromra szánták el magukat. A Duna felőli oldalról ágyúzták, gyengítették a falakat. Egyszercsak a dzsáminál egy falszakasz leomlott, előtűnt egy, a hajdani Nagyboldogasszony templomban korábban elfalazott Mária-szobor."

De ehhez hasonló hamis leírás található sok helyen még az interneten:

"A szemtanúk babonás rémülete a várvédőkön is úrrá lett; a vár még aznap este a keresztények kezén volt."

Ugyanez a mondat szerepel a budapestcity honlapján is. A polgármester ilyen leírásokból meríthetett, mint jó keresztény a "tiszta" forrásból.

Engem ez a kérdés az ateizmus mellett azért is érdekel, mert Barta János, aki "Budavár visszavétele" címmel írt könyvet a történelmi eseményről rokonom, és én valamikor régen nagyon lelkesen elolvastam ezt a könyvet. Most nincs nálam ez a könyv, de nekem ez a történet szeget ütött a fejembe (rosszakaróim sajnálatára nem szó szerint:). Arra ugyanis emlékeztem, hogy a várat nem a Mátyás Templomnál ("isten" bizony nem vagyok érdekelt, nem az enyém:), hanem észak felől, az Esztergomi Rondella és a Bécsi Kapu felől vették be. Szerencsére a Wikipédián is elég információ van ahhoz, hogy alaposabban megvizsgáljuk a dolgot.

Először is a szobor nem közvetlenül ágyúzás miatt került elő:

"Avianoi Márk kapucinus szerzetes egy szekéren körbehordozott a várban egy Szűz Mária-szobrot, és a táborban hálaadó misét tartott a győzelem másnapján. A legenda szerint ez a Szűz Mária-szobor el volt falazva, és a lőportár felrobbanása utáni leomlott fal mögött vált láthatóvá, és ezért „Lőporos Madonna” vagy „Budai Madonna” szobornak nevezték."

Másodszor, nem az utolsó napokban, amikor már "az egész nyár lassan eltelt", hanem a nyárnak jól a derekán, hiszen a lőporraktár felrobbanása sokkal korábban történt:

"július 22-én tisztázatlan körülmények között felrobbant a törökök lőporraktára, amelyet a Mátyás király palotája közelében helyeztek el. Közel 800 tonna lőpor robbant fel, és a robbanás olyan nagy volt, hogy 200 méteren leomlott a Duna felőli várfal"

Ld. továbbá még egy sienai szemtanú naplóját, 153. oldal (a Mária szoborról sajnos nem ír)

Tudni kell, hogy a várat végül csak szeptember 2-án vették be. Tehát a "Szűz" Mária szobor egy robbanáskor került elő, jóval a vár bevétele előtt, és nem aznap, ahogy egy fenti, hamis leírás írja.

Ha tehát a sok forrásból összerakjuk a logikus, okokban és időpontokban helyes történetet, akkor valami olyasmit kapunk, mint ami a Wikipédián is, és itt is megtalálható:

" A buda visszafoglalására indított hadjáratban, 1686. július 22-én felrobbant a török védelem lőportornya, és a rengeteg puskapor megrongálta az egész várat, (...) Valószínű, hogy a felmentő sereggel érkezett Marco D'Avoano kapucinus atya talált rá a szoborra 1686. szeptember 2-án a győzelem napján."

E legbigottabb vallásos hívő sem hiheti azt, hogy a Mária-szobor előkerülése a vár bevételének közvetlen előidézője lett volna, vagy azt jelző csoda. Igazából ha isteni csoda lett volna, akkor azt kérdezhetnénk, ugyan mi a fenének csinálta isten ezeket több, mint egy hónappal a bevétel előtt?! Vagy ugyan, mi a halálra várakozott isten ezután még egy hónapig, mire lehetővé tette a vár bevételét?! És ha valaki azt hazudja, hogy a két esemény ugyanaznap történt, hát akkor hazug keresztényt könnyebb utolérni, mint a sánta kutyát.

Ha meg "józan parasztok" vagyunk, és nem holmi bigott hívők, akkor nyilván felfogjuk, hogy a vár bevételében mindenféle hadászati körülmények játszottak szerepet, és nem holmi "Szűz" Mária szobrok. Az a bizonyos szobor még úgy se játszott közre a dologban, hogy annyira feldobta volna a hívő katonákat, vagy letörte volna a védőket. Ez a legenda egyszerűen hülyeség.

A katonák egyébként annyira hívők voltak, olyan példamutatóan demonstrálták a mélyen hívő keresztény erkölcsiséget, hogy végigrabolták a várat, és hagyták leégni egész Budát. Vagy azt kell, hogy mondja a hívő már megint, hogy hát ezek sem voltak igazi keresztények.

"A várban a győztes fővezér engedélyezte a szabad fosztogatást három napig, olyannyira, hogy a zsoldosok nem törődtek az egyre jobban elharapódzó tűzzel, és Buda összes háza ekkor égett ki – ahogy erről Lotharingiai Károly a fővezér naplójában megemlékezett. Ebből és még egy zsoldos katona naplójából kitűnik, hogy a szövetséges külföldi zsoldos közkatonák nagy részét a kincsek képzelete, rablása vonzotta, és kevésbé az, hogy a török veszedelmet elhárítsák. A nagyvezír elmenekült, de a császáriak csak szeptember 6-án indultak üldözésére, és ez már túl nagy előnynek bizonyult az utoléréséhez."

Kicsit persze unalmas, hogy a középkorban szinte senki nem volt igazi keresztény, de akkor azt nem értem, ezeknek a nem igazi keresztényeknek az emlékére minek emelünk 4 méteres új szobrot a várfalra?! Mert ugye nem a régit, vagy a régi másolatát vagy rekonstrukcióját akarják felállítani. És az persze jó dolog, hogy Magyarországot felszabadították a dicső II. Ukrán Front Habsburg királyság seregei, de hát mégis az a dúlás, és fosztogatás, ami ezzel együtt járt. Meg a több mint 200 évig "ideiglenesen nálunk állomásozó" osztrák seregek.

No az ilyen Nagy Gábor Tamás féle agyonművelt emberek hibái arra jók, hogy ma is tanultunk valamit a történelemből, valamire felhívta a figyelmet. Minden rosszban van valami jó.

Orbán Viktor a Kereszténydemokrata Internacionálén olyasmiket potyogtatott ki a száján, ami az adott helyszínen érthető hazabeszélés volt, de nem fogadható el, tehát kicsit helyre kell raknunk, csak a rend kedvéért. Ez nem lesz egy frontális támadás vagy egy totális analízis az orbáni egyházállam minden ostobasága és aljassága ellen, csupán az Internacionálén (az ilyen internacionálén nem éneklik el az Internacionálét?:) elhangzott pár butasághoz fűzök kommentet. Az idézeteket tiszta forrásból merítem.:)

Kezdjük egy nem szorosan keresztényi kérdéssel. Elnézést, de ha már kritikát írok Orbán szájmenéséről, akkor nem állom meg, hogy nagyon általános kérdésekre ne térjek ki egy kicsit.

"Alig van valaki ma Európában, aki azt gondolná, hogy Európa nem rossz úton halad, hiszen aki válságba került, arról érdemes azt feltételezni, hogy nem arra indult, hiszen nem a válságot álmodta meg jövőképnek."

Csábítóan logikusnak hangzik a gondolatmenet, de nem az. Először, ha Európa válságban volt, az gazdasági válság volt. Ennek nem feltétlenül van köze a keresztény valláshoz, amire ki akarja Orbán futtatni a dolgot. Másodszor, ha Európa válságban volt, akkor nem biztos, hogy rossz úton haladt. Van olyan, kedves Viktor, amikor az élet, a Világmindenség, meg minden lehetőségei olyanok, hogy az ember nem tudja elkerülni a válságot. Mondjuk ha kitör az influenza járvány, és elkapja az ember, akkor az nem feltétlenül azért van, mert rossz úton haladt. A kapitalizmus meg tudjuk, hogy ciklikusan fejlődik, időnként válságba kerül, akkor visszaszabályoz. De ezzel együtt jobb minden másnál. Ez a válság jelenlegi közgazdasági képességeink szerint részben elkerülhetetlen volt, részben azért mégiscsak lehetett volna jobban csinálni.

Bizonyos szempontból Európa a gazdasági világválság áldozata, amely, mint tudjuk, Amerikából indult el. Más szempontból meg persze lehet arról beszélni, hogy Európa maga sem csinálta jól a dolgokat, több éve különösen a déli államok politikáját kritizálják, akik speciel semennyivel nem imádkoznak kevesebbet, mint az északiak. Harmadszor, abból, hogy Európa nem egészen csinált mindent jól, nem következik az, hogy rossz úton halad, legalábbis Orbán Viktor azt suggalja, hogy sokkal több mindent csinálnak rosszul, mint amiről olyan nagy egyetértés van. Negyedszer, ha Európa mondjuk részben nem a legjobb úton haladt, vagy akár halad most is, abból nem következik, hogy Orbán vagy Magyarország jó úton halad. Nagyon nem. Mivel ez itt nem egy politikai blog, maradjunk ennyiben!

"Orbán Viktor Európa védőszentjének, Szent Benedeknek a jelmondatát idézte: „Ora et labora, azaz „Imádkozzál és dolgozzál”."

Elavult nézet. Az ima tekintetében lásd az egész blogot. A munka tekintetében is pár éve a világ, és még Magyarország is rájött, hogy a tudás alapú társadalom a helyes cél. Az igazán fejlett, és még mindig fejlődő országokban ugyanis ez az, ami magas szintű, nem pedig a munka. Orbán a gürcölés alapú társadalmat javasolja, és azt mondja, hogy a magas termelékenységű, tudás alapú társadalom a tévút?! És ez tényleg vonzó ideológia?! Persze, vonzó annak, akinek alig van munkája. De annak, aki eladható tudással rendelkezik, miért volna ez vonzó?!

"A kormányfő azt gondolja, a munka és az imádság együttes megtagadása lényegében Európa meggyengülésének az oka. Elmondta, Kína, India, Brazília fellendülése saját kulturális hagyományukra és polgáraik munkájára is épül."

Hát roppant kétségesnek tartom, hogy Kína az imára épülne, India meg vallásában annyira szerteágazó, hogy nem éppen ez lehet az összetartás és a siker motorja. No és azt is jegyezzük meg, hogy eme országok GDP növekedése mellett van honnan növekedniük, és az ember szívesebben munkanélküli Franciaországban, mint textilgyári munkás Indiában. Ezek az országok olyannyira lentről jönnek, hogy nem lehetnek nekünk példaképek. Ezekben az országokban a viszonylag nagy fejlődés mellett óriási a nyomor, és miközben az emberek tényleg munkából élnek, aközben ebből a munkából jól megélni a többség nem tud.Ezeknek az országoknak a növekedése pont azon alapul, hogy a munka olcsó, mert még ki tudják szúrni a munkást szemét "egy tál rizzsel". Az ilyen munka alapú társadalom tehát nem jelent olyan irányt, amely Magyarországnak vonzó lenne.

"Válság idején nem a számítógépekre hasonlító intézményektől, hanem a programozó matematikusoktól kell várni a megoldást, akik majd újraprogramozzák ezeket az intézményeket."

Nos, hát a számtógép és a programozó nincs meg egymás nélkül, kár így szembe állítani egymással őket. A számítógép jelenlegi szoftverét is programozók írták. Aztán válság idején lehet, hogy nagyon is szükség van arra, hogy bizonyos intézmények kapkodás nélkül végezzék dolgukat. Ha tűz üt ki, akkor én nem azt várom, hogy a tűzoltókat éppen átprogramozzák, hanem jöjjenek ki, és gépiesen oltsák el a tüzet. Szóval ez féligazság. És aztán ugye azon csak röhögni lehet, hogy Orbán lenne a programozó matematikus.

És akkor kanyarodjunk vissza ennek a blognak a témájához:

"Új alkotmányából kihagyták a keresztény hagyományokra való utalást, ami nem más, mint egy közönséges történelemhamisítás."

Orbán az EU alkotmányáról beszél, amelynek preambulumában (mert annak preambuluma van, nem hitvallása), ez szerepel:

"ÖSZTÖNZÉST MERÍTVE Európa kulturális, vallási és humanista örökségéből, amelyből az ember sérthetetlen és elidegeníthetetlen jogai, a szabadság, a demokrácia, az egyenlőség, valamint a jogállamiság egyetemes értékei kibontakoztak,"

Ez meg akárhogy is nézem, a vallást és a felvilágosodást azonos hangsúllyal kezeli, ami egészen semleges, bár persze szerintünk történelemhamisítás, csak az ellenkező irányban. Mert mi ösztönzést az ókori görög demokráciákból, a római köztársaságból, a reneszánszból, a felvilágosodásból merítünk, és köszönjük, nem kérünk inspirációt arra, hogy hogyan alkossunk inkvizíciót. Merítsenek ilyenhez ösztönzést a nácik és a kommunisták a vallásból!

De nem tudom, mit beszél ez a manus történelemhamisításról. Szerintem a történelemhamisítás az, ami a magyar tákolmány nemzeti hitvallásában szerepel. Továbbá alkotmány-, sőt, tákolmánysértő a Vatikáni Szerződés, amelynek újabb változatát ma írták alá. Ugyanis ellent mond az állam és egyház szétválasztásának, ami még ebben a történelemhamisított tákolmányban is benne maradt, mint alapelv.

És Orbán más módon valóban "programozó", az emberek agyát próbálja átprogramozni, ő csinálja a történelemhamisítást.

Nemrég Frankfurtban jártam barátoknál. Valójában még a könyvhét előtt. Frankfurtban mindig végig "szoktam" nézni a könyvkínálatot, és most már ki is alakult, hogy a Goethe Platzon a Hugendubel könyvesboltba szoktam benézni, mivel óriási. Engem a helsinki Akateeminen Kirjakauppára emlékeztet. Budapesten a zsinagóga melletti Alexandra hasonló nagyságú. Egyébként az, hogy megnézem a könyvkínálatot nem valami frankfurti specialitás, és jó ideje ilyenkor kifejezetten az ateista felhozatalt is le szoktam ellenőrizni.

Azt kell, hogy mondjam, hogy már nem olyan rossz a helyzet. A vallás szekciót böngészve az ember óhatatlanul rábukkan egypár legalább kritikus könyvre. Ilyen például Hans Küng könyve: "Ist die Kirche noch zu retten?" ("Meg kell-e még menteni az egyházat?"). Küng egyébként katolikus teológus és pap, és nagyon sok vallást népszerűsítő könyve van, ám ez azért elég kritikus, illetve egyházi reformpárti. Ezt azért nem vettem meg, mert érdekes, de nem a mi oldalunk. Egy hasonló könyv David Bergeré, "Der heilige Schein" ("Szent káprázat") címmel, ő is teológus, de homoszexuális, és a könyve arról szól, hogy az egyház ebben mennyire álszent. Ez azért nem érdekel, mert nem vagyok homoszexuális pap. A probléma nekem nem ér meg egy könyvet. Lawrence Wright könyve "Im Gefängnis des Glaubens" ("A vallás fogságában") címmel, de ez scientológiáról szól. Én a scientológia iránt annyira nem érdeklődök, nyilván, mert Magyarországon nem annyira jelentős, nekem konkrétan nem volt problémám vele, a magyar egyházállamban nem vesznek részt.

Griechen, Uta; Schneider, Johannes könyve "Gibt es Gott, und wenn ja, warum nicht?" ("Van-e Isten, és ha igen, miért nem?") címmel. Ez egy vitakönyv, az egyik fél ateista, a másik hívő. A két szerzőt nem ismerem, és nem láttam, hogy bármi új lenne számomra a könyvben. Frido Mann Thomas Mann unokája, "Das versagen der Religion" ("A vallás kudarca") c. könyve arról szól, hogy a vallás kudarcot vallott az olyan életkérdések megválaszolásában, mint az élet értelme. Ez érdekes lehet, de az a benyomásom volt, hogy a vallást a vallásért kritizálja, és nem lesz eléggé kritikus. Mostanában erről a témáról már olvastam egy könyvet, és van még egy a polcon. Írtam is több postot erről a témáról.

Georg Milzner "Religion und Gehirn" c, könyve a neuroteológiáról szól, de úgy láttam, számomra nincs benne semmi új, csak egy német szerző úgy gondolta, hogy az ismert eredményeket leírja németül egy új könyvben, és ezzel pénzt szerez.

Karlheinz Dreschner: A kereszténység krimináltörténete. Nem vicc, tényleg tíz kötetben mutatja be a kereszténység bűneit

Ami az egyetlen nagy meglepetés volt, az Karlheinz Dreschner "Kriminalgeschichte des Christentums" c. könyve, amely a keresztény világ bűnügyi történetéről szól, és egy sok kötetes, igen vaskos könyv. Ez már igen, ez érdekes lehet. Csak itt meg az a gond, hogy az ember nehezen veszi rá magát, hogy ennyi kötetet végigolvasson, és egyet kiválogatni sem látszott értelmesnek. Egyébként éppen előtte vettem két kötetet a középkori boszorkányüldözésről és kínzásról Rothenburgban a középkori kínzásról és bűntörténeti múzeumban. A kínzásról szóló könyv címe "Von peinlicher Frag", a másiké "Die Maleficia der Hexenleut". Ezeket is be lehet egyébként szerezni Interneten. Az Internet egy csoda!:)

Ezen két könyvön kívül azt mondhatom, egy könyvet sem vettem meg, és ennek örülök. Korábban egy könyvesboltba nem tudtam úgy bemenni, hogy végül ne egy szatyorral, és abban egy-két könyvvel jöjjek ki. A lakásom így tele van könyvekkel, amire az ember persze büszke lehet, csak költözés esetén azért elég nagy gond.

Pár hónapja eldöntöttem tehát, nem fogok csak e-könyvet venni, mert azokat nem kell fizikailag szállítani. Egy teli memóriakártya semmivel nem nehezebb, mint egy üres (fizikailag lehet, hogy van egy árnyalatnyi különbség, hiszen ami kódol a memóriában, az végül is energia és anyag, de gyakorlatilag nincs különbség). Tehát ezeket a könyveket lefényképeztem, eltettem, megnéztem, és még nem döntöttem.

Az e-könyvnél is jobb a hangoskönyv, mert hiszen azt olyankor is tudom hallgatni, amikor olvasni nem tudok, például munkába biciklizés, vagy vezetés közben. Igen, még vezetés közben is könyveket szoktam hallgatni, a rádiót csak akkor, amikor már nagyon ki szeretnék kapcsolódni. A könyvesboltokba mostanában csak nézelődni megyek, mert azért nézelődni mégiscsak jó. Kézbe vehetem, végiglapozgathatom a könyvet, aztán lefényképezhetem és megvehetem online. Talán a Dreschner köteteket megveszem egyszer.

A lényeg, hogy azért van elég sok ateista könyv, és nem mondhatni, hogy németül vagy angolul ne lenne mit olvasni. Egy könyvesboltban még mindig az a helyzet, hogy vallásról tucatszámra vannak ugyanolyan könyvek, de most már van ateista alternatíva is. Azt gondolom, hogy ez már egészen jó állapot, mert bár a könyvek arányában lévő különbség még mindig tetemes, és ez igazságtalan, de azt már nem mondhatjuk, hogy az ateizmust teljesen ellehetetleníti, hogy nincs elérhető könyv. Sőt, mint látható, én már azért szívom a fogam, mert már nem tudok mindent elolvasni.

Az ateizmusnak kialakult egy könyvpiaca. Ma már az ateisták egy jelentős vásárlói réteget képeznek. Már nem csupán egy könyvvel akarják kiszúrni a szemüket, kérem, lehet válogatni, próbálják lefedni a különféle igényeket. Ma már el lehet képzelni azt, hogy különféle ateista olvasók érdeklődésük szerint különféle könyveket olvasgatnak, van, akinek pont a neuroteológia érdekes, és neki kimaradtak a korábbi könyvek. Van, akit az egyház homoszexualitással kapcsolatos bánásmódja bosszant a legjobban, és ebbe mélyed bele. Van, akit az egyház visszásságai, és a reformtervek érdekelnek. Van, aki isten létezéséről szeretne egy könnyedebb vitakönyvet vasárnap délutánra. Van, akit az egyház bűnei olyannyira lekötnek, hogy képes végigolvasni azt a sok kötetet. Mindenki megkapja a magáét.

Persze Magyarországon sajnos egyáltalán nem ilyen rózsás a helyzet, de remélem, hogy az ateisták között sokan értenek németül, angolul, franciául, és ma már lehet rendelni könyveket külföldről, egyáltalán nem drágán. Nagyon sok e-book van már, sőt, az audible oldalán a legfontosabb ateista modern művek megvannak hangoskönyvben is. Angolul. Nem olyan rossz az ajánlatuk.

Azt gondoltam, hogy Lindauban, egy igazán vallásos, katolikus kisvárosban nem lesz ilyen jó a helyzet. Nehogy már a szigeten lévő kis könyvesboltokban kirakjanak ateista könyvet! De kellemesen meglepődtem, mert eme könyvek közül is megtaláltam párat, és még megemlítenék két újat, melyet itt találtam. Az egyik Alain de Botton könyve, melynek címe "Religion für Atheisten", azaz ("Vallás ateistáknak"). Ebben az nem tetszik, hogy én határozottan amellett vagyok, hogy az ateizmus nem vallás, ateista egyházat csinálni öngyilkosság. Szívesen veszek egy olyan könyvet, amely esetleg ateista szokásokról szól, de szertartásokról semmiképpen ne szóljon! Olyan szintet ne  érjen el, ahol vallásról beszélünk, még laza értelemben sem! A spiritualitástól kiráz a hideg, mert a babona, ezotéria és hit melegágya, a szertartástól meg azért is, mert unalmas, ne akarják uniformizálni a szokásaimat! A másik Philipp Rohm: "Böse Philosophen" c. könyve, amely a felvilágosodás filozófiájáról és szalonjairól szól. Ennek is van esélye, hogy megvegyem. De ez meg nincs e-könyvként meg.

Az ember kettős lény: testből és lélekből áll. A test romlandó, az árnyékvilág foglya, ezzel szemben a lélek légies, nemes, romolhatatlan, és egy emelkedettebb szférához tartozik. Az ember életében a kettő kéz a kézben jár, ám a halál pillanatában elválnak útjaik. A lélek – huss! – búcsút int, kiröppen, visszaszáll égi otthonába, a felhők fölé a csillagokkal ragyogó örökkék égboltba, a test pedig szintén megtér a maga világába, a földbe, ahol lebomlik, és újra az anyag örök körforgásának része lesz. Mindez sok ember számára egészen hihetőnek tűnik, és mindannyiunkat képesek megindítani a versek vagy dalok, melyek a lélek szépségéről és túlvilági létéről szólnak. De vajon lehet valami igazságtartalma ennek a víziónak, vagy puszta illúzió, ábránd, amelyben jó hinni?

 A DESCARTES-I SZUBSZTANCIADUALIZMUS

A fentebb vázolt elképzelést filozófiai szaknyelven szubsztanciadualizmusnak nevezzük. Teljes és határozott megfogalmazása Descartes nevéhez köthető. Descartes szerint az ember két különböző komponensből: testből és lélekből áll. Mindkét létező egyfajta önazonos lényegiség, vagyis szubsztancia. A test materiális, azaz anyagi, a lélek pedig anyagtalan, azaz immateriális. A lélek ugyan együttműködik a testtel, de attól függetlenül is képes létezni. A lélek az érzelmeink, tapasztalatink, emlékeink összessége, amely, ha a szubsztanciadualizmus működik, akkor képes túlélni a test halálát, és tovább létezhet egy másik testben vagy a túlvilágon. Valójában a szubsztanciadualizmus olyan képzet, amely ösztönösen jellemző az emberi gondolkodásra, és sokan magától értetődőnek veszik (én magam is annak éreztem, amíg egyetemista korom elején el nem kezdett foglalkoztatni a téma.)

A szubsztanciadualitás legegyszerűbb cáfolata a mentális okozás problémája: ha a lélek valóban anyagtalan lenne, akkor nem lenne képes hatni a testre és mozgatni azt. (Ehhez valami olyan közvetítő tagra lenne szükség, ami egyszerre anyagi és anyagtalan, ez persze elképzelhetetlen.)

A koncepció lényege tehát az, hogy a két komponens két önálló szubsztancia. Az elképzelés alapvető (konstitutív) eleme az, hogy a két komponens élesen elválasztható egymástól. Ennek a választóvonalnak a léte azért fontos, mert ha ez eltörlődik, akkor kiderülhet, hogy a kettő között bonyolult kapcsolatrendszer van. Ha viszont összefüggnek, vagyis felételezik egymást, akkor nehéz elképzelni, hogy egymás nélkül is létezzenek, vagyis hogy a lélek túlélje a test halálát. És valóban: amit léleknek nevezünk, olyannyira rá van utalva a testi folyamatokra, illetve a testi folyamatok olyannyira befolyásolják a működését, hogy nem tudunk elképzelni egy testtől független lelket. Ha pl. éhes az ember, már az is elég, hogy fontos lélektani változásokat eredményezzen: ingerültté válik, a „szeretet” helyét átveszi a türelmetlenség, ingerültség.

A test és lélek elválasztásán túl filozófusunk tett egy másik leválasztást is: az embert élesen elhatárolta az állattól. Descartes kerek perec kijelentette, hogy az embernek van szubsztanciális lelke, az állatoknak pedig nincs. A határvonal éles, az ember eszes és lélekkel bíró teremtmény, az állat viszont puszta mechanizmusok működésének összessége. Egyfelől tehát van egy éles határvonal a test és a lélek, illetve egy másik az ember és az állat között. Ez a struktúra tökéletesen jellemző a kereszténység nézeteire is. A Biblia szerint Isten a földből gyúrta Ádámot, és aztán az orrába lehellte az életet (Gen. 2, 7.). A lélek tehát a testtől külön került az emberbe, következésképpen az anyagtól nélkül is létezhet, az ilyen módon „megelevenedett” föld csak hordozó közege a léleknek. Ugyanígy különbözik az ember az állattól, mivel Isten őt egyértelműen a saját képmására alkotta, és azt a feladatot szánta neki, hogy uralkodjék az állatokon. (Gen. 1, 26.)

Ezt azért fontos leszögezni, mert a szubsztanciadualizmus ellen éppen a fokozatosság, az átmenetek végtelen száma szól. Az ember és az állat között ugyanis nincs olyan éles különbség, hosszú átmenetben különböző fejlettségű, összetettségű fajok milliárdjainak skálája vezet tőlünk az egysejtűekig. Furcsa emiatt valahol meghúzni a határt, és azt mondani például, hogy az embernek van lelke, de mondjuk a kutyának nincs. A kutya az ember (legalábbis sok ember) legjobb barátja, sőt gyakran a családtag vagy házastárs szintjére is felküzdi magát, a hűsége az ember számára is példamutató lehet, és nyilvánvaló, hogy vannak érzelmei. Olyan, mintha mosolyogna, máskor meg szomorkodik. Sokan külön temetést rendeznek elhunyt házi kedvencüknek (külön síremlékkel külön kutyatemetőben), és vannak kutyaesküvők is. Elképzelhető tehát, hogy egy ilyen lény lélek nélkül éljen? Ha a kutyáról feltételezzük, hogy lélek nélkül létezik, akkor feltehető az emberről is. Ha dédmamát és Morzsi kutyát ugyanúgy eltemetjük, akkor elképzelhető, hogy mindketten tovább élnek a mennyben, de az is lehet, hogy egyikük sem. Ha viszont Morzsi kutyának van lelke, akkor lehet a papagájnak is, meg a hörcsögnek, az aranyhalnak, és így tovább az amőbáig vagy a baktériumig. Hol a határ?

Ráadásul tudjuk azt, hogy ez az átmenet egyben evolúciós átmenet is. Őseink majmok voltak, az ő őseik meg egysejtűek (bár nem közvetlenül). Hol jelent meg a lélek az evolúcióban? Az emberré alakulás mely fokán döntött úgy Isten, hogy transzcendens lelket ad a teremtényének?  

LOGOCENTRUKIS OPPOZÍCIÓK, DEKONSTRUKCIÓ

A szubsztanciadualizmus leírásához hozzá lehet tenni még egy jellemzőt, illetve ki lehet szélesíteni még egy irányba, ez pedig a dualitás tagjainak értékkülönbségének témája. A XX. század végének egyik meghatározó szerzőjéről, Jacques Derridáról, és filozófiájáról, a dekonstrukcióról szeretnék itt néhány szó szólni, amely egyfajta értelmezési keretet alkotva egyben átvezet Dennethez is, akinek a könyvét most olvasom, és amiről ez a poszt alapvetően szólni szeretne. Mivel Derrida szövegei nagyon nehezen megközelíthetőek, a témával kapcsolatban Jonathan Culler Dekonstrukció c. könyvét érdemes elolvasni, ami érthető gondolatmenetet formál Derrida műveiből (Culler, 1997.).

Derrida szerint a nyugati gondolkodást a logocentrizmus jellemzi. A logosz értelmet jelent, a logocentrizmus pedig azt, hogy mindig feltételezzük: a dolgokban van valami elsődleges, önazonos, hozzáférhető értelem, cél, jelentés. Más szóval mindent logocentrikus oppozíciókban gondolunk el. Ezeknek az alapvető esete a test/lélek kettősség. A két elem közül az egyik mindig meghatározó, elsődleges, lényeges (a lélek) a másik pedig csak valamiféle másodlagos, lényegtelen, kevésbé értékes elem (a test). A logocentrizmus tehát a metafizikának egyfajta szinonimája: ahogy a metafizikus gondolkodás a látható, anyagi világon túl feltételez egy örök, nem időbeli transzcendens létezőktől benépesített és transzcendens értékeket kijelölő létezési szférát, úgy feltételezünk a változó, romlandó test mögött egy igazi, örökkévaló lelket is.

A test-lélek vagy más szóval külső/belső mintájára más ilyen logocentrikus oppozíciók is megfigyelhetők elképzeléseink alapszerkezetében. Ilyen pl. a gondolat és a beszéd, vagy a beszéd és az írás oppozíciója. A beszéd kapcsán pl. az az elképzelésünk, hogy a gondolat valamiféle belső, eredeti a kimondáshoz képest, a beszéd pedig csak a gondolat külsővé válása. Ugyanez a helyzet a beszéddel és az írással is: a beszédben közvetlenül jelen vagyok, azt mondom, amit akarok, az írás viszont csak külsődleges a beszédhez képest, az írás leválik a gondolatról, és könnyen félreérthetővé lesz, hiszen már nincs ott mögötte a tudat közvetlen jelenléte. A logocentrikus oppozíciók tehát minden szinten működnek: a lélek előrébbvaló a testnél, a külső a belsőnél, az ember az állatnál, a gondolat a beszédnél, a beszéd az írásnál (sőt, részben ez a helyzet a férfivel és a nővel is).

Derridának az a célja, hogy lebontsa, felforgassa ezeket az oppozíciókat, megmutatva, hogy éppen a másodlagos elem az, ami meghatározza az elsődlegest. A dekonstrukció megfordítja az ellentétek hierarchiáját, ezzel igyekszik felbomlasztani a rendszert. Ez lényegében nem más, mint Nietzsche metafizika-kritikájának folytatása, hiszen megkérdőjelezi az önazonosnak hitt létezőket. Erre egy érdekes példa lehet Szókratésznak az írással való esete. Köztudott, hogy Szókratész szóban tanított (gondolatait Platón jegyezte le). Szókratész heves ellenérzéssel viseltetett az írással szemben, ami akkoriban kezdte meg hódító útját a görög kultúrában. Szókratész szerint az írás csak valami külsőleges, nem igazi, valami hideg dolog a beszéd közvetlenségével szemben. Amikor viszont megkérdezték Szókratészt, mi az igazi tudás, akkor a filozófus azt válaszolta, hogy az igazi tudás a lélekbe vésődik be. Vagyis az „igazi tudás” sem más, mint írás: a belső, ami autentikus lenne a külsőhöz képest, valójában a külsőt mintázza, a külső írás interiorizált képe. A hierarchia megfordult.

Hasonló dekonstrukció történt Freudnál is: az első ún. topográfiai modellben arról írt, hogy a tudattalan, a lélek belső világa lényegében egyfajta „belső külvilág.” A második topográfiai modellben pedig, ahol bevezeti az ösztön-én és a felettes-én fogalmát, akkor a „lelki szerkezetet” úgy írja le, mint interiorizált külső ágensek rendszerét (a felettes én egyfajta belső büntető hatalom). Freudnál egyébként is kulcsszó az interiorizáció (tárgymegszállás): a jellemünk olyan külső személyek belsővé tételéből alakul ki, akikkel kapcsolatba kerültünk életünk során. A külső és a belső tehát viszonylagossá válik.

Daniel Dennett Micsoda elmék c. könyve, amit éppen most olvasok, számomra ebben a kontextusban válik izgalmassá és értelmezhetővé. Dennett műve hasonló stratégiával bontja fel a tárgyalt oppozíciókat, mint Derrida vagy Freud, de olyan irányokba is elvezet, amik nagyon izgalmasak és újdonságnak számítanak (már amennyire én jártas vagyok a témában).

INTENCIONALITÁS

Az intencionalitás fogalma a filozófia történetében Edmund Husserl fenomenológiájában tett szert kiemelkedő jelentőségre, aki egyébként Brentanotól vette át a terminust. Husserl előtt a tudatfilozófiában a tudat és a tárgy viszonyának sémája az volt, hogy a tudat egyfajta zárt egység, ami elválasztott a számára külső tárgyaktól. Husserl viszont úgy gondolta, a tudat eleve a tárgyra irányuló módon létezik, a tudat maga eleve ilyen tárgyra irányultság; a tudat intencionális aktusokat hajt végre, és ezek az aktusok konstituálják őt magát is. Husserl ezzel ugyan megbontotta némiképp a tárgy és a tudat merev elválasztását, de lényegében megmaradt karteziánusnak, mivel úgy gondolta, hogy ezek az intencionális struktúrák egyfajta introspekcióval leírhatók, tehát van valamiféle belsőségük (az egyik könyvének címe is ez: Karteziánus meditációk). Az intencionalitás tehát továbbra is valamiféle belső a külső tárgyakhoz képest.

Dennett Johne Searle nyomán beszél az eredeti és származtatott intencionalitásról. Amikor lerajzoljuk az anyukánk arcképét, vagy bevásárló cédulát írunk, akkor a papíron olyan materiális, grafittal vagy tintával hagyott nyomok láthatók, amiknek nincs önmagukban jelentésük (hiszen a papíron nincs más, csak grafitpor vagy vonalak összessége), az értelem a mi belső szándékunkból származik, ami kifejeződik ezekben a külső hordozókban, azok származtatott intencionalitásában. Ám a csavar ott van, hogy valójában a belső képek is csak reprezentációk, az anyukánk belő képe vagy a fejünkben lévő bevásárlólista is csak valaminek a leképezése, ez is csak származtatott intencionalitás. Ha alkotunk egy robotot, amibe bizonyos cselekvéseket irányító programokat írunk, akkor ez a robot a mi származtatott intencionalitásunknak tekintető. Viszont azok a cselekvések, amiket a robot végrehajt (pl. ír egy listát valamiről), szintén az ő származtatott intencionalitásaként foghatók fel. Ilyen módon tehát „a robot merőben származtatott intencionalitásának világán belül is megvonhatjuk ugyanazt a megkülönböztetést, amely először az eredeti és származtatott intencionalitás közötti ellentétet inspirálta.” (Dennett, 61.)

Dennetnél tehát az elsődleges reprezentációról éppúgy kiderül, hogy valójában az is származtatott, ahogy Szókratésznál az igazi, belső tudás ugyanolyan írás, mint annak a külsődleges képe.  A belső tehát szintén külső. Nincs igaz, belső inencionalitás, csak származtatott intencionalitások sokasága.

ÉRZÉKELÉS ÉS ÉRTELEM

Az intencionalitás mellett egy másik lehetséges út az ember mint elmével rendelkező lény meghatározására a leírás, amely szerint az állatok csupán puszta érzékeléssel rendelkeznek mindenféle tudatosság nélkül, az ember  viszont olyan érző lélekkel van felszerelve, ami tudatában van ezen érzékleteknek. (Dennett, 70) Ez így eléggé magától értetődőnek és kézenfekvőnek tűnik, de mit is jelent pontosan?

Ebben az ugyancsak karteziánus elképzelésben lényegében nem más történik, mint egyfajta kettős transzformáció: „először az idegrendszer idegi jelekké (az idegrostokban mozgó impulzus-áramlatokká) transzformálja a fényt, hangot, hőmérsékletet, stb., majd pedig valami központi helyen ezeket az impulzus-áramlatokat egy másik médiumba, a tudatosság médiumába transzformálja!” (Dennett, 77). Ez a második transzformáció lenne az érző lélek aktivitása, vagy ez az aktivitás hozná létre az érző lelket. Olyan ez tehát, mintha valamiféle fordítási/értelmezési tevékenység lenne az egyes rendszerek között, ami feldolgozza az előző rendszerekből érkező információk tömegét.

Csakhogy erről a kettősségről is könnyedén kiderülhet, hogy nem is kettősség. A külvilágból történő ingerek felvétele, az érzékelés maga is többszörös „fordítás” eredménye. Az idegsejtek (neuronok) nem közvetlenül kapcsolódnak egymáshoz, hanem köztük egy szűk rés, az ún. szinaptikus rés található. Ebben a résben az ún. neurotranszmitter-molekulák közvetítik az ingerületet az egyik idegest axonvégződésétől a másik neuron dendritjéhez. Ez éppolyan információ-átadási, vagyis fordítási mechanizmus, mint ami az érzékelés és a tudatossá válás között végbemegy. De ugyanígy információt hordoznak a génjeink is, amelyek a test kifejlődésének folyamatát irányítják. Így tehát egy logocentrikus ellentétpár helyébe a  az információk feldolgozásának (transzformációjának) plurális rendszere kerül, ahol az áttételeknek csak egyik eleme a tudatosság, amely ilyen módon elveszti kitüntetett szerepét, és a test egyik funkciója lesz, egy tevékenység a többi között, amellyel az organizmus a saját végső célját, a túlélést biztosítja.

Érdekes jelenség ezzel kapcsolatban az ún. prosopagnosia jelensége. Ez egy olyan mentális betegség, amikor az ember nem ismeri fel az arcokat, köztük a saját legközelebbi hozzátartozóéit sem. Az érzékelése tökéletes, de egy arcot látva nem tudja eldönteni, hogy egy idegen emberrel vagy a saját anyjával, férjével áll-e szemben. Az ilyen betegeket vizsgálva a kutatók érdekes jelenségre figyeltek fel: miközben a beteg tudatosan nem képes dönteni a látott archoz társítandó személyazonosságot illetően, a teste mégis reagálhat. Ismerőseik arcát látva a bőr galvanikus reakciója vagy a vérnyomás megváltozhat. A kutatók ebből arra a következtetésre jutottak, hogy az emberben nem egy, hanem két vagy több különböző ételmező rendszer működik. (Dennett, 117).

KIHELYEZETT ELMÉK

Az állatoknál megfigyelhető az a jelenség, hogy a külvilágban való tájékozódásukat olyan módon szervezik meg, hogy saját maguk helyeznek el abban jelzőrendszereket (pl. a vizeletminta vagy más jelzőtárgyak esetében). Az ember ugyanígy tesz: saját környezetet épít magának, vagy átalakítja az eredetit, amely így megkönnyíti a tájékozódást, bizonyos mentális műveleteket megspórol az embernek. Dennett szerint az ilyen módon átalakított környezet lényegében nem más, mint az elme része, egyfajta kihelyezett elme. Az idős embereknél pl. egyes esetekben megfigyelhető, hogy az öregek otthonába kerülve esetlenné válnak, elveszítik tájékozódó képességüket, amit a saját otthonukban pedig olyan tökéletesen birtokoltak. A otthonuktól, az ismerős környezettől való megfosztás olyan, mintha az elméjük egy részétől fosztották volna meg őket (Dennett 141.).

Látható mindebből, hogy a szubsztanciális elméről (és így a lélekről) való elképzelésünk sokszorosan is problematikus koncepció, amit különböző nézőpontokból, különböző összefüggésekben is meg kell kérdőjeleznünk, és szembe kell néznünk azzal, hogy a szubsztanciadualizmus puszta illúzió.  

IRODALOM

Jonathan Culler: Dekonstrukció. Osiris-Gond, Bp., 1997.
Daniel C. Dennett: Micsoda elmék. Kulturtriade Kiadó, Bp., 1996.

"A vallás olyan, mint egy pénisz, az rendben van, ha neked van, az rendben van, ha büszke vagy rá, de kérlek ne csapd ki nyilvánosan, és ne lóbáld! És kérlek, ne akard ledugni a torkomon!"

Szól az ismert hasonlat, amellyel egyébként nem teljesen értek egyet, hiszen a vallásra szerintem az ember ne legyen büszke, a péniszére sincs különösebben mit, hiszen a férfiember ezt örökli, és nem megdolgozott érte, nem ügyesen vagy okosan szerezte. A torkon való ledugás meg ugye olyan verzióban is van, hogy a gyerekek torkán, mert hát a pedofília jellemző a katolikus vallásra, és a gyerekek indoktrinációja pedig az összesre. No de most nem erről szeretnék írni, hanem a hasonlatokról és az analógiás gondolkodásról, ez csak egy illusztráció volt arra, hogy jó analógiái bárkinek lehetnek, még az ateistáknak is. És persze a hívők erre nyilvánvalóan azzal jönnek, hogy az analógia nem is jó, és akkor már ott is vagyunk a kérdésnél. Mire jó az analógia, és mire nem?

A fenti illusztrációhoz hasonló sok vicces analógia létezik, amelynél igazából az a vicc, hogy a párhuzamot meglepő módon bontják ki. A meglepetés ugyebár egyes elméletek szerint minden vicc alapja, és ezért is nevetünk rajtuk, hogy a meglepődést valamilyen fizikai formában levezessük. De nem is erről akartam írni. Miért is tud meglepő lenni bármilyen analógiás vicc? Pontosan azért, mert az analógia és a hasonlat nem egzakt. Nincs definiálva, hogy a két hasonlított dolog miben hasonlít egymáshoz. Az olvasó gondol valamire, aztán kiderül, hogy a vicc kitalálója más hasonlóságra gondolt, és ebből áll az analógiás vicc, hogy hogyan lehet meglepő, de mégis érdekes, netán tanulságos hasonlóságokat felfedezni dolgok között.

Itt a blogon valaki rendszeresen azzal jön, hogy istenről nem lehet, csak analógiásan, csak hasonlatokban beszélni. Azt gondolom, ez azért egy elterjedt nézet, és a hívők egy elterjedt védekezési módja az ateista érvekre. A Bibliában ugyanis nincsenek precíz definíciók, modellek, elméletek, állítások istenre nézve. Hasonlóan, még a katolikus katekizmus sem nagyon tartalmaz ilyet. Pontosabban bizonyos dolgokra igen, de a kérdések egy jelentős részére egyáltalán nem. És akkor ilyenkor jön a hívő, hogy hát "isten útjai kifürkészhetetlenek", "nincs arra szó, mely leírná", szóval, hogy nem lehet erről, csak hasonlatokkal, analógiákkal beszélni.

Például, hogy isten a maga képére teremtette miü isemüköt, Ádámut, de, hogy akkor most abban hasonlítanak-é, hogy mindkettőnek kék volt a szeme, vagy három szőrszál a mellbimbóján, azt nem lehessen megmondani. Vagy, hogy isten szeret minket, de azért nem egészen úgy, ahogy mi szeressük egymást. Viszont, hogy éppen hogy, azt sem lehessen pontosan megmondani, meg kell elégedni a hasonlattal, erről nem lehet, csak tükör által homályosan beszélni. Azt, hogy amiről nem lehet beszélni, arról kussolni kell, azt még nem hallották. No de vizsgáljuk meg, hogyan is állunk azzal a hasonlattal és analógiával!

Fontos megkülönböztetni két dolgot:

A) Az analógia hasznos bizonyos területeken, bizonyos célokra.

B) Analógia nélkül élni nem lehet.

És azt is szögezzük le, B nem igaz, míg A persze igen. Hol is hasznos az analógia, és mire jó?

Például a mindennapi életben is, a köznyelvben is. Nagyon is jó feldobni egy szöveget, illetve stílusosan, irodalmiasan fogalmazni. Így például azt írja az író, hogy "lóg az eső lába". De ez csak stílus, és el lehet magyarázni, hogy ez azt jelenti, hogy olyan esőfelhők gyülekeznek, hogy valószínűsíthető, hogy igen hamarost elkezd esni az eső. Meg lehetne oldani, hogy az ember hasonlatok és analógiák nélkül beszélne, mindent el tudna mondani, csak szárazabb volna a szöveg (értsd, kevésbé érdekes).

Aztán az irodalmi nyelv olyan, hogy tényleg nem él meg hasonlatok és analógiák nélkül. Itt az analógiának és hasonlatoknak pont azt a tulajdonságát használják ki, ami máshol hátrány: azt, hogy nem egészen egyértelmű. Ezáltal az író nem csupán érdekesen és stílusosan fogalmaz - ahogy ezt már láttuk a köznapi beszédben - hanem kifejezetten kihasználja a hasonlat és az analógia többértelműségét, hogy gazdagabb legyen az, amit kifejezni tud, és, hogy szabadságot adjon az olvasónak is abban, hogy a maga módján értelmezze a szöveget, ezáltal közelebb hozza az olvasót, és belevonja a műbe. Ami által az olvasó nyilván jobban érintve érzi magát.

Ez az irodalomban, amely egy művészet azért engedhető meg, sőt, azért kifejezetten jó módszer, mert az irodalom célja nem valami igazság megismerése, még csak nem is ismeretközlés, hanem bizonyos dolgok kifejezése, és kommunikálása. Azért jó bevonni az olvasót a szövegbe, mert az irodalmi szöveg nem csupán egy az olvasóra ráerőltetett információ közlése, hanem az olvasó maga is beleteszi a magáét. Az egész történet meglehetősen szubjektív, és pontosan ez is a feladat, ez így rendben is van. De csakis azért, mert szubjektív dologról van szó, mert nem megismerésről, és nem ismeretközlésről.

Persze mellékesen az irodalom is leír egy csomó dolgot helyesen, és megtudhatunk regényekből is történelmi adatokat. De ez csak szükséges körítés. És ugyebár értelmes ember tudja, hogy egy regény elolvasása után, ha az ember tényleg tudni szeretné, hogy abban mi volt az igaz, mi volt a hiteles, mi volt a fikció, mi volt esetleg az, ami nem úgy történt valójában, akkor utána kell néznie a történelem könyvekben.

Megismerésről és ismeretközlésről a tudományban van szó, amely modelleket és elméleteket használ. Ezek nem hasonlatok, és analógiák, itt fontos különbségek vannak. Bár egy modell hasonlít egy analógiához abban, hogy van két dolog, ami hasonlít egymáshoz: a modell és a modell tárgya. Még az is igaz, hogy a modellek kezdeti fázisukban lehetnek akár analógiák is. Ott van például Julien Offray de La Mettrie "L'Homme Machine" ("Az embergép") c. könyve, ahol az embert egy géphez hasonlítja. Én ezt nem olvastam, nem tudom, mennyire analógiáról van itt szó, vagy mennyire jut el egy tudományos elmélet szintjéig. Mindenesetre a tudományos elmélet túl megy az analógián, és pontos elméletet dolgoz ki, és az emberi test viselkedését végül is a biológián, kémián keresztül a fizikára vezeti vissza, és ez már egzaktabb, mint egy analógia: arról van szó, hogy az emberi test a tudomány szerint a fizika törvényeinek engedelmeskedik. Ezek a törvények pedig egészen pontosan meg vannak adva, és nincs benne semmi homályosság, hogy miben hasonlít a gép és az ember: nem abban, hogy mindkettő eszi az olajat, hanem abban, hogy ugyanazokra a fizikai törvényekre vezethető vissza a viselkedésük.

Egy hasonló ismert analógia az, amelynek egyik legismertebb formája William Paley-től származik, mely szerint a természet olyan, mint egy óra. Nagyon érdekes az, hogy itt is egy géphez hasonlítja valaki az élővilágot, de ezzel éppen nem a materializmust akarja kihangsúlyozni. Az analógiának sokan bedőlnek, és jó érvet látnak benne. De ha pontosítjuk, miről van szó, ha formalizáljuk az érvet, akkor arról a feltevésről van szó, hogy "ha valami tervezettnek néz ki, akkor azt biztosan tervező tervezte". De az evolúció elmélete pont arra mutat rá, hogy van lehetőség arra, hogy valami önszerveződő jelleggel "fejlődjön", és magától alakuljon ki elég nagy "komplexitás". Dawkins a "Vak órásmester" c. könyvét nagyjából ennek szenteli. A másik pedig az, ahogy sokan rámutattak, az elv tarthatatlan is, mert végtelen regresszushoz vezetne, és a hívők persze megint pont istennél vágnák el a végtelen regresszust. A hívők mindig arra használják az ehhez hasonló "természettörvényeket", hogy eljussanak istenig, és aztán nagyon gyorsan elfelejtik őket. Dawkins az "Isteni téveszmében" a boeingos példánál fókuszál erre a problémára a hívők érvelésében. Szóval ez az analógia nagyon rossz, mert ha elkezdjük megpiszkálni, akkor két baj is van vele, tarthatatlan. De én itt arra szeretném felhívni a figyelmet, hogy ha analógiáról van szó, akkor gyakran el se jut a buta olvasó odáig, hogy egész pontosan, egzaktul mi is volna az érv, hanem beveszi a homályos maszlagot.

Ha már a vak órásmesternél tartunk, ugye ez is egy hasonlat. Az evolúció egyfajta vak órásmester, aki érdekes módon képes összerakni azt az órát. De ez a hasonlat látjuk, hogy tulajdonképpen csak egy figyelemfelhívő könyvcím, nem annyira érvelés, mert az evolúció éppenséggel tényleg vak, és ez fontos, tehát össze se akarja rakni az órát, azt se tudja, mit csinál, de hát pont ezért egészen más, mint egy órásmester, és roppant fontos, hogy egészen más törvények vezérlik. Csak ezért lehetséges a dolog.

Mindenesetre, eljutottunk oda, hogy valahol a tudomány tájékán is használnak azért analógiákat, és hasonlatokat. Igen ám, de a nagy különbség, hogy szigorúan véve nem a tudományról van szó, és az analógia nem a tudományos módszertan része. A darwini elméletet nem a vak órásmester hasonlata írja le, hanem egy jól megfogalmazható modell. Annyira, hogy a számítástudományban vannak evolúciós, illetve genetikus algoritmusok. És ezek működnek. Nem a vak órásmester hasonlata miatt, hanem a statisztika formális összefüggései miatt.

Ahol az analógia és hasonlat színre lép, az a tudományos ismeretterjesztés, amely egyáltalán nem része a tudományos módszernek. Egy tudományos elmélet nem attól lesz elfogadott, a tudományos közösség nem azt nézi, hogy erről egy ismeretterjesztő mit ír. Darwin elmélete nem a "Vak órásmester" c. könyv által lett elfogadott, már rég az volt. (Mellesleg a "Vak órásmester"-ben is vannak precízebb érvek és modellek) A relativitáselmélet nem ismeretterjesztő könyvecskék alapján lett kidolgozva, és elfogadva. az ismeretterjesztés az a tudományhoz kapcsolódó utólagos, mellékes tevékenység. Mellékes a tudományos módszer szempontjából. Fontos az emberek szempontjából, mert nekik ez viszi el a tudományt.

Az ismeretterjesztésben lehet, hogy használ analógiát és hasonlatot ahhoz, hogy a hétköznapi olvasó intuitíven felfogja az elméletet. Pedagógiai, didaktikai okokból. Közben még az is lehet, hogy az ismeretterjesztő könyv nagyon rossz. És az is lehet, hogy az olvasó úgy érzi, nagyon felfogta a dolgot, csak közben az író nagyon leegyszerűsítette, vagy elferdítette az elméletet. Ez az analógia rákfenéje. De ez mind egészen mellékes a tudomány objektív megismerőtevékenysége szempontjából. Egy matematikai tétel vagy egy fizikai igazolás, akkor is bizonyított, ha Józsi bácsi nem fogta fel intuitíven, mert senki nem ismertette neki az ő szintjén, valami hasonlattal. Sőt, a kvantummechanika elmélete akkor is igazolt, és elfogadott, ha éppenséggel esetleg egyetlen fizikus sem fogja igazán intuitíven fel. Lehet, hogy a kvantummechanika az emberi elmének természetes módon idegen. De a másik oldalon teljesen rendben lévő fizikai elmélet, és a tudományos módszernek megfelel, igazolt, tehát a tudományos közösség elfogadja igaznak. Nagyon helyesen. És aztán, hogy az ismeretterjesztők találnak-e rá jó analógiát hullámokkal, meg részecskékkel, az már ebből a szempontból irreleváns.

A tudományos ismeretterjesztés esetén ott van mögötte az igazi elmélet, az igazi modell. Ha valaki valamit félreért, lehet hivatkozni a szakirodalomra. Ha valakinek valami nem egyértelmű, akkor megnézheti a szakirodalmat. Továbbá a mars-szonda pályáját nem ismeretterjesztő könyvek alapján fogják megtervezni, hanem ott csak az egzakt egyenletek számítanak.

Ami a tudomány modelljeit illeti. Azok abban különböznek az analógiáktól, hogy - mint mondtam - pontosan definiálva van az, hogy milyen szempontból modellezik a jelenséget. Például egy gráfelméleti fát nem véletlenül neveznek fának. A fa az ágak struktúrája szerint természetesen gráfelméleti fát képez. De ebből is látszik, hogy a gráfelméleti fa egy strukturális modell, csak a dolgok kapcsolódásának szerkezetét modellezi. Ha azt mondjuk, hogy egy vállalat személyzeti hierarchiája irányított fa szerkezetű, azaz gráfelméleti irányított fával modellezhető, akkor értelmes ember érti, hogy itt a személyek alá és fölérendeltségi viszonyáról van szó. Ha pedig ebben a modellben azt mondjuk, hogy a főnök a gyökér, azzal nem a jellemét jellemezzük, de nem is azt mondjuk vele, hogy ő szállítja a sót a vállalati gulyásfőző hétvégéhez.Ha pedig azt mondjuk, hogy a vállalati hierarchiában a takarító néni a levél, akkor nem azt mondjuk, hogy mindig kint ül a napon, és fotoszintetizál, hanem azt, hogy neki nincs beosztottja.

Értelmes ember modellnél nem jut hülye következtetésekre, mert a modellnél pontosan meg van határozva, hogy mely szempontok szerint modellez a modell, tehát minden következtetés is meg van határozva. Ha pedig egy ilyen következtetés hibás eredményre vezet, akkor nem szabad azt mondani, hogy a modell jó, csak így meg úgy, hanem akkor nem jó a modell, jobbat kell keresni.

A formális modell az interpretációjával együtt pontosan definiálja, hogy a modell miképpen értendő. A gráfelméletben a fa modelljénél egyértelmű, hogy mire lehet következtetni az absztrakt, matematikai modellben. Ha pedig megmondjuk, hogy a modellt az adott példában mire használjuk, akkor meg kell mondani, hogy az absztrakt fogalmakat hogyan definiáljuk. Például a vállalati hierarchiában a személyek a csúcsok, a közvetlen főnöki kapcsolat pedig a egy irányított él.

A vallásban azonban - mint mondtuk - csak analógiák és hasonlatok vannak. A vallás hasonlatainál és analógiáinál teljesen meghatározatlan, hogy mi az a szempont, amely szerint a hasonlat értendő. A köznyelv és a tudomány hasonlataival ellentétben itt még arra sem támaszkodhatunk, hogy ismerjük mind a két dolgot, a két hasonlítottat, és józan ésszel meg tudjuk mondani, hogy milyen szempontból működik a hasonlat. A tudományos ismeretterjesztésben, ha az író azt írja, hogy az elektron olyan, mint egy hullám, akkor azért csak tudjuk, hogy nem arról van szó, hogy szó szerint szörfözni lehet rajta (átvitt értelemben lehet, ld. Internet), mert azért az elektron mégiscsak létezik, és az ember józan ész alapján is gondolhatja, hogy nem a szörfözésről van szó. De ha a vallás azt mondja, hogy a templomi ostya Jézus teste, akkor maguk a vallások szakadtak azon szét, hogy ezt szó szerint kell-e értelmezni. És vannak olyan hülyék, akik szerint igen, miközben ez szó szerint totál érthetetlen, hogy mit jelent, átvitt értelemben meg hát többféle, meghatározatlan dolgot jelenthet.

Sőt, a vallás hasonlatai és analógiái szigorúan véve sokszor nem is analógiák. Amikor a Biblia azt mondja, hogy isten a maga képére teremtette az embert, akkor valójában kevés dologról mondják azt a hívők, hogy isten tényleg hasonlít az emberre. Egy hasonlat vagy analógia esetében a két dolognak van egy csomó tulajdonsága, és ezek közül egyet vagy néhányat egymáshoz rendelünk. Az analógia úgy nem működik, hogy "a babig olyan, mint egy kecske, csak még vannak más tulajdonságai is, amelyre nem tudok példát mondani". Ez az analógia durván hiányos. Persze, azt mondja, hogy a babig valahány, meghatározatlan tulajdonságban hasonlít a kecskére, de azt is mondja, hogy pár tulajdonságban nem tud analógiát sem hozni. És az sem működő analógia, hogy az isteni szeretet olyan, mint az emberi szeretet, csak tök más. A hívők jellemzően semmit nem tudnak mondani a tök másról, a hasonlóságok meg olyannak bizonyulnak, amivel még nem lehet szinte semmit sem kezdeni.

A vallások "analógiái" nem is extrapolációk. A tudomány dolgozik extrapolációkkal is: például mondják, hogy egy hidrogén-bomba robbanása hányszorosa a hiroshimai robbanás erejének. Itt lehet extrapolálni a rombolás mértékét, bár bizonyára van az extrapolációnak hibája. Amikor a tudományos ismeretterjesztő azt mondja, hogy "a nagy bumm", ami önmagában egy analógia, akkor az viszont elég félrevezető, mert a tudós felhívja rá a figyelmet, hogy itt egyáltalán nem valami milliárdszor nagyobb atombomba robbanásról van szó, hanem másról, amire van egzakt modellje.

Amikor viszont a hívők azt mondják, isten olyan, mint az ember, akkor a modern, monoteista vallások ki szokták kérni maguknak, ha egy nagyon erős, szakállas bácsiként értelmezzük ezt. Istenre azt mondják, nem csupán extrapolálása a királyok, császárok hatalmának, hanem új, megnevezhetetlen, leírhatatlan, modellezhetetlen tulajdonságai vannak. De ezzel nem lehet mit kezdeni, ennek nincs értelme akkor.

Folytatva a tudománnyal, a kvantummechanika példáján látjuk, hogy a tudomány jól elboldogul egyfajta instrumentalista ódon, analógiák és hasonlatok nélkül. Semmi okunk azt se feltételezni, hogy lenne olyan dolog a világon, amellyel kapcsolatban a tudomány nem tud elboldogulni az objektív kérdéseket illetően, azaz, hogy létezik-e vagy sem, és ha igen, akkor milyen, hogy működik, és hasonlók. Bármilyen olyan kérdésben, amelyre igaz vagy hamis válasz adható. Azt sincs okunk feltételezni, hogy lehetne olyan dolog, amiről nem lehet formálisan, egzakt módon, pontosan, tehát analógiák és hasonlatok nélkül beszélni. Megfordítva a fogalmazást: nincs okunk feltételezni, hogy létezik valami, amiről csak analógiák és hasonlatok módján lehetne beszélni.

Végül még egy kis paradoxonra hívnám fel a figyelmet ezzel kapcsolatban: a hívők általában nagyon hamar elkezdik azt mondani, ezt nem tudják istenről vagy a túlvilágról, ezt nem lehet tudni. Aztán oda is, hogy olyan kevés és bizonytalan az emberi tudás, hát annyi mindent nem tudunk, vagy annyi mindenben tévedtünk, annyira kevés dologban lehetünk biztosak. A hívők ezzel kapcsolatban gyakran jönnek azzal, hogy az ateista olyan arrogáns, hogy miközben ennyit nem tudunk, azt mondja, nincs isten.

Erősen metafizikai dolog azt mondani, hogy az emberi tudás általában kevés, vagy bizonytalan, mert ehhez ugye tudni kéne, hogy mennyivel több minden van, illetve, mi a nagy betűs igazság. De hát az illető pont azt mondja, hogy ezt nem tudjuk. Szóval ez egy önellentmondó tézis. No de hunyjunk szemet efölött, tegyük fel, hogy a az ember nagyon keveset tud a világról, és az is bizonytalan, sőt, akár téves. És hát így ugye honnan is tudná az ember kizárni, hogy van isten?

No de hát ebben az esetben az istenhívő legalább ennyire arrogáns, mert hiszen ő meg honnan tudhatná akkor, hogy van?! Ha egyszer az emberi tudás roppant bizonytalan, és kevés, akkor miféle arrogancia a hívőtől arra következtetni ama roppant kevés tudásból, hogy nincs más magyarázat, csak isten lehet a magyarázat?!

Az meg aztán már végképp tenyérbemászóan arrogáns lenne, ha a hívő azt mondaná, a tudósok, azok nem tudnak semmit, de a papok, és a Marcsi néni Hajdúborzasztón, azok aztán tudják a nagy betűs igazságot. Hát ugyan honnan a halálból lennének ők okosabbak, honnan lenne több tudásuk, mint a tudósoknak?! Szerintem ez a feltételezés sértés a tudományra nézve, a tudósoknak ki kellene kérniük maguknak.

Végül, a nagyon kevés és bizonytalan tudás feltételezéséből is csak egy konzekvens konklúziót lehet levonni, ez pedig az, hogy marhára halvány lila fogalmunk nincs istenről, egy dolgot tudunk: jelenlegi tudásunk szerint semmi nyoma. Tehát a helyes konklúzió az, hogy az ember nem hisz benne. Ez meg kérem az agnoszticizmus, avagy a gyenge ateizmus. Mert bizony "kedves" hívő barátocskáim, az ateista nem kell, hogy tagadja istent, így ez az arrogancia elv az "ateizmus" fogalmának nem ismerésén is félrecsúszott.

Malala Yousafzai

Miután nem Malala Yousafzai kapta az idei Nobel-békedíjat, sokan csalódtak, mivel ők ezt várták. A Nobel bizottság idén nem éppen közönségdíj stílusában döntött. A Washington Postban a döntés után egy szerintem felháborítóan ferde írás jelent meg erről, amely azt magyarázza, hogy jól van ez így, mert Malalát a nyugati média túlságosan is sztárolta, sőt, ez a sztárolás a lelkiismeret furdalás kompenzációjának eszköze. Ez igaz is, rendben van, hogy Max Fisher kritizálja azt a hype-ot, amely Malala körül van ilyen szempontból. Másrészt ha valakit fejbe lőnek csupán azért, mert iskolába ment, továbbá erről blogolt, ebben az ügyben a fenyegetések ellenére tovább küzdő aktivista volt, akkor nem igazán mondhatjuk, hogy ne érdemelné meg a Nobel-díjjal járó pénzt, a bátorságért járó elismerést.

Fishernek abban is igaza van, hogy a vegyifegyvereket kontrolláló szervezet, az OPCW is megérdemelte a díjat. Az egész Nobel-díj osztásnak pont az a rákfenéje, hogy a világban van vagy ezer ember, és szervezet, amely megérdemelné, és objektíven nem lehet eldönteni, melyik a fontosabb, mert nem objektív a kérdés. De az sem jobb, ha megszavaztatják, mert ha ennyi pénzről, világhírről van sz, akkor tudjuk, mi lenne ebből.

Szóval nincs itt igazságos megoldás. A bizottság döntése se nem az abszolút igazság nem volt, se igazságtalan nem volt. Arra viszont, hogy Malala Yousafzai nem kapott Nobel-díjat azt nem szabad mondani, hogy "így jó". Lehet, sőt biztos, hogy Malala egy kiragadott példa a pakisztáni borzalomból, amelyet a Talibán, egy extrém, vallásos terrorista szervezet okoz, biztos, hogy vannak olyan lányok, akik nem olyan szerencsések, hogy túléljék a Talibán büntetését. Vannak, akik Malalánál többet vesztettek, és nem kaphatnak Nobel-díjat, mert nem élnek. És a hype valóban nem sokat segít azon, hogy őrájuk is figyeljenek az emberek.

Igazságtalan ez így. Nehéz igazságosabbá tenni, mert ha meg nem volna Nobel-díj, akkor egy a világ közvéleményét felhívó óriási lehetőséget szüntetnénk meg. Mert a világ legalább így, ilyenkor felfigyel ezekre a szörnyűségekre. Hogy a vallás oda vezet, hogy férfiak képesek nőket azért megölni, mert tanulni akarnak. A saját népük lányait. Ilyet még a nácizmus és kommunizmus sem tett, ehhez vallás kell.

Malala Yousafzai muszlim és hívő, de még fiatal. Bizonyára még azt hiszi, van moderált iszlám, van moderált vallás a szélsőségek nélkül. De amit átélt, figyelmeztető jel lehetne neki. Ha sokat olvas, és gondolkodik, majdcsak eljut oda, hogy talán nem a reménytelen hit reformációját kellene erőltetni. Ha sokat olvas talán megtalálja, mivel váltható ki a hit Talibánok nélkül.

Napok óta visszatérő téma a német sajtóban, Svájctól Ausztrián át Németországig, de persze legfőképp ez utóbbiban a limburgi püspök esete, aki kacsalábon forgó paplakot építtetett magának majd 40 millióért. Magyarul az Indexen.

A "mester" és az alkotása

Én nem értem a felháborodást. Franz-Peter Tebartz-van Elst ugyan az adófizetők pénzéből épített valamit, de hát építette, mindannyiunk üdvösségére. Hát mi ez a paplak, kérem? Kisebb, mint a templom, amely mellett áll. És aztán kérem, mi ez a templom a Notre Dame-hoz, a chartres-i katedrálishoz képest?! A Szent Péter Bazilikának csak a baldachinja is drágább ennél. Hát Franciaországban a legkisebb falukban is nagyobb katedrális van, annyira jól el vannak eresztve, hogy időnként még le is rombolnak egyet-egyet. Mert rájöttek, hogy nem tudnak ma kisajtolni annyi pénzt a jómódúakból, mint anno a szegény parasztoktól.

A franciaországi Abbeville temploma. Volt.

Jó, hát kérem Tebartz az adófizetők pénzén élősködik, de hát Németország jobban teljesít, van min élősködni, és senki nem hal éhen, fantasztikus a jólét, hát most az ötödik tablet helyett a családban az egyháznak megy a pénz, hát most nem stadiont építenek, hanem paplakot.

A kis majd 40 millió eurós paplak. Mennyi lehetett anno a templom?

Most mi ez ahhoz képest, hogy a középkorban az éhen döglő parasztból is kisajtolták a tizedet, és abból építették fel csodálatosan aranyozott Münstereiket?! Limburgban is a paplak egy sokkal nagyobb templom árnyékéban áll. Miért most döbben erre rá az álszent népség?! Miért csinál a bolhából elefántot, amikor a dinoszauruszt nem is látta?! Most miért ezen az eseten kell kiakadni, miközben mindenféle skrupulus nélkül látogatja meg a sok turista a kölni dómot, a drezdai miasszonyunk templomát? Ez utóbbit ráadásul az újraegyesülés után építették újra, mostani adózók pénzéből, és nem 40 milla volt.

Miért szegény püspök úrtól sajnáljuk a pénzt? Hát most tényleg azt várjátok el, hogy egy mondjuk 2-3 milliós kis fészerbe tolja be azt a csodálatos autóját, ami van neki?!

***

Persze csak ironizálok. Mondjuk van mit. Az álszent viselkedést kritizálni jogos. Tényleg van abban valami ferde, hogy a középkortól elnézik az emberek a százszor akkora disznóságot, mint amin ma kiakadnak. És persze nem a mai disznóságokat kell elfogadni, hanem látni, hogy amit a kereszténység a középkorban művelt, az százszor kegyetlenebb bűn volt. És a mai dolgok elítélésével észre kéne venni, hogy ezek anno ennél százszor durvább dolgokat vittek el szárazon. Arra is kellene gondolni, hogy ha viszont nem háborodunk fel, ha engedjük nekik, ők meg is teszik újra a százszor nagyobb aljasságaikat. Csak a felvilágosodás, a szekularizmus, az ateisták egyre nagyobb erjee tartja féken őket. És Magyarországon még ez sem igaz. Sajnos.

"Vegetáriánus" Fesztivál

"Messziről jött ember azt mond, amit akar", tartja a mondás. Nem tudom, honnan ered, de az emberi "gondolkodás" egyik jellemzője, hogy távoli, régebbi dolgokat idealizál. Ennek szellemében az egyik kedvenc foglalatosságom itt az ateista blogon, hogy olyan híreket, kevésbé ismert ismereteket gyűjtsek, amelyek erről "rántják le a leplet". Sokszor olyan ismeretekről van szó, melyek számomra is újak. Az utóbbi időben sokat tudtunk meg a buddhizmusról, de például a taoizmus olyan vallásnak tűnt, amely teljesen nemes és ártatlan. Ez plauzibilisnek is hangzik, hiszen a taoizmus sokkal elvontabb vallásnak tűnik, nincsenek benne személyes istenek, vagy nem olyanok, mint az ismert politesita és monoteista vallások istenei. Talán inkább istenített ősökről van szó.

Most olvastam egy hírt a phuketi vegetáriánus fesztiválról, amelyről nemrég volt. Már korábban is olvastam erről, de eddig nem figyeltem fel rá. Az egyik megtévesztő dolog, hogy "vegetáriánus fesztiválnak" nevezik, ami nem totál hamis, mert tényleg arról is szó van, hogy vegetáriánus ételeket kell enniük 9 napig, de a fesztivál másik neve a "9 istenkirály fesztivál". Kicsit utánaolvastam a dolognak, mert érthetetlennek tűnt, hogy a fanatikus vegetáriánusok miért tömködnek kardot a szájukba. Azért a fanatikus vegák elképesztőek, de nem ennyire! Ha az olvasó arra tippel, hogy na, már biztos megint valami vallás miatt, akkor jó helyen jár.

Ami ezen a fesztiválon phuketben jellemző, az az öncsinkító procedúrák, amelyek bejárják a világot, bekerülnek a hírekbe. Mi itt Magyarországon emiatt olvasunk erről egyáltalán. Ezek az öncsonkító dolgok ismerősök, a keresztényeknél is voltak flagellánsok, az iszlámban pedig az ashura fesztivál az, amely teljesen hasonló ehhez a phuketihez (a Wikipédia cikke visszafogott, találsz az Interneten képeket és videókat). A phuketi fesztiválról azt lehet olvasni, hogy hindu vallásból vette át a szokást.

A hindu Thaipusan fesztivál

Az öncsonkítás általában a hit erősségének, az elkötelezettség demonstrációja akar lenni, de a pszichológusok sokat mesélni tudnak róla, hogy mennyire beteges. És van a dologban egy jó adag hype-faktor is.

Ashura fesztivál

A Velvet cikke azért is érdekes, mert mellé teszi a kaliforniai Halloween fesztivált, és a markáns különbség az, hogy a Halloween-en is vannak horrorisztikus dolgok, de ezek maszkoknak és nem öncsonkításnak köszönhetőek. Normális keretek között zajlik a fesztivál, aminek nyilván az is oka, hogy senki nem hisz igazán a halloweenben, Az extra dolgok azok azért kötődnek a valláshoz. Az ember azért buliból nem szívesen vagdossa úgy össze magát, hogy utána hetekig gyógyuljon és fájjon, és kifolyjon a tea az ember szájából.

A messziről jött ember ma már nem mondhat azt, amit akar, mert van Internet, globális falu a világ, és könnyen utána lehet nézni dolgoknak, még ha nem is minden ér el minket. Így aztán lassan felszámolódnak az olyan mítoszok, hogy vannak azok a békés, keleti vallások. Keleten is csak hasonlóak az emberek, és bizony egészen hasonló hülyeségekre képesek, mint nyugaton. Néha kicsit furcsábbnak tűnik, mert egzotikus. Néha kicsit naivan rózsaszínek az emberek elképzelései, mert egzotikus vidékről van szó. Innen nézve egzotikus, onnan nézve minden bizonnyal mi vagyunk egzotikusak és furcsák.

Kapcsolódik ez "normális hit" és fanatizmus kérdéséhez is, kérdem a kedves olvasót, ez fanatizmus, vagy ezek békés, normális, hívő emberek? Hol a határ?! És mi képezi a határt?! Mire gondolok?

1) Hogy társadalmilag hol a határ normális és abnormális között az egy kérdés, igazából itt, most nem ez érdekel, adottnak veszem.

2) Nem is az a kritikám tárgya, hogy ez a határ nem éles. Persze, hogy nem, hiszen egy jelentőst részt konvencionális és esetleges.

3) Ami fontos, hogy a vallásban a fanatizmus határát is társadalmi szempontból húzzuk meg. Nincs a vallásnak külön önszabályozása.

4) A vallásban valóban semmiféle önszabályozó mechanizmus sincs. A vallás nem tud a maga eszközeivel odahatni a fanatikusok ellen. Gondoljunk csak arra, hogy például a tudományban módszer van a tudománytalanság, és ezzel nem csak a csalók, de a fanatikusok ellen is. A hit lényege, hogy ugyanezeket a teszteket elvetik. A hit lényege, hogy mindent szabad.

5) Még amire fel akartam hívni a figyelmet, hogy amikor az emberek a vallásban fanatizmusra gondolnak, meg "normális hívőkre", akkor szerintem nem gondolnak ezekre az esetekre. A képen látható emberek fanatikusok, vagy hétköznapi emberek?! Egyik oldalról fanatikusok, másik oldalról ilyen emberből ezekben a vallásokban tök sok van, és hétköznapiak abban az értelemben, hogy ez gyakori, "hétköznapi" jelenség.

6) Tehát végül is arra akarok kilyukadni, hogy a vallásban nem lehet a fanatizmust megállítani, hatósan tenni ellene. Csak kívülről lehet, és hatásosabb volna inkább az egész vallást mellőzni.

Ateista blogon vagyunk, politikának itt helye nincs, csak akkor, és csak olyan mértékben, ahogy az az ateizmust, vallást érinti, és a szekularizmus témája az. Gyurcsány és a Demokratikus Koalícióról ezért csak és kizárólag ilyen szempontból fogok írni. Ebben segít engem egy videórészlet, amely Gyurcsány legutóbbi beszédéből csak ezt a részletet tartalmazza.

Lehet Gyurcsányról és a Demokratikus Koalícióról sokfélét gondolni, én is vegyes módon gondolkodok róluk, de a helyzet az, hogy Gyurcsány egy jó ideje, több, mint egy éve is megvan, következetesen, bátran, egyenesen áll ki a szekularizmus mellett, a vallásszabadság, az egyház és állam szétválasztása mellett, és az ezt durván sértő Fidesz-KDNP intézkedései ellen. Gyurcsány, illetve a DK az egyetlen magyar parlamentre esélyes párt, amelyről ezt elmondhatjuk. A többi párttól ezt a kritikát sajnos nem halljuk kimondva, nem látjuk leírva, és félő, ha hatalomra is jutnának, nem biztos, hogy maguktól tennének a Fidesz eme intézkedéseinek visszacsinálása érdekében.

Gyurcsány beszéde jó politikai beszéd. Nem mondanám, hogy zseniális analízis, vagy, hogy ragyogó filozófiai írás, nem ez a szerepe. Pontos analízis helyett politikai elvek, jelszavak hangzanak el benne. De egy politikai beszédnek ez a feladata. Gyurcsány azt mondja ki, ami több, mint száz éve közhely, de sajnos Magyarországon ott tartunk, hogy iszonyatosan fontos, hogy egy politikus kimondja a több, mint száz éves evidenciát. És sajnálatos, szomorú dolog, hogy a Fidesz-KDNP és követői még mindig abban a bizonyos szokásos 150 éves fáziskésésben vannak, sőt, fordítva ülik meg a dakota lovat.

Mi ateisták persze nem értünk egyet azzal, hogy ne a hittel lenne a bajunk, naná, hogy nekünk a hittel is bajunk van, per se. De Gyurcsánnyal együtt tudunk élni. Lehet, vitatkoznánk, de Gyurcsány Magyarországán mi ateisták tényleg szabadon élhettünk, és semmi okunk azt gondolni, hogy Gyurcsány Magyarországán a jövőben félnünk kellene attól, hogy még több adóforintunkat csatornázzák át az egyházba, még több iskolát adnak egyházi kézre állami segítséggel, és még több ideológiai agymosást kapnánk az iskolákban kötelező jelleggel (amikor az etika hittan 2.0, akkor az kötelező). Az más kérdés, hogy olyan, hogy Gyurcsány Magyarországa a jövőben valószínűleg nem lesz.

Gyurcsány azt mondja, neki nem a hittel, hanem a klerikalizmussal van baja. Nyilván ugyanilyen értelemben nekünk sem volna Gyurcsánnyal bajunk úgy, mint a klerikalizmussal. Mert bár Gyurcsánnyal lenne vitánk, de együtt tudnánk vele élni. És nem mindig van itt az ideje mindenkivel vitázni. Mert azzal tökéletesen egyetértünk, hogy a hittan magánügy, semmi helye az iskolákban, semmi köze az államban, nem lehet költségvetési tétel.

Egyet tudunk azzal is érteni, hogy nekünk az a dolgunk szekuláris hívőknek és ateistáknak, hogy az embernek alkossunk jó világot a Földön, hívőknek, az evilágon. Egyet tudunk érteni, hogy nem keresztény magyarországot akarunk, hanem szabad Magyarországot. Mert valóban, a szabad Magyarországon szabadon élhetünk. A többi pedig már nem politika kérdése lesz.

Külön tetszett a beszédben az, hogy Gyurcsány volt olyan figyelmes és pontos, hogy megkülönböztette az agnosztikusokat és istentagadókat, és mindkét kategóriát említette. Ez egy intellektuálisan igényes mozzanat volt. Az is tetszett, hogy a beszédéből alig lehet kisejteni, hogy azért mégiscsak hívő.

Számomra tehát teljesen világos, hogy a jelenlegi magyar helyzetben ha Gyurcsány egy ilyen beszédet mond, akkor azt agnosztikusoknak és ateistáknak támogatniuk kell, mert a jelenlegi magyar realitások között politikai színtéren ez az, amit támogatni érdemes. Ezzel nem mondom, hogy 2014-ben biztosan a Demokratikus Koalícióra fogok szavazni, mert az ateizmus nem totális szempont számomra egy politikai szavazáson. De egy nagyon nagy jó pont. A többi szempontra nem térek ki, hiszen mint mondtam, itt offtopic. Mindenesetre én azt mondom mindig, a legkisebb rosszra kell tudni szavazni, annyira nem lehet finnyás valaki, hogy ne szavazzon, vagy esélytelen pártra szavazzon. A DK-nak van esélye a Parlamentbe jutni, hogy végül rá szavazzak, és ebben ezeknek a beszédeknek és a hasonló nyilatkozatoknak nagy szerepe van.Ateista párt nincs, és szerintem nincs is esélye, hogy parlamentbe jusson. A DK-nak nincs esélye, hogy kormánypárt legyen. Arra viszont van esély, hogy bejuttassunk a Parlamentbe egy olyan pártot, amely a Parlamentben és egy kormánykoalícióban képviseli a szekularizmust. Ez is valami, ezért már érdemes lehet elmenni szavazni 2014-ben. Az ateista és agnosztikus olvasónak is ajánlom, hogy ezt gondolja meg!

A kép egy kis fricska. Gyurcsány Ferenc magyar miniszterelnökként meglátogatta Karol Wojtylát (mozgalmi nevén II. János Pál pápa.) Ezt nem azért tette, mert Pápán született, nem azért, mert a Vatikán Magyarország legfőbb export-partnere. De fátylat erre!

Egy kis fricska a Demokratikus Koalíciónak: a Facebook csoportról kitiltottatok, de a cikkeim általában kellenek, ha éppen Gyurcsányt dicsérik, és észreveszitek, mert az Index kitette. Érdekes, érdekes...:)

A bevezetőben elmondottak értelmében minden a szekularizmuson, valláson, ateizmuson kívüli megjegyzést törlök, aki akadékoskodik, tiltom is. Én fogom eldönteni, hol a határ c'est la vie. Aki biztosra akar menni, ne kísérletezzen, hogy hol a határ!:)

Ebben a posztban arról a karteziánus téveszméről szeretnék néhány szót írni, amely szerint az öntudat a megismerés alapja, és amely szerint a saját tudatunk, belső világunk, élményeink közvetlenül vannak adva számunkra. Ez a tévképzet gyakran előkerül a blogon, mégpedig vallási oldalról, és általában ehhez kötődik Isten létének levezetése, bár hogy pontosan hogyan, az sohasem fogalmazódik meg egyértelműen. Ez az írás tehát nem tartozik szorosan Isten létének a kérdéséhez, viszont olyasmivel foglalkozik, ami gyakran előkerül azzal kapcsolatban, ezért úgy gondoltam, érdemes egy kicsit ezzel a témával is foglalkozni. Röviden tehát arról szeretnék szót ejteni, hogy mi a kartezianizmus, és mennyiben tekinthető tévképzetnek.

DESCARTES „COGITO”-JA ÉS JELENTŐSÉGE

Ismeretes, hogy Descartes a totális ismeretelmélet kétely állapotából indul ki az Értekezés a módszerről (1637) c. könyvében. Ez a mű elmeséli, miként jutott el jelentős új meggyőződéséhez. Mindaz, amit addig olvasott és tanult, az élete egy szakaszában kétségessé vált számára. Descartes ezen a ponton szeretne egy abszolút biztos kiindulási pontot, és meg is találja. Mindent meg lehet kérdőjelezni, ám egyet nem: én, aki kételkedem, gondolkodom, ilyenformán pedig létezem. Descartes következő lépése az, hogy ebből kifejtve Isten létét is bizonyítottnak ítéli: Isten képzete jelen van a tudatomban, ez pedig nem származhat máshonnan, mint magától Istentől. Isten tehát létezik. Nagyon leegyszerűsítve ennyi lenne Descartes alapgondolata, és itt két fontos dolog van, amit nagyon erősen szeretnék hangsúlyozni ennek a nézetnek a jelentőségével kapcsolatban.

Az első az, hogy itt alapvető fordulat következett be az európai gondolkodásban, és emiatt szokták a modernség kezdetének nevezni Descartes filozófiáját. A középkori ember a világot Isten művének látta, és a megismerésben ilyen módon legalapvetőbb eszköze a kinyilatkoztatás tanulmányozása volt. Ha szeretett volna valamit megtudni a természetről, a föld alakjáról, a természet rendjéről vagy bármi másról, megnézte, mit mond arról a biblia, Arisztotelész vagy más tekintélyek. Descartes-nál viszont megváltozott a súlypont. Míg korábban a gondolkodás az előbb említett tekintélyek műveire épült, és a meghatározó így elsősorban az autoritás volt, addig Descartes úgy látja, hogy az általa olvasott szerzők olyannyira ellent mondanak egymásnak, hogy nem lehet feltétel nélkül hitelt adni a szavuknak. A legelső bizonyosság az ember számára önmaga, a saját gondolkodása. Természetesen rögtön utána rögtön ott van Isten, és azt is tudjuk, hogy a korszak tudósainak célja a természettörvények tanulmányozásával lényegében Isten megértése volt. Ám az alapvető fordulat bekövetkezett: az első helyet átvette az ember, és az ember önmagát a gondolkodás képességével határozta meg. Az ember tehát olyan lény, akit a saját gondolkodó tevékenységével lehet identifikálni, nem pedig az Isten képmásaként. Elsődleges feladata az, hogy a saját elméjének napvilágánál vizsgálja meg az ismeretek helyességét, nem pedig az, hogy Istennel szemben tanúsítson alázatot. Lényegében itt kezdődött a modernség, a „világ varázstalanítása,” ahol a világ Isten manifesztációja helyett mindinkább természettörvények összességeként jelent meg, amelyet az ember a saját eszét használva, tudományos módszerekkel ismerhet meg, egyre inkább elvetve az autoritások szavát.

A másik hangsúlyozandó dolog az, ami lényegében e blogbejegyzés témája, hogy Descartes úgy véli, a tudat és annak tartalma közvetlenül jelen van önmaga számára. A saját gondolkodás transzparens, áttetsző jellegű az önmagára fókuszáló tekintet előtt. A tudat számára elsődleges bizonyosság önmaga és az ő tartalmainak a léte. Ez a séma hosszú időre meghatározta a tudatfilozófiai gondolkodást, és a filozófiában és pszichológiában járatlanok számára ma is ez tűnik a magától értetődő elképzelésnek. Pedig ez nem így van, ez csupán egy illúzió, egy karteziánus tévelygés.

 A ROMANTIKA ÉS A BELSŐ VILÁG

Itt pár szóban kitérnék a romantikára is, amely ide kapcsolódik, bár látszólag távol esik a témánktól. A romantika a modern racionalizációra és a technicizálódásra adott válaszként jött létre (legalábbis Nyugat-Európában, mert keleten némileg más volt a helyzet, de ez most nem tartozik ide). A romantikusok a rációt hidegnek és idegennek érezték, olyasminek, ami a logika hideg és merev bilincsibe szorítja az elmét, és megbénítja a fantázia szárnyalását, elfojtja az érzelmeket, vagyis mindazt, ami szerintük igazán emberi. A romantikusok a korszakban épülő gyáróriások, vasutak, nagyvárosok között elidegenedettnek érezték az embert, és valami igazabb, autentikusabb létezési szféra után vágyakoztak.

Ekkor értékelődött fel igazán a belső világ. Az általános romantikus séma szerint a külvilág hideg és idegen, míg az emberi belső valamiféle autentikus hangot képvisel, az igaz emberiességet, az értékek világát, ahol megszűnik az ember önmagától való elidegenedése. Ekkor alapvető változás állt be a művészetértelmezésben is, drámaian módosult a művészetről alkotott elképzelésünk, és ez lényegében még ma is érzékelhető a művészetről való gondolkodásunkban. Míg ugyanis korábban a művészt egyfajta mesterembernek tartották, aki bizonyos elvek és szabályok ismeretének minél tökéletesebb elsajátításával és működtetésével alkot (jellemzően ilyen volt pl. a hármas egység követelménye francia klasszicista drámában), addig a romantika korában a művész zseniként jelent meg (zsenikultusz). A zseni számára nincsenek szabályok, ő nem ezek alapján dolgozik, hanem saját különleges belső világából, élményeiből, fantáziájából. Az élmény a zseni életének, személyiségének, belső világának az kifejeződése a műben, amit az olvasó maga is átélhet a műalkotás befogadása során. Az élmény ekkor értékelődött fel az esztétikában, és sokan még ma is úgy tekintenek a művészetre, mint a művészi élmény közvetlen megnyilvánulására.

Számunkra ez itt most azért fontos, mert látható: a romantika is megőrizte azt az elképzelést, hogy az ember számára a legközvetlenebbül saját maga az, ami adva van, csak éppen ezt az önmagát nem a gondolkodással, hanem az érzelemmel és az élménnyel határozta meg. Az élmény egy olyan emlékezeti és érzelmi komplexum, ami tovább nem bontható, és ahol az ember eléri az önmagával való azonosság maximumát.

FREUD ÉS A TUDATTALAN: A BELSŐ KÜLVILÁG

Nomármost ez az elképzelés drámai átalakuláson ment keresztül Nietzsche metafizika-kritikájában és Freud pszichoanalízisében, de én itt most csak Freudról szeretnék röviden beszélni. Még az ellenvetések megtétele előtt szeretném rögtön leszögezni: a tudattalan hipotézise empirikusan nem ellenőrizhető, úgyhogy Freudot itt nem tudósként, hanem filozófusként tárgyalom (nem az én ötletem az ilyesfajta átértékelés, már megtörtént pl. Derridánál vagy Ricoeurnél). Freud koncepciója mindenesetre nagyon izgalmas, radikális és szuggesztív hipotézis, másfelől pedig figyelemre méltó a kartezianimussal szembeni alternatívaként.

Freud Álomfejtés c. kötetet, amit a század egyik legfontosabb műveként tartanak számon, éppen 1900-ban jelent meg, sokan azt is mondják, hogy ezzel kezdődött a huszadik század. Az első kiadásból alig sikerült eladni néhány példányt, ám később óriási ismertségre tett szert. Freud az Álomfejtés hetedik, teoretikus fejezetében alkotta meg az ún. első topográfiai modellt (Freud, 2000, 355-431). A topográfiai modellnek az a lényege, hogy a lelki folyamatokat egy metaforikus térbeli létezőn, a „lelki szerkezeten,” vagy „lelki készüléken” modellezi, mint pszichés helyek differenciálódását. Az első topográfiai modell három komponensből áll, ezek a tudat, a tudatelőttes és a tudattalan. Ezt a modellt gyakran összekeverik a második modellel, amit Freud jóval később, már a harmadik korszakában alkotott meg az 1920-as A halálösztön és az életösztök c. könyvével kezdődően, és amely szintén három összetevőből áll, nevezetesen az ösztön-én, az én és a felettes én triászából. Ám én itt most csak az első modellről szeretnék szólni, mégpedig a kartezianizmus vonatkozásában.

Freud szerint a tudatot lelki készüléknek a felszínén kell elképzelni, mely a tényleges lelki szerkezetnek csak egy igen kicsiny részét képezi. A tudat egy lencse, amely ráirányul valamiyen külső vagy belső tartalomra, és jelenvalóvá teszi számunkra azokat, ahogy egy reflektor rávilágít a sötétben a tárgyakra, amelyek így előtűnnek a feketeségből. A tudat felső rétege alatt található a tudatelőttes, amely az emlékek (emléknyomok) tartománya. Ezek között vannak olyanok, amelyek könnyebben elérhetőek, és vannak olyanok, amelyek nehezebben. A tudat olyan, mintha a külső világ és a tudatelőttes között lebegne, mindkét irányba fókuszálódhat, egyaránt megvilágíthat külső tárgyakat és szintén megvilágíthat, azaz felidézhet belső dolgokat (emlékeket).

A tudatelőttes szintje alatt van a tudattalan lelki réteg. Ez olyan, mint egy mélységes barlang, ami közvetlenül nem hozzáférhető a számunkra. A tudattalanban azok az ösztönkésztetések és vágyak találhatók, amelyek összeférhetetlenek a tudattal, amelyeket saját magunknak sem merünk bevallani, így a tudat elfojtja azokat. Jellemző rájuk, hogy mentesek mindenféle logikai jellemzőtől. Így pl. nem érvényes rájuk az idő: ha egyszer egy vágy létrejön a tudattalanban, az örökre ott marad vágyként, még akkor is, ha már azt hisszük, régen elmúlt vagy kielégítődött. A másik irracionális jellemző az, hogy a tudattalan mentes az ellentmondás elvétől, egyszerre vannak benne egymással ellentétes vágyak, így pl. tudattalanul egyszerre kívánhatjuk a szüleink halálát és a velük való szexuális kapcsolatot (!) is.

Ami itt számunkra elsődlegesen fontos, az az, hogy Freud szerint a tudattalan lelki tartalmakat soha nem érhetjük el közvetlenül, nem jelenhetnek meg közvetlenül a tudat számára. Soha nem tudhatjuk meg, mi rejtőzik a saját lelkünk mélyén, csak következtethetünk rá. A tudattalan vágyak megpróbálnak valamilyen módon kielégülni, vagy (ami Freudnál majdnem ugyanaz) legalább áttételesen kifejeződni. A tudattalan vágyak az elszólásainkban vagy az álmainkban jelennek meg, de nagyon közvetett módon. Ezekből Freud szerint következtethetünk a saját belsőnkre, de közvetlenül nem ismerhetjük meg azt. Az álomfejtésben lényegében a saját elfojtott vágyaink után nyomozunk, amelyekről csak fáradságos szellemi munkával tudhatunk meg valamit.

Itt tehát az a lényeg, hogy a belső világ, ami a romantikában az ember legsajátabb, legközvetlenebb lényege volt, itt valami teljesen idegen is ismeretlen, sőt ellenséges régió lett. Freud úgy fogalmaz, hogy a tudatelőttes és a tudattalan a tudat belső külvilága. Az önmagunkra irányuló tekintet pont olyan, mint a külvilágra irányuló, saját magunk számára pedig nem egy közvetlen megismerési aktusban jelenünk meg, hanem bonyolult értelmezési tevékenység eredményeként. Az én önmagának való közvetlen jelenléte tehát megkérdőjeleződött.

Mint említettem, Freud koncepciója empirikusan nem ellenőrizhető. Vannak viszont olyan elfogadott szociálpszichológiai jelenségek, amelyek azt mutatják, hogy az ember valóban úgy magyarázza és hozza létre önmagát, ahogy más, külső személyeket értelmez. A következőkben erre a jelenségre hozok két, egyébként közismert pszichológiai példát.

ALAPVETŐ ATTRIBÚCIÓS HIBA

Elsőként az attribúcióról ejtek szót, amely alapvető pszichológiai terminus (Atkinson, 1999, 502-506). Attribúciónak nevezzük a szociálpszichológiában azt a tevékenységet, amikor egy személy cselekvésének megfigyeléséből próbálunk következtetni a cselekvés okaira és az okoknak a személyiségével való összefüggéseire. Az attribúciós elmélet az attribúciónak két fajtáját különbözeti meg. Ha a cselekvésnek belső okokat tulajdonítunk, akkor diszpozicionális attribúcióról beszélünk, ha pedig külső okokra, vagyis az adott szituációra vezetjük vissza a cselekvést, akkor szituációs attribúcióról van szó. A kutatások kimutatták, hogy az emberre alapvetően jellemző az, hogy hajlamos a belső motivációkat túlbecsülni a szituáció rovására. Más szóval a cselekvést gyakran belső okoknak tulajdonítjuk akkor is, ha nyilvánvalóan az adott szituáció, vagyis valami külső jelenség motiválja a cselekvést.

Ha pl. azt látjuk, hogy ismerősünk pénzösszeget ad egy jótékonysági szervezetnek az éhező gyerekek megsegítésére, akkor arra következetünk, hogy ismerősünk nemes lelkű és empatikus személy, aki felelősséget érez más emberek sorsáért. Ellenben ha mindez egy jótékonysági bálon történik, ahol mindenki egyaránt adakozik, akkor a cselekvést egyértelműen a szituáció hatalma motiválja, ahol az lenne a kirívó, ha valaki nem nyúlna a pénztárcájába. Az emberi psziché jellemzője azonban, hogy az ilyen nyilvánvaló esetekben is hajlamos belső jellemzőkkel magyarázni a tettet. Ezt a félreértést nevezzük alapvető attribúciós hibának.

Mindez azért érdekes, mert kimutatták, hogy önmagunkkal kapcsolatban is ugyanazokat az attribúciós hibákat követjük el, mint a tőlünk különböző személyek megfigyelése esetében. „Az elmélet szerint az egyén saját attitűdjeit, érzelmeit és egyéb belső állapotait az ember részben úgy ismeri meg, hogy megfigyeli saját viselkedését és annak körülményeit, és abból következtet. Tehát minél gyengébbek, ellentmondásosabbak és értelmezhetetlenebbek a belső jelzőingerek, az egyén annál inkább ahhoz a külső megfigyelőhöz hasonlít, akinek a külső jelzőingerekre kell hagyatkoznia az egyén belső állapotainak megítélésében.” Megfigyeljük önmagunkat, és megpróbálunk következtetni arra, mit miért teszünk; feltesszük önmagunknak a kérdést, hogy vajon mi lehet az oka bizonyos cselekvéseinknek. „Az elmélet azt is állítja, hogy a választ ugyanolyan módon keressük, ahogy egy külső megfigyelő tenné” (…) (Atkinson 1999, 503.) Gyakran előfordul, hogy önmagunkat ugyanúgy félreértjük, mint más személyt, belső okokra vezetve vissza olyan megnyilvánulásainkat, amelyeket a szituációk váltanak ki.

Látható ebből, hogy a saját tudatunk vagy a belső világunk egyáltalán nincs számunkra közvetlenül jelen, hanem ugyanolyan módon konstruálódik, mint a külső világ, és ugyanazok az értelmezési mechanizmusok hozzák létre, mint a külső világ jelenségeinek és személyeinek identitását.

ÖNIGAZOLÁS

Az önigazolás leírása a neves szociálpszichológus, Elliot Aronson nevéhez fűződik (Aronson, 2004, 187-254.). Az önigazolás arra szolgál, hogy elkerüljük a kognitív disszonanciát. Ez disszonancia az egymással összeférhetetlen tudattartalmak között lép fel. Ha pl. egy erős dohányos elolvas egy tanulmányt a dohányzás rákkeltő hatásáról, kognitív disszonancia alakul ki a saját tevékenységének tudata és az azáltal okozott potenciális veszély között. A dohányos ebben az esetben arra fog törekedni, hogy csökkentse a disszonanciát. Ezt több módon is megteheti, pl. kétségbe vonja a tanulmány szerzőjének kompetenciáját, annak igazságtartalmát, de lehet, hogy az általa elszívott cigaretták mennyiségét a valóságosnál jóval kisebbre értékelve csökkenteni próbálja a kockázat mértékét (pl. egy napi másfél doboz cigarettát elszívó ember magát nem erős, csak közepes dohányosnak vallja).

A kognitív disszonancia csökkentésének jellemző módja lehet az attitűdváltás. Ha valaki egy olyan cselekvést hajt végre, amely nem egyeztethető össze az általa fontosnak tartott értékekkel, végbemehet ilyesfajta jelenség. Aronson egyik példájában a kísérletvezetők ráveszik az alanyt arra, hogy mondjon egy beszédet a marihuána elfogadhatósága mellett. Mivel az alany egyébként nem ért ezzel egyet, kognitív disszonancia jön létre: olyan ügy mellett állt ki, amit egyébként elítél és károsnak tart, ez a cselekvés pedig ellentétben áll az énképével, azzal az alapvető meggyőződéssel, hogy ő jó, étékes és becsületes ember. Hogy feloldja az ellentétet, hajlamossá válik arra, hogy korábbi attitűdjét megváltoztatva meggyőzze önmagát, hogy a marihuána nem is olyan ártalmas, mint korábban gondolta. Az attitűdök megváltoztatása viszont bizonyos mértékig eget jelent a személyiségben bekövetkező változással.

Ehhez hasonló lehet az, hogy az ember a kognitív disszonancia elkerülése és az énképének megvédése érdekében félremagyarázhatja a saját viselkedésének okait és így saját személyiségének jellemzőit, karakterét is. Az a diák például, aki lustaságból vagy a motiváció hiánya miatt nem készül fel a vizsgára, átéli a disszonanciát a henyeség mint negatív jellemvonás és a saját énképe között. Emiatt olyan okokat fog keresni magyarázatként a kötelesség elmulasztására, amik mellett a pozitív énképét megőrizheti, pl. bohém, életvidám fiatalembernek állítja be önmagát, aki „nem stresszel” a vizsgák miatt, aki „nagyvonalú” és laza, őt nem „görcsöl” úgy, mint a többiek. Ez egyben attitűdváltást is jelent, hiszen felértékelődik a lazaság mint személyes tulajdonság. Vagy mondhatja azt, hogy azért nem készült a vizsgára, mert vannak fontosabb dolgok is, pl. a délutáni foci. Ebben az esetben is történik attitűdváltás: a sport fontosabb érték lesz a vizsgánál. Az ilyen módon átalakított identitás, énkép aztán persze visszahathat a további cselekvésekre, így erősítve meg önmagát.

Látható ezen példákból, hogy önmagunk számára nem közvetlenül vagyunk jelen, ahogy azt sokan naivan hiszik, hanem értelmezett formában. Az énünk, a személyiségünk nem közvetítés nélkül hozzáférhető valami, hanem egy konstrukció, amit értelmezéssel konstruálunk.

IRODALOM

• Elliot ARONSON: A társas lény. KJK-KERSZÖV Jogi és Üzleti Kiadó Kft, Bp., 2004.
• Rita ATKINSON és társai: Pszichológia. Osiris, Bp., 1999.
• Sigmund FREUD: Álomfejtés. Helikon, Bp., 2000.

Az Orbán kormány eddigi legnagyobb meglepetést szerző terve szivárgott ki tegnap a Magyar Rádióban. Egy titkos őszödi Fidesz-KDNP-s megbeszélésről készült kalózfelvételről van szó, amelyben Orbán Viktor elismeri, hogy "az egyháztörvényt, az egyházi iskolák ügyét és az erkölcs és hittan oktatást elqrtuk, nem kicsit, nagyon", és ennek korrekciójára a hittan és erkölcstan mellett a választható ateizmus oktatást javasolta.

A miniszterelnök a közelgő választásra is hivatkozott, és hogy a szavazatmaximalizálás érdekében meg kell szólítani az ateistákat is. "Elvégre, mint tudjátok, a Fideszben a legnagyobb az ateisták aránya" - és ez egy felmérés szerint valóban így is van. Az ötlet ellen ágált Semjén Zsolt és Hoffmann Rózsa is, de a pártelnök lenyomta őket egy pár "kurva ország"-gal nyomatékosítva az érveit. 

A kormány ezen kívül meglepő módon a logisztikai problémák megoldásáról is nagy előrelátásról tett tanúbizonyságot. Orbán egy tanulmányt vágott le az asztalra, amelyben Daniel Denettől, Michael Martinon, Julian Bagginin A.C Graylingig sok név szerepelt, és Richard Dawkins nem is volt kiemelkedő helyen. A tanulmányt Pokorni Zoltán írta. Lehetséges oktatási alapanyagok között pedig szintén nem csak az Isteni téveszme volt felsorolva, hanem számos jó az ateizmus történetéről, és modern filozófiájáról szóló jelentős mű. Az említett Michael Martintól, a képen szereplő könyvön át James Thrower könyvéig.

Pokorni nem csak arra gondolt, hogy a szükséges tanári kar fizetéséről, képzéséről, a tankönyvek írásáról gondoskodjon, hanem az fent említett szerzők Magyarországra hívásához is rendelt pénzbeli forrásokat. Így végre nem csak a pápa fog Magyarországra látogatni.

Orbán Viktor meglepően érett bölcsességgel zárta le a megbeszélést az alábbi szavakkal: "Gyerekek, be kell lássuk, hogy ha hittant oktatunk, akkor ez így egyenlő, így igazságos. Oszt jónapot."

***

Gyengébb idegzetű olvasóink kedvéért leszögezem, hogy ez sajnos csak egy álhír. Az egyetlen igazság benne, hogy meglepő módon valóban a Fideszben a legnagyobb az ateisták aránya, legalábbis amikor erről legutóbb felmérés készült.

Továbbá azt "sajnos"-t is pontosítanám, valójában nem is arról van szó, hogy azt szeretném, ha ténylegesen lenne ateizmus oktatás a hittan oktatás mellett. Ugyanis a hittan olyan mértékben szélsőség, hogy nagyon nehéz volna azt ellensúlyozandó ateista szélsőséget találni. Lehetne, de azt meg tényleg nem javasolnám

Valójában azt gondolom, hogy a hittan és etika oktatást el kéne törölni. Az iskolában a középfokú iskolát bezáróan tudományos ismereteket, továbbá megfelelően gazdag, lehetőleg kiegyensúlyozott módon különféle művészeteket kell oktatni. Azt gondolom, hogy az etika órát ezen a szinten az irodalom és az osztályfőnöki óra bőven kiváltja. Ha a kormány mégis etika-oktatást erőltet, akkor annak pedig egy plurális etikaórának kellene lennie, amelyben a vallásoknak csak arányos szerep kellene, hogy jusson, és akkor sem hittant sem ateizmust nem kéne e mellé tenni. Ha viszont azt a botorságot követi el a kormány, hogy oktat is etikát, hittant is tesz melléje, akkor nyilvánvalóan az lehet a legkisebb rossz megoldás, ha az ateizmus is választható alternatíva helyette. De ezt mondom, hogy ez csak a jelenlegi valóságnál volna jobb megoldás, nem ez az, amit tényleg jó megoldásnak gondolok. Azt gondolom, hogy nyugodtan megengedheti magának azt az állam, hogy a hitbéli kérdésbe egyáltalán ne szóljon bele, még kiegyensúlyozott módon sem, mert mint utaltam, a buta hittan kiegyensúlyozására olyan vulgár-ateizmust kéne oktatni, amelyet nem javasolok.

A tézishez szerintem magam jutottam el pár éve, de egy pár idézettel kezdeném, hogy illusztráljam, az ötlet nem egészen új. Nem akarok továbbá más emberek babérjaival legyeskedni.

"Mindenesetre a vallás lényegét ezzel az analógiával nem merítettük ki teljesen. Kényszerjelenségeket mutat ugyan, mint bármely egyéni kényszerneurózis, viszont emellett vágyteljesülési illúziók rendszerét is tartalmazza, a valóság tagadásával, amilyeneket csak az amentiánál, egy boldog hallucinatorikus zavartságnál találunk. "

"Nagyon jól illik ide az a tény is, hogy a vallásos ember messzemenően vértezett bizonyos neurotikus megbetegedések veszélyével szemben azáltal, hogy a közös neurózist elfogadta, nincs többé szüksége arra, hogy egyéni neurózisát kifejlessze. "

"Talán annak, aki nem neurotikus, nincs is szüksége kábítószerre. Az ilyen ember nyilván nehéz helyzetbe kerül, be kell vallania magának, tehetetlenségét, a világmindenséghez viszonyított esendőségét, látnia kell, hogy nem a teremtés középpontja és hogy nem tárgya egy jóságos előrelátás által gyakorolt gyengéd gondoskodásnak. Abban a helyzetben lesz, mint a gyermek, aki puha és meleg szülői házát elhagyta. De vajon nem ez a sorsa az infantilizmusnak, hogy az ember kinoje? Az ember nem maradhat örökké gyermek, végül is ki kell lépnie az "ellenséges életbe"! Nevezhetjük ezt a "valóságra való nevelésnek" és elárulhatom Önnek, hogy munkám egyetlen célja az, hogy ennek a fejlődésnek a szükségességére felhívjam a figyelmet. "

Sigmun Freud: "Egy illúzió jövője"

"A vallás csoportos őrület. "

Mikhail Aleksandrovich Bakunin, in Rufus K. Noyes, Views of Religion, James A. Haught, ed., 2000 Years of Disbelief

"Isten: egy betegség, amelyben azt hisszük, hogy nem szenvedünk, mert senki nem hal meg miatta manapság."

Emil M. Cioran: The Trouble with Being Born, ch. 10 (1973)

"Mi az igazság? - Ki ne viselné el a hívok azon következtetését, amelyet oly szívesen vonnak le: „a tudomány nem lehet igaz, mert tagadja Istent; következésképpen nem származhat Istentől; következésképpen nem lehet igaz, mert Isten az igazság". A hiba nem a következtetésben, hanem a feltevésben rejlik: mi lenne, ha Isten nem az igazság volna, és éppen ezt bizonyítaná be? Ha ő volna az emberi gőg, hatalomvágy, türelmetlenség, rettegés, az elragadtatott és rémült emberi őrület?"

Friedrich Nietzsche: Virradat - Gondolatok az erkölcsi előítéletekről

"Minden szektában vannak bolondok, és szélhámosok; miért higgyek rejtélyekben, amit senki nem ért, csak azért, mert olyan emberek írták, akik az őrületet választották inspirációként, és Evangélistáknak mondták magukat?"

George Gordon Noel Byron, in Rufus K. Noyes, Views of Religion, also James A. Haught, ed., 2000 Years of Disbelief

„A vallásos szenvedés egyrészt egyben tényleges szenvedés, másrészt tüntetés tényleges szenvedés ellen. A vallás az elnyomott lények sóhajtása, szív a szívtelen világban, és lélek a lélektelen körülményekben. A népek ópiuma.”

Karl Marx: Introduction to A Contribution to the Critique of Hegel’s Philosophy of Right

Nos, ez bizonyára nem egy teljes idézetgyűjtemény, de nem is kell, hogy az legyen. Azt illusztráltam, hogy igen neves, és értelmes gondolkodók vetették már fel ezt az ötletet. Nem új, de talán sikerül komolyabban megvizsgálni, és újabb érveket adni a tézis mellett.

Először is, mi az, hogy "betegség"? Nincs ez igazán pontosan definiálva. Az ún. testi betegségek esetében van egy bizonyos fajta elképzelésünk arról, hogy mire szolgál ez a test, mi a működésének célja. Ennek fényében viszonylag jól meg tudjuk vizsgálni azt, hogy mi az, ami ettől eltér, és hátráltatja az egészséges működést. Mi az, ami hátrányos hatásokkal jár, ami abnormális. Egy bizonyos abnormalitási szint fölött pedig betegségnek hívunk valamit. Így például tudjuk, hogy a kövérség miben hátráltatja az emberi szervezetet, és egy bizonyos szint felett ki merjük mondani, hogy "ez már kóros". Vagy az alkoholivászat is egyre károsabb, minél többet iszik az ember, és egy bizonyos szint és adiktivitás fölött azt mondjuk, hogy ez már alkoholizmus. De mindig kérdés, mi az a szint, és sok bizonytalanság, sőt, következetlenség van abban, hogy mit tekintünk betegségnek.

Más a pszichésnek mondott betegségekkel a helyzet. Az, hogy az agyunk mire szolgál, az egy olyan kérdés, amire a válasz nem annyira egyértelműen elfogadott. Mondhatjuk persze, hogy az agyunk legfőképpen arra szolgál, hogy a cselekvéseinkről (tudatos vagy tudattalan) döntést hozzon, azaz irányítsa a testünk azon részeit, amelyeknek egyáltalán szükség vanilyen irányításra. Ehhez az agyunk az érzékelés útján információkat szerez, a világról pedig bonyolult modelleket készít. Ott vannak az érzéseink, amelyek arra szolgálnak, hogy a jólétünket meghatározzuk segítségükkel, az érzéseink azok, amelyek kielégítéséhez keresünk cselekvéseket.

Nos az első gond persze az, hogy biztos vannak, akik az agyunknak nem csak ezt a funkciót gondolják, vagy azt mondják, hogy a psziché, vagy lélek, vagy bármi, amihez a pszichés betegségek kötődnek, nem csak az agyunk. Végül az sem egyértelmű, hogy ha az agyunk feladata a jó döntések meghozatala, akkor mi a jó?

A pszichés betegségek besorolása nagyrészt azért mégis a fenti háttérfeltevés szerint magyarázhatóak. Például az olyan egyszerű betegség, mint a színvakság, ami talán inkább átmenet a pszichésnek mondott, és a testinek mondott betegségek között, végül is a látásunk hiányosságát jelenti, ami a leírt megismerési és döntési folyamatban egy hátrány. A különféle viselkedészavarok pedig a társadalom megismerésében, vagy az ezután következő viselkedésről való (tudatos, vagy tudattalan) döntésben esett zavar. A kedvenc példám pedig az, amit közönségesen paranoiának neveznek, de inkább üldözési mániának kell mondani. Ez ugyebár abból áll, hogy valaki a világról irreális elméleteket gyárt, és az ilyenben való félelemben tölti le életét. Az üldözési mániás esetében ugyebár nem arról van szó, hogy elméletei logikailag lehetetlenek, vagy még arról sem, hogy ne lehetne némi empirikus bizonyítékot találni rá.

Vegyünk például egy üldözési mániást, aki azt hiszi, hogy a CIA üldözi őt. A dolog nem kizárt: a CIA valóban üldöz embereket. Adott esetben tévesen is üldözhet valakit. Az illető persze beszámol néhány élményről, aminek lehetséges magyarázata az, hogy a CIA üldözi őt. Azért mondjuk a dolgot mégis betegségnek, mivel azon adatok alapján még nem elég erősen igazolt az elmélete. Azt mondjuk, "józan ésszel ebből még nem következtet arra az ember, hogy a CIA üldözi". Sőt, tovább megyek, még úgy is lehet paranoiás valaki, hogy azt hiszi, a CIA üldözi, és mellesleg a CIA tényleg üldözi. Csak éppen a paranoiás következtetése mégsem volt megalapozott, és alaptalan dolgot hisz. Ez még akkor is lehet betegség, ha véletlenül igaz. A betegség szempontjából nem a hitének igazsága, hanem alapja, igazoltsága a fontos. Az emberek, a pszichológia totál egyértelműen kimondja ezzel: aki igazolatlan dolgot hisz, az beteg.

Tehát ezzel azt mondjuk, hogy az, ha valaki különféle elméleteket gyárt, bizonyos szórványos bizonyítékból, véletlen egybeesésekből, vagy olyan összefüggésekből, amire más, jobban igazolt magyarázat is van, az nem normális. Feltételezzük, hogy az emberek normális esetben valamilyen a tudományoz hasonló, normális, empirikus-logikai gondolkodásmóddal, módszerrel közelednek a valósághoz a mindennapi életben is, és még ha nem is viszik a dolgot tudományos precizitásig el, valamennyire azokat a módszereket követik.

Az üldözési mániás betegsége abban áll, hogy eltér a normális, empirikus-logikai gondolkodásmódtól, amely az elméletekre empirikus bizonyítékokat keres, a logikai összefüggéseket feltérképezi, és ezután az összefüggéseket reálisan értékelve reálisan igazolt elméleteket fogad el, és mást nem. Azt mondjuk tehát, hogy a tudományos gondolkodás a normális, és a mindennapi életben ettől legfeljebb pongyolaságban lehet eltérni, de nem alapvetően, és nem konklúziójában. A "józan paraszti ész" a tudomány közelítő módszere, vagy talán inkább fordítva: a tudomány a józan paraszti ész kikristályosodása. A pszichológia tehát azt mondja, hogy csak a tudományos gondolkodás, és az ehhez hasonló empirikus, józan paraszti gondolkodás a helyes, minden más beteges.

Nos, mit mond tehát a pszichológia a hitről, amely nagy mértékben eltér ettől? Hiszen egyrészt empirikus bizonyítékok hiányában hisznek valamit a valóságról, másrészt még ha akár hoznak is fel bizonyítékokat, az olyan, hogy annyi bizonyítékkal nem hinnénk józan ésszel egy olyan horderejű elméletben. Vagy ahogy Freud írta (ibid.):

"Így arra a különös eredményre jutunk, hogy kultúránk éppen az a része, amely a legnagyobb jelentőségű, számunkra és amelynek az a feladata, hogy a világ titkait megfejtse és hogy az élet szenvedéseivel kibékítsen bennünket, épp az a része rendelkezik a leggyengébb bizonyító erővel. Nem lennénk hajlandók elhinni egy ránk nézve annyira közömbös tényt, mint hogy pl. a cethalak élő fiakat szülnek, ha ez nem lenne az előbbieknél jobban bizonyítható. "

Nos tehát a hit semmiképpen nem normális működésmódja az embernek. Hogy mennyire káros az életére, az persze nem egy egyszerű dolog, pont azért, mert nem olyan egyértelműek a hátrányai, mint mondjuk a vakbélgyulladásnak, ami halálos, ha nem műtik, vagy az influenzának, ami legyengíti a testet, és azért bele lehet halni néha (főleg régebben).

Ha a pszichés betegségeket nézzük, akkor egy részüknek szintén egészen durva következménye is lehet. Egy teljesen őrölt ember akár életveszélyes is lehet magára nézve. A legtöbb pszichés betegség ha nem is halálos, de azért az életben való boldogulást nehezíti. Sokszor azonban csak arról van szó, hogy az illető be tud-e illeszkedni a társadalomba, és ez a hátránya. Ezekben az esetekben a betegség meghatározása kicsit körkörös, hiszen az, hogy beilleszkedik-e a társadalomban, nagyrészt attól függ, hogy betegségnek tekintik-e a dolgot, és hogy kiveti-e emiatt a társadalom. Ilyenkor egy betegség lehet csak azért betegség, mert annak tekintik. Például egy olyan társadalomban, amely kiközösíti az ateistákat, az ateizmus elég nagy hátránnyal jár, hiszen a kiközösítéssel a társadalom segítsége elvész. Ugyanígy fordítva is megeshet a dolog: egy társadalomban, amely a hitet támogatja, a hit előnyökkel jár, nem hátrányokkal. Lehetséges, hogy a hit magában hátráltatná a hívőt, de a társadalom pozitív diszkriminációja ennél jóval erősebb. Empirikusan egyértelmű a helyzet csak semleges társadalomban lenne, az meg nem nagyon van.

Lehetnek a hitnek előnyös tulajdonságai is akár. Hiszen mondjuk bizonyos megszállottságnak is van előnyös tulajdonsága. Sokan foglalkoznak azzal, hogy a megszállottak, és a zsenik milyen közel vannak egymáshoz. Tehát a megszállottság járhat olyan előnyökkel, hogy az illető fókuszál egy témára, különleges motivációja lesz iránta, erőt ad neki. A hit is adhat erőt, motivációt. Tudjuk, hogy a hívő emberekben a hit tényleg jó érzéseket is kivált, ez a hit egyik mozgatóereje. Ettől persze nem lesz igaz, de valóban egy pozitív tulajdonság. Ahogy a Bakunyin-idézet is mondja: elvarázsolja az embereket, elkábítja őket, mint az alkohol, vagy az ópium. Az alkohol és az ópium káros fizikai hatásai nélkül.

A hit káros hatása inkább csak olyasmi, mint egy társadalmilag elfogadott üldözési mániáé. Egy kicsit a hívő hajlamos a mindennapi élet szempontjából nem igazán jelentős (fiktív) dolgokra koncentrálni. Még ez a koncentrálás is meghozhatja más úton a hatását, hiszen mint említettük, jó érzést okozhat. Egy ateista számára is van kikapcsolódás, ami fontos dolog, és összességében hasznos. Az élet nem egy sztachanovista munkaverseny. Miért baj tehát, ha a hívő az ateistához hasonlóan kikapcsolódik, és azt egy fiktív elmélethez köti? Nehéz megfogalmazni, hogy mi vele a gond.

A hívők gondolkodási hibájának sincs nagyon éles következménye, hiszen a hívők, bár a hitük dolgairól elképesztő intellektuális hanyagsággal gondolkodnak, és elképesztő dolgokban hisznek, amikor a mindennapi életről van szó, akkor általában kijózanodnak. Persze ez a két terület nem választható el élesen, tehát van némi áthallás, zavar a dologban, de praktikusan azért nem jelent nagy gondot ez a dolog. Ennek az intellektuális botlásnak nincs sok következménye.

A hit legnagyobb hátránya az, amikor terrorizmust okoz, vagy vallásháborúkat, vagy ahogy a történelem folyamán az elnyomást segítette. A jelenlegi modern világban az a jó, hogy mindezeknek már igen kevés jelét látjuk. Már csak pedofíliát, és pár őrült fanatikus látunk. A középkor, az inkvizíció már messze van, az emberek hajlamosak felejteni, illetve eleve nem is biztos, hogy ismerik a történelmet. Az iszlám vallás, a hinduizmus és a buddhizmus más kontinenseken ugyan szörnyűségeket okoz, de a keresztény ember azt hiszi, az messze van, az nem jön ide, és legfőképp, hogy a kereszténység más. Pedig nem más, a történelem mutatja, hogy nem. Nyugaton nem a kereszténység más, hanem a demokrácia, a szekulairmus, az ateizmus az, amely kordában tartja a kereszténységet. A kereszténység, ha hagynánk, ugyanoda menne vissza, ahonnan jött.

Magyarországon látjuk ennek némi jelét: egyházállam épül, keresztény ideológiai törvénykezés folyik, keresztény ideológia nyomja el a kulturális életet, az oktatást, mindent. Magyarországon látjuk, hogy a keresztény vallás azonnal elnyomást csinál, ha engedjük neki.

A hit tehát nyugaton viszonylag ártatlan paranoiának tűnik, máshol sokkal durvábbnak. De ami nem kérdés, hogy enyhébb vagy durvább formájában olyan, mint a paranoia.

Végezetül hadd nyilvánítsam ki, hogy mindezeket a gondolatokat nem a hívők sértegetése miatt írtam le. Nem célom az sem, hogy a vallást erőszakkal gyógyítsák, vagy hogy a hívők ellen valamilyen hátrányos megkülönböztetés alakuljon ki. Pont azért, mert mint paranoia, nyugaton nem olyan nagyon súlyos. Ugye azt is tudjuk, hogy az enyhe paranoiást nem szokták bevinni kezelésre. Nem célom, hogy állami szinten üldözzék a vallásokat. Nem célom, hogy konkrétan egyetlen hívőt is lebetegezzem a hite miatt. A célom csak elgondolkodtatás volt, és hogy kimondjuk: a hit betegség.

"Nincs semmi az emberen kívülvaló, a mi bemenvén ő belé, megfertőztethetné őt" Mk. 7:15. Talán mégis inkább biológiaórát ajánlanék a gyerekeknek hittan vagy etikának álcázott hittanoktatás helyett.

Na most tudom, a hívők azzal jönnek, kiragadtam mind a két idézetet a környezetéből, amely környezet kb ugyanaz: Jézus azt mondja el, hogy úgymond a "lelki fertőződésekre" kell odafigyelni, és az "isteni parancsokat" betartani, nem pedig az emberi parancsokat.

És akkor most azon ne vitázzunk, hogy az "isteni parancsok" ugyanúgy emberiek. És azon sem, hogy "ép testben, ép lélek". Ahelyett, hogy ilyen kilátástalan vitákba bonyolódnék, két egyszerűbb módon kritizálnám meg az idézetet:

1) A Mk 7:15 egész egyértelműen utal arra, hogy Jézusnak halvány lila fogalma nem volt a baktériumokról, Mindez pedig csak egyféleképpen védhető, ha Jézus egy kutya közönséges I. századi prédikátor volt, és nem isten, vagy isten fia. Amiből viszont akárhogy is nézzük, az a tanulság, hogy talán nem ókori "bölcsességekre" kellene alapozni a mai oktatást. Újabb tanításokban sokkal több a bölcsesség, és sokkal kevesebb a ződség.

2) Ha valaki mondjuk "a lelki higiéniát" fontosabbnak tartja, mint a "testi higiéniát", akkor én most itt vele vitába nem szállok, mert nem látom, miért kéne itt prioritási rendet felállítani. Talán olyan hülyék vagyunk, hogy vagy az erkölcseinkre figyelünk oda, vagy kezet mosunk?! A kettő együtt nem megy?! Minden esetre, ha valaki mégis az egyik fontosságát akarja kiemelni, de van egy fikarcnyi felelősség és bölcsesség benne, akkor nem úgy fogalmazna, hogy:

A) "Ugyan már, a testi higiénia nem fontos, mert semmi veszély nincsen, csak a lelki higiélniára figyelj oda!"

hanem így:

B) "A testi higiénia is fontos, de a lelki higiénia fontosabb".

Mondom, én egyáltalán nem látom okát, miért kéne egyiket a másik elé helyezni, nem vetekednek semmiért. De B a kevésbé hülye megfogalmazás. A egy marhára nem bölcs ember megfogalmazása. Ókori viszonyok szerint is vulgáris butaság. Ami pedig megint azt támasztja alá, hogy Jézus, ha egyáltalán létezett, és ha az evangéliumok legalább ebben a részben igaz, akkor nem volt isten, nem volt isten fia, hanem egy kutya közönséges, közepesen intelligens, I. századi önjelölt messiás volt.

Az alábbi írást Dean Van Drasektől itt olvastam, és különösebb megjegyzés nélkül lefordítva közzéteszem, mert magáért beszél, nincs mit hozzátennem, mert bár sok helyen szubjektív, de lehetséges, és szimpatikus felfogást képvisel, és bár a végén kicsit elrugaszkodott, és csöpögős, de hát azért előtte eléggé drámai kérdéseket feszeget.

***

Viszlát Narendra Dabholkar!

Ha elmúlasztottad volna, a "The Economist" 2013 szeptember 14-i kiadása megemlékezett Narendra Dabholkarról a gyászbeszédek részben a 90. oldalon. Ismertem pár éve, mivel néha a címlapokra került azzal, hogy Indiában a gyakorlati élet szokásainak ellent mondott és szembe szegült. Egy indiai barátom mondta, hogy nem kapott sok médiafigyelmet, mert az ellenségei nem akarták, hogy híres legyen, és a támogatói nem akarták, hogy megöljék. Sajnos az utóbbi félelem bizonyult helytállónak. De talán idővel jobban fogják értékelni az erőfeszítéseit. Szeretném azt gondolni, hogy néhány emberben az igazság iránti hasonló elkötelezettséget erősítette meg. Ha nem ismered, itt most nem fogok többet mondani róla abban a reményben, hogy magad fedezed fel. Elvégre csak pár kattintás távolságban van.

Az élete számomra az ateizmus vitelének lényegét mutatja meg. Sok embernek az ateizmus a szó alapdefinícióját jelenti csak - istenben való hit hiánya. Nem fedi le az összes természetfeletti dolgot, és nem is egy pozitív elkötelezettség vagy hit vitelét jelenti. Ezt látom sok ateista írás kommentjeiben, különösen azoknál, amelyek az olvasókat vagy követőket cselekvésre buzdítaná (megnézheted egy előző blogomat erről).

Az ateizmus sokaknak nem csak egy negatív fogalom, hanem demonstrálása annak, ami igaz

Miközben én nem hiszek istenben, nem hiszek természetfeletti jelenségekben sem. De az olyan embereknek, mint Narendra, ez a meggyőződés szerencsére messze túl megy a személyes beállítódáson. Ő az igazságban hitt, és a tudását megosztotta másokkal, akik egyébként a fantáziába való oktalan hitüktől szenvedtek volna. Volt bátorsága cselekedni, hogy rámutasson másoknál a hitük hamisságára, ahol ezek a hitek hátrányukra váltak. Ez könnyen hangzik? Hadd mondjam el, az egyik legnehezebb dolog, amit tehetsz az életben. Hadd mondjak egy példát.

Sok országban az orvosi ellátás vagy hiányzik, vagy a legtöbb embernek elérhetetlen. Egy ilyen közösségben, példának okáért a vidéki Fülöp-szigeteken egy anya szenved a beteg, újszülött lány babájával, aki valószínűleg dengue-lázzal fertőződött meg. Nincs pénze megfelelő orvosi ellátásra, és egy helyi templomhoz fordul segítségért. azt mondják, imádkozzon, és vegyen pár gyertyát az Áldott Szűzanyának. Szingli anya, és nem igazán látják szívesen. Talán a bűnei vezettek a babája bajaihoz. Az ő hibája. Elviszi a babáját a kórházba, amely befogadja, de nem ad teljes kezelést mivel nem tud előre fizetni. Amikor a baba meghal, nem kapja meg a testét addig, amíg ki nem fizeti a számlákat. Emberekhez fordul segítségül, hogy pénzt szerezzen, hogy eltemesse a babáját. Három nappal azután, hogy fizetett, a testet kiadják neki.

Meg tudnád mondani ennek az anyának, hogy a gyertyák haszontalanok? Hogy a temetésre fordított pénz haszontalan, és inkább a többi gyerekére kellene fordítani? A szemébe tudsz nézni valakinek akinek csak egy reménye maradt, és azt mondani, az is hamis? Én nem tudok. Próbáltam, és nem vagyok elég erős.

A csalás két típusa

Látjuk a sarlatánságba vetett hit megnyilvánulásait minden nap. Akár a Thai Theravada Buddhista templom szervez egy "játékot", hogy "szerencsés számokat" produkáljon, vagy a hindu templomban, ahol kívánságokat lehet vásárolni megfelelően gáláns hívőknek, vagy a katolikus egyházban, ahol fizethetsz, hogy imádkozzanak a purgatóriumban ragadt ismerőseid lelkéért. De talán még többször látjuk ezt a munkatársnál, aki a horoszkópot nézegeti, vagy jóshoz fordul, vagy egy másiknál, aki egy szerencsét hozó amulettet hordoz (gyakran, de nem mindig vallásosat), egy másiknál, aki elkerüli a 13-as vagy 4-es számot (kínai kultúra), és egy másiknál, aki nevetségesen hülye textil kört hordoz a fején, mint valami "kalapot", hogy valami istent boldoggá tegyen.

Narenadra felismerte, hogy a szegények azok, akik a leginkább ki vannak szolgáltatva ennek a folytatólagos, rendszeres csalásnak. Ez azért fordul elő, mert gyakran a szegények a legkevésbé műveltek, és kevésbé van hozzáférésük hagyományos orvosláshoz, előléptetéshez vagy közösségi sikerhez. Ha nem tudtad befejezni az általános iskolát kevés esélyed van gazdaggá válni egy isten beavatkozása nélkül, vagy kivételes "szerencse" nélkül (valószínűleg egy lottó sorsjegy formájában, amelyet olyan pénzből vettél, melyet jobb lett volna élelmiszerre, oktatásra, vagy jövőbeli betegségre félretenni). Ha a gyermeked beteg és nem engedhetsz meg magadnak orvosi kezelést, az egyetlen lehetséges út számodra egy nem létező természetfeletti akarat, valami helybéli csodagyógymód, szentelt víz, vagy hamis hitgyógyító. Az emberek mindent megpróbálnak, ha semmi más nem működik vagy nem elérhető.

Ha egy Mercédesz hajt oda egy Thai templomhoz, és a vezető (valószínűleg inkább az utas), kimegy és fizet egy bizonyos összeget vagy felajánlást azzal a várakozással, hogy a jövőben valamilyen anyagi hasznot hajt, nem érzem szükségesnek beavatkozni. Ők elég jó helyzetben vannak ahhoz, hogy megengedhetnek maguknak múló szeszélyt.

De más ha egy szegény parasztot látok, akinek valószínűleg egyetlen könyve sincs a házában, és odaadja a nehezen keresett pénzét. Ekkor különbséget teszek igazi karitász és aközött, hogy valaki jutalmat akar megvenni. A legbőkezűbb emberek, akikkel valaha találkoztam szegények vagy hátrányos helyzetűek voltak. Bill Gates sok médiafigyelmet kaphat, de számomra ő senki ahhoz a szegény családhoz képest, akik befogadják a szomszéd gyerekeit, amikor a szüleik meghalnak, vagy nem tudnak minden gyereket ellátni.

A szegények védelme

A vallások a szegényeket aránytalanul nagy számban zsákmányolják ki, mindegyik képes az utolsó fillért is elkérni tőlük a halál utáni élet reményében. De nem csak a vallásról van szó, hanem hamis gyógyítókról, jósokról, hamis "gyógymódokról", szentelt vízről, ereklyékről, talizmánokról. A lista végtelen. Nem csak vidéki kuruzslásról van szó, mivel az ilyen durva kizsákmányolást lehet látni bármelyik amerikai csatornán. A szegényeket, a tudatlanokat, a megcsalatottakat, a félrevezetteket következetesen és folyamatosan kizsákmányolják ezekkel a sémákkal. Ez gyakran az állam elnézésével történik.

A vallás védelmében sok kormány nem kriminalizálja ezeket a cselekedeteket, mert fél, hogy megsérti a hívőket. Végül is felajánlást tenni egy mágikus kőnek nem sokban különbözik attól, hogy felajánlást tesznek egy mágikus vallásnak. Hol húzzuk meg a határt? A kormányok vonakodnak törvényen kívül helyezni a legtöbb ilyen csaló tevékenységet, tehát a mindennapi embernek kell megtenni a lépést. Ez az, amit Narendra elég bátor volt megtenni. Hogy megkísérelje, hogy közbeavatkozzon és tanítson embereket, ahol gazdaságilag kizsákmányolták őket hamis hitük alapján.

Otthon imádkozni nem árt senkinek, és nem kerül semmibe, amíg nem mulasztod el az orvosi kezelést, az ima "hatalma" kedvéért. De a legtöbb ilyen séma árt az embereknek, mivel elveszik nehezen szerzett pénzüket, és nem adnak érte semmit. Elég erős vagy, hogy beavatkozz? Oda tudsz menni egy idegenhez, és megpróbálod elmagyarázni nekik, miért dobják ki a pénzüket az ablakon? Eléggé érdekelnek az idegenek ahhoz, hogy íly módon segíts nekik? Narendra igen, és a meggyőződéséért is tette. Én nem vagyok olyan erős, amilyen ő volt, de remélem, a jövőben jobban hasonlítani tudok hozzá, mint ma. Hogy ne féljek a reakciótól, csak mert az igazat beszélem. Hogy felismerjek egy magasabb értéket a saját önérdekemnél abban, hogy másokat a csalástól megvédek. Hogy a szegényeket tartsam annyira, mint a saját érdekemet, vagy mint Narendra esetében, mint a saját életét. Hogy az igazságot szeressem mindenek fölött. Számomra ez az, ami egy ateistát nemessé tesz - nem az istenbe nem vetett hit, hanem az igazság iránti elkötelezettség.

A minap egy elég megdöbbentő hírt olvastam a Dailymailen. Ez arról szól, hogy Kuvaitban meg akarják tiltani homoszexuálisoknak az országba való belépést, és ezt orvosi tesztekkel képzelik el. A hír két szempontból is megdöbbentő:

1) Az emberi jogok durva megsértése.
2) Első ránézésre elég hülyeségnek tűnik az orvosi teszt. Később ki fog derülni, hogy nem hülyeség, hanem megalázó aljasság.

Jó ateistához méltóan óvatos voltam a hírrel, és még most is fenntartom, hogy lehet , hogy kacsa, illetve valaminek a félreértése, vagy eltúlzása. A gyanús az, hogy csak a Dailymail hozta le, pár Gay Pride oldal átvette, de nem találtam meg azon hírügynökségek híreiben, akikről feltételezem, hogy ellenőrizni tudják a hírt. Egy dolog vett rá az írásra, ez pedig a HuffPost, amely hasonló cikket közölt, és további részleteket árult el. Azért is érdemes írni erről, mert a HuffPost szerint ilyesmi volt már korábban Libanonban. Akkor pedig a jelenség, a törekvés mindenképpen létezik az iszlámban.

A 2. ponttal kezdve, először azt gondoltam, hogy genetikus tesztet akarnak kifejleszteni, ami ideológiailag totál harakiri volna, hiszen ha elismerik, hogy a homoszexualitás genetikus, akkor legfeljebb öröklött "betegségnek" titulálhatják, azaz nem az illető személy hibája, jogtalanság érte büntetni. És mivel nem is fertőz, hülyeség megtagadni az országba való belépést. Egy homoszexuálisnál még az a veszély sem áll fenn, hogy génjeit átörökíti, mert "felcsinál egy rendes, heteroszexuális muszlim nőt." Ha férfi, azért nem, mert homoszexuális, ha nő, akkor meg pláne nem.

Az orvosi próba azonban nem ez, hanem anális teszt. Azaz azt tesztelik, hogy az illető részesült-e az utóbbi időben anális szexben. Ez nyilván reális dolog, biztos meg lehet állapítani, heteroszexuális nőknél is meg tudják. Ugyanakkor ez totál megalázó. Azt nem tudom elképzelni, hogy a határon minden férfit letesztelnének, mert akkor a kuvaiti üzleti életnek annyi. Azt inkább, hogy bizonyos gyanú alapján tesztelnek valakit, ez pedig az aljasság egy további fokával tetézi azt, amit eddig elmondtam. Most ezt hogy képzelik?! Ha X.Y. feljelenti U.Z.-t, akkor megtesztelik análisan?!

Az első pontra rátérve. Fogadjuk el hipotetikusan a homofóbok véleményét arról, hogy a homoszexualitás betegség azért, mert ez egy bonyolult, és kényes kérdés, nem akarok most belemenni. Ebben az esetben a homoszexuális mondjuk olyan lenne, mint egy rövidlátó, vagy színvak, vagy süket, vagy ad abszurdum született mozgáskorlátozott. Valami ilyen párhuzamban lehetne gondolkodni. Na most az az emberi jogoknak miféle arcul csapása, miféle aljas, hallatlan dolog, hogy egy ország azt mondja: mihozzánk nem léphet be egy mozgáskorlátozott, vagy egy csökkent érzékelési képességekkel rendelkező ember?! Miközben az országokba nagyon is simán beléphetnek akár fertőző betegek is. Egy országhatár átlépésekor nem végeznek el senkin sem teljes orvosi tesztet, és normális országban akkor sem tagadnák meg a belépést, ha az illető éppen AIDS-es, vagy meg van fázva, vagy hasonló. Nem válogatunk így emberek között, még elég súlyos fertőző betegség esetében sem, mert embertelen dolog. És akkor a homoszexualitásnál erősen vitatható, hogy ezek a párhuzamok egyáltalán jogosak-e, csak mint ad abszurdum érveket hoztam fel. A homofóbok legnegatívabb hipotézisei esetében sem tartható az álláspont, hogy megtagadják az országba való belépést, illetve kötelező orvosi vizsgálatot rendelnek el.

Még egy dolog a homoszexualitásról. Amikor a homofóbok homoszexuálisokra gondolnak, akkor általában férfiakra gondolnak. Az említett teszt egyáltalán nem tudja kiszúrni a leszbikus nőket. A homofóbok általában a leszbikus nőket kevésbé utálják. Korábban erről készítettem egy kis felmérést az interneten, és teljesen egyértelműen az jött ki, hogy szinte csak a férfiakat utálják. Pedig minden objektív "érvük", ami a homoszexualitás ellen szól, nevezetesen, hogy az olyan szex, amely nem gyereknemzésre irányul, és nem is irányulhat, az a leszbikusokra is igaz. Ez pedig azt mutatja, hogy a homofóbok leginkább semmiféle racionális érv alapján, hanem tisztán esztétikai alapon utálják a homoszexuális férfiakat. Rendben, esztétikai alapon én sem vagyok oda a dologért, ezért nem is csinálom. De igen önző, hülye az az ember, aki azt gondolja, hogy más ne csináljon valamit, ami neki nem tetszik, csupán azért, mert neki nem tetszik.

Ateista oldalon vagyunk, tehát zárásként jegyezzük meg, hogy természetesen ez a hír egy nagyon vallásos, iszlám országról szól. A Huffpost felsorolja azokat az országokat is, ahol a homoszexulis cselekményért halálbüntetés jár. Ezek is a legvallásosabb iszlám országok. Emlékszünk még, valahogy ez a tesztelgetés, és mások szexuális életébe való nyúlkálás, iszlám sajátosság, mert Indonéziában szűz lányok vaginájában is szeretnének a muszlimok turkálni. Továbbá ugyanabban a Szaúd-Arábiában, ahol a homoszexualitásért halál jár, ott csak 8 év börtön jár egy muszlim prédikátornak, aki agyonverte és megerőszakolta saját, 5 éves kislányát.

H.G. Wells írt "A Vakok Országa" címmel egy novellát, amelyben egy bizonyos Nunez nevű ember egy bizonyos okból egy kizárólag vakokból álló miniállamba érkezik, és próbálja sikertelenül meggyőzni a vakokat, hogy ő lát, és hogy van látás.

A hívőknek ez egy klasszikus érve: szerintük a vakok országában sem lehet meggyőzni valakit arról, hogy van látás. Nos, nem tudok sokat Wellsről, de nem vagyok biztos benne, hogy ő ilyen tanulsággal írta meg ezt a kis novellát. A novella végén ugyanis nincs szájbarágós konklúzió. Továbbá van némi gond azzal, ha ezt így  párhuzamként vesszük.

Ha a hit a látással analóg, akkor a mi világunk a látók világa, amelyben az ateisták, a vakok kisebbségben, és nem többségben vannak.

Ha a látás párhuzama a vallásos élmény, akkor már jobban áll az analógia: az ilyen élményekkel rendelkezők kisebbségben vannak, de még mindig nem elenyésző kisebbségben. És a nekik többé-kevésbé hívők nem. Tehát a párhuzamot nem lehet úgy kifuttatni, hogy az ateista többség egyszerűen a többség nyomásával konzerválja bigottságát a forradalmian új, de elnyomott hívő kisebbség ellenében.

Továbbá Wells szerintem inkább arra akart rámutatni a novellájában, hogy bizonyos társadalmi előítéletekkel szemben gyakorlatilag igen nehéz érvényt szerezni az igazságnak, de arra nem, hogy lehetetlen. De ha már itt vagyunk, akkor inkább azt mondhatjuk, hogy az ateisták azok, akik talán társadalmi előítéletekkel szemben, elnyomott kisebbségként küzdenek.

Továbbá Wells novellájának hősei egyáltalán nem tudósok és nem tudományos módon próbáltak hozzáállni a kérdéshez. Nuneznek voltak elvetélt próbálkozásai, amelyek kísérleteket is tartalmaztak, de ezek nem voltak tudományos színvonalon. Messze jobb érveket és kísérleteket lehetett volna kitalálni. Sőt, ahogy a mondás mondja, a vakok országában a félszemű is király, hát még a teljes látással rendelkező Nunez. Egy valós esetben Nunez igen hamar demonstrálni tudta volna képességeit. Gyakorlatilag annyira sok pluszt adott volna neki a látása, hogy egészen hamarosan az ország királya lett volna.

Valóban, a vakok azért sem hitték el Nuneznek, hogy lát, mert például nem is voltak nagyon nyitottak az effajta kísérletezésre, vagy annak objektív értékelésére. Ugyanez azonban egyáltalán nem igaz a tudományra nézve, vagy az ateistákra. Mármint, hogy egyáltalán nem nyitottak. A tudomány bizony hajlandó még olyan kísérleteket is végezni, amelyek a misztikus élményekkel kapcsolatosak, vagy az ima erejét ellenőrzik. Eleddig nem sok meggyőző, vagy jelentős pozitív eredménnyel. (ld. irodalom).

Azt kell, hogy mondjuk, hogy inkább a misztikus élményekben részesülők, vagy képességgel rendelkezők nem hajlandóak még olyan kísérletekre sem, amelyre Nunez hajlandó volt. Nunez a maga tökéletlen módján lelkesen próbált empirikus igazolásokat hozni az állítására. A hívők elég ritkán. A hívők kísérletekkel szembeni hozzáállása kimerül annyiban, hogy a kudarcos eredményeket próbálják meg kimagyarázni.

A tudomány manapság olyan dolgokkal kísérletezik, mint a neutrínók, amelyek olyan kis hatással vannak ránk, hogy a neutrínók óriási többsége az egész Földön áthatol, minden gond nélkül. Ennyire gyenge kölcsönhatás van a neutrínó és a "normális" anyag között. De a tudomány eljutott odáig, hogy ezeket is ismeri, sőt, ezeknek is egészen apró részleteit kutatja, mint pl., hogy a napból annyi neutrínó érkezik-e hozzánk, mint amit az elméletek jósolnak. Bárgyú dolog lenne azt mondani, hogy a tudomány mindent felfedezett, de ha nem, akkor az valami olyan dolog lehet, ami a neutrínónál is jelentéktelenebb. Azaz mindennapi életünk szempontjából abszolút jelentéktelen. És még bárgyúbb volna azt hinni, hogy ezekről a dolgokról a papok, Marcsi néni Hajdúborzasztóról, vagy birkapásztrorok kétezer éve tudtak valamit, csak a tudomány nem tudja felfedezni.

Vegyük azt is észre, hogy mi vakok vagyunk a fény egy óriási tartományára, vagy például a neutrínókra, vagy mondjuk a mágneses kölcsönhatást sem érzékeljük külön érzékszervvel. Vagy a hangokból is csak bizonyos tartományt érzékelünk. Mégis, már a józan ésszel is képesek vagyunk ennél több létező létezését felfedezni, a tudomány pedig teljesen kiszélesítette a világunkat. Egyáltalán nem igaz az, hogy csak azt ismerjük, amit látunk vagy máshogy érzékelünk. A tudomány jóval tovább megy ezen. A tudomány nagyon sok nem érzékelhető dolgot fedezett már fel. Ha tehát a tudomány nem tud istenről, annak nem lehet szimplán az a magyarázata, hogy nem érzékelhető, de van hatása, hanem az, hogy istennek nincs akkora hatása sem a világra, mint egy neutrinónak vagy Higgs bozonnak, vagy nem létezik.

Azt is vegyük észre, hogy a közvetve, vagy közvetlenül érzékelt dolgok között nincs éles határ, vagy elvi különbség. Igazából a közvetlenül érzékelt dolgok is közvetve érzékeltek: ha látunk valamit, akkor a fény visszaverődését érzékeljük, amely a tárgyról a közegen keresztül érkezett a szemünkbe. Nem a tárgy érkezik a szemünkbe, hanem valami okozat, amiből visszakövetkeztetünk a tárgyra (rekonstruáljuk azt). A tárgy alakját átkódolta a fény egy intenzitásképpé, és mi két ilyen képből, bizonyos háttér-információkból, esetleg egy kis fókuszálási tapasztalatból rekonstruáljuk a 3 dimenziós világot.

Alapvetően nincs különbség akkor sem, ha egy műszert rakunk közbe, hiszen a szem is egy műszer. Egy mesterséges műszer beiktatásával csak egyel bonyolultabb a dolog. Valójában nincs elvi jelentsége annak, hogy valamit szemmel látunk, vagy valamilyen műszer segítségével. Amennyiben sikerül konvertálni azt a bizonyos érzékelhetetlen tartományt az érzékelhetőbe, például a gamma-sugárzást normál színekkel kódoljuk, akkor még bizonyos élményt is kaphatunk róla.

Ha nem sikerül átkódolni, akkor csak úgy vagyunk vele, mint a neutrínókkal: detektáljuk, mérjük őket, tehát tudunk róluk. Élményünk nincs velük kapcsolatban, és nincs tudatalatti agymechanizmusunk, amely feldolgozná az ismereteket, mint a látás esetében, ahol a rekonstrukció tudattalanul működik. De mindezek a különbségek lényegtelenek, ha csak a dolog létezésének igazolása a kérdés. Akár közvetlenül, akár közvetve érzékelünk valamit, a létezés igazolása úgyis egy tudatos, ésszerű folyamat.

Meg kell jegyezzük azt is, hogy az a bizonyos tudatalatti folyamat amúgy is megtéveszthető: vannak ugyebár fizikai és optikai illúziók, mint a délibáb, vagy a Kanizsa-háromszög. Tehát úgyis ésszerűen kell ellenőrizni, hogy az amit látunk, az tényleg úgy van-e ahogyan automatikusan értelmezzük. Ha pedig ésszerű után-gondolás kell hozzá, akkor a neutrínók, az elektromágneses-kölcsönhatás, az UV sugárzás, a ultrahangok is igazolhatóak.

Az, hogy mit látunk tehát "közvetlenül" elvben semmiféle jelentőséggel nem bír. Jelentőséggel csak az bír, hogy mi az, ami hatással van a világban valamire.

Ha tehát volna valamilyen misztikus másik világ, élmények, vagy képesség, amelynek van bármi köze a világunkhoz, akkor annak igazolhatónak kellene lennie. Amíg nem igazolható, semmi okunk létezőnek tekinteni. És arról sincs szó, hogy ne lenne kísérleti alany. Tehát csak az a kérdés, hogy hajlandóak-e a hívők tudományosan vizsgálódni, vagy nem. Illetve, hogy hajlandóak-e egyáltalán valami olyan értelmeset és nem homályosat állítani, ami egyáltalán vizsgálható dolog. Ha nem hajlandóak, és nem nagyon hajlandóak, az pedig nyilván inkább azért van, mert amit mondanak a misztikumról, az istenélményről, az inkább humbug.

Irodalom, linkek:

Duncan Walker: "Prayer and Spirituality in Health: Ancient Practices, Modern Science" Complementary and Alternative Medicine, Volume XII, Number 1: Winter 2005 , 

"Prayer Under a Microscope", The Christian Science Monitor, from the November 24, 2004 edition , 

Rob Stein: "Prayer's Power to Heal Strangers Is Examined", Washington Post Friday, July 15, 2005; Page A08 

Részlet: "The study of more than 700 heart patients, one of the most ambitious attempts to test the medicinal power of prayer, showed that those who had people praying for them from a distance, and without their knowledge, were no less likely to suffer a major complication, end up back in the hospital or die."

Az Office of Prayer research egy jelentése.

Ez a poszt Nietzsche filozófiájának egy szeletét mutatja be néhány alapfogalom: a metafizika-kritika, a genealógia, valamint a hatalomra törő akarat értelmezésével, és az Adalék a morál genealógiájához c. könyvet helyezi fókuszba. Egy olyan blogon, amely dominánsan tudományfilozófiai megközelítésben, az analitikus filozófia alapján bírálja a vallást, írásom talán érdekes lehet, mivel egy egészen eltérő nézőpontot kínál ugyanehhez a kritikához.

Nietzschéről tudni kell, hogy nem alkotott tételesen kidolgozott filozófiát, nem volt rendszerépítő teoretikus. Olyannyira nem, hogy művei nem koherens szövegek, hanem rövidebb-hosszabb egységek lazán összefüggő halmazai, vissza-visszatérő témákkal. Hagyományos értelemben vett könyvből csak kettőt hagyott ránk: A tragédia születését és az Adalékok a morál genealógiájához címűt. Nietzsche gondolkodása meglehetősen szerteágazó, és sokféle témát érint, pl. a morál, a szubjektum, a lélek, a nyelv, a kereszténység problémaköreit. A közös mag, amelynek ezek a témák a különböző változataiként jelennek meg, a metafizika-kritika. Ebben az írásban én a szóban forgó kritikának a morálfilozófiai és valláskritikai vonatkozását mutatom be, amelyet Nietzsche a genealógiai elemzés révén végez el.

 A METAFIZIKA FOGALMA

A metafizika fogalma nagyjából kétféle értelemben használatos a filozófiában. A terminus több ezer éves karrierje Arisztotelész hasonló című könyvétől indul. Ebben a műben Arisztotelész egy olyan tudomány tervezetét nyújtja, amely a konkrét létezők tulajdonságaival foglalkozó résztudományok alapjait képező bölcseletként definiálható. Ez az alapbölcsesség a létezők legvégső elveit kutatja, vagyis a létezővel mint létezővel foglalkozik. Ebben a tudományban a létezőt szubsztanciaként, tehát önazonos, lezárt lényegiségként lehet meghatározni. A végső tudomány „az eredeti és első okok tudománya” is (Első könyv, harmadik fejezet), Arisztotelész itt fejti ki a négy okról és a mozgásról szóló elgondolását. A metafizika végeredményben tehát a dolgok absztrakt kategóriákban való megragadását nyújtja. Arisztotelész terminológiája, miután arab közvetítéssel újra felfedezték a középkori gondolkodók, egyben a keresztény bölcselet nyelvének alaprétegébe is beépült, és Szent Tamás aktus-potencia tanában lényeges átértelmezésen esett át.

Nietzsche számára viszont egészen mást jelent a metafizika. A metafizika itt azt a jellegzetes, az egész nyugati világot meghatározó, az ógörög és a keresztény gondolkodásban is meghatározó elgondolást jelöli, amely önazonos, abszolút lényegiségek feltételezésére alapul. A metafizikus szemléletben (kezdve legnagyobb képviselőjével, Szókratésszel, aki Jézus Krisztus mellett Nietzsche legnagyobb ellensége) a változékony érzéki világon túl létezik egy másik, érzékfeletti valóság, amely időtlenség jellemez, és értékesebb, „igazabb” az általunk megtapasztalhatónál. Ez egyrészt természetfeletti létezők tartománya, amik lehetnek az ideák (Szókratésznél, Platónnál), vagy a keresztény túlvilág Istennel és az angyalokkal. Míg az érzéki lét romlandó válzozékony, addig ez a másik világ az örök, keletkezetlen dolgok birodalma. Másrészt a metafizikus gondolkodás az érzékfeletti világ feltételezésével nem csak ideák vagy immateriális intellektusok létezését állítja, hanem transzcendens értékekét is, élükön az olyan morális jelegű fenoménekkel, mint pl. a jóság, igazság, szeretet, stb. Platón szerint az ideák között a jó a legalapvetőbb, Jézus pedig a szeretetről beszél. Nietzsche ennek a metafizikus képzelgésnek a lerombolását viszi végbe, de kritikája kiterjed még a metafizika egy sor más vonatkozására is, mint pl. az a hitünk, hogy a személyiségünk önazonos, szubsztanciális lényegiség, vagy hogy létezik a testtől független lélek.

GENEALÓGIA

A morális értékek destrukciójának eszköze Nietzsche kezében a genealógia. A genealógia szó jelentése leszármazás, a genealógiai elemzés tehát egy folyamat időbeli lefolyásának elbeszélése, ám a morál genealógiája Nietzschénél nem a hagyományos értelemben vett történetíráskánt jelenik meg. Nincsenek konkrét történelmi adatok és referenciák, a genealógia inkább egyfajta filozófiai cselekvésmód, ami az öröknek tételezett morális fenoméneket mint történeti konstrukciókat írja le, és ezzel lerombolja állandóságuknak és transzcendens eredetüknek illúzióját. A transzcendens értékek önazonosságának kritikája tehát az idő dimenziójában megy végbe. A jó és a rossz nem az érzékfeletti világ örök értékei, hanem olyasmik, amiknek az identitása alapvetően megváltozott az idők során. Nem arról van szó tehát, hogy az idők során ezen értékek teleologikus módon kifejlődtek az időben, ahogy egy növény kifejlődik a magból, hanem arról, hogy a morális értékeknek nincs igazi, „valódi” jelentésük. A könyvben Nietzsche ezt a folyamatot mutatja be. A genealógia tehát nem egy lineáris történet megalkotása, nem egy önazonos lényegiség létrejöttének bemutatása, hanem lényegében destrukció: a morál bevett és magától értetődőnek tekintett fogalmának lerombolása, és ez Nietzschénél egyet jelent e kereszténység kritikájával.

Nietzsche a jóról beszélve mindenekelőtt megfosztja a fogalmat a mai értelemben vett morális értelmétől. A jó eredeti értelme szerinte egészen más volt. Eredetileg az erősek és a hatalmasok nevezték magukat jónak, akik figyelmüket nem saját személyük felé fordították, hanem aktív, cselekvő módon léteztek a világban. Jó volt az, aki másokat uralma alá hajtott vagy elpusztított: a nemes ember és a kegyetlen, vérszomjas harcos, aki az ellenfél leigázásában saját erejét élvezte, aki a harcban és a győzelemben diadalmasan igent mondott önmaga létére. Ezzel a jóval állt szemben a rossz, a leigázott, a rabszolga, vagyis mindaz, ami közönséges, hitvány, erőtlen, tehetetlen, cselekvésre képtelen. Az előbbit Nietzsche ragadozóként, előkelőként, hősként írja le, míg az utóbbi a nyáj, a csorda embere, vagy éppen szolgalélek. Egy történelmi metaforával Róma és Júdea kettőseként is jelölhető ez az ellentét.

Nietzsche filozófiájában ezen a ponton fontossá válik egy másik ellentétpár is, mégpedig az emlékezés és a felejtés kettőse. Nietzsche megfordítja e fogalmakhoz kapcsolódó hagyományos és magától értetődőnek tekintett értékbeli hierarchiát: a felejtés nála pozitív terminus, amely hozzásegíti ez embert ahhoz, hogy a kínzó emlékektől megszabadulva a jelenben éljen és a jövő felé forduljon, cselekvő módon létezzen. A felejtés tehát aktív erő, amely mind társadalmilag (Nietzsche ezt a történettudomány kapcsán fejti ki), mind az egyedi személy szintjén az erő és a cselekvés lehetőségének szolgálója. Az emlékezés ezzel szemben a múlt fogságába ejti az embert. A nemesek és erősek rendelkeztek a felejtés képességével: nem őrizték a sérelmeiket, haragjukat rögtön megtorolták, aztán nem foglalkoztak vele többet. Nem volt mély belső világuk, energiáik kifelé fordultak. A gyengék ezzel szemben az emlékezés aktusát gyakorolják: elmerülnek a sérelmeikben, amelyeket gyomorbajosként emésztgetnek örökké, vég nélkül kérődznek fájdalmas emlékeiken, haragjukat és bosszújukat gyengeségükben tudják kielégíteni, így állandóan dédelgetik magukban a gyűlöletüket az erősekkel szemben. Ez az érzés a neheztelés, a híres nietzschei ressentiment. Ezekből a sérelmekből alakult ki a belső világ, a „lélek”, és persze a mai értelemben vett morál is. (Érdemes hangsúlyozni: ahogy Nietzsche olyan sok esetben forgatja fel az értékek bevettnek vett hierarchiáját, úgy a sokra becsült belső világot és a tudatot is megfosztja glóriájától, ahogy egyébként egy más vonalon Freud is tette ezt.)

Mivel agressziójukat nem tudták kifelé irányulva levezetni, az agresszió befelé fordult, és ebből a saját személy ellen irányuló agresszív ösztönkésztetésből lett a lelkiismeret-furdalás és az aszkéta ideál. Az ember elvesztette eredeti egészségét, életörömét, és szenvedni kezdett önmagától. Az ilyen emberekből alakult ki a papi kaszt, amely Nietzsche szerint a legmegvetendőbb minden létező között, mivel mélységesen beteges és életellenes magatartást képvisel. „Amint ismeretes, a papok a leggonoszabb ellenségek és miért? Mert ők a legtehetetlenebbek. A tehetetlenségből alakul ki náluk a legádázabb, legmérgezőbb gyűlölet.” (Nietzsche 1996. 29.) Ezek az álszent képmutatók önmagukat szelídnek és visszafogottnak mutatják, ám belül abban reménykednek, hogy egyszer ők lesznek az urak, az erősek, akik majd bosszút állnak azokon, akiket gyűlölnek; alig várják az ítélet napját, amikor majd ők lesznek erősek, és Isten szörnyű haraggal sújt le az ellenségeikre. Nietzsche ezzel kapcsolatban hosszan idéz egy szövegrészletet Tertullianustól, aki gyönyörködve részletezi, milyen kínok között fognak szenvedni a pogányok pokolban, ő pedig hogyan fog örvendezni, amikor majd látja őket elmerülni a lángokban (Nietzsche 1996. 50-53.)

A zsidó-keresztény vallás nem más, mint a hitványak, a rabszolgák, a tehetetlenek bosszúja az erősökön. A gyengék a lét reaktív aspektusát képezik az erősek, a nemesek aktivitásával szemben. Erőtlenek és képtelenek a cselekvésre, ám tele vannak bosszúvággyal és mélységes gyűlölettel. A hitványak olyan módon győzedelmeskednek, hogy megfordítják az értékek hierarchiáját: a saját erőtlenségüket erénynek hazudják, mintha ez a passzivitás nem tehetetlenség, hanem aktív visszafogottság lenne. Saját nyomorúságukat Isten általi próbatételként magyarázzák, mondván: Isten azt bünteti, akit szeret. Az erőseket pedig gonosznak írják le. A jó értelmét a zsidó-keresztény vallás ellentétére változtatta, és míg a jó eredeti ellentétpárja a hitvány, az erőtlen volt, most a „gonosz” tölti be ezt a szerepet. Hogy miért elfogadhatatlan mindez, azt Nietzsche a ragadozó madarak és a bárányok metaforáján keresztül érzékelteti. A ragadozó nem tehet mást, mint hogy prédává teszi és elpusztítja a nála gyengébbet, a bárány pedig kénytelen elszenvedni a madár által elkövetetett erőszakot. A madár nem tehet mást, mivel ereje és ösztöne erre készteti: így volt ez eredetileg az emberek között is, és ekképpen volt rendjén. A bárány értelmezése szerint viszont a ragadozó saját akaratából cselekszik, és ezzel gonosztettet követ el, míg ő maga valójában nem tehetetlen, hanem szelíd és jó, mintha a tehetetlenség valami szándékos tevékenység lenne. A gyengeség tehát erénynek tűnik föl.

ÉRTELMEZÉS ÉS HATALOMRA TÖRŐ AKARAT

A kereszténység kritikája és a genealógia Nietzschénél a metafizikus gondolkodás egy másik jellemzőjének kritikájával is összefügg, mégpedig azzal a vélekedésünkkel, hogy a látszatok mögött lényegek vannak, melyek megszervezik, létrehozzák a látszatokat, és megnyilvánulnak azokban. Ilyen a szubsztanciáról szóló arisztotelészi tan, amely szerint a dolgok lényegekként gondolhatók el. Szintén ilyen. az az érzetünk, hogy a természeti folyamatok vagy emberi cselekvések mögött meghatározható célok, okok működnek; hogy a kulturális jelenségeknek, intézményeknek, különböző társadalmi gyakorlatoknak vagy az irodalmi műveknek egyértelmű, önazonos értelmük, jelentésük van; hogy létezik egy alapvető ok vagy funkció, aminek szolgálatában létrejöttek, és ez azonos azzal, amit jelenleg betöltenek. Ezek ugyanolyan mély metafizikai meggyőződések, mint az ideákba vagy az örök morális értékekbe vetett hitünk.

Nietzsche szerint a jelenségeknek önmagukban nincs jelentésük, értelmük. Itt lép be a képbe Nietzsche filozófiájának egyik kulcsfogalma, a hatalomra törő akarat, amely több szinten is működik. Az egyik szint kétségtelenül az egyedi élőlény szintje, amely a hatalmat a saját túlélésére és erősödésére hasznosítja. Van azonban az akaratnak egy másik formája is, amely az egyedi élőlény felett, átfogóbb módon létezik. Ilyenek a különböző világnézetek, amelyek szintén ilyen hatalomra törő akaratként értelmezhetők. Ezek olyan módon fejtik ki uralmukat, hogy kisajátítják a jelenségeket, megfosztják azokat korábbi jelentésüktől, és a sajátjukkal látják el azokat. A hatalomra törő akarat olyan módon érvényesíti erejét, hogy a saját értelmezését és értékelését kényszeríti a dolgokra. A hatlom lényegében tehát nem más, mint interpretáció és értékelési mód. Ez történt a „jó” esetében is, amelyet a zsidó-keresztény vallás megfosztott előző jelentésétől, és a sajátjával látott el.

Nietzsche így fogalmazza meg ezt a gondolatot a könyvben: „arról van szó, hogy valamely dolog keletkezésének oka, ill. annak hasznosság, valóságos használata és besorolása célok rendszerébe teljes egészében különbözik egymástól; hogy egy már meglévő, valahogy megszületett dolgot egy fölöttes hatalom mindig új meg új módon értelmez, más módon használ föl; birtokba vesz, alakít át valamely új használat céljaira; hogy a szerves világban minden történés leigázás és uralom folyományaként megy végbe, és minen leigázás és uralom egy újbóli értelmezés (…)” (Nietzsche 19996. 86.) A konkrét jelenség, amely kapcsán Nietzsche itt elmondja mindezt, a büntetés társadalmi gyakorlata. A büntetés eredetileg csupán arra szolgált, hogy a bűnösnek okozott fájdalom révén kárpótolja a kárvallottat. Ha pl. az adós nem tudta visszafizetni a kölcsönkért pénzt, a másik fél levághatott egy darabot az adós testéből, amelynek mérete arányban állt az adósság mértékével. Nietzsche szerint ugyanis a kegyetlenség és a szenvedés látványa eredetileg a gyönyör érzetét keltette, és „amikor az emberiség még nem szégyellte a kegyetlenségét, az élet boldogabb volt a földön” (Nietszche 1996. 72).  Az adós megbüntetése örömöt okozott a hitelezőnek, ami kompenzálta a kér által okozott fájdalmat. A büntetésnek tehát semmi köze nem volt a belső világhoz, ma viszont, a lélek és a tudat korában a büntetés jelentése megváltozott: a büntetéssel az a célunk, hogy, hogy a büntetés eltérítse a bűnös belső motivációit. Egy társadalmi gyakorlat ilyen módon teljesen megváltozott jelentést kapott.

Nietzsche szerint tehát nincsenek jelenségek és lényegiségek, nincsenek „igazi” lényegek és „örök értékek”, hanem csupán különböző perspektívák léteznek. A dolgoknak nincs önmagukban értelmük, hanem csakis azok a hatalomra törő interpretációk (világnézetek) látják el őket értelemmel, amik a saját értelmezésükkel hozzáférhetővé teszik számunkra a világot, és így érvényesítik a saját hatalmukat. A világ nem létezik „önmagában” valamilyen módon, hanem kizárólag ezen interpretációkon keresztül válik hozzáférhetővé számunkra. A perspektívák között pedig nincs „igazabb”, „helyesebb”, hanem csakis erősebb van és gyengébb van, amely jobban vagy kevésbé tudja érvényesíteni saját erejét. Deleuze ezt így fogalmazza meg a Nietzschéről szóló könvében: „Általánosságban véve egy dolog története a dolgot megszállva tartó erők egymásra következése, é a dolgot megszállva tartó erők egymás mellett létezése.” (Deleuze 1999. 16)

A keresztény vallás tehát egy ilyesfajta perspektíva, amely kisajátítja és a maga módján értelmezi a dolgokat. A feladat az, hogy az ember szétzúzza ezeket az értékeket és újakat alkosson helyettük. Deleuze azzal kezdi a Nietzschéről szóló könyvét, hogy hangsúlyozza: Nietzsche számára a filozófia, az értékelés és az értelmezés ugyanaz a cselekvés.

HATÁS

Végezetül néhány szót szeretnék szólni Nietzschének a későbbi nemzedékekre gyakorolt hatásáról. E már nem tartozik szorosan az ateizmus és a kereszténység témájához, viszont a metafizika-kritika történetéhez igen, és fontos ahhoz, hogy kerek legyen az eddig elmondottakról alkotott képünk. Az a gondolat, hogy nincsenek metafizikai létezők és értékek, sem más értelemben vett lényegiségek, hanem csupán interpretációk pluralitása, alapvető hatással volt az utóbbi évek filozófiájára, legalábbis az ún. posztstrukturalista irányzatokra, mint pl. a hermeneutika vagy a dekonstrukció; olyan filozófusokra, mint pl. Jean-Francois Lyotard, Jacques Derrida, Paul de Man, Michel Foucault. Ez a hatás kiterjed a nyelvfilozófiára, az irodalomelméletre és az irodalom gyakorlatára is. (Ez persze nem jelenti azt, hogy az adott elméleti szerzők és irodalmárok csakis Nietzsche hatása alatt alkottak.)

Korábban feltételezték, hogy az irodalmi műnek van egy olyan jelentése, amely azonos a szerző által szándékolt („intencionált”), kimondani kívánt tartalommal. Ez a képzet egyébként a romantika korában alakult ki, amikor a művet a szerző élményeként, a belső világ kifejeződéseként fogták fel, és sokakban még ma is él ez a felfogás. Nietzsche után azonban ma már egyetértünk abban, hogy az értelmezésben éppolyan fontos az a kontextus, amelyben befogadják a művet, így a szövegeknek nincs önazonos értelmük, hanem időben változhat. Példának okáért Jókai egyes regényeit olvashatjuk nagy nemzeti mítoszként és erkölcsi példázatként (ez az oka annak, hogy annyi izgalmas regény közül az általános iskolában éppen A kőszívű ember fiai a kötelező olvasmány), de olvashatjuk szimpla kalandregénként is, ahogyan az utóbbi évek értelmezői buzdítanak rá. Más értékeket és más történetet kapunk, ha másként tekintünk a szövegre.

A perspektivikusság gondolata az irodalom gyakorlatában is fontos szerephez jutott. Míg a 19. századi nagyregények elbeszélésmódjára dominánsan az ún. mindentudó elbeszélő jelenléte volt jellemző, addig a 20. században az elbeszélő fokozatosan elvesztette a történet feletti uralmát. Így jelentek meg olyan elbeszélésmódok, amikben a narrátornak korlátozott az általa előadottakkal kapcsolatban a kompetenciája, esetleg nem megbízható a történetmesélő. Más esetekben pedig különböző perspektívákból ismerhetjük meg a történetet, mint pl. William Faulkner regényében, a Hang és tébolyban, ahol ugyanazokat az eseményeket négy különböző szereplő meséli el egymás után, sokszor pedig a történet több különböző mesélő vagy értelmező egymásban foglalt nézőpontján keresztül jut el az olvasóhoz, jellemzően pl. Eco műveiben. A magyar irodalomban ez a játék először Ottlik Géza regényében, az Iskola a határon c. könyvben jelent meg, ahol az elsődleges elbeszélő és az egyik szereplő, Medve visszaemlékezéseinek kettős perspektívájában idéződnek fel a múltbeli események.    

IRODALOM

• Friedrich NIETZSHE: Adalék a morál genealógiájához. Ford. Romhányi Török Gábor. Holnap Kiadó, 1996.
• Gilles DELEUZE: IETZSCHE ÉS A FILOZÓFIA. Ford. Moldvay Tamás. Gond-Holnap Kiadó, 1999.

Egy ateistának a tudatosságról való tájékozódás igen fontos lehet, hiszen a hívők egyik leggyakoribb érve a tudatosság jelenségén alapul. Az érv szerint ez egy olyan jelenség, amelyet a "materialista" tudomány nem tud megmagyarázni, és nemis lehet képes, mégpedig azért nem, mert a jelenség magyarázata dualista, azaz, hogy a tudatosságunk valahogy egy nem anyagi "lélek"-hez, vagy "szellem"-hez kapcsolódik. Persze az érv eleve képtelenség, hiszen a tudománynak nincs "materialista" módszere, hanem csak az ideológiákra viszonylag semleges módszerei vannak. Ha tehát a tudomány meg tud valamit magyarázni, akkor meg tud, ha nem, akkor nem azért, mert materialista, hanem azért, mert nincs (tudományos) magyarázat. Nem lehetséges "materialista tudomány", és "idealista tudomány" vagy "keresztény tudomány", vagy más, hívő, vagy ideologikus tudomány, mert tudományból egyféle van, és az ideológiákra az semleges. Ráadásul szerintem egy létező jelenségre keresünk magyarázatot, az vagy tudományos, vagy nincs (esetleg lehet pre-tudományos, mindennapi magyarázat). Nos erről bővebben majd máskor, most térjünk vissza a tudatosságra. Ott tartottunk, hogy a tudatosságról való tájékozódás egy ateistának nagyon fontos kell, hogy legyen.

Susan Blackmore könyve az Oxford University Press "A Very Short Introduction" sorozatában jelent meg, és ennek megfelelően a témában egy rövid bevezetőt, illetve áttekintést ad. Mindamellett egy laikus olvasónak érdekes ismereteket nyújt, magamat beleértve. Blackmore ateista és pszichológus, a könyvét ez utóbbi minőségben írta, és korrektnek mondható.

A könyv nagyon sok kísérletet, megfigyelést mutat be, és megpróbálja számba venni a különböző elméleteket. Először is arről az elgondolásről, amelyet Descartes színházának neveznek (és még pár hasonló néven), kimondja, amit sokan tudunk, hogy hát tulajdonképpen nem magyaráz meg semmi.

Descartes ezt az elképzelést például nagyon szépen felvázolja az "Elmélkedések az első filozófiáról" végén, ahol azt elemezgeti, hogy a lábból hogyan jut el a fájdalom ingere az agyba, és hogy az agyban nem is az számít, hogy honnan jön az inger, hanem az, hogy hova fut be az agyba. Ez a paradigma máig helyes elképzelés. Ezek után van az, hogy Descartes feltételezi, hogy miközben az ember sok "alacsonyabb rendű" szellemi működése igenis az agyban történik, anyagra redukálható, sőt, gépies - ilyen szempontból Descartes majdnem teljesen materialista, az embert a transzcendens elméjén kívül mechanikus gépnek képzeli - addig "a magasabb rendű" dolgok azok a transzcendens elmében történnek, amely a tobozmirigyen keresztül tartja a kapcsolatot az evilággal. A kapcsolat mikéntje, a kölcsönhatás, az információ terjedése totál abszurd, megoldhatatlan feladat.

Ami érdekes, hogy a monista elképzelések is hajlamosak egy hasonló elképzelésre, miszerint a tudat az valami kis központ az agyban. És ezt azért hívják Descartes színházának, mert olyan, mintha azt képzelnénk el, hogy a tudat az az agyban, vagy a transzcendenciában ülő kis valaki, aki nézi az előadást, ami jön be neki az agyba az érzékelésen keresztül. És ez ugye alig magyaráz meg valamit, ha a belső előadás kb a külső előadáshoz hasonló. Részben megmagyaráz, ha a belső előadás már egy nagyon feldolgozott információ. Ekkor a feldolgozás mértékétől függően sikerült részben megmagyarázni valamit. Descartes színháza, ahogy a belső kis emberke egyre kisebb lesz, és a színház maga egyre komplexebb végül is egy központosított magyarázat folyamatában lehet egy jó modell, de végül a belső kis embernek fel kell oldódnia a színházban. Központosított magyarázatról beszélek, mert egy elosztott funkcionalitás esetén Descartes színháza munkahipotézisnek sem jó, ha progresszív. Erről majd később.

Azzal az elképzeléssel, hogy az agyban valamilyen központ, vagy szellem figyeli a bejövő ingereket, tulajdonképpen csak elodázzuk a magyarázatot, legfeljebb az agy legkülső, perifériás működését sikerült feltérképezni ezzel. Descartes színházának nem kielégítő volta a dualista elképzeléseket és érveket is hazavágja, hiszen azok is ide tartoznak. Jellegzetes, hogy a hívő, vagy duálisan-idealista elképzelések valóban nem is jutnak tovább egy ilyen álmagyarázatnál. Ők nem is juthatnak, náluk a belső kis emberke nem tud eltűnni, nem lehet hozzáférhető, azaz ez nem egy progresszív munkahipotézis. A dualista hipotézis Descartes óta semmit nem haladt, semmit nem produkált.

Tehát mint annyi sok helyen, itt is azt látjuk, hogy a hit nem alternatív magyarázat, hanem magyarázat-pótlék: magyarázat helyett valami könnyen emészthető, egyszerű, de magyarázatot abszolút nem jelentő dogmát adnak a hívőknek csalétkül. Sajnos a tájékozatlan ember, illetve a gondolkodásában következetlen ember bele is esik a csapdába. A tájékozott ember viszont egyes esetekben ismer magyarázatot, amely kicsit komplexebb, mint a vallásos maszlag, vagy elfogadja, hogy a magyarázat hiánya még nem ok a hitre.

Nos, egy másik elképzelés szerint, amelyet "global workspace theory"-nak neveznek, az agy különböző feldolgozási folyamatai párhuzamosan játszódnak le, és a figyelem az, amely ezek közül kiemel valamit tudatosnak. Ennek az elméletnek sok igazolása van, valóban az egyes területek párhuzamosan működnek, és valóban, vannak egy olyan jelenség is, amelyet "figyelemnek", "fókusznak" nevezünk. Ugyanakkor nincs egy fókuszközpontunk, tehát gond van ezzel az elmélettel is.

A legmegdöbbentőbb elmélet Daniel Dennett elmélete, amely szerint a tudatosság inkább egy bizonyos illúzió, érzés (belső érzékelés), amely sokszor a döntés után keletkezik. Vannak kísérletek, amelyek igazolják, hogy valóban, a tudatos döntés késik a tudattalan döntéshez képest. Tehát, amikor úgy érezzük (érzékeljük), hogy tudatosan döntöttünk, akkor az előtt már tudat alatt megvolt a döntés. Az érzés csak utólagos. Természetesen ennek az elméletnek illik megmagyarázni, hogy mire jó ez az illúzió, és hogyan jön létre. Mindenesetre egy érzés létrejöttének magyarázata sokkal egyszerűbb lehet, mint a tudat magyarázata.

Ezzel szemben felvethető, hogy "de hát én érzem, hogy valóban van tudatom, ez nem lehet illúzió". No de milyen ellenvetés ez? Hiszen pont arról van szó, hogy egy illúzió csapdájában vagyunk, akkor nem jöhet valaki azzal, hogy ő érzi, hogy nincs csapdában. Természetesen, ha az elmélet igaz, akkor úgy hisszük, hogy van tudatunk, hogy az valami speciális, magyarázatra szoruló valami. De ez egy tévedés. Hiába az intuíció, az intuíció téved.

Dennett elmélete Descartes elméletével szemben szerintem produktív lehet, megoldás felé mutat és kutatható. Dennett korunk legismertebb filozófusa, tehát sokan elismerik gondolatainak komolyságát. A filozófusoknak véleményem szerint le kellene szokniuk arról, hogy valamit elvessenek, csupán, mert anti-intuitív. A tudatosságnak régóta kísérleteznek megoldásával sikertelenül. Ha itt van egy megoldás, amely jól hangzik, akkor nem kellene csak azért elvetni, mert anti-intuitív. Egyébként is, nekem nagyon is intuitív, jól hangzik.

Persze Dennett elgondolása mögött sok részletet fel kell kutatni, és az igazság lehet valahol a workspace area elgondolás, és Dennett elgondolása között is. Blackmore nem mondja, hogy a tudatosság meg volna oldva. Nem az a tanulság tehát, hogy "minden meg van oldva, a hívők mehetnek a fenébe, a tudósok mehetnek haza", hanem az, hogy minden okunk meg van arra, hogy azt gondoljuk, a kérdés megoldható, s nincs itt semmiféle rejtély, amihez transzcendens magyarázat kell. Az is egy tanulság, hogy sokszor azon is el kell gondolkodni, hogy ha nincs magyarázat, hogy egyáltalán, biztosan minden, amit magyarázandónak gondolunk magyarázandó? Nincsenek-e értelmetlen álkérdések, illetve nincsenek-e illúziók akár a leginkább bevett vélekedéseinkben is?

Egész mostanáig Spinoza engem nem érdekelt. Soha nem hallottam igazán nagy gondolatot, amely tőle származik, és hát amit az ember felületesen tud róla, az az, hogy panteista volt. Ami számomra legfeljebb annyit jelentett, hogy "máshogy zizi". De kicsit tanulmányozva rájöttem, Spinoza nagyon is érdekes filozófus, és pont az ateizmus számára. Először is az, ahogy az a "panteizmus" szembe helyezkedik a keresztény hittel, másodszor pedig az, ahogy végül is a panteizmus ziziség. Spinozáról elsősorban különféle előadásokból tájékozódtam.

De az Etika elejét is meghallgattam (librivox). Teljesen végigolvasni nagy mazochizmusnak tűnik, nem tudom, hogy ráveszem-e valaha is magam, hogy valaha is úgy döntenék, hogy megéri a rá fordított időt.

Van ezen kívül egy nagyjából hiteles, és nagyon érdekes dokumentumfilm Spinozáról, amely szabadgondolkodó lázadónak mutatja be, aki abszolút merészen áll szembe a korának hitével, annak sok hittételével, elmegy odáig, hogy kiközösítik, mindenkivel szembe megy, és csak a korabeli holland állapotoknak és szerencsés véletlennek köszönheti, hogy nem küldték máglyára.

Spinoza fő műve az Etika, amely manapság abszolút aktuális volna, az etikatanítás miatt, ha valóban az etikáról szólna. De ez egy metafizikai, teológiai mű, amelyben Spinoza bizonyos axiómákból és definíciókból levezeti a világ dolgairól vallott hitét. Bizonyára valahol etikát is (a lenti kerekasztal-beszélgetésben elhangzik, hogy miért is "Etika" a könyv címe?). De roppant száraz, "skolasztikus"-jellegű, alig lehet elolvasni, nem is olvastam végig. Emiatt kicsit bizonytalan vagyok, mert a másodlagos irodalomból, előadásokból rekonstruáltam, mi lehetett Spinoza filozófiája, illetve az Etika elejéből. A másodlagos irodalmak  pedig sokszor meglehetősen egyoldalúak, pontatlanok, vagy egyenesen félreértelmezik a filozófust. Egy érdekes illusztráció ez a kerekasztal-beszélgetés, amelyben több filozófus, köztük pár Spinoza szakértő vitatkozik, és mondják Spinozát materialistának, de dualistának is. Itt pont az hangzik el, hogy Spinoza nem panteista.

Bizonyos ellentmondásokat eme bemutatások között kiszűrve, azt mondhatom, hogy számomra úgy tűnik:

1. Spinoza nem hitt egy személyes istenben. Kifejezetten tagadta, hogy Istennek akarata, személyisége, érzelmei lennének.
2. Spinoza nem hitt a túlvilágban.
3. Spinoza nem hitt a transzcendens világban.
4. Spinoza nem hitte, hogy isten létezéséből erkölcsi elvek következnének.
5. Spinoza a Bibliát nem tartotta hibátlan és tévedhetetlen könyvnek, és inkább csak a karitativitás elvében és az istennek való engedelmesség elvében tartotta tévedhetetlennek. Az egy érthetetlen dolog, hogy ehhez miért ragaszkodott.
6. A kerekasztal-beszélgetés szerint Spinoza gyengén dualista volt abban, hogy az elme és az anyag (agy) jelenségeit elkülönítette, azt állítják, hogy a kettő kauzális kapcsolatait tagadta. Később viszont az is elhangzik, hogy a kettő szoros kapcsolatát hangsúlyozta. Arra is utalnak, hogy az elme és az anyag dualitása egy magasabb szinten mégis monizmusba egyesül, mivel végül is egyetlen szubsztancia van, ami ráadásul istennel egyenlő.

Az ontológiai-metafizikai nézetei tehát roppant bonyolultak, és ma már semmiképpen nem tartható, inkonzisztens hülyeség.

Amit Spinoza hitt az erkölcsről, hogy annak körültekintő módon az egyéni jólétet kell szolgálnia, előremutatónak tűnik. Az élete mutatja meg, hogy ez az individualizmusra alapozott erkölcs nem kell, hogy kicsapongó, önző legyen, lehet nagyon is hasonló ahhoz, ahogy az emberek egy "jó" pap életét képzelik el. És ezzel Spinoza megmutatta azt is, hogy lehet személyes istenbe vetett hit nélkül is erkölcsösen élni, az "erkölcsös" többségileg elfogadott értelmében. Ez akkoriban nagyon fontos vitatéma volt, mert sokan féltek, hogy a társadalmi rend szét fog esni a vallás, vagy a kereszténység bukásával-

Amit Spinoza hitt istenről azt panteizmusnak szokták mondani, de már láttuk, hogy ezt vitatják is. A panteizmusát semmiképpen nem úgy kell elképzelni, hogy isten afféle faunként él a természetben, vagy afféle entként vagy szellemként, beleolvadna a természetbe, hanem úgy, hogy a világ, az Univerzum  isten természetének, szubsztanciájának része. Spinoza tehát egyrészt a mai értelemben naturalista, fizikalista, materialista Univerzummal nagyjából ekvivalensen képzelte el az Univerzum működését. Ugyanazok az oksági törvények irányítják, isten léte ehhez semmit nem ad hozzá, nem változtat. Isten nem úgy létezik a természetben, hogy ez bármit is változtatna azon. Egyébként sem benne él, hanem inkább az Univerzum "létezik istenben".

Ha kihámozzuk az Etika elejét, akkor kiderül, hogy ez technikailag úgy értendő, hogy egyetlen, végtelen szubsztancia van, végtelen attributummal, ez Isten. A világ dolgai pedig eme szubsztancia attributumainak modifikációi. Szóval a konstrukció valami ilyesmi. Hogy ez most panteizmus-e, az jó kérdés, mert az igazi panteizmus az lenne, ha isten és az Univerzum egy lenne. Spinozánál, úgy tűnik, az Univerzum inkább része istennek. Spinoza filozófiai racionalista volt (ami nem ugyanaz, mint a köznapi "racionális" jelző jelentése), akárcsak Descartes. Ez az egész konstrukció illik ehhez (persze Descartes metafizikája eléggé más). Tulajdonképpen isten, a szubsztancia szükségszerű létét isten fogalmából vezeti le, és az Etika eleje csupán egy kiterjesztett ontológiai istenérv, amelyről tudjuk, hogy eleve elrontott ötlet, mert analitikus állításokból nem lehet valaminek a tényleges létezését levezetni, illetve bármi ténylegeset. Tudjuk azt is, hogy az ontológiai istenérv miért nem működik. És ha már Descartes-ot említettük, mint tudjuk, ő hasonlóan racionálisnak vélt ontológiai istenérvek mentén egy egészen más metafizikát "vezetett le". Nyilván mindkét levezetés hibás, mivel eleve lehetetlen.

Van Spinozánál egyébként még egy érdekes, de elég hülye istenérv. Azt mondja, hogy amiről nem mutatható ki, hogy nem létezik, vagy aminek nincs oka a nem létezésre, az szükségszerűen létezik. Ez pont az Occam borotvájának ellentéte. Egy ilyen elv katasztrófához vezet, ilyen alapon nem csak istenben, hanem bármi másban is lehetne hinni, sőt, hinni kellene, beleértve más isteneket, fogtündéreket, jetit, loch nessi szörnyet, Russell teáskannáját, és sok mindent. Továbbá, ha valaki azt veti ez ellen, hogy az egy istenben való hit ellent mond a többiekben való hitnek, akkor nincs meghatározva, hogy az ellentmondó dolgok közül melyikben kell hinni. Ez egy érdekesen hülye érv volt, de az Occam borotvája elvének megértéséhez egy jó adalék.

Spinozát olvasva rájövünk arra is, hogy mekkora ökörség a panteizmus, és most csak arra a nézetre gondolok, hogy isten és a természet ugyanaz. Eléggé divatos ma a new age vallásokban az a gondolat, hogy az Univerzum maga isten. Ez a panteista állítás egy teljesen metafizikai, tisztán analitikus konstrukció, amit az Univerzum mögé képzelnek, de empirikus szempontból nem módosít semmit. Ha ezt elhagyjuk, a maradék maga az Univerzum, ahogy mi ma beszélünk róla. A hétköznapi és new age panteistáknál még ennyi értelme sincs a dolognak. Az ő panteizmusuk csupán tisztán abból áll, hogy két szavuk van ugyanarra a dologra: istenre és az Univerzumra. Ők még a "szubsztanciával", mint elméleti konstrukciójával sem erőltetik meg magukat.

Sokak szerint abból, hogy a természet maga az isten olyan nem objektív és nem faktuális különbségek adódnak, hogy máshogy kell hozzáállni a természethez. De ez - mint mondtam - szubjektív: egy modern értelemben materialista/fizikalista/monista/naturalista nagyon is szeretheti, rajonghat a természetért. Tehát nem igazán értem, mire jó a panteizmus azon kívül, hogy bonyolultabban beszélnek.

Spinoza jó példa arra is, hogy miért baromság a teológia általában. Empiria által alá nem támasztott axiómákból tele lehet írni levezetésekkel egy könyvet, de az egész analitikus spekuláció marad, hiszen végül Spinoza nem teszteli a levezetések valósággal való összevetésével az axiómáit. Másrészt a levezetései nem igazán euklideszi precizitásúak. Ennyit olvastam a könyvből, ahol dedukciószerűséget ad elő, az tele van hibákkal, hiányosságokkal. A formális bizonyítás helyett inkább az van a könyvben, amit Spinoza nem formálisan logikusnak hitt. Ez meg elég hibás. De még ha tökéletes volna is, nem volna más, mint egy fikció logikus következményei. Afféle: "mi volna, ha létezne a télapó?!"

És hogy ateista volt-e Spinoza? Vádolták ezzel, és nagyon szűk értelemben az volt, hiszen nem hitt a teoszban, amely teosz a személyes isten. Láttuk, ez kifejezetten tézise volt Spinozának. De a mai értelmében az ateizmusba általában beleértik, hogy semmiféle cselesen definiált istenben nem hisz, deistában sem, panteistában sem. Azt is láthattuk, hogy Spinoza a Bibliának valahogy etikai autoritást tulajdonít, ami érthetetlen, amennyiben a Bibliát csak egy könyvnek fogjuk fel, és úgy ítéljük meg, mint a többit. Ha így teszünk, akkor a könyv etikai mondandóját nem azért fogadjuk el, mert a könyv ezt mondja, hanem azért, mert azt gondoljuk, a könyv j érveket hoz fel mellette. Spinozánál én alig találtam ilyen érveket. Persze relativista nézetből tekintve egy könyvnek még ennél is csak gyengébb szerepet tulajdoníthatunk, nevezetesen csupán csak bemutathat erkölcsi elveket, melyek tetszhetnek bizonyos olvasónak, inspirálhatják, de végül is nem lehet érvelni amellett, hogy egyfajta etikai rendszer az abszolút igaz. Így a Biblia legjobb esetben se lehetne jobb, mint egy ajánlás, melyet sok keresztény követhet, másoknak pedig semmi érvértéke nincs.

Végül egyébként nem az a fontos, hogy Spinoza szűk értelemben esetleg ateista volt-e, tág értelemben meg nem. Amit hitt, mai nézőpontból mindenképpen tele van zöldségekkel, annak ellenére, hogy a korához képest meg igencsak progresszív és kritikus volt.

Blogunkba beeső majd minden második hülyegyerek azzal a nézettel jön, hogy az ateista istentagadó, és akkor ehhez kapcsolódik az, hogy ez is csak egy hit. Most itt ezzel a második kérdéssel nem fogok foglalkozni, mert máshol írok róla, de ez a jelenség azt mutatja, hogy ma, Magyarországon (bár valószínűleg az egész világban), ott kell kezdeni, hogy bemutassuk a tájékozatlan, hülye hívőnek, hogy az ateizmus nem egészen az, amit gondol, vagy legalábbis nem egészen csak az. Továbbá, hogy van egy olyan lehetőség, amire a legtöbb hülye hívő nem is gondol, nincs is a szellemi  eseményhorizontján belül.

Az "ateista" szónak érdemes tudni a különféle értelmezéseit, válfajait, ágait. Ez ügyben vehetjük a Wikipédia meghatározását, mivel ezt a szócikket eléggé kontrolláltam, ezért eléggé egyetértek vele. Kivétel egy kis részt, erről majd később.

Nos, az én nézetem elég komplex, és nehéz volna pontosan bekategorizálni. Első megközelítésként az agnosztikus jelző volna a legjobb. Legalábbis ami egy nagyon általános, deista istenfogalmat illet.Miközben meg kell jegyezni, hogy etimológiailag az ateista a teista komplementere, de mai, tényleges értelmezésében a deizmus is ellentétes az ateizmussal. Az agnoszticizmusról egy másik oldalról veszek egy  meghatározást:

"Meghatározása szerint az agnosztikus ember nem fogadja el az ("erős") ateizmus álláspontját, hanem úgy gondolja: a dolgok végső eredetét valamiért nem ismerjük és nem is ismerhetjük meg. Más szóval agnosztikus az, aki szerint nem tudjuk és nem is tudhatjuk biztosan, létezik-e isten."

Az agnoszticizmuson belül természetesen vetül fel a kérdés, hogy ha nem tudjuk, hogy isten létezik, akkor ez csak a tudásunk jelenlegi állása, vagy valami abszolút korlát? Ez szerintem attól függ, hogy egy isten, ha létezne hatással volna-e a világra, illetve akarná-e magát igazolni.

A legjobb lenne talán ezt egy példával megvilágítani:

Tegyük fel, de nem hiszek benne, hogy az egész világunk egy számítógépes szimuláció, amely egy nálunk fejlettebb metauniverzumbeli társadalom számítógépén fut. Ha ez a szimuláció tökéletes, a rendszergazda nem nyúl bele, akkor mi soha az életben nem tudhatunk erre rájönni. Köznapian szólva: ha valaki egy laptop szimulációjában él, akkor az soha a büdös életbe nem jöhet rá, hogy ez így van.Ilyen értelemben szigorú agnosztikus lennék.

Kivétel akkor, ha a rendszergazda ezt így akarja, és direkt hatással van az univerzumára, direkt szolgáltat egy igazolást. Akár úgy, hogy belenyúl a szimulációba, és valami elég világos, igazolható, jelentős csodákat tesz, akár úgy, hogy rendszeresen hatással van a világunkra, például egy állandó faktorként segít  a hozzá imádkozó betegek gyógyításában.

Ha tehát isten hatással van a világra, vagy igazolni akarja magát, akkor szolgáltathat olyan igazolást, hogy "beyond reasonable doubt" igazolja létezését. Ilyen értelemben nem vagyok szigorú agnosztikus, és ilyen értelemben fel lehet róni istennek a hitetlenségből vett isten elleni érv állításait.

A nem lehet igazolni résznek viszont nálam egy speciális háttere van. Mégpedig az, hogy erről a kérdésről nekem hasonló a nézetem, mint az ún. logikai pozitivizmusnak (ezt a szócikket nagyjából én írtam).

"A logikai pozitivisták, úgymint Rudolf Carnap szerint minden istenről való beszéd értelmetlenség, mivel ezen iskola, és hasonló iskolák szerint semelyik metafizikai állításnak nincs empirikus ellenőrizhetősége, és így igazság-értéke sem (nem lehet igaz vagy hamis), ezért nincs kognitív értelme. Szerintük a "Létezik-e isten?" kérdés, akárcsak a "Léteznek-e a babigok?" szigorúan véve kognitívan értelmetlen, bármennyire is értelmesnek tűnik az első. A logikai pozitivisták így ateistáknak mondhatóak, de speciális indokaik vannak erre, és az empirikus igazolás kritériumát az általános vélekedésnél erősebben értelmezték: nekik az empirikus igazolás hiánya nem csupán az igazság, hanem az értelmesség kritériuma is."

Tehát számomra isten létezése azért eldönthetetlen, mivel metafizikai, teljesen értelmetlen kérdés, illetve vice versa, azért értelmetlen, mert eldönthetetlen. A fenti példa a számítógépről csak egy analógia volt. Valójában nem tudjuk értelmesen feltenni a kérdést, hogy milyen a meta-univerzum számítógépe, hogyan szimulál, stb. az egész mesém nem más, mint egy 21. századi, antropomorf, pontosabban neumannomorf analógia. Valójában nem tudhatunk semmit a számítógépről, amely a esetleg a szimulációt végzi. Valójában nincs értelme számítógépnek nevezni azt a valamit, mert még ha létezne is, semmi valószínűsége nincs, hogy olyan számítógép volna, mint a mieink.

Egy nagyon jó kategória még az agnosztikus ateizmus (szintén én írtam). Ezt a következő állításokkal jellemezik:

• Az istenek léte vagy nem léte nem tudott, vagy nem tudható.
• Az istenek létéről való tudás irreleváns vagy nem fontos.
• Az istenek létéról vagy nem létéről valő állításoktól való tartózkodás optimális.

Ezeket mind igaz állításoknak tartom, az előző háttérrel.

Térjünk még vissza az ateizmusra magára, ott is van két kategória:

• A gyenge ateizmus (vagy negatív ateizmus) egyszerűen az isten(ek)ben való hit hiánya. A gyenge ateisták nem jelentik ki, hogy nem léteznek istenek, egy részük érvelése szerint azonban az istenekben való hit létezésük bizonyítatlansága miatt nem indokolt.
• Az erős ateizmus az a meggyőződés, miszerint nem léteznek istenek. Az erős ateisták igazoltnak vélik az istenek nemlétét. (vagy pozitív ateizmus)

Én általában, egy nagyon általános, deista istenfogalmat tekintve tehát gyenge ateista vagyok. A Wikipédia cikkel való kifogásom abban áll, hogy a bevezetőben "tágabb" és "szűkebb" értelemről beszélnek. Én azt gondolom, hogy az az értelmezés, amely megengedi a gyenge ateizmust etimológiailag is helyes, és ez a modern felfogás is egyben. A "tágabb" értelem megjelölés pedig azt sugallja, mintha ez a modern és etimológiailag korrekt értelmezés valamiféle kiterjesztés lenne. Valójában a szűkebb értelmezés - amely csak az erős ateizmust engedi meg - szerintem régies, szűk látókörű, mert sokszor a gyenge ateizmus, az agnoszticizmus lehetőségével nem is számolnak.

Általános értelemben tehát mindenképpen besorolható volnék a gyenge ateizmus kategóriájába. Ugyanakkor erős ateista vagyok nagyjából az összes konkrét vallással szemben, beleértve a teista vallásokat. Mivel úgy vélem, hogy a keresztény, muzulmán, zsidó, stb. istenről nyugodtan mondhatjuk, hogy igazolt, hogy nem létezhet. Igazolt, mivel ezek ellentmondásos fogalmak, és igazolt, hogy a világ működése nem támasztja alá egy olyan isten létezését, amelyet ezekben a vallásokban leírnak. Ebben pedig a gonosz problematikája az, amely szerintem döntő. A világ folyása szerint semmiféle jóságos, igazságos isten, sem az élővilág teremtője nem létezik, ezt igazoltan állíthatjuk. Ha elfogadjuk, hogy a világban létezik rossz, akkor szerintem a jóságos isten létezése olyannyira cáfolt, mint bármelyik cáfolt fizikai elmélet, például a lapos Föld elmélet. Ezekkel a jóságosnak mondott  istenekkel szemben tehát erős ateista vagyok.

Egy másmilyen, absztrakt, semleges, közönyös, passzív isten létezése ellen nincsenek empirikus igazolások, és persze mellette sincsenek. Egy ilyen isten nemlétét igazoltan nem állíthatom. De azt igen, hogy ennek feltételezésére semmi szükség, ellenőrizhetetlen, inproduktív, értelmetlen. Tehát lehetek vele szemben agnosztikus és gyenge ateista, és logikai pozitivista módon eliminatív.

Még egy dolgot. a blogból látszik, hogy emellett én szenvedélyes, "militáns" ateista vagyok. A blogba betévedt hülyegyerekek, akik először erős ateistának hisznek, vagy nem is tudják, hogy lehet valaki gyenge ateista, azok ezután szoktak még azzal jönni, hogy a gyenge ateizmusom ellent mond annak, hogy láthatóan szenvedélyes, militáns ateista vagyok.

Azt gondolom, hogy ez egy vaskos tévedés, mármint, hogy a két dolog ellent mond. A két dolog ugyanis független, merőleges egymásra. Egy dolog az, hogy egy deista isten létét nem tagadom, és egy másik dolog az, hogy hülyeségnek tartom a benne való hitet. Attól, hogy egy deista istennel szemben csak gyenge ateista vagyok, azaz középen állok, az nem jelenti azt, hogy ne lehetnék határozott azzal, hogy középen állok, illetve ne ellenezhetném szenvedélyesen a teizmust és deizmust. A deizmust nem azért, mert tudom, hogy hamis, hanem azért, mert határozottan az agnoszticizmust tartom helyesnek, és csakis azt.

Olyasmi ez, mintha egy pacifistától számon kérik, hogy miért áll ki szenvedélyesen mindkét háborúzó fél ellen, ha egyszer nincs egyik mellett sem. De hát a pacifista miért is ne lehetne szenvedélyes abban, hogy középen kell állni?!

A hasonlat ott sántít, hogy persze a teistákkal szemben erős ateista vagyok, így az erős ateistákkal van közös álláspontom, míg a teistákkal és deistákkal egyáltalán nincs. Tehát nem egészen állok úgy középen, hogy egyenlő távolságra.

Az erős ateizmust el tudom fogadni akkor, Amikor teizmusról van szó, mert akkor magam is az vagyok. Továbbá agnosztikusként azt mondom, hogy az igazolás terhe azon van, aki isten létezését állítja, tehát istenben hinni hülyeség. Azaz alapértelmezésként nem hiszek semmiben. Az erős ateista azt mondja, alapértelmezésben azt mondja, isten nem létezik. A kettő között kisebb, szóhasználati vita lehet. Könnyebben látom itt a megegyezés lehetőségét, mint egy teistával vagy deistával. Az erős ateizmus mindenképpen működő világkép. A deizmus és teizmus nem. Ezért is mondhatom azt, hogy az erős ateizmushoz közelebb vagyok, mint a teizmushoz és deizmushoz, habár a "tudom, hogy az Univerzum nem egy isten-rendszergazda szimulációja" állításban a "tudom" részt erősnek tartom, és lehet azt mondani, hogy ez így hit.

Nemrégiben a kezembe akadt Jáki Szaniszló egy kis könyve, vagy inkább füzetecskéje, melynek címe: "Miért él a kérdés: van-e lélek?". Nem tudom, pontosan, hogy nekem miért van meg, remélem, nem adtam ki rá pénzt, mert nem éri meg. Úgy rémlik valamikor régen lágymányosi új egyetemi épületekben, vagy az ottani templomban volt valami előadása, és talán arra ugrottam át. Világéletemben ateista voltam, csak azért akartam meghallgatni az előadást, hogy hát azért nézzük meg a hívők érveit. Elképzelhető, hogy ott kaptam a kis füzetecskét is.

Mint mondtam, a könyvet nem érdemes elolvasni, bár nagyon rövid. Én megtettem, és írok róla. A szokásos motiváció az, hogy lássuk a hívők érveit, nézzük meg, mit tudunk rájuk válaszként mondani. Ilyen szempontból nekem érdemes lehet ilyen könyveket olvasni, másnak nem ajánlom. És mint látni fogjátok, ez a könyvecske annyira bűn rossz, hogy még a szokásos forgatókönyv sem működik. Mondandóm tehát nem is annyira az lesz, hogy "íme, a hívők érvei, és ez mind nem állja meg a helyét ezért és ezért és ezért...". Ennél sokkal szánalmasabb a helyzet. Ez a post arról fog szólni, hogy Jáki Szaniszló bencés szerzetes, teológus, pap, és még ki tudja mennyi címmel, a magyar katolikus egyház nemrégiben elhunyt szupersztárja, tehát a klérus krémje totál sültbolond volt.

Tekintve, hogy egy másik teológus szupersztárról, Bolberitz Pálról hasonlókat tudtam csak mondani, ez a katolikus egyház látlelete. Hát kérem, ők a legjobbak, akiket ki tudnak állítani az ateisták ellen, hát akkor ez mutatja, hogy nyert ügyünk van. Ezek az emberek, akik életüket szentelték a teológiának, azaz a katolikus hit védelmének szellemi téren, akik saját elképzelésük szerint legalábbis a logikus gondolkodást, filozófiát tanulták egy életen át, akiket mindezért eltart az egyházuk és országuk, ezek ha csak ilyen logikátlan zagyvaságokat tudnak összehozni a könyveikben, akkor azon kívül, hogy kár a könyvekre a papír, felülről be tudtuk korlátozni a magyar katolikus egyház szellemi szintjét. Megmérettetett és könnyűnek találtatott. De tényleg, valami félelmetesen kevésnek.

Összehasonlításképpen: én nem tanultam jelentős mennyiségű filozófiát az egyetemen, vagy doktori képzésben. Engem nem lát el az egyház és az állam. Én napi több, mint nyolc órában dolgozok, hogy előteremtsem a megélhetésem. Nem az állam és az adófizetők pénzén lógok. Én saját szabadidőmben tanulok és írok az ateizmusról. Mégis, az én szintemhez képest pocsék ez a könyv.

Jöjjenek tehát a konkrétumok! És hangsúlyozom, most a durva dolgokat mazsolázom ki a könyvből, nem fogom elmondani a lehetséges ateista válaszokat a felvetésekre, mert akkor túl hosszú lenne a post.

Legyünk korrektek! Egy dolgot írjunk Jáki javára! Jáki, akárcsak Bolberitz rendelkezik egy korlátos, latinos műveltséggel. Jáki a könyvben többször is ad egy filozófiaitörténeti áttekintést, amelyet Szókratésztól kezd, és általában valahol a középkor, újkor környékén abbahagy. Jáki műveltsége körülbelül Pascalig terjed. Konkrétan egyébként a füzetecske írásakor Pascaltól a Pensees-t olvasta, mert azzal szét van hivatkozva a könyvecske. Másokra alig hivatkozik, tehát nem tudhatjuk, hogy Szókratész, Platón, Arisztotelész gondolatait hol keressük. Az sem tudja, aki egyetért, és felfigyelt rájuk, és még olvasni akart volna többet, és az sem, akinek gyanús, és ellenőrizné. Hogy a gyanú jogos, azt látni fogjuk, mert egyrészt Jáki ezt a filozófiatörténeti részt láthatóan emlékezetből írta, az agya meg hát - mutatni fogom - nagyon kihagy.

A könyv témája a materializmus kritikája, Jáki 3 fejezeten át próbál érvelni a nem anyagi lélek létezése mellett. Az első fejezetben az emberi tudás lehetősége alapján, a másodikban a szabad akarat és cél alapján, a harmadik fejezetben a szeretet létezése alapján.

Az első részben a "gondolatmenetét" arra alapozza, hogy az anyagról bizonyos tulajdonságokat feltételez. Pontosabban azt állítja, ezek az anyag szükségszerű tulajdonságai. Majd azt próbálja meg kimutatni, hogy ezzel áll ellentétben a tudás, a szabad akarat és a szeretet. 8. oldalon az anyag első, mitikus tulajdonsága, hogy, az "anyagi dolgokról fel kell tételeznünk, hogy részekből áll" 8. Hát ezt ugye nem tudjuk. Arisztotelész folytonos anyagot feltételezett fel, Démokritosz atomos anyagot, de ezek az atomok oszthatatlanok voltak. Jáki szépen bemutatja, hogy azóta rájöttünk, az atomok is részekből állnak, és még a protonok is. No de hogy van-e lentebb, és ha igen, mi van lentebb, azt senki nem tudja, Jáki sem, tehát nem tudom, mi alapján feltételez. És aztán eme alaptalan feltételezés alapján érvel.

Mindenesetre akár a végtelenségig osztható az anyag, akár van valahol valami oszthatatlan egység, semmi probléma nincs abból, ha azt feltételezzük, hogy az emberi psziché igenis redukálható erre.

"Feloszthatóság, középpont hiánya, ezek az anyag fő jellemzői", írja a 9. oldalon. Nem tudom, miért ne volna az anyagnak középpontja. Eszement állítás. Hogy ezt honnan a fenéből húzta elő Jáki, nem tudom. Mivel lélekről van szó, itt bizonyára az a kérdés a releváns, hogy az agyamnak van-e középpontja. Nos, szerintem van. Szóljon, akinek az agyának nincs középpontja, megnézem!:) Nem mintha ez egy fontos kérdés volna, azért nem fontos, mert az egész "gondolatmenet" hülyeség.

A következő mítosz: "az öntudat, az én ugyanaz marad. Ez teljesen ellent mond a fizikai folyamatoknak, melyekben semmi sem marad időben változatlan" 9. Azért ugye minden középiskolás tudja, hogy a fizikai folyamatokban például a tömeg és az energia változatlan marad? Vagy például amíg nem történik magfúzió vagy hasadás, az atommag változatlan marad? De ennél is súlyosabb, hogy később egyenesen szembe köpi magát: "Az anyag jellemzője a merev állandóság" 31. Nekem pedig csak hátra kell dőlnöm, és rendelnem egy kávét.

Az anyag mitikus tulajdonságaival szembe ugye a tudat mitikus tulajdonságait állítja, hogy kimutassa, a tudat nem lehet anyagra redukálható: "az öntudat nem valami olyasmi, amit fel lehetne osztani" 12. Először is milyen értelemben akar Jáki osztani? Hasadt tudatról még nem hallott?! Vagy mondjuk funkcionálisan nem lehet felosztani?! De, szerintem fel lehet. Van ugye érzékelés, mozgatás, beszédértés, beszédképzés, öntudat, különféle dolgok modellezése a világban, és hasonlók. Lehet, hogy Jáki arra gondolt, hogy az agyat nem lehet felosztani a tudat megmaradásával. De hát lehet. Ismeretes, hogy vannak, akiken corpus callosum vágást hajtanak végre. Én nem tudom pontosan, ez mit eredményez, roppant érdekes dolog, de még soha nem volt időm utána nézni. Mindenesetre, ha ilyet hajtottak korábban végre, akkor lehetnek szörnyű következményei, de a tudatot valószínűleg nem veszti el vele az ember.

Végül ha éppenséggel a tudat valami olyan egység volna, amelyet nem nagyon lehet ketté osztani, hát van ilyen. Most hirtelen az a példa jut eszembe, hogy hát egy autóról sok mindent le lehet vágni, és működik, de ha kettévágják középen, akkor úgy már nem kapunk két működő autót. És mégsem gondolom, hogy bárki is az autó transzcendens voltát következtetné ebből. Egyszerűen vannak olyan anyagi rendszerek, amelyek nem elosztottak, és így nem vághatóak ketté funkcióvesztés nélkül.

Az anyag oszthatósága és a lélek oszthatatlansága egyébként valószínűleg Descartes-tól jön,  méghozzá a 6. meditációban szerepel egy ilyen gondolat. De Jáki itt nem hivatkozik Descartes-ra. Pár oldallal előtte még szapulta, de itt nem hivatkozik rá. Sem a szövegben, sem az irodalmi hivatkozásokban. Mintha nem tudná, hogy ezt a gondolatot Descartes-nál olvasta. Az oszthatatlan, egynemű lélek egyébként komoly gondot okozott a korabeli filozófusoknak, hiszen hogyan magyarázzák az emberek sokszínűségét egy tulajdonságok nélküli, egynemű, oszthatatlan dologgal?

"A bit szónak megfelelő hang fél tucat teljesen különböző jelentéssel bír, ez mindenképpen ellent mond minden elvárásnak, amennyiben az értelmi funkciók csupán anyagiak lennének." 15. Ez most megint olyan, hogy annyira abszurd hülyeség, nem is kell ellene érvelni. Csak átfogalmazom, hogy világos legyen: Jáki azt gondolja, hogy ha a tudat anyagra lenne redukálható, akkor nem tudna azonos jelentésű szavakat kitalálni. Ha már szavakat tud alkotni, nem tudom, mi a fene lenne ennek akadálya. Mellesleg ugye tudjuk, miért alkot az ember azonos alakú szavakat: a nyelv nem teljesen formálisan logikus, és formálisan optimalizált, hanem inkább gyakorlati szempontból. Ha pedig nem akadályozza a megértést, nyugodtan lehetnek azonos alakú szavaink. Egyszerűen két, rövid, könnyen kimondható szót a nyelv kétszer is felhasznál. Gazdaságosabb, mint ha feleslegesen hosszú szavakat kéne használni gyakran használt dolgok leírására.

A 20. oldalon Jáki nem is annyira érvel, mint kiönti a gyűlöletét a modern, képi kommunikáció iránt. Bolberitznél is megfigyeltem, hogy az istenhitük szorosan kapcsolódik egy nagyon korlátolt, konzervatív felfogáshoz, és valahogy kibukik belőlük olyan "gondolatmenetek" közepén, ahol semmi keresnivalójuk nincs. Értelmes ember, ha érvel valami mellett, akkor nem kezdi el tök feleslegesen szapulni a képi kommunikációt, ha az a "gondolatmenetéhez" nem szükséges. Nem untatja ezzel az olvasót, nem zavarja össze, és nem kelt feleslegesen unszimpátiát benne. Ha Jáki a filmeket szapulja, akkor sok fiatalnál nem fog rajongóra találni.

A második fejezetben Jáki valahogy úgy "érvel", hogy az anyag determinizmusa ellent mond a szabad akaratnak, tehát a szabad akarat nem lehet csupán anyagi. Ez egy nagyon gumicsont filozófiai kérdés, a legtöbb filozófus szerint a szabad akarat összeegyeztethető a determinizmussal, mert azt jelenti, hogy azt csinálom, amit akarok, azaz azt csinálom, amit az akaratom determinál. Emellett a szabad akarat azt is jelenti, hogy "A jellegzetes emberi cselekedeteket nem lehet előre jelezni." 29 Ezt Jáki alapvetően jól fogalmazza meg. A baj az, hogy a fejezet ezen túl egy totális logikai zűrzavar.

A 33. oldalon például a fizikai folyamatok a kiszámíthatósága ellen érvel. Nagyon egyszerűen elintézhette volna ezt a káoszelméletre való hivatkozással, amely káoszelmélet kimutatja, hogy a determinisztikus folyamatok is rendelkezhetnek bizonyos kiszámíthatatlansággal. De Jáki nem hivatkozik erre, nyilván műveletlenségből. Ehelyett a maga, konyha-káoszelméletét fejti ki. Amivel nincs is gond, csak az egész történet halomra öli Jáki "gondolatmenetét". Ha ugyanis az emberi cselekedet kiszámíthatatlan, de a determinisztikus, és a fizikai folyamatok közül is sok pont ugyanilyen kiszámíthatatlan de determinisztikus, akkor semmi nem akadályozza, hogy a lélek anyagra legyen redukálható.

A 34. oldalon amellett érvel, hogy Heisenberg-reláció mögött determinisztikus világ létezhet. Ezt Jáki kivételesen logikusan tenné, mert ugye a kvantummechanika modern értelmezése szerint valódi véletlent tartalmaz. Ha pedig a fizikai világ valódi véletlent tartalmaz, akkor a szabad akaratnak még akkor sem volna semmi anyagi akadálya, ha a determinizmus kizárná (mint ahogy nem zárja ki). Tehát itt Jáki kétszeresen vesztésre áll:

1) A szabad akaratot a determinizmus nem zárja ki.

2) A kvantummechanika kibúvót ad a determinizmus alól.

Jáki nyilván azt gondolja, hogy az első pontot azért a műveletlen, buta többség nem fogja fel, tehát csak a második pontot kell támadni. Csakhogy a kvantummechanikában a rejtett változók determinisztikus elmélete nagyon rosszul áll, nagyon úgy néz ki, valódi véletlenről van szó.

A 35. oldalon megint szembe köpi magát: "A teljesen determinisztikus nem ugyanaz, mint a pontos kiszámíthatóság." Ezzel ugye erősíti azt a nézetet, hogy teljes determinizmusnál is lehet szabad akarat, ld. a 29. oldalról az idézetet. Megint maga ellen dolgozik.

A 37. oldalon azt állítja, hogy  "Mivel a pi-t nem lehet pontosan kiszámítani, a kör négyszögesítése lehetetlen". Itt a mondat első része is igaz, a második is igaz, az mégsem igaz, hogy a következtetés így helyes. A nem pontosan kiszámítható számok azok ugye végtelen és szabálytalan tizedes törtek, azaz irracionális számok (a racionális számok egy része végtelen tizedes tört, de ismétlődik, és így pontosan meg lehet adni, ki lehet számolni). A pi valóban végtelen tizedes tört, és irracionális szám. Nem tudjuk pontosan kiszámolni, csak egyre pontosabb számítások vannak. A második rész is igaz: a kört nem lehet négyszögesíteni (euklideszi geometriában). De a kört azért nem lehet négyszögesíteni, mert a pi úgynevezett nem konstruálható szám. A kör négyszögesítését ugye körzővel és vonalzóval kell a feladat szerint végrehajtani. Az így szerkeszthető számok egy bizonyos halmazt alkotnak, melyet egy bizonyos képlet ír le. Ezek között van irracionális, azaz nem pontosan kiszámítható, például a gyök kettő. A szerkesztése pofon egyszerű: az egységnyi négyzet átlóját kell megszerkeszteni. Tehát lehetne a pi irracionális, és mégis szerkeszthető. A pi azért nem szerkeszthető, mert egy a racionális számoknál bővebb halmazba sem tartozik bele. Mert az irracionális számok között is a "furcsábbak" közé tartozik.

Az egész históriának a pivel nincs jelentősége a lélek szempontjából. Mindez csak azt mutatja, hogy Jáki mennyire tudatlan volt, és mennyire nem volt tudatában saját tudatlanságának: ellenőrzés nélkül nyomta a hülyeséget.

A 38. oldalon megtámadja Einsteint. "Érvelése" személyeskedő,. argumentum ad hominem jellegű. Én nem akarom vitatni Einstein magánéletét, mert valójában tök mindegy. Ha adott esetben Einstein a legszabadosabb szexuális életet élte is, ez sehogy nem érv a lélek létezése mellett. Még akkor sem, ha Einstein determinista volt, és elvetette a szabad akaratot. Nem jön össze az érvelés. Jáki csak úgy akar érvelni, hogy "lám-lám, mit okoz a szabad akarat elvetése". Ahol se az nem igaz, hogy ezt okozza, ugye egy példáról van szó, másrészt bármennyire is volna negatív vélekedés, a szabad akarat hiánya, ez nem érv amellett, hogy nem igaz. Nagyon sok kellemetlen, negatív igazság van. A szabad akarattól a lélek létezéséig pedig még egy logikai bakugrással arrébb vagyunk.

A 40. oldalról csak megjegyezném, hogy Jákiból süt a liberalizmus gyűlölete: "kripto-anarchista liberális lapok", amiről már megjegyeztem, hogy teljesen érv nélkül feleslegesen bukik ez ki belőle, bukott ki immár harmadszor, mert a lélek létezését ezzel nem igazolja egy fikarcnyit sem.

A 46.oldalon azt írja, hogy a nagy földtörténeti katasztrófák "eredményeképpen az evolúció teljesen új utakra tért" 46. miközben azt kritizálja, hogy Darwin szerint az evolúciónak nincs célja. Nos, ha valami bizonyos OKOKBÓL teljesen új utakra tér, akkor az inkább Darwin álláspontját támasztja alá. Ha az evolúciónak célja lenne, akkor egy nagy perturbáció hatására visszakonvergáló utakra térne, és nem teljesen újakra.

A 48. oldalon írja, hogy "...Arisztotelésztől, bár tőle tanulhatta meg azt a bölcsességet, hogy minden fogalmat az érzékszerveink működéséből kell eredeztetni". Bölcsességnek nevezi az empirizmust, ami igen rokon a materializmussal. Arról nem beszélve, hogy emlékszünk, a 15. oldalon még pont azzal érvelt, hogy a szavaink olyat tudnak, ami nem eredhet az anyagból, az érzékszerveink működése pedig még minden bizonnyal Jákinál is anyagi dolog, odáig nem szivárog le a lélek, nem?!

Az 57. oldalon kinyilatkozza, hogy "az Ótestamentum Istene egy irgalmas Isten". Amire csak fogni tudom a hasam a röhögéstől. Legalább ne az Ótestamentumot, hanem az Újat írta volna!

A 60. oldalon elkezdi a lélek létezése melletti érvelést a szeretet alapján. Jáki koncepciója, hogy az önzetlen szeretet nem lehet anyagi, nem lehet evolúciós. Bemutat egy esetet, amikor Auschwitzban egy pap feláldozta magát valaki másért cserébe, és indoklásként azt mondta, hogy "mert az illető fogolynak a táboron kívül van a felesége és két gyermeke, akikért egyszer majd emberileg hasznos életet élhet." És ez roppant önzetlen, és szép, csak hát az indok totálisan evolúciós jellegű: a pap az emberi faj érdekeit nézte. Ő maga nem fog szaporodni, de akit megment, az még szaporodhat, vagy hasznos lehet az utódai túlélése szempontjából. ld még a 67. oldali idézetet.

A 64. oldalon arra vetemedik, hogy "Freud írásaiban a "Freude", vagyis az öröm szó egyetlen egyszer sem fordul elő" Nos, Freud valóban nem sokat használta ezt a szót, de azért sok könyvében előfordul párszor: lehet ellenőrizni a Google Books gyűjteményében. Itt egyszerűen nem tudom felfogni, hogy vállalhat be valaki teljesen feleslegesen egy ennyire kockázatos állítást. Egyáltalán honnan vette ezt a blődséget? Miért nem ellenőrizte le?! Ez egyszerűen akkora hülyeség, hogy az ember a fejét fogja.

A 67. oldalon írja, hogy "az egyénnek állandóan fejlődnie kell", miközben a 9.-en írta, hogy a tudat nem változik. az egyén és a tudat ugyan nem ugyanaz, de ha az egyén fejlődik, az azért a tudat változása, nem?

Szintén a 67. oldalon írja, hogy az egyedek "vakon kell szolgálják fajuk érdekeit" teszi ezt aközben, hogy azzal "érvel", az önzetlenség nem lehet anyagi, evolúciós. Nos, ha egy egyed a faj, tehát nem a saját érdekét szolgálja, akkor ugye önzetlen. Amikor a méhecske megtámadja az ellenséget, és belehal, akkor a faj, a kaptár érdekeit szolgálja, a saját érdekeit feláldozza. És a méhecskének ugye nincs transzcendens lelke?! Ezen túl, itt veri szét Jáki saját érvelését a 60. oldalon.

A 70. oldalon azt írja, hogy "az újgazdag írek megtagadták Magyarországnak a Közös piacba [sic!] való belépést", és aztán magyarázkodnia kell, mert az írek híresen katolikusok.

A 78. oldalon azon élcelődik, hogy "a tudomány megtalálhatja, ki tudja, még az altruisztikus szeretet génjét is", és nem is sejtette, hogy milyen közel áll a bukáshoz. Ha könyvet adok ki, amelyet az utókor reményeim szerint olvas, akkor nem ironizálok olyannal, amelyen akár 5 éven belül is pofára eshetek.

A 80. oldalon a szeptember 11-i katasztrófáról írja, hogy: "lehetetlen nem csodálni azon hitüket, hogy a lelkük azonnal Istenhez jut, mint egy szent ügy mártírjainak lelke." És itt bizony telibe talál egy vallásellenes érvet. Bizony, a terroristák nagy része vallásos, és ahhoz, hogy valaki az életét adja az eszméért, ahhoz nagyon is jól jön, ha hisz a túlvilágban. Persze voltak ateista terroristák is, de azért ez egy jó érv a vallás ellen.

Azt Jáki maga is láthatta, hogy "érvei" nagyon gyengére sikerültek, ezért a bevezetőben így szabadkozik:

"Itt nem a lélek létét óhajtom formálisan bizonyítani. A cél csupán azoknak a megfontolásoknak a bemutatása, amelyek kikerülhetetlenné teszik azt, hogy szembeforduljunk a lélek létezésének valóságával." viii A 73. oldalon az apologetikáról írva megismétli ezeket. Ez megint egy olyan jelenség, melyet Bolberitznél és McGrath-nál is láttam már. Mindegyik teológus látja, hogy az istenérveik gyengék. Mindhárom látja, hogy valójában az isten (illetve lélek) létezése melletti érvek kifújtak. Mindháromnál olvastam egy olyan magyarázkodást, ahol ezt bevallják.

De lássuk már, miféle kétszínűségről van itt szó! Egy bevallottan rossz érvelést írnak le úgy, hogy közben nagyon is magabiztosan nyomatják. Jáki talán a legelbizakodottabb. Bolberitz és McGrath szerényebben adja elő. De ezen túl az a helyzet, hogy ha valaki érvel valami mellett, akkor vagy erős érvet adjon elő, vagy hallgasson! Annak semmi értelme, hogy sok száz oldalon leírnak egy érvrendszert, ami nem állja meg a helyét, de leírják, hátha valaki elsiklik efelett, és sikerül megtéríteni. A kritikának azonban biztos ami biztos, azt is kiírják, hogy "á nem gondoltuk komolyan": Miféle kétszínű játék ez?! És a keresztényekre ez miért ilyen jellemző manapság, hogy már a harmadik teológusba ütközök, aki ezt teszi?!

A még nagyobb baj azonban nem ez. Itt nem csupán arról van szó, hogy Jáki kifejtené, hogy azért nem lehet anyagi a lélek, mert akkor nincs szabad akarat, és ha nincs szabad akarat, akkor nincs felelősség, ha nincs felelősség, akkor nincs sok értelme a jogi számonkérésnek. Ezt Jáki nem fejti ki rendesen, nem is következik, lehet is vele vitázni, porrá lehet zúzni ezt a "gondolatmenetet". Ha csak erről volna szó, akkor volnánk ott, hogy ez egy agymosó könyv, amely rossz érveket tartalmaz, és egy sunyi könyv, mert ezt be is ismeri.

A nagy gond ezen felül, ahogy az elején elmondtam az, hogy igazán idáig el se jutottunk, a könyv nem egyszerűen gyenge érveket tartalmaz, hanem pocsék. Pocsék, mert zavaros az egész "gondolatmenete" elejétől a végéig. Olyan bekezdések tömegei vannak benne, amelynél nem értem, hogy jön ez ide? Jáki "gondolatai" szeleburdiak, kalandoznak, ugrálnak, alig van a "gondolatának" menete. Számos helyen kezd el egy érvet, majd a végén maga ellen fordul, és cáfolja magát. Számos helyen durván egyszerű dolgokat ront, vagy téveszt el.

Ha egy középiskolás érettségiző a lélek témájában egy ilyen anyagot ad le, akkor szóban hármas, írásban kettes, mert valamit tudott mondani a témáról, de logikailag totál zavaros. Könyvben kiadni ilyet nemhogy nem érdemes, hanem "főbenjáró bűn". És az, hogy a magyar katolikus egyház sztárteológusa érettségi kettes szintjén van, az sokat mond az egyházról. Mert ne legyenek illúzióink! Jáki tényleg a krém. A katolikus egyház (nagyjából) teljes struktúrája szellemi szinten eme érettségi kettes alatt van.

És ez sokat mond a vallásukról.