Ateista Klub

Minden művelt alkoholista ateista ismeri George Carlin nevét, vagy Bill Maher munkásságát és ismeri azt is, hogy például Ricky Gervais is aktív ateista. Jó pár éve immár azt mondhatjuk, hogy a standup comedynek született egy olyan változata, amely ateista, és közönséggel rendelkezik, tehát eladható termék. Amíg a vallások végképp el nem jelentéktelenednek, várható is, hogy újabb és újabb tehetségek fognak kibontakozni, bár az újdonság varázsa már nem lesz akkora, mint például Carlin esetében. A humoristáknak feltehetően újítani kell majd, hogy megtalálják a maguk nichéjét.

Gunkl standup komédiája németül, magyar feliratokkal

A minap egy az előbbi humoristáknál szerintem jobb előadásra akadtam - és azonnal feliratoztam a magyar nézőknek - aki a világközönség szempontjából sajnálatos módon németül parodizál, mivel osztrák. Magyar nézőknek ez tudtommal nem rosszabb, mint az angol, mivel az a kevés magyar ember, aki ért idegen nyelvet, fele részben a németet érti. Günter Paal a neve, és a családnévben magyar eredetet sejthetünk, Gunkl néven adja elő számait, és sikeres kell, hogy legyen, mivel az alábbi felvétel az ORF-ből származik. Ez egyben azt is jelzi, hogy a produkcióját szalonképesnek, kulturálisan elfogadhatónak tartják. Ami nagy szám, hiszen Ausztria azért eléggé katolikus ország. Bár a vallásosság erősen csökken itt is, de maga az a tény, hogy szinte teljesen katolikus országról van szó, általában valamennyire zártabb gondolkodást szokott jelenteni.

Miért tetszik nekem Gunkl előadása? Gunkl megjelenésre, gesztikulációra és nevében is humoristának termett. A karakteres gesztikulációja és beszédmódja ugyanakkor figyelemre méltó. Van benne valami pedagógus-jelleg. Ami viszont tetszik nekem, hogy a nyers humor mellett van nagyon sok komoly gondolata is, és sok percre tényleg elcsendesíti és elgondolkodtatja a hallgatóságot. A felvétel végén van egy olyan vízió, amely bár erősen szubjektív, de rokonszenves. Szerintem sokaknak az lesz.

Az előadás egyébként tartalmazza sok olyan tézis kimondását, amelyeket lassan most már tényleg a hívők pofájába kell vágni:

1) Nincs szükségünk vallásra.

2) A vallások és a szent könyveik elavultak.

3) Egyszerűen sértés a vallást és a tudományt egy lapon említeni.

4) Értelmes embernek sértés az a gondolat, hogy ókori birkapásztorok, asztalosok és tevehajcsárok tanításaihoz tartsa magát. Tényleg sértés.

5) A vallásnak nem jár tisztelet.

6) A vallásnak nem jár kettős mérce, tessék végre egyenlő mércével mérni őket!

7) Etikai szempontból nekünk magunknak rendezni kell végre közös ügyeinket, mi tudunk összeülni, mi tudjuk megbeszélni, mi tudjuk eldönteni, mi fogjuk megmondani, mi fogjuk megoldani.

8) Önálló, racionális, felvilágosult, felnőtt emberek vagyunk, viselkedjünk ehhez méltóan!

9) Nem vagyunk tökéletesek, de azzal, amik vagyunk, lehet dolgozni. El kell fogadni, meséken álmodozás helyett.

9,756) Az abszolút ragyogó, ahogy bemutatja a vallások skizofrén, takonyangolna "gondolkodásmódját", ahogy minden intellektuális tisztességet eldobva váltogatják az elveiket. Ahogy mazsolázgatnak a szent könyveikből, ahogy nincs vér a pucájukban, hogy elvessenek valamit, ami elavult.

Tanulságos viszont az is, hogy persze egy humorista általában nem egy filozófiai nagyágyú. Így például nem szeretem, amikor humoristákat komoly műsorban "szakértőként" hívnak meg. Itt kiderül, hogy azért Günter Paal bár egészséges tudományos világképpel rendelkezik, de ez azért egy kicsit leegyszerűsített, vulgárpopperiánus világkép. Ez az, ami Gunkl-t motiválja. És mindaddig nem is baj, amíg humorizál, mert olyankor jól oda tud mondani, csak komolyan kikérni a véleményét nem kéne.

Az előadásban például az első parancsolatról mondottak jó helyen tapogatóznak, de nem egészen tökéletes a logikája: egy monoteista isten elvben megtilthatja a híveinek, hogy ne legyenek más isteneik. Mert tegyük fel, hogy csak egy isten van, de az emberek hajlamosak más istenekben hinni. A tiltás logikailag nem hibás. Az más kérdés, és itt Gunkl jó helyen tapogatózik, hogy ez a parancsolat onnan ered, és teljesen bűzlik ettől, hogy Jahve csupán a zsidó politeizmus egyik istene volt, akinek "le kellett" küzdenie a többi istent, illetve a többi nép istenét. Így vált monoteista istenné, A Biblia tele van ennek nyomaival.

Vagy például amikor Rousseau-t idézi. Ez az Emile neveléséből van. Gunkl jó helyen jár, Rousseau nem igazán egyenlőségpárti, a megállapítása a nőkről eléggé soviniszta, különösen ott, amikor a szoknyáról mesél, mint a futás akadálya. Ugyan már, hiszen itt akkor csak öltözködési konvencióról van szó, ez nem a nők hibája, és egykettőre megoldható. Ma már tudjuk, hogy a nők lehet, hogy nem teljesen érik el a férfiak teljesítményét futásban, de nagyjából lényegtelen az a pár ezrelékes különbség, amellyel lemaradnak. Gunkl azért is tapogatózik jó helyen, mert a felvilágosodás filozófusai sok szempontból bizony még nem voltak eléggé felvilágosodottak, bizony csak a polgári középosztály férfiainak szempontjából írtak. Ezért ma a felvilágosodás műveit ugyanúgy nem szabad szent könyvnek tekinteni, ahogy a vallás szent könyveit sem. Szellemükben, gondolkodásmódjukban messze megelőzik azokat, de csupán valaminek az elindítói voltak. Ilyen szempontból, és ahogy Gunkl átköti az egészet oda, hogy a női egyenjogúság fiatal, törékeny valami, ilyen szempontból érdemes elgondolkodni a dolgon.

Mi, "militáns" ateisták itt nyugaton néha azt a kritikát kapjuk az olvasóktól, hogy nyitott ajtókat döngetünk, ugyan már, mi ellen küzdünk, mitől félünk?! Ez pedig az embertelen ideológiák szálláscsinálóinak jellemző toposza. Ugyanezek a hangok hangoztak el a harmadik birodalom születésekor, ugyanezen hangokat halljuk ma a Fidesz vagy a Jobbik kritizálásakor. Hogy ugyan már, úgyse merik megtenni, úgyse lesz ebből semmi, mit rémisztgetünk itt?

Közben meg nyomul az egyház, folyik a visszarendeződés, ma már olyan dolgokon nincs elemi felháborodás, amelyek 20 évvel ezelőtt elképzelhetetlenek voltak. Ma már a miniszterelnök simán besétálhat egy templomba, és előadhatja, hogy a kereszténység a nagy igazság, a zsidó vallás jó barát, történelmi egyház, minden más meg csak megtűrt, az ateisták meg hát elégedjenek meg a tákolmányban dísznek kitett passzusokkal, amely passzusokat az állam ott köp szembe, ahol csak akarja.

Mi itt a 21. században azon teljesen jogos elképzeléssel, hogy eme középkori baromságok nem jöhetnek vissza, hajlamosak vagyunk ezt úgy venni, hogy akkor nincs is veszély, hogy visszatérjenek, hiszen olyan eszement dolgok. De kérem ez nem garancia. Az emberiség hajlamos eszement dolgokra, ha nem figyelünk oda, megtörténhet az, hogy összetörik mindaz, amit a felvilágosodás óta nehezen felépítettünk. Végül itt az előadás kicsit hiányos szövege magyarul. Gunkl "osztrákul" beszél, vannak benne részek, ahol teljesen elvesztettem a fonalat. Ha valaki érti, amit én nem kaptam el, és beírja kommentbe, akkor javítom. Előre is köszönöm.

Ahogy azt már a Dawkinsról szóló postban is említettem, időnként beesik ide egy pár antiszemita, aki azért reklamál, hogy miért nem kritizáljuk a zsidó vallást. Teljesen hiba lenne csupán hülye antiszemiták miatt kompenzálni valamit, de most éppen beesett három hír is a zsidó vallással kapcsolatban, tehát gondoltam, írok ezekről. Ahogy azt már megfogalmaztam, egy ateista oldalon nekünk semmi dolgunk a zsidó néppel ("fajjal"), de a vallásukat természetesen ugyanúgy elítéljük, mint bármely másik vallást. A zsidó vallásnak megvan az a különleges helyzete is, hogy a monoteista vallások közül a legősibb élő vallás. Miután ugye Egyiptom enkhatoni reformja tiszavirág életűnek bizonyult, a zsidó a következő ismert vallás, amely eljutott a monoteizmusig, valószínűleg nem függetlenül az egyiptomi fejleményektől.

A három hír közül kettő a körülmetélésről szól. Az első hír, hogy skandináv országokban gyerekjogokért felelős politikusok (ombudsmanok) nyilatkoztak arról, hogy a körülmetélés elítélendő, és hagyják a fiúkra a döntés jogát a vallásuk megválasztásában! Itt ugye a "fiúk" kitétel Skandináviában és a zsidó vallás kapcsán jogos, de emlékeztetem az olvasót a női körülmetélésre, amelynek szintén köze van a valláshoz, ha nem is a zsidóhoz, csak sokkal durvább a gyerekek jogainak sérelme. Míg a férfi körülmetélés csupán egy irreverzibilis beavatkozás, és egy igen erős, eltörölhetetlen nyoma a vallási és kulturális identitásnak, és ezzel pont ennek szabad választását sérti, addig a női változat sokkal fájdalmasabban sért jogokat, hiszen ott fájdalomról, méltóság elvételéről, funkcionális megnyomorításról van szó, és nem is különösebben fontos vallási identitásról. Minderről bővebben kifejtettem már a véleményemet.

A második hír ennek folytatása, úgy látszik, a kérdés nem csupán skandináv, vagy német hóbort, hanem az EU szintjéig is elmegy. Bár lehet, hogy a német és skandináv nyomás az, ami elérte hatását. Számomra meglepő, hogy az EU ebben nem álszenteskedik, hanem meg merte lépni azt, hogy igenis, ilyen hivatalos és magas szinten is elítélik a körülmetélést. Én azt gondoltam volna, hogy a pluralitás, a nemzeti identitás, a vallások védelmében elmennek addig az esztelen szintig, hogy ha vallásról van szó, akkor több jogsértés felett hunynak szemet. Én azt gondoltam volna, hogy itt is működik a konzervativizmus, a megszokás, hogy hát ez már ezer évek óta így megy. Azt gondoltam volna, hogy amíg nincs valami nagy botrány, biztos nem fognak szembemenni egy ilyen régi szokással, amelyet sok ember pont emiatt elfogad, és bagatellizál. Hát nem, érdekes dolog látni egy ilyen progresszív lépést, aminek megtételéhez nem szükséges tragédia.

Talán nemsokára megéljük azt is, hogy a körülmetélés kérdésében is reformáció lesz, és a zsidók bár taníthatják gyermekeiket a saját vallásukra, mert ezt a jogot egyetlen szülőtől sem vehetjük el, de ennél mélyebb sebet nem ejthet rajta, és felnőtt korában maga dönthet, és nem lesz ott esetleg valami zavaró emlék. A zsidó vallásnak sem lesz ezentúl joga megbillogozni a fiú gyermekeket. Érdekes ellentét ez egyébként a vallásoknál, amelyek általában az abortusz ellen vannak, azaz azt mondják az anyának nincs joga egy embrió sorsát megválasztani, de azt a jogot megadják a szülőnek, hogy a jóval inkább kifejlett immár kisbaba sorsát megpecsételjék.

A harmadik hír egészen más kontinens és más műfaj. Az amerikai Pew Research kutatóközpont részletes felmérést végzett az amerikai zsidóságról. Ez a kutatóintézet sok ilyen felmérést készít és rendkívül alapos, mély, hasznos információkat kaphat az olvasó tőlük. Az előző két hír után egyébként kifejezetten érdekes viszont az, hogy a körülmetélés egyáltalán nem szerepel a felmérésben. Fogalmam nincs, miért. Amikor a zsidó identitást kérdezik, akkor a sok válasz mellett ennek is kellett volna szerepelnie. Lehet, hogy ez a válasz "a zsidó közösség részének lenni" kategória része, amely azonban nagyon elhanyagolható.

Érdekes módon a zsidó identitás kapcsán a vallásnak kevés szerepe van, leginkább egyfajta erkölcsi, lelkiismereti kérdésnek tekintik. A holokauszt, mint közös sors szerepel első helyen, és az erkölcs második helyen. A felmérés eredménye nagy vonalakban az, hogy a zsidóság elég gyorsan veszti el vallását, és hamarosan identitását is. A vegyes házasságok növekedése is ezt mutatja. A zsidók integrálódnak. És azt gondolom, ez így természetes, és rendben van. A leginkább pozitív dolog egyébként pont az volna, ha mégiscsak megtartanának pár szokást és ételt azért, hogy az emberi kultúra gazdagabb maradjon. Számomra ez az, ami egy másik kultúrában érték, és ezt viszem magammal a különféle országokból, ahol életem: étel, nyelv, művészet, és szokások. És akkor ezzel visszakanyarodtunk ahhoz a bizonyos pluralitáshoz, amelyről fentebb szóltam.

A zsidó vallásról az ateista klubban azért nem írunk sokat, mert Magyarországon nekünk, ateistáknak a zsidó vallással nincs kifejezetten sok bajunk. A zsidók Magyarországon nem terroristák, nyugaton mint látszik, integrálódnak. A zsidó egyházak ugyan benne vannak a magyar egyházállam kedvencei között. Hallgatólagosan tehát részei a vallásos elnyomásnak. Csendes cinkosok. De nem ők a fő vezetői ennek a vallásos elnyomásnak, amely Magyarországon nyomul, a vezető vallások itt a KDNP által reprezentált keresztény vallások.

A zsidó vallás úgy tűnik méltóságteljesebben és nyugodtabban törődik bele sorsába, és fogadják el, hogy lassan mennek a levesbe. Ha azonban tiltakozni fognak, hírt fogunk adni erről, és kritizálni fogjuk. Ha van valami kérdés, probléma a zsidó vallásról, ha esetleg vergődésükben mégis odacsapnak valahova, ha Palesztinában valami a politikán túl menő, kifejezetten vallásos tragédia történik, ha egy zsidó terrorista mégiscsak begőzöl, akkor egy ateista nem hagyhatja azt szó nélkül. Nem az antiszemita reklamációja szerint kell ugrálni, de nem is fogunk valamilyen alaptalan antiszemita vádaskodástól való félelem miatt hallgatni.

Kivételes tájékoztatás a moderációról: minden a zsidó népről, a politikáról és nem a zsidó vallásról szóló hozzászólást törlök, a kirívóknál kitiltás jár. És ez a különeljárás sem holni cionizmus, hanem csak felkészülés a magyar iszonyokra. Mert nem, nem vagyok zsidó származású, de aki ilyeneket firtat, az is ugyanúgy fog járni. Tessék a post tartalmához érdemben hozzászólni, vagy hallgatni!

A hívőkkel folytatott vita egyik leggyakoribb nyomvonala az, hogy mi ateisták úgy látjuk, az egyházak, vallások, vagy maga a hit káros - és ennek legeklatánsabb példájaként a keresztény inkvizíciót szoktuk felhozni példának - a hívők pedig megpróbálják bagatellizálni a károkat, kimosni az egyház, a vallás vagy a hit felelősségét a kérdésben.

Nemrég bemutattam ezen a blogon egy könyvet, amelynek címe: "Histoire secret de l'Inquisition", és a legnagyobb része a vatikáni cenzúráról szól. Akkor említettem, hogy a könyv egyetlen fejezete szól az inkvizíció azon formájáról, amikor embereket kínoztak és ítéltek el. Említettem, hogy a szerző, Peter Godman bár ateista, eléggé elnéző az inkvizícióval kapcsolatban. Nem mondom, hogy a neve miatt, de vicces egybeesés.:) Godmant az érdekli, hogyan működött, milyen emberek működtették, mi motiválta őket. Miféle hibák komédiája (25.) juttatta el az úgymond szeretet vallását (32.) eddig a tragédiáig. Hogy az inkvizíció hogyan jutott el a kezdeti anarchikus formájából (46.) a szervezett elnyomásig. Hogyan húztak rá könnyedén régi eretnek sémákat ezer évvel később élő emberekre (49). Hogyan fogadták el a hazugságot az eretnekség elleni küzdelemben vallatásnál, miközben az eretnekeknél elítélték azt (53.). Hogyan volt a besúgás, feljelentés kötelezettség, illetve hogyan járt érte felmentés, és hogyan segített a fortélyos félelem izgat (61.) későbbi diktatúrákból jól ismert jelensége ahhoz, hogy "mindenkit" feljelentsenek, akár ártatlanokat is (54.). Ha ehhez hozzávesszük, hogy a kínzást végső esetben mindig használták, hogy kiszedjenek valamit az illetőből, és azt is, hogy az ártatlan kínzásnál akár hazugságot is vallott, akkor egyenes láncot kapunk onnan, hogy egy ártatlan ember egy másik ember gyáva félelme miatt egészen a máglyáig is eljuthatott.

Mindezek persze súlyos kritikák, és fontos mindezt látni, de ezek a részletek "apróságok" a nagy bűnhöz képest valahol vártam volna az ítélet kimondását, még ha közhelyes is: az inkvizíció az emberi történelem egyik legsötétebb jelensége és korszaka volt, mégpedig nem a fent felsorolt aljasságok miatt, hanem azért, mert ártatlan embereket ítéltek el, sokszor végeztek ki, és mindezt ipari rendszerré tették. Nem kell félnünk kimondani, az inkvizíció a maga idejének holokausztja volt (mellesleg jelentős részben valóban zsidóüldözés volt, a zsidóüldözés nem náci találmány ugyanis). A könyvben sajnos egyáltalán nem esik szó számokról, hogy képet kapjunk az inkvizíció mértékéről, de ebben egész jó a Wikipédia, bár összesített adat nincs, de a spanyol inkvizíció halálos áldozatainak számát 3-5000-re teszi, a portugálét olyan ezerre, halálra ítélt boszorkányok  számát pedig 40-60000-re. Tekintve, hogy az akkori népsűrűség jóval kisebb volt a 20. századinál, ezek durva számok. És durvák akkor is, ha csak azt vesszük, hogy egy ártatlan ember életének kioltása is égbekiáltó bűn.

Godman abban a bizonyos fejezetben az inkvizíció érdemének tulajdonítja, hogy egyáltalán jogilag fair eljárást próbáltak kialakítani (38. és 74. oldal), szerinte az inkvizíció eljárása a korabeli világi eljárásokhoz képest fair volt. Mindez kétséges de Godman ugye mindenekelőtt azt felejti el, hogy a világi eljárások ha sokszor tévesen és igazságtalanul is, de olyan "valódi" bűnöket céloztak meg, amelyek közül a legtöbbet ma is bűnnek tekintünk, és ma is büntetünk, illetve amelyek ténylegesen károsították a társadalmat. Az inkvizíció pedig lehetett volna akármilyen fair és tökéletes (láttuk, hogy tökéletes a fenét), ha az elítéltek eleve ártatlanok voltak. Hiszen a vallás és a gondolat szabadsága mai szemmel alapvető emberi jog. A kérdés az, hogy egyáltalán mi a fenét kerestek az inkvizíció törvényszéke előtt totálisan ártatlan emberek?! Ugyanis gyakorlatilag mind az összes ártatlan volt, gyakorlatilag egyik sem követett el semmit.

Az inkvizíció mosdatói pont ezt a "mai szemmel" szempontot próbálják kikezdeni. Szerintük az inkvizíciót pont az menti, hogy akkori szemmel az eretnekség halálos bűn volt. Csakhogy minden ítéletünket mai szemmel kell megtennünk. Nem is nagyon tehetünk mást, és ez így is van rendjén. Nem mondhatjuk azt, hogy egy rabszolgatartó, aki megerőszakolja, és megöli a rabszolgáját, mert állatnak tekinti, az nem is követett el akkora bűnt, hiszen akkori szemmel ehhez joga volt. Ma úgy gondoljuk, ehhez nincs joga az embernek. És ugyanúgy nincs joga embereknek szellemi rabszolgaként tartani másokat, és megölni, ha nem viselkedik szellemi rabszolgaként, hanem szabadnak tekinti magát. Mi, ebben a társadalmunkban elítéljük a rabszolgatartást és az inkvizíciót. A mi, modern világunkban ugyanis olyan konszenzus van, amely alapján ez elítélendő. Aki nem ítéli el, annak a mi társadalmunkban nincs helye. Nekünk ugyanis ezek az alapértékeink: mi szeretünk nem fizikai és nem szellemi rabszolgaként élni. Mi kivetjük azokat az embereket, azt az ideológiát, amely ezzel szembe megy.

A másik dolog pont az a máglyára küldés, tudniillik az egyház általában nem hajtott végre halálos ítéletet. Sok más ítéletet végrehajtott, de ha halálról volt szó, akkor a világi végrehajtókhoz küldték az elítéltet. Godman csak azt nem hangsúlyozza, hogy egyrészt a világi végrehajtók mindig végrehajtották az egyházi ítéletet, tehát ez csak a bíró mentegetőzése, hogy a hóhér nem ő maga volt, nem ő tette. A hóhér mentegetőzése meg nyilván az, hogy parancsra cselekedett. Másrészt Godman pedzegeti a dolgot, de ezt sem hangsúlyozza eléggé, hogy ezek a papok azért mégiscsak hittek a vallásukban, és pont ezért adták másnak át az emberölés feladatát, mert azt az ő vallásuk tiltja, és ennek megszegése, esetleg ártatlanok kivégzése talán azt hitték, megbocsáthatatlan bűn. Igen, a tízparancsolatban benne van az, hogy "ne ölj!", de az nincs benne, hogy "ne adj senkit hóhér kezére!". Ilyen kis bugyutaság az, amikor valaki szent könyvek kis listái alapján akar "erkölcsösen" élni. Szóval ezek a papok csak azért nem gyújtották meg maguk a máglyát, mert gyávák voltak, és mert igenis, mély hitből cselekedtek. Ez pedig sok egyéb mellett azt mutatja, az inkvizíció nem holmi hitetlen opportunisták hatalmi játszmája volt, hanem mélyen vallásos emberek hitbéli cselekedete.

A 70. oldalon Godman empatikusnak állítja be az inkvizítort. És minden bizonnyal sok inkvizítor sok szempontból legalább is átlagosan empatikus volt, és nem valami kivételesen szadista gazember. Csak azt ne felejtsük el, elve miféle ember az, aki abban részt vesz, hogy embereket vallassanak, kínozzanak, elítéljenek csak azért, mert valamit máshogy gondolnak?! Másrészt pedig tudjuk, hogy az átlagosan empatikus ember egészen szadistává tud válni a megfelelő körülmények között. És az inkvizíció pont eme körülményeket adta meg neki. Emellett az inkvizíció nyilván mágnesként is vonzotta magához a szadista betegeket. Hiszen itt legálisan elégíthették ki hajlamaikat.

Szeretnék ehhez szorosan kapcsolódva egy általános gondolatot közzé tenni. Lehet azt mondani, hogy ha minden jól ment volna, akkor az inkvizítor tényleg csak az eretnekeket kapta volna el, az eretnekek meg miért voltak olyan hülyék, miért nem csinálták azt, amit Galilei okosan megjátszott: látszólag visszavonta a tanát. Most nem akarom én se mentegetni itt az inkvizíciót, mert bizony az is elég embertelen dolog, ha ilyenre kényszerítik az embert. Szóval lehet azt mondani, elvben az egész rendszer működhetett volna "igazságosan" is azon a beteges keretrendszer "igazságosságán" belül, hogy van az igaz hit, és van az eretnekség.

De az a baj, hogy gyakorlatilag még ha el is tekintünk attól, hogy micsoda dolog hiteket rákényszeríteni az emberekre, az egész rendszer elfajulása is előre látható volt. Hát Godman szépen bemutatja azt is, hogy az egész inkvizíció eleve totál anarchiaként indult, és csak idővel tisztult le valami módszertan, amikor elkezdtek útmutatásokat, módszertani könyveket írni. Igen, az emberkínzás, és vallatás módszertanát. No de ha van egy ilyen nagy rendszer, amely akár még szépen meg is lehet szervezve, és biztosítják a módszert, és elő van írva a betartása, hát még akkor is előre látható annak a sok emberi hibának a következménye, amelyet Godman bemutat. Hát ha egyszer megengedik a kínzást, bátorítják a besúgást, a feljelentést, elmennek a máglyahalálig, és hasonlók, akkor teljesen világos, hogy ennek a vége az lesz, hogy sokszor emberek aljas érdekekből és félelmekből ártatlanok tömegeit fogják elítélni. Akár olyanokét is, akik pont a katolikus hit szerint is ártatlanok, mint például Savonarola vagy Jean d'Arc. Nyilvánvaló, hogy a rendszer ide torkollik, és el sem szabad indítani. Ld. a Stanford börtönkísérlet tanulságát. El tudjuk képzelni azt, hogy ha abban a börtönkísérletben az történt, ami, akkor ez komolyabb, nagyobb léptékben hova fajul. Teljesen nyilvánvaló, hogy embereknek ilyen rendszert és hatalmat csak nagyon szervezetten, nagyon ellenőrzött módon és akkor is csak a szükséges esetben szabad adni, ez a szükséges eset pedig csak a jogállami bűnüldözés.

Azt is érdemes megfigyelni, hogy a keresztény inkvizíció százszorosan adta vissza azt, amit állítólag Jézus elszenvedett a kereszten, mert az inkvizíció során százszor változatosabb, és súlyosabb kínzási formákat találtak fel. Mint valami szánalmas pszichopata, akit az apja gyerekkorában elvert, a keresztények is százszor adták vissza pontosan azt, amit korábban "kaptak". Mintha az egész egyház egy szánalmas kis pszichopata lenne, aki a gyerekkori traumáit nem tudta kiheverni, nem tud szabadulni tőlük, és betegesen ámokfutást rendez a világban.

Elmondhatjuk, hogy ehhez is kellett a vallás, a hit. A rómaiak nem találták ki a kínzás ilyen ipari, és ilyen pszichopatikusan fantáziadús módszereit. Nyilván azért nem, mert nem volt ehhez meg az ideológiai háttér, a betegesen monolit hit. Ehhez kellett a monoteista vallás.

Godman könyvéből utolsónak felidézem azt a részt a 72. oldalon, amikor az olasz inkvizíció elfogott egy német átutazó protestánst, és mivel az német volt, és hát nem éppen megalázkodó, jól megkínozták. Van ez így kérem a németeknél, hogy valaki nem alázkodik meg. No de a végén nem sikerült kivenni belőle semmilyen vallomást - megint csak azért, mert büszke volt, ha nem lett volna, megtört volna, és vallott volna valamit, akár hazudott is volna, mint annyi más áldozat - ezért elengedték. Azaz kérem, itt nem csupán egy olyan emberrel van dolgunk, aki ártatlan, hanem aki még az inkvizíció sem talált bűnösnek, de azért jól megkínozták. És hát kérem, mindez semmi, nem kell itt ledöbbenni, nincs itt kérem semmi néznivaló, emberek, haladjunk tovább! Na emellett szenvtelenül és elítélés nélkül elmenni egy könyvben, na az szerintem már embertelenség. Ezt védeni a hívőknek és nem hívőknek aljasság.

Anya és lánya sétál a Margitszigeten.

• Anyu, miért van inkább valami, miért nincs inkább semmi?
• Isten miatt.
• És Anyu, ki az abszolút jó?
• Isten.
• De Anyu, mi az élet értelme?
• Isten szolgálata.
• Anyu, mi van a számegyenes végén?
• Isten.
• És Anyu, ki tudja a pi utolsó számjegyét?
• Isten.
• Anyu, de miért én vagyok én, miért nem valaki más?
• Isten akarta így.
• Anyu, de miért éppen most van most?
• Isten miatt,
• Anyu, hogy hívják a minden önmagát nem tartalmazó halmaz halmazát?
• Isten.
• No de Anyu, ki borotválja a sevillai borbélyt?
• Isten.
• És Anyu, ki festi színesre a szivárványt?
• Isten.
• Anyu, miért van a narválnak agyara?
• Isten teremtette így.
• Anyu, te olyan okos vagy!

"Ez csak egy elmélet..."

A hívő „konyhafilozófusok” érvelésében gyakran ismétlődő jelenség az, hogy azt mondják, valami csak egy fogalom, egy leírás, egy absztrakció, egy elmélet. „Csak”, írják, mert ezzel szembe helyezik azt, hogy mi a valóság. Nos egy elmélet, és a „valóság” megkülönböztetése nagyon fontos. De a helyzet az, hogy pont ezeknek az embereknek az érvelése szenved ezen megkülönböztetés nem megtételétől.

Miről is van szó? A fogalmaink valóban „csupán” emberi konstrukciók. Az elméletek is „csak” eszközök valaminek a leírására. Például van ugye az "alma" fogalmunk, amelynek referenciája az egy valós alma, vagy a valós almák összessége. Az "alma" fogalma a "fejünkben van", a valós alma pedig a fejünkön kívül.

Nyilvánvaló tehát, hogy mind a fogalom, mind az elmélet a fejünkben levő eszköz, ami azonosít valamit, általában olyan valamit, ami „odakint a világban” van (néha a referencia is valami olyan dolog, ami a fejünkben van, amikor önmagunkra referálunk). Mind a fogalom, mind az elmélet  olyasmi, ami nem egyezik meg a referenciájával, hanem kötődik hozzá a referencia. Fontos megkülönböztetni a fogalmat a referenciájától, az elméletet a valóságtól. Hogy a fogalom az nem ugyanaz, mint a valós referenciája? Persze, hogy nem ugyanaz, de ez nem baj, sőt, pont ez a fogalom feladata: mi azért használjuk, hogy jelölni tudjuk a valóság egy darabját vele. Az "alma" fogalmában pont az a jó, hogy "a fejünkben van". Ha megegyezne az almával, akkor nem lehetne a fejünkben, és akkor nem töltené be a feladatát. Az "alma" fogalmának pontosan az a feladata, hogy ne egyezzen meg az almával, hanem referáljon rá. Hogy a valós alma reprezentációja legyen a fejünkben.

A szó és a gyümölcs nem egyezik meg. A szónak nem feladata, hogy megegyezzen a gyümölccsel, az a feladata, hogy referáljon rá. Az alma ott van „kint a valóságban”. Az almával sok mindent tudunk csinálni „fizikailag”. De az alma nem tud az „agyunkban lenni”. Ahhoz, hogy leírjuk a világot, az agyunkban van szükségünk egy fogalomra, ami referál az almára. Ha ez a fogalom megegyezne az almával, akkor nem volna alkalmas arra, amire használni akarjuk: hogy leírja az almát. A fogalom csak úgy felelhet meg a feladatának, ha fogalom, ami referál az almára. Nem értelmes az a kritika tehát, ami azt mondja, hogy a fogalom nem egyezik a valóságos tárggyal, tehát alkalmatlan. Pont ezért lehet csak alkalmas arra, amire való.

A valóságnak megfelelés

A kérdés, ami jogosan felvethető tehát precízen fogalmazva nem az, hogy a fogalom vagy elmélet megegyezik-e a valósággal, hanem, hogy egy elmélet mennyire felel meg a „valóságnak”. Hogy pontosabbak legyünk, csak annyit tehetünk, hogy azt ellenőrizzük, hogy az elmélet mennyire felel meg a tapasztalatainknak. Jól írja le? Rosszul? Ellent mond a tapasztalat az elmélet következményeinek? Ilyeneket kérdezhetünk értelmesen. (Az igazság korrespondencia vagy koherentista elméleteiről szóló vitákat itt elkerülöm azzal, hogy a "valóságot" idézőjelbe teszem.) Ez a tudomány szokásos kérdésfeltevése, és a tudomány szokásos módszereivel kezelhető. Ezekkel foglalkozik a tudományfilozófia, amelynek hatalmas irodalmában bárki utánanézhet ezeknek a kérdéseknek pontosabban. Nem ismételném meg ezeket. De az olyan tudományos vitáknak van értelme, ahol valaki egy másik tudós elméletét cáfoló megfigyelést vagy kísérletet ír le, esetleg egy a tapasztalatokat jobban leíró elméletet.

Arról beszélni, hogy az elmélet a valóságnak megfelel-e, csak az előbbi értelemben értelmes kérdés. Ha azt érti valaki alatta, amit az előbb írtam, akkor ott tudományos vita kezdődhet. De akkor ott konkrét megfigyelések, kísérletek, levezetések kellenek. Meg kell mutatni, hogy az elméletből hogyan következtethető valami, és az mely tapasztalattal mond ellent. Ez a konkrét kritika jogos. Ez esetben az illető elfogadja, hogy elméletet keresünk, és a tapasztalatnak megfelelő elmélet az, amit keresünk. Nem mondhatja, hogy az elmélet „csak” elmélet. Egy elmélet nem lehet több annál, minthogy az elfogadott, igazolt tudományos elmélet legyen. Ennél nincs neki feljebb. Ennél nincs több. Ez a legtöbb, mi adható a megismerésben.

Ha valaki máshogy érti a valóságnak megfelelést, akkor azt jelenti, hogy azt gondolja, hogy az emberben lehet valami valóság-kép, ami nem elmélet alapú. Ezzel kellene az elméletet összehasonlítani, ennek kellene, hogy megfeleljen az elmélet. De valójában minden valóságról szóló konstrukció a fejünkben elméleti konstrukció. Nem lehet tehát az elméleteket csak egymással hasonlítani, illetve tapasztalatokkal. Nincs más, amihez egy elmélet hasonlítható. A „valósághoz” nincs más hozzáférésünk, mint a tapasztalatok, és az egyetlen dolog, amit tehetünk, az az, hogy elméleteket alkotunk azok alapján.

Tehát lehet egy bizonyos tudományos elméletet vitatni empirikus megfigyelések, kísérletek, logikai kritika alapján. Ennek van értelme. Aminek nincs értelme, ha valaki nem érti egy fogalom és elmélet szerepét a megismerésben, és olyan butaságokat ír, amely erről tanúskodik, azt sem érti, mire való egy fogalom vagy egy elmélet. Hogy mit tud, és mit nem is tudhat. Aminek nincs értelme, hogy valaki a megismeréstől olyat vár, ami lehetetlen, és értelmetlen. Például az alma másolatát az agyában.

A tudományon kívüli dolgok

Illetve egy dolgot tehet még valaki: nem alkotni elméletet, nem megismerni a „valóságot”. De ez esetben ez egy döntés arról, hogy nem akarja megismerni a valóságot, legfeljebb csak élni benne, nem pedig egy érv. Ez alapján nincs vita. Ha érvelni kezd, akkor már elmélkedik, akkor van egy elmélete, egy másik elmélettel szemben. Akkor már elfogadta azt a keretet, hogy elméleteket gyártunk a tapasztalatról, hogy az elméleteket hasonlítjuk össze, hogy a tapasztalatoknak való megfeleléssel hasonlítjuk össze őket.

Innentől pedig nincs más, mint a tudomány. Aki a megismerést választja, az, ha jól csinálja, a tudományt választja. Persze lehet rosszul is csinálni, és a vallást választani, amelynek nincs módszere, amely alkalmas lenne a megismerésre, amely csupán egy humbug-megismerés. De hát ez pont olyan badarság, mint egy szélhámos, ezoterikus gyógyítóhoz menni a betegségünkkel.

Hitről szóló vitákban gyakran felmerül egy olyan érv, hogy hit nélkül úgysem lehet élni a mindennapi életben sem. Akkor meg csapjunk bele a lecsóba! Merjünk nagyot álmodni! Egyszer élünk! Pincér, még egy doboz gyufát! Látható, hogy az érv amúgy is érvelési hiba, de a helyzet az, hogy lehet hit nélkül is élni, és még azt is egészen pontosan megmondom, hogy ezt hogy értem.

Hogy értem a "hit" szót?

Én amióta egyre tudatosabb ateista vagyok, a "hit" szót egy nagyon pontos és precíz értelemben használom, ez pedig a következő:

hit=”egy olyan a valóságról szóló P állítás (objektív) igaznak állítása, ami nem tudás”.

Az "objektív" jelzőt azért tettem zárójelbe, mert nincs szubjektív igazság, de ez a hívőknek nem nyilvánvaló, tehát emlékeztetem őket erre.

Avagy, ahogy a mesemondó mondja: "A hit pedig a reménylett dolgoknak valósága, és a nem látott dolgokról való meggyőződés." zsid 11.1

Érzelmek, ízlések, értékek

Nos először is nézzük, ha a hit nem tudás, akkor fordítva: esetleg a tudásban is van hit? Másik oldalról közelítve: az életben nyilvánvalóan nem csak tudás van, nem csak tudás kell az élethez. Amikor tehát azt állítom, hogy lehet hit nélkül élni, akkor azt kell, hogy állítsam, hogy van még egy harmadik halmaz is. Mindazt, amit nem tudunk, nem kell, hogy hit legyen, mert van harmadik lehetőség is: nem kell, hogy igaznak állítsuk. Tehát van egy halmaz, ami se nem hit, se nem tudás, hanem "egyéb". Méghozzá "igen nagy" halmaz: a szubjektív dolgok halmaza. Amelyek, mint mondtam, nem igaz vagy hamis (objektív) állításokból állnak, hanem valami másfajta kijelentésekből.

Az élethez szükséges például érzelem is, és az érzelmeket sem tagadni, sem megszüntetni, sem alacsonyabb rendűnek beállítani nem kell ahhoz, hogy hit nélkül éljünk. Egy dolog szükséges: ne állítsunk valamit érzelmi alapon igaznak. Szükség van az életben ízlésre, értékrendre, és ezek érzelmi alapúak. És a legtöbb embernek szüksége van szeretetre is, bár ez túl van értékelve, de nem megvetendő dolog. Ha ezeket a szubjektív értékrendi, ízlésbeli állításokat nem objektív igazságként fogalmazzuk meg, hanem csupán megállapítjuk őket, akkor abban nincs hit.

Nem hit tehát mondjuk az, hogy A=„Jobban szeretem a teát, mint a kávét.” Mert ez egy tény a szubjektív ízlésemről. Ha viszont azt állítanánk, hogy B=”A tea jobb, mint a kávé.” Az már egy objektív megfogalmazás, ami egészen más, mint a szubjektív A állítás. Az A állítás az érzelmet megállapítja, anélkül, hogy a tartalmát általános objektív igazság szintre emelné. A B állítás viszont az érzelem tartalmát általános és objektív szintre akarja emelni, ami hiba. De gustibus non est disputandum.

Ez a hiba lehet csupán enyhe, amikor valaki csupán rosszul fogalmaz, vagy röviden vet oda valamit, de jobban meggondolva természetesen tudja, hogy a tea nem általában és objektíve jobb, mint a kávé. Ez gyakran előfordul. Sokszor viszont az ilyen jellegű hiba mély, és hit rejlik mögötte. Ezt onnan vehetjük észre, ha az illető nem javítja ki magát, ha tényleg komolyan gondolja, hogy B igaz, azután is, hogy kifejezetten rákérdeztünk arra, hogy objektív, és abszolút igazságnak gondolja-e. Persze ez ritkán fordul elő teával és kávéval. Gyakrabban egyik focicsapattal a másik helyett, még gyakrabban pedig akkor, amikor az ízlés már erkölcsi kérdésbe torkollik.

Van egy még nagyobb hiba itt, amire új példát mondok. C=”Nem szeretnék meghalni”. E helyett valaki mondhatja azt, hogy D=”Van élet a halál után.” Ha valaki D-t mondja C miatt, akkor az hit. Ha valakinek igazolása lenne erről, az persze más volna, de hát jelen tudásunk szerint senkinek nincs. Hasonlóan keverik össze a hívő emberek azt, hogy szeretnék, ha lenne isten, igazságosabbnak tartanák, ha lenne isten, szükségesnek tartják, hogy legyen isten (erkölcsi szempontból), és azt, hogy isten létezése ezen egyébként is kétséges "érvek" miatt még nem igazolt.

Ezt a részt összefoglalva azt mondhatjuk, hogy ha valaki az A vagy C típusú szubjektív állításokat nem keveri össze a B vagy D típusú állításokkal, akkor tud hit nélkül élni. A hit itt abból a hibából fakadhat, ha valaki azt, hogy mit szeretne az “odakinttel kapcsolatban” összekeveri azzal, hogy mi van “odakint”. Vagy ahogy mondani szokás: összekeveri a "kell"-t a "van"-nal. Ez az összekeverés olyan gyakori gondolkodási hiba, hogy még neve is van: vágyvezérelt gondolkodás, és tágabb értelemben az egyik legfontosabb distinkcióhoz kapcsolódik, amit sokszor sulykolok, ez pedig az objektív és szubjektív distinkciója.

Az érzelmek ugyanis nem az odakintről szóló objektív állítások, hanem az odakint lévő dolgokhoz való viszonyulások. Viszonyulni pedig szabadon lehet sokféleképpen. Lehet szeretni és utálni ugyanazt a kávét.

Van-e remény és cél hit nélkül?

Nos nézzük a kérdést egy kicsit másképpen. Vannak, akik azt mondják, hogy remény nélkül nem lehet, vagy nem érdemes élni.Sőt, nem csupán vannak, akik ezt mondják, hanem ez a keresztény vallások egyik legelcsépeltebb szlogenje. Ott van a "hit, remény, szeretet" jelszóhármasban is.

Ha csak nem volna érdemes remény nélkül élni, akkor az ugyan nem jelentené, hogy nem lehet hit nélkül élni, tehát elvileg már gyenge érv volna, de praktikusan elég nagy bajban lennénk. Már amennyiben a remény és a hit ugyanaz volna. De ugyan miért volna az? Lehet valakinek valamilyen reménye, anélkül, hogy állítana valamit a valóságról.

Például megfogalmazhatom az előző példa állítását úgy is, hogy E=”Remélem, hogy van élet a halál után.” Ez az állítás nem hit. Hiszen tény lehet, hogy remélem, ugyanakkor nem állítom, hogy F=”Van élet a halál után.”=D. Ha valaki E miatt F-et állítja, vagy összekeveri a kettőt, az akkor már hit.

Tulajdonképpen a célok, remények is érzelmi alapúak. Az érzéseinket sokféle megfogalmazásban meg tudjuk adni: értékrendként és célként is. A kettő tulajdonképpen ekvivalens. Az értékes dolgok azok, amik céljaink. Természetesen az értékrend is egy bonyolult dolog, és az emberek célrendszere is az. De sem az értékrend, sem az ízlés, sem a célok nem képeznek hitet, amennyiben tartózkodunk attól, hogy B vagy F típusú objektív igazságként fogalmazzuk meg őket.

Egy másik lehetséges érv volna, hogy ha a céljainkban hiszünk is, akkor az hatékonyabb. Ez esetben ugyan lehetne hit nélkül élni, de elég erős praktikus érv volna amellett, hogy nem érdemes. Nos, vizsgáljuk meg! Arról volna itt szó, hogy ha van egy célunk, és hiszünk abban, hogy az a cél igaz is, akkor többet teszünk meg érte. Például, egy sportoló. G=”Szeretnék nyerni.” H=”Nyerni fogok.” Az érv úgy szólna, hogy ha a sportoló G helyett H-t mondja, és hiszi, akkor többet megtesz a cél érdekében. Egyrészt nem vagyok meggyőződve, hogy H helyett G hite nem eredményezi-e azt, hogy az illető kevesebbet tesz a dologért, mert hiszen „úgyis győzni fog”, elbízza magát.

Mindenesetre az G állítás a megfelelő optimizmussal, küzdeni akarással, tökéletesen elégséges ahhoz, hogy az illető sokat megtegyen a győzelemért. Még ha a hitnek volna is átlagban némi pozitív hatása itt, akkor is azt látom, hogy hit nélkül is el lehet ezt érni. Nem éri meg ezért azt az intellektuális zavart, amit a két állítás összecserélése okoz. Nekem az életben mindig elég volt a G típusú állítás, és nem keveset értem el eddig az életben.

Választások, döntések hit nélkül

Egy másik érv lehet, hogy bizonyos esetekben választanunk kell valamit úgy, hogy nem tudunk a dologról eleget, vagy nem is lehet tudás alapján választani. Az első esetre példa, hogy senki nem lehet szakember mindenben. Az életben felmerülhetnek olyan kérdések, amikről nem tudunk eleget. Mit lehet ilyenkor tenni?

a) Utána lehet nézni a dolognak, és akkor már állíthatjuk, hogy amit választunk, az tudás alapján történt.

b) Lehet, hogy az utánajárás eredményeképpen a kérdésre adott válaszról mi nem szereztünk igazolást, de egy megbízható forrásból vettük. Ez esetben a döntésünket arra a tudásra alapozzuk, hogy a forrás megbízható. Ez esetben a döntésünk akkor tudás alapú, ha a forrás megbízhatósága tényleg igazolt. Itt megjegyzem, hogy a Biblia (vagy más szent könyvek) és a papok (vagy más vallásos tekintélyek) szerintem nyilvánvalóan nem hiteles források, és ezt az alapján láthatjuk, amit lehet tudni róluk.

c) Lehet az, hogy érzelmi (véletlen) alapon döntünk. Ez esetben belátjuk, hogy a dologról nem tudunk eleget, és nem is pótoljuk ezt. Ettől még dönthetünk így. Ez nem hit, amennyiben nem állítjuk, hogy az érzelmi (véletlen) döntésünk igazság.

Azt, hogy melyik esetet választjuk, esete válogatja, és mérlegelés kérdése. Nyilván érdemes fontos dolgok esetében az a) esetet választani. Fontos dolgokról érdemes tudással rendelkezni. Egyébként fontos dologról könnyű is általában tudást szerezni, ugyanis minél nagyobb hatással van ránk valami, annál könnyebb róla információt szerezni (magából a hatásból).

Van olyan eset, amikor szinte csak a c) eset lehetséges, például, amikor két dolog közül kell választani, ami között csak érzelmi alapon tudunk különbséget tenni. Ilyenkor nyugodtan lehet a c esetet választani, ha nem állítjuk, hogy az érzelmi választásunk igazság, akkor nem hit. Így például ha nem fontos, bemegyünk a boltba, leemelünk érzés alapján a porcról egy mosóport, és azzal mosunk, de nem hitegetjük magunkat azzal, hogy ez a mosópor a legjobb, csak azért, mert tetszett a csomagolása.

Van-e tudás hit nélkül?

A tudósok maguk is van, amikor nem igazolt módon választanak. És pedig akkor, amikor egy bizonyos kutatási programról, vagy hipotézisről választanak, még mielőtt az tudás volna. Például egy tudós ezt a témát választja a másik helyett, mert érzelmileg ez tetszik neki. Ha nem hiszi megalapozatlanul azt, hogy ez a téma maga az igazság, a másik témával szemben, csak azért, mert neki ez tetszik, akkor ez nem hit. Értelemszerűen a kutatás megkezdése előtt a hipotézis nem lehet tudás, mert a kutatás kezdető szakaszának az a szerepe, hogy igazolja a hipotézist. Így például ha egy tudós egy matematikai sejtésen dolgozik, akkor nem kell higgyen benne ahhoz, hogy dolgozzon rajta. Ha tisztességes, nem mondja azt, hogy a sejtés igaz, mielőtt bizonyította volna. Ez semmit nem vesz el abból, hogy ez a matematikus lelkesen dolgozhat a bizonyításon.Nem azért, mert hisz a tételben, hanem azért, mert szereti a munkáját. Ez azért is fontos, mert ha mégsem sikeról, akkor a hívő tudós nagyot csalódik, a nem hívő meg azért mégiscsak azt csinálta, amit szeret.

Szakszóval ezt a problémát úgy mondják, hogy megkülönböztetjük a felfedezés és igazolás kontextusát. Ez Reichenbach distinkciója. Amiről azt mondhatjuk, hogy természetesen nem tudás alapú az, és nem is kell, hogy az legyen, az az, hogy hipotéziseket honnan veszünk, melyik hipotézis kutatását választjuk. Ezek érzelmi alapú választások lehetnek, vagy véletlen ötletek. Akár meg is álmodhat egy tudós egy hipotézist (ld. Kekulé benzolgyűrűje). Ezek után választhatja azt, hogy ezt kutatja, „csak” mert ezt álmodta. Ez nem hit, ha ekkor nem állítja igaznak a hipotézisét, hanem csak ötletnek. Ha azt mondja a labortársának, hogy „Álmodtam valamit, vizsgáljuk már meg!” az nem hit, hisz nem mondja, hogy igaz.

A hit az volna, ha a professzor álmodja, és parancsba adja, hogy „ennek keressék meg az igazolását, mert ez igaz!” És ez baj is, mert a tudománytörténet számos kudarcos sejtést is ismer. ld "Isten nem kockázik".

Konklúzió

Összefoglalva: Hit nélkül lehet élni. Tulajdonképpen nagyjából ugyanúgy lehet élni. A hit nélküliség először csupán azt jelenti, hogy bizonyos dolgokat, amik nem igazoltak, úgy használunk, hogy nem mondjuk igaznak őket, sőt lehet, hogy ezek igazságáról nem is lehet értelmesen beszélni, mint az érzelmek.

Ez így elsőre csupán azt jelentené, hogy ügyelnünk kell a megfogalmazásra. De valójában ennek sok következménye van a viselkedésünkre nézve is: toleránsabbak leszünk olyan helyzetekben, amikor ez így helyes, mert nem gondoljuk igazságnak azt, ami csak a szubjektív érzelmünk. Aztán kevésbé csalódunk akkor, amikor egy sejtés cáfolódik. Végül könnyedén el tudjuk fogadni magunkban, hogy egy nem tudás, és nem hit alapján választott mosópor éppenséggel rosszul mos. Nem okoz nekünk különösebb traumát, hogy hülyék voltunk, mert nem voltunk azok. Mi nem hittük, hogy az a mosópor jó. Mi csak választottunk, mert valamit kellett venni. Hülyék akkor lettünk volna, ha hittünk volna benne.

A hitvitákban a hívők nagyon sokszor jönnek azzal, hogy az ateisták is hisznek, például a logikának is csak hit az alapja, tehát miért ne hinnének ők is istenben? Egy másik mód, ahogy előhozakodnak ezzel a kérdéssel, hogy a logikának sincs igazán alapja, és ez aláássa minden logikus érvünket.

A következőkben meg fogom vizsgálni ezt a kérdést is, és valamennyit a nyelvről is fogok írni. A legkönnyebb talán úgy kezdeni, hogy tényleg a címbeli kérdésre próbálunk választ keresni, és a többi kérdés, az majd előjön magától.

Mi az, hogy "igaz"?

Nos, ha valaki megkérdezi, hogy igaz-e a logika, akkor a jó hagyományos analitikus módszer szerint, vissza kell, hogy kérdezzek, „Miért, mit értesz az alatt, hogy ‘igaz’?” Hát nehéz kérdés, ugye? Nos persze a logikus (mint foglalkozás) erre tud egy egész jó választ adni, hogy az „igaz” az egy logikai fogalom, pontosabban egy érték, amelyet állításokhoz rendelünk. Más ugyanis nem lehet igaz. Egy kérdés nem lehet igaz, egy óhajtó, felszólító mondat sem. Az, hogy „Menjünk el epret szedni!’” nem lehet igaz, vagy hamis, hiszen ez egy felszólítás. Utána vagy elmennek, vagy sem, de ettől a felszólítás sem igaz, sem hamis nem lesz. Ami igaz vagy hamis lesz ezután, az a dologról szóló állítás: „Elmentünk epret szedni.” Ez lehet igaz vagy hamis, mert ez egy állítás. Meg kell, hogy jegyezzük, hogy az állítások kijelentő mondatok, de vannak olyan kijelentő mondatok, amik mégsem állítások, nem lehetnek igazak vagy hamisak.

Igazsága tehát állításnak van, és az állítások igazságának összefüggéseivel a logika foglalkozik. Az „igazság” klasszikus fogalma szempontjából fontos az, hogy ha egy állítás igaz, akkor nem lehet egyben hamis is, továbbá, ha egy állítás értelmes, akkor vagy igaz, vagy hamis, harmadik eset nem lehet. A "részben igaz", az precízen véve hamis, ha pedig nem tudjuk az állítás igazságát, az nem jelenti, hogy ne lenne igaz vagy hamis. Szóval az „igazság” fogalma szempontjából a logikai összefüggések fontosak. Ha ezek megváltoznának, akkor az „igazság” fogalma sem jelentené azt, amit jelent. Ha egy ember állandóan ellentmondásosan beszél, akkor ennek az embernek a szájából az „igaz” fogalma valójában nem jelent igazságot, hanem valami általában nehezen meghatározható más dolgot. Például azt, hogy „pillanatnyi hangulatom ez”, ami ugye egészen más, mint amit úgy általában „igaz” alatt értünk. A köznapi nyelvben persze mit sem tudunk ezekről a logikai összefüggésekről tudatosan, de tudat alatt mégis ezek határozzák meg az „igaz” szó jelentését.

Ebből következően mondhatjuk, hogy valóban, a logika igazságát nem lehet bizonyítani. De ha csak ennyit mondanánk, akkor az félrevezető lenne. Ugyanis valójában az a kérdés, hogy „Igaz-e a logika?” teljesen értelmetlen, ugyanis az „igaz” logikai fogalom, és aki feltette ezt a kérdést, az vagy nem azt érti alatta, amit mi általában szoktunk, vagy már előtte elfogadta a logikát. Ami praktikusan olyan, mintha igaz lenne, de azért mégis problémás lenne az "igaz" fogalmát magára a logikára alkalmazni. Quod erat demonstrandum.

Hétköznapian fogalmazva, a logikus Münchhausen báró nem tudja magát a hajánál fogva felemelni az "igazság" plátói felszínére, mert a logikán kívül nem vizsgálható valaminek az igazsága, így a logika igazsága maga sem vizsgálható saját magán kívül. De ez azt is jelenti, hogy a kérdés sem tehető fel értelmesen a logikán kívül. Münchhausen báró nem tudja a hajánál fogva felemelni magát, de le sem tud esni.

Persze a logika igazsága amúgy is problémás dolog, mert hát a logika az nem egy állítás. Amire itt az emberek gondolnak, az a logikai összefüggések igazsága.

Keretrendszeren kívüli kérdés

Csakhogy így még nyilvánvalóbb a dolog képtelensége, mert hát a logikai összefüggések azok, amiket használunk akkor, amikor valaminek az igazságát vizsgáljuk (meg persze lehet, hogy empíriát is, de ennek részleteibe most ne menjünk bele!). Szóval, ha ezeket félretesszük, vagy pont ezek igazságát vizsgáljuk, akkor mit használnánk a vizsgálathoz? Nyilván semmit se tudnánk, és ezért ez lehetetlenség. A logika az az igazság vizsgálatának alapja, ez az, amit el kell fogadnunk ahhoz, hogy ilyen kérdéseket értelmesen meg tudjuk vizsgálni. A logika igazsága maga viszont vizsgálhatatlan.

Így tehát a logika maga, egy olyan konszenzus (megállapodás), amit azért teszünk, hogy állítások igazságát értelmezni tudjuk, és vizsgálni tudjuk. A logika ennek az alapja. Márpedig egy bizonyos szempont alapját nem lehet a bizonyos szempontot magát vizsgálni.

Olyan ez, mint mondjuk az etalonok. Értelmetlen megkérdezni, hogy hány méter a párizsi méter etalon, mert az az, amivel végül is minden hosszúságot mérünk. Ahhoz viszonyítunk. Ha nem is közvetlenül, de közvetve az az alapja. (a modern SI-ben már úgy tudom nem, de a példa érthető). Szóval a logika úgymond az igazság etalonrendszere.

Persze lehetséges, hogy valaki ne fogadja el a logikát. De akkor nem tud igazságról beszélni, és nem tud vitatkozni. Kifejleszthetne ugyan más etalonrendszert is, például - a méteres párhuzamot használva -,  hogy a hosszúság alapegysége egy másik rúd legyen, de végül is akármit is fejleszt ki, az lefordítható volna az SI etalonrendszerre. És minek csinálnánk ilyet a logikában, ha abban az SI-nél is nagyobb a közmegegyezés, és ráadásul természetes módon megközelítően így működik az agyunk, legalábbis, amikor tudatos? Megközelítően, írom, mert persze az emberek nagyon sok logikai hibát vétenek, de még a legbutább ember is több logikai összefüggésre támaszkodik helyesen, mint amennyit elvét. És persze, vannak más logikák, de ezeket is a klasszikus logikára alapozva írnak le. A klasszikus logika az az alap, amit természetes módon megértünk, ez alapján értünk meg más rendszereket. Teljesen felesleges más logikákat használni a hétköznapi vitáinkban. Ezek a más logikák a matematika kuriózumai, esetleg még elméleti fizikai alkalmazásai lehetnek.

Carnap ezt egy híres írásában úgy fogalmazta meg (in "Empiricism, semantics, and ontology"), hogy az olyan kérdések, amelyek egy keretrendszer nélkül, a keretrendszeren kívül fogalmaznak meg egy kérdést, amely csak a keretrendszeren belül érvényes, az értelmetlen, metafizikai kérdés. Az "igaz" szó fogalma csak a logika keretrendszerén belül értelmes, azon kívül nem lehet rákérdezni, nincs értelme.

A logika, mint a nyelv alapja

Még egy kicsit ki szeretnék térni a logika mérhetetlen fontosságára, és a nyelvre.Mert sokan lekicsinylik a logikát, és nem veszik észre, hogy eközben lépten-nyomon támaszkodnak rá. Persze a természetes nyelvben nem látszik az, hogy logika az alapja, de valójában a nyelv alapja is a logika, anélkül lehetetlen volna beszélni. Természetesen itt is tudat alatt használjuk a logikát. De állandóan használunk olyan logikai kifejezéseket, hogy „és”, „vagy”, „de”, „nem”, „minden”, „nincs”, és hasonlók. Ezek vagy klasszikus logikai kifejezések, vagy ahhoz hasonló kifejezések.

De ennél sokkal „mélyebben” alapul a nyelv logikára. Hiszen minden egyes fogalmunk jelentése szempontjából fontos az, hogy mely esetek tartoznak bele, melyek nem. A fogalmaink jelentése szempontjából fontos a közöttük levő levő logikai összefüggések rendszere. Például, ahogy az elcsépelt példa mondja: minden bogár rovar, de nem minden rovar bogár. Mindez nem lenne, ha nem lenne logika. És enélkül a "bogár" és a "rovar" szavak értelmezhetetlenek lennének, nem volna jelentésük. A logika nélkül nem csak, hogy nem tudnánk olyan mondatokat alkotni, amiben logikai kifejezések vannak, de a szavaink jelentése maga sem volna meg. Mert mit is jelent a bogár és rovar, ha a „minden”, „nem” és a többi logikai kifejezés értelmetlen, vagy meghatározatlan? Vagy ha mást jelentenének ezek a logikai kifejezések, akkor minden szavunk jelentése is átalakulna.

Valójában az ember, vagy talán már az állatok, az első idegrendszerrel rendelkező élőlények „választották”, vagy jobban mondva beleszülettek a logikába. Persze nem tudatosan, hanem tudat alatt. Az idegrendszerünk ugyanis neurális szerkezetű, abban pedig a jel „mindent vagy semmi” alapon terjed. A legegyszerűbb idegrendszerre is igazak tehát a logika törvényei, elnagyoltan, azoknak megfelelően működik. Ez azért van, mert többsejtű élőlények vagyunk. Egy elosztott amorf élőlénynek lehet, hogy a folytonos függvények volnának az alapműveletei, és a logika számára valami bonyolult dolog volna, amit ezekből a folytonos függvényekből kell összerakni.

Mindenesetre mi ilyenek vagyunk. Mi a világról „van jel, vagy nincs jel” információkat kapunk. A jelek feldolgozása pedig „fogalmi”. Persze az állatoknál nem tudatos ez a fogalom, csak az embereknél lett az, de ez most nem volt kérdés. A fogalmak mindenesetre olyan nyelvi „eszközök”, amelyek néhány jellemző alapján osztályozzák be a dolgokat. Például az „asztal” fogalma, az bizonyos jellemzők alapján osztályozza a tárgyak egy bizonyos halmazát: mondjuk lábai vannak, és van egy vízszintes lapja. De lehet, hogy másvalakinek szűkebb, vagy bővebb ez a fogalma. Mindenesetre a fogalom abból áll, hogy bizonyos dolgokra azt mondjuk, hogy „igen, ez asztal”, másra pedig azt, hogy „nem ez nem asztal”. Itt is megfigyelhető, hogy a dolog alapja logikai, és hogy igen-nem alapú. Avagy mindent vagy semmi alapú. Vagy aktív az az idegsejt, vagy nem. Vagy asztal az a tárgy, vagy nem. Persze a dolgok bonyolultabb is lehet, mert több idegsejt is reprezentálhat egy fogalmat, és akkor még egy kis fokozatosság is kialakulhat az egyszerű logikából, ahogy az „asztal” fogalmánál ez biztos így is van. De a fogalmak alapjai mégis egy idegsejt által reprezentált "ősfogalmak", amelyek egyszerű, igen-nem dolgok. Az pedig, hogy mitől és hogyan függ az a fogalom, hogy az „asztal” fogalma mitől és hogyan függ, az a neuron bemeneteinek kérdése. Most erre nem térek ki.

Összefoglalva tehát: ahhoz, hogy beszélni, fogalmakban gondolkodni tudjunk, a logika szükséges. Ahhoz, hogy igazságról gondolkodjunk még közvetlenebbül szükséges. Minden ilyenhez kell a logika, és minden ilyen logika nélkül elképzelhetetlen. Értelmetlen tehát a logika igazságát megkérdezni, ugyanis a logika a beszéd, a gondolkodás, minden vita és az igazság alapja. A logikát vagy elfogadja valaki, és akkor tud igazságról beszélni, vagy nem, és akkor sok mindent cselekedhet, de igazságról beszélni nem. Napozhat, úszhat, de igazságról nem beszélhet. Rüplabdázni például már nehéz logika nélkül.

A logika tehát elfogadás kérdése. De praktikusan mégse elfogadás, hiszen így születtünk. Igazából nem nagyon tudnánk nem elfogadni a logikát. Azt mondhatjuk, hogy lehetnek olyan lények, akik nem fogadják el a logikát, ha az idegrendszerük teljesen más.Emberek erre praktikusan képtelenek.

No és persze, ahogy említettem, az is igaz, hogy egy csomó ember nagyon nagyon nem logikus. Ők hibásan használják a logikát, de csak bonyolultabb esetekben. Valójában ezek az emberek is a szavaik nagy részében, gondolataik nagy részében logikát használnak tudat alatt. Még akkor is (vagy főleg akkor), ha vehemensen tagadják. A tagadás is logikai. Csak bizonyos bonyolultabb kérdésben használják a logikát rosszul.

Irodalom:

Carnap: The Logical Syntax of Language, 1937.

Carnap: Empiricism, Semantics, and Ontology, Revue Internationale de Philosophie 4 (1950).

Azt gondolom, hogy általában nem érdemes azzal foglalkozni, hogy XY. mit tweetelt ki az Interneten. Azt is gondolom, hogy Dawkins túl van értékelve, mert szépen megfogalmazott könyveket ír, de az Isteni téveszme filozófiai mélysége sehol nincs mondjuk Michael Martin opusához képest. Ahol kellett, ezekért megkritizáltam Richard Dawkinst, ahogy megkritizáltam Christopher Hitchenst is ha kellett, Sam Harrist pedig végképp nem gondolom akkora nagy dobásnak. De ezek az emberek még mindig sokkal nagyobb gondolkodók, mint a jelenleg élő bármilyen vallásos gondolkodó. Komolyan, a vallás oldaláról senkivel nem találkoztam, aki akár csak Sam Harrist felérné. Hogy képet kapjatok arról, ki az, akit tényleg mélyebb gondolkodónak tartok ezeknél, ez például Daniel Dennett, de neki sem minden gondolatával értek egyet. Egy tisztességes ateistának nincs hite, nincs vallása, nincs istene és nem is istenít senkit. Bárkivel szemben tud kritikusan gondolkodni.

Most Richard Dawkinst egy tweetje miatt támadás érte, méghozzá egy ateista publicistától, aki szerintem egyszerűen utálja Dawkinst, és írt egy hatáskeltő cikket a Telegraphba, amely cikk botrányt kavar, sokan elolvassák, meghozza a bevételt, tehát pont eléri azt a szánalmas kis célját, amelyet az írója kitűzött, és amely a Telegraphnak is jó. Ezt magyarra lefordították, és az index is kitette, hasonló működési elven.

Ezek után ugye tőlem igazán az utolsó, szánalmas húzás volna erről írni, a szinte lényegtelen tweet kritikájának magyar fordításáról egy szánalmas keresztény blogon. De azért ragadtam billentyűzetet, mert az a zsidózás, amiről szó lesz, az pont ugyanígy itt a blogon is előfordul.

Mi a vita tárgya? Ennyi:

"All the world's Muslims have fewer Nobel Prizes than Trinity College, Cambridge. They did great things in the Middle Ages, though."

"A világ muszlimjainak együtt kevesebb Nobel-díjuk van, mint a cambridge-i Trinity College-ben végzetteknek. Bár, a középkorban azért tettek néhány nagyszerű dolgot.".

Ez volt Dawkins tweetje. Ez egy ténymegállapítás, és Norman nem vitatja a tény igazságát, sőt elismeri:

"Az állítása végül is igaz, hiszen a Trinity Nobel-díjasai 32:10 arányban tényleg verik a muszlimokat."

Ennyi. Ezek után értelmes vitának semmiféle helye nincs. Minden vita és kritika, ami ezen túl megy teljesen irracionális, mert nem Dawkins tweetjét kritizálja, hanem valami mást.

Amit Norman csinál, az az, hogy Dawkins tweetje mögé odarak egy bizonyos körítést: "kristálytisztán látható, mi volt Dawkins célja ezzel a mondattal.", és utána ezt a körítést támadja. Kristálytisztán látható, egy fenét, "kedves" Norman, az egész kristálytisztán látás a te saját képzelgésed. Ráadásul a középkorról szóló kis megjegyzést otromba módon ignoráltad, és azzal homlokegyenest ellenkező értelmezést álmodtál oda.

Ez a szalmabáb érvelés atipikus esete. Atipikus, mert extrém módon hülye. "Normál" szalmabáb érvelésnél Dawkins leírt volna valami "x" kritikát az iszlám világról, Norman ezt eltúlozta volna, "X"-et csinált volna belőle, aztán leszedte volna róla a keresztvizet :). Ez az, ahogy hülye emberek normál esetben vitáznak valamiről. De ez a Norman még ennél is extrémebben hülyébb, mert Dawkins semmi kritikát nem mondott, csak egy tényt írt le. Minden, amit Norman e mögé képzel, az az ő képzelgése. Norman a szalmabáb érvelést odáig vitte, hogy a semmit nagyította fel, 0-ból csinál X-et, és aztán abba kötött bele. Ráugrott a semmire.

Dawkins ürügyén Norman írhatott volna egy jó kis elemzést, hogy mondjuk mégis mi lehat a tény magyarázata, ez mennyiben róható fel az iszlámnak, mennyiben van szó más faktorokról, és hasonlók. Norman egyetlen gyenge kis próbálkozást tesz erre:

"a muszlim világ sokkal kevésbé vagyonos és tanult, mint a nyugati társadalom tagjai"

ami ugye elemzésnek gyenge, és hát vitatható is, ugyanis Kuvait, Dubai, Szaudi-Arábia is a muszlim világhoz tartozik. Ezek képesek pálmaszigeteket építeni, meg a világ legmagasabb tornyát. Csak a Nobel-díjhoz lennének szegények?! Szóval nem ilyen egyszerű az eset, ezen dolgozhattál volna még egy kicsit, kis lovag! De Normannak ez nem számít, ő ennyivel elintézi a dolgot. Belekötésnek ennyi is elég, oszt jónapot.

Aztán a következő eszement "gondolatmenet":

"Hogy Dawkins kijelentésébe egészen véletlenül nem vegyült-e egy kis rasszizmus is, már más kérdés; de ez nem érdekes, és nem is illik ide. Saját védelmében a tudós azért azt hozzátette – hogy mintegy elhatárolhassa magát az eredeti twitteres posztjától, mint az a gyerek, aki becsönget a szomszédhoz, aztán elszalad –, hogy az iszlám egy vallás, nem pedig egy rassz. A zsidóság szintén, természetesen, ám afelől kétségeink vannak, hogy ahhoz lenne-e bátorsága, hogy „a zsidókkal” kapcsolatban is hasonlóan lázító kijelentést tegyen."

Mi a halált akar ez mondani?! Igaz, hogy az iszlám nem nép és nem rassz, de Dawkins mégis rasszista, mert a zsidó az egy rassz is, és vallás is, és Dawkins úgyse merné a zsidókat kritizálni? Miféle eszement "logika" ez? Egy hamis állításból és egy furcsa feltételezésből, azaz egy hamis és egy légből kapott premisszából logikailag totál érvénytelen módon sugall következtetést.

Merthogy mi következik abból, hogy a zsidó egy nép is és egy vallás is, miközben az iszlám pont nem? Hogy kerül a csizma az asztalra?! Továbbá:

1) Izraelnek pont 10 Nobel-díja van, azaz döntetlenre áll az iszlám világgal szemben, miközben csak egyetlen ország.

2) Tehát a Izraellel az összevetés különösebben nem hoz megdöbbentő eredményt.

3) Aztán, ha Dawkins kitweetelte volna, abból semmi nem következett volna.

4) Abból, hogy nem tweetelte ki, meg pláne nem következik semmi. Dawkins nem tweetelte ki a hinduk, buddhisták, konfuciánusok, keresztények, eszkimók, mongolok, indiánok és még ezer vallás és népcsoport Nobel-díját sem. 

Az ember csak néz, hogy Norman honnan a fenéből jött ezzel a zsidó témával. Honnan rángatta ezt elő?! Hogyan számít bármit is az iszlám világra és a Nobel-díjra nézvést, hogy mi van a zsidókkal?! Nem tudok másra gondolni, mint azt, hogy Norman az átvezetést, amely egyébként is egy logikai bukfencen alapul, mivel a zsidó és az iszlám vallás között az pont különbség, hogy a zsidó az egy nép is, szóval ezzel a nyakatekert, hülye átvezetéssel zsidózni akart egyet. Neki a zsidózáshoz annyi is elég, hogy azt hiszi, Dawkins nem tweetelte volna ki a zsidókról szóló adatot, ha mondjuk Izraelnek jóval kevesebb Nobel-díja lenne. Ilyen hajmeresztő baromsággal hogy jöhet valaki egy publicisztikában?! 

Számomra egyébként ismerős a dolog, mert majd mindegyik iszlámkritikus cikkemnél jön egy kommentelő, hogy bezzeg a zsidókat nem kritizáljuk. A zsidó népet nem is. A zsidó vallást viszont igen. Mivel ateisták vagyunk, nem cionisták. Ez, azaz a tények az antiszemita kommentelőt nem érdeklik. Normant pedig szintén nem érdekli, hogy Dawkins tweetje tényszerűen semmiféle logikai kapcsolatban nincs a zsidókkal.

Norman cikkének többi része gyerekes, hangulatkeltő hülyeség, kritikára sem érdemes. És igen, az eset tanulsága, vannak hülye ateisták is.

A előzményekből:
Kezdetben volt az Univerzum teremtése.
Ez sokak rosszallását kiváltotta, s elterjedt vélemény szerint nem tartozott a legjobb húzások közé.
Sok faj úgy véli, hogy a teremtésért valamifajta isten volna okolható, ám a Viltvodle VI jatravartidjai arra a nézetre hajlanak, hogy a Mindenség valójában a Nagy Zöld Trüsszentő orrlikából esett ki eredetileg.

Douglas Adams: Vendéglő a világ végén, 1. fejezet.

A földi emberek számára ezt a szent igazságot a nagy és bölcs gondolkodó, Douglas Adams fedezte fel. Írása mély benyomást ébresztett bennem, és alaposabb kutatásokba kezdtem, amely megalapozta bennem azt a hitet, melynek csíráját ez az elragadó könyv hintette el.
A jatravartidok ősi, szent kultúrájukban olyan bölcsességeket halmoztak fel, melyeknek ősi tiszta forrása az emberiség számára az életet enyhítő vizet hozta el. A jatravartid az Mindenség legősibb kultúrája, egyes jelek szerint maga a Nagy Trüsszentő teremtette őket, és ok voltak az eredeti, kijelölt népe istennek. Tanúbizonyságuk, tiszta és eredeti forrásból fakad, legvénebb énekeseik a teremtés lecsendülő akkordjait szívükbe fogadva hozzák el műveikben számunkra a szent aktus üdvözítő igazságát.
Mi emberek, csak leborulhatunk a jatravartidok ősi bölcsessége előtt, amelyhez képest pár ezer vagy legfeljebb millió éves pályafutásunk csak múló allergiás roham. Anyagias, rohanó életünkben egyszerűen nem vagyunk képesek eljutni az igazsághoz, melyhez a kő nyugalma, a fű lassú növése szükségeltetik. Röpke száz évünkkel töredékét halmozhatjuk csupán fel annak a tapasztalatnak, melyet egy milliárd éves lény magába szívhat élete során. Méter per szekundomos rohanó haladásunkban észre se vesszük azon alapvető, mély mozzanatokat, melyet egy jatravartid éves pillantása felmér. Izgatott rohanásunk tűzként emészti fel a valódi bölcsesség eszméléseit. Szívünk egy hertz körüli pulzálása nem fogadhatja magában azon égi érzéseket, melyet egy jatravartid kőnyugalma magába fogad.
Csak tanulhatunk ezen mennyei nyugalommal megáldott társadalomtól, ahol idegen fogalom a megfutamodás, a lerohanás, a láz, a lob a féktelenség, ahol eonokban mérik a boldog napokat és ahol az örökkévalóság hat át minden évszakos mozzanatot. Ebben a társadalomban az értékek valóban megőrződnek, a dolgok felett nem rohan el az idő, a felejtés nem temeti el a múltat, mindennek hűen őrződik meg a nyoma, és a lelkekben örökké él. A Viltvodle világa az a mennyország, amely az emberek szívében mindig is élt. Ez a vágy a teremtés ősi nyoma bennünk, melytől nem tudunk elszakadni, akárhogy is igyekszenek is sátáni villámos erők ettől eltéríteni minket.
Jertek hát feleim és egy boldog trüsszentéssel tisztuljatok meg! Jertek, tűzzétek ki mellényzsebetekbe a tisztaság fehér zsebkendőjét, és egyesüljetek velünk boldog tüsszentéssel már ezen a világon! A Viltvodle paradicsomát itt a Földön is megteremthetjük magunknak. Szőjünk zsebkendőanyagot, hímezzük ki fehér tisztaságát szívünk díszeivel, jelképéül annak, hogy a Nagy Trüsszentő tanának megvilágosodásában részesülünk.
A Nagy Zöld Trüsszentő nem látható isten, nem mérhető a Föld egyetlen állatistenéhez, mindegyiküknél nagyobb és hatalmasabb, és legfőképpen, mindegyiknél zöldebb!
Korunkban, a környezeti katasztrófák rémei közepette, az ózonlyuk recsegőn fenyegető hasogatása hallatára az emberi szívekhez mi sem áll közelebb, mint a természet védelme. A zöld szín jelképezi ezt, és ennek a színnek a milliárdos nyugalma minket is eltölt, próbáljuk ki, menjünk a természetbe, hemperedjünk meg a harsogó fűben, a susogó lombokkal simogassák lelkünket! Mindig tartsuk a szívünkben: A Nagy Zöld Trüsszentőnél nincs sem nagyobb, sem zöldebb, sem trüsszentőbb. Ez a trüsszentizmus szentháromsága: nagyság, zöldség és trüsszentés.
A trüsszentés, az inger, amely mindegyikünkben benne van, legyen az fehér, fekete, sárga, vagy vörös, legyen férfi vagy no. A piszoktól való megszabadulás vágya, amely fékezhetetlen, elemi erővel tör fel mélyünkből, és elemi erővel szabadít meg bennünket a gonosztól. Mindenki érezte már ennek a csodának a bizsergését, mely áthat minket fejtetőtől talpunkig, mely ívben feszíti meg gerincünket és az újjászületés élményének fényével világosítja meg elménket.
A Nagy Zöld Trüsszentő csak a lelkünkben lakozik, de megjelent nekünk az ősi mesékben, a sárkányokról szóló legendákban, a Loch-Nessi szörny alakjában. Sárkányölő Szent György is vele találkozott, de az csak a keresztények rágalma, hogy megölte volna. Nem, Ő győzött, és örökkön élni fog. Nem fogjátok látni, mert most felhúzta az orrát, és láthatatlan, észrevehetetlen alakban jár köztünk, de aki elég sokáig ingatja szent ritmusokra a fejét jobbra és balra, annak talán megmutatja az alakját

Kövess hát minket, higgy nekünk, higgy a szent írásainkban, melyek több milliárd évesek, a legendákban, a Vitvode lakosainak tanúbizonyságában, csatlakozz hozzánk, és fizess nekünk sok sok adót, hogy a Nagy Zöld Trüsszentő sose szenvedjen zsebkendőhiányban, mert még a végén odatrüsszent valahova egy másik szörnyűséget.

Trüssz és egészségedre!

Friss hír az Borsonline-on az, hogy egy mélykúti férfi élettársa fejét szétzúzta ördögűzés címén. Én szokásosan ezekhez a hírekhez azt a körítést szoktam tálalni, hogy lám-lám a vallás milyen káros, hiszen ha a férfinak nem lett volna az ördögűzés a fejében, akkor valószínűleg nem veri szét a párja fejét. A hívők erre jönnek azzal a meggyőződéssel, hogy de akkor is, csak más okból. Ők biztosak benne, ők ezt hiszik. Nem a vallás a hibás, hanem a kalapács.

Én még hozzátenném, hogy hát a család a leírás szerint vallási háttérrel rendelkezik, a tett után elment a templomba imádkozni. Nehéz tehát úgy eladni a dolgot, hogy a brutális ateista férfi nagyon furfangos volt, a gyilkosság előtt hónapokig, ki tudja, évekig járt templomba, csak, hogy a végén a vallásra fogja a dolgot. 

Miután az olvasó belegondolt a halott nő tragédiájába, elidőzött azon, hogy ugye sokkal több férfi veri agyon az "asszonypajtást", mint ahány nő a férfi párját, és még ez utóbbi esetekben is legtöbbször kétségbeesett védekezésről, vagy korábbi agresszivitás miatt elkövetett meggondolatlan bosszúról van szó. De ez nem egy feminista blog, a probléma férfisoviniszta szempontja nagyon is fontos probléma, de ezen a blogon csak a vallási vonatkozással foglalkozunk.

Mindezek után egy egészen más irányban szeretném vinni az olvasó gondolatait az eset kapcsán. Korunkban a vallásokkal szemben egészséges kritikus emberek szerintem könnyedén eljutnak ahhoz a gondolathoz, hogy:

1) A vallás korunkban, és a világ felvilágosultabb részén inkább árt a társadalomnak, mint használ.

2) Ugyanakkor korábban, illetve a világ elmaradottabb részén esetleg hasznos (volt).

A 2. pont elismerését az is motiválja, hogy nehéz volna racionális magyarázatát adni a vallásnak, ha a történelem folyamán korábban is mindig csak káros lett volna. Lehet, hogy valaki a vallást olyan mémnek tekinti, amely károssága ellenére terjedt el, de szerintem sokan hajlamosak vagyunk elfogadni, hogy azért talán a történelem folyamán volt haszna. Például a kereszténység előtti Európában, a görög és római vallásnak nem voltak olyan káros hatásai, és mégiscsak társadalomformáló erők lehettek. Csak aztán a keresztény államvallással elszabadult a pokol.

És erre rímel az a gondolat, hogy talán, a vallás a népek ópiuma, amely gondolatot Marx sok empátiával fejtett ki, hiszen a szemében az elnyomott osztály tényleg szánandó volt, és ha a vallással, mint ópiummal szédítették, és szédítette magát, akkor az Marx számára valami olyasmi lehetett, amellyel részben együtt érzett. Csak ugyebár ezen változtatni akart. Így tehát sok kritika is kapcsolódik ehhez.

Alátámasztja ezt még az is, hogy a vallás korrelál a szegénységgel, műveletlenséggel, és alacsonyabb intelligenciával is. Ez egy összetett hatás-komplexum, amelynek elemzésébe most nem megyek bele. Mármint, hogy mi minek az oka.

Mégis, a vallásokkal megértő ateisták néha hangoztatnak hasonló gondolatokat ma is. Hogy rendben, mi, művelt, intelligens emberek, mi már nem hiszünk istenben, de hagyjuk már meg ezt a szegény, műveletlen, buta embereknek, ne vegyük el tőlük a játékukat!

Az ember könnyen belemegy egy ilyen összekacsintós kompromisszumba, hiszen legyezgeti a hiúságát, és nagyvonalú lehet. De ezeknél az eseteknél érdemes elgondolkodni, nem lehet, hogy ez a vallás, ez a népek ópiuma, ez a kis önbecsapós, szédítős játék, ez pont a műveletlen hülyék kezében igazán veszélyes fegyver?! Biztos, hogy pont nekik kell ezt meghagyni?! Biztos, hogy a vallást meghagynotok a hülyéknek nem kell félnetek jó lesz ?!

A filozófia hosszú, sötét teadélutánja

Az élet értelme. A köznapi filozofálgatásnak ez az egyik leggyakoribb kérdése. Ugyanakkor a szakmai filozófiában ez a kérdés nem nagyon szerepel. Talán régebben szerepeltek erről szóló értekezések, de egy olyan száz éve a szakfilozófiából ez a kérdés teljesen kiszorult.

A köznapi embert a kérdés nagyon foglalkoztatja, mintegy leglényegesebb kérdésnek szokták tartani. Olyannyira, hogy az olyan filozófiákat, amelyek nem válaszolnak meg erre a kérdésre, értéktelennek gondolják. És a tudományt is, amelynek ez a kérdés biztosan nem feladata, emiatt kárhoztatják sokan. A vallásokat pedig sokan azért éljenzik, mert választ ad erre a kérdésre. Állítólag…

Ugyanis az is megfigyelhető, hogy a kérdésről való filozofálgatás egyike azon kérdéseknek, amiben legkevésbé van konszenzus, a legterméketlenebb vitákhoz vezet. Tulajdonképpen szinte mindig bizonyos szubjektív szemléletek csapnak össze a megegyezés, vagy az eredmény leghalványabb reménye nélkül. Mert hogy a két fél szubjektív véleménye az elején is adott, és ezen túl mi más eredmény jöhetne ki ebből a vitából, mint hogy ezt ismételgetik többféle megfogalmazásban? Hiszen az egész szubjektív.

De mielőtt előre szaladnánk, elkezdeném az értekezésem azon fonalát, amit terveztem. Ez pedig egy kicsit a szakfilozófia felé mozdul el, de azért közérthető maradok. Célom az, hogy a közembernek érthetőbben, érdekesebben mondjam el a szakfilozófia egy eredményeit ezzel kapcsolatban.

Van annak egy bizonyos oka, hogy a filozófiában az elmúlt száz évben ez a kérdés már nem igazán kerül megvitatásra. És ez nem az, hogy a tudomány, vagy a filozófia ne akarna minden fontos kérdést megválaszolni, hanem majd kiderül, hogy mi.

Nyelvi elemzés

Az elmúlt száz évben az un. nyelvi fordulat után az analitikus filozófia lett a domináns irányzat. Ennek pedig az az alapvető módszere, hogy mielőtt egy kérdésre választ adna, megvizsgálja a kérdés jelentését. Ez egy elég esszerű, természetes dolognak tűnik, mert hiszen az semmire sem jó, ha egy kérdés helyett egy másik kérdésre válaszolnánk. Továbbá az analitikus filozófia úgymond „rájött” arra, hogy bizonyos esetekben a kérdés rosszul van megfogalmazva, értelmetlen, álkérdés. Hiába látszik első ránézésre értelmesnek, valójában nem az. Még akkor is, ha „mindenki érzi”, hogy az. Esetleg van valami a kérdés „mögött”, de ha ezt azonosítjuk, akkor az egy egészen más kérdést jelent, amelyet egészen máshogy kellene megfogalmazni.

Nos tehát vizsgáljuk meg, mit is jelent az, hogy „az élet értelme?”. A kifejezésből úgy tűnik, hogy a kérdező feltételezi, hogy az életnek van egy bizonyos értelme. Ez pedig azonosítható valahogy. Az első kérdés ezzel kapcsolatban az, hogy hogyan? Mi a kritériuma annak, hogy valami az élet értelme lehessen? Avagy máshogy megközelítve a kérdést, mit is ért a kérdező valaminek az „értelme” alatt? Avagy még máshogy megközelítve, ha valaki választ ad erre a kérdésre, akkor a kérdező miképpen fogja megvizsgálni, hogy ez a válasz helyes-e? Van-e valami elképzelése arról, hogy ezt hogyan ellenőrizze? Tudja-e előre, hogy hogyan döntse el, hogy a válasz elfogadható-e?

Megjegyezném, hogy ezek a kérdések összefüggenek, azaz az, hogy mit jelent a kérdés, és az, hogy miképpen ellenőrizzük a válaszokat, az egymástól függ. Erre a logikai pozitivizmus mutatott rá, ez a szavak jelentésének verifikációs megközelítése. De hogy hogyan függ egymástól, és miért, arra itt most nem térek ki.

Térjünk vissza a kérdésre! Tehát első probléma, hogy nagyon bizonytalan az, hogy mit is jelent az, hogy „valaminek ez és ez az értelme”. Így ha valaki választ ad a kérdésre, akkor nem vagyunk felkészülve arra, hogy miképp kezeljük a válaszokat. Emiatt ezt is mindenki szubjektíven közelíti meg. Van olyan válasz, amely tetszik neki, és van, amely nem. Csak így végül is ugyebár egészen más kérdésre fog választ kapni, nevezetesen nem arra, hogy mi az élet értelme, hanem arra, hogy mi tetszik neki.

A problematika „lényegéhez” jutunk akkor, ha felismerjük, hogy valójában csak ennyi lehetséges, és több nem. Csak azt tudjuk megmondani, hogy „x értelme y számára z”. Meg tudjuk mondani, hogy mondjuk „Zoli számára az egyetem értelme a bulik” vagy „János számára az egyetem értelme a tanulás” vagy „Gábor számára az egyetem lényege a diploma”. Ezeket is csak egy nagyfokú egyszerűsítéssel mondhatjuk, hiszen Zoli számára is lehet fontos a tanulás, és János számára sem biztos, hogy lényegtelenek a bulik. De ettől eltekintve választ tudunk erre a specifikus kérdésre, ha a legfontosabb dologként értelmezzük a kérdést. A választ abból tudjuk megállapítani, ahogy Zoli, Gábor, János beszél és viselkedik. Az "értelme" szó jelentése itt olyasmi, hogy "fontos számára", "ez a célja számára", "ez a jelentősége neki".

Tehát azt még közelítően értelmezni tudjuk, hogy valakinek valaminek mi az értelme, azaz számára mi a legfontosabb abban a dologban. Csakhogy ez egy reláció, két dolog közötti kapcsolat, és szubjektivitáson alapul.

Olyasmit is lehet értelmezni, hogy „Mi xy számára az élet értelme?” Ezt egy még nagyobb fokú egyszerűsítést eltekintve adott esetben megállapítható lehet. Itt ugye a sok fontos dologból még nehezebb kiválasztani a legfontosabbat. Az egyetemhez képest az élet nagy, és nem feltétlenül csak egy fontos dolog van benne, vagy nem feltétlenül van benne legfontosabb. Legtöbb esetben legalábbis több nagy motiváció is megállapítható. De az is lehet, hogy egyáltalán nincs ilyen. Az illető ember nagyon lazán, eklektikusan viselkedik.

Mérő László "Az érzelmek logikája" című könyvben ezt úgy fogalmazza meg, hogy az embereknek általában van egy boldogság-portfoliója, és nem egyvalamiből nyerik a boldogságukat, hanem sok forrása van, ezen források ráadásul helyettesíthetőek lehetnek, és az élet folyamán változhatnak. Mérő példája az, hogy például egy szakítás folyamán változik az élet értelme. Nyilván a szerelemből táplálkozó boldogságot az illető legalább ideiglenesen mással pótolja. Tehát megváltoznak számára a prioritások, megváltozik számára "az élet értelme".

Na most mindebből hogyan jutunk el a „Mi az élet értelme?” kérdésig? Véleményem szerint nem tudunk eljutni. Azokból az információkból, hogy „Mi XY számára az élet értelme” nem lehet eljutni oda, hogy „Mi az élet értelme”. A személytől való függés nem hagyható el. Az első két dolog közötti reláció, a második egy olyan konstans, ahol a személytől való függés már nincs meg. Ha egyszer az élet értelme egy olyan dolog, ami a személytől függ, akkor nincs értelme a személytől elvonatkoztatva az élet értelméről beszélni.

Egy lépés volna az élet objektív értelme felé, ha a sok ember felfogásában meglehetősen nagy korreláció, interszubjektivitás mutatkozna. Ilyenkor lehet arról beszélni, hogy „többségében az emberek számára az élet értelme ez és ez”. Valamennyire lehet is ilyen nagy, és népszerű motivációs célokat találni: boldogság, szeretet, szerelem, élvezet, érdekesség, jólét, utódnemzés. Ezek többnyire biológiai származásunkból adódnak. Az evolúcióból következik, hogy egy tartósan fennmaradó faj számára fontos, hogy jólétben éljen és szaporodjon. Ha ez nem volna az emberek többségének fontos, valószínűleg kihaltunk volna. De amikor az emberek az élet objektív értelmét kérdezik, akkor aligha elégednek meg azzal, hogy az evolúcióban a túlélés feltétele bizonyos célokat elég erősen kijelöl a fajok számára.

Tehát az, hogy „az emberek többsége számára ez az élet értelme”, még mindig távol áll attól, hogy „ez az élet értelme”. Az előbbi csupán egy bizonyos, interszubjektív, nem egészen véletlen egybeesés a szubjektív felfogások között. Az utóbbi egy objektív tulajdonságra utal. Valami olyasmire akar utalni, hogy az életnek objektíven van egy megállapítható tulajdonsága, az értelme. Ez pedig függetlenül az emberek szubjektív felfogásától egy rögzített valami lenne. Ami tehát nem csak közvélemény-kutatással, hanem valamilyen az életet, az Univerzumot, vagy bármi más rajtunk kívül eső dolgot vizsgáló módszerrel is vizsgálandó. Ez az állítás azt mondaná, hogy azon túl, hogy számunkra van az életnek értelme, van az életnek (vagy valami más tőlünk független dolognak) ettől logikailag függetlenül egy bizonyos értelme, ami az Univerzum egészének megfigyelésével, mérésével, és gondolkodással objektíven igazolható kellene, hogy legyen, akárcsak az Univerzum kora, mérete, és hasonló objektív tulajdonságai.

Na most ez utóbbi egy olyan dolog, ami abszolút eredménytelen, senki nem adott meg egy ilyen értelmezést, és nem tudta igazolni, hogy az életnek objektíven van értelme. Eleddig mindenki az élet szubjektív értelmét vizsgálta, azaz azt,hogy bizonyos emberek számára mi az, vagy az emberek összességében van-e valami közös. Eleddig mindig összekeverték ezt a szubjektív kérdést az objektív kérdéssel.

Ennek a fejezetnek a végén még újra felsorolom a teljesen szubjektívtől az objektívig tartó állításokat, figyeljük meg, ahogy egyre kevésbé határozható meg az állítás igazsága és értelme:

1. Szubjektív egyedi állítás: "János számára az egyetem célja a tanulás." Ez egész jellemzően igaz  lehet.
2. Interszubjektív, egyedi állítás: "Mindenki számára az egyetem célja a tanulás." Ez már legfeljebb csak kivételekkel igaz.
3. Interszubjektív, általános állítás: "Mindenki számára az élet célja a tanulás." Ez már megközelítően sem igaz.
4. Objektív, általános állítás: "Az élet célja a tanulás." Ez már értelmetlen.

Miközben persze az egy szimpatikus gondolat lenne, hogy az egész életünkben tanuljunk. 1-4-ig két irányban is van egy általánosítás: az első, hogy a sok cél közül kiemelünk egyet, és általánosan a célnak tekintjük, a második, hogy a sok ember között próbálunk meg általánosítani. Az első is problémás, a második pedig már teljesen értelmetlen dolog.

Az emberek mégis elégedetlenek...

Nos valahogy az emberek számára mégsem megnyugtató ez a dolog, talán ezért is keverik össze a két kérdést. Valamiért az embereknek az nem elég, ha számukra, és csak számukra van az életnek értelme. Miért? Mert várnak egy megerősítést, hogy ez nem csupán szubjektív érzésük, hanem van valami több ebben. Úgy tűnik, az emberek nem elég individualisták, nem elég határozottak. Nem elég az nekik, hogy „Márpedig nekem ez és ez a fontos az életben, és ennek abszolút elég indoka az, hogy azért, mert én úgy érzem”. Pedig hát ha megnézzük, akkor abszolút elég indoka. Az embereknek valójában nem kellene, hogy annál többre legyen szükségük, mint hogy legyenek érzéseik, értékrendjük, szubjektív céljaik, ami szerint élnek, cselekednek, döntenek az életben. Valami ilyen szubjektív cél kell az emberek többségének, mert az akkor érzi beteljesedve az életét. De azt igazán nem értem, hogy miért kell az, hogy ezt objektívnek hazudjuk, ha egyszer nem az? Miért kell ez az embereknek? Nem elég az, hogy „nekem ez, és csak azért, mert így érzem?”. Egyetlen indoknak elégtelen okot tudok elképzelni: ezek az emberek önbizalomhiányban szenvednek. Szükségük van külső megerősítésre.

Tulajdonképpen nem is látom, hogy mi volna a jó abban, hogyha az életnek volna egy objektív célja. Ez az objektív cél úgyis egy másik kérdés volna. Az objektív és a szubjektív cél két független dolog volna, és semmi nem garantálná, hogy egybeessen. Mondjuk ha az objektív cél az volna, hogy mindenkinek minél több bélyeget kell összegyűjtenie, nekem pedig semmi kedvem ehhez, az miért jó? Konfliktusokhoz, rossz érzéshez, kognitív disszonanciához vezetne. Oda lenne az ember szabadsága, színessége. A kötelesség kifejezetten unalmas, egysíkú, és erőltetett volna. Kifejezetten rossz volna szerintem. Tehát nagyon is jól van ez így, hogy az életnek csak szubjektív értelme van, de azt szabadon választhatjuk, és különféleképpen is szoktuk megválasztani.

Összefoglalva: Az élet objektív értelme helyett a szubjektív értelmet érdemes, mint kérdést feltenni. A kettőt összekeverni nem helyes. A szubjektív értelem megkeresése azonban nem a világ megismerését jelenti, hanem csupán önmagunk megismerése kell hozzá. Nem tudományos, nem filozófiai, még csak nem is különösebben pszichológiai tudományos kérdés, mert nem egy általános kérdés, hanem egyedi kérdés. Csupán annak a kérdése, hogy az érzelmeinket őszintén meghallgassuk, és elfogadjuk. Elfogadjuk azt, hogy bizonyos módon érzünk, bizonyos módon értékeljük a dolgokat, ezek bizonyos célokat jelentenek, ez így jó nekünk, ennél többre pedig nincs is szükségünk. Ehhez nem kell tudós pszichológus, ehhez még gyakorló pszichológus sem kell, ezt mindenki józan paraszti észből meg tudja oldani magának. Merjük bátran felismerni és követni ezt a szubjektív értelmet, és ezáltal beteljesíteni az életünket! Természetesen ez sem kötelező, ha valaki úgy érzi, hogy nem kell beteljesítenie az életét, akkor nem kell… Ez esetben az egész kérdéskörnek számára semmi jelentősége. De ha úgy érzi, és ez a többség, hogy kell, akkor ez a válasz kielégítő: szabad lények vagyunk, az univerzum nem „ír elő” ebben semmit nekünk, éljünk tehát ezzel a szabadsággal!

Mérő László így fogalmazza ezt meg "Az érzelmek logikája" c. könyvben a 302. oldalon:

"Alap- és kognitív érzelmeinknek önmagukban ugyanúgy nincs semmi értelmük, mint ahogy magának az életnek sincs azon kívül, hogy ha jól működik, akkor jelen lesz a következő generációban is. A biológia pusztán csak erről szól. Mi emberek azonban szelffel rendelkező lények vagyunk, és ezért létrehozhatunk olyan evolúciós folyamatokat is, amelyek már nem darwiniak. Így nemcsak érzelmeinknek adhatunk értelmet, hanem az életünknek is. Mindenki a saját szelfje alapján, amit hite, érdeklődése, habitusa, családja, nemzetisége és még sok minden más határoz meg. Mindenki összeállíthatja a neki leginkább megfelelő boldogságportfoliót."

Az életnek tehát nincs értelme, de az emberek általában jó, ha adnak neki értelmet, ráadásul nem is egyfélét, hanem diverzifikáltat. Ezt viszont szabadon tehetik meg.

Individuális szabadság

A különböző vallások fel szokták vetni, hogy az életnek ha nem is objektív, de egy kitüntettet „felsőbb hatalom” szempontjából van egy egyetemes értelme. Itt most a játék kedvéért tegyük fel, hogy valamiért egy ilyen „felsőbb hatalom” létezésében hinnék, akár, mert igazolás nélkül elfogadnám, azaz hívő természetű volnék, akár azért, mert volna egy ilyen igazolás. Elsőnek is ez ugye nem jelentené azt, hogy ezen „felsőbb hatalomnak” vannak a mi életünk értelmére vonatkozó elgondolásai. Lehet, hogy olyan céllal hozott minket létre, hogy az a mi életünk irányára nem határoz meg semmit. Például az Univerzumot nem az emberekért hozta létre, hanem a Szaturnusz gyűrűjéért. Vagy szeret szórakozni, és ennek megfelelően bármiféle emberi élet bármiféle célból alkalmas lehet a szórakoztatására, legyen az a mi szempontunkból „jó”, vagy „gonosz”. Isten szórakozhat ugyanannyira az élet rossz dolgain, ahogy mi is sokszor tragikus, kriminális, horrorisztikus filmeket nézünk, könyveket olvasunk. Nem mondható, hogy az író létéből következik az, hogy csak egyféle könyvet írhat.

Ha pedig istennek vannak kifejezett elvárásai, akkor sem biztos, hogy számunkra egyértelmű, hogy mi az. Nem tudhatjuk, nem-e kifejezetten sátáni természetű, vagy valami egészen más dolgok fontosak neki, mint amivel a kereszténység traktál minket. Semmi garancia, és semmi érv nem szól amellett, hogy ennek az istennek „jónak”, szeretőnek kell lennie, vagy hogy azt akarja tőlünk, hogy mi azok legyünk. Erről a vallások is mást és mást írnak, bár sok közös van bennük, mert hát végül is valójában mind közösségi érdekeket fogalmaz meg, valójában a vallásoknak társadalomirányítói szerepe volt a történelemben: nem isten céljait fogalmazzák meg, hanem a hatalom céljait. De még így is különféle dolgokat írnak arról, hogy isten miféle életet vár el tőlünk, és miért.

Ha pedig meg is egyeznénk abban, hogy isten van, akar tőlünk valamit, és egy elég határozott, egyértelmű irányultságot akar tőlünk, az miért volna meghatározó nekem? Ez kb. annyira fontos számomra, mint a munkahelyemen a főnököm céljai. Lehet, hogy igazodok hozzájuk, de ettől még nem lesznek az én céljaim. Számomra alapvetően az a fontos, ami magam számára fontos. Mások véleménye nekem csak annyiban fontos, amennyiben szociális lény vagyok, és amennyiben ezen más emberek nekem fontosak. Ha valamiért fontos valakinek az elismerése, akkor persze fontos lesz az is, hogy mit gondol fontosnak. Ha valakitől el akarok érni valamit, akkor fontos, hogy mit tart fontosnak. Ha valakit szeretek, akkor fontos, hogy mit tart fontosnak. De ha egy idegen valaki azzal jön, vagy azt írja nekem, vagy azt írják nekem, hogy fontosnak tartja, hogy az én életemben én erre és erre törekedjek, akkor az engem ugyan nem sokat érdekelne, mert ő maga nem fontos nekem. Persze, ha szép szeme, és izgalmas dekoltázsa van, az más.:)

Márpedig azon túl, hogy nem hiszek istenben, ha hinnék is, nem biztos, hogy ismerném közelebbről olyannyira, hogy fontos legyen nekem. Ha nem személyes ismerősöm, csak tudok róla, akkor egy idegen nekem. Miért lenne fontos nekem az, hogy egy idegen mit vár tőlem? Nos persze akkor igen, ha akarok tőle valamit, vagy ha hatalmas, és számomra fontos dologban az. Nyilván, ha isten előír valamit, aztán büntetést és jutalmat ad érte, akkor érdemes lehet követni az utasításokat. Ha ad ilyeneket elég pontosan leírt módon. Ez esetben lehet, hogy követném, de nem fogadnám el, hogy ez az élet értelme.

Semmi garancia nincs arra sem, hogy ha isten létezne, és ha ismerném, akkor szimpatikus lenne számomra. Ha pedig nem szimpatikus, akkor mit érdekel, hogy mit akar tőlem? Ha ellenszenves, egyenesen az ellenkezőjére sarkalhat. Ekkor az én életem értelme inkább ellentétes volna azzal, amit isten akar tőlem. Persze csak amennyiben megengedi. Ha kényszerít, akkor lásd fentebb.

De hát mindettől távol állok, és szerintem még a vallásosak nagy része is távol áll. Ezen az úton végig mindenről meg kellene győződjek: Isten létezéséről, hogy akar tőlünk valamit, hogy azt az egy bizonyos dolgot akarja, amit feltételezek, és végül, hogy hatalma legyen valami számomra fontos dologban, vagy pedig közelről kellene ismernem, és szeressem őt. Mindettől abszolút messze vagyok, sok más embertársam istennél jóval nagyobb befolyással van arra, hogy mi az én életem értelme a magam számára. És leginkább azért állok távol ettől, mert nem hiszek istenben.

A hívők egyik leggyakoribb érve, hogy isten nélkül nincs etika. Ennek egy gyakori formája, hogy ha isten halott (Nietzsche), akkor mindent szabad. Ahogy sokszor leírtam, ez eleve nem érv isten mellett, másrészt ezt a szabadságot érdemes pozitívan felfogni. De mégis, sok embernek praktikusan fontos, hogy az etikáját valamire alapozza. Amellett is sokszor síkra szálltam, hogy az etika szubjektív, és emiatt relatív. Ha tehát ezek után az etika alapjairól van szó, akkor az nyilván nem lehet teljesen objektív alapú. Pontosabban lehetnek objektív elemek a konstrukcióban, de nyilván nem lehet mindenkire kötelező érvényű. Ugyanakkor, ha csak egy teljesen önkényes, szubjektív etikát mutatnék be, akkor az meg kevés lenne, kivétel talán, ha olyan művészi színvonalon tenném, amely magával ragadó. Ezt pedig még ha képes is lennék rá, most nem fogom megkísérelni. Amit viszont meg fogok kísérelni, az egy olyan etika bemutatását, amely felhasznál bizonyos tudományos alapokat, amely sok ateistának véleményem szerint megfelelő lehet, és amelynek alapjai vannak olyan erősek, hogy ha nem is kötelező érvényűek, de erős vázát képezzék egy ateista életnek.

Úgy látom, hogy a legtöbb ateista elfogadja az evolúció elméletét, ateizmusában ez egy méltó módon fontos téma, gondolkodásának ez méltó módon egy fontos központi mintája. Azt is gondolom, hogy ha az ateistákat megkérdeznék az erkölcsről, akkor a legtöbbjük valami olyasmit mondana, hogy a homo sapiens faj, amely szociális lény és társadalmakban él rendelkezik egy bizonyos természetes erkölccsel, amelynek nem véletlenül része bizonyos fokú szolidaritás, altruizmus, a magántulajdon, az élet védelme, és ennek megfelelően a lopás, a gyilkosság és azok az alap értékek, amelyek például az Emberi Jogok Egyetemes Nyilatkozatában, és jóval kevésbé a keresztény tízparancsolatban, mint ahogy azt a keresztények hangoztatni szokták.

Tehát az ateisták nagy része az erkölcs kérdésére azt mondhatja, hogy van egy természetes erkölcs, amelyről nagy konszenzus is van, és evolúciós alapjai is vannak. A buta hívő persze azzal jönne, hogy hát evolúciós alapon az emberi élet célja a minél több szex, minél több élvezet, a vetélytársak meggyilkolászása, a javak elrablása lenne, semmi több. Ez éppen csak azt nem veszi figyelembe, hogy a homo sapiens társas lény, és ennek értelmében a szex és élvezet rendben van, de bizonyos korlátokkal, a közösségen belüli gyilkolászás pedig nem annyira. A szex területén eléggé ingadozik az erkölcsi határ, a gyilkolászás területén már szorosabb, a magántulajdon védelménél van talán a legnagyobb konszenzus.
Mindezt szépen el lehet magyarázni a buta hívőnek, de ennél én egy kicsit többet szeretnék kihozni a dologból, pontosabban majdnem ilyen alapokról indulnék ki, csak egy kicsit még konkretizálnám az összefüggéseket, és hozzáadnék egy nagyon fontos, abszolút empirikus és tudományos elméletet: a flow elméletet.

A flow elmélet szerint a boldogsághoz tulajdonképpen az kell, hogy az ember a sikerekben és a kihívásokban arányos egyensúlyt érjen el. (A fenti képen szerintem a "lehetőség" szó megtévesztő, a "kihívás" szó illene oda.) A túl nehéz, kockázatos dolgok azért nem jók, mert túl ritkán van siker, a túl könnyű dolgok viszont nem adnak elég megelégedést. Ez a flow elmélet leegyszerűsített változata, és az én gondolatmenetemhez csak ez kell. Csíkszentmihályi MIhály, aki a flow elméletet kitalálta, és aki számos publikációban, nagyon alaposan kidolgozott kísérletekben igazolta, továbbá részletesen kidolgozta, tudtommal nem alkalmazta az etikában. Talán azért nem, mert ez inkább filozófiai, mint tudományos kiterjesztés, és sokat kellene azon dolgozni, hogy a flow elméletet mint etikát is kidolgozza az ember, és olyan empirikus hátteret tegyen mögé, amely eléggé tudományossá teszi.

Ahogy leírtam, itt egyébként is problémába ütközne, mert nem mondhatjuk, hogy ez az etika mindenkinél működik, hiszen tény, hogy vannak betörők, tolvajok és csalók. Egy flow alapú etika tehát nem lehetne tökéletesen megfelelő tudományos leíró elmélet. Illetve ehhez meg kellene tudni magyarázni és jósolni, hogy akik eltérnek, és mégis betörők és csalók lesznek, azok miért teszik ezt. Lehet, hogy még ez is lehetséges volna, de aztán ezt még tesztelni is kellene, hát elég nagy kihívás.

De a flow etika lehet normatív etika, amely a flow igazolt elméletén alapul, és ajánlást tesz mindenkinek, amely ajánlást aztán az emberek vagy elfogadják, vagy nem. Ilyen értelemben azonban az etika nem tudomány, hanem filozófia. Ilyen értelemben fogom most leírni, mire gondolok.

Vegyünk például egy betörőt! Ha nincs isten, nincs pokol, nincs mennyország, akkor ugyebár "miért legyek tisztességes, kiterítenek úgyis?" alapon egy betörő gondolhatja azt, miért ne törjön be lakásokba. "Miért ne legyek tisztességes? Kiterítenek úgyis."  rész költőien jól hangzik, és valamifajta emelkedett gondolatnak is, de azért nem túl hatásos a betörők visszatartásában. MI jön még itt számításba? Az evolúció szempontjából az, hogy valamiből meg kell élni. Az említett társadalmi szempontokból pedig az, hogy a betörőket azért időnként elkapják, és lecsukják.

De ha az ateista csak azért követi a törvényt, mert túl jó a bűnüldözési ráta, akkor az még sok hívő szemében túl gyenge. És bár ez az álláspont is tartható logikailag, de a másik gyengéje az, hogy a bűnüldözési ráta nem olyan jó. Betörőnek lenni a "megéri" határán mozog. Egy kicsit függ attól, hogy az ember milyen szükségben van, és milyen ügyesen csinálja. De ahogy említettem, a törvények és bűnüldözés mellett is jó lenne, ha egy ateistának több alapja volna arra, hogy ne legyen betörő.

Miért nem vagyok én betörő? Vagy miért nem lopok? Vagy miért nem csalok adót? Kérdeztem én is magamat sok-sok évvel ezelőtt. És sokáig csak az volt a válaszom, hogy a törvény miatt, meg így neveltek, valahogy nem az én életstílusom. De ez nem volt számomra teljesen megnyugtató. Bár egyébként már abba az irányba tartunk, ahova ki szeretnék lyukadni.

Tulajdonképpen azzal az intelligenciával, amellyel valaki például mesterséges intelligencia kutató, azzal az intelligenciával lehet hacker is. Rabolhatnék bankot elektronikusan. Miért nem teszem? A válasz a flow elméletben van. 

Térjünk vissza a betörésre, mert az eléggé kontrasztos dolog. Én azért nem vagyok betörő, mert tényleg nem az én stílusom. No de mit jelent ez? Azt jelenti, hogy a betöréshez tényleg nem kell az az ész, amely a mesterséges intelligencia kutatáshoz kell. Tehát nem a megfelelő kihívás. Ráadásul ez pont egy olyan dolog, hogy amellett, hogy nem nagy kihívás, még kudarcélmény is van, mivel azért a bűnüldözés mégiscsak működik. A betörést nem lehet olyan okosan csinálni, hogy ne lenne a lebukásnak kockázata, és ne fordulna elő kudarcélmény.

Most jöhet valaki azzal, hogy de, hogyne, milyen érdekes kihívás a betörés. Ja, ha sosem csináltuk, akkor egyszer igen. Még kétszer is, háromszor is, talán még tizedik alkalommal is van némi bizsergés benne. De aztán már igazán rutinmunka, és a heti rutin azért már nem érdekes, nem kihívás. A "vajon elkapnak-e" izgalmán kívül a betörés igazán unalmas munka.

Ehhez hozzá jön még a tevékenységen kívül a környezet is. A betörő ismerősei, barátai, a "munkatársai" is olyan emberek, hogy hát hogy finoman fejezzem ki magam, nem túl jó a munkaköri légkör. Nem igazán nekem való. Egy betörőnek nem csak a munkája nem elég jó kihívás, hanem a munkaköri beszélgetések sem igazán emelkedettek. És hát azért ez is szerepet játszik a flow elmélet szerint a boldogsághoz. Összefoglalva és tömören: én azért nem vagyok betörő, mert hihetetlenül boldogtalan lennék, még akkor is, ha sikeres betörő lennék. 

És ez nem csak rám érvényes, hanem minden olyan emberre, aki tehetségesebb annál, semmint, hogy a betörés neki jó kihívás volna. Nagyon sok ember tud sokkal jobbat a betörésnél, és ezért jobb, ha nem a betörést választja. Tehát a hagyományos válasz helyett: "jajj, de buta ez a betörő, hát nem tudja, hogy a betörés erkölcstelen?", azt mondhatjuk, hogy "jajj, de buta ez a betörő, hát nem tudja, hogy a betöréssel nem lesz igazán boldog?". Persze ezt nem kötelező elfogadni, egy ateistának sem kötelező elfogadni, csak a flow elmélet miatt valószínűleg nem lesz boldog. Az meg azért komoly motiváció. És itt volna az a pont, ahol egy komoly tudományos kutatásnak konkrétan fel kéne mérnie, hogy ha betörőknek komolyabb kihívást és fejlődést biztosító lehetőségeket adnak, akkor boldogabbak lesznek-e. És ezt nehéz lekísérletezni, de meg kéne csinálni.

És aztán ha tovább megyünk, nekem az adócsalás is azért nem különösen opció, mert meg tudok én élni adócsalás nélkül is, és ez is kihívás. Ezt ahhoz tudnám hasonlítani, hogy miért nem csalok mondjuk sakkban, vagy góban. Persze, lehet úgy is nyerni, hogy amikor a másik nem néz oda, leveszem a bástyáját. De nem tenném meg. Akkor sem, ha totál nulla lenne a lebukás kockázata. Azt sem tenném meg, hogy mondjuk kimegyek vécére, és ott számítógéptől kérek lépés-tippet, amivel nem lehet lebukni, legfeljebb világbajnoki döntő szintjén. De nem teszem meg, mert akiket meg tudok verni, azokat csalás nélkül is, akiket meg nem, hát azokat csalással sem tudom igazából megverni. Az "igazából" itt azt jelenti, hogy én tudnám, hogy nem a magam tehetsége okán vertem meg őket. Tehát a siker az nem siker.

Jöhetne valaki azzal, hogy a csalás kitalálása és véghezvitele a kihívás, de a legtöbb esetben a csalás egészen egyszerű dolog. A barátomat átverni sakkban igazán nem kíván valami zseniális teljesítményt. Las Vegasban pókerben nyerni, vagy számítógéppel bankot hackelni, vagy a sakkvilágbajnokságon nyerni, az már talán igen. De a sakkvilágbajnokságot csalással megnyerni nem jelent akkor a teljesítményt, mint csalás nélkül nyerni. Aki tehát oda jut, hogy játszhat egy világbajnoki döntőt, annak ez nem igazán jó kihívás. Lehet, hogy egy-egy sakkozó mégis megpróbálja, lehet, hogy volt valaki, aki csalással nyert, de hogy utána boldog nem volt, az szinte biztos. A flow elmélet miatt tudjuk, hogy nem nagyon lehetett boldog.

És akkor itt már eljutottunk ahhoz a kérdéshez, amelyre azt mondtam, hogy túlmutat a normatív etikán. Akik mégsem követik ezt az ajánlást, azok miért? Egy csaló sakkvilágbajnok valószínűleg azért, mert nem gondolt eléggé bele, hogy nem lesz a csalással boldog. Ő valószínűleg normálisan felfogná azt, amit itt leírtam, valahol biztosan tudja is, de valami rövid zár miatt belemegy. Lehet, hogy a pénz miatt, azt gondolja, azzal csak boldog lesz. Pedig ahhoz képest, hogy valaki sakkvilágbajnok, a csalással megszerzett pénz igazán semmi.

Az egyszerű betörők pedig bizonyára nem is gondolják meg ezt, nem tudják, hogy nem lesznek boldogok, nem tudják, miért nem boldogok. Nem gondolnak bele, nehezen is értenék meg, ha elmagyaráznánk nekik ezt a flow etikát. Vannak közülük sokan, akik megélhetnének tisztességesen is, de például a sok pénzről azt hiszik, hogy majd boldogít. Ne pufogtassunk lapos közhelyeket, a sok, kiérdemelt pénz az eléggé boldogíthat.

No tehát sok betörő nyilván azt hiszi, sokkal több pénzt fog szerezni, sokkal jobban fogja boldogítani, mint ahogy az valójában van. Sok betörő nyilván nem látja át ennek a flow etikának az összefüggéseit. Sok betörő pedig hát nem volna képes tisztességesen a tehetségéből megélni, mert nincs neki. Még odáig sem jutott el a kihívásokban, hogy valamiben tehetséges lenne. De számára az is jó kihívés lenne, hogy egyáltalán eljusson idáig.

Itt pedig elérkeztünk az elméletem egy másik vetületéhez. Ugyanis azt mondhatjuk, hogy az embereknél mindig vissza lehet menni oda, hogy vannak bizonyos alap vágyaik, érzelmeik, céljaik, késztetéseik, amik elfogadhatóak: se nem jók, se nem rosszak. Például egy tolvajnak is vannak olyan késztetései, céljai, vágyai, amelyek rendben vannak: az, hogy szeretne jól élni. Tehát a tolvajnál is le lehet bontani a dolgot olyan, szintre, ahol még rendben vannak a dolgok, és rá lehet mutatni arra, hogy bizonyos döntéseknél távlatilag kicsúszott a dolog a kezéből. És ennek a vége boldogtalanság. Amelyet ismétlem, lehet választani, csak hát az embereknél elég nyomós motiváció szokott lenni, és tudatosan nem szokták választani.

Ha minden ember okos volna egy bizonyos szintig, akkor a társadalom egyrészt megvédene a lehetőségeit a többségnek a vágyai normális kibontakoztatásához, másrészt minden ember találna is normális lehetőséget a vágyai kibontakoztatásához. Talán nem volnának tolvajok, gyilkosok, diktátorok, ha megértenék, hogy hosszú távon nem ez a boldogságuk útja, Ha felfognák a flow elméletet.

A gond persze az, hogy vannak buta emberek, és így azok a rövidlátó utakat választják, a tolvajlást, a gyilkosságot, a csalást, az elnyomást és a vallást. Ezzel maguknak is rosszat téve végső soron. Elméletem azt mondja, hogy nincsenek alapvetően rossz emberek, csak buták. Ez persze nem jelenti azt, hogy minden ember jónak születik. Ez a rousseau-i, romantikus elképzelés kicsit naiv. Minden ember valamilyennek születik, és lehetne belőle "jó", ha okos volna. Sajnos persze nem minden ember okos, és bizonyos mértékig ez lehet genetikus is. Tehát nem igaz, hogy az embereket, ha a természetbe kitennék, akkor jók lennének, nem igaz, hogy a rossz embereket csak a társadalom teszi azzá. Vannak bután született emberek, vannak rossz társadalmi befolyások, vannak pozitív társadalmi befolyások is.

Végül, a vallás, mint a nép ópiuma maga is egy ilyen buta választás eredménye. A hívő emberek a kihívások leküzdése helyett egy istent választottak maguknak, ezzel elkerültek bizonyos kihívásokat. Például mások választanak meg nekik sok életcélt, mások választanak nekik erkölcsöt. Sok tekintetben pedig a dolgok igazi megismerése és magyarázata helyett mások adnak nekik álmagyarázatokat. Ezen kihívások nélkül is limitált az emberi élet. A nagy átlag szintjén ez a boldogságban még nem mutatkozik meg, mert bőven van még más kihívás is az életben. De bizonyos egyéneknek, akik eme kihívásokat már leküzdötték, az ateizmus szabadsága jelentheti a következő lépcsőfokot. Valószínűleg ezért a jóléti társadalmak azok, ahol az ateizmus leginkább terjed. És persze más okokból is, amelyek már nem tartoznak ehhez a cikkhez.

Zárásként még annyit, hogy a flow mechanizmusa nem csak egy természetes erkölcs kialakítására ad lehetőséget, hanem elmondható, hogy evolúciós alapon teljesen érthető a kialakulása. Az a faj, amelynek motivációi között szerepel az, hogy akkor legyen boldog, ha folyamatos kihívásoknak tud megfelelni, nyilván hihetetlen szelekciós előnyt szerez azokkal szemben, akikben nincs ilyen drive. Emiatt "másztunk mi le a fáról". Az is érthető, hogy az "evolúció beszabályozta", hogy az irreális célok nem teljesítése boldogtalanságot okozzon, hiszen egy fajnak szelekciósan nagyon hátrányos lenne, ha az egyedei irreális dolgok álmodozásával töltenék az életüket. Nincs tehát rejtély, nincs szükség istenre a flow működéséhez sem.

Irodalom: Csíkszentmihályi Mihály: "Flow - Az áramlat, A tökéletes élmény pszichológiája", Akadémiai Kiadó, 2004.

Ebben a posztban János evangéliumáról és a hitről lesz szó. Ez az evangélium a szinoptikusokkal szemben célzottan a hitről szól, így remekül példázza az azzal kapcsolatos problémákat. Márk evangéliumának az elején a hegyi beszédet olvashatjuk, amely ugyan teljesen zavaros, erkölcsi követelmények tekintetében önellentmondásos, praktikus életvezetési tanácsként használhatatlan, de legalább létezik, és ha mást nem is tesz, de a látszatát fenntartja annak, hogy Jézusnak van valamiféle mondandója a számunkra.

Jánosnál viszont semmi ilyesmiről nincs szó. Jézus nemigen beszél másról, mint arról, hogy ő azonos az Atyával, ő az Atyában van, az Atya őbenne, és mindenkinek az a legfőbb feladata, hogy ezt elhiggye neki. Eszébe jut ugyan a szeretet, de ez igencsak a szöveg vége felé történik, és mintegy mellesleg dobja oda a hallgatóságnak (13, 31.).

A fő érték itt a hit. El kell hinnünk Jézusnak, hogy ő azonos az Atyával. Jézus tanítása mindösszesen ennyi, és nem több. És ez a sovány információ harminc sűrű oldalon keresztül ismétlődik anélkül, hogy bármiféle fogalmazásbeli változatosság színesítené azt. Ezen az egyszerű kijelentésen viszont igencsak sok múlik: ezen áll vagy bukik ugyanis az üdvösségünk, vagyis az egész, az idő végtelenségébe nyúló létünk. Jézus itt csakis a hithez, és nem máshoz köti mennybéli előmenetelünket: 3, 18.; 3, 36.; 5, 24.; 6, 40.; 6, 47; 6, 54; 8, 24,; 10, 36-28; 11, 25. Jézus tehát eléggé erőteljesen sulykolja ezt a parancsot ahhoz, hogy lássuk: a hit központi jelentőségű ebben az evangéliumban. A hitnek ezzel a különösen üres és semmitmondó verklijével kapcsolatban viszont felmerül néhány probléma, nézzük ezeket sorban.

Mindenekelőtt ki kell fejeznünk, mennyire kiábrándító az egész szöveg. Jézus üzenete az az egyetlenegy mondat, hogy ő azonos az Atyával. Nos, tanításnak, útmutatásnak ez bizony igencsak kevés. A mondanivaló teljes hiányát érezzük, Jézus egy kényszerbeteg groteszk megszállottságával ismételgeti örökké ugyanazt a szánalmas mondatfoszlányt; az olvasó már az első oldalakon elborzad a monotóniától és a lelki sivárságtól, a derű, a stílus, az érvelés teljes hiányától. A János evangéliumában szereplő Jézus a világirodalom legunalmasabb, legszellemtelenebb figurája De ettől eltekintve, még ha el is hisszük, hogy Jézus azonos Istennel, mit változtat az a mi életünkön? Hogyan tovább? Mit kezdjünk ezzel, mit kezdjünk magunkkal azután, hogy elékezdünk hinni benne?

Másodszor nem világos az, hogy ha Isten a mi teremtő Atyánk, és Jézus azonos vele, mi közünk nekünk ehhez. Ha ez így van, miért nem elég, hogy így van, miért nem tudnak nélkülünk létezni és tevékenykedni, miért olyan fontos nekik a mi hitünk? Ha Jézus megvált minket, akkor miért kell ehhez a mi elismerésünk? Ha egyszer a megváltás megtörtént, akkor annak egy objektív esemény jellegével kell bírnia, amihez viszont nincs szükség semmiféle hitre. Egy megtörtént esemény létét és hatékonyságát ugyan mennyiben befolyásolja az, hogy hisznek-e benne?

Harmadszor pedig az is elgondolkodtató, hogy Jézus ennyire agresszívan és rögeszmeszerűen ismételgeti a hitről szóló tételét. Az a gyanúnk támad, hogy valami nincs rendben a hittel. Az ember akkor bizonygat valamit ennyire, ha az kevéssé hihető, ha nem szól mellette semmi, esetleg ha maga sem hisz benne, és ő maga is azok közé tartozik, akiket szeretne meggyőzni az igazáról. Ahol a hit ennyire nagy küzdelmet kíván és ennyire az elhatározáson és az akaraton múlik, a jutalma pedig annyira extrém, mint az örök élet, ott bizony valami deficit sejthető a hit tárgyával kapcsolatban.

És lám, a szövegből világosan kiderül, hogy valóban ez a helyzet. Jézusnak ugyanis nem csupán a mi kételyeinket nem sikerül eloszlatnia, de a saját közvetlen környezetében élőket sem igen tudja a saját pártjára állítani. Talán éppen ebből a frusztrációból származik a dühe. Amikor a zsidó írástudókkal vitatkozik, sértettségének teljes keserűségével zúdítja rájuk a haragját:

23. És monda nékik: Ti innét alól valók vagytok, én onnét felül való vagyok; ti e világból valók vagytok, én nem vagyok e világból való.

24. Azért mondám néktek, hogy a ti bűneitekben haltok meg: mert ha nem hiszitek, hogy én vagyok, meghaltok a ti bűneitekben.

Fura itt az, ahogy Jézus szembeállítja magát a zsidó férfiakkal: egy ilyen szembeállítás lehetősége ugyanis azt sejteti, hogy talán mégsincs akkora különbség, és a felek valahogy mégiscsak ugyanannak a mérlegnek a serpenyőibe tehetők. Egy igazi Isten leállna vitatkozni a teremtényeivel, hogy saját istenségét bizonygassa? Nem, ezt még egy félisten, pl. Akhilleusz sem tette volna meg, a különbségnek annyira nyilvánvalónak kellene lennie. Jézus egy sértett ember, aki a saját frusztrációját a végtelenségig növesztett egójával próbálja kompenzálni. Tele van indulattal, nyoma sincs benne az isteni felsőbbrendűség nyugalmának. De nézzük tovább:

42. Monda ezért nékik Jézus: Ha az Isten volna az Atyátok, szeretnétek engem: mert én az Istentől származtam és jöttem; mert nem is magamtól jöttem, hanem ő küldött engem. (…)

44. Ti az ördög atyától valók vagytok, és a ti atyátok kívánságait akarjátok teljesíteni. Az emberölő volt kezdettől fogva, és nem állott meg az igazságban, mert nincsen ő benne igazság. Mikor hazugságot szól, a sajátjából szól; mert hazug és hazugság atyja.

Ez a szakasz végképp zavarba ejthet minket.  Tehát Jézus Istentől való, a zsidók pedig az ördögtől. Mit jelenthet ez? Létezik külön két teremtő erő, amely egyensúlyban áll egymással? Istennek talán mégsem olyan nagy a hatalma, hogy az egész világot átfogja? Erre a szakaszra rímel egyébként a következő passzus a jó pásztor példázatából: De ti nem hisztek, mert ti nem az én juhaim közül valók vagytok. (20, 26.) Akkor vajon kinek a juhai a többiek, kérdezhetjük megdöbbenve. Hát Isten nem az összes ember teremtője? Ahogy a juhnyájaknak több különböző pásztoruk van, úgy az emberek is több teremtő hatalma alá tartoznak?

Azt kell mondanunk, hogy Jézus hitető ereje bizony igencsak alacsony szinten áll. Nem képes meggyőzni a hallgatóságát semmiről, mivel képtelen érvelni, és írástudatlan emberként a szónoklattanhoz sem ért semmit, így nem tudja érzékletes szóképekkel felékesíteni a beszédeit, sem frappáns retorikai formákba önteni azokat (amilyen pl. a mindig hatásosnak tűnő chiazmus). Pedig tanulni már akkor is lett volna kitől. Jézus viszont nem tanult; semmi sincs belőle Arisztotelész éles eszéből és fogalmiságából, vagy pl. Platón költői fantáziájából. 

Jézusnak egyetlen sajátos, de nagyon fals leleménye van, amivel megpróbál súlyt adni a szavainak. Szerinte azért kellene neki hinnünk, mert ő kijelenti önmagát, vagy esetleg valaki más jelenti ki őt. Ez a meglepő fordulat többször megismétlődik a szövegben, íme néhány példa.

És bizonyságot tőn János, mondván: Láttam a Lelket leszállani az égből, mint egy galambot, és megnyugovék ő rajta. (1, 32.)

A ki az ő bizonyságtételét befogadja, az megpecsételte, hogy az Isten igaz. (3, 33.)

Felele Jézus és monda nékik: Ha magam teszek is bizonyságot magamról, az én bizonyságtételem igaz; mert tudom honnan jöttem és hová megyek; ti pedig nem tudjátok honnan jövök és hová megyek. (8, 14.)

Akad szöveghely, ahol egy picit bonyolultabb a dolog: Ha én teszek bizonyságot magamról, az én bizonyságtételem nem igaz. 5, 31. Vagyis az Atya az, aki bizonyságot tesz jézusról, az Atya bizonyságtételét viszont mi más, mint Jézus bizonyságtétele közvetíti nekünk.

Mint látható, a meggyőzés mechanizmusa körkörös: azt, hogy Jézus Istennel azonos, őtőle magától tudjuk. Itt a kijelentés megtételének aktusa és személye az, ami szavatol a kijelentés tartalmáért, és a tartalom az, ami autoritással látja el a kijelentés megtételének ágensét. Miért vagyok én Istennel azonos? Mert én mondom, és mivel én Isten vagyok, igazat mondok, amikor a saját istenségemről nyilatkozom. Nem meglepő tehát, hogy ez a stratégia már a közvetlen ismerősök számára sem bizonyult működőképesnek. Talán az sem véletlen, hogy Jézus nem lett védőügyvéd, és hogy kereszten végezte.

Mindezek fényében egyáltalán nem világos, vajon miért olyan nagy érték, miért erény a hit, és miért is kell egyáltalán hozzá kötni bármiféle jutalmat, és miért kell a hitet megkövetelni bárkitől.

"A pokolba vezető út jó szándékkal van kikövezve..."

Nos, az irodalomtörténet leghülyébb idézete után jöjjön a zenetörténeti megfelelője! A Beatlestől az  "All you need is love", azaz, "csak szeretetre van szükség", vagy "csak szeretetre van szükséged". A Beatles-dal kicsit a "személyes megváltásról" szól, nem a társadalom jobbításáról, azonban van ilyen is benne, és szokták ilyen értelemben idézni. Ezen nézet szerint a társadalmunk legnagyobb hiányossága az, hogy kevés benne a szeretet. És ez a nézet markánsan keresztényi, illetve a keresztény nézet ezzel megegyezik. Ha "mindenki sokkal inkább szeretne mindenkit, akkor minden sokkal jobb lenne". Persze, a keresztények szerint nem csak itt a Földön, de azért erről is szó van. Ma a keresztény egyházak semmiképpen nem engedhetik meg maguknak, hogy a szeretetet csak túlvilági szempontnak értelmezzék, és azt mondják, az egyházuk tulajdonképpen a Földön haszontalan. Miközben persze eléggé az.

Van azonban egy közmondás is, amely szerint "a pokolba vezető út jó szándékkal van kikövezve", ez a közmondás jelzi, hogy a köztudatban az is benne van, hogy a jó szándék nem minden, és ennek értelmében a szeretet sem lehet olyan mindenható megoldás. A következőkben azt fogom leírni, hogy szerintem ez a közmondás a közvélemény józanabb megnyilvánulása, és az első bevett nézet igen naiv. A világnak pedig nem több szeretetre, hanem több bölcsességre van szüksége.

Nos először is, tulajdonképpen képtelenség az, hogy az emberek egymás iránti szeretetét jelentősen megnöveljük. Az emberek nem mindenkit szeretnek, néhány embert pedig egyenesen utálnak. Sokszor joggal, azaz az emberek többsége egyetértene velük. Legtöbbször pedig szubjektív okokból. Legtöbbször, ha valaki nem szeret valakit, akkor a mögött az van, hogy valóban nem nagyon illenek össze ezek az emberek. Nem nagyon látom annak reális módját, hogy eme emberekre egymás jézusi szeretetét erőltessük rá. Ugyan minek? Ugyan mit jelentene ez a szeretet? Egy tartalmatlan, üres dolog volna. Névleg mondhatnák, hogy szeretik egymást, de mi értelme ennek, ha amúgy semmi közük egymáshoz? Ha egyszer az a másik teljesen idegen tőlem, ha egyszer minden, amit ő szeret idegen nekem, akkor ugyan mit jelentene az, hogy én őt szeretem? Talán azt, hogy a jellememet, karakteremet eldobtam, és elkezdtem szeretni azokat a jellemvonásokat, amiket ő testesít meg, azokat a nézeteket, amelyeket ő képvisel, azokat a dolgokat, amiket ő szeret? Mire volna jó ez?

A szeretet ugyanis nem egy misztikus, mindentől független érzés, hanem alapja van jellemünkben, szervesen kapcsolódik más dolgokhoz, összetett dolog. Valakinek az utálata, az az ő jellemvonásainak, nézeteinek, tulajdonságainak a utálata - már, ha van alapja. Nem lehet megváltoztatni ezt az utálatot szeretetté, anélkül, hogy az illető embert ne változtatnánk meg. A jellemünkhöz, a karakterünkhöz elengedhetetlen dolog az, hogy csak bizonyos dolgokat szeretünk, másokat nem, és bizonyos dolgokat utálunk.

Persze azt mondhatná valaki, hogy ha Józsi utálja Jánost, akkor változzon meg, és szeresse meg Jánost. Azaz mondjuk kezdje meg szeretni János bizonyos dolgait. Példáéul, ha János Fradi drukker, Józsi meg Újpest drukker, akkor mondhatjuk, hogy hát János szeresse meg az Újpestet. No de ugyan minek? És egyébként is, ha János Újpest drukkerré válna, akkor utálná Pétert, aki Fradi drukker. Ha pedig mindenki Újpest drukker lenne, akkor hát mi maradna a Fradinak? No és mi értelme a drukkolásnak?

Persze a foci drukkolásra lehet azt mondani, hogy ne utálják egymást, de sok esetben az utálatnak fontos funkciója van. Miért ne vetnénk meg a betörőt, a csalót, a pedofilt, a kéjgyilkost, a tömeggyilkost, a terroristát? Sőt, ha nem utálnánk őket, akkor a világ nem rosszabb lenne?! Persze lehet azt mondani, hogy ha mindezek az emberek is mindenkit szeretnének, akkor nem követnék el tetteiket. De amíg ez nem történik meg, addig ugye "átmenetileg" helyes őket utálni?!

De tegyük fel, hogy csodálatos módon emberek tömegei kezdenék szeretni egymást. Mondjuk Józsi elkezdi szeretni Jánost, a palesztinok a zsidókat, a zsidók a palesztinokat, stb. Talán segítene ez a helyzeten egy kicsit, mert Józsi nem veszekedne annyit Jánossal. De nem biztos. Talán a palesztin kérdés egy kicsit reménytelibb volna, de közel sem oldaná meg. A palesztin kérdésben nem az utálat a döntő probléma, hanem a gazdasági problémák és a politikai felek butasága. Lehet, hogy a Hamasz kevesebb utálattal nem gyilkolna annyi zsidót, és lehet, hogy a zsidók kevesebb utálattal nem gyilkolnának annyi palesztint. De a helyzet igazából azért nem oldódik meg, mert nem sikerül megoldást találni, méghozzá a felek butasága miatt. Még az is lehet, hogy egy-két kérdést megoldanának, de nagyon sok új probléma merülne fel, az emberi butaság miatt. Nem lenne például megoldva az afrikai éhezés, mert az nem a gyűlölet miatt van. Ugyanúgy lennének gondatlan balesetek, katasztrófák, stb. Lehet, hogy Józsi és János nem veszekedne haragból, de lehet, hogy Józsi Jánosnak valami károsat tenne butaságból.

Ha választani kell, én inkább választanám a bölcs és korrekt Jánost, aki nem szeret, mint a buta Jánost, aki szeret, de butasága miatt sokkal több gondot okoz nekem.

A szeretet bölcsesség nélkül nem sokat ér

Bölcsesség alatt pedig okosságot, intelligenciát, tudást értek. Ha valaki szeret valakit, és okos, akkor persze valószínűleg jót tesz neki, és valószínűleg nem okoz neki kárt. Persze ha a másik buta, akkor lehet, hogy mégis úgy sül el a dolog. Most nézzük meg, hogy ha valaki valakit nem szeret, de bölcs, akkor ez mit eredményez? Valószínűleg korrekt egymás mellett élést. Lehet, hogy nem eredményez olyan sok jó dolgot, mint az okos és szerető viszony, de annyi kárt biztos nem, mint a buta és szerető viszony.

Például János és Józsi jól meglehetnek egymás mellett, ha nem buták, hanem bölcsen viselkednek: például ha nem is szeretik egymást, utálni nem szükséges, tolerálják, hogy más csapatnak drukkolnak, nem viszik el végletekig a dolgot, hanem mint egy érdekes játékként fogják fel a drukkolást. Viszont, ha Józsi és János Újpest drukkerek, és jó barátok, attól még butaságból tehetnek rosszat egymásnak, például Józsi lehet, hogy elissza János pénzét, amit a focijegy megvételére adott. És akkor lehet, hogy János továbbra is szereti, de ettől még a pénz nem lesz meg, és Józsi végül meghal alkoholizmusban.

Mert az emberek utálatának fontos társadalmi jelző szerepe van. Az, hogy a betörőt, terroristát utáljuk, az a bűnüldözésen túl fontos szerepet tölt be a társadalomban. És ha nem volnának betörők és terroristák, mert mindenki mindenkit szeretne, még akkor is fontos szerepet tölt be a harag, az utálat. még mindig lennének, akik butaságból tennének rosszat: alkoholisták, vagy egy hidat hibásan megtervező mérnök, és hasonlók. Nem csak a gonosztevőket kell a társadalomban megvetni, de a nagyon butákat, a nagyon lustákat, és másokat is. A szeretettől nem lennének egy csapásra tökéletesek az emberek.  Fontos hibáik lennének, a hibákat pedig a társadalomnak vissza kell jeleznie az egyénnek.

Azt mondom tehát, hogy a bölcsesség sokkal fontosabb a szeretetnél. Bölcs módon lehet, hogy a palesztinok nem szeretnék a zsidókat, de kölcsönös érdekeik szerint bölcsen megegyeznének, hiszen csak így jöhet el igazán fejlődés abba a régióba. A palesztin kérdés mindkét népet visszaveti a fejlődésben. Bölcs módon Józsi és János, ha nem is szeretik egymást, de korrekt módon élhetnének egymás mellett, ami sokkal jobb, mint ha buták lennének, és szeretnék egymást, és emellett gondatlan károkat okoznának egymásnak. Az emberek gondjainak alapja nem a rossz alapérzelmeik, hanem azoknak rossz kifejtése, ami butaságból ered.

Az ideális állapot pedig az lenne, ha mindenki nagyon bölcs lenne, és sokan sokakat szeretnének, de persze azokat, akik nagyon hidegen hagyják őket, minek is szeretnék? Ennél ideálisabb helyzetet nem tudok elképzelni.

Persze lehet erre azt mondani, hogy mindez csak egy felvilágosodásbeli, naiv elképzelés. Szokásos ez a reakció. Ez ellenérvnek csak akkor volna jó, ha a bölcsességet, mint mindenható dolgot mutatnám be. De ez túlzás, ezt én nem mondom. Természetesen a bölcsesség sem old meg mindent. Lehet, hogy sok gondatlanságból elkövetett balesetet megold, lehet, hogy sok politikai problémát megoldana, de persze lennének természeti katasztrófák, és nem lenne minden tökéletes. Még a bölcsességtől sem. De sokkal-sokkal jobb lenne a világ.

Iskolázottság és társadalmi jólét

Azt szokták mondani, hogy a felvilágosodás óta az általános iskolázottság Európában szinte 100%-os, sokan tanulnak, sokan sokat tudnak, és még sem lett jobb a világ. Azt mondom erre, hogy de jobb lett. Inkább élnék a mostani Európában, mint mondjuk a 18. századi Európában. A naiv szentimentalizmus, és a nosztalgia hülyeség. A nosztalgia naivitását jól példázza a "Minuit a Paris" c. Woody Allen film.

Természetesen az analfabetizmus megszűnése, a kötelező iskolázottság még a bölcsesség igen kis foka. Az igazi javulás akkor következne be, ha mindenki művelt lenne a tudományokban, ismerné önmagát, ismerné a pszichológia tanulságait, értené, hogy hogy működik a világ, mik az összefüggések, minek mi a következménye. Ha mindenki olyan okos lenne, hogy becsületes módon tudna boldogulni, és tudná is ezt választani a becstelen mód helyett.

Persze szükség van okos, és még okosabb emberekre is, mindig vannak munkák, amelyeket a kevésbé okosaknak kell elvégezni, mivel az okosak nem hajlandóak. Egy kis gazdasági probléma lenne abból, hogy nem lennének takarítónők. De lennének helyette robotok. A sok okos embert persze el kellene tudni helyezni, de a sok kreatív ember a szolgáltatásokban, művészetekben, tudományokban el is tudna helyezkedni, és megteremtenék egymásnak a szolgáltatás igényét is. Mindez némi átalakulással jár, és persze olyan feszültségekkel is, amely a történelem során minden fejlődés velejárója volt. De előbb-utóbb jobb lesz, ha sikerül a "társadalom átlag IQ szintjét megemelni" (ami egy önellentmondás, de mindenki érti, mire gondolok:). Mindez persze egy kurta utópia, és nincs eléggé kifejtve, de ez a cikk nem erről szól, tehát itt le is zárom.

"De a jó és gonosz tudásának fájáról, arról ne egyél; mert a mely napon ejéndel arról, bizony meghalsz." I. Móz. 2:17

Nem tudom, miért akarnak ezek tanítani, különösen hittant, amely ugyebár az etika alternatívája akar lenni, amikor a keresztény hibbanttan szerint a tudás, különösen az erkölcsi tudás a sátántól való, és maga az eredendő főbűn.

Nos, de a minap egy érdekes anyagra bukkantam a neten, valaki összeszedte az egyházi iskolák működéséről szóló eltérő törvény- és rendeletrészleteket, nagyon pontos hivatkozásokkal. Az első pár pontot ellenőriztem, és hiteles, ha valaki nem bízik meg a szövegben, nyugodtan ellenőrizze, és értesítsen, ha mégsem stimmel valami!

"Nkt. 31.§ (2):Az egyházi fenntartású iskolák működésének legfontosabb eltérő szabályai:
· Az egyházi intézmények vallási tekintetben elkötelezetten működhetnek, ezért előírhatják a szóban forgó vallás, világnézet elfogadását, és azt felvételi eljárásban érvényesíthetik.
· Nem kell alkalmazni a tanulók felvételével kapcsolatos rendelkezések közül a kötelező felvételre vonatkozó rendelkezéseket, az osztály-, csoportlétszámokra vonatkozó rendelkezéseket a maximális létszámra vonatkozó rendelkezések kivételével

Nkt. 32. § (1) Ha a nevelési-oktatási intézményt egyház tartja fenn:
· a pedagógusok és egyéb munkavállalókkal szemben világnézeti és hitéleti szempontokat érvényesíthet, alkalmazási feltételként írhat elő,
·  az intézményvezető-helyettesek megbízása során a fenntartó egyetértési jogot gyakorol,
·   a fenntartó az iskola számára előírhatja egy bizonyos kerettanterv választását és meghatározhatja az intézményben használható tankönyveket, taneszközöket,
· pedagógiai programjába beépítheti a vallási ismereteket, helyi tantervébe a hitoktatást,
·    korlátozhatja, hogy a pedagógus saját világnézete és értékrendje szerint végezze nevelőmunkáját (ld. Nkt. 63. § (1) bekezdés d),
·    SZMSZ-ében és házirendjében az egyház tanításával összefüggő viselkedési és megjelenési szabályokat, kötelességeket, jogokat és hitéleti tevékenységet írhat elő, ennek megsértése esetén a pedagógus ellen eljárás indítható,
· a hitoktatónak, hittantanárnak egyházi felsőoktatási intézményben szerzett hitoktatói, hittantanári vagy a hitélettel kapcsolatos felsőfokú képesítéssel és az illetékes egyházi hatóság megbízásával kell rendelkeznie,
· a nevelési-oktatási intézmény SZMSZ-e, házirendje, pedagógiai programja a fenntartó jóváhagyásával válik érvényessé,
·  az etika tantárgy hittan tantárggyal kiváltható, ha a hittan tantárgy tartalmazza a Nat-ban az etikára vonatkozóan meghatározott fejlesztési követelményeket és tartalmakat. "

Tehát az állam világnézetileg elkötelezett oktatást támogat az adófizetők pénzéből. Az ateisták pénzéből is. Sérül az állam világnézeti semlegességének elve, hiszen olyan törvény nincs, hogy például ateista iskolák is megtehetik ugyanezt. Ige, ha egyházi iskolákban az egyházak felé kifejezetten elfogult nézeteket taníthatnak, akkor miért ne taníthatnának ateista iskolákban antiklerikalizmust akár az objektív egyházkritikán túlmenően is?!

"33. § (1)86 Ha az egyházi köznevelési intézmény vagy a magán köznevelési intézmény fenntartója a települési önkormányzattal, az oktatásért felelős miniszterrel kötött köznevelési szerződés vagy egyoldalú nyilatkozat alapján kiegészítő támogatásra válik jogosulttá, a..."

akkor teljesítenie kell az állami iskola legtöbb dolgait. De ha jól értem, ez az a külön támogatás, amivel az egyházi iskolák többet kapnak ugyanazért, mint az állami iskolák.

"R. 28. § (3) Az egyházi fenntartású középiskola a tanulók felvételét az adott vallás, világnézet elfogadásához kötheti, és azt felvételi eljárás keretében vizsgálhatja."

A több pénzért az egyházi iskola mégis teljesíthet kevesebbet, és válogathatnak. Ez egyébként ellent mond a 33-as törvénycikkelynek.

"Ehtv. 12.§ (2) Az egyházi intézmény világnézeti szempontból elkötelezett, így a felvételnél és a foglalkoztatásra irányuló jogviszony létesítésénél a sajátos identitás megőrzéséhez szükséges feltételek határozhatók meg."

Egy másik törvény cikkelye erősíti meg, hogy az állam támogat világnézetileg elkötelezett intézményeket, és egyoldalúan támogatja őket (ateista egyház nincs, és nem is lehet), tehát borul a semlegesség elve.

1997. évi CXXIV. törvény: "6. §: Az egyházak további kiegészítő támogatásra jogosultak, amelynek alapja a közszolgáltatásokat (nevelés-oktatást) egyházi intézményben igénybe vevők száma. A kiegészítő támogatás összege meghatározásának szabályait a (3) bekezdés tartalmazza."

Megint leszögezik, hogy az egyházi iskolák a normatív támogatáson felül is kapnak pénzt. Tehát az ateisták adójából többet fizetnek a gyerekek vallásos oktatására, mint a világi oktatásra.

"(3) Az állam és az egyházak, illetve a vallási tevékenységet végzõ más szervezetek különváltan mûködnek. Az egyházak és a vallási tevékenységet végzõ más szervezetek önállóak." Magyarország jelenleg hatályos alaptörvénye." VII. cikk

"(3) A Magyar Köztársaságban az egyház az államtól elválasztva működik." Magyarország Alkotmánya, 58. cikk

Magyarország jelenleg érvényes alaptörvénye, és korábbi alkotmánya, valamint számos még korábbi alkotmány magában foglalja az állam és egyház szétválasztásának elvét. A Magyarországon ma érvényes törvények, rendelkezések és gyakorlat azonban ellent mond ennek az elvnek, és ezért alkotmányellenes. Emiatt mi, az állam és egyház szétválasztásának, a szekuláritás elvét valló hívők és nem hívők követeljük, hogy ezt az alkotmányellenes állapotot a magyar parlament szüntesse meg. A követeléseinket az alábbi pontokban foglaljuk össze.

Kérek minden olyan olvasót, aki ezekkel az elvekkel, vagy ehhez hasonló elvekkel egyetért, a 2014-es választáson vegye figyelembe, amikor szavaz! Még akkor is, ha a parlamentbe esélyes pártok közül alig támogat ebből bármelyik is igazán sok pontot.

"Monda néki Jézus: Ha tökéletes akarsz lenni, eredj, add el vagyonodat, és oszd ki a szegényeknek; és kincsed lesz mennyben; és jer és kövess engem. Az ifjú pedig e beszédet hallván, elméne megszomorodva; mert sok jószága vala. Jézus pedig monda az ő tanítványainak: Bizony mondom néktek, hogy a gazdag nehezen megy be a mennyeknek országába. Ismét mondom pedig néktek: Könnyebb a tevének a tű fokán átmenni, hogynem a gazdagnak az Isten országába bejutni." Mt. 19:21-24.

"Cselekedj úgy, hogy akaratod maximája, egyúttal mindenkor egyetemes törvényhozás elvéül szolgálhasson" Immanuel Kant: A gyakorlati ész kritikája

Történt egyszer, i.sz. 30. körül, Jeruzsálemben, egy alternatív univerzumban, egy másik téridőben, egy másik lehetséges világban, amely azonban valamennyire hasonlított a mi történelmünkhöz, hogy Jézus úgy döntött, nem szamárháton vonul be Jeruzsálembe, hanem azon a bizonyos kis tű foka nevezetű kis kapun, amely állítólag Jeruzsálem egy másik bejárata volt, és amely a bibliai mondásban szerepel.

Ebben az alternatív univerzumban azonban Jézusnak szintén szerepelt a tervében az, hogy a pénzváltók asztalait felborogassa, kiűzze őket a templomból, és zavargást csináljon, hátha végül a hatóság elkapja, és mint egyszerű lázongót keresztre feszíti, s így végül is híres ember lesz belőle.

Jézus szépen útjába is vette a templomot, oda is ért, be is ment, és azért úgy gondolta, ad egy utolsó esélyt a pénzváltóknak, elmondta a maga kis beszédét, és ebben az alternatív világban a Hegyi Beszéd helyett ez a templomi beszéd vált híressé, amely arról szólt, hogy az üdvözülés fontos feltétele, hogy akinek vagyona van, szétossza azt a szegények között, különben teve meg tú foka, meg ilyenek. 

Ebben az alternatív univerzumban azonban az a furcsaság zajlott le, hogy a pénzváltók mind meghallgatták Jézust, és mindet egytől egyig nagyon szíven is ütötte a beszéd, és mind úgy döntött, hogy meg is fogadja azt. Mindegyik pénzváltó egytől egyig kapott a pénzeszsákja után, és nyújtotta oda a másiknak. Voltak olyan pénzváltók, akik a pénzüket a klienseknek nyújtották volna, de hát a klienseknél is volt pénz, éppen azt jöttek váltani, és hát ők sem tudták elfogadni a pénzt, ők is nyújtogatták a maguk kis pénzeszsacskójukat a pénzváltók felé. Irdatlan zavar támadt, mindenki ordibált, mindenki pénzeszacskókat akart rátukmálni a másikra.

Jézus meg, aki éppen egy pénzváltó asztalon állt, mert hát oda állt fel elmondani a híres beszédét, csak pislogott, és nézett körbe, hogy micsoda galibát okozott. 

Aztán egyszer a templom egyik részében mintha megnyugodni látszottak volna a kedélyek. Kiderült, hogy a templomban tetemes mennyiségű koldus is van, akik nagy örömmel fogadták el a pénzt a gazdagoktól. A koldusok igen gyorsan nagyon jól jártak, hiszen egy főre több pénzeszacskónyi vagyon is jutott. Áldták is érte Jézust, ilyen napjuk sem volt még soha életükben. Egy csapásra mindegyik olyan dúsgazdag lett, mint előtte nem volt egyik pénzváltó sem.

De aztán a koldusok se voltak teljesen hülyék, nekik is leesett a dolog, hogy hát nagyon átverték őket, hiszen most nekik lesz lehetetlen bejutni a Mennyországba. Amikor kapcsoltak, adták volna vissza a pénzeszacskót a pénzváltóknak, de azok már nem fogadták el azt. Mondták, hogy "kérem, a pénztártól való távozás után..." és hasonlók. A koldusok nagyon begerjedtek, mi az, hogy nem reklamálhatnak, és elkezdték a pénzeszacskókkal dobálni a pénzváltókat, azok meg dühösen dobálták vissza a pénzeszacskókat. A jeruzsálemi templom egy csapásra minden idők legfurcsább csataterévé változott, ahol pénzzel dobálták egymást az ellenfelek. Hamarosan óriási zűrzavar támadt a templomban, az asztalok is elkezdtek röpülni, aztán asztallábakkal is csépelni kezdték egymást az emberek.

Jézus hamarosan kimenekült a templomból, nehogy valami baj érje, meg nehogy a nép kapcsoljon, hogy mindezért a felfordulásért ki a felelős, nehogy elkapják, és megverjék. De hiába menekült, mert hát a mi univerzumunkhoz hasonlóan, végül csak elkapták a rómaiak, és hát a Golgotán végezte a kereszten.

Jó hát, én tudom, az okoskodók jöhetnek azzal, hogy miért nem dobta el mindenki a pénzét, és hát végül is nem olyan hülyeség Jézus utópiája, a pénz nélküli társadalomról beszél, és mellékesen persze a Mennyországról és üdvözülésről. De szerintem fontos az is a tanításban, hogy a pénzt a szegényeknek kell adni. De ezen felül ugye azt nem kéne elfelejteni, hogy a társadalmunkban a pénz fontos szabályozó eszköz, és bizony nemi metaforikussággal azt is lehetne mondani, hogy bizony rendfenntartó eszköz is. Leginkább pedig a társadalmi fejlődés motivációja, amely nélkül a társadalmunk összeomlana.  Ez a szervezés és motiváció pedig felborulna akkor, ha emberek tömegei hirtelen elkezdenék osztogatni a pénzüket. Az emberek betegesnek is tartják, ha valaki tényleg azt csinálja, amit Jézus mondott.

A pénz eltörlését a kommunizmus tűzte ki célul, de hamarabb belebukott, minthogy ezt elérte volna. Jézus még a kommunistáknál is naivabb volt. Pénz nélkül ma már nincs élet, legfeljebb előre tudunk haladni, az elektronikus pénz felé, de hátra nem: nem "mászhatunk vissza a fára". Nem azért másztunk le róla.

A meditációról egy kicsit magánvéleményt fogok leírni, amely mögött azért van némi tájékozottság és sok meggondolás. A cikkben sok szubjektív szemléleti kérdés lesz, és egyáltalán nem valami olyasmi, amely minden ateistára jellemző, pláne "kötelező" lenne.

A meditáció, amelyet kipróbáltam...

Különféle könyveket olvasva, különösen Popper Péter egyik könyve alapján, kipróbáltam valamennyire a meditációt. Nem mondom, hogy sűrűn, de egy bizonyos fajta gyakorlatot elég sokszor csináltam egy ideig. Aztán egy idő után abbahagytam. Erről majd később írok.

Ez a gyakorlat annyiból állt, hogy egy csendes helyen leültem, vagy lefeküdtem, becsuktam a szemem (nem muszáj, de nekem így ment), és megpróbáltam semmire sem gondolni. Ez a meditáció hasonlít ahhoz, amit a Samadhiról olvastam, bár biztosan lesznek olyanok, akik azt mondják, nem az. És lehet, hogy van valódi különbség. Nem tudom. Mindenesetre elérni azt, hogy ne gondoljunk semmire igen nehéz. Ugyebár az embernek tódulnak be a gondolatai, egyik dologról egy másik jut az eszébe, és nehéz leállítani az agyát.

Természetesen vannak másfajta meditációk is, mint például az, hogy csak egy bizonyos pontra, egy tárgyra, egy hangra koncentrálunk, vagy egy bizonyos monoton tevékenységet végzünk, vagy dalt éneklünk, vagy a testünkre összpontosítunk, stb... És vannak mindenféle meditációk különféle szekták indiai neveivel. Ezek közül sok tekinthető  eme általam említett meditáció approximációinak. Hasonló a funkciójuk: az, hogy a szokásos agytevékenységet lecsillapítsák. A semmire sem gondolás egy jó közelítése, ha csak egyvalamire fókuszálunk, ami egyszerű. Ezt alkalmaztam is "bemelegítésnek". Hasonlóan alkalmaztam a saját testemre, például légzésemre figyelést. De azért célnak a legnagyobbat vállaltam be: a teljes semmire nem gondolást.

A képek elképzelésével az a baj, hogy pont azért veszélyes, mert lehet, hogy elkalandozunk, jót álmodozunk, de végül is elkezd járni az agyunk, és kérdéses, hogy ez is meditáció-e, de jó kikapcsolódás lehet.

Az is nehéz, hogy az ember végül is ne aludjon el, ha este csinálja. De nem kéne, mert a meditáció nem alvás (az biztos, hogy nem). Bár persze sok embernek az is hasznos volna, ha el tudna így aludni. Sok alvászavaros ember van... Sokan pont azért nem tudnak elaludni, az agyuk este kattog (erről is ír Popper), nekik még az is hasznos volna, ha meditáció közben elaludnának.

Nos visszatérve a meditációra, ezen túl azért is volt nehéz számomra ez a meditáció, mert én személy szerint ha elkezdem, van egy pont, amikor igen feszült leszek. A semmire sem gondolás valamiért igen nagy feszültséget okoz. El kell hessegetni a gondolatokat, magamra parancsolni, hogy ne gondoljak rájuk. Ami maga is egy gondolat. Azért idővel ez sikerül, de előtte van egy "inflexiós pont", amikor szinte kibírhatatlan a dolog.

Ha ezen túl jutok, akkor lecsendesedik az agyam, és megnyugodok. Ez egy nagyon jó érzés. Ilyenkor elkezd egy kicsit csiklandós, boldogságérzés nőni bennem, ami az egész gyakorlatnak a jutalma. Meg kell jegyeznem, soha semmilyen misztikus élményem nem volt sem meditáció közben, sem máskor, csak ez a boldogságérzés, amely nem teljesen kellemes, mert ennek is lehet egy kicsit idegesítő mellékzamata.

A meditáció tudományos vizsgálatáról

Több tudományos cikket is olvastam a meditáció tudományos vizsgálatáról. Elsősorban az EEG, MRI és CT vizsgálatok az elterjedtek, tehát azt nézik, hogy meditáció közben az agy mely területei milyen aktívak, milyen mintázatot mutatnak térben és időben.

Az derült ki, hogy természetesen a meditáció az agy aktivitásában változást okoz. Mert ugye a materializmus nem igaz, azért.:) Nyilván attól is függ, melyik fajta meditációról van szó. Mindenesetre ha a gondolatainkat megszüntetjük, akkor azok a nagy részek az agyban, amik ehhez kapcsolódnak, elcsitulnak. Ilyen nem csupán a nyelvi központ, hanem a téridőbeli orientációs központ is. Tehát nem csupán azok a központok csillapodnak le, amelyek azokért a gondolatokért felelősek, hanem az azzal kapcsolatos központok is, sőt, azok a központok is, amik egészen általános háttérfeldolgozást végeznek. Ennek lehet a következménye az a tudatállapot-váltás, amit érzünk. Amit elsősorban mások éreznek, mert én akkora nagy tudatállapot váltást sem éreztem., Például téren és időn kívüli érzést. De elhiszem, hogy lehet ilyen érzés.

A meditáció, különösen a másfajták azonban nem csak csökkentheti az agyaktivitást, hanem bizonyos más agyterületek aktivitását meg is növelheti. Tipikusan olyanokét, amelyek egyébként nem olyan "hangosak", és jól köthetőek a meditáció során előforduló jelenségekhez. Ilyen például a temporális lebbeny, amelyet a neurteológiai vizsgálatok spirituális élményekhez kötnek.

Az is közismert, hogy lehet mérni úgynevezett agyhullámokat (EEG), azaz bizonyos aggregált aktivitás időbeli mintázatát. Nemcsak az aktivitás változik meg, hanem ez az agyhullám-mintázat is. Ez is jelezhet tudatállapot-váltást.

Mint ismert, a meditáció tudományos vizsgálatában buddhista szerzetesek sokat segítettek. Ez rendes tőlük, és nyitottságra vall. Ugyanakkor ez kicsit fel van fújva. Azt, hogy milyen meditációs technikák működnek, és ezekkel mit lehet elérni, abban a szerzeteseknek nyilván nagy gyakorlatuk van. Olyan értelemben is fontosak a kísérlethez, hogy a sokat meditáló csoportot alkotják, melyet össze lehet hasonlítani kezdőkkel vagy nem meditálókkal. Tehát olyanok, mint például a láncdohányosok a dohányzáskutatásban.:) 

Fontos inputot adnak, hiszen a tudósoknak sok időt spórol meg az, hogy a buddhisták már összegyűjtöttek működő gyakorlatokat. Ugyanakkor a tudományos vizsgálat itt olyan magyarázatokat tud adni, olyan összefüggéseket tár fel, amelyet a buddhizmus maga nem tudna nekünk megadni. 

A meditáció lehetséges funkciói

A meditáció, különösen az a meditáció, melyet én kipróbáltam funkciója tehát valami olyasmi lehet, hogy létrehozza az agy aktivitásának csökkenését, ezáltal "pihenteti" az agyat, kikapcsolódást jelent, jó érzéseket kelt. Az agyat egyébként nem azért kell pihentetni, mint például a lábunkat sok futás után. Az agy nem úgy fárad ki, mint a vázizmok, inkább a simaizmokhoz hasonlít. De pihentetni mégis érdemes lehet.

A meditáció felfogható egy szellemi tornának is, amely a tanuláshoz hasonlóan átformálja, edzi az agyat, mint ahogy a sport átformálja, edzi a testet. Konkrétan egész biztosan erősíti az önuralmat, az önkontrollt, az akaratot, hiszen magunkra kell tudni parancsolni. A gyenge akaratú emberek tapasztalatom szerint nem jók a meditációban. A tudományos vizsgálatok némi markánsan fizikai változást is kimutattak az agy szerkezetében. De ennek lehetőségei korlátozottnak tűnnek.

Az agy kikapcsolódása nem csak az alvászavarosoknak jó, hanem szinte mindenkinek, hiszen szinte mindenkire jellemző, hogy sokszor túl sok dologgal foglalkozik, és túl sokáig. Sok mindenkire jellemző egyfajta stresszelés a stressz enyhébb értelmében, rágódás, vívódás.

Számomra a meditáció ezekből a stresszes, görcsös állapotokból való kilépés egy módja volt. Azt is megfigyeltem, hogy a meditáció közben boldogságot érzek, és ezt magam tudom előidézni. Ez a mesterséges boldogság egy idő után már nem volt az igazi.

Ugyanakkor jó hatás az, hogy az embernek van lehetősége egy kicsit irányítani azt, hogy boldogabb legyen. Jobban kézben tudja tartani a boldogságát. Azt vettem észre, hogy ez segít abban is, hogy az ember a meditáció nélkül is megtanulja a felesleges görcsöléseket elkerülni, és az élet dolgait egy olyan szemléletből nézni, ami boldogabb. Erre szokták mondani, hogy "a jelenben élni", "carpe diem", "az apróságoknak is örülni", "pozitívan felfogni a dolgokat", "meglátni mindenben a jó oldalt", vagy csak egyszerűen lazábbnak lenni.

Miért hagytam abba a meditációt?

Mint az utalásokból már kiderült, ma már nem szoktam meditálni. Az a boldogság, amelyet nyújt, számomra mesterkélt és nem olyan nagy. A hozzá vezető út túl körülményes, és nem igazán kellemes. Nem igazán szerettem azt, hogy a meditáció közepén eléggé idegesítő állapoton kell átesem. Nem arról van szó, hogy nincs akaraterőm, illetve ne tudnék egy eredményért sokat dolgozni, de ez az eredmény túl kevés volt nekem. És a dolgozás túlságosan nem kellemes, és nem a stílusom. Nem arról van szó, hogy nem szeretem a kihívásokat, de a kihívást teljesítettem. És nem biztos, hogy ha valamit elértem, azt szokásommá is teszem.

Tudom, a meditáció hívei azzal fognak jönni, hogy nem jól csináltam, nem így kell csinálni, hanem amúgy. Tudom, a kifejezett hívők azt fogják mondani, hogy ugyan már, amit én csináltam semmi, nem értem el semmit, sehol nem vagyok az igazi spiritualitáshoz, a transzcendentalitáshoz, és amit csináltam, az az igazi tudatváltás megcsúfolt kisöccse. De az a helyzet, hogy ami a tudományos kutatások során ismertté vált, amit ebből ki lehet vetíteni, az meglehetősen limitált. Nyilván vannak emberek, akik többet érnek el, mint én, de azt nem látom, hogy hol lenne itt valami merőben más dolog, merőben más élmény. Nem látom azt, hogy olyan hú de nagy dologról maradnék le, amit semmiképpen sem volna szabad kihagyni.

Időközben meditáció nélkül is kevésbé vagyok stresszes, kevésbé ragadok bele az élet strukturálásba, tervezésébe, és újra és újratervezésébe. Mostanában jobban tudok a "jelenben élni", élvezni az adott helyzetet, pillanatot, környezetet, ahol éppen vagyok. A meditáció esetleges egészségügyi előnyei sem hatnak meg annyira. Számomra túl sok felhajtás, idő, túl kevés dologért. A sportokat sokkal jobban szeretem, mert élvezem őket.

Az is nyilvánvaló, hogy akik meditálnak, azoknak azok az élmények, amelyekről szó van, sokkal értékesebbek, sokkal többet érnek, ezért csinálják. Amit magamról írtam, nem vonatkozik mindenkire. Nagyon sok ateista ember meditál, és semmi gond nincs abban, hogy meditálnak. Ez olyasmi, mint vannak, akik szeretnek síelni, mások nem. Van, akinek a síelés megtanulása, a veszélyessége megéri az élményt, van, akinek nem. Nekem a síelés megéri, a meditáció nem. Személyes dolog, szubjektív döntés, portfolio-összeállítás kérdése.

Irodalom:

1) Tracing the Synapses of Our Spirituality , Researchers Examine Relationship Between Brain and Religion By Shankar Vedantam, Washington Post

2) Meditation mapped in monks, BBC News

3)Meditation Gives Brain a Charge, By Marc Kaufman Washington Post, Monday, January 3, 2005; Page A05.

4) Susan Blackmore: Zen

Egyszer volt; hol nem, volt, volt egyszer egy tudós, Phillip, aki azzal foglalkozott, hogy virtuális világokat futtatott a számítógépén. A kutatása abból állt, hogy különböző lehetséges világokat szimulált bizonyos fizikai szabályokkal, és különböző értékeket állított be a nagy fizikai állandóknak, és arra volt kíváncsi, hogy kialakul-e a szimulált Univerzumban az élet.

A tudós munkája abból állt, hogy napközben fejlesztette a programot, elkészítette a különböző paraméter-beállításokat, kiértékelte az előző futtatásokat, éjjel pedig futott a számítógép, dolgozott, crunchingolta a numberokat, és valamikor reggel előtt kiköpte az eredményt, amelyet aztán Phillip napközben kiértékelt. Nevezetesen le kellett ellenőriznie, hogy a szimulációban kialakult-e az élet, de ez a program már gyorsan lefutott egy óra alatt, szóval ezt napközben meg tudta oldani.

Természeten Phillip hétvégén is hagyott runt a számítógépen, sőt, ilyenkor esetleg olyan szimulációt is beindított, amelynek 48 óra is kellhetett. Voltak olyan Univerzumok, amelyet tovább akart szimulálni, mert volt rá esély, hogy akár 20, 30 vagy csak 40 milliárd év alatt fejlődik ki élet benne.

Egyik álmos, kávéapasztó hajnalon Phillip éppen bebiciklizett a kutatóintézetbe, és bukósisakját lecsatolva ült volna le a számítógépéhez, amikor látja, hogy a monitor teljesen sötét. Kapcsolgatta a monitort, de hamarosan rájött, hogy hát a gép maga van kikapcsolva. "Azt a kurva istenit" gondolta magában nemes egyszerűséggel - mert a közhiedelemmel ellentétben a tudósok is káromkodnak - a teljes, odaveszett hétvégi futtatás elvesztése miatti hirtelen gerjedelmében. Mi a jó édes retek történt itt?!

Phillip azért volt ennyire mérges, mert amerikai idő szerint vasárnap éjfélkor volt cikkleadási határidő, és még kora hajnalban éppen belefért volna az, hogy a cikkét frissíti ezzel az utolsó futtatási eredménnyel. De hát most ez mind odaveszett.

Felhívta a rendszergazdát a jól ismert segélyhívó vonal számán, de a rendszergazdák azt mondták, nem történt semmi különös a hétvégén, konkrétan, nem volt áramkimaradás. nemsokára Phillip munkatársai is megérkeztek, és ő megkérdezte őket, hogy nem tudnak-e valamit. De senki nem tudott semmit. És persze péntek este senki nem kapcsolta le még véletlenül sem a gépét. Azt is elmondta mindenkinek, hogy direkt kiírta a monitorra, hogy nem szabad lekapcsolni a számítógépét, mert fut rajta a run. De hát hiába. És akárhogy is, nem volt magyarázat a rejtélyre. Phillip nem tudta elképzelni, mi történhetett.

A programhiba ki volt zárva, mert attól a gép nem kapcsolt volna ki. De a számítógépe egyértelműen áramtalanítva volt, nem is kék halál végzett vele. Az, hogy a munkatársak kapcsolták volna ki, lehetetlen volt, hiszen azok pontosan tudták, hogy a hétvégén futtatásokat hagy a gépén. És még ki is volt írva.

Aztán valamikor késő délután, majdnem dél fele jött valami szóbeszéd, hogy hát Joseph volt az, aki kikapcsolta a gépet. Megoldódott a probléma, minden meg van magyarázva, Phillip is megnyugodott.

Ácsi, álljunk csak meg! Mi az, hogy minden meg van magyarázva?! Ugye a magyarázat annyi, hogy Joseph kapcsolta ki a gépet. Ennyi a magyarázat. Ennyi a magyarázat?! Ha a kedves olvasó megdöbben ezen, akkor teljesen jogosan teszi. Ennyi nem lehet a magyarázat. Ez nem magyarázat. Teljesen jól gondolja a kedves olvasó.

De arra szeretnék rámutatni, hogy a hívők szerint valahogy így van. A hívők szerint az élővilág keletkezésére Joseph a magyarázat. Jó, speciel ezt a Josephet istennek nevezik. A hívők szerint az Univerzum keletkezésére Joseph a magyarázat. A hívők szerint az élet értelmére Joseph a magyarázat. A hívők szerint a helyes erkölcsre Joseph a magyarázat. Rendben, de who the fuck is Joseph?! Hogy lehetne magyarázat valaki valamire, ha nem tudunk róla semmit?!

Na most Joseph speciel az éjjeliőr. De miért nem tud arról, hogy nem szabad lekapcsolni a számítógépeket? kérdezheti valaki. Nos, azért, mert Josephet most vették fel, ezen a hétvégén kezdett, neki minden új, és elfelejtették, vagy lusták voltak neki elmagyarázni, vagy nem gondoltak rá, hogy elmagyarázzák, hogy ezek a flúgos tudósok, ezek hétvégén nem véletlenül hagyják bekapcsolva számítógépeiket, hanem ezek direkt hagynak rajta futtatásokat.

Rendben, de az hogy lehet, hogy Joseph nem látta a post-itot a monitoron, hogy nem szabad kikapcsolni a számítógépet? A válasz az, hogy azért, mert Joseph vak. Ő azt, hogy a számítógép fut se látta, hanem a hűtőventillátor és a hard drive zúgása alapján hallotta. No jó, de miért vesznek fel egy vak éjjeliőrt? azért, mert valaki kitalálta, hogy a sötétben úgy sem lehet látni, ellenben a vak emberek hallása sokkal élesebb, hátha lehet vakokat éjjeliőrnek alkalmazni.

Na most aki nagy geek létére beleköt a mesébe, hogy Phillip miért nem serveren futtatott, miért nem clusteren, miért nem griden és miért nem cloud computinggal az amazon serverein, annak lenyomom a Stroustrup könyvet a torkán. Nem arról van szó, hogy mindezeket nem tudom, hanem arról, hogy a tanmeséhez ennyit kellett ferdítenem. A példa pedig nem véletlenül szól Univerzumok szimulációjáról, a tanmesébe elrejtettem a valódi kérdést. És a téma kicsit kapcsolódik a finomhalngoltság kérdéséhez, amelyről már írtam.

A tanmese tanulsága pedig ez: a személy maga nem lehet magyarázat. amikor Joseph, mint személy bekerült magyarázatként a rejtélyes esemény magyarázatául, akkor marhára nem magyarázott meg semmit. Mert vannak olyan dolgok, amelyeknek személyek a magyarázatai, és vannak olyan dolgok, amelyeknek nem, de egy személy önmagában soha nem lehet magyarázat. Az, hogy Joseph kapcsolta le a gépet nem magyaráz meg semmit. Mert Joseph, mint személy sosem létezik egy bizonyos közeg nélkül, és annak a közegnek vannak fizikai törvényszerűségei, és Joseph viselkedése soha nem lehet végső magyarázat, mert Joseph viselkedését mindig a környezet, a környezet törvényei, illetve a sajátságos körülmények (új éjjeliőr, és vak), szabja meg. Ezek nélkül Joseph viselkedése érthetetlen, és Joseph nem lehet magyarázat semmire.

Joseph csak úgy lehetett  magyarázat, hogy új éjjeliőr, és az új éjjeliőrről, tudjuk, illetve megtudjuk, hogy bizonyos dolgokat még nem ismer. Joseph csak úgy lehet magyarázat, hogy tudjuk róla, hogy vak, és a vakokról általános törvényként tudjuk, hogy nem látnak. Joseph, mint magyarázat tehát soha nem elég, mindig csak bizonyos sajátságos adatok, és mindig csak bizonyos mögöttes törvények alapján fogadhatunk el egy személyt magyarázatnak. Végső magyarázatnak meg soha sem, mert a személy mögött mindig ott vannak a törvények.

Olyat ismerünk a természetben, hogy bizonyos törvények személyek nélkül magyaráznak valamit. A hegyről lezuhanó sziklatömb magyarázata a gravitáció, és nem valami személy, pláne isten, aki húzza a sziklát magához. Ezzel szemben egy személy önmagában sosem lehet magyarázat, ezt mutatja a tanmese. A Joseph név bedobása önmagában sohasem magyarázat.

Ez van, "kedves" hívók, ilyen az emberi gondolkodás. Bár egyes vallásos indíttatású emberek hajlanak arra, hogy minden mögött személyeket lássanak, de valójában a többség a személyek mögött is törvényeket keres. Van, amikor személy a magyarázat, de egy személy mindig több kérdést vet fel, mint amennyit megmagyaráz. A "végső" magyarázat csak törvény lehet, és a törvény maga az, ahol megállunk. Ezt nevezik nomologikus-deduktív megismerési vagy magyarázati modellnek. És jé, a tudomány így működik! Az egyetlen dolog, amit tehetünk, hogy több, bonyolult törvényt kevesebb, egyszerűbb törvénnyel magyarázunk. De a "végső" magyarázat mindig törvény lesz, nem személy.

Persze amikor a magyarázatokat is megpróbáljuk még egyszerűbb magyarázatokra visszavezetni, akkor itt megnyílik a végtelen regresszus előttünk. És nem vagyok olyan naiv, hogy azt mondjam, bármikor is elérünk egy olyan magyarázatot, amely már tutira végső. De elérhetünk az Univerzum egy olyan magyarázatáig, amely már egész praktikus, nett, kis modell, könnyen kezelhető, nincs benne sok paraméter. És valójában már most is rendelkezünk egy ilyen modellel. Elégedjünk meg ezzel a perspektívával, és nem kergessünk isteneket a fellegek felett!

1. Kép: Ezzel a képpel nem volt gondja sem a bigott keresztényeknek, sem a Facebooknak. A "Szárnyakat adunk vágyainak" c. postban használtam, és megosztottam a Facebookon.

2. Kép: emiatt nyomtak fel a bigott keresztények, és ezért blokkolt a Facebook. Ebben a postban használtam, és ezt osztottam meg.

Nemrég írtam egy postot, amely a szeptembertől kapható egyik ismert, és kritizált etika-könyvet figurázza ki, egy bizonyos hírt felhasználva, amelyben egy pap szinte egész biztosan szexuális jellegű "balesetet" szenved egy szexuális játék meggondolatlan használata miatt. A post maga az etika-tankönyv egyoldalúságát, agymosó jellegét, primitívségét, bugyutaságát figurázza ki, több oldalról, nem kulturálatlanul. Olyan kulturáltan, ahogy ez egy ilyen szatirikus posttól elvárható. Körbe lehet nézni ezen a blogon, itt nagyon sok mély, kulturált, népművelő, tudományos is filozófiai anyag szerepel. Doktori címem van, három idegen nyelven beszélek, olvasok, sok cikkem van igen rangos újságokban, kutató tudós vagyok, és nyilván tudományos cikkeim is vannak, de filozófiában, politikában és tudományos ismeretterjesztésben is sok cikkem jelent meg olyan újságokban, ahol nem akármiket fogadnak el. Senki nem nevezhet kulturbunkónak. Ezt csak azért hangsúlyozom, hogy ha valaki azzal jönne, hogy az egész blog értéktelen, komolytalan, színvonaltalan baromkodásokból áll. Nem, a blog nagy része nem ironikus gagekből áll.

A postban többek között a pap erkölcsének kétszínűségét, a hazugságát is célba vettem. Illusztrációképpen kereshettem volna olyan képet is, amelyik a legtöbb ember számára sokkal disznóbb és undorítóbb lett volna, mint ez, amelyiket használtam. Én kifejezetten keresgéltem az interneten képeket, úgy gondoltam, hogy egy esztétikusabb, és művészibb képet választok (ld. 2. kép fent), amely azonban illusztrálja mind a vallást, mind a szexet, mind a kétszínűséget, mind pedig konkrétan azt az aktust, amelyről a hírben szó van.

Ha az olvasó összeveti az 1. és 2. képet, akkor láthatja, hogy mindkettőn van meztelenkedés, mindkettőn van kereszt, mindkettőn a kereszt nemiszerv közelében van. Az a kis különbség, hogy az 1. képen más a nemiszerv, mint a másodikon. Az is különbség, hogy az 1. kép valamennyivel izgalmasabb pózt ábrázol, míg az első nyugodt pózt. De hát ez egy olyan különbség, amin az ember blokkolása múlhat.

A post linkjét postoltam a Hivatlanul zárt Facebook csoportra is, ahova meghívást kaptam, amely hangsúlyosan foglalkozik az etika-tanítás kritikájával, annak egyoldalúságával és mondhatni ízlésdiktatúra jellegével. Több olyan postot is felraktak, amelyek ugyanezt a könyvet kritizáltak. Az én postom ezek közül nyilván a legprovokatívabb, legradikálisabb volt.

A Hivatlanul csoportjában ezek után sokan felháborodtak. Hangsúlyoznom kell, hogy miközben volt vagy 5-6 hangos kritikus, aközben idővel akadt 3-4 olyan ember is, aki kiállt amellett, hogy az etikai és esztétikai pluralitás nevében el kell tudni viselni egy ilyen képet a keresztényeknek. Én hozzátenném, hogy különösen ama keresztényeknek, akik pont eme etikai pluralitás nevében prédikálnak.

Nemsokára törölték az oldalról a postomat. Nemsokára töröltek a csoportból. Idáig a történet azt gondolom, hogy visszás lenne, a csoport ama tagjai számára, akik nagy hanggal követelték a törlést, és az admin számára, aki végrehajtotta a törlést szerintem totálisan lejáratta a hitelességét, hiszen teljesen ama szemlélethez hasonlóan jártak el, mint amit kritizáltak: ízlés és erkölcsdiktátorok voltak, és nem csak szóban, hanem végre is hajtották. Szembe köpték azt, amiért állítólag küzdenek.

A történet ezzel részemről le is lett volna zárva, bár a Hivatlanul csoport elvben világnézetileg semleges, és bár ezzel ellent mond az a világnézeti egyoldalúság, amelynek érvényt szereztek, ezzel csupán hiteltelenné vált a szememben a csoport. Remélem, mások szemében is. De ugye az ember ne erőlködjön, hogy abba a klubba bevegyék, amelybe nagyon nem akarják bevenni. Hát ha ez egy keresztény fundamentalista irányítású csoport, akkor semmi keresnivalóm nincs ott.

Ha a történet itt zárult volna, én nem írnék erről blogpostot, nem kiabáltam volna össze a Facebookot, az internetet, mert pitiáner dolog lett volna. Annyira a Hivatlanul csoport nem fontos, hogy az ember meg akarja váltani őket. Meg is ígértem egy barátomnak, aki megkért, hogy ebből ne csináljak botrányt. Abban a tudatban ígértem meg, hogy el nem tudtam volna képzelni azt, hogy mi jön még.

Még mielőtt erre rátérnék, arra kitérek, hogy ugyanezt a cikket az ateista Facebook csoportomban is megosztottam. A Hivatlanulból oda is odajöttek emberek, és vitatkoztak. Gondolom, hogy ezen kívül sokan küldtek reklamációt a Facebooknak. Hangúlyozom, ekkor már nem én mentem a Hivatlan oldalára, hanem ők jöttek hozzánk.

Így kerülhetett arra sor, hogy a Facebook valószínűleg kapott egy csomó reklamációt bigott keresztényektől, és hát meghajlott előttük, amiben nyilván van szerepe annak, hogy a Facebook adminjainak többsége nyilván keresztény. Tehát keresztény besúgók tömege keresztény adminoknak felnyomtak engem, és hát az eredmény az lett, hogy most nem postolhatok az egész Facebookon.

Ez kérem már olyan, mint amikor a szélsőjobbos odamegy a melegfelvonuláshoz, direkt azért, hogy megbotránkozzon, majd tojással dobálja a felvonulókat. 

A post linkjét a Facebbok Ateista oldaláról is törölték, tehát a keresztények ahhoz vették a jogot, hogy mi a saját oldalunkon, kvázi én, a saját magam által összehozott oldalamon olyan képet nézegessünk, amely nekünk semennyire nem provokáló. Innen a történet olyan, mintha bemennék a templomba, és leszakítanám a falról az ikont, mivel az engem provokál.

Ismétlem, jelenleg nem postolhatok az egész Facebookon. Másik csoportban sem, másik oldalon sem, a saját falamon sem, sehol sem. Ismerőseim oldalán sem. Nem like-olhatok sehol semmit. Mivel külföldön élek, nekem a Facebook a fő kommunikációs eszköz. Ezt vették el tőlem. Ez kérem a keresztény erkölcs! 

Kösz, keresztény bigottság, kösz, keresztény gyűlölködés, kösz, keresztény üldözés! Az egész tanulsága az, hogy akik eme bigott kormány, eme bigott rendszer kritikusai, azok attól még lehetnek ugyanolyan bigottak.

Pontosan ezért, ilyenekért kell küzdeni a szekularista elvek mellett, mert ez most csak egy Facebook tiltás, de ha nem teszünk semmit, akkor ezek nem állnak meg, lesz még durvább is!

A Facebook emiatt a kép miatt is törölte ennek a postnak a megosztását, és blokkolt 3 napra. Bigottak. Kapják be!

Mérő László egész munkásságából sok mindent kritizáltam, de van egy könyve, az Érzelmek Logikája, amely egészen jó, és erről egy olyan ismertetőt írtam, ahol csak részben kritizálom. Ebben az ismertetőben egyetértően idéztem egy bekezdést, amelyet sokszor, sok helyen szoktam idézni, mert egyetértek vele, és nagyon jó megfogalmazásnak látom. Van benne továbbá egy nagyon jó elnevezés, a "boldogságportfolio", amely szerintem nagyon kifejező, szerencsés és jó elnevezés.

„Alap- és kognitív érzelmeinknek önmagukban éppúgy nincs semmi értelmük, mint ahogy magának az életnek sincs azon kívül, hogy ha jól működik, akkor jelen lesz a következő generációban is. (…) Így nem csak az érzelmeinknek adhatunk értelmet, hanem az életünknek is. Mindenki a saját szelfje alapján, amit hite, érdeklődése, habitusa, családja, nemzetisége és még sok minden más határoz meg. Mindenki összeállíthatja a neki leginkább megfelelő bolgogságportfoliót.”  302. oldal

Meg kell jegyeznem, hogy ez a gondolat a könyvben emlékeim szerint nem képez hangsúlyos témát. Tehát az Érzelmek logikáját azért nem érdemes megvenni, mert ott Mérő ezt nagyon kifejtené. Nem teszi. A könyvet a sok pszichológiai kísérlet leírásáért érdemes megvenni, és azért is, hogy kiderüljün, az érzelmi intelligencie, az EQ elég nagy humbug. De én most nem erről akarok írni, amiről írni akarok, az eme gondolat kifejtése, ahogy én értem, ahogy én gondolom. A "boldogságportfolio" kifejezés szerintem azért jó, és a fenti idézet is azért jó, mert kifejezi a következő dolgokat:

1) Az életnek nincs egy objektív, abszolút értelme. Tehát a "mi az élet értelme?" kérdésre nincs igaz válasz. Kár keresni. Fogalmi okokból nem lehet. Az élet értelme szubjektív dolog, az "igazság" objektív dolog. Szujbjektív igazság nincs, ami szubjektív "igazság", az legfeljebb erős érzelem.

2) Viszont ez jó hír, hiszen ezek szerint szabadok vagyunk: bárki adhat az életének értelmet. Méghozzá nagyjából bármit, amit szeretne. Persze praktikusan lehet annak hátránya, ha olyan dolgokat tűzünk ki célul, ami nagyon ellenkezik a homo sapiens biológiai tulajdonságaival, vagy ami nagyon ellenkezik a társadalmunk bevett normáitól. Ezeket sem lehetetlen kitűzni, csak megvan a maguk nehézsége. Ha valaki például azt tűzi ki célul, hogy kiírt 6 millió zsidót, akkor igen szerencsésnek kell lennie ahhoz, hogy meg tudja csinálni, és könnyen meglehet, hogy egy berlini bunkerben végzi, ahol főbe lövi magát, majd lelocsolják benzinnel, hogy elégessék a testét. 

3) Az életnek nem egyetlen dolgot adhatunk értelmül. Egyetlen ember sincs, aki egyetlen célt tűzne ki életében, és itt nem csak a nagy célhoz szükséges kisebb célokra gondolok, hanem arra, hogy bizony az embernek mindig vannak mellékesen más céljai is, a legnagyobb monomániás megszállottnak is. Ha pedig egy ember egyetlen nagy célt sem tud felmutatni, élete rengeteg célból áll, azzal sincs semmi baj. A portfolionak nincs objektíven ideális eloszlása.

Ehhez a portfoliohoz modern világunk egyébként nagyon sok támogatást nyújt. Az életmód magazinok eleve nyújtanak egy portfoliot, ha megnézzük egyes blogok főoldala is ilyen életmód magazin jellegű. A tévében a reggeli műsorok is ilyenek. Ezek a portfilook persze sablonosak, sematikusak (recept+utazás), a többség igényeit fedik le. Ennél sokkal gazdagabb egyéni portfoliot lehet összeállítani. A hagyományos hobbikon túl az elmúlt évtizedekben tucatnyi új hobbi jelent meg, és ehhez szolgáltatások is kapcsolódnak a kalandparkoktól vadvízi evezésen át a mászótermekig. Nem az a nehézség, hogy nincsenek lehetőségek, nincsenek minták, és nincsenek ötletek. 

Ami az élet értelmével kapcsolatban nehéz, az pont az a szabadság, amelyről beszéltem. A szabadság ugyanis kettős dolog. Két egészen különböző módon is felmerülhet a szabadságunk kérdése:

A) Amikor valami vagy valakik korlátozzák a szabadságunk, akkor a szabadság iránti vágyunk nagyon is meghatározza a célt, ami előttünk lebeg. Ez a szabadság, egyrészt még nincs is teljesen a kezünkben, tehát éppen, hogy még nem vagyunk szabadok egy bizonyos szempontból, hanem korlátozva vagyunk. Másrészt még olyan értelemben sem vagyunk szabadok, hogy a szabadság iránti közdelem "rabjává tesz" minket. Onnantól, hogy elhatároztuk, küzdeni fogunk a szabadságunkért, a cél meg van határozva, ott már sínen vagyunk. És azokban a szituációkban, ahol ez felmerül, a választási lehetőségek ugye már beszűkültek: ige, vagy nem. Ez a bináris választás persze lehet nagyon is drámai, nehéz, dilemmás, de a lehetőségek tárházának zavara nem okoz nekünk nehézséget. Ez a gondolat nagyon hasonlít Sartre gondolataira, aki a német megszállás alatt, és a német hadifogolytáborban érezte jól magát, és szabadnak. Sartre persze az egészet kissé eltúlozza, elmisztifikálja, és egy kicsit beteges lenne emiatt keresni az ilyen szituációkat.

B) Amikor a szabadságnak tényleg birtokában vagyunk, akkor elvben minden nagyon jó, de itt tényleg az okoz nehézségeket, hogy a lehetőségek gazdagsága megzavar minket. Erről szól egy kicsi könyvecske, melyet sok éve olvastam, a "The Paradox of Choice" Barry Schwartztól. Viszonylag egyszerű könyvecske, némileg közhelyes, és eléggé eltúlozza ő is a túl nagy választék nehézségét a köznapi élet apró-cseprő problémáiban, de az élet értelmével kapcsolatban azt gondolom, hogy ebben tényleg van valami.

A választás gazdagságának leküzdésében segíthet az, hogy vannak kész minták. Vannak ilyen-olyan-amolyan életmódok, életszemléletek, mint például az emósok, a hippik, a környezetvédők, a gruppiek, az adrenalinvadászok, és még sokan mások. Ma már nem kell a keresztény életmód mintáját elfogadni, és nem csak vallásos életmódminták vannak előttünk. A minták, az életmódok tárháza persze egy másik szinten újragenerálja a problémát.

Ami az ateizmust illeti. Az ateizmus a szekularizmussal, tudománnyal vállvetve a felvilágosodás, a modernizáció során a rabságból valóban a szabadságba küzdötte magát. Ma, a modern, nyugati világban alapvetően vallásszabadság van, bár az egyház és állam szétválasztása szinte sehol nem tökéletes, és Magyarországon éppen óriási a visszaesés, de remélhetően ezt túléljük, legyőzzük.

Ha most eme átmeneti visszaesésektől eltekintünk, akkor az ateisták itt vannak a szabadság kapujában. Nem isten mondja meg nekik az életük célját, hanem maguk dönthetik el. Ez a szabadság pedig akármennyire is jó, ott van a B) pontban ábrázolt nehézség. Felfoghatjuk úgy is, hogy most ez a kihívás, ez a következő feladat, ezt kell leküzdeni, és hát akkor egy kicsit mégiscsak sikerült a dolgot az A) ponthoz hasonlóvá tenni. Minden esetre a B) pont nehézségei miatt megfordulni, az roppant hülyeség lenne.

A napokban jelent meg a taz.de újságban egy cikk, amely a német egyházpolitikát foglalja össze egészen lényegre törően. Én nagyon régen azt gondoltam Németországról, hogy ott nagyon igazságtalan a helyzet, hiszen az egyházi adó kb 10 százalékos (államtól függ), míg Magyarországon csak az egy százalék van. Én ateistaként persze azt néztem, mi az, ami elkerülhetetlen, hát, Magyarországon 1 százalék, Németországban tíz, ez felháborító. Lett volna. Ugyanis Németországban ez az egyházi adó teljesen opcionális. Azaz beírom, hogy ateista vagyok, és mindjárt nem kell fizetnem. No így mindjárt más a leányzó fekvése, hiszen itt akkor megvalósul a "tartsák el az egyházat a hívei elv" - gondoltam. A helyzet nem ilyen egyszerű, még így is lehet kritizálni az egyházi adót, vannak is kritikusok. De azért ez így már egy egészen jó dolog, hiszen ha valaki hívő, akkor a butaságáért megkapja a szelekciós hátrányt.

De egy barátom közben figyelmeztetett, és ennek a cikknek a taz.de-ben ez a fő témája, hogy az egyházak kapnak még ezen felül az államtól kárpótlást, mégpedig a felvilágosodás óta, amikor is sok egyházi épületet szekularizáltak. És valóban, Németországban én magam is látogattam már meg kolostort, mégpedig Salemben (nem, ez nem a boszorkányos), amelynek történetében ezt hangsúlyozták. És ezt az állam még mindig fizeti. A járadéknak belátható, hogy már jó ideje lejárt a jogosultsága, annyit nem értek azok a kolostorok, amelyeket egyébként ugye az egyházak feudális adókból szereztek. De a feudális adók helyett most ez a járadék még mindig jár az egyházaknak.  És ezt az ateisták is fizetik. Hát ez már nem olyan rózsás helyzet. A cikk szerint ezt a járadékot csak a Kalózpárt és a Baloldal (Die Linke) támogatja. Ez az utóbbi kommunista utódpárt, inkább keleten erősek, de ott eléggé. Eme két pártnak van is esélye bejutni a parlamentbe, de kis pártok. A következőkben pontokba szedve összehasonlítom a magyar és német egyházpolitika helyzetét.

1) Az opcionális adó:

Németország: Kb tíz százalékos az értéke, az állam szedi be, nem egészíti ki, tehát biztosítva van az, hogy csak annyit kapnak, amennyit felajánlanak.

Magyarország: Egy plusz egy százalékos a mértéke, de az állam kiegészíti úgy, hogy az összes egyház mindenképpen azt az összeget, mintha az adózók 90 százaléka ajánlotta volna fel, miközben a felajánlások ennél sokkal kisebb részt tesznek ki.

2) Az állami apanázs:

Mindkét országban kártérítésként jár az elvett ingóságokért.

Németország: a szekularizáció során, a 19. század elején elvett ingóságok ürügyén.

Magyarország: a kommunizmusban elkobzott ingóságokért, melyeket nem mindig adtak vissza.

3) Az egyházi adók ellen küzdő pártok:

Németország: A Kalózpárt, és a (Szélső)-Bal párt. A Liberálisok, az FDP állítólag kicsit ellenzik az apanázst.
Magyarország: Egyik párt sem.

4) Az egyházak támogatottsága:

Mindkét országban erősen zuhan.

5) Az adó mennyisége:

Németország: az apanázs 460 millió euro, az adók 0,14 százaléka. Az egyházadó összesen kb 9-10 milliárd euro.

Magyarország: az apanázs több, mint 20 milliárd forint, a felajánlások kiegészítéssel kb. 10 milliárd.

Tehát Németországban még lakosság-arányosan is sokkal többet kap az egyház, az összadóhoz képest pedig pedig valamivel többet. Szóval a németek sem csinálják jobban. A két ország nagyon hasonló e kérdésben.

Mind Németországban, mind Magyarországon, a mérsékelten baloldali, szocdem néppárt (SDP, illetve MSZP) befekszik az egyházaknak, és nem vonna meg tőlük semmit. Mindkét országban azért teszi ezt a szocdem párt, mert barátságos akar lenni az egyházakhoz, nem akarnak szavazót veszíteni azzal, hogy istentelen ateistáknak titulálják őket. Pedig az MSZP támogatói kicsit jobban vallásosak, mint a Fideszéi.

Ami pedig a címet illeti, elterjedt szóhasználat ez az üzletegyház. Én nem látom, hogy miért nem mindegyik az. Mindegyik kap hitéleti támogatást, és ez a hitéleti támogatás olyan tevékenységre megy el, amelyet nem lehet igazolni az embereknek. Olyan, mintha láthatatlan és megfoghatatlan hámozott lufikat gyártanék mozgássérülteknek, és erre kérnék állami támogatást. Ebben az állam és egyház szétválasztása nevében nem kellene az államnak részt vennie.

Azt írtam, hogy a két ország hasonlóan rosszul oldja meg a dolgot. Mégis miért érdemes megnézni a német modellt? A német modellel alig volna baj, ha az állami apanázst végre eltörölnék. Németországban eme állami apanázsnak, amelynek ma már nevetséges az indoklása létezik reális esélye, hogy eltörlik. Politikailag erre most a nagy pártok nem készek. De tulajdonképpen a helyzet tiszta, és az eltörlést simán vállalni lehet, a hívők igazán keveset vethetnek ellene.

Németországban az egyházi adó majdnem igazságos. Említettem azt, hogy még ezen is van mit kritizálni, de a részletek helyett azt mondanám, hogy az igazságos az volna, hogy "ott van a persely, dobjátok bele a pénzt!". Persze a persely lehet átutalás. Érvényesüljön tisztán, mindenféle kavar nélkül az "egyházat tartsák el a hívei!" elv!

Magyarországon a helyzet sajnos sokkal kavarósabb. Az 1+1 százalék kevesebb, mint a 10, de ez csak a hívőknek jó hír, ők nem fizetnek annyit. Az ateistáknak rossz, mert az 1 százalékot az ateisták adójából is kiegészítik. Az állam álszent módon jár el, a rendszer olyan, mintha igazságos lenne, közben meg a színfalak mögött ott van a mutyi.

Előrebocsátom, a reinkarnáció szűk értelemben nem mond ellent az ateizmussal. Ha valaki szerint a reinkarnáció istenek nélkül megy végbe, akkor ad abszurdum lehet ateista. Ez olyasmi, mint az ateista buddhista. A legtöbb ateista azonban racionális alapon ateista, és nem hisz a reinkarnációban sem. Ugyanazért, amiért istenben és a túlvilágban sem hisz.

Anno egy reinkarnációról szóló vitában vettem részt a Szabad Változók fórumán math néven. Itt most vita helyett a saját véleményemet foglalnám össze. Arról fogalmam sincs, hogy eme vélemény mennyire egyezik valamely közismert filozófus véleményével, mennyire új, vagy csupán újra feltaláltam valamely létező nézetet. Nem vagyok elmélyedve a reinkarnáció "filozófiájában".

Jó lenne, ha lenne...

Először is, személyesen a reinkarnáció számomra egy igen szimpatikus világrendszer lehetne első ránézésre. Egy számomra igazságos világ lehetne az, amelyben az emberek egy életciklusuk leteltével valahova máshova születnének meg, valamilyen más testben fejlődnének újra, valamilyen más szerepet játszanának, és valamennyire más genetikai örökséggel indulnának. Az is, ha mondjuk az életüket jutalmaznák, vagy büntetnék valamilyen igazságos, törvényes, ismerhető módon. (Tudom, hogy ez nem minden reinkarnáció felfogásban van így.) Ennyit a reinkarnáció, mint lehetséges "világrend' szubjektív értékeléséről.

Nézzük meg a személyiség, én-azonosság kérdését! Számomra a személyiségem, a tudatom lényegét, a legfontosabb részt a tudatos tudásom, emlékeim, képességeim jelentik. Leginkább azért vagyok én én, mert ezek az emlékeim, mert magamat magamnak tudom. Ezek után jönnek a tudattalan képességeim, érzéseim és hasonlók. Minél eldugottabb, inaktívabb, tudattalanabb dologról van szó, annál kevésbé járul hozzá az énemhez. Így például az, hogy emlékszem az életemre nagyon fontos, az, hogy tudok sakkozni, fontos, az, hogy balra tudom pödörni a nyelvem, nem fontos. Az, hogy az átlagnál jobban összerezzenek egy kerítés mellett hirtelen ugatni kezdő kutyára, miközben általában nem félek a kutyáktól, nem fontos.

Emiatt számomra nem volna reinkarnáció, sőt, nem volna különösen jó hír az, ha az emlékeimet, a tudatomat nem őrizném meg, hanem csak valami kevesebbet. Amennyiben tehát a világrendszer olyan volna, hogy mondjuk valaki örököl tőlem valamit, például a kinézetemet, de az emlékeim, tudatom elvész, akkor az számomra lényegében halál. Kevés vigasztalást jelentene, hogy érzéseimet, vagy valamilyen képességemet örökli valaki.

Lehet ugyanezen kérdés felfogásában valamennyi személyes eltérés. Nyilván vannak kevésbé tudatos emberek, és vannak, akik azt mondanák, egyáltalán nem az szabja meg az éntudatukat, amit én mondok. Ugyanakkor szerintem, ha komoly a tét, legtöbbünk ugyanígy állna hozzá. Legtöbbünk egyfajta memória-törlést komoly személyiségvesztésnek fognának fel, és legtöbbünknek nem volna kielégítő, ha személyükből csak tudatalatti képességek, érzések maradnának meg.

Ha a másik oldalt nézzük, nem azt, hogy mi öröklődik, hanem azt, hogy hogyan elevenedik fel, akkor sok elvi problémába ütközünk. Mondjuk ha tudatos emlékek épülnek be egy újszülött életébe, akkor mikor is épülnének be? Azonnal fogamzás után, az tudomásunk szerint képtelenség, mivel egy embriónak nincsenek emlékei, nemhogy tudata. Hova épülnének be? Nyilvánvalóan csak fokozatosan, és csak később épülhetnének be. Itt egy dilemma lenne számomra a következő: minél hamarabb épül be az emlék, a régi tudat az új személybe, annál kevesebb lehetőség van az új élethelyzetben új irányokba menni, új dolgokat kialakítani. A reinkarnáció egyik nagyon csodálatos lehetősége volna ez a megújhodás. Viszont minél később épül be, annál kevésbé mondhatom, hogy a lényegem, a számomra fontos dolgok újraéledtek, hiszen közben az az egyed már önálló személyiséget alakított ki. Ugyanez a dilemma minden ember mindennapi életében is benne van: minden megújhodás egyben valaminek a halála is egyben. Ezért is nehéz megújulnunk: ragaszkodunk a régihez. Talán mégis jobb volna az egyszerű örök élet, a reinkarnációnál, hiszen akkor magam irányítom, hogy mi újul meg, mi marad a régi. Mondjuk egy hasonló mechanizmus elképzelhető volna a reinkarnációban is: a "halott" maga dönti el, mi éledjen újra. (Valószínűleg keveset ítélnénk halálra.)

Ami igazán jó volna, az nagyon úgy tűnik, hogy nem létezik...

Nos akkor most eme személyesebb kitérő után jöjjön a fogalmi elemzés, a reinkarnációs hit kritikája. Ateistaként, és bizonyos értelemben fizikalistaként azt gondolom, hogy az emlékeim, a tudatom de a tudatalattim is, egyszóval a személyiségem egésze az agyam szerkezetének, állapotának, működésének megnyilvánulása. Az agyam halálomkor leáll, utána pedig elbomlik. Mindez tehát tudomásom szerint elvész. Ezt persze sokan vitatják, de a tudománynak akkor is valami ilyesmi a jelenlegi állása. A kérdés megér majd egy külön "értekezést".

Az a hipotézis, amit itt reinkarnációként én leírtam, tudomásunk szerint csak akkor volna lehetséges, ha volna egy olyan folyamat, amely az agyunk tartalmát kimásolja, és ezt a tartalmat valahogy nagyrészt valamilyen módon beletenné az új, fejlődő egyén agyába. Hogy ez hogyan férne el az új agyban, hogyan rendeződne, az külön probléma. Aztán az új és a régi harmonizálásáról, a pszichológiai gondokról ne is beszéljünk. Vagy például a régi tulajdonságok és az új genetikus állomány harmonizációjáról. Ne feledjük azt sem, hogy a kognitív képességeink részben genetikus eredetűek is.Képzeljünk el valakit, aki előző életében zseniális zongorista volt, új életben meg botfülű géneket kapott. A genetikusan rossz zenei képességgel rendelkező gyerek mit kezd az előző életének sok zenei tudásával? Mit eredményez, jelent egyébként az, hogy mondjuk az előző élet jó zenei képességei és az új élet rossz genetikus zenei alapjai együtt vannak jelen egy személyben? Mondjuk a régi személy sok zenei képessége egy sűrűn behálózott agyközpontot jelent, az új személy genetikai állománya pedig egy ritkábban behálózott agyközpontot kódol. Nyilván fel lehet oldani valahogy ezt a problémát, és nyilván valami elvész. Igen problematikus a dolog. Hogy ez a folyamat miként működne, az is egy probléma. A tudomány fejlődésével egy ilyen mesterséges procedúrát akár el is lehet képzelni. De hogy a természetben nincs ilyen folyamat és szerkezet, az a tudomásunk szerint igen valószínű, semmi bizonyíték, alap nincs ilyen folyamat létezésének, létezhetőségének igazolására. Tehát először is nem tudunk ilyen folyamatról, tudomásunk szerint nincs reinkarnáció, és technikailag nincsenek is meg a feltételei.

A következő kritika az, hogy én minden emlékemről el tudok számolni, és minden képességemmel is el tudok számolni. Még a tudattalan képességekkel is. A képességeimet kemény tanulás útján szereztem. Tehát tudtommal én nem lehetek senkinek az olyan reinkarnációja, amiről én beszéltem. Tudtommal ismerőseim sem fedeztek fel ilyet magukban. Tudom, hogy sok mendemonda van olyan messziben élő idegenekről, akiknek állítólag csodás nyelvtudásuk van, de megbízható hírt erről sem hallottam, csak mendemondákat. A reinkarnáció tehát nem csupán technikailag nem lehetséges tudtommal a természet ismert működése mellett, hanem tapasztalataim szerint sincs semmi nyoma semmiféle reinkarnációnak.

A reinkarnáció tehát ilyen értelemben bár jó volna, vagy jó lehetne, az igazságérzetemnek is nagyon meg tudna felelni egy bizonyos módon felépített rendszer. De ugye nem azért vagyok ateista, hogy ilyen vágyvezérelt gondolkodás hibájába beleessek. Attól, hogy valami jó lenne, még egyáltalán nem biztos, hogy van. Sőt.

A maradék lehetőségek nem túl kecsegtetőek, és azok se valószerűek...

Maradt még két lehetőség. Az utolsó előtti az az, és erről gyakran beszélnek, hogy az emberekben bizonyos emlékek vagy képességek rejtve vannak meg, azaz a tudattalan képességek fokát sem érik el, hanem inaktív képességek. Ezeket állítólag elő lehet hívni. Egyrészt azt tudjuk, hogy hipnózissal lehetséges ál-emlékeket, esetleg ál-képességeket generálni. Tehát ha volna erre sikeres kísérlet, az sem feltétlenül igazolná a reinkarnációt. Másrészt nem tudok ilyen kísérletekről sem megbízható beszámolót. Így tehát ez is egy olyan hipotézis, aminek semmi alapja nincs. Legfeljebb itt van némi lehetőség arra, hogy kísérletezni lehet vele. De hát ez igen kevés, ettől én még nem fogom hinni. Majd ha esetleg a kísérletek eredményesek, és a más magyarázati lehetőségek kevésbé lesznek valószerűek, akkor meggondolom.

Van azonban ezzel a hipotézissel még egy gond. Ha igazolnának is valami ilyet, akkor a mechanizmus mibenlétének kérdése mellett az a problémám lenne, hogy egy igen kicsi, jelentéktelenebb dologról van szó. Elvégre arról lenne szó, hogy bennem néhány inaktív, előhívható képesség van, amit valami előző életből örököltem. Ez a személyiségemet igen kicsit befolyásolná, sőt, amíg inaktív, sehogy. Ha tehát engem ilyen újjászületéssel kecsegtetnének, azt én halálnak venném. Nem igazán vigasztalna, hogy mondjuk a snowboard tudásom hipnózissal előhívható képességként fennmaradna valakiben a jövő században. Azt a valakit én nem tekinteném azonosnak velem, ha csak a snowboardozás örökölt. Hol van ez a reinkarnációtól?! Úgy vélem, az emberek többsége ebben egyet ért velem, nem igazán lenne vidám egy ilyen hírre. Egy ilyen "reinkarnáció" inkább a gyerekneveléshez hasonló jelentőségű lenne.

Az utolsó lehetőség, amit szoktak még mondani, hogy a reinkarnáció valami meg nem határozható "lélek" újjászületése. Nos ez aztán a "nesze semmi, fogd meg jól"! Ezek szerint az emlékeim, a tudatom, a tudásom, az érzelmeim, mind meghalnak. De fennmarad valami meg nem határozott dolog. És, mit érdekel ez engem? Engem az előbbiek érdekelnek, ez számomra nem reinkarnáció. És itt is elmondom: gondolom az emberek többsége szerint ez bizony halál, ha őszintén belegondolnak. Bizony szomorúak lennének ettől a hírtől még. Azon kívül persze, ha nem határozzák meg, hogy mi éled újra, akkor egy ilyen hipotézis ellenőrizhetetlen, sőt, tartalmatlan. Nem jelent semmit: üres metafizika.

Kompatibilitási probléma
Ahogy már pedzegettem, van itt több szempontból is egy kompatibilitási probléma. Evolúciós perspektivából mikortól kapcsolódik be a reinkarnáció? Csak a homo sapiens? Vagy az előemberek is? De a homo sapiens és az előemberek között nincs éles határ. Az nem úgy volt, hogy egy neandervölgyi homo sapienst szült. De ha a reinkarnáció lentebb is megy, akkor továbbra is probléma, mi a határ. Ha pedig az élőlények széles körére kiterjed, akkor kérdés, hogy nagyon egyszerű idegrendszerrel rendelkező állatoknál mit jelent? Mit jelentene egy növény "lelkének" reinkarnációja? Aztán meg ha a reinkarnációt agymásolásnak gondoljuk el, mit jelent egy cápa agyát bemásolni egy emberi agyba?

De ahogy a zongoraművészes példában is mondtam, már az is probléma, hogy mit jelent egy zongoraművész elméjének bemásolása egy dilettáns agyába? Az agyban hardver és szoftver nincs olyan szépen elkülönítve, mint egy számítógépben. A tudást összeköttetések mintázata kódolja. És két összeköttetés-mintázat átlaga nem a tudás átlaga, sőt, lehet, hogy zagyvaság. Egy zongoraművész és egy dilettáns halló és mozgató központjainak átlaga nem biztos, hogy értelmes agyat ad ki. Ez az agymásolás nagy rákfenéje.

Logisztikai probléma

Az ugye ismeretes, és közhelyes, hogy honnan lesz az a sok emberi lélek, amelyre az emberiség szaporodásával szükség van. Vagy mi lesz azokkal a lelkekkel, amelyek esetleg feleslegben maradnak, amikor az emberiség éppen nem szaporodik. A lelkek reservoirjából persze egy rész állítólag elmegy a Nirvánába, és nem reinkarnálódik újra. Egyes hívők szerint pont ez a cél, és nem az újjászületés. Ezzel nem tudok azonosulni. Nekem, és a legtöbb embernek természetes, evolúciós okból nem a halál a cél, hanem a túlélés. Ha reinkarnáció formájában, akkor reinkarnáció formájában is ez lenne a cél. Ilyenek vagyunk.

Elég furcsa, hogy egy vallás így megváltoztatja az embereket, akik normálisan a túlélésért küzdenek, hogy a vallás miatt azon kepesztenek, hogy most már dobják fel a talpukat, de végleg.

Kedves gyerekek! Gondolkodjatok el az alábbi híren:

"A zöldséget egy lelkész hátsójából kapták ki, aki állítólag meztelenül akasztotta fel a függönyt, ám a művelet közben a konyhaasztalra zuhant. (...) A pap az operáció után is azt állította, hogy a zöldség nem egy félresikerült szexuális játék eredményeként került a szervezetébe. "

Feladatok:

1) Mi a keresztény tanítás a paráználkodásról?

2) Alkalmazzátok ezeket a tanításokat a krumplik és a fenekek relációjára!

3) Mi jár annak, aki nem tartja be a saját erkölcsi elveit? (A helyes válasz: a szája.:)

4) Mit mond a keresztény tanítás az intellektuális tisztességről? Melyik parancsolat szól eképpen: "ha olyan dolgokat csinálsz, melyeket nem tudsz felvállalni, akkor legalább ne hazudj!" Hol szerepel a Bibliában az a mondás, hogy "a hazug embert könnyebb utolérni, ha még pap is"? Hol található a Bibliában a tanmese a papról, aki bort ivott és vizet prédikált?

5) Ha a keresztény tanítás erről esetleg nem igazán mond semmit, ti mit tudnátok leszűrni ebből az esetből erre vonatkozóan?

6) Mit mond a keresztény tanítás az intelligenciáról?

7) Ha esetleg nem találtok semmi igazán jót a Bibliában az intelligencia fontosságáról, nektek mi a véleményetek?

Kedves gyerekek, nota bene! Mindig vegyetek fel pulóvert függönyteregetés közben! Mosatlan krumplit soha ne vegyetek magatokba! Mindig bal kézzel fogjátok a függönyt, hogy ha leestek, akkor jobb kezetekkel tudjatok a krumplik ellen védekezni!

"Ahol isten kinyit egy ablakot, ott bezár egy ajtót" - tartja a jó keresztény mondás.

"Öngyilkos lett Stephen Crohn, aki egy genetikai rendellenesség miatt nem kapta el a szerzett immunhiány-betegséget, és akit emiatt a világsajtóban úgy emlegettek: a férfi, aki nem tudja elkapni az AIDS-t" olvashattuk az Indexen. 

Úgy tűnik Stephen Crohn az öngyilkosságra nem volt immunis. Túlzás lenne azt mondani, hogy ez a keresztény bűntudat-kultusz eredménye, ehhez nem tudunk eleget Crohn vallási hátteréről. Inkább egy fordított hatásra hívnám fel a figyelmet: az ilyen rossz pszichés reflexek vastagon belejátszanak a kereszténység bűnkultuszába. Számomra igen nagy hülyeség az, hogy valaki a szerencséjéből negatívumot csináljon.

Crohn jobban járt volna, ha úgy veszi, hogy véletlenül mutáns, mákja volt, nincs mélyebb jelentősége. A természetnek nincs célja az emberrel, nem akar tőle semmit, nem szándékosan jutalmaz vagy büntet, az Univerzum nem ellenség, de nem is jóbarát. Egy lehetőség, amelyben ki lehet alakítani a magunk kis céljait, életét, és meg lehet valósítani. Vagy fel lehet adni, és lehet öngyilkosnak lenni.