Ateista Klub

Történt a napokban, hogy Izraelben egy válás során egy nőt a rabbinikus bíróság kötelezett arra, hogy metéltesse körbe egy éves kisfiát.Minden egyes elmulasztott napért 140 dollár büntetést róttak ki. A hírt sok nyelven megtaláltam (angolul, németül és franciául), tehát bizonyos mértékig hitelesnek tűnik. Bár ezek a hírforrások nem a legismertebb napilapok vagy tévécsatornák.

A rabbinikus bíróság egy egyházi bíróság, tehát nem világi, és állítólag azért illetékes az ügyben, mert válásról volt szó. Ide rángatta bele a férj a körülmetélést. Normális embernek már az is megdöbbentő, hogy van rabbinikus bíróság, aki bárkit is kötelezhet bármire. Magyarországon például csak a világi bíróság az, amely kötelező jelleggel illetékes. Ha valakit valami egyházi belső bíróság elítél, mert ahhoz az egyházhoz tartozik, simán nem kell, hogy betartsa, legfeljebb kizárhatják, vagy kilép maga. Nem tudom, a zsidó nő ki akar, vagy kiléphet-e a zsidó egyházból, és ez esetben mentesül-e az ítélet alól.

A második, hogy mi köze a válásnak a körülmetéléshez. A harmadik, hogy ahogy egy riportból kiderül, Izraelben nincs arra törvény, hogy a körülmetélés  kötelező. A szülők elvégezhetik, ha akarják, a gond akkor van, ha a szülők véleménye nem egyezik meg. Az anya, Elinor márpedig úgy tűnik meggondolta, és nem akarja a körülmetélést. Úgy tűnik, zsidó hívő, csak azt gondolja, nagyon helyesen, hogy nem végezhet fián el egy ilyen dolgot. Pont ez az, amely alapon Európában még tiltani is akarják a műveletet, legalábbis, hogy a szülők végeztessék el a gyermeken. Ha egy felnőtt vallási meggyőződésből, vagy más okból végrehajtatja magán, az nyilván beletartozik az emberi szabadságba. De az is, hogy a szülők pedig ne kényszeríthessenek ebbe bele egy kisbabát, aki mit sem tud erről.

Arról van tehát szó, hogy az egyházi bíróság, ami ugyan minek van, és hogy került oda, túlkapott, mert nincs is joga ilyet kötelezni. Arról is szó van, hogy mindez mutatja, mi a gond a vallással: ahol két embernek különböző a vallása, állandóan gondok vannak. Ha az anya mást hisz, mint az apa, akkor ki tegyen igazságot?! Egy gyereknek néha egy szülője van, akkor nincs ilyen gond, de általában van neki kettő, és a kettő esetében nincs többségi vélemény. Ha isten úgy teremtette volna a világot, hogy egy gyereknek három szülője lenne, akkor legalább volna esély a többségi véleményre. De hát ezt is elrontotta.:)

Az egész történet álszent cinikusságát jelképezi az is, hogy a rabbinikus bíróság pénzbüntetést szabott ki. Ha komolyan gondolnák azt, hogy itt vallási szükségszerűségről, abszolút kötelező isteni parancsról van szó, akkor azt nem engednék kivásárolni. A kivásárlás opciója teszi hiteltelenné az egészet. Még akkor is, ha abszurd magas árról van szó.

A német cikk el is időzik azon, hogy hát itt akkor megnyílik a lehetőség az előbőr kivásárlására. És hát ha most magas is az összeg, ugye majd nagy tételben esetleg olcsóbb lesz. Ha igazán beindul az üzlet, lehet kisebb haszonkulccsal is dolgozni. De ez a hozzáállás ugyanolyan elvtelen, mint az, amelyik pénzbüntetést szabott ki. Nem szabad abba belemenni, hogy akár egy fillért is kelljen fizetni azért, mert valaki nem akar valamit visszafordíthatatlanul elvenni a fiától. Még akkor sem, ha felmerül a crowdsourcing megoldása, azaz, hogy önzetlen, segítőkész emberek az interneten összedobják a pénzt.

Európában persze más a helyzet. Nem tudom, mi történik, ha zsidó szülők vitáznak ezen. Vagy zsidó és nem zsidó szülők. Talán ha a fiú az anyánál van, akkor az anya határozhat. És gondolom, nálunk ha van is rabbinikus bíróság, az nem kötelezhet ilyenre valakit, ha nem akarja. Európában kicsit más kérdés merül fel.

Nevezetesen Németországban akarták egyenesen tiltani a körülmetélést. Pont úgy, ahogy felvetettem, hogy egy gyereken ilyet senki ne vihessen véghez. Felnőttek persze megtehetik magukon, ha akarják. Sajnos a gyerekkori körülmetélést Németországban nem sikerült betiltani. Pedig láthatjuk, milyen bajt okozhat a dolog.

Ha valakik most azzal jönnének, hogy már meg itt zsidózok, a tanulság ugyanúgy vonatkozik az iszlámra, sőt, a női körülmetéléssel az iszlám még durvább is. A keresztényeknél nincs irreverzibilis fizikai csonkítás, de a keresztelés itt is egyfajta megbélyegzést jelent. Nem hiába voltak a kereszténységen belül is ellenzői a gyerekkori keresztelésnek. Ők legalább helyesen gondolták azt, hogy a hit választása a felnőtt ember joga, és nem szabad einstandolni a gyereket egy egyháznak.

Azt a polgári jogot meg kell adni egy szülőnek, hogy a gyermekét a saját hitében nevelje. Nem vagyok olyan militáns ateista, hogy ezt tiltsam. Nincs ugyanis reális, emberi alternatívánk arra, hogy a szülő nevelje a gyermekét.

Ha felvilágosult az a szülő, nem fogja azt akarni, hogy a gyermekébe beleverje a saját hitét. Erkölcsileg nem gondolom tiszteletreméltónak, ha egy szülő lenyomja a hitét a gyermeke torkán. De ez ellen jogilag nem lehet fellépni, mert másrészt viszont a szülőnek feladata a gyermek nevelése, és ez óhatatlanul szubjektív, világképi nevelést jelent. Ha egy gyermek semmiféle szubjektív világképet nem kap a szülőtől, az valószínűleg rosszabb, mint ha kap egyet, amelyet felnőtt korában megtarthat vagy eldobhat. Az a fontos, hogy egy szülő ne döngölje bele a gyermekébe annyira a saját világnézetét, hogy az képtelen legyen felnőtt korában felülvizsgálni.

Nemrég elkezdtem hangoskönyvben meghallgatni Kantnak a Tiszta ész kritikája c. művét. Egy bizonyos ideig eljutottam benne, és aztán nagyon unalmasnak találtam. Bonyolult, nehezen érthető, számomra esélytelen okoskodásokból akar dolgokat levezetni. Hogy az egész miért esélytelen, és miért nem kell a részleteivel foglalkozni, az ki fog derülni a postból.

A mi kérdésünkhöz elegendő részt ismertem meg a bevezetésben és az első fejezetben, tehát azt gondolom, hogy viszonylag alappal vonhatok le konklúziót, feltételezve, hogy a könyv többi részében Kant nem hazudtolja meg teljesen magát, és csak azt a fajta okoskodást folytatja, amelyet én lényegtelennek, feleslegesnek és esélytelennek gondolok. Amit ugyanis hallottam tőle, az elég részlet a bírálatomhoz, amely a szintetikus a priori kérdéséről fog szólni.

Mielőtt a jobban belemennék, tisztázzuk, miért is érdekes nekünk ez a szintetikus apriori?! Mi köze isten kérdéséhez? A kérdéshez úgy van köze istennek, hogy léteznek ontológiai úgymond istenbizonyítások, amelyek bizonyos definíciókból, tiszta logikával próbálják meg bizonyítani isten létezését. Nem megfigyelésekből, hanem mintegy fotelből ülve. Ilyen Anzelm, Descartes és Gödel ontológiai istenérve. Ezekre pedig mi ateisták igen egyszerű módon válaszolhatunk: mivel nem létezhet szintetikus a priori, ezért ezek a bizonyítások nem lehetnek jók. És ezt már azelőtt, vagy ahelyett is mondhatjuk, hogy megtalálnánk, egész pontosan hol van a hiba a bizonyításban. Miközben persze ez utóbbit is hasznos lehet megérteni. Természetesen meg lehet ezt úgy is fogalmazni, hogy nem mondjuk azt, hogy "szintetikus apriori", hanem azt, hogy nem lehet tiszta logikai levezetéssel valós dolgok létezését bizonyítani. A szakszavak használata annyiban jobb, hogy aki érti, rögtön látja, hogy ezt azért valószínűleg mélyebben is meggondoltuk, értünk a témához.

Na most Kantnál az a furcsaság, hogy ő megkritizálta Aznelm istenérvét, mégpedig azt mondta, hogy a létezés nem tulajdonság, azaz nem lehet a tökéletesség része. Ugyanakkor Kant szerint létezik szintetikus apriori. A hívők pedig ezt felhasználhatják, lerángathatják Kantot a könyvespolcról, és mutogathatnak rá, hogy "íme, ha a nagy Kant szerint is létezik szintetikus a priori, akkor lehetséges a metafizika, az ontológiai istenbizonyítás". Nekünk pedig egy fontos érvelési stratégia lehet, hogy továbbra is kitartunk amellett, hogy nem létezhet szintetikus apriori, a metafizika hülyeség. A metafizika ugyanis szintén egy olyan dolog, amikor valakik azt hiszik, ők a fotelből ülve, empiria nélkül, csak úgy rájöhetnek valós összefüggésekre, amelyek tehát szintetikus a priori dolgok, de nem empirikusak. A metafizika ellen is a szintetikus apriori képtelenségének tézise egy jó védekezés. De akkor meg kell mutatni, mi nem stimmel Kantnál.

Az első probléma, és itt nem is arról lesz szó, hogy Kantnak totál nincs igaza, inkább arról, hogy alkalom adódik egy kis félreértésre, az a "szintetikus" és az "apriori" szavak definíciója. Mindkét fogalomnál van ugyanis lehetőség a csúszkálásra, és Kant máshogy értelmezi őket, mint a modern filozófia.

A szintetikust úgy a legkönnyebb definiálni, hogy nem analitikus. Az analitikus definícióját könnyebb megadni. Kantnál az analitikus azt jelenti, hogy analitikus egy olyan állítás, amely olyat állít valamiről, ami már benne van annak fogalmában. Kant példája, hogy az az állítás, hogy "a tárgyak kiterjedtek" analitikus, mert a "tárgy" fogalmába beletartozik, hogy kiterjedt. Emiatt ez az állítás szükségszerűen igaz, nem lehet nem igaz. Mint látjuk, itt az állítás analitikussága attól is függ, mi a "tárgy" definíciója.

Nagyon hasznosak Kant könyvének értelmezésénél a matematikai példák, ezek ugyanis azóta egészen egyértelmű esetekké váltak. Kant szerint az az állítás, hogy "5+7=12"  nem analitikus, mert az 5, 7 és 12 fogalmában ez nincs benne. A modern felfogás szerint ez az állítás analitikus.

A modern felfogásban ugyanis minden olyan állítás analitikus, amely definíciókból és axiómákból logikailag levezethető. A modern matematika ugyanis rájött, hogy az axiómák implicit definíciók (M. Schlick A Generel Theory of Knowledge, 7. fejezet "Implicit definitions"). Nem csak a jó öreg ariszotelészi "genus proximum, differentia specifica" alapján lehet egy dolgot definiálni, például: "A háromszög egy olyan sokszög, amelynek három szöge van", hanem például az euklideszi axiómák a geometriai alapfogalmak definíciói. Vagy a Peano féle axiómák a természetes számok, és az alapműveletek definíciói. Kant számára ezek az axiómák nem analitikusak. Ami modern felfogásban teljesen következetlen, hiszen definíció szerepük van. Egy axióma és egy klasszikus definíció felcserélhető egymással.

A másik dolog, hogy Kantnál a "benne van a fogalmában" egy nem pontosan definiált dolog. A modern filozófia azt mondja, hogy mindaz benne van, ami logikailag következik belőle. Ennek megfelelően az 5, a 7, a 12, az összeadás és az egyenlőség fogalmában benne van, hogy "5+7=12". És ez az adott axiómarendszerben szükségszerűen így van, és nem lehetne másképp.

Az apriori azt jelenti, hogy az empirikus tapasztalatok előtti. Kantnál is, és a modern filozófiában is. Van azonban itt is egy jelentős mozgástér. Azt ugyanis nem szokták megmondani, hogy mi mindent értenek empirikus tapasztalaton. Az egyértelmű, hogy egy felnőtt ember, ha elvégez egy kísérletet, vagy csak tudatosan megfigyel egy jelenséget, az empirikus tapasztalat. De vajon az nem empirikus tapasztalat, hogy egy ember egész életében, születésétől fogva, vagy még azelőtt is, egy csomó érzékletet gyűjt, és tudattalanul is kiértékeli azokat, és elraktároz valamiféle ismeret-szerűséget az agyában?! Az nem empirikus, amikor egy embernek ilyen-olyan intuíciói, beállítódásai vannak?! Nem empirikus dolog, hogy az ember természetszerűen az euklideszi geometria szerint gondolkodik?!

Amikor Kant arról beszél, hogy a tiszta ész intuitíve belátja, hogy "5+7=12", akkor is valami olyasmiről van szó, hogy igen, a logikai levezetés mellett tapasztalatból is tudjuk, hogy "5+7=12". Ugyanis a modern értelemben vett analitikus állításokat lehet empirikusan ellenőrizni. Felesleges, de lehet. Továbbá felesleges, de ez is lehet a belátás útja. Kantnak egy olyan képe van a matematikáról, amely még nem a modern matematikának felel meg. Emlékeztetem az olvasót, Kant idejében csak az euklideszi geometria volt axiomatikus. Ezért annak kapcsán is úgy gondolkodtak az emberek, hogy az axiómái szükségszerűen igazak, és azt, hogy az euklideszi axiómák szükségszerűen igazak, hogy ezek a helyes axiómák, azt intuícióból tudjuk. Valahogy belénk van plántálva ez a tudás. Az aritmetika pedig még nem is volt axiomatizálva, így az "5+7=12" állításnak nem létezett axiómákból történő levezetése, arról tehát végképp azt gondolhatta Kant, hogy ezt csak úgy tudjuk valahonnan, intuícióból. Hogy a tiszta ész ezt valahogy belátja.

Furcsa dolog az, amikor Kant azt mondja, az "x=y => x+a = y+a" analitikus állítás. Mert ez szerinte azonnal következik, ez látható, ez benne van a számok és műveletek fogalmában. Pedig ez az állítás az "5+7=12" állításhoz nagyon közel van. Ez jól illusztrálja, hogy Kant distinkciója arról, hogy mi van benne a fogalmakban, mi látható azonnal, nem rögzíthető pontosan. A modern felfogás a logikai levezethetőségről viszont pontos. Eszerint pedig mindkét állítás analitikus, az egész matematika analitikus, és nem szintetikus.

Kant elég nyilvánvalóan mindezt apriorinak veszi, hiszen amikor szintetikus aprioriról beszél, akkor pont ő is beszél arról, hogy ezeket a kérdéseket az intuíciónkból tudjuk tiszta ésszel levezetni. No de azt nem veszi figyelembe, hogy ez az intuíció a korábbi empirikus tapasztalatok leszűrődése, tehát kérdéses, hogy apriorinak nevezhető-e. Kant egy helyen beszél istenről, nem túl hangsúlyosan, de van egy olyan elejtett mondata, hogy eme intuíciók egy részét esetleg isten plántálta belénk.

Kant mit sem tudott az evolúcióról és a genetikáról. Így Kant azt gondolta, ha az emberek valamilyenek, akkor azért ilyenek, mert isten ilyennek teremtett minket. Kant számára tehát a szintetikus apriori feltárása egy jelentős részben annak a feltárása, hogy isten milyennek teremtett minket a gondolkodást tekintve. Kant ezt egy keretrendszernek tekinti, amelyen nem lehet túllépni. Amikor Kant például az euklideszi geometriát szintetikus a priorinak, és szükségszerűen igaznak mondja, akkor ezzel nem azt mondja, hogy a tér egész biztosan euklideszi, mert ez hozzáférhetetlen. A tér valódi szerkezete az a Ding an sichhez tartozik. Kant számára itt egyszerűen arról van szó, hogy mi nem tudunk máshogy gondolkodni, mint euklideszi módon.

Mi persze nem mondjuk, hogy azért, mert isten táplálta belénk, mi azt mondjuk, hogy ezt tapasztaltunk életünk során. És még az is igaz lehet, hogy vannak olyan dolgok, van a keretrendszernek egy olyan része, amely nem az életünk során rögzült belénk, hanem így születtünk. De ha így születtünk, akkor mi már tudjuk, hogy azért, mert genetikusan vagyunk ilyenek. Az evolúciót figyelembe véve pedig valahol ez is egy empirikus ismeretféleség. Ha mi euklideszi módon gondolkodunk, akkor vagy azért, mert a saját egyedfejlődésünk során ez alakult  ki bennünk, vagy még mélyebben van bennünk: a törzsfejlődés során ez alakult ki a homo sapiensben, és egyébként más fajokban is. Tehát ezekről a doglokról nyugodtan mondhatjuk, hogy szintetikus a posterioriak.

Kantnál a szintetikus apriori általában az érzékelés és a gondolkodás velünk született, vagy bennünk kialakult feltételeiről szól. Emiatt Kant szintetikus apriorija nagyrészt csak azokról a fogalmi és elméleti keretekről szól, amely az érzékelés előfeltétele, ha lehet ilyet mondani. És amelyeket szerinte nem tudunk átlépni. Kant szerint egyáltalán nem tudunk rajtuk túllépni. Sem a Ding an sich felé, sem úgy, hogy máshogy tudnánk érzékelni, gondolkodni. No de mindez látványosan  megbukott.

Látványosan megbukott, mert mindaz, amit Kant szintetikus apriorinak gondolt, azt ma már legtöbbször  vagy analitikus apriorinak, vagy szintetikus aposteriorinak gondoljuk. A "5+7=12" állítást, vagy az euklideszi geometriát analitikusnak, a fizikai tér geometriáját pedig szintetikus empirikusnak. Ahogy Einstein fogalmazott: "amennyiben a matematika állításai a valóságra vonatkoznak, nem szükségszerűek, és amennyiben szükségszerűek, nem a valóságra vonatkoznak" (Einstein: "Geometry and Experience"). Ezt annyiban kell pontosítani, hogy a valóságra vonatkozó részt emiatt nem is szabad szigorúan véve matematikának nevezni, az fizika, vagy valamilyen más empirikus tudomány, legfeljebb alkalmazott matematika lehet, de nem matematika. Ez a felosztás Einstennél még nem volt szigorú.

Mert épp Einsteinnel az is megbukott, hogy szükségszerűen euklideszi a fizikai tér. Ugye más az, hogy az euklideszi geometrián belül a Pitagorasz-tétel szükségszerűen igaz, és más az, hogy vajon a fizikai tér egyáltalán euklideszi-e. Ma már tudjuk, hogy nem feltétlenül az. A relativitáselméletben biztosan nem az, hanem Riemann-geometriájú. Azóta az is kiderült, hogy bár intuitíve nehezünkre esik nem euklideszi módon gondolkodni - mert a homo sapiens élete alatt, és egy ember élete alatt általában lokálisan euklideszi térrel találkozik - de a tudomány tud így gondolkodni. Tehát a tudomány bizony túl tud lépni a gondolkodásunk és érzékelésünk biológiailag meghatározott szűkebb keretein, melyet Kant áthághatatlannak tartott. A tudomány több ennél. A tudománynak nagyon jó empirikus-logikai konstrukciója van arra, hogy olyan esetekben is elboldoguljon, amikor a józan tiszta ész megzavarodik, vagy olyat is levezessen, amely az intuíciónak abszurdumnak tűnik. Az egyik kedvencem a Banach-Tarski paradoxon.

A szükségszerű és kontingens distinkciója már Kantnál is együtt áll a szintetikus-analitikus és apriori és a posteriori distinkcióval. Sokszor segít eme kérdés eldöntésében. Tudjuk, hogy a Pitagorasz-tétel az euklideszi geometrián belül szükségszerűen igaz, tehát analitikus apriori. Tudjuk azt is, hogy a fizikai tér szerkezete nem szükségszerű, tehát az szintetikus aposteriori. Ennek eldöntéséhez "fel kell kelni a fotelből", és méréseket kell végezni. Kantnál, mint láttuk létezett egy biztos, szintetikus apriori kategória is, de a modern felfogásban ez nem létezik.

Kant maga is említi, hogy a tudásunknak csak két forrása van: a logika és az empíria. Ez a modern felfogás is. Ebbe pedig nem fér bele egy olyan intuíció, amely nem az empíriából vagy logikából táplálkozik. Az intuíció mindig az empíria vagy logika áttételes forrása. Ugyanakkor zavaros, megbízhatatlan forrás.

Kant Tiszta ész kritikája szerintem nagyrészt arról szól, hogy hogy tudunk intuíció útján, tiszta észből belátni dolgokat. Ez pedig azért nem túl érdekes dolog, mert a modern felfogásban analitikus állításokat nem tiszta észből kell belátni, hanem logikus bizonyítást kell adni rá. Itt az intuíció ezért felesleges. Ha pedig egy kérdés szintetikus, aposteriori, akkor bár lehet róla egy intuíciónk, de meg lehet és kell mérni. Miután intuitíve azt gondolnánk, és Kant nem is tudott mást elképzelni, hogy a fizikai tér euklideszi, megmérjük, és kiderül, hogy nem. Akkor meg dobhatjuk a kukába az intuíciónkat.

Az ismereteink forrása csak a logika és empíria lehet, az analitikus apriori és szintetikus aposteriori állítások között nincs rés, nincs hely egy harmadiknak, egy szintetikus a priorinak. Valójában annyira nincs rés, hogy részben átfedés is van. Mint említettem, az analitikus apriori dolgokat is meg lehet mérni. Meg lehet mérni, hogy ha összeöntünk 5 liter vizet és 7 liter vizet egy elég nagy tartályban, akkor az 12 liter víz lesz.

Kant vizsgálódásának tehát emiatt nincs filozófiai jelentősége. Emiatt nem érdekelnek az intuíció kategóriái, és, hogy Kant mit süt ki ebből. Egyrészt Kant nem tud arról beszélni, hogy általában az emberek intuitív gondolkodása hogy működik, ő csak a sajátját írja le. És az én gondolkodásom máshogy működik. Kant könyve tehát pszichológiai leírásnak sem jó az emberek gondolkodásáról, mert szűkösen csak egy ember gondolkodásmódjára szorítkozik. Nem végez pszichológiai felméréseket arról, hogy hogy gondolkodnak ezekről a dolgokról az emberek.

Kant kategóriai a modern filozófiában lényegtelenek. Formalizált matematikai rendszereink vannak fogalmi konstrukciókra, ha kell egy ilyen, levesszük a polcról, ha nem, nem vesszük le. Nem kell, hogy a saját konstrukcióinkra szorítkozzunk, és nem egyfajta konstrukciós rendszer az, amire szorítkoznunk kell. Hát ez az, ami miatt ásítozok akkor, amikor Kant órákon keresztül értekezik arról, hogy neki éppen milyen fogalmi konstrukciók vannak a fejében. Mert nekem meg nem feltétlenül.

Rafinált, kötözködő emberek fel szokták vetni, hogy ha csak logikai és empirikus tudásunk van, ha a metafizika hülyeség, akkor a szintetikus apriori lehetetlenségének tézise, vagy az ehhez hasonló verifikációs tézis a logikai pozitivistáknál, az mi? Vajon szintetikus vagy analitikus? Apriori, vagy aposteriori? Nos, kérem analitikus apriori. Ugyanis belátható a szintetikus és apriori szavak jelentéséből, hogy lehetetlen. Vegyünk egy P állítást, tegyük fel, hogy szintetikus apriori! A szintetikus azt jelenti, hogy nem analitikus, tehát az állítás logikailag nem vezethető le a definíciókból és axiómákból. Az apriori azt jelenti, hogy nem empirikus. Emellett tudjuk, hogy a tudásunk csak empirikus és logikai alapon nyugodhat. Ezt meg onnan tudjuk, hogy egy ismeretforrást, amely nem logikai, tulajdonképpen mindig hajlandóak vagyunk empiriának mondani, ha egyáltalán van, és működik. Így definiáljuk tehát a dolgokat. Egy bármilyen ismeretforrást, amelyik működik, mindig az érzékelés valamilyen formájának vennénk. Ha például valaki fejből meg tudná mondani a lottószámokat, akkor azt hatodik érzéknek neveznénk. Ha lenne ilyen. Ha lenne, elfogadnánk, hogy ilyen érzékelés is van, így is meg tudunk tudni dolgokat. Akkor ez egy szintetikus aposteriori tudás lenne. Per definicionem. És emiatt a tézis analitikus apriori. Az más kérdés, hogy ha körbenézünk a világban, akkor ténylegesen sem tud senki szintetikus apriori tudást mondani, ténylegesen sem tud senki az empiriától és logikától független tudásforrást mutatni. De hát ez már csak így van, az analitikus apriori tézisek empirikusan is helytállónak bizonyulnak.

Végül, ami az istenbizonyítást illeti. Kant olyan fogalmakat és fejezetcímeket használ, amelyben szerepel a "transzcendentális" szó. De mint láttuk, Kantnál ez csak annyit jelent, hogy apriori. Egyáltalán nem jelenti azt, hogy transzcendens, túlvilági dolgokról van szó. Bár Kant úgy veszi, hogy bizonyos gondolkodási minták belénk vannak táplálva, mert isten ilyennek teremtett minket, mi simán mondhatjuk, hogy azok a gondolkodási sémák, amelyek esetleg születésileg determináltak, azok genetikusak és evolúciósak.

Nincs tehát lehetőség Kant Tiszta ész kritikájában istenbizonyításokra támaszt lelni, Kant szintetikus apriorija nem túlvilági, hanem evilági, és ma már nem is tekintjük annak.

Gyakran felvetett kérdés, és Dawkins sok helyen, például az Isteni téveszmében is foglalkozik a kérdéssel, hogy  kell-e tisztelni a vallásokat. Leginkább egy ateista hívő vita kapcsán merült fel ez ismét. Kapcsolódik ez ahhoz a kérdéshez is, amelyet Dawkins belief in belief jelenségnek nevez, azaz, amikor ateista emberek azt mondják, a vallásra szükség van. Voltaire ismert szállóigéje a kérdésben: „Ha Isten nem létezne, ki kellene találni” (Épitre À l'auteur du livre des Trois imposteurs (1768)). Voltaire nem volt ateista, de kritizálta az egyházat és a babonákat. A szóban forgó versben azonban dicsőítette Istent, és szükségesnek tartotta a vallást.

Voltaire nem mindig tisztelte a hívőket olyan szempontból, hogy sokszor gúnyosan kritizálta a vallást. Ezzel szemben a belief in belief ateista hívei általában tiszteletet igényelnek a vallásnak. De a vallásnak tiszteletet követelők néha nem is tartják pozitívnak a vallást, csupán a vallásos embert nem akarják megsérteni. És aki erre nincs tekintettel, azt sokszor bizony le is militáns ateistázzák. Hát ha ez az, akkor én vállalom, militáns ateista vagyok.

A hitvitákhoz ez úgy kapcsolódik, hogy aki a belief in belief híve, az ateistaként is nyilván kevésbé kritizálja a vallásokat. Egyrészt nincs is olyan negatív képe a vallások praktikus hasznáról, hiszen hasznosnak tartja őket, illetve óvatos is azzal, hogy szétrombolja a vallást.

Azok az ateisták, akik a vallásnak csak tiszteletet követelnek, azok már kritikusabbak lehetnek, de a tiszteletadás itt is megkötheti a kezüket. Az udvariasság mindenképpen megnyilvánul a kritika megfogalmazásában, és akárhogy is, de ez szokott kihatással lenni annak lecsapódásában, de lehet, hogy egy ilyen ateista nem is mond ki valamit, ami felróható lenne a vallásnak. Merő udvariasságból, félénkségből álszentségből nem mondja ki.

Tisztelet alatt többféle dolgot érthetünk, én mindenképpen meg szeretném különböztetni a tisztelet egy enyhe és erősebb formáját. Amikor arról beszélünk, hogy tiszteletet adni valakinek, akkor sokszor csak arról van szó, hogy udvariasan beszélni vele. Sőt, sokszor még kevesebbről, arról, hogy például ne kritizáljuk meg csak úgy, mindenféle kérdés nélkül, beleszólva a dolgaiba.Arról van szó, hogy amíg magánügy, addig a vallást tekintsük magánügynek. Ebben a postban ez utóbbit toleranciaként fogom nevezni, mivel ehhez nem szükséges kifejezetten tisztelni a vallást. Ilyen tolerancia bizonyos mértékig megilleti a vallást, ezt még ki fogom fejteni.

A kifejezett tisztelet erősebb értelmében azt jelenti, hogy valakit nagyra tartok, felnézek rá, vagy legalábbis egy cselekedetére, vagy általában a szellemi képességeire. Ilyen értelemben lehet tisztelni egy nagy filozófust, politikust, de egy nem annyira híres embert is, ha olyasmit tesz, amit kifejezetten pozitívnak és átlagon felülinek tekintünk. Ilyen tisztelet részemről semmiképpen nem illeti meg a vallást.

Képzeljünk el egy paranoiást, aki szerelmes Cindy Crawfordba! Azt mondják, tiszteljük a hívők érzéseit, vajon tiszteljük-e a paranoiás érzéseit?! Természetesen toleráljuk. A legtöbb ember szükségét érzi, hogy szeressen, és, hogy szeressék. Ez idáig normális, tiszteletre méltónak azért nem nevezném, mert átlagos jelenség. Ha egy szerencsétlen embernek nincs kit szeretnie és nincs ki szeresse, akkor az motiválhatja ilyen képzelgésekre. Ez már semmiképpen nem érdemel szerintem tiszteletet, inkább sajnálatot. De toleranciát még ez is megérdemel, amíg az illető nem tesz kárt másokban.

Az egy nehéz kérdés, hogy egy ilyen sajnálatra méltó embernél mi a jó hozzáállás. Egy hisztis szerelmesnek, aki nagy butaságot csinál, olykor jól jöhet egy pofon. Nem mindig a megértő, tiszteletteljes segítség a jó segítség. Hogy a pofon vagy az empatikus hozzáállás. Ezért szerintem a kritikus ateistáknak is érdemes megengedni, hogy valaki militáns legyen, valaki meg empatikus. Ahogy éppen gondolja. Egyfajta jó rendőr, rossz rendőr elv alapján.

Ha ellenben mondjuk a paranoiás szerelmesünk betör egy modellügynökségre, túszokat ejt, és követeli Cindy Crawfordot, mellesleg lelő egy pár túszt, mert Cindy vonakodik az ővé lenni, akkor ez nyilván sem tiszteletet, se toleranciát, érdemel, hanem a sajnálaton túl megvetést, kritikát, börtönt.

A vallásos emberek motivációi között is szerepelnek teljesen normális emberi érzelmek. Az, hogy egy ember nem szeretne meghalni, teljesen normális, evolúciós vonás. Ugyanolyan természetes, elfogadható,általános emberi értelemben pozitív, mint a szeretet igénye. Az, hogy vannak autoriter emberek, akik szeretik, ha irányítják őket, megmondják, mi erkölcsös, mi nem, mit szabad, mit nem, szintén emberi dolog. Én mondjuk ezzel már nem szimpatizálok, de az emberiség egy része nyilván ilyen.

Azon a ponton, amikor valaki halálfélelemből elkezd a túlvilágban hinni, az már a Cindy Crawfordba szerelmes paranoiáshoz hasonlóan sajnálatra méltó. Ha az illető ember erkölcsi előírásokban a törvény, valamilyen filozófus példakép helyett egy képzelt atyában hisz, szintén sajnálatra méltó. De ártatlan paranoiásként még mindig tolerálható lehet.

Amikor viszont a hívők egyházat alapítanak, inkvizíciót csinálnak, terrorizmushoz folyamodnak, vallásháborúba kezdenek, az már nem csak sajnálatra méltó, hanem kritizálandó, elítélendő. Soha többé ilyet! Aki ma ilyet kezdene, az Európában méltó börtönbüntetést kapna. De tudjuk a történelemből és a világ más országaiból, hogy lehet ez legális, ha az egyház hatalmon van, és a szekularizmus vékony védelme választ minket csak el ettől.

Ugyanez a szekularizmus azonban nem véd meg minket attól, mert nem elég erős elv Magyarországon, hogy az egyházak ne szedjenek adót, ne kapjanak állami támogatást, ne élősködjenek rajtunk. És mi ezt tiszteljük?! Ezeket az ingyenélőket?! Továbbá a szekularizmus nem véd meg minket attól, hogy a hívők ne pofázzanak bele a mi magánéletünkbe. Akár az egyszeri hívő, akár az egyházak, de mivel politikai befolyásuk is van, ezért akár törvényes szinten, ténylegesen is befolyásolhatják az életünket. Ma már ott tartunk, hogy kötelező hittan vagy hittan 2.0 keretében mossák a gyerekeink agyát. Hogy sok településen a gyerekeknek csak egyházi iskola a választható opció. Ha itt valaki intoleránsan nyomul, akkor az az egyház. És akkor a vallásosok kérik számon tőlünk a tiszteletet?! Mi lenne, ha felszólalnának az egyházak nyomulása ellen?! Mi lenne, ha megtisztelnék az ateistákat azzal, hogy a gyerekeiknek mindenhol választhassanak egyházmentes iskolát, és hittanmentes etikát?! Mikor fogják a hívők tisztelni az ateistákat?!

És végül. Mint említettem, majd minden ember fél a haláltól, majd minden ember keres valami rendet az Univerzumban, keres értelmet az életének, és hasonlók. Ezek idáig ugye természetes érzések. Ezzel szemben a valóság az, hogy meghalunk, és, hogy az életünknek magunknak kell célt keresni, és magunknak kell az erkölcsi szabályainkat megalkotnunk. A gyáva hívő ezzel nem mer szembe nézni. És azt mondják, hogy mi tiszteljük ezt a gyávaságot. Hát kérem, ha van valami, ami elég nagy konszenzussal nem tiszteletre méltó, az a gyávaság.

Ezzel szemben az ateisták általában bátrak ahhoz, hogy szembe nézzenek a valósággal. Ők nem lógnak mesék tején, csak, mert az jobban hangzik. Az ateisták elfogadják, hogy ez az egy életünk van, hogy ebből kell kihozni azt, amit ki akar az ember hozni, hogy praktikusan nem lehet mindent elérni, hogy el kell fogadni a realitásokat. Az ateisták általában elég erősek ahhoz, hogy maguk motiválják a saját életüket, és elég okosak, önállóak ahhoz, hogy maguk alkossák meg az emberi együttélés szabályait. Az ateisták szerintem bátrabbak, önállóbbak, okosabbak, erősebb emberek, és nálam ez az, ami tiszteletet érdemel. Az ateizmus érdemel tiszteletet, nem a hit.

Még 2008-ban írtam egy életrajzot ezzel a címmel. 5 éve volt. Azóta sok víz folyt le a Dunán, Szajnán és a Rajnán. Ennyi idő alatt sokszor változik a nézetem bizonyos dolgokról. Ennek az életrajznak viszont gyakorlatilag minden szavával egyetértek. Sőt, a megfogalmazások árnyaltságával, finomságával is. Ma is majdnem ugyanezt írnám.

Az életrajzot azzal kezdem, én természetes ateista vagyok, hogy az emberek természetes ateistának születnek-e, nem tudom megmondani. Szerintem nem is tudjuk most erre a választ, és roppant problémásnak is tartom, hogy hogyan lehetne ezt eldönteni. Találtam egy cikket, amely szerint igen, ateistáknak születünk, de ahogy mondják, egy mérés nem mérés, és máshogy közelítve meg a kérdést talán más jönne ki.

***

Sokan elmélkedtek már azon, hogy az ember természeténél fogva hívő-e, vagy ateista. Nem vagyok benne biztos, hogy ezt meg lehet-e mondani, hiszen nincs ember neveltetés nélkül. Mégis, bizonyos szintig természetes ateistának mondhatom magam, a következőkben ki fog derülni, hogy hogy értem ezt.

Az ilyen ateista vagy hívő vallomások drámaiságát a letérések vagy megtérések története, kínlódások szenvedések, üldözések adják. Nos, az én történetem nem lesz ilyen, nem emlékszem, hogy valaha is hívő lettem volna, de arra sem, hogy valamikor hirtelen megvilágosodott volna előttem az ateizmus igazsága. A „természetes istentelen” az a kifejezés, ami talán a legjobban leírja az álláspontom addig, amíg fokozatosan a tudatos ateizmusba nem sodródtam. Mégis, ezen sodródás mentén bejárt táj - egy mégiscsak egy utazás - talán érdekes lehet az olvasónak.

Az ilyen történeteket a neveltetéssel szokták kezdeni, azon feltevés alapján, hogy a családi környezet jelentősen befolyásolja az ember vallásos hitét. Ennek a tézisnek én sem mondok ellent: a nevelés tényleg nagyon meghatározó e tekintetben. Amennyiben később nincs egy mélyebb kétség, egy megrázó élmény, vagy egy más típusú formálás, akkor az emberek többsége valóban örökli a hitét, hitetlenségét.

Az én koromban, Magyarországon az ember még azt is hangsúlyozni szokta, hogy a szocialista rendszerben, és milyen körülmények között nőtt fel, s ez milyen kihatással volt hitére.

Nos, én a hajdani NDK-ban születtem, majd Magyarországon nevelkedtem, egy mérnöki családban, teljesen szekuláris környezetben. A családban isten és vallás nem volt téma. Ugyanakkor a valláskritika sem. Egész egyszerűen nem volt az életünkre befolyással ez a dolog, mintha a kérdés nem is létezne. Szüleim idejük nagy részében munkával foglalatoskodtak, és az életünket mindig egyfajta „poroszos” szorgalom, becsületes gyarapodás töltötte be, némi szórakozással, mint a kirándulás. Majd mindig tartottunk valahonnan valahova, mindig voltak célok, de mindig evilági, anyagi, képességbeli, vagy földrajzi célok.

Különösen anyukám volt célratörő, aki Magyarországról elment az NDK-ba, majd az egész családot visszaköltöztette. Sikeres kutató-munkát végzett, majd Szabolcsból Veszprém megyébe, panelből családi házba tette át az otthont. Takarékoskodással, munkával kibővítettük, nyaralót vettünk, jobb és jobb kocsikat, tévéket, számítógépeket, stb. stb. Manapság egészen jó módban élünk, és mindezt bérből, fizetésből, becsületben. Büszke lehetek erre. Anyukám időnként próbálkozott vállalkozásokkal, mindig megpróbált nyelveket tanulni, még programozni is. Magam is örököltem ebből: hogy egy egyszerű példát mondjak, soha semmilyen ügyességi sporttal nem volt gondom, a kihívásokat mindig szerettem, és jól vettem. A képességek, mint célok számomra teljesebbé teszik az anyagi célokat.

Gyermekkoromban tehát az értelmes célok jegyében eltöltött szekuláris életet nevelték belém, és bár azóta az életszemléletem sokszor felülvizsgáltam, a hitre azóta sem volt szükségem. Ma is azt gondolom, hogy a legértelmesebb életet az ember a maga által kitűzött, a társadalommal harmóniában levő, evilági célok jegyében élheti. Elégedett vagyok ezzel, és nem is tudnék ennél semmi jobb keretet elképzelni. Tehát megerősítem: ha lennének, sem lennék megelégedve valamilyen túlvilági célokkal.

Szüleim sosem mutattak különösebben vallásos jegyeket. Sosem voltak, voltunk misén, nincsenek ikonok, feszületek a falon, nem láttam senkit gyónni, imádkozni, még nehéz időkben sem. Nem hagyta el senki száját egyetlen „isten segíts” vagy „isten majd megbüntet”sem. Babonák sem voltak jellemzőek. Nem kopogtunk le semmit az asztalon, nem szórtunk sót, nem tettük keresztbe az ujjunkat. Nem is mondogattak szokásból sem babonás dolgokat a szüleim. Nem gondolták azt, hogy ez valahogy a kultúra része volna. És igazuk van: nem szükségesek.

Idősebb korukban egy-két alkalommal fedeztem fel szüleimben valami nagyon halvány vallásos vonást. Mintha öreg korukra egy kicsit keresnének valami támaszt. Egy temetésen apám vigasztalt a túlvilággal, anyám pedig mintha vasárnaponként a rádióban szeretne misét hallgatni mostanában. De nagy változás nincs.

Úgy nőttem fel tehát, hogy a világ egy törvények útján működő rendszer, amelyet ésszel meg lehet ismerni, ésszel és szorgalommal lehet befolyásolni, és boldogulni benne. Máig sem fogok másképpen a problémák megoldásához.

Soha életemben nem volt semmiféle „isten-élményem”. Bár az is lehet, hogy voltak olyan felfokozott, lelkes, átszellemült, különleges állapotaim, amit mások spirituálisnak neveznek, csak én ebből semmiféle istenre nem következtettem. Sosem volt semmiféle misztikus élményem, azaz megmagyarázhatatlan dolgok sem történtek velem.

Emlékszem viszont, hogy sokszor történtek velem olyan dolgok, amelyek elsőre rejtélyesnek tűntek. Egy ideje ilyenkor mindig következetesen ragaszkodom a racionalizmushoz, azaz keresem a megoldást. És mindig meg is találtam. Volt, hogy eltűnt valami, és nem találtam, és nem tudtam elképzelni, hova lehetett, és aztán a racionális gondolkodással kikövetkeztettem, hogy hol kell, hogy legyen, és ott volt. Vagy éjjel az ember sokszor hall valami furcsa hangot, amiről el sem tudja képzelni, hogy mi, de aztán rájön, hogy a szél zörgeti az ereszcsatornát, a hűtőgép kapcsolt be, vagy a szomszéd éppen most mos a mosógéppel. Voltak életemben érdekes egybeesések, de nem többször, mint amennyi statisztikailag véletlenül várható. Mivel matematikai ismereteim nem rosszak, az ilyen események várható gyakoriságát is jól meg tudom becsülni, és nem vonok le téves következtetéseket.

Gyerekkoromban, és serdülőként is volt egy igen mély érzésem, amely elvihetett volna a vallásosság felé. Ez még ma is elég erős bennem: a halálfélelem. Arra sem emlékszem pontosan, hogy mikor ébredtem tudatára a halálom elkerülhetetlenségének, ez is lehetett fokozatos. Az viszont biztos, hogy ha a halálra gondolok, akkor elfog a félelem. Régebben elég gyakran ez a félelem az iszonyatos szorongás fokát is elérte, amit fizikai szinten is éreztem valahol a torkom, szívem tájékán.

Ma is van olyan, hogy éjszaka az ágyban fekszem, és csak arra gondolok, hogy egyszer majd nem leszek. És ez megállíthatatlan, biztos, és a napjaim csak peregnek, és peregnek. Nem a halál fájdalmaitól félek, nem is az szorongat igazán, hogy kiket hagyok itt. Halálfélelmem a legegyszerűbb, önző, egoista félelem: az, hogy én nem leszek. Nem tudok cselekedni, dönteni, emlékezni. Volt egy időszak amikor ebben a témában verseket írtam, és volt köztük pár olyan is, ami nem is olyan rossz. A versírással azóta felhagytam, ez egy másik életrajz része lenne.

Még sem fordultam viszont a valláshoz. A reinkarnáció hipotézise emlékezet-átvitel nélküli nem vigasztal. Egy túlvilági élet, vagy újabb és újabb életciklusok, amelyben legalább részben visszaemlékszem előző életemre viszont elvben tökéletes volna számomra. Hasonlóan jóérzés volna, ha lenne igazságosság a világon. Végítélet. Imádnám. (Persze kérdés, hogy számomra igazságos volna-e a bíróság. Nem vagyok erkölcsi realista, szóval ez kérdéses.) És mégis, akármennyire csábító az ajánlat, ha nincs alapom hinni benne, nem hiszek.

Mindig is - és úgy tűnik, ez már gyerekkoromban szilárd volt bennem - élesen külön választottam azt, hogy mit szeretnék, attól, hogy mint gondolok valósnak vagy reálisnak. Azt, hogy azért higgyek valamit, mert vágyok rá, mindig is lealacsonyítónak, gyengeségnek éreztem. A wishful thinkinget, az önbecsapást szánalmasnak. És akármennyire is vágytam valamire, vagy kibírhatatlanul féltem valamitől, nem próbáltam hitbe menekülni. Az őszinteség magam előtt mindig is fontosabb volt.

Serdülő koromban fontos volt számomra, hogy valamiképpen kiváltsam az emberek figyelmét, csodálatát, hogy szeressenek. Ebből máig is sok maradt bennem. Viszont az ateizmushoz annyi fontos, hogy az emberek figyelmét mindig is tudással terveztem kivívni, és némi különcködéssel. Az előbbi inkább jellemző, nagyon különcnek nem mondhatom magam, de ennek azért még lesz szerepe.

A tudás azért fontos, mert már gimnázium előtt elkezdtem sokat olvasni, belemélyedni tananyagon túli dolgokba, és elsősorban tudományba. Érdekelt a történelem, és például a kvarkokról már gimnáziumban tudtam. A relativitás-elméletről és kvantummechanikáról olvastam, pedig teljesen nem is érthettem akkor még meg. Nem voltam kitűnő tanuló, tudásom nem fedte az iskolai anyagot. De mindig büszke voltam rá, ha valamit tudtam, jobban tudtam. Szerettem lenyűgözni tanárokat, az osztályt, bár persze az osztálytársaim körében ettől nem lettem különösebben népszerű. Hiszen a gyerekeknek általában nem ez az érték. Ugyanakkor a szokásos, kiutált stréber sem voltam, hiszen nem voltam kitűnő tanuló.

A tudás tehát elég jó alapot teremtett, bár a csajozásban nem bizonyult sikeres stratégiának. A különcködés csak szellemi téren volt jellemző. Gimnáziumban olyan matematikai elméletekkel foglalkoztam egy iskolatársammal, ami a nem-euklideszi geometria és határérték-számítás felé hajazott, de persze nem tudtam, hogy van ilyen tudományos elmélet, és az én elgondolásaim inkább intuitívak, és akkor még zavarosak is voltak. Körülbelül olyanok, mint amilyen elgondolások voltak ezekben a témákban, mielőtt a matematikának sikerült tisztáznia őket. Tehát nem volt rossz ez a gondolkodásom. Egy elsőéves gimnazistától az ilyesmi azt gondolom, kreatív. De fontosnak tartom azt is, hogy amint az egzakt elméleteket megértettem, tovább léptem, és azokat szerettem. Nagyon szerettem azt, amikor elkezdtem felfogni a matematika egzakt rendszerét.

Szoktak néha úgy érvelni, hogy az ateistának nincs elég képzelete, amit határozottan visszautasítok. Sokszor pont azért nem hiszek, mert nagyon is sok mindent el tudnék képzelni, és ezek közül egyiket sincs alapom hinni. Vagy nagyon is el tudom képzelni bizonyos hittételek következményeit. Az ateistáknak sokszor van közük a sci-fihez. Itt a „materializmus” a fantáziával kiteljesedhet, és kiderül, hogy az ilyen keretek közötti kreativitás messze érdekesebb, mint a parttalan miszticizmus. A technikai „csodák” érdekesebbek, mint a varázspálcás, egyszerű csodák. Ide jön még az a mondás is, hogy a valóság sokszor lenyűgözőbb, mint a képzelet.

Én is nagy sci-fi rajongó voltam, ez kapcsolódott tudományos érdeklődésemhez, kreativitásomhoz és ahhoz a kis különcködéshez, ami jellemző volt rám. Később Phillip K. Dicket szerettem meg nagyon, mivel a valóság és képzelet kérdéseivel olyan megragadóan foglalkozott. Azt gondolom, ez szorosan kapcsolódik a hithez, ugyanis egy idő után már azért gondoltam a transzcendenciát butaságnak, mert láttam azt a végtelen sok lehetőséget, amelyek közül pont egyben hinni végtelen korlátoltságra vall. A világunk nem csak „Mátrix” lehet, hanem Dick bemutatta, hogy mennyi minden. És ahhoz képest a „Mátrix” c. film piskóta.

A rendszerváltás bizonyos szempontból fontos lehetett az ateizmusomhoz. Utána már elég érdekes dolognak tűnt ateistának lenni, és ez motivált. Pont akkor, amikor serdülő koromban már lázadó énem bontakozott volna ki, az ateizmus számított lázadásnak, és nem a hit. Ha mondjuk 5 évvel idősebb lettem volna, az megzavarhatta volna ezt a történetet.

Így viszont addigi természetes világképem, józan eszem hirtelen egybe csengett a különcködéssel. Nem volt ez persze olyan nagyon kirívó, nagydobra vert dolog, nem voltam annyira bátor. De egyetemista koromban már elkezdtem hit-vitázni.

Később ezekhez a hitvitákhoz munícióként akartam begyűjteni fontos filozófiai ismereteket. A tudomány-filozófiát kifejezetten azért kezdtem el olvasgatni, hogy fegyverem legyen a vitában. Popperrel kezdtem, majd Carnap következett. Időközben olyan tudásra is szert tettem, ami vulgáris nézeteimet lekerekítette, árnyalta, de valóban pontosabban, magabiztosabban tudok vitázni.

A logikai pozitivizmus egy olyan elméleti hátteret adott, ami nagyon fontos gerince világképemnek. Persze ma már senki nem pozitivista, én sem, csak sok mindent adoptáltam a saját gondolat-rendszerembe. Nyilván finomítani, pontosítani, igazítani is kellett rajta, ahogy azt egyébként maga Carnap is tette.

Ateizmusom a filozófiai ismereteimmel változott. Beláttam, hogy istent általában tagadni nem tudom megalapozottan, hanem csak agnosztikus lehetek. De aztán egy másik irányba radikálisabbá vált a nézetem: a transzcendens értelmetlenné vált (ez pozitivista nézet). Igen, úgy vélem, hogy értelmetlen kérdés, hogy a világ igazi, vagy tökéletes szimuláció, hogy egy Mátrix, vagy egy másik computer-szimuláció, vagy egy isten teremtette, vagy kettő, vagy képernyővédő, vagy egy meta-Univerzumbeli sakkjátszma vagy még végtelen sok más dolog, ami lehet. Számunkra az Univerzum bizonyos törvényeknek megfelelő történések az anyaggal a négydimenziós téridőben.

Kicsit később aztán egy kicsit igazítani kellett ezen is: bizonyos istenről szóló elgondolásokat nyugodtan tagadhatok, így az etikai monoteizmus személyes istenéről mondhatom, hogy képtelenség. Nincs jóságos isten. Ugyanakkor agnosztikus vagyok valamilyen közönyös, deista, vagy egyenesen gonosz teremtővel szemben: ezeket kizárni nem tudom. Viszont mivel – mint már említettem – ilyen hipotézisek végtelen sorát el tudom képzelni, és egyik sem igazolható, ezért a logikai pozitivizmus nyomán ezeket a hipotéziseket értelmetlennek, és praktikusan haszontalannak gondolom.

A kicsit különc alkatomnál fogva sosem szerettem, ha ránk erőltetnek ünnepeket, erkölcsi tanításokat, szokásokat, stb. Nem voltam nagy lázadó, de például nem szerettem a nyakkendőt, az állami ünnepeket, de a karácsonyt, sőt, a születésnapot sem. Mindig is azt gondoltam, hogy az emberek akkor ünnepeljenek, amikor úgy érzik, amikor saját okuk van rá. És oly módon, ahogy tetszik nekik, ha lehet, eredeti módon. A kötelező ünnep bennem ellenérzést szül, a sablonosság unalmat. Ma, hogy különcködésnek tűnik, sokkal inkább lenne kedvem november hetedikét ünnepelni, mint október 23.-át.

Saját családommal inkább ünnepelném a házassági évfordulónkat. Amikor Finnországban éltem, akkor ott egy amerikai ismerős thanksgivingre hívott minket, és az messze jobban tetszik, mint a karácsony. Egész egyszerűen, mivel annak szokásai, világa ismeretlen számomra, az jobban tetszik.

Szeretem a szokatlan, egzotikus dolgokat, de amint divatos lesz, vagy megszokott, számomra érdektelenné válik. Amerikában minden bizonnyal rühelleném a thanksgivinget.

Soha nem szerettem a nemzeti hagyományokat, legfeljebb más népek érdekes, számomra új hagyományait. Reflexből kikezdtem a szokásokat, és utálom betartani az illemszabályokat. Ez utóbbinál mindig megvizsgálom, minek van értelme. Tehát racionális, kritikus vagyok. Bár az ok nélküli szokásokat nem szeretem, az értelemmel bíró intézményeket igen. Így például nem tisztelnék egy királyt, de elismerem, és fontosnak tartom a demokratikusan választott elnököt. Nem szeretem mondjuk ha egy férfinak mindenképpen a nő balján kell járnia, csak mert így szokás, és mert hajdan volt ennek egy oka, de elfogadom, hogy a KRESZ jobboldali olyan alapon, hogy valamilyen konvenció kell (azaz nekem az angol is jó), és elfogadom a logikai és matematikai szabályokat, mert racionálisak, és nem pusztán szokások.

Szexuális téren elvben viszonylag liberális vagyok. A vallások korlátait itt is mindig utáltam. Azt gondolom, hogy a szexuális erkölcs az a terület, ahol talán a legtöbbször szólnak bele emberek olyan dolgokba, ami mások magánügye, és semmi közük hozzá, mert nincs semmi negatív következmény rájuk nézve. Ez a felfogás persze egy utilitáriánus etikán alapszik.

Véleményem szerint az erkölcs feladata az, hogy az emberek boldogságát elősegítse. A társadalomnak pedig csak bizonyos mértékig van joga beleszólni mások életébe, amennyiben vannak olyan szabályok, amelyeket közösen jónak és fontosnak tartunk, és sok embert érint. Ezeket törvényben rögzítjük, a többi magánügy. Azért, mert vagy nem érint másokat, vagy túlságosan sokfélék vagyunk ahhoz, hogy megegyezzünk benne. Mindenkit megillet a maga szabadsága, amíg az nem korlátozza jobban mások szabadságát.

Azt gondolom, hogy ilyen magán-etikai kérdésekben bölcs tippeket lehet adni, de nem biztos, hogy azok mindenkire érvényesek. Egy ilyen etika könyvet nem tízparancsolatok, nem „kategorikus imperatívuszok” formájában, hanem javaslatok, tippek formájában képzelem el. Az emberek pedig olvasgatnának, kipróbálnák, és választanának.

Mindig is irtóztam a templomok légkörétől, a sötétségtől, az avítt belsőtől, a dohos hullaszagtól. Általában jobban szeretem a modern épületeket, modern külsőt, modern berendezéseket. Egy funkcionális, rendes, tiszta panellakás jobban tetszik, mint egy díszes, régi, polgári lakás. Bár ez idővel egy kicsit változik. Valamennyire, ahogy öregszem, jobban elfogadok szokásokat, és régiesebb környezeteket. De egy templom valószínűleg mindig is avítt lesz nekem. Igaz, láttam Finnországban modern, szimpatikusabb templomot is.

A régi dolgok közül természetesen a kultúra nagy része azért tetszik nekem. Semmi gondom nincs az antik művészettel, filozófiával, az ókori történelemmel, régi épületekkel, amíg nem a kereszténység, vagy a halál kapcsolódik hozzájuk. A kereszténység dohos, halál-centrikus légköre azonban irtóztat. Az ízlésvilágom, mentalitásom, életstílusom talán Nietzschéhez hasonlít legjobban, ami nem véletlen, egy időben sokat olvastam.

Mindez valószínűleg megerősítette ateizmusomat. A vallás a régimódiságot, maradiságot jelenti nekem. Nem különösebben villanyoz fel a vallásos kultúra sem: jobban szeretem Salvador Dali világi művészetét (tudom, vannak vallásos képei is), mint a középkori ikonokat. Persze ez nem éles dolog, és ha valami tetszik, nem utálom csak azért, mert vallásos kötődése van, így például Mozart Requiemje tetszik.

Ontológiai szempontból instrumentalista vagyok. Azaz azt gondolom, hogy az létezik, amit a tudományos elméletekben létezőnek kell feltételeznünk. Empirikus és logikai szempontból a világ fizikalista (kb. materialista) modelljét megfelelőnek és kereknek tartom. Úgy vélem, hogy a tudomány a megismerés egyetlen módszeres eszköze, és amit a tudomány igaznak tart, az tudomásom szerint tényleg igaz. A tudományt nem tartom tévedhetetlennek, de mindig azt tartom tudományosnak, ami akkori ismereteink szerint legracionálisabban igaz, Mindig a tudományos módon kell a tudományt korrigálni, továbbvinni, nem pedig más útra térni. A tudomány jelenlegi világmagyarázatát lehetségesnek, nagyjából kereknek tartom, nincs szükség istenre (Laplace). Tudomásunk szerint az élőlényeket az evolúció hozta létre, az Univerzumot pedig senki, tehát ezt értelmes igaznak tartani.

Az istenérvek szerintem nem konkluzívak, sőt, nem is valószerűsítenek semmiféle teremtőt. A tervezettség érve, az antropikus kozmológiai istenérv szerintem alaptalan. Nincs a tudásomban lyuk, amit isten betölthetne, legfeljebb olyan részletkérdések, amelyet a tudomány betölthet. És persze a tudásunk változhat, de én most jelenlegi tudásommal a jelenlegi tudásomat mondom igaznak, mást nem tehetek. Nem feladatom itt nézeteimnek kifejtése, alátámasztása, inkább egy életút, szemlélet bemutatása a cél. Így ezeket az állításokat nem fogom itt alátámasztani és részletezni.

Ha valamiért mégis volna túlvilág, volna isten, és volna valamiféle végítélet, akkor bátran állnék isten elé, hogy az életemben becsületesen gondolkodtam, és amire racionálisan jutottam, azt igaznak tartottam. Mindent megtettem, amit értelmesen meg lehetett. Véleményem szerint nem bűn, ha valaki nem tud mindent, nem bűn, ha emiatt racionálisan téved. De „bűn” irracionálisan hinni valamit, még akkor is, ha véletlenül igaz lenne. Én értelmesen jártam el, helyesen jártam el, tiszta a lelkiismeretem. Ha istennek ez nem volna esetleg jó, akkor nem értenénk egyet. Akkor sem fogok mást tenni.

Ha pedig isten létezne, de igazságos lenne, és a szerint mérné az embereket, hogy mennyire értelmesek, esetleg mennyire jók másokhoz, akkor én vígan vagyok ateista, és élek egy jó életet. A keresztény erkölcs társadalmi, tehát együttélési szabályainak szerintem egészen jól megfelelek. Nem szoktam hazudni, nem szoktam csalni, becsapni másokat. Aminek nem felelek meg, az a keresztény etika szexuális része, mert a szexuális életet a gyereknemzésen túl egy teljesen természetes, és jó dolognak tartom.

Tehát ha volna isten, és nem ragaszkodna bornírt szexuális etikához, eredendő bűnhöz, megalázkodáshoz, hanem el tudna fogadni egy szabad, értelmes, normális embert, akkor ilyen istennel nem volna bajom. De nem is kellene különösebben törődnöm vele. Hinnem sem kellene benne, amíg létezése nem igazolt. Persze nem számítok arra, hogy számonkérésre sor kerül, hiszen nem hiszek istenben, továbbá a túlvilágban sem.

„Vallomásomat” végül azzal a témával zárom, ami talán a legfontosabb érzelmi szempontból. A legtöbb embernek a vallás egyrészt reményt ad a halál utáni életre, ami, mint említettem, nálam is igen erős motiváció lenne. A másik pedig az, hogy értelmet ad az életüknek. Nos, ez az, ami engem a legkevésbé sem visz istenhez.

Az élet értelme sok embernek nagy probléma. Én is sokat szenvedtem azon, hogy mi az, aminek látom értelmét, és miért. Mivel nem fogadtam el a tekintélyelvű dolgokat, nem nyugodtam meg azzal, hogy értelme van valaminek, csak mert valaki azt parancsolta, azt mondta. Sokáig nyűglődtem tehát. De fogalmi téren ma már nincs ezzel gondom, praktikusan pedig semmiféle vallás nem segíthet rajtam.

Az élet értelméről ma azt tartom, hogy egy teljesen értelmetlen kifejezés. Itt nem feladatom ezt kifejteni, így rövid leszek. Az életnek szerintem nincs általában értelme, azonban nagyon sokféle dolgot nagyon fontosnak tarthatnak az emberek. Különféle emberek különféle dolgokat különböző mértékben fontosnak. Számomra az életben sok minden fontos: egy bizonyos jólét, a gondolkodás, a szeretet, a barátaim, hobbijaim, az igazságosság, az érdekes dolgok, és hasonlók. Nem vagyok nihilista, de egyiket sem emelném ki egymagában az én életem céljának, de pláne nem az élet céljának. Nem gondolom, hogy eme szubjektív, változó értékrendemmel nekem jobban igazam volna, mint másnak, ha mást szeret. Nem gondolom, hogy mindenkinek hasonlóan kellene éreznie. „Életértelem-relativista” vagyok. Nem tartom objektív kérdésnek.

Sok esetben jó volna, ha másoknak is fontos volna az, ami nekem. Például jó volna, ha sokaknak sokkal fontosabb volna a tudomány. Vagy mondjuk kedvenc játékom, a go népszerű lenne. Másrészt meg olyan is van, amikor kifejezetten jó az, ha kevesen osztják az ízlésemet. Például még a go esetben is van abban jó, hogy kevesen ismerik, hiszen így ez valami egzotikus, különleges dolog. Szeretek különleges lenni, ehhez pedig szükség van olyan dolgokra, amit nem mindenki tart fontosnak.

Ha valamiért igazolttá válna, hogy isten márpedig létezik, és a világgal ez és ez a célja, az nem sokkal vinné előrébb számomra a kérdést. Akármit is akar isten a világtól, az számomra nem feltétlenül lesz az élet értelme, csak isten vágya. Hiába akarja például a főnököm, hogy valamit csináljunk, ami számomra értelmetlen, legfeljebb kényszeríthet, hogy csináljam, de arra nem, hogy értelmesnek érezzem. Az „értelmesség” nem külső tény kérdése, hanem érzelmi kérdés. És isten nem sokat segíthet nekem valamit fontosnak érezni.

Ha az embertől nem lehet elvenni a gondolatszabadságot, akkor az érzelemszabadságot még kevésbé. Azt még érveléssel sem nagyon lehet befolyásolni. Ha istennek mondjuk az lenne a célja, hogy minél többen térdepeljenek imádkozva, én meg nem szeretem ezt, akkor ez nem lesz az életem értelme. Még akkor sem, ha egy igen nagy hatalmú személy, és térdre kényszerít. Még akkor sem, ha mindenható.

Mint minden ember, én is néha levert, szomorú, üres vagyok. Ilyenkor én is érezhetem azt, hogy „semminek nincs értelme”. Válságos állapot az ilyen, amiből jó kikeveredni. Ugyanakkor ez egy érzelmi kérdés, hangulati ingadozás. Lehetnek olyan dolgok, amik segíthetnek kivinni egy ilyen hullám-völgyből, de sosem becsapás útján akartam kijönni belőle. Mindig volt bennem annyi erő, hogy az érzelmi mélypontból tisztességes úton keveredjek ki. Ahogy mondtam, ebben isten akkor se feltétlenül segíthetne, ha létezne. Van, amikor segít, ha valaki más azt mondja, hogy számára valami értelmes, és jó dolog, és rám is rám ragad, de van, amikor nem. Úgy érzem egy isten esetében ez utóbbi lenne. Mindenesetre ezek olyan érzelmi dolgok, amiknek semmi közük nincs semmiféle transzcendenciához. Ezek a mi érzéseink, amelyek a mi agyunkban kavarognak.

Ez az írás, mint már említettem, egy ateista intellektuális életrajz, és nem a nézeteim kifejtése. Inkább szubjektív szemléletemet fejtettem ki, mint objektív nézeteimet. A jövőben elképzelhetőek hangsúly-eltolódások, főleg az agnoszticizmus és ateizmus között. Elképzelhető részletkérdésekben véleményem megváltozása is. Nem tartom valószínűleg, hogy bármikor hívővé válnék, hacsak erre empirikus igazolás nem adódna.

Brendel Mátyás, 2008. január

Szóval 2003-ban egy nebraskai lelkipásztor négy éves fiával műtőbe rohantak. A kisfiú rövid időre eszméletét vesztette az operáció alatt. Teltek a hónapok, és a fiú, Colton Burpo elkezdett furcsa dolgokra „emlékezni”. A mennyországban járt ugyanis, ahol találkozott a 30 éve halott nagypapájával, az anyja méhében meghalt kistestvérével, és... egy szivárványszínű lovon ülő Jézussal, akinek az ölébe is ülhetett miközben az angyalok énekeltek neki.

Hogy a tettes itt egy agymosott kisfiú túlbuzgó fantáziája, vagy pénzhajhász szülők manipulációja, az nyitott kérdés. Mindenesetre a fiú története felkapott hír lett. Híradókból templomokba, neves talk showkba ráncigálták a gyereket. Apja és fia az egész Egyesült Államokat bejárták és hatalmas hírnévre (s vagyonra) tettek szert. A sikert megkoronázandó, a 2010-es karácsonyi szezonra piacra dobtak egy könyvet, ami a fiú és a család történetét foglalta össze 163 oldalban, 10-20 dollárért. A könyv azonnal bestseller lett. Azóta három év alatt közel tízmillió példányt adtak el...

És most egy megfilmesítési jogot is:

Igaz történeten alapul.

(A Jézust alakító színész egyik utolsó szerepe egy darabolós horrorban volt)

Ez a post nem fog konkrétan tanácsot adni arról, hogy hogy találd meg az Igazit, a nagy Őt, vagy az élet "igazi" értelmét. Fog arról szólni, hogy milyen párhuzamot vonhatunk a kettő között, és ha így gondolkodunk, milyen tanulságokat vonhatunk le ebből. A post szubjektív lesz, helyenként kifejezetten személyes hangvételű.

Egy történet, egy novella kapcsán fogok írni, amelyet nemrég hallottam, és napok óta fogva tart. Említhetnék sok tucat másik, hasonló történetet, de én ezt választottam, és ez rendben van így. Végül is pont azért, mert... mert majd meglátjátok...

A történet nem bonyolult: egy férfit, Pierre-t fiatal korában elhagy a nagy szerelme, túléli, megházasodik, gyerekei vannak, de továbbra is valahol a környéken éldegél, mint ahogy később kiderül, a nő is. Néha gondol a volt szerelmére, ahogy az már lenni szokott, mert éppen egyedül van, eszébe jut, vagy meglát valamit, ami emlékezteti rá. Érdekes dolog ez. Hiszen arról van szó, hogy akivel valamikor együtt éltünk, és nagyon fontos volt nekünk, annak az alakját, sziluettjét, illatát, mozdulatait, metakommunikációját, arckifejezéseit az agyunk nagyon erősen tárolja el. És aztán ezeket a mintákat óhatatlanul felismerjük mindenféle dolgokban akkor is, amikor nincsenek ott. Az, hogy az agy mintafelismerő rendszere úgy van hangolva, hogy inkább a hamis pozitív (false positrive) eseteket engedi meg, mint a hamis negatívakat (false negativ), evolúciós eredetű hiba az emberi agyban, de ez közhely. Az, hogy ez kifejezetten hangsúlyosan működik a régi szerelmekre, és ezért van az, hogy ennyiszer jelennek meg újra, mint valami kóbor szellemek az életben, szintén természetes, de szubjektíven mégiscsak mennyire fontos dolog.

Visszatérve a történetre. Egy nap cseng a telefon, és Helene szólal meg a vonal másik végén, a fiatalkori szerelme. A férfi meglepődik, kissé agresszíven reagál, kelletlenül válaszolgat, és végül, amikor azt kérdezgeti, hogy Helene miért hívta fel, és különösen miért éppen akkor, akkor Helene elmondja a drámai választ: hogy meg fog halni, és szeretne vele még egyszer találkozni.

A novellát Anna Gavalda írta, a novelláskötetet magyarul kiadták kétszer is, el lehet olvasni magyarul is. Mint mondtam, és ahogy a kritikusai is megállapítják, nem túl komplikált, és nem valami extravagáns novella. Mindennapi, de tragikus, édes-kesernyés történet, nagyon szentimentális, nagyon érzelemdús. Azt gondolom, hogy nem egy valós történet, több részlet is mintha egyezne az írónő életével, aki érdekes módon a férfi szerepéből, egyes szám első személyben írta. Szerintem életrajzi elemekkel gazdagította mind Helene, mind a férfi oldalán. De Gavalda novellája irodalmi alkotás, és az én kis összefoglalóm ebből nem sokat tud visszaadni. Az írónő hatásosan válogatta meg szavait, és egyszerűen de kifejezően fogalmaz.

Engem azért fogott meg különösen ez a novella, mert egy nagyon elvarázsóló hangú nő, egy bizonyos Lolita felolvasásában hallottam egy svájci francia rádióban. Talán ha magyarul olvastam volna, nem is írnék róla. Aztán azért is, mert Franciaországgal eleve nosztalgikus és elfogult vagyok. Továbbá azért, mert nyilván magamat is bele tudom képzelni a Pierre szerepébe, és Helene-nel is empatikus tud lenni bárki negyven fölött, sosem tudhatjuk, mikor derül ki, hogy gyógyíthatatlan betegek vagyunk.

De amiért ezt a történetet felhoztam az az, amit kifejez a szerelemről, és az életről. Adva van egy férfi, akinél nem tudjuk igazán megmondani, a nagy Ő vajon Helene, vagy a felesége?! Úgy tűnik, mintha Helene lett volna "az Igazi", mert írja, hogy soha senki mást nem szeretett, és soha senki más nem szerette. A feleségéről alig beszél. Pierre a gyermekekért van oda. Másrésztazt is írja, hogy nem is igaz, mert szeretett, és szerették, a felesége szereti őt. És hogy a gyermekei többet érnek holmi fiatalkori szerelemnél. A novella az érzelmek ellentmondásairól szó, és a fiatalkori romantikáról is szól, és, hogy ez végül is egész életben nyomot hagy, hiába keményedik meg az ember szíve.

Helene elhagyta Pierre-t, mert nem tudta elképzelni a jövőt a férfival. És ez arra utal, hogy nem ő az Igazi. Helene-ről egyébként nem tudunk meg sokat.Állítólag ő is volt magányos, neki is vannak gyermekei, talán elvált (ezek ha jól emlékszem, életrajzilag stimmelnek Anna Gavaldára). Helene nem tűnik nagyon  érdekes személyiségnek, csak a férfi számára az. Ilyen szempontból a Kis Hercegben levő rész, amely a róka megszelídítéséről szól, nagyon is találó. Csak az a naiv cliché ne lenne benne!

Aztán viszont itt van ez a fordulat, amelynél lehetne azt gondolni, talán Helene gondolta meg magát, és talán mindketten egy nagy tévedésben élték le az életüket. De nem egészen erről van szó. Helene nem annyira meggondolta magát, hanem csak elbúcsúzik. Valamiféle számadásról is van szó. Anélkül, hogy az esetleg beismert hibákon már javítani lehetne. Már nem lehet visszacsinálni a dolgokat. Gavalda azt írja, ez egyfajta zarándoklat. Én úgy tippelem a novellával Gavalda egy valós Pierre-től kér bocsánatot, vele számol el. De a zarándoklat nem vallásos, hiszen amikor Lourdes-ról van szó, azon Helene mosolyog egyet. Az a novella sem vallásos, és nem is nagyon képzelhető el annak.

Tehát az első dolog, amit ki akartam hozni ebből, az az, hogy nincs a nagy Ő, ami van, hogy ez emberek döntenek így vagy úgy, vagy elhagyják őket. Valami történik, valakivel elélik az életüket, vagy egyedül élik le. Sokan váltanak egyszer-kétszer. Pedig  a legtöbben fiatal korukban még az Igazit, a nagy Őt keresik. Aztán még ha meg is állapodnak valahol, akkor is mindig vissza-visszatérnek a gondolatok, hogy "mi lett volna, ha..." vagy "biztosan jól választottam?" Ténylegesen visszatérni a régi, nagy szerelemhez ritkán szoktak az emberek, mert hát valószínűleg mégsem olyan jó az illető, inkább csak az emlékek édesek, a nosztalgia.

Helene sem hívta fel korábban, a 12 év alatt Piere-t, még amikor magányos volt, akkor sem. Nem gondolta komolyan úgy, hogy vissza kéne csinálni az egészet. És a férfi sem fogadja így Helene hívását. Az egészben az is szívszorongató, hogy Helene-nek meg kell halnia ahhoz, hogy "jogot formálhasson arra", hogy találkozzon a férfival. A találkozás egyébként majdnem meg is hiúsul, ahogy a valóságban sok ilyen telefonhívás balul ütne ki.

Ami az élet értelmét illeti, ott is képesek az emberek ugyanazzal a naiv romantikával azt képzelni, hogy egy Igazi van. Pedig még egy meghatározott embernél sem mondhatjuk, hogy van az Igazi. Foglalkozást, érdeklődést az emberek általában gyakrabban váltanak, mint partnert, gyakrabban él együtt párhuzamosan több nagy céllal az ember. A "poligámia" itt teljesen természetes.

És mégis, az emberek fiatal korban, és később is, továbbra is sokszor ragaszkodnak ehhez a naiv elképzeléshez az Igaziról. És azt gondolom, hasonló okból: mert választani nem tudnak. Nehezen tudják azt mondani, hogy "most ezt választom, és lehet, hogy így élek majd életem végéig", ami azért is nehéz, mert a szakítás, válás nehéz lesz. És nehéz az is, amikor valaki csalódik, kiég egy célját illetően. Vagy elérte, és már nincs tovább, mit tegyen?!

Minden választás egy másik lehetőség elvetése, és az a sok nosztalgikus visszagondolás, amit említettem, amely keserédes, amely fáj és mégis forró, az ezekkel kapcsolatos. Érdekes kérdés, hogy vajon miért ilyen az ember, miért olyan édesek a gyerekkori emlékek?! Mi a nosztalgia és szentimentalizmus szerepe a homo sapiens életében? Mi az evolúciós és neurobiológiai magyarázat?! Nem tudom pontosan, de érdekelne.

Választani azért is nehéz, mert amikor az ember kicsit felülemelkedik, akkor semmi sem tűnik fontosnak. Minden dolog, ami számunkra fontos, érzelmi alapon az, és amint felülemelkedünk ezeken az érzelmeken, az egész eltűnik. Fontos-e a fiatalkori szerelem?! Fontos volt-e a házasság, a három gyerek?! Ha úgy vesszük igen, ha úgy vesszük nem. És ez teljesen össze tudja zavarni az embereket. Egyszerre tud ott lenni az, hogy bizonyos dolgok nagyon is fontosak. Nagyon is halálosan fontos lenne még egyszer találkozni a nagy szerelemmel, és nagyon is teljesen mindegy, mert mit ér vele az ember. A múltat nem lehet megismételni. Egyszerre lehet érezni mindkettő érzelmet, ugyanabban az állapotban. És ez zavaró. Ez ilyen sűrűn szinte elviselhetetlen. Ilyenek ezek az érzelmek.

És pont ezért, mert összezavarodnak, és nem tudnak választani, ezért keresik az emberek az Igazit. Pótcselekvésként is, a választás helyett. A választás felelősségétől akarnak megszabadulni, mert ha volna Igazi, akkor nem kellene választani. És a választás problémáját inkább a reménytelen keresés problémájára terelik az emberek. Ahelyett, hogy megoldanának egy választási feladatot, egy megoldhatatlan feladatot tűznek maguk elé. Mivel az Igazit megtalálni nem lehet, így sosem jutnak el ahhoz a gyötrő kérdéshez, hogy jól választottak-e, és ahhoz, hogy "akkor most megérte?!"

Azért írok erről, mert én is nagyon nehezen tudok választani. Lehet, hogy életemben sok jó dolgot kihagytam, mert nem tudtam választani. És ahogy utaltam rá, Pierre szerepéből is van olyan, amit magamra tudok vonatkoztatni. Azért is fogott meg a novella. Én is kerestem az igazit, velem is szakítottak, én is szakítottam. Nekem is problémát okoz az, hogy minek van értelme. Én is érzem úgy, hogy semmi nem fontos, és nem csak abban az abszolút értelemben, hanem tényleg nem tudom rávenni magam, hogy bármit is fontosnak érezzek. Sokszor semminek nem látom értelmét. Ezeken a válságokon az ember túlesik, nem tudok jobb megoldást, és aztán valamikor valamiért megint lelkesedik az ember. Hát annak kell örülni, amikor éppen tud. Ez lenne az az "élet élése" talán, amikről a közhelyek szólnak. Csak nincs ebben semmi nagy bölcsesség vagy misztikum. Ha úgy vesszük, akkor sincs semmi nagy dolog, ha valaki jól átélte az egész életét, de nagyon. És akkor mi van?! És egyébként hogy lehet nem átélni az életet?!

Másrészt ott vannak a szép emlékek, mégiscsak mi mindent csináltam, mi minden jó volt. Csak nem rontottam el mindent. Van mire emlékezni, akár büszkének is lenni. Jobb, mintha semmit nem csináltam volna, vagy ha mindig csak elmélkedtem volna. És jobb, mintha depressziósan éltem volna mindez idáig. És még sok mindent lehet csinálni a jövőben is. Még előttem van egy fél élet, ha nem jön közbe semmi tragédia. Nekem még nem kell felhívnom a nagy szerelmemet.

Amiről még szólni szerettem volna, az még az ateizmussal, és az élet értelmével kapcsolatos. A novella úgy drámai, ha ateisták vagyunk. Egy hívő számára Helene halála nem a végső vég. Nem tudják megmondani, nem mondják meg, mit hisznek, pontosan mi van utána, de valami van utána a hitük szerint. Egy hívőnek nem az a végső elszámolás, ami ebben a novellában le van írva. Őneki nem ez az utolsó zarándoklat. Legalábbis ebben a hitben ringatja magát. Ahogy fent írtam, ha nincs a végső vég, talán Helene-nek nem is volna joga felhívni a férfit, de biztos nem volna olyan drámai a történet.

Ateistaként azonban a történet drámai, de zavarba ejtő is, és abszurd. Pont olyan értelemben abszurd, ahogy Camus gondolkodott erről az egész kérdésről. Mert végül is mi értelme van Helene-nek még egyszer látni a férfit?! Egy pár órára találkoznak, aztán elválnak, el is kell válniuk, meg abszurd is volna nem elválniuk. De elválniuk is abszurd. Azt a kis darab múltat az életükből a rövid találkozással be tudják keretezni, és el tudják rakni. De a nosztalgikus emlékek értékét nagyban lerombolná, ha nem válnának el, mert bekeretezetlen maradna a mű. Legalábbis szerintem sokan így éreznek erről, és én sem érzek mást. És akárhogy is gondoljuk ezt így külső nézőpontból, és nyilván Helene és Pierre is így gondolkodik erről a találkozás előtt és után is, de azt, amikor ott ülnek Sully-ben azon a lépcsőn, előttük a lehangoló szökőkút, a novella szerint egész Sully lehangoló, de mégis, ha elképzelem, hogy ott órákig beszélgetnek egymással, elmesélik egymásnak a történetüket, egymást nézik, és nyilván visszaemlékeznek, és cinkosan, megértően beszélnek mindenről, akkor ezt a pillanatot akárhogy is, de az élet legszebb és boldog pillanatainak egyikeként tudom elképzelni.

Mi ateisták is valahogy úgy gondolkodunk, mintha mégis volna valami szimbolikus "örökkévalóság". Hiszen Helene elviszi magával a férfi illatát a halálba. Külön megkéri, hogy megszagolhassa. És ennek semmi, de semmi értelme, ha egyszer meghal. És mégis úgy teszünk, mintha lenne. Nagyon sokan, nagyon sokszor tesznek úgy, mintha az élet utolsó pillanatainak lenne valami különleges jelentősége. Akkor szoktuk összefoglalni az életünket, akkor szoktuk értékelni utoljára. Rendben, ez az utolsó "pillanat", de miért olyan fontos ez?! Miért olyan, mintha Helene az örökkévalóságba vinné el Pierre illatát, amikor valójában már esetleg csak pár napig emlékszik rá?! Miért fontosabb ez, mint az előtte lévő évek?! Helen és Pierre is százszor meggondolta már a szakítást, és az életüket. Miért fontos még egyszer számot adni?! Mert egymásnak adnak számot?! A történetben nem egészen ezen van a hangsúly. De lehet. Lehet, hogy az a fontos, hogy egymásnak adnak számot.

Vagy általában miért tartják fontosnak azt az emberek, hogy egy híres ember utoljára mit mondott, mit gondolt?! Miért jegyzik ezt fel?! Miért fontos, hogy utoljára megbocsátott, vagy nem?! Ha valaki haragszik valaki másra, miért olyan nagy dolog, ha végül megbocsát?! A megbocsátás gyümölcsét már nem élvezheti ki az, akinek megbocsátott. Ha Pierre megbocsátott Helene-nek, akkor Helene már csak rövid ideig élhet ennek tudatában, és többé már nem találkoznak.

Mi, ateisták is úgy teszünk, mintha lenne valami nagy elszámolás, valami örökkévalóság. Mi nem hisszük azt, hogy van élet a halál után, de úgy gondolkodunk, mintha a halállal megállna minden, és az az örökkévalóság lenne. Mintha a halál pillanata örökké tartana.

Montsegur váránál mintegy 220 kathart égettek el 1244-ben

A nyáron olvastam el valamikor Guy Mathelie Guinlet könyvét "L'Inquisition, Tribunal de la foi" címmel, melyet még Franciaországban vettem, a Dordogne környékén egy inkvizícióról szóló kiállításon. A szerzőről nehéz bármit is kideríteni, mert a keresők csak a könyveit adják vissza, amelyekből sok tonnányi van. Ha lehet is róla bármit tudni, nehéz megtalálni.

A könyv nagy és vaskos, bár nem ijesztően vastag. Az inkvizícióról szól, de nagyon francia fókusszal, és ehhez tesz még hozzá némi spanyol történetet. Roppant szedett-vetett könyv, a fejezetek struktúrája követ némi logikát, de aztán ahogy olvassuk a szöveget, igazán nem az a benyomásunk, hogy jól megszerkesztették volna a tartalmat, hanem inkább, hogy összedobáltak sok kész anyagot, esetleg cikkeket, vagy kisebb könyvrészleteket.  A dominikánusokról szóló részt a könyvben például legalább három verzióban olvashatjuk el, mint ahogy a Bibliában is két teremtéstörténet, és két tízparancsolat van. Igénytelenség. Manapság egy csomó szakkönyvet is kiadnak ilyen stílusban, nem tudom, hogy miért. Az író nem ér rá átdolgozni?! Nem képes ennyi fáradságot sem venni ahhoz, hogy igényesebben jelenjen meg a könyve?!

Az elején folytatólagosan olvastam a könyvet, de aztán elkezdtem unni, és bizonyos részeket átugrottam. Roppant sok konkrét történelmi személyt ismertet, ha bárkit konkrétan érdekel valamelyik nagyobb vagy kisebb inkvizítor élete és munkássága, jó eséllyel megtalálja itt. De ezek a leírások a személy egész életútját leírják, és kevés szól magáról az inkvizícióról. Viszonylag kevés olyan adat van ebben a könyvben arról, hogy mikor, ki, hol hány embert ítélt el, és miért. Csak pár ismertebb elítéltet sorol fel, és csak helyenként van pár általános adat ilyen vonatkozásban. A képen látható eset Montsegurról csak utalásképpen van benne, nem konkrétan, és nem szám szerint. Továbbra is inkább a Wikipédián találhatunk erre vonatkozóan számokat, de sajnos nem az inkvizíció teljes egészére.

Ami mégis érdekes a könyvben, az például a katharok története. A szerzőnek erről egyébként van egy külön könyve, és láthatóan ez a kedvenc témája. Az inkvizíció maga egyébként kifejezetten a katharok legyőzése érdekében jött létre. Kifejezetten a hit védelmében, a nem igaz hívők elleni védekezésképpen jött létre. A kathar volt az az eretnek egyház, amely annyira megerősödött, hogy már a kínzást, és a halálos ítéletet is megengedte a pápa, IV. Ince (a kínzást 1252-ben engedélyezte az "Ad extirpenda" c. bullában).

A történetben egyrészt az is érdekes volt számomra, hogy a katharok hite egészen eltért a keresztény hittől. Nem csupán egy másik keresztény szekta alakult itt ki, hanem egy nem keresztény, sőt, nem monoteista, hanem dualista vallás. Valami olyasmi, mint az zoroasztrizmus, jó és gonosz istennel. A katharok szerint az Ószövetség istene a Sátán volt, az anyagi világot a Sátán teremtette (135.). Na most a könyvben engem az nyűgözött le, ahogy ezek a katharok Toulouse környékén annyira erősek lettek, hogy simán kialakítottak egy másik egyházat, amely teljes egyházként működött. Amikor tehát a pápa ellenük küldte Domingo de Guzmánt, aztán az általa alapított domonkosokat, majd ugye hadsereget is, akkor egy másik vallás ellen szállt harcba. A keresztény Európa történetében ez a modern korig egyedülálló eset, hogy egy nem keresztény vallás ennyire megerősödött keresztény területen. Ennél csak a protestáns egyházak esete nagyobb horderejű, de azok ugye a kereszténységen belül maradtak.

Engem egészen lenyűgözött a dolog, mert példa arra, hogy élhetett volna Európa a kereszténység nélkül is a középkorban. Lett volna valami más vallás. Lehetett volna dualista, politeista vallás, lehettek volna különféle vallások. És, hogy aztán jobb vagy rosszabb lett volna, nehéz megmondani.

A könyv negatívumait illetően nekem ugyanaz a bajom, mint Godman könyvével volt, hogy mosdatja az inkvizíciót. Az egész könyvben viszonylag szenvtelenül írja le az inkvizíció történetét, szerintem nem is annyira igyekszik számokat összegyűjteni, talán nem is tár fel mindent részletesen. Nem tudom, mert nem vagyok specialista. Az egyik lényeges számadat, amit felhoz Bernard Gui tevékenységéről, hogy 930 pere volt, és 12 halálos ítélete (87. oldal). Ő egyébként az az inkvizítor, aki Umberto Eco: "A Rózsa neve" c. regényében szerepel.

A 139. oldalon szerepel egy olyan szerzetes rend, akiket Fraticellinek neveztek, a ferencesek kinövései voltak, nagyon hasonló nézetekkel, de ezeket üldözték. Miközben a ferenceseket nem. Ez mutatja, hogy milyen kicsin múlik, feltehetően politikán, és nem is hiten, nem is dogmákon, nem valamiféle vallási elveken, hogy ki lett barát, és ki lett eretnek ebben a szektás, szerzetesrendes, zűrzavaros időben.

A templomosok történetéről a 175. oldaltól olvashatunk pár oldalnyit. Guinlet szerint gazdasági érdekű felszámolás történt, kínzásokkal vallomásokat kényszerítettek ki a templomosok vezetőiből. Például, hogy homoszexuálisok voltak. De hát a cölibátusos katolikus egyház mely vidékén nem fordult ez elő, vagy fordul elő ma?! Egyetlen adatként az szerepel a templomosokról, hogy összesen Franciaországban 173, Sens provinciában 54 templomost küldtek máglyára (178.) 

A 182 oldalon olvashatjuk Savonarola történetét, aki a ferencesekhez hasonlóan csupán egy szegény egyházat szeretett volna. Mivel Rómát túlságosan kritizálta, túlságosan is szembe szállt vele, és nem járult a pápa elé, hogy behódoljon, kivégezték. Más "bűne" nem volt. 

Vagy ott van Jean d'Arc története a 197. oldalon, akit, mint tudjuk, az angolok végeztek ki, de francia egyházi segítséggel. Az ö "bűne" annyi volt, hogy férfiruhákba is öltözött.

A zsidóüldözésekről is bőven olvashatunk a 199. oldalról. Itt speciel a francia üldözésekről van szó, 1306-ban Szép Fülöp vagyonelkobzásra ítélt jó sok zsidót, hogy egy kis pénzt szerezzen (201.) Majd 1347-ben a szidókat okozzák a pestis miatt. Itt perek indulnak, vélhetően nem akadályozták meg a lincseléseket. Számok, és részletesebb adatok itt sincsenek

Aztán jön a spanyol inkvizíció. "Senki nem számít a spanyol inkvizícióra". Pontosabban az újdonság volt, hogy a spanyolok a római kezdetekhez képest önszorgalomból, részben függetlenedve ekkora üldözést csináltak. Torquemada aki 150000 zsidót üldözött el, és semmizett ki a 1492-es rendelet alapján (209.), és 2500 halálos ítéletet hozott (222.). Itt tudja meg az olvasó, ha nem tudta, hogy az autodafe azt jelentette, hogy az ítélet végrehajtása előtt a végrehajtók, a papok nyilvánosan megvallották a hitüket. Azaz az autodafe azt a beszédet jelentette, amely szentesítette a koncepciós per eredményét, és végrehajtását. Tehát, az eretnekek máglyán való elégetése tulajdonképpen a hit megvallása: ezzel mutatja meg az egyház, milyen nagy is a hit ereje.

A spanyolországi mórok üldözéséről a 216. oldalon olvashatunk, de erről a feltehetően jelentős és durva üldözésről a könyvben nincsenek számok, Vannak viszont érdekes módon a lutheránusokról, 1559-ben egy autodafen 15 lutheránust égettek el Vallazoidban (218.). Szóval Spanyolország lehet, hogy csak azért nem került legalább részben lutheránus befolyás alá, mert ott nem kicsinyeskedtek, a mórok és zsidók után mibe sem került megsütögetni nekik egy pár lutheránust.

Ha már lutheriánuisok, Luther történetét a 233. oldaltól olvashatjuk, és az egész történetben az az érdekes, hogy mekkora szerencséje volt ennek az embernek, kicsin múlott, hogy nem végezték ki. A pápa nagyon is szerette volna. Azt egyértelműen látták, hogy itt a katharokhoz fogható veszélyről van szó a Vatikánra nézvést, tehát ha tudtak volna, léptek volna. Itt csak a távolság, a német hercegek önállósága, gazdasági és hadi ereje volt az, ami megvédte Luthert. Kerülhetett volna Savonarola sorsára is.

A könyv utolsó fejezetében van egy olyan összefoglaló, amely túl megy a tények és történetek közlésén, ahol Guinlet értékel, és azt kell, hogy mondjam, mosdatja az inkvizíciót.

1. Azt mondja, hogy a tudománynak nem feladata az ítélkezés. Rendben. Akkor tekintsük az egész könyvet szenvtelen, tudományos leírásnak. De itt van ez az értékelés a végén, legalább itt elítéli az inkvizíciót a szerző?! Nem igazán.
2. Azt mondja, hogy az inkvizíció olyan, mint a középkor, se nem jobb, se nem rosszabb. A középkor fanatikus, esendő emberei csinálták. Nos, tulajdonképpen már ez is elég negatív ítélet volna a vallásra nézve, mert azt még ez a kereszténymosdató szerző is elismeri, hogy a keresztény vallás jobb papokat  nem csinált a középkor embereiből. Akkor pedig már nem tudott semmit elérni az egyik céljában. Akkor haszontalan, és emellett tudjuk, hogy káros.000
3. De azért ennél rosszabb a helyzet. Ha a középkor emberében általában az általános motiváció meg is volt minderre a kegyetlenkedésre, akkor is, az az ideológia, amely a kezébe adta a fáklyát a máglyagyújtáshoz, az akkor is bűnös ideológia. És még akkor is, ha valaki azzal jön, hogy "lett volna más". Akár lett volna, akár nem, ez nem menti az inkvizíciót. A nácizmust sem menti, hogy a spanyol inkvizíció üldözte a zsidókat. Akkor a spanyol inkvizíciót sem menti, hogy a nácizmus is üldözte a zsidókat.
4. Guinlet azt is mondja, hogy az inkvizíció csak védte a hitet az eretnekektől. Ez csak a katolikus hívő szemszögéből van így, és onnan sem szabad, hogy elfogadható legyen.
5. Még azt is hozzáteszi, hogy védte az erkölcsöket. De később ő maga állapítja meg, hogy az erkölcsök azóta változtak. Ha pedig az erkölcsök változnak, és Guinlet azért mégis a mai erkölcs álláspontjára helyezkedik a végén, akkor nem lehet azt mondani, hogy helyes, hogy az akkori erkölcsöt tűzzel-vassal védték. Mert persze nem lepődünk meg, hogy ezt csinálták, de nem tehetünk mást, mint elítélni. És ez nem anakronizmus, mert megítélni a dolgokat mi csak a mai erkölcsök szintjén tudhatjuk.
6. Guinlet is felhozza, mint ahogy mások is, hogy az inkvizíció rendet és törvényességet vitt a középkori törvénykezésbe. Egyrészt Godmannél is láttuk, hogy nagy volt a fejetlenség, másrészt meg mindez mit sem számít, ha maga az inkvizíció rossz. Hogy mentené ezt az, ha szervezetten volna rossz?!
7. Az utolsó mondatokban felhozza, hogy bár ma már nem öl az inkvizíció, de kiközösít, pl. Theilhard de Chardint. No jó, de hát ha úgy vesszük, a Vatikán szemében Chardin eretnek volt. Most akkor a Guinlet számára szimpatikus eretnekek, azok mégiscsak sajnálatra méltóak? Mi ez a kettős mérce? Mi ez a mazsolázgatás? Theilhard de Chardint sajnálja, pedig nem görbült meg a haja szála sem, de Giordano Bruno máglyán való elégetését szenvtelenül nézi?!
8. A nagy ellentmondás, hogy a végén azért Guinlet csak kiböki, hogy "ilyen szélsőséget soha többet!" Akkor meg érthetetlen, hogy előtte miért mosdatja ezt a szélsőséget.
9. Guimet azt írja, hogy ma az egyházban még mindig megvan az intézmény, csak ma Kongregációnak nevezik. A hit védelmére ugyanúgy megvan a motiváció, csak ma már mások az erkölcsök. Ezért nem küld ez a Kongregáció senkit máglyára. No igen, de ez annak a bevallása, hogy a katolikus vallás, ha engednénk, újra csinálnák az inkvizíciót, csak az tartja féken őket, hogy ma már más a környezet morálja. Csak az a bizonyos felvilágosodás, modernizáció és szekularizáció tartja féken az inkvizíciót.

Keresztény hívők az inkvizíciót sokszor azzal próbálják kimagyarázni, hogy az inkvizíciót nem igaz keresztények vitték véghez, hiszen Jézus szeretetet és békét tanított. Ez egyrészt nem igaz, hiszen az inkvizíció például a máglyahalálra abszolút újtestamentumi idézetet tudott hozni indoklásként:

"Én ugyan vízzel keresztellek titeket megtérésre, de a ki utánam jő, erősebb nálamnál, a kinek saruját hordozni sem vagyok méltó; ő Szent Lélekkel és tűzzel keresztel majd titeket. A kinek szóró lapát van az ő kezében, és megtisztítja az ő szérűjét; és az ő gabonáját csűrbe takarítja, a polyvát pedig megégeti olthatatlan tűzzel." Mt 3,12-13.

És tényleg például ezzel indokolták a máglyahalált. Másrészt pedig aki azzal jön, hogy "ezek nem igazi keresztények voltak", az pont ugyanazt mondja, mint amiből az inkvizíció kiindult. A "nem igazi keresztény" gondolata az, ami az inkvizíció szülőatyja, pont ez vezetett az inkvizícióhoz. Azok a papok és pápák a középkorban pont az ilyen nem igazi keresztényektől akarták megszabadítani az egyházat. És az elején még nem is olyan durva eszközökkel. A kínzás és a máglya az csak akkor jött, amikor a katharokkal máshogy nem bírtak. Ma meg ezeket az inkvizítorokat neveznék nem igazi keresztényeknek a mai inkvizítorok. Mi ez, ha nem veszekedő szekták teljes zűrzavara?! Mi ez, ha nem maga a kaotikus katolikus veszély?!

És azt sem látom, hogyan tudnának máshogy küzdeni a mai inkvizítorok a nem igazi keresztények ellen a hiten belül. Hiten kívüli eszközökkel, a felvilágosodással, a szekularizációval, ésszel, logikával, tudománnyal, jogállami törvényekkel, emberjogi szervezetekkel lehet küzdeni a "nem igazi emberek" ellen. De a hiten belül semmivel sem lehet küzdeni a "nem igazi keresztények" ellen, mert az egyik szektának a másik mindig eretnek, és a hit szempontjából mindkét szekta tök ugyanolyan: mindkettő hiszi a maga igazát, és eretneknek gondolja a másik hitét. A katolikusoknak a katharok voltak eretnekek, a katharoknak meg a katolikusok. A katolikusoknak a protestánsok, a protestánsoknak a katolikusok (hogy keresztényen belüli példát is mondjak). Kathar szempontból a katolikus hit, azaz, hogy valakik a sátánt hiszik a jóságos istennek, ugyanolyan hajmeresztő, veszélyes, káros hitnek tűnt, mint a katharok hite a katolikusok szempontjából. Innen nézve meg mindkettő hajmeresztően káros.

Vajon mit kezdjen a hit azzal, ha egyik szekta szerint a másik nem igazi keresztény, a másik szerint pedig az egyik? Mit kezdjen a hit azzal, ha az egyik szekta erőszakhoz akar folyamodni a másik ellen? Érünk-e azzal bármit is, ha a másik szekta elismétli, hogy az első nem igazi keresztény? Megoldja-e ez a problémát?! Nyilván nem, mert a hiten belül és az egész hitre nézvést az egyik szekta olyan, mint a másik. Nincs az "igazabb" szektának semmiféle kritériuma. A hiten belül nincs megoldás. Nincs igazi szekta, és nem igazi szekta. Nem a hit a megoldás. Sőt, a nemhit a megoldás.

A megoldás nem a hiten kívül van. A megoldás a hiten kívül létrejött "fejlődés" a társadalmunkban, az erkölcseinkben. Az a gondolat, hogy az embernek joga van a vallásszabadsághoz, hogy emberi joga van az élethez, és az arányos büntetéshez, ha bűnözött, ezek mind modern emberjogi gondolatok. Ezek nem a hitből, vallásból jönnek, hanem a felvilágosodásból. A felvilágosodás, a szekularizáció, a modern társadalom vívmányai azok, amelyek alapján az inkvizítorokat elítélhetjük, nem a keresztény hit alapján. Az egyetlen valamirevaló mérce az elítéléshez az a hiten kívülről ered. Két veszekedő szekta esetében, ha erőszakra kerül a sor, az egyetlen megoldás, hogy az erőszakost a semleges világi rendőrség és bíróság ítéli el. Csak ez a megoldás, a szekularimzus, nem az inkvizíció. Csak a modern világi erkölcsök azok, amelyeknek fényében az egyik vallásos szekta rosszabb lehet, mint a másik. Mert mondjuk az egyik háromszor annyi embert ölt, mint a másik.

Először is, le kell szögeznem pár dolgot, nehogy ateista társaim itt eldobják az agyukat. (i) A szubjektív és objektív kérdések distinkcióját továbbra is tartom. Tehát az, hogy "mit szeretnék" az egészen más kérdés, mint az, hogy "mit tartok igaznak". (ii) Nem hiszek istenben. Továbbra sem. (iii) A keresztény és más, jóságosnak hitt istenek létezése elleni legerősebb érvnek továbbra is a világban lévő rosszból vett érvet tekintem, olyannyira, hogy pozitívan állítom, amilyennek látjuk az Univerzumot, aszerint nem létezik egy ilyen isten. Ismétlem: tagadom, hogy ilyen isten létezik.

A rosszból vagy gonoszból vett istenérvről írtunk már eme blogon, és nincs szó arról, hogy eszembe jutott volna bármi fontos ezzel kapcsolatban, Mivel Szalai Miklósnak létezik egy könyve magyar nyelven, amely igen részletesen foglalkozik ezzel a témával, és mivel erről még  könyvismertetést is írtunk, most igazán nem erről szeretnék írni. Elég érv található a könyvben. Vitatkoztunk is erről eleget, ki is veséztük a témát rendesen.

De amellett, hogy nagyon sokat hangoztattuk, hogy mi nem jó ebben a világban, mi az, ami ebben a világban egy igen szánalmas, közönyös, ha nem egyenesen gonosz istenre utalna, ha létezne, amellett talán nem árt nagyjából ugyanezt megfogalmazni a másik oldalról is. Nem negatív, hanem pozitív módon: Milyen lenne az a világ, amelyet a jelenleginél sokkal jobbnak vélek, és amely méltó világ volna egy jó istenhez. A kérdésnek ebben a megközelítésében olyan közös szempontokat is írok, amelyeket sok más ember is így lát, de bevallottan lesz olyan szempont is, ami nekem fontos, és másoknak nem annyira. Mivel természetszerűen abban, hogy mi jó, sokkal kisebb az emberek egyetértése, mint abban, hogy mi rossz. A post célja tehát nem az, hogy még tovább érveljek isten létezése ellen, hanem inkább bemutassam, milyen lehet egy ateista életszemlélete ebben a kérdésben.

Kezdjük ott, hogy persze, majd minden ember szeretne tovább élni, sokáig élni, akár örökké is élni. Én is szeretnék. Számomra is szörnyű dolog az, hogy az életem valamikor véget fog érni, és, hogy utána nincs semmi. Ha ebbe belegondolok, akkor sokszor iszonyatos szorongást érzek "a szívemben". A gondolat néha elviselhetetlen. Sokszor rám tör éjjel az elkerülhetetlen, és nem tudok aludni. Jó lenne a halál után is élni, jó lenne nem meghalni.

Az olyan örök élet, amilyet esetleg a tudomány, a technika, az orvoslás fejlődése majd valamelyik következő generációnak adhat, egy kicsit talán unalmas lenne. Én úgy gondolom, mi ezt az örök életet már nem éljük meg, de egyébként technikailag lehetséges. A baktériumok is örökké élnek. Praktikusan. Egyébként a biológiailag örökké élő emberek is meghalnak egyszer, mert a baleseteket nem lehet örökké elkerülni. A civilizáció hanyatlását, a katasztrófákat nem lehet kizárni. A Világegyetem végét sem lehet elkerülni így vagy amúgy. Vagy nagy zutty, vagy entrópia-halál vár az Univerzumra. De jó lenne praktikusan örökké élni, aztán eme problémákkal majd évmilliárdok múlva foglalkozni.

Viszont, mint mondtam, ez részben kicsit unalmas lenne. Sok száz év múlva is ugyanebben a világban élni nem is olyan érdekes. Még ha közben változik is kicsit a világ. Például érdekes lenne a termonukleáris reaktorok üzembe helyezését megélni, és egy a mi technikai szintünkhöz képest végtelen, olcsó energia korában élni. Esetleg ha van, a Földön kívüli intelligencia felfedezésénél ott lenni. A környezetbarát energiára való átállást megélni. A mesterséges intelligencia megszületését kiélvezni. Megjegyzem, ezek azért elég lassú folyamatok. Van persze pár szenzációs felfedezés is közben, de a változás mégis lassan jön majd el. Körülbelül olyan lesz ez, mint ahogy mi megéltük a mobiltelefonok elterjedését, a laptopok, majd tabletek világuralmát. Előre elgondolva csodálatos, utólag visszagondolva is érdekes, de amikor a éppen benne vagyunk, akkor egészen prózai. Közben pedig nagyon unalmassá is válhat az élet, mert az, hogy két évtized alatt lezajlik egy ilyen lassú technikai forradalom, az a mindennapi boldogságban nem jelent olyan sokat. Legalábbis az olyan embernek nem, aki nem valami tech-geek.

És akkor emellett az ember maga sem nagyon változik. Kétszáz év alatt persze lassan igen, de az a gyanúm, hogy ha lerakna isten valahol egy örökké élő átlagos informatikust, akkor az kétszáz év múlva is informatikus lenne, és addigra már nem lesz szükség informatikusra. A hagyományosabb foglalkozásokról nem is beszélve. És az a kétszáz éves informatikus haszontalan, régi, maradi lenne, és egészen idegenül érezné magát az új társadalomban. Az emberek halála és születése azért is szükséges a a világunkban, mert az idősebb emberek már nem nagyon változnak, kevesebbet tanulnak. Kell a fiatal generáció az igazán nagy újításhoz, a gyökeres változásokhoz.

Ennél tehát tényleg érdekesebb lenne valami egészen másik világba költözni, újjászületni, reinkarnálódni. De ahogy azt már egy tanmesében elmeséltem, mi hús-vér emberek vagyunk, mi materialista világban élünk, és abban szeretünk élni. Nem tudnám elképzelni, hogy miféle más világban érezném jól magam. Pedig én aztán nyitott ember vagyok, de valahogy nekünk a mozgásra, testre, cselekedetekre, történésekre, érzékelésre szükség van az élhető élethez, nem tudom, ezeket mi mással lehetne helyettesíteni. És ezek nélkül unalmas volna az élet.

A keresztény, és a másik két monoteista hit sokat beszél a szegénységből és bűncselekményekből fakadó igazságtalanságokról. A túlvilágban szerintük ezek elnyerik méltó jutalmukat. A szegények és jók a pozitív jutalmat, a gonoszok a büntetést. A gazdagok nem tudjuk, mit nyernek el, de a gazdagságukat biztos nem tudják tovább vinni, legalábbis a keresztény hit szerint.

Azt persze, hogy ha valaki önhibáján kívül szegény, azt jó lenne orvosolni egy jobb világban. Abból, ha valaki érdemtelenül gazdag, abból is jó lenne visszavenni. És persze az embernek nagyon erős az igazságigénye, hogy a gonosz elnyerje valahol méltó jutalmát. De a keresztény, és a létező monoteista vallások erről roppant korlátoltan gondolkodnak. A Bibliában meglehetősen szűkösen jelennek meg igazságtalanságok, érdemtelenségek, melyeket egy jóságos isten kijavíthatna.

Kevesebb szó van a természet által okozott problémákról, bár ezek meglehetősen egyszerű igények, de teljesen jogosak. A legegyszerűbb problémák a betegségek és a természeti katasztrófák. De erről részben szóltam már a halál kapcsán. Ám egy jobb világban kevesebb ilyen katasztrófát és betegséget is el tudnék képzelni. Én tudom, hogy a hívők arra hivatkoznak, nem nagyon lehet, de szerintem határozottan ehet. Mi emberek, a mi kis szerény eszközeinkkel is igen sokat értünk el ezen a téren. Egy isten ne tudna sokkal többet?!

De vannak sokkal kevésbé triviálisabb természeti igazságtalanságok is. Vannak, akik az emberek többsége számára legalábbis rondának születnek, vagy erlondítja őket valami betegség, baleset. Mások meg jóképűek, vagy szépek. Egyáltalán, férfiaknak és nőknek születünk, és bár ezt ma már a  technikával egész jól meg lehet változtatni, de a tömeges nemi átváltozások kora nem jött még el. Bizonyára sokan szeretnének nemet váltani, tisztán, problémák nélkül, és nem valami műtéttel, amely után azért csak van rossz érzése az embernek, és csak nem tökéletes. Milyen érdekes volna, ha az ember nemet tudna váltani egy kapcsoló elfordításával, és mindenféle nehézkes, utálatos, kellemetlen körülmények nélkül? Én speciel nem bánom, hogy férfinak születtem, mert nincs minden hónapban bajom a női mivoltommal, azon kívül a szülés gondolatától is kirázna a hideg. De ha ilyen egyszerű volna, akkor már csak érdekességből is ki lehetne próbálni. Csak átmenetileg, amíg meg nem unom a menstruációt. Bár, jut eszembe, egy tökéletesebb világban menstruáció sem volna. Szóval miért ne próbálnánk ki, miért ne választhatnánk nemet?! De ezen kívül miért ne akarhatna valaki szebbnek lenni?! Miért kell az, hogy van, aki szépnek születik, és sokkal többet kap az életből, más meg kevesebbet?! Igazságos ez? Nem.

De vannak még ennél komplexebb igazságtalanságok is, amelyek a Bibliában egyáltalán nem hangsúlyosak. Egyáltalán nem meritokráciában élünk, ahol mindenki érdeme szerint boldogul. Ott van például az intelligencia, amely állítólag 50 százalékban örökölt. Szélsőséges esetben vannak totál hülyék, teljesen bugyuta emberek. Még szélsőségesebb esetben genetikus okokból pszichés betegek is. Egy igazságos világban ilyen minek fordul elő?!

És aztán miért ne lehetne mindenki genetikai alapon mindjárt nagyon is okos?! Sokkal jobb, igazságosabb volna. Mint ahogy ezt megfogalmaztam, világunknak nem több szeretetre, hanem több okosságra van szüksége. A sok okos ember nem csak azért érezné jobban magát, mert ők maguk okosabbak volnának, hanem a környezet intelligenciája miatt is. Nem bántanánk annyira egymást. Ebben is jobb volna a világ.

Attól, hogy mindenki intelligensnek születne, még lennének különbségek, mert az intelligencia másik ötven százalékban szerzett tulajdonság. Lenne, aki a született intelligencia-szintre még ráépítene valamennyit, lenne, aki nem. Így továbbra is lennének intelligenciabeli különbségek, de nem születés alapján, hanem tisztán, szerzett érdem szerint. Ez az érdem pedig egy igazságos világban jutalmat érdemelne. Egy igazságos világban az okos emberek lennének, akik vezetnék a világot. Mert ma nem így van. Ma a minisztereink, miniszterelnökeink egyéb vezetőink roppant buta emberek. Ma buta emberek buta könyveit veszik az emberek, mint a cukrot, például Müller Péter könyveit. Ma nem a legjobb tudósok vezetik az Akadémiát vagy a kutatóintézeteket. Ma mindezek a dolgok pénzen, kapcsolaton alapulnak, nem érdemen.

Egy ideális világban lehet, hogy az intézményeket nem a legjobb tudósok vezetnék, mert az manageri feladat is, de a különféle tudományos elismerést már érdem szerint adnák, mert ezeknek már az lenne a szerepük, hogy az érdemet jutalmazzák, és nem a kapcsolati tőkét.

A Biblia nem hangsúlyoz más érdemeket sem annyira. A bátorság legfeljebb az Ószövetségben jelenik meg érdemként.  Az Újszövetségben teljesen eltűnik. A kitartás, szorgalom nem nagyon szerepel ezekben a könyvekben valami nagy erényként. Az őszinteség is csak egy fél előírás az Ószövetségben. Egy ideális világban ezek az érdemek is elnyernék jutalmukat.

Ahogy egy másik tanmesében utaltam már rá, egy jóságos istennek legalitás, igazságosság szempontjából mindenképpen rendet is kellene tartania. Nem volna szabad bujkálnia. Világos előírásokat és törvényeket kéne adnia. Olyanokat, amelyeket nem kőtáblán, nem "birkapásztorokkal", nem "tevehajcsárokkal" küld le, és nem mesekönyvekben írnak össze, hanem a legjobb, ha maga írja le őket. Én valahogy úgy vagyok vele, és szerintem majdnem mindenki így van vele, az a normális, ha a törvényeket az állam hivatalos médiumán keresztül kapjuk meg, ha ezen kívül az újságokban és híradóban jelennek meg. Még így is szoktak zavarok lenni abban, mi is a törvény, hogy kell értelmezni, elég ez a zavar, nem kell még az a zavar, hogy kétezer éve, valami "birkapásztorok" írták le a törvényeket.

Összességében tehát az általam képzelt jó isten jelen lenne a világban, kommunikálna, a világ tényleges vezetőjeként viselkedne, valóban a legbölcsebb létező lény volna a világban, nyilvánvaló lenne, hogy létezik, és az is, hogy segít, hogy jól irányítja, kormányozza és jól teremtette meg ezt a világot. A világ sokkal jobb lenne mind a természetben, mind a társadalomban. Mindezek ellen lehet vetni, hogy de akkor hol lenne a mi életünk, hol lennének a kihívásaink, miről szólna az élet?! Nos, aki azt gondolja, hogy ha neki alá tolják a tévéfotelt, és megy a műsorban az adás, és van chips és kóla, akkor hátradől, és csak nézi a műsort, annak ezután lehet, hogy nem volna kihívás az életben. Nekem innentől kezdődne az, ami tényleg értelmes kihívásnak számít. Nekem az nem tűnik elég jó dolognak, hogy az élet kihívásai még mindig a megélhetésről, pénzről, egészségről, nyűgről, bajokról, adminisztrációról szólnak, ahol más emberek hülyeségeivel kell például megküzdeni. Nekem az értelmes kihívás alkotásról szól, és szórakozásról, és sportról, és ismerkedésről emberekkel.

Persze tudom, mindez nagyon utópisztikus, és azt is, hogy ilyenekről írtak már sokan, sok író megírta nemcsak a disztópiáját, de utópiáját is. És persze azt is tudom, ahogy az emberi értékrendek relatívak, nem mindenki súlyozná pont ilyen módon az érdemeket.

És végül az, hogy a világunk nem ilyen, hogy a világunk csak az a közepes világ, amelyet ismerünk, nem taglóz le végletesen. Legalábbis nincs arról szó, hogy öngyilkos akarnék lenni, vagy alapjában boldogtalan vagyok ebben a világban. Arról igen, hogy csalódott vagyok, arról szó van, hogy néha kevésbé látom a dolgoknak értelmét. Arról szó van, hogy én el tudnék sok mindent képzelni, és ehhez képest a világ, a valóság olyan közepes, olyan lehangoló, olyan mindennapos, olyan szürke. Ebbe a világba születtünk bele, ebben kell élni, lehet boldogan, és lehet boldogtalanul. Lehet választani. Aki boldog akar lenni, annak elég nagy hülyeség azért boldogtalannak lenni, mert a világ olyan, amilyen. Nem szükséges. Ez a világ egy elfogadható világ. Sok mindent megtanultam elfogadni ebből a világból. Az ember fiatalon esetleg még nagy utópiákkal megy neki az életnek, aztán sok mindent elfogad. Túléli, nem hal bele, hogy nincs nagy Ő, hogy nem kap Nobel-díjat, hogy nem ő lesz az miniszterelnök, és nem őt küldik a Marsra. 

Az ember elfogadja, hogy az Univerzum közömbös, csak annyira igazságos, amennyire mi azzá tesszük, és hát nem vagyunk ebben olyan nagyon jók. Nagyon rosszak sem, hiszen az emberi civilizáció sokkal igazságosabb, mint az állatvilág. Az ember elfogadja, hogy c'est la vie, ilyen, kis közepes, és nem c'est le dieu, mert isten vagy nem létezik, vagy ilyen közömbös, érzéketlen, esetleg kifejezetten gonosz. És egy ilyen istenben nem fontos hinni. Még akkor sem lenne fontos, ha létezne.

Kromme Vinger és Therese, a filozófusmániás és a matematikus zseni

Az Antonia's line c. filmre úgy találtam rá, hogy a matematikai témájú filmek kategóriáját néztem meg valamelyik más film kapcsán a Wikipédián. Az érdekes bekezdés után az elején egy meglehetősen unalmas filmnek tűnik, amelynek van némi hangulata, az ember éppenséggel megnézheti, ha éppen erre akarja szánni az estéjét, de ha nem, akkor nem fog belevágni. A II. világháború után egy anya, Antonia és a lánya, Danielle visszatérnek valahonnan, egy hollandiai falúba, amely elég ronda, halál unalmas kis falu, és egy roppant maradi, rossz hangulatú környezetnek tűnik. Mivel a háborúnak vége, az se nagyon látszik, mi lesz itt a nagy cselekmény, és a matematikus téma is sokáig várat magára. Elárulom, annyira nem lesz fontos a filmben később sem.

A teljes film sok részben angol felirattal

Már éppen azon gondolkodtam, hogy abbahagyom, mert hát azért jobb dolgom is van, amikor azért kezdett érdekessé válni a dolog. Továbbra sincs óriási akciófilmes izgalom, aki ilyesmire vágyik, nézze meg az Iron Man 23-at!:) Ami kezdett érdekessé válni, az az, hogy az anya és a lánya azért eléggé elüt a környezetétől, és aztán a család köré egy egészen különös, sokszor különc kis társaság szerveződik.

Először Danielláról derül ki, hogy gyereket akar, de férjet nem. Később rájövünk, hogy azért, mert leszbikus. Aztán kezd megfogalmazódni bennünk, hogy ez egy feminista film lesz, egy lányt megerőszakolnak benne, és a család befogadja. De ez önmagában csak feministáknak lenne érdekes. Még akkor is, ha ez megismétlődik Daniellával, ott is inkább ledöbbenünk, de nem tudunk igazán hova tenni a dolgot. Persze, ha valakit közelebbről érint a dolog, akkor nyilván többet mond neki. Mi többiek hamar elfelejtjük, mert a filmben ez csak egy epizód.

Szerepel a filmben egy Schopenhauer hívő abszolút elvont és eléggé antiszociális, filozófus könyvmoly, akit jellemző módon Kromme Vingernek, azaz görbe ujjnak neveznek. Ő depressziósabb még Schopenhauernél is. Ugyanakkor a családra való befolyása az, hogy a műveltséget képviseli, és konkrétan sokat tanítja az unokát, Therezát, aki végül is a matematikus zseni lesz.

Az ateizmus úgy jelenik meg, mint vélhető háttér. Kromme Vingerről konkrétan megtudjuk, hogy ateista (miközben Schopenhauer nem volt az), és ebben a film egyáltalán nem antipatikus vele. A család megértő, szeretetteljes kapcsolatban van vele, és sehol nem derül ki, hogy ők ne lennének maguk is ateisták.  De az ateizmus nem hangsúlyos, senkit nem égetnek meg máglyán, és ezért nem is üldöznek. A falu nagy része számára a különc család nem is különösebben ellenség, csak a legparasztibb család számára az, ahonnan az erőszakoskodó fiú is kikerül. És ha a különc család különc is, nem az ateizmusuk a legkülönösebb.

Az ateizmus inkább egy hallgatólagos keret, amely természetszerűen járul hozzá az egyéb különcködéshez, illetve amelynek keretében ezekre leginkább elképzelhető. A film pedig szerintem, végül is azt mutatja nekünk, hogy az ateisták is emberek, normális emberek, akik szántnak, vetnek, fenntartják a birtokot, és még be is fogadják az elesetteket. Némileg lehet, hogy elütnek a falu többi részéről, mert általában van valami más is, amiben különcek. Hangsúlyozom, nem azt mondom, hogy a rendező számára ez a film mondanivalója, neki a feminizmus az ügye.

De mi így nézhetjük, így értelmezhetjük ezt a filmet. Részben megjelennek az ateizmushoz kapcsolódó problémák, mint ahogy Kromme Vinger filozófus depressziós, és amikor meghal, persze mindenki szomorú, semmiféle mennyországról nem szól a beszéd. A másik oldalon a film főhőse, Antonia, a családanya vagy nagymama halála keretbe foglalja a filmet. Amikor a film elkezdődik, tudjuk, hogy ez az utolsó napja, amikor a filmnek vége, akkor tudjuk, hogy körbeértünk, elértünk a  történetben ehhez a naphoz.

És Antonia egyszerűen, nemesen, békésen és nem szomorúan távozik az élők sorából. Talán ezt szimbolizálja az, hogy azt mondja, tudja, az az utolsó napja. Mert ha valaki tudja, és mégsem kezd megőrülni, akkor ennél mi sem jelzi jobban, hogy az illető megbékélt a halállal. És mivel ő sem emleget túlvilágot, ez is az ateista halála kell, hogy legyen. Ez pedig éles ellentétben van Kromme Vinger halálával.

Ezért mondom, hogy ez a film számunkra azt mutatja be, az ateista is ember, sőt, az ateista az, aki minden mástól mentesen csak ember, és semmi más. Akinek végül is azt kell lerendeznie magában, hogy csak ember, aki születik, él, és meghal, és ennyi volt. És lehet, hogy az egész nem volt olyan nagyon sok, de hát ez az ember sorsa, az átlag ember élete átlagos, akár ateista, akár nem. A filmben sok furcsa dolog történik, de mégis bizonyos mindennapos módon. Úgy, ahogy egy átlag élet mindig tartalmaz egy-két statisztikai érdekességet. Valaki tragikusan meghal egy balesetben, van, akit megerőszakolnak, van, aki leszbikus, van, aki matek zseni, és van, aki totál hülye. Az életben az ember találkozik egy pár ilyen esettel, és ettől még az élet mindennapos, semmi különös nincs benne. Vagy pedig nagyon is különleges annak az embernek, aki éppen éli, és tudja úgy szemlélni az életét. Ebben van választásunk. Választhatjuk, hogy Antonia, vagy Kromme Vinger legyünk.

Descartes koponyájának másolata. Az eredeti Párizsban van egy múzeumban

Voltaire: "Ha nem létezne Isten, akkor ki kéne találni", Épître à l'Auteur du Livre des Trois Imposteurs, 1770.

Descartes: Ha nem létezne isten, akkor nem tudnánk kitalálni (nem idézet, Meditációk, III. Meditáció), 1641.

Azt gondolom, nem sok magyar ember mondhatja el magáról,  hogy járt Descartes-ban, a kisvárosban, ahol a filozófus született, és amelyről nem kapta a nevét, hanem fordítva: a falu kapta a híres emberről a nevét. Korábban Le Haye en Touraine-nek nevezték, és Tours környékén, de a francia vidék közepén van. Minek is menne oda valaki?!

Egy kicsivel többen járhattak ott, ahol Descartes el van temetve, a Saint Germain des Pres templomban, de vajon felfigyelnek-e arra, hogy ott nyugszik a filozófus teste? A koponyája ugyanis az egyik múzeumban landolt. Az a koponya, amelyben lakozott az az elme, amely Descartes filozófiájának sokkal inkább központi eleme volt, mint bármely elme bármely filozófus filozófiájának. Descartes - mondhatni - megszállottja volt saját elméjének.

Descartes-ról az ember sokat hall, ha kicsit műveltebb a filozófiában, és én is képben voltam a filozófiájáról egy nagyon vázlatos szinten. Valamikor a nyáron hallgattam meg az Értekezéseket a librivox jóvoltából. Egyébként a svájci Flüela-pass hágón éjszakázva, több, mint 2000 méteren. Az Értekezésben szerepel az ismert Cogito érv, és Descartes analitikus módszerének leírása. 

Az Értekezésekben szereplő Cogitóról és istenbizonyításról lesz szó lentebb, mert a Meditációkban is benne van, az analitikus módszerről meg annyit, hogy ez végül is a redukciós visszavezetés megalapozó gondolata volt, szokták mondani a tudományos gondolkodás alapjának is. Kicsit túl van értékelve, mert Descartes annyira kiforrottan nem adta ezt elő, és ha a redukciós magyarázatok elvét tálaltuk volna elé, lehet, hogy kicsit visszahőkölt volna, mert a dualizmussal meg ellenkezik az, ha minden redukálható az anyagra.

A szülőház a kert felől nézve

Aztán valamikor ősszel hallgattam meg a Meditációkat, emlékszem, egy jelentős részét Lindauban sétálgatva éjjel, mert nem tudtam aludni. Ez a könyv most éppen valamennyivel érdekesebb volt számomra, így erről fogok többet írni. 

A könyv egy nagyon megalázkodó ajánlással kezdődik a Sorbonne teológusainak. Már az is meglepő, hogy Descartes a könyvét úgy ajánlja, hogy hát ebben iszonyatosan frankó istenbizonyítások vannak. Ennél azért azt gondolná az ember, hogy kevésbé elkötelezett. De ezen túl is teljesen a porban csúszik a teológusok előtt. Ez pedig arra világít rá, hogy hát már akkor is azon múlt a filozófus sikere, hogy milyen tanszéke van, és más, tanszék élén ülő, befolyásos embereknek mennyire nyal be. Ez legalábbis úgy látszik, kikerülhetetlen feltétel volt, ha nem is elégséges.

Az köztudott, hogy Descartes a filozófiai racionalizmus legjelesebb képviselője, és én ezt persze tudtam, csak előtte nem kötöttem össze az istenbizonyításával. Korábban úgy vettem, hogy Descartes-nak van ez a módszere, ezt akarja bemutatni, és hát a rend kedvéért, a Sorbonne teológusainak, meg az inkvizíció elleni biztosítékképpen írt isten bizonyításáról is. És hát véletlenül éppen Anzelm ontológiai istenérvért képviselte, illetve azt vitte tovább. Ez teljesen esetleges választásnak tűnt, mármint, hogy miért ezt az istenérvet húzza elő, mert például Aquinói Tamás ezt az érvet pont elutasította. Szó sincs arról tehát, hogy ezt mondjuk Kantig mindenki bevette, és Kant után már elavulttá lett. Előtte is kérdéses érv volt.

Szó van viszont arról, hogy ez az érv teljesen illeszkedik Descartes filozófiai racionalizmusához. Csak ez nem tudatosult bennem. A filozófiai racionalizmus ugyanis azt vallja, hogy a világról az ismereteinket, az igazi tudást csakis elmélkedéssel szerezhetjük. Az empíria ugyan nem elvetendő dolog, de oly mértékben megbízhatatlan, hogy igazi tudás nem alapulhat rá. Ezért foglalkozik Descartes olyan sokat a szkeptikus érvekkel a tapasztalatok megbízhatatlanságáról, és ezért dolgozza ki a módszerét, amely tényleg olyan kísérletnek tűnik, amely elsősorban racionális meggondolásokból, logikából akarja a biztos tudást levezetni.

Ebben a filozófiai racionalista keretben nem tűnik  hülyeségnek az ontológiai istenérv, és nagyon is illik a projecthez, amelyet Descartes kitűzött maga elé. Csakhogy ez a keret alapjában, totálisan el van rontva. A baj ugyanis persze magával a filozófiai racionalizmussal van. A baj az az elképzelés, hogy lehet a valóságról ismereteket szerezni tisztán spekulatív úton, a fotelben ülve, a tűzhely előtt pipázgatva, és tapasztalatokat nem gyűjtve. Meditálva, belül merengve, csak a koncepcióinkból kiindulva és a logika által.

A filozófiai racionalizmus ellentéte már abban a  korban az empirizmus volt, amelyet Locke dolgozott ki, Hume markánsan képviselt, és még John Stuart Millig is tartott. Sőt, modern korunkban még Quine is tekinthető empíristának olyan értelemben, hogy minden tudást empirikus tudásnak tartott.

A két véglet között az igazságot a 19. század vége felé már kezdték sejteni, a 20. század elején aztán a logikai empirizmus nem is azt mondanám, hogy megoldotta ezt a problémát, hanem addigra már egyértelművé vált, hogy tudáshoz természetesen a logikára és empíriára is szükség van. A logikai empirizmus neve nem véletlenül jelzi ezt a szintézist. Ezen kívül az a priori tudásra lehet azt mondani, hogy ahhoz nem kell empíria, ugyanakkor a logikai empirizmus kizárta a szintetikus a priori létezését, és ezzel tisztázta, hogy a valóságról empíria nélkül nem lehe tudást szerezni. Az említett Quine ezzel nem egészen értett egyet, de nem a racionalizmus, hanem az empirizmus felé hajlott: azaz szerinte nincs is empíriától független tudás, még az analitikusnak mondott matematikai ismeretek is empirikus alapúak. Mivel Quine a racionalistákhoz képest a másik oldalon van, itt vele nem foglalkozok részletesebben, térjünk vissza Descartes-ra!

Descartes nagyon gyanakvó az empirikus tudással. Megkülönbözteti a ma analitikus a priorinak mondott ismereteket, mint például a geometriai tudást a ma szintetikus a posteriorinak mondott empirikus ismeretektől. Az analitikus a priori ismeretekben bízik, mert nem empirikusak, hanem az ész maga be tudja látni őket. Az "analitikus" és "a priori" szakszavakat persze Descartes még nem használja, ezek mostani szakszavak, amelyeket a precízség kedvéért használok. Descartes tévedése az empirikus tudással  kapcsolatban nem az, hogy tudja, hogy tévedhet, hanem az, hogy emiatt elutasítja őket, mert azt hiszi, van jobb: az analitikus a priori tudás. Azt nem érti meg, hogy az analitikus tudás viszont nem a valóságról szól. Descartes korában ez még jobban megbocsátható volt, mint aki még ma is ezt hiszi, hiszen Descartes  korában a geometria még csak euklideszi volt, biztosnak, megdönthetetlennek, abszolútnak hitte, és emiatt valóságnak is hihette. Azóta tudjuk, hogy az euklideszi geometria nem az egyetlen létező, és, hogy az bizony empirikus kérdés, és empíria nélkül nem is dönthető el, hogy a fizikai tér euklideszi, bolyai, elliptikus vagy Riemann geometriájú. Így maga az analitikus geometria empíria nélkül nem elég a valóság leírására, önmagában nem a valóságról szól, hanem lehetőségekről.

Descartes racionalizmusára jellemző, hogy azt a "tényt", hogy valami világosan elképzelhető, fetisizálja. Az a gond, hogy a világos elképzelés nem valami objektív dolog, az ember sokszor csalatkozik abban, hogy mennyire is volt világos az, amit világosnak hitt. És itt most nem azt mondom, hogy igaz volt-e, hanem sokszor kiderül, hogy amiről azt hisszük, világosan elképzeltük, nem is olyan egyértelmű. Például világosan látjuk magunk előtt egy rejtvény megfejtését, és aztán kiderül, hogy egy fenét láttuk magunk előtt világosan, sok részlet homályos volt abban az elképzelésben.

Aztán arról nem beszélve, hogy a világosan elképzelt dolgok sokszor nem igazak. Világosan emlékszünk valamire, és kiderül, torz emlék. Abszolút világosan azt hisszük, hogy a Föld lapos, sőt nem is lehet más, és kiderül, gömbölyű. 

Ez utóbbi példa egy kicsit tovább is visz, Descartes az elképzelhetőséget is fetisizálja. Pedig valójában sok dolgot el tudunk képzelni, aztán hamisnak sőt, lehetetlennek tűnik. A sci-fi írók pedig megmutatták, hogy mennyi mindent lehet elképzelni, ami nem igaz. Dick regényeihez képest isten tényleg unalmas kis fantázia.

A másik oldalon pedig több dolgok vannak a földön és égen, Horatio, mintsem bölcselmetek álmodni képes. No persze ezzel nem azt mondom, hogy higgyünk csak úgy egy csomó dologban, ami nem logikus, hanem azt, hogy például a kvantummechanika törvényei nem olyanok, amelyek megfelelnek hétköznapi elképzeléseinknek. Ettől még logikusak, és érvényesek. És attól, hogy nehéz elképzelni az elektront ebben a kvantummechanikai viselkedésében, attól még létezik.

Descartes ontológiai istenérve egészen konkrétan épül erre az elképzelhetőségre. Azt mondja, istent nem tudnánk elképzelni, nem lehetne róla elképzelésünk anélkül, hogy létezne (III. Meditáció 22.). Ha nem létezne, akkor bár Voltaire később azt mondta, ki kéne találni, de Descartes azt mondja, nem lehet kitalálni. Ez az érv, meg akárhogy forgatom, akárhonnan is nézem, sehol nem logikus, sehol nincs neki alapja, legfeljebb Descartes nagyon így érzi. Ez, mint érv nem erősebb annál, mint hogy "nem tudom elképzelni istent, tehát nincs".  Ami ugye más, mint az, hogy "ez az istenfogalom ellentmondásos", mert az ellentmondás az erős érv, a "nem tudom elképzelni" alatt viszont most azt értem, hogy csupán olyan egzotikus valami, amiről nincs elképzelésem, ami túlmutat a fantáziámon.  Az, hogy az ember fantáziája éppenséggel meddig terjed ki, esetleges, és egyáltalán nem érv sem isten mellett, sem ellene.

A "ha nagyon erősen, tisztán igaznak látom, akkor az létezik", nem különböztethető meg a "nagyon hiszem, akkor igaz" dogmatikájától.

Ma már sokan gondolják azt, hogy bizony az emberek találták ki istent, és elméletek, egész könyvek szólnak arról, hogy ez hogy történt, hogy fordulhatott elő, hogy alakult így. Mert persze nem úgy alakult, hogy egy bizonyos valakinek egyik nap eszébe jutott, és kitalálta egy istent. De erről majd írok a megfelelő időben könyvismertetést.

A meditációkban is szerepel a Cogito érve (II. és III. Meditáció), amely az Értekezésekben is szerepel, és Descartes leghíresebb gondolata. De az ateizmus szempontjából csak áttételesen lenne fontos, és mivel az áttéteket megkritizáltam, a Cogitót békén hagyom. Csak egy kis fricska: vannak olyan gyógyszerek, amelyek nem csak a gondolkodást, de az öntudatot is tompítják, ha Descartes ilyet vett volna be, nem érvelhetett volna azzal, hogy a maga létezése és öntudata mindig világosan maga előtt van. Ez tehát a Cogito empirikus cáfolata.

Egy másik kis utalás, hogy írtam Jáki Szaniszló könyvéről, és a Meditációkat hallgatva jöttem rá, hogy Jáki innen vette az osztható test és oszthatatlan lélek érvét. Jáki egy kukkot nem szól arról, hogy innen veszi a gondolatot. Vagy már rég elfelejtette, vagy nem közvetlenül olvasta Descartes-tot. Az "érv" persze marhaság. Ott leírtam, miért.

A meditációk végén Descartes egész jól írja le a fájdalom és más dolgok érzékelését, ahogy az inger a lábtól az agyig terjed. Ez mutatja, hogy ha értelmes dolgokkal értelmes keretek között foglalkozott, akkor jót is tudott produkálni. Konkrét tudományos kérdésekben Descartes adott hozzá a tudományhoz pár zseniális elemet.

Még azt az elvet is felismeri, hogy amit érzékelek az attól függ, hogy az agyba hova fut be az inger, és nem attól, hogy honnan jött. Megemlíti a fantom fájdalom jelenségét. Nem tudom, hogy a kora orvosi felismeréseihez képest ez a leírás mennyire úttörő, vagy mennyire csupán beszámoló a legújabb orvosi felfedezésekről, amelyeket más ismert fel. Mindenesetre a meditációktól függetlenül, és azokból kilépve itt egy ma is nagyjából helyes tudományos leírást olvashatunk Descartes-tól. Ez a leírás nem a racionalizmus, hanem az empirikus tudomány vívmánya. A leírás, különösen a fantomfájdalom jelensége pedig inkább szembe megy az agy-elme dualizmussal.

Philip K. Dick fiatal koromban kedvenc sci-fi íróm volt, elolvastam az akkor elérhető magyar könyveit (pl. Halál útvesztője), az akkoriban megjelenő könyveit (pl. Ubik), és még a később az Agave gondozásában megjelenő könyveit is elkezdtem megvenni, de aztán abbahagytam. 2003-ban, amikor Helsinkiben dolgoztam pár hónapot, és aztán átmenetileg hazaköltöztem Magyarországra, utolsónak az Akateeminen Kirjakauppa könyvesházban megvettem egy pár Dick könyvet angol kiadásban, és iszonyatos túlsúlyt fizetve, majdnem lekésve a repülőgépet hoztam haza Magyarországra, hogy aztán soha bele se kukkantsak egyik könyvbe sem. Azóta meg szoktam nézni a megjelenő Dick filmeket, mert filmes változatban még szánok rájuk időt, és hát azért mégiscsak jobbak ezek a filmek, mint az átlag komédiák, thrillerek és más alkotások, amelyeket forgatni szoktak. Az imént néztem meg franciául a Total Recallt, erre is csak azt mondhatom, kicsit érdekes kikapcsolódás, de már nem köt le annyira. De vajon miért voltam korábban annyira lenyűgözve Dick könyveitől, és miért vesztettem el egy ponton ennyire az érdeklődésemet?!

A minap egy érdekes dokumentumfilmet láttam Dick életéről, és érdekes módon ez még tudott érdekelni. Úgy látszik, az író, az ember, az élete még leköt. Nyilván most az érdekel, hogy ki volt ez az ember, mi motiválta, és mi mozgatta az írásait?! Hogyan élt, mikor lett híres, milyen volt, mint magánember. De minderről ezen a blogon nem írnék, ha nem lenne valami köze a dolognak a valláshoz. És megsúgom, lesz köze, továbbá, valójában ez az, ami miatt Dick életrajzi dokumentumfilmje leginkább érdekelt, és kicsit távolabbi kapcsolat útján tulajdonképpen régen is emiatt érdekelt Dick.

Dick életéről ugyanis annyit valahol olvastam, hogy némi köze volt a paranoiához, ami nem meglepő, és élete végén írt egy könyvet "Exegézis" címmel, amely vallásos. A dokumentumfilm pedig pont emiatt érdekes számomra.

Meg kell még említeni, hogy Dick valamilyen mértékben élt kábítószerekkel, ez engem annyira nem érdekel, mint esetleg az olvasót. Kábítószer hatása alatt voltak bizonyos élményei, és ez változtatta meg a világképét. Ez érdekes lehetne, de a dokumentumfilm nem sokat mond erről. Amit mond, az elég szokványos kábítószeres élménynek tűnik, ha összehasonlítjuk más kábítószeres élmények leírásával. Nekem ilyenem nem volt.

Dick korábban is hajlamos volt a paranoiára, és ez szorosan kapcsolódik is a könyvei témáihoz. De eme élményét nem tudta elengedni, és mindenképpen valami valóságos dolgot sejtett mögötte. Valami valóságot az álvalóság mögött. Dick írásai tulajdonképpen szinte mindig valóságról, virtuális valóságról szólnak, néha androidokról és emberekről, de még ez is általában a valósághoz kapcsolódik, ha máshogy nem, akkor úgy, hogy végül is mi különbözteti meg az embert egy tökéletes androidtól. Ahogy az android tökéletesedik, tekinthető egy virtuális valóságnak a viselkedése, és pontosan ugyanaz a probléma merül fel, mint általában a virtuális valóságnál: mi különbözteti meg a nem virtuális valóságtól?

Dick pedig ama kábítószer alatti vallásos élménye után elkezdte tulajdonképpen komolyan gondolni azokat a témákat, amelyek előtte sci-fijeiben játékos gondolatként jelentek meg. Bár nyilván korábban is azért írt erről ennyit, mert nagyon foglalkoztatta a kérdés, azaz közel állt ahhoz, hogy komolyan kérdőjelezze meg a valóságot.

Dick regényeinek egy harmadik, kapcsolódó nagy témája a titkos ügynökség, például a Total Recallban a főszereplő szintén titkos ügynök, esetleg kettős ügynök. A titkos ügynök tulajdonképpen egészen hasonló az androidhoz abban, hogy eljátszik egy valóságot, és ez megint visszavisz minket a virtuális valóság problémájához.

Ha jól emlékszem, ama vallásos élmény előtt is voltak Dick életében olyan pontok, amikor a paranoia elhatalmaskodott rajta, mert azt hitte, az FBI üldözi. A dologban ugye az a trükkös, hogy nehéz volna kideríteni, nem tudom, lehet-e egyáltalán tudni, hogy Dicket az FBi nem üldözte-e valójában. Bizonyos szinten szinte biztos, hogy megfigyelték, ez a dokumentumfilmből kiderül.

A filmben szerepel egy sci-fi konferencia, amely a franciaországi Metzben volt - a franciák odavoltak Dickért -, ahol Dick halál komolyan előadta, hogy a vallásos élményei óta meg van győződve róla, hogy egy álvalóságban élünk, és hogy ez onnan ismerhető fel, hogy amikor megváltoztatnak valamit a szimulációban, akkor a törvény szövedéke mindíg fölfeslik valahol. (hogy József Attila szavait idézzem) Nos, informatikusként mondom, ha nem rontanak el semmit, akkor semmi ilyet nem veszünk észre egy szimulációban. És nem szükségszerű, hogy elrontsák. Egy szimulációs keretrendszert meg lehet úgy írni, hogy holmi paraméterek változtatgatása zökkenőmentesen történjen, és nincs arról szó, hogy holmi szoftverfejlesztőknek fusizniuk kellene valahol a bináris kódokat.

A film szerint eme konferencia már Dick pályafutásának leáldozása. Bár épp ekkor kezd híres lenni, a könyvei egyre laposabbak. Ezután jön az Exegézis, amelyről azért nem sokat hallottunk, gondolom, nem egy remekmű. Sci-fiként biztos nem, hiszen nem is sci-fi, de vallásos könyvként, vagy filozófiai könyvként sem ismert.

Ennyit Dick életrajzáról. De miért érdekes ez számunkra?! Roppant sok, és szerteágazó téma hever itt a lábunk előtt. Először is, többször írtam már arról, hogy a vallás és a paranoia szorosan kapcsolódik egymáshoz, és itt megint látunk egy életutat, ahol a vallás szorosan kapcsolódik a paranoiához, sőt, a paranoia eluralkodásához. A példánkban a vallás ráadásul a művészi teljesítmény, és az illető szellemi képességeinek leromlásához is kötődnek.

Aztán térjünk vissza ahhoz, hogy miért is érdekelt engem fiatal koromban Dick annyira?! Azért, mert a filozofikus gondolkodásmódomat lenyűgözte ez a virtuális valóság kérdése. Nyilván sok embert érdekel az, hogy a valóság nem az, amiről tudunk, hanem valami más. Ez a játék engem azonban kicsit jobban lenyűgözött.

És itt jön be a metafizika kérdése. Mert ha filozófiáról beszéltem, akkor ott ez a kérdés a metafizikánál jelenik meg, és a transzcendenciánál. Kant Ding an Sichje is egy virtuális valóság mögötti valóság. A buddhizmusban Maya hálója szintén ilyen. A monoteista vallások transzcendenciája pedig kicsit máshogy szintén ez, hiszen az evilág lehet isten által irányított, vagy szimulált valóság, vagy egy illúzió. Platónnál a valós világ csak árnyék a barlang falán. Descartes-nál isten a valóság és érzeteink konzisztenciáinak felelőse. Berkeley-nél minden idea, és a valóság így csak illúzió.

De a transzcendens világ olyan értelemben is hasonlít egy virtuális valóság mögötti valósághoz, hogy bizonyos helyeken a vallások szerint betüremkedik az evilágba. Isten hatása folytán, az evangéliumi történetben, csodák során. A transzcendens valóság elképzelése pedig a mi világunkból hasonló kihívás, mint egy sci-fi megalkotása.

Dick sci-fijei, és persze sok más sci-fi is arra tanított engem, hogy milyen sokféle lehetséges valóság lehet. Hogy a konzisztens, lehetséges valóságok száma beláthatatlan, és a sci-fiben is csak az emberi fantázia, nem pedig a logika lehetőségei szabnak korlátot.

Ezek után pedig a Biblia, vagy valami más vallás meséi már nem nyűgöztek le, a sok sci-fi után tulajdonképpen meglehetősen unalmas, lapos mesék voltak. Immunis lettem az olyan érvek ellen, hogy "de hát a Bibliában lévő történeteket nem lehetett kitalálni". Dehogynem lehetett, sőt, sokkal különbeket is ki lehet. Immunissá váltam továbbá olyan kulturális érvekre is, hogy: "de hát a vallásos mesék, ha nem is igazak, érdekesek, és ezért értékesek". Nem, a sci-fi egy sokkal gazdagabb, színesebb, érdekesebb, változatosabb kultúrát ad nekünk, mint a vallás. És ahogy már említettem, például Dick akkor alkotta a legjobbakat, amikor még nem borult el a vallásosságba, és akkor, amikor még annyira nem vette komolyan a fikcióit.

Dicket, vagy más sci-fi írókat olvasva arra is rájöhetünk, hogy a fantázia akkor szárnyal a legjobban, amikor bizonyos megkötéseknek meg kell felelnie. Nem csak a logikának, hanem a tudománynak is. A sci-fi ugyanis ugyebár szándéka szerint, eredetileg tudományos fikció. Azaz meg kell magyarázni, ki kell találni, hogy mindaz, amit kitalál az író, hogy lehetséges a fizika szabályainak sértése nélkül. Ehhez néha új fizikai szabályokat kell kitalálni, de az író mégsem tehet meg akármit. Régi témám az, hogy mindez sokkal érdekesebbé teszi a sci-fit, mint például a fantasy-t, ahol ilyen megkötések nincsenek, vagy a mitológia. Jó, tudom, minden fikciós mű írásának vannak bizonyos laza szabályai, még a varázslók is be szoktak tartani valamilyen szabályokat. De a legérdekesebb szerintem akkor is az, amikor a tudományhoz nagyon közel kell maradni, azaz, amikor leginkább meg van kötve az író keze. Ez paradoxonnak látszik, de az a magyarázat, hogy ezek a megkötések mégiscsak utat mutatnak a lehetőségek terében, amelyben csak úgy nem tud az emberi fantázia elindulni.

A vallásos szent könyvek, mitológiák, konkrétan a Biblia ráadásul még csak nem is konzisztens. A sci-fi, konkrétan Dick megtanított arra, hogy az ókori "birka és tevepásztorokhoz" képest a mai zsenik sokkal konzisztensebb fikciókat tudnak kitalálni. Nem mintha Dick könyvei mentesek volnának a hibáktól. A Biblia talán ezért is unalmas, ezért mindenképpen silánynak tartom. De még ha a Biblia konzisztens is lenne, a sci-fi megtanított arra, hogy ne legyek ettől lenyűgözve.

A sci-fi megtanított arra, amit azóta a vallás divergencia-problémájának nevezek. Az egyik, hogy mint említettem, egy történet vagy hipotézis logikai konzisztenciája semmi. Ezt tovább gondolva. Ha az empirikusan igazolt tudományos tudáson valaki túl akar menni, akkor egy végtelen tér nyílik meg előtte. Mint ahogy Hume-nál írtam, a tudományos szkepticizmusnál kevesebb szkepticizmus nem működik, mert semmi nem jelzi nekünk az utat ebben a végtelen térben. A vallások számára az emberi érzelem az útmutató: a hívők azt hiszik, amit hinni szeretnének. De hát ez abszolút nem alap. Az, hogy  a vallások a lehetséges transzcendens hitek közül az érzelmek alapján választják ki a saját kis meséjüket, ez vezet ahhoz, ami a vallások tényleges divergenciája (proliferációja, változatossága) az emberi kultúrában. A különféle érzelmű emberek különféle mesékben hisznek. És ebben a zűrzavarban csak a gyerekek indoktrinációja, a földrajzi homogenizáció vág egy kis rendet. No de ez nem elég, ettől még a Földön sok vallás van, és ezek vallásháborúba, inkvizícióba és terrorizmusba torkollanak.

A sci-fi tanított meg arra, ami végül is az Occam borotvájának, vagy a tudomány empirikus igazolási elvének, az evidencializmusnak az alapja: nem elég, hogy egy hipotézis lehetséges, nem elég, hogy logikailag konzisztens. Ennél szkeptikusabbnak kell lennünk, ennél több igényt kell támasztanunk a hipotéziseinkkel szemben. Dick sci-fijén kívül végül is az a vallásos zavar, amely a komolyabban vett vallásos elképzelései körül voltak, is illusztrálja ezt. Dick nem tudott megállapodni egy hitnél. A dokumentumfilmben legalábbis ez nem derül ki. És ez is problémája volt Dicknek. Nem tudta, hogy mit higgyen: számítógépes szimulációban, kereszténységben, szovjet összeesküvésben.

Dick sci-fije és komolyabban vett vallásos elképzelései is pont annyira lehetségesek, konzisztensek, reálisak, mint bármely vallás meséi. Ahogy mondtam, sok konzisztensebb is ezek közül. De Dick beleütközött abba a problémába, amelybe minden vallásos hívő bele kéne hogy ütközzön, és nincs is ebből más kiút, csak az őrület: ha valaki túllép az empirikus-logicizmus józanságán, akkor nem lehetséges megalapozottan eldönteni, mit higgyen az ember. A szokásos hívőhöz képest Dick volt annyira becsületes, hogy ezt a problémát nem intézte el valami dogmatikus szarsággal. És élete végéig együtt élt vele. Mert nem oldható meg. Az egyetlen megoldás ugyanis az, hogy megállunk az empirikus-logicizmus józanságánál.

Dick egyik ismert idézete az, hogy "A valóság az, ami akkor sem múlik el, amikor már nem hiszel benne." Ez az, amit Dicknek komolyan kellett volna vennie. Két szempontból is lehet nézni ezt a gondolatot. Az egyik az, hogy a mesét és a valóságot tényleg eszerint lehet elválasztani egymástól. A tudományos tudásunk nem a hiten alapul. A tudomány által leírt dolgok pont megfelelnek ennek a dolognak. Például a gravitáció nem szűnik meg, ha nem hiszel benne, bizony leesel a tizedikről, és valószínűleg meghalsz. Ezzel szemben én nem hiszek Jézusban, Allahban, Jahvéban, Visnuban és hasonlókban, és ezek a dolgok számomra nem léteznek, mondhatnám eltűntek, ha valaha is hittem volna bennük. Semmi bajom nincs attól, hogy nem hiszek bennük.

A másik nézőpont pedig az a nézőpont, hogy "mi van, ha mégis igaz a mese?". Mi van, ha a világ mégis szimuláció?! Mi van, ha mégis van túlvilág?! Mi van, ha mégis létezik isten?! Semmi. Ha egyszer olyan jó ez a szimuláció, hogy nem tudjuk empirikus-logikai úton igazolni, ha egyszer a tudomány semmi ilyesmire nem jött rá, akkor semmi bajunk nem lehet abból, ha realitásnak tekintjük a virtuális valóságot. Egy jó szimuláció egyébként is tökéletesen olyan, mint a valóság, praktikusan miért ne vennénk annak?! Mi bajunk abból, ha a virtuális valóságban valóságban élünk?! Sokkal rövidebb, tökéletlenebb virtuális valóságokba is szívesen beleéljük magunkat. Egy számítógépes játékot végigjátszunk, élvezzük, és a végén, amikor kilépünk belőle, akkor nem gondoljuk, "de kár, hogy játszásiból valóságnak vettük". Sőt, olyan nagyon is nem teljes virtuális játékba is bele tudjuk élni magunkat, mint egy sakkjátszma, ahol egyáltalán nincs valami nagy színjáték, amely eltakarja a valóságot.

Na most ezen a ponton az az olvasó, aki okosnak hiszi magát, hiheti azt, hogy meg tud fogni. Ugyanis ha játszásiból elfogadható egy számítógépes játék, sőt, elfogadható a világunk valóságnak, akkor a vallás miért nem?! A számítógépes játék és a vallás között az a különbség, hogy ott tényleg tudjuk, hogy csak játszásiból tekintjük valóságnak. Az, aki egy lövöldözős játékból a végén nem tud kilépni, és az életben játssza tovább, sorozatgyilkosként, azt súlyosan betegnek tartjuk. Az a dolog pedig, hogy "játsszuk azt, hogy van isten, de tudjuk, hogy ez csak játék", az nem vallás.

Ami meg a Világegyetemünk valóságként való elfogadását jelenti, ott az a különbség a valláshoz képest, hogy a tudomány konzisztens, konvergens képet ad erről a valóságról. Itt tehát egyetlen lehetőséget kell elfogadnunk valóságnak, egyetlen, konzisztens valóságról tudunk, és emellett empirikus-logikai érvek szólnak. Nincs tehát az a probléma, mint a vallásokkal, hogy "jó, jó, fogadjuk el, de basszus, melyiket?!" Ebből a szempontból nem nagyon problémás az, hogy a tudomány világképe idővel lassan változik, mert egy adott pillanatban akkor is egyértelmű, mit gondoljunk igazságnak. A vallások viszont egy bizonyos időben is a lehetőségek zavaró tárházát adják, amelyek közül következetes módon nem lehet dönteni.

És akkor végül elmondom a most már valószínűleg kézenfekvő magyarázatot, miért csappant meg az érdeklődésem Dick iránt. Mint annyi minden iránt, amelyet feldolgoztam, elkönyveltem, megtanultam. Megtanultam Dicktől és a sci-fitől azt, amit nekem fontos volt megtanulni. Tisztáztam magamban mindezeket, amiket itt leírtam. Innentől fogva már annyira nem érdekelt. A politikai paranoiája nem érdekel, mert nem félek attól, hogy megfigyelnek. Ami miatt a vallás érdekel, az az, hogy körül vesz, problémát jelent nekünk, a sci-fi pedig nem. Nem a sci-fi írók fognak össze a hatalommal, hogy államegyházat alkossanak.

Mint megannyi tehetséges zsenit, Dicket a társadalom életében azzal becsülte meg, hogy majd éhen halt. Élete legvégén lett gazdag és elismert, de ezzel sokat már nem tudott kezdeni. Azóta pedig a társadalom átesett a másik végletbe, és elkezdte ajnározni.

A diagnosztizált depressziós megbetegedések aránya országonként

Érdekes felmérés eredményét hozta le a napokban a Washington Post: egy világtérképet a diagnosztizált depresszió arányáról a Föld különböző országaiban. A cikk a régiónkénti eloszlásokkal sokat foglalkozik, észre veszi, hogy Észak-Afrikában és a Közel-Keleten magas a depresszió aránya, de azt nem mondja ki, hogy ez szembetűnően az iszlám országokat jelenti.

Na most ha az iszlám és a depresszió között szemmel láthatóan nagy a korreláció, akkor fussuk meg a szokásos kört: milyen irányú okozást feltételezhetünk a jelenség magyarázatára? Azt, hogy a depresszió okozza az iszlámot?! Nem tűnik plauzibilisnek. Mégis, hogy?! Ezekben az országokban egyébként a hívők aránya közel száz százalékos, a depressziósok aránya pedig hát maximum valamivel több, mint 7 százalék. Ezekben az országokban történelmi okokból terjedt el az iszlám: az iszlám birodalmak hódoltsági területei voltak. Nem a depresszió okozta az iszlámot tehát.

Lehet egy közös, harmadik ok is. Például az nem eszement ötlet, hogy a depresszió esetleg a szegénységgel függ össze. Például Dél-Afrikában és Amerikában is valamivel magasabbnak tűnik a depressziósok aránya. Kicsit nagyobb az arány Indo-Kínában is. De az iszlám országok a szegény országok közül is kiemelkednek, és van sok szegény ország, amely egyáltalán nem depressziós. Eszement ötlet a harmadik okra az, hogy a sivatag okozza a depressziót, és véletlenül az iszlám elterjedésével is megegyeznek a nagyobb sivatagos területei a Földnek.

Marad tehát az, hogy az iszlám okoz depressziót. És erre van is egy lehetséges hatásmechanizmus, nevezetesen, hogy ez a nőkre vonatkozik inkább. Azt mondanám, hogy az iszlám úgy okoz depressziót, hogy az iszlám előírásai szerint a nőknek a társadalomban sokkal passzívabb, alávetettebb szerepe van, mint más társadalmakban. Leegyszerűsítve: az otthon ülő, sok mindenben bekorlátozott nők azok, akik valamennyivel nagyobb számban lesznek depressziósok. Ez egy plauzibilis hipotézis, a fenti adatoknak megfelel. Könnyen ellenőrizhető is. Elkezdtem tehát keresgélni cikkeket ennek ellenőrzésére. Találtam is pár cikke (1,2,3), amely pedzegeti a kérdést, az ezekből egyértelműnek látszik, hogy az itt leírt hipotézis igaz lehet, azt is ki merik mondani, hogy ez a nők alávetettségéből adódik, azt is emlegetik, hogy az iszlám országokban nagyobb a nők alávetettsége, csak hát a konklúzió kimondásától ódzkodnak: így végül is az iszlám okozza a depresszió nagyobb arányát.

A cikk is kitér arra, hogy ezek az adatok a létező adatok összefoglalásaként keletkeztek. Tehát a felmérés készítői nem mentek ki adatot gyűjteni. Emiatt léteznek olyan országok, amelyek azért kékek, mert ott feltehetően kevésbé van adat a depresszióról. A cikk Irakot emlegetni. Ez a hatás azonban nem magyarázza az iszlám országok magas arányát, mert nem plauzibilis azt gondolni, hogy ezekben az országokban sokkal jobb a depresszió felderítettségének aránya, mint mondjuk Európában és Észak-Amerikában.

Mi olvasható még ki a térképről? Látszik egy bizonyos északi hatás Európában, ami esetleg a kevesebb napfény miatt lehet, de Izlandon és Kanadán nem látjuk ennek a hatását, szóval nem biztos. A protestantizmus, katolicizmus ortodox vallás nem különösebben tér el egymástól. A hindu vallást egy ország alapján nem tudjuk megítélni, a buddhizmusra sincs különösebb tanulság.

A leginkább ateista európai és ázsiai országok rátája nem túl magas, tehát nem látszik, hogy az ateizmus depressziót okozna. A legateistább Anglia, Csehország, Japán, Korea, Kína és Vietnám abszolút kék. Svédország, Finnország és Norvégia esetleg az északi hatás miatt lehet pirosabb.

Végül érdekes módon Magyarország egyáltalán nem szerepel rosszul, miközben az öngyilkossági listákon eléggé az  élen járunk.

Ebben a posztban a Dalai Láma egy idézete kapcsán szeretnék néhány szót szólni úgy nagy általánosságban az életbölcsességekről, amiket az ún. „tanítók,” „spirituális vezetők”, „mesterek” szájából lehet hallani. Jegyezzük meg, az idézet valójában nem tőle származik. Ebben a posztban nem a Dalai Láma személye, hanem az ilyen és ehhez hasonló életbölcsességek működése az érdekes, ha úgy tetszik a kritika nem a Dalai Lámának, hanem a mémnek szól, de azt is hangsúlyozom, hogy ezek a bölcsességek jellemzően az említett spirituális vezetőkhöz kötődnek (Római pápa, Paolo Coelho, Müller Péter, Bagdy Emőke és társaik) , és nem pl. Immanuel Kant, Sigmund Freud, vagy akár Kosztolányi Dezső nevéhez, úgyhogy amit általában a "tanítók" mondanak, az is pont ilyesmi szokott lenni.

Az említett megnyilatkozásal találkoztam már régebben az interneten, valamelyik nap pedig a tévében olvasta fel egy jóga-guru, mint nagy és megrendítő igazságot. A szöveg szerintem tényleg érdekes, éspedig azért, mert első ránézésre csakugyan szellemesnek tűnik. A szellemesség látszatának azonban megvan az oka, ami viszont nem a tartalomban, hanem a retorikai felépítésben keresendő. Íme a szöveg:

Amikor arról kérdezték a Dalai Lámát, hogy mi az, ami leginkább meglepi az emberiséggel kapcsolatban, ezt válaszolta:

"Az ember. Mert feláldozza az egészségét, hogy pénzt keressen, aztán feláldozza a pénzét, hogy visszaszerezze az egészségét. És mivel olyan izgatott a jövőjével kapcsolatban, elfelejti élvezni a jelent; az eredmény az, hogy nem él sem a jelenben, sem a jövőben; úgy él, mintha soha nem halna meg és aztán úgy hal meg, hogy soha nem is élt igazán."

Chiazmus

Ez a szöveg tehát tényleg azt a benyomást kelti, mintha lenne valamiféle tartalma, miközben nincs. Első lépésben nem is a tartalommal szeretnék foglalkozni, hanem a retorikai szerkezettel, bár csak nagyon röviden és tömören. A retorika szónoklattant jelent; ez olyan tudomány, amely a beszéd megszerkesztésének menetével és a hatáselemek kidolgozásának technikájával foglalkozik; az első retorikakönyvet a nagy görög filozófus, Arisztotelész írta.

A retorika körébe tartozik a szóképek tanulmányozása is, amelyek hatásossá teszik a beszédet, így fokozzák annak meggyőző erejét. A legismertebbek a metafora, metonimia, hasonlat, szinekdokhé és persze a szinesztézia (Tóth Árpád verssorának örök iskolás példájával: „lila dalra kelt egy nyakkendő”). Én itt nem ezekről, hanem egy kevéssé ismert, de nagyon érdekes képről, a chiazmusról szeretnék szólni.

A chiazmus átellenes csere: két nyelvi elem tükörszerűen felcserélődik két egymást követő, általában hasonló szerkezetű tagmondatban. Példának álljon itt ez a nagyszerű népi bölcsesség:

„Nem azért élünk, hogy együnk, hanem azért eszünk, hogy éljünk.”

Szerkezete: élet / evés - > evés / élet.

Emlékszem, ez a mondat nekem gyerekkoromban nagyon-nagyon tetszett. Pedig ha belegondolunk, kiderül, hogy nincs semmi tartalma. Mert végülis miféle bölcsességet közöl, miféle állítást tesz ez a mondat? Semmit, csak azt, amit egyébként nem is lenne értelme elmondani. A mondat formája az, ami gyönyörködteti az embert, a szellemesség látszata nem más, mint az érdekes nyelvi szerkezet által kiváltott illúzió. „Mindenki egyért, egy mindenkiért!” – még d’Artagnanék bátor hősiességének és összetartozásának jelszava sem lenne ilyen megindító chiazmus nélkül. Pontosan ez történik a dalai láma aforizmájában is:

• „Mert feláldozza az egészségét, hogy pénzt keressen, aztán feláldozza a pénzét, hogy visszaszerezze az egészségét”: egészség / pénz -> pénz / egészség
• „úgy él, mintha soha nem halna meg és aztán úgy hal meg, hogy soha nem is élt igazán”: élet / halál - > halál /élet

Tökéletes chiazmusok. Ha ezt valaki jól csinálja, ha ismeri és alkalmazza a technikát, rögtön szellemesnek fog tűnni akkor is, ha valójában nem mond semmit. Üres, mechanikus formai játék, ha úgy tetszik, „lelketlen,” hiszen a tartalmat a szerkezet helyettesíti. Nem akarom az olvasót semmire sem buzdítani, de érdemes tenni ezzel egy próbát. Alkossunk chiasztikus szerkezeteket a jól hangzó, de semmit nem jelentő lélek, élet, türelem, béke, szeretet szavakkal (stb.). Nem mondom, hogy nagyon könnyű, de ha türelmesek vagyunk, össze tudunk fabrikálni néhány eget rengető életbölcsességet a buszra várva vagy mosogatás közben. Én megtettem, nagyjából fél órát szántam rá, íme az eredmény:

• Minden ház téglából épül, ám nem lesz minden téglából ház.
• Ha bölcs és boldog akarsz lenni, szeress tanulni, és tanulj meg szeretni! Gyűlöld a harcot, de harcolj a gyűlölet ellen. Élj játékosan, de ne játssz az élettel!
• A nőknek azért van szüksége a férfiakra, hogy érezzék: valakinek szüksége van rájuk.
• A szeretet az élet lelke, a lélek a szeretet élete.
• Minden napsugár egy lélek, és minden lélek egy napsugár.

 Ezek a mondatok olyanok, mintha lenne bennük valamiféle tapasztalat, gondolat, pedig nincs. Csupán chiasztikus szerkezeteket raktam össze. Bár én találtam ki őket, valószínű, hogy nagyon hasonlókkal találkozott már az olvasó, mivel az ilyesfajta aforizmák ugyanarra a kaptafára épülnek. A chiazmussal kapcsolatban lezárásként szeretném hangsúlyozni, hogy nem azt akarom, mondani, hogy minden chiazmus üres, lehetnek ilyen formában valóban szellemes és okos tartalmak is, de alkalmas a megtévesztése.

Tartalom

Miután látjuk, mitől tűnik szellemesnek a Láma megnyilvánulása, megkérdezhetjük, mit is mond tulajdonképpen. Először azt közli, hogy az emberek feláldozzák az igazi értékeket a pénzért. De vajon kire is vonatkozik ez? Minden embere? A Dalai Lámára is? Vagy csak mindenki másra? Csak az összes többi ember ilyen felszínes, ő meg nem? Nem túl nagy általánosítás ez? Aki ilyet mond, mintha nem lenne túl megértő az embertársaival kapcsolatban.

Aztán kiderül, hogy az emberek nem élnek a jelenben. Pedig ezek szerint kéne. De hogyan kell a jelenben élni? Mit jelent ez? Carpe diem? Ez valamiféle hedonizmus hirdetése? És hogyan lehet nem a jövő felé élni? A jelenünket az teszi boldoggá, ha van miért küzdenünk, van miben reménykednünk, ha van jövőképünk. Mért kellene elfeledkeznünk a jövőről? Vegyünk egy példát. Ha én elkezdek tanulni egy idegen nyelvet, akkor az egészen biztosan több kemény év, amíg valami eredményét fogom látni. Erre bizony nem lehet mondani, hogy a jelenben élek. Mit tegyek, hagyjam abba a tanulást? Miféle értelmetlen jótanács ez? És mi az, hogy „igazán élni”? Milyen az igazi élet?

Szintén probléma az szöveggel a fekete-fehér látásmód. Az egyik oldalon ott a pénz hajhászása, a másikon az igaz érték. Köztes út nincs. Árnyalatok nincsenek. Fokozatok nincsenek. Vagy a romlott világ, vagy a mennyei harmónia. Vagy a züllött üzleti élet, vagy a kolostor. Vagy az autentikus lét, vagy az értéktelen létezés. Az ember nem pénzből él. Nem pénzből taníttatja a gyerekeit. Nem pénzből vásárol kulturális javakat.

Az üzenet lényege tehát az, hogy a pénz nem boldogít, és hogy a jelennek kell élni. Nos, ugyanezt vagy valami hasonlót hallhatunk bármely slágerszövegben, a legtöbb giccses popdalban, Kozsótól, Zámbó Jimmytől vagy éppen Kovács Ákostól is. Ezért ugyan nem érdemes a rejtelmes Keletre menni.

A gondolatnak tehát nincs semmi értelme, és annyira általános, hogy teljesen üres. Ha ezt összevetjük pl. Csíkszentmihályi Flow-elméletével, látható a különbség. A flow sem mond semmi konkrétat, de mégis van jelentése.  Az ember ezek szerint akkor boldog, ha talál egy olyan tevékenységi formát, amit örömmel, de nagy energiabefektetéssel tud végezni, amely fejleszti a személyiségét, és rendezi a tudattartalmait. Csíkszentmihályinál sincs konkrét cselekvési terv, de vannak javaslatai (pl. különböző sport-és művészi tevékenységek, tanulás stb.)

Mellesleg maga az a kérdés is jellemzően szánalmasan ezoterikus, amelyre a mester válaszolt. Mi az, ami a leginkább meglepi őt. A jó öreg leginkább. Spirituális családnál mindig csak a legek a vendégek. A legmeglepőbb, a legigazabb, a legszebb. A többi mellékes, csak a leg az érdekes. Mert mindenben van leg, mindenben van végső és igaz, amelyért csak ki kell nyújtanunk a kezünket, és máris minden más felesleges és lényegtelen. A spirituális vezető ha belép egy kertbe, legyen ott megannyi különböző tarka virág, ő rögtön megtalálja az egyetlen legszebbet, amihez képest a többi csak árnykép. Neki az élet összetettsége és bonyolultsága semmi, ő bárhova néz, mindenhol rögtön felragyog az Egyedüli Nagy és Végső Igazság, amely mindazonáltal két mondatba jól belefér, nincs benne semmi meglepő, a megértése nem igényel semmiféle szellemi erőfeszítést, viszont kinyomtatva jól mutat virágcsokrok és plüssmacik társaságában emlékkönyvekben, meghívókban. Sokkal könnyebb ugyanis rátalálni a nagy igazságra, mint szembenézni azzal, hogy a világ milyen bonyolult, milyen nehezen érthető, és sokszor mennyire más, mint amilyennek mi látni szeretnénk. Az ilyen bölcsességek megszabadítanak minket a gondolkodás terhétől, megnyugtatnak minket aggodalmunkban, megerősítenek ama hitünkben, hogy az emberi szív meleg, illatos és édes, mint a frissen kisült karácsonyi kalács, a kozmosz csupa lélek és transzcendens harmónia, Isten szeret minket, és a Boldogság, a Belső Béke ott van a kezünk ügyében a polcon, akár a papírguriga a kagyló mellett.

Életbölcsesség és szaktudás

Az említett spirituális vezetőket, tanítókat (lásd első bekezdés) azokkal a személyiségekkel lehet szembeállítani, akik valamilyen területen valóban kiemelkedő teljesítményt nyújtanak. Akik valóban felmutattak valamit, és nem mondvacsinált spirituális forrásokból, pozíciókból, isteni sugallatokból próbálnak tekintélyt szerezni maguknak. Ezek az emberek lehetnek tudósok, művészek, sportolók, a lényeg az, hogy valamilyen speciális területen kiemelkedő mennyiségű és minőségű tapasztalatuk van. Csakis ez utóbbiakra érdemes figyelni, csakis ők rendelkeznek általános jellegű bölcsességgel is, és csakis nekik van olyan tudásuk, amire ér valamit. Csak arra érdemes hallgatni, aki valóban sokat tud valamiről, és képes árnyaltan gondolkodni.

Ez tágabb értelemben is igaz. Darwin nem a világról és a metafizikai igazságokról, hanem csakis a fajokról kívánt többet megtudni, és ezen keresztül alakította át az egész világképünket. Freud a mentális zavarokkal (elsősorban a hisztériával) foglalkozott, és így alkotta meg a lélek újfajta koncepcióját. Aki egy adott tudományban elmélyed, az ezen keresztül kap képet a nagyobb összefüggésekről, ezen keresztül szerez tapasztalatokat, képvisel értékrendet.

Azok a „mesterek,” akik rögtön az emberi természetről, a barátságról meg a kozmoszról akarnak elmélkedni, csakis a leggyatrább közhelyekig jutnak. Akik a semmiből akarnak bölcselkedni, mintha ők lennének az első emberek a világon, nem jutnak semmire. Aki nem olvasott végig könyvtárnyi könyvet, aki nem látja, mennyire bonyolult és összetett a világ, csak az képes azt a primitív képzetet dédelgetni, hogy ő rögtön az emberi természet meg a világmindenség lényegébe hatol bele, mintha lenne ilyen lényeg. Amikor Isten és a mindenség hangját véli hallani, valójában csak silány olvasmányemlékei köszönnek vissza, amiket nem mélyítenek el az ismeretek vagy a reflexió. Ha az emberi természet meg a lelki működés a téma, akkor egy filozófiaprofesszort érdemes kérdezni, nem pedig a spirituális vezetőket. Legalábbis akkor, ha szeretnénk megtudni valamit, és nem a Kozsó-féle rózsaszín szirupban kívánunk fürdőt venni.

Az egyház és az állam kapcsolatáról szóló vitában a hívőknek van egy óriási lépéselőnyük, mégpedig azért, mert az egyház és az állam kapcsolata először is zavaros, áttekinthetetlen, szövevényes. Azért a hívő mindig elbújhat eme zavarban, az egyházak pedig nagyon is szívesen halásznak ebben a zavarosban. Konkrétan, amikor az egyház  az államtól támogatást, előjogokat kap, akkor ezek közül van olyan, amely abszolút jogtalan, és van olyan, amelyet inkább vitatható. Például azt, hogy a hitéleti tevékenységet ne az ateista pénzéből támogassák sokkal egyértelműbben el tudjuk ítélni, mint azt, hogy az egyházak mondjuk az egészségügyben való részvételét támogassa az állam. Ez utóbbinál inkább azt kell, hogy mondjuk, hogy itt az egyház a világi szervezetekhez hasonló feltételekkel működjön. Vonatkozik ez pályázásra, ahol pályáztatni kell, adózásra, ahol adózniuk kell a civil intézményeknek.

Ezért is található meg a szekuláris 12 pontban a többi között a következő két követelés:

"Az egyházak újra legyenek kötelesek minden államtól kapott pénzzel elszámolni!"

"Az egyházak minden állami támogatásért egyenlő módon versenyezzenek állami és alapítványi iskolákkal, kórházakkal, és egyéb civil szervezetekkel!"

"Vallásszabadság, átláthatóság és egyenlőség!"

Ezek a követelések nem valamilyen ideológia szempontot igazságtalanságot kritizálnak (mint például a hittanoktatás),  hanem kifejezetten azt, hogy nem látható át a helyzet, mert szándékosan összekutyultak mindent, hogy kevésbé legyen nyilvánvaló, miféle igazságtalanságról van itt szó.

Ehhez a témához egy nagyon szép anyag az, ahol a NEFMI kifejezetten, őszintén összeszedi, hogy milyen előjogai vannak az egyháznak. Vegyük csak szépen sorba ezek közül az igazán durvákat! Előre bocsátom, hogy nem vagyok vállalkozó, könyvelő, ügyvéd, tehát lehet, hogy van olyan előjog, amit esetleg nem pontosan értelmeztem.

1) Nem minősül gazdasági tevékenységnek a hitélet nagy része. Azaz a hittérítő rendezvények, vallásos táborok egy csomó olyan kedvezményben részesülnek, amiben egy hasonló, ateista tábor például nem részesülne. Így persze könnyű ilyeneket szervezni.

2) A pap (lelkész, rabbi) gyakorlatilag minimálbérre van bejelentve, és zsebbe kapja a többet. Azaz ő legálisan dolgozik szürkén.

3) A pap utazási kedvezményt kap.

4) A perselypénz adómentes. Tehát ha egy civil vállalkozás valamilyen rendezvényt szervez, amelyen valamilyen szolgáltatást nyújt, például valamilyen motivációs tréninget, annak le kell adóznia. Ha egy nyelviskola valódi nyelvtudást adván a hozzájuk beiratkozóknak azért díjat kér, abból le kell adóznia. Az egyháznak nem. Ideértve a nem pont perselypénzként kifizetett díjat valamilyen egyházi oktatásért.

5) Adómentes az oktatás és az egészségügyi szolgáltatás is. Tehát ha nem egyházi magánklinikába mész be, akkor adóznak azután, amit ott fizetsz, ha egyháziba, akkor nem?

6) Teljesen mentesek a gépjárműadó alól. Azaz a pap nem fizet a kocsija után adót. A saját és a céges kocsi után sem. Az a kitétel, hogy "ha a gépkocsit karitatív célra használja", az tudjuk, mennyit ér... Ki ellenőrzi le, hogy egyszer sem ment azzal a kocsival ételosztásra?!

7) Teljes mentesség a luxusadó, vagyonadó alól. Ha jól tudom, bizonyos városokban, kerületekben kell például fizetni a luxuslakások, házak után. Ők ez alól mentesülnek.

8) A papnak nem kell fizetnie illetéket a vagyonszerzés után. Ha jól gondolom tehát, lakásvásárlás vagy eladás esetén.  Ez elég jelentős versenyelőny ingatlanozásnál.

Ez a lista nem teljes, hiszen egy hosszabb listából szemezgettem azokat a részeket, melyek számomra fontosabbnak tűntek. Voltak olyan pontok, amelyeknél nem vagyok járatos a témában, mivel nem vagyok vállalkozó. Valószínű, hogy ezek a pontok még fontosabbak is, hiszen ott vannak nagyobb pénzek. Amit én nehezen tudok megfogni, és ezekben a pontokban bizonyára nem sikerült, az pont az, hogy az egyház hogy tud vállalkozásokkal "megoldjuk tutiba" gazdagodni. Mik azok a lehetőségek, amelyeket az állam az egyházaknak adnak, hogy a karitatív, egészségügyi, oktatási, de még hitéleti tevékenységtől is függetlenül businesseljenek, és tulajdonképpen csak egy igen csak feléjük lejtős pályán játszadozzanak a gazdasági életben. Mert valószínűleg ez a fontosabb része az előjogoknak.

Szintén semmi garancia nincs arra, hogy a NEFMI listája egyáltalán teljes. Eleve kérdéses, miért is állították ezt össze. Talán hivatalból, talán az egyházaknak segítségül, talán az egyházaknak jelzésül, hogy mi mindent tettek értük. Biztos nem azzal a szándékkal, hogy a kritikához nyújtsanak alapot.

Ezek a jogok valószínűleg csak a bejegyzett egyházakat illetik meg, hiszen ha nincs bejegyezve, nem lehetne kontrollálni, hogy kit illet meg az előjog. Mivel ovábbá az az előjog, hogy az SZJA egy százalékát megkapják, szintén csak az elismert egyházakat illeti meg, ezért ma arról beszélhetünk, hogy leginkább pont azok az egyházak üzletegyházak, amelyek elismert egyházak. Ők azok, akiknek a legjobb üzleti lehetőségeket adták Magyarországon. Az a tény, hogy ennyi előjogot kérnek, és kaptak, mutatja, hogy az egyházak alapvető, titkolt motivációja, hogy üzletegyházak legyenek. Abban, hogy az el nem ismert egyházak elismertségre törekednek, szintén vastagon benne van az is, hogy ők is üzletegyházak, és szeretnének a vályúhoz kerülni.

Richard Feynmannak, a híres fizikusnak a felesége rákban hunyt el. Amikor az asszony meghalt, a szobában lévő óra megállt. És éppen a halál pillanatában. Hát nem különös ez? A tárgyak, úgy látszik, rezonálnak valahogy az emberi lélekre, és amikor a lélekben valami drámai változás következik be, az az egész univerzumra kihat. Az emberi lélek összefügg a mindenséggel, a kettő hatással van egymásra. Sokan átéltünk már furcsa, magyarázat nélküli dolgokat, amik arra utalnak, hogy a valóság több, mint amit mi érzékelünk, vagy amit a tudomány megismerhet belőle. Létezik a természetfeletti, létezik egy mélyebb, misztikus valóság, ami mágikus módon átfogja a világot, és ezekben a titokzatos eseményekben felszínre törve időnként megsejtet valamit önmagából a halandó emberrel. Lám, ez a csodálatos eset egy igazi, nagyon nagy tudóssal esett meg, aki pedig nem hisz a csodákban, ehelyett a száraz és kiábrándító természettörvényekkel magyaráz minden jelenséget. Pedig csodák mégiscsak vannak, csak éppen a fantáziátlan, lelketlen, rideg tudósok nem fogadják el a létüket.

Ezekkel az érvekkel hozakodnak elő a csodatévők, a „tanítók,” a „spirituális vezetők”, akik azt állítják magukról, hogy majd ők eligazítják a követőiket ebben a mélyebb valóságban, mert ők messzebbre látnak, mint a korlátolt tudósok. A valóság azonban az, hogy ezek az emberek pusztán a műveletlenségükről tudnak tanúságot tenni, mivel semmiféle csoda és semmiféle transzcendencia nem létezik.  

CSODÁK TEHÁT NEM LÉTEZNEK?

A Feynmannal kapcsolatos esetet Richard Dawkins könyvében, A valóság varázsában olvastam (Richard Dawkins: A valóság varázsa. Libri, Bp., 2011.) A könyvet 6000 forintért vásároltam a minap, tehát elég drágán, de nagyon jópofa kötet, úgyhogy megérte az árát. Egyszerű ismeretterjesztő mű; a legalapvetőbb természettudományi ismereteket írja le, és nem is nagyon mélyenszántóan, hiszen amiről beszél, azzal még én is tisztában vagyok a magam soványka természettudományos műveltsége ellenére. Viszont remek képek teszik izgalmassá a kiadványt. A 157. oldalon pl. szerepel egy rendkívül izgalmas fotó, amelyen megfigyelhetjük, milyen minták díszítik a kankalint, amelynek a szirmait mi, emberek egyszínűnek látunk, ám a virág valójában több különböző színből alkot mintát – léteznek ugyanis olyan színek, amelyek a számunkra érzékelhetetlen hullámtartományban vannak, így mi nem érzékeljük azokat, a virágot beporzó bogarak viszont igen. Szintén telitalálat a 87.oldalon látható atom stilizált rajza, amit a két írásos hasáb között helyeztek el, és az atom úgy torzítja a nyomtatott betűket, hogy az vizuálisan a tipográfiával érzékelteti a részecskéket összetartó erőteret. A kötetet Dave McKean illusztrálta, akinek az Arkham elmegyógyintézet c. nagyszerű Batman-képregénye megjelent magyar nyelven, nekem meg is van otthon a gyűjteményemben. McKean csodálatos formavilágú képeket készít, kitűnő stilizált állatokkal, emberekkel, sajátos textúrákkal.

A mi szempontunkból Dawkins könyvében az az érdekes, hogy a természettudományos ismertetéseket rendre összekapcsolja az adott jelenségek mitikus magyarázatainak ismertetésével (egy fejezet mítosz, egy fejezet természettudomány), hogy megmutassa, mennyivel érdekesebb és megfelelőbb a tudományos megközelítés. Az egészet egy bevezető és egy záró fejezet keretezi, amelyek a csodáról és a valóságról szólnak, itt olvasható a Feynmanról szóló történet is.

Nos, a rejtély megoldása rendkívül egyszerű, és egyébként a könyvről szóló sorok közbeiktatásával szándékosan késleltettem egy kicsit. Az óra rossz volt, oldalra dőlve gyakran megállt. Feynman felesége kórházban halt meg, és a nővér a halál pillanatában felemelte a masinát, hogy megnézze és így feljegyezhesse a halál időpontját. Amikor az órát visszahelyezte az asztalra, az ütődéstől a szerkezet megállt. Szó sem volt tehát csodáról, de más esetek ennél talán nehezebben magyarázhatók,  így esetleg mégis van némi remény, hogy léteznek csodák. Az alábbiakban Dawkins könyvéhez lazán kapcsolódva röviden számba veszek néhány jellegzetes magyarázatot, ami a gyakran emlegetett csodákra vonatkozik. Ez természetesen rendkívül szerteágazó téma, a kísértetektől a különböző fantázialényeken át a vallási kinyilatkoztatásokig számtalan jelenség belefér, ezért ebben a posztban csak röviden utalok a csodák természetének néhány jellemzőjére.

VÉLETLENEK EGYBEESÉSE

Gyakran előfordul, hogy olyan egybeesések történnek, amelyek arról győzik meg az ember, hogy létezik természetfeletti, hiszen az események közötti váratlan kapcsolat olyan kísérteties, hogy okvetlenül valamiféle titokzatos erő működése sejlik fel benne. Pl. amikor valaki egy szerettéről vagy ismerőséről álmodik, és másnap kiderül, hogy az illető meghalt.

Nos, a helyzet az, hogy ilyenkor tényleg teljesen véletlenek az egybeesések. Hajlamosak vagyunk megfeledkezni arról, hogy nap mint nap milliárd apró-cseprő esemény történik velünk; milliárd apró gondolat, asszociáció cikázik a fejünkben, aminek jelentős tömege még csak nem is igen tudatosul bennünk. Eszünkbe jut Ági, és pont aznap, véletlenül találkozunk Ágival. Milyen kísérteties! Csakhogy ilyenkor nem vesszük figyelembe azt, hogy aznap Ágin kívül ezernyi más dolog, ismerős is eszünkbe jutott, és sok más emberrel is találkoztunk rajta kívül. Richard Dawkins fiktív példáját felhasználva tegyük fel, hogy meghal egy híres színész. Valaki aznap betelefonál a rádióba, hogy éjjel az adott művésszel álmodott, és máris kész a legenda, hogy az aktor szelleme megjelent elbúcsúzni az élőktől. Közben meg sem fordul a fejünkben, hogy mennyi más ember is telefonálhatott volna, de nem tette. Vagyis az egybeesés véletlenszerű. Ahogy Dawkins fogalmaz: „Csupán Nagy-Britanniában naponta körülbelül kétezren halnak meg, miközben a teljes népesség jó százmillió álmot ’élhet át’ éjszakánként.” (Dawkins 251.)

Így működik egyébként a horoszkóp is. Elolvasunk egy jóslatot, ami a jövőnkre vonatkozik, időnként igaznak bizonyul, és ilyenkor azt mondjuk, hogy „van benne valami.” Valójában a horoszkópok csupán üres általánosságokat tartalmaznak, amit nagyon könnyen, tetszés szerint összefüggésbe lehet hozni bármilyen esetleges történéssel. A horoszkóp megmondja, hogy ekkor és ekkor valami örvendetes dolog fog történni veled. Ezt valójában bármire vonatoztathatjuk: nyer a kedvenc focicsapatunk a meccsen, a kedvenc ételünket főzik az ebédlőben, összefutunk egy régi ismerősünkkel. Egy eléggé tág jelentésű állítás véletlenszerű összefüggésbe kerül egy tetszőleges eseménnyel, aminek a hatására el is felejtjük, hogy mennyi állítást tett még a horoszkóp, amit viszont semmire nem tudtunk vonatkoztatni.

AZ ÉRZÉKELÉS ÉS EMLÉKEZET MEGBÍZHATATLANSÁGA

A csodálatos események oka részben az, hogy az embert az érzékelése és az emlékezete nagyon könnyen megcsalhatja. Jellemző az érzékelésünkre, hogy mindenbe hajlamosak vagyunk önmagunkat beleképzelni. Ha megpillantunk egy homályos ködfoszlányt vagy párafoltot a szürkületben, rögtön emberi arcot fedezünk fel benne, és máris kész a történet a szellemekkel való találkozásról. Szintén könnyen vélünk kihallani emberi szavakat különböző zajokból, pl. a szél hangjából.

Valójában sohasem közvetlenül a valóságot érzékeljük. A valóságról alkotott képünk egy értelmezett anyag, amit az agyunk alkot meg az érzékszerveink által közvetített érzékletekből. Az agy lényegében töredékes információkból dolgozik, és mindig arra törekszik, hogy ezek alapján egy konzisztens, rendezett egységet hozzon létre. Ennek során azonban az agyat nagyon könnyű megtéveszteni. A National Geographic csatornán két különböző műsor is fut éppen mostanában, amelyek rendkívül szórakoztatóan mutatják be ezeket a lehetőségeket, az Eldobod az agyad és az Eszement játékok. A következők négy bekezdésben részben az ezekben a tévéműsorokban látottakra támaszkodom.

A látásunk sztereoszkopikus módon működik úgy, hogy a két szemünkből érkező sík képből alkotja meg a tárgyak perspektivikus modelljét. Ez kiegészül az árnyékok és a fények, valamint a tárgyak térbeli elhelyezkedésének érzékelésével. A horizonthoz közelebb elhelyezkedő tárgyak általában távolabb vannak és így kisebbnek látjuk azokat, ami pedig ezen vonal alatt található, az közelebbi, és nagyobbnak tűnik. Ezeket a mechanizmusokat ismerve nagyon könnyű megtréfálni az embert: ha bizonyos támpontok nem teljesen egyértelműek, akkor nagyon könnyen olyasmit láthatunk a saját szemünkkel, ami nem igaz. Például ha a különböző objektumok egyaránt a horizont vonalán lokalizáltak, akkor az ember könnyen rosszul becsülheti meg a tárgyak távolságát és nagyságát, és előfordulhat, hogy a valósnál jóval közelebb lévőnek gondol valamit, esetleg nagyobbnak látja a méretét. A csoda pedig máris kész, a fatörzs jetivé vált, a faág óriáskígyóvá.

Szintén jellemző az érzékelésünkre a szinesztéziás jelleg. Ez azt jelenti, hogy egy adott érzékszervből érkező ingerek összekapcsolódnak más érzékszervekből álló társaikkal, és felidézik azokat. Ha pl. egy labdát látunk pattogni, általában halljuk a hangját. Ez olyan megszokott, hogy a látott kép olyan esetben is felidézheti a hangot, amikor az nincs jelen. Erre a jelenségre a klasszikus példa a citrom képe, aminek puszta vizuális érzékelésére is összefut a nyál az ember szájában, pedig magának az íznek nyoma sincs a szájában. Mindez azt jelenti, hogy esetenként olyasmit is érzékelhetünk, amit pusztán a saját agyunk hoz létre szinesztéziás, asszociációs módon, és nem társul hozzá valóságos kiváltó inger a külvilágban. Talán ne is kell külön magyarázni, miféle érzékeléseket szülhet ez a jelenség adott esetben felfokozott idegállapotban, pl. intenzív félelem vagy hirtelen rémület esetében.

De nemcsak a külvilág, hanem a saját testünk és lelki folyamataink érzékelése és lehet téves. Az egyes testfelületeink érzékelésének szenzoros agykérgi leképezése. pl. rendkívül eltérő. A kezünk és az arcunk rendkívül érzékeny, míg pl. a hátunkat érő ingerek feldolgozása sokkal kevésbé részletes. Vagyis ugyanazokat a dolgokat máshogy érzékeljük különböző testfelületeinkkel. A saját belső folyamatainkat is felmérhetjük hibásan. Egy placebo-hatást vizsgáló kísérletben a kutatók azt mondták diákoknak, hogy az alkohol hatását vizsgálják a laboratóriumban. A kísérlet során ezért a fiataloknak az utasítás szerint nagyobb mennyiségű alkoholt kellett elfogyasztani. Ám a sörös- és vodkásüvegekben valójában alkoholmentes sör és víz volt. Ennek ellenére a diákok a placebo-hatás miatt tapasztalták önmagukon az ittasság tüneteit, és a viselkedésük is ennek megfelelően változott, pl. felszabadultabbak lettek, lassult a reakcióidejük stb.

Ahogy az emlékeink, úgy az emlékezetünk is igencsak megbízhatatlan. Nem véletlenül mondjuk, hogy az emlékezet megszépíti mindent: az érzelmeink és az idő hatására az emlékeink torzulnak. Az emlékek olyannyira megváltozhatnak, hogy végül a valóságtól egészen eltérő képeket jeleníthetnek meg. A fantáziánk kiszínezheti az emlékeket, míg végül csodás eseményeket is fel tudunk idézni.  Léteznek hamis emlékek is, emlékek meg nem történt dolgokról. Különböző traumák vagy külső hatások eredményeként az emberek elhihetik, hogy ténylegesen megtörténtek velük olyan dolgok, amelyeket csak a fantáziájuk hozott létre. Így pl. elhiszik, hogy az erdőben mozgó, morgó jetivel találkoztak, amikor a valóságban csak egy különös formájú fát láttak, hogy ufót láttak, vagy boszorkányokkal találkoztak.

Egy kísérletben az alanyoknak kártyákat mutattak női arcokkal, és arra kérték őket, hogy válasszák ki a vonzóbbat. Ezután alaposabban meg kellett nézniük a képet, és megindokolni, miért azt a hölgyet választották  A trükk az volt, hogy a kísérletvezető közben észrevétlenül kicserélte a kártyákat, amit a részvevők egy része nem vett észre. Ők tehát megindokolták azt a döntést, amit nem is hoztak meg. Ebből látszik, a saját cselekedeteinket illetően is mennyire megbízhatatlan az emlékezetünk.



ALVÁSI PARALÍZIS, TEMPORÁLIS EPILEPSZIA

Az ilyen tévképzeteken túl vannak konkrétan leírható pszichikai jelenségek is, amelyek transzcendens élményeket eredményezhetnek. Itt említhető az alvási paralízis jelensége, amiről Dawkins is beszél a könyvben: „teljesen normális jelenség, hogy alvás közben hormonális hatásra többé-kevébé lebénul a testünk. (…) Normálisan a bénultság azonnal megszűnik, amikor felébredünk, és eleinte egy kicsit bénák az izmaink, de hamar visszatér beléjük az erő.” (Dawkins 185.) Előfordulhat azonban, hogy a tudat és az izmok ébredése nem esik egybe, ilyenkor az ember ébren van, de bénultnak érzi magát, mintha az álom és a valóság határán lebegne, vagy mintha az álom valóság lenne. Szintén hozzátartozik az alvási paralízishez az a képzet, hogy az ember teste lebénult, mintha bűbáj tartaná hatalmában, vagy mintha valamiféle természetfeletti hatalom rátelepedne és maga alá gyűrné, ez az érzés gyakran szexuális jellegű fantáziáz vált ki.

Az alvási paralízissel hozhatók összefüggésbe azok az emlékek, amelyekben a jelenség elszenvedőjét ufók rabolják el, és lebénult állapotban egy műtőasztalra fektetve tanulmányozzák, gyakran szexuális jellegű erőszakkal fűszerezve a vizsgálatot. A középkorban az ilyesfajta ufókalandoknak az ún. incubusokkal és succubusokkal való találkozások feleltek meg. Az incubus hímnemű démon, a succubus pedig a női párja, mindketten szexuálisan inzultálják lebénult emberi áldozataikat. Ez arra utal, hogy a különféle víziók mögött ugyanazok az élettani jelenségek állnak, amelyeket az álmodó a saját fantáziájával tölt ki. A középkorban, amikor az emberek képzeletét az ördögök, boszorkányok és szentek foglalkoztatták, akkor ők jelentek meg a látomásokban, manapság ugyanezt a szerepet az ufók töltik be. 

Az alvási paralízis mellett az ún. temporális epilepszia tehető felelőssé a transzcendens élményekért. Az epilepsziát az agy neuronjainak kóros elektromos kisülései okozzák, melyek kiterjednek az izmokat mozgató területekre. Ám az epilepsziának nem minden fajtája jár együtt izomrángásokkal: ha az epilepsziás góc nem érinti a mozgató területeket, akkor nem történik ilyesmi. Az oldalsó tájékon található temporális lebeny az érzelmekkel, a nyelvvel és az emlékezettel függ össze. Ha az epilepsziás roham góca ebben a lebenyben van, az nem eredményez mozgást, viszont transzcendens élményeket okozhat, mint pl. látomások, déja vu-élmény, testen kívüli érzet, eufória. Az érdekes az, hogy ha ezt a területet enyhe elektromos ingerekkel stimuláljuk, akkor ezáltal transzcendens élmények mesterségesen is létrehozhatók.

LEGENDÁK SZÜLETÉSE

A legendák általában olyan emberek körül alakulnak ki, akik valamiért érdekesek, különösek voltak. Jellemzően a művészek, királyok, hadvezérek napjainkban pedig a rock-és popsztárok körül, főként a fiatalon meghaltakkal kapcsolatban. Sohasem szerettem a karatefilmeket, de annak idején volt némi kultuszuk a fiatalok körében, és emlékszem, micsoda legendák keringtek a gyerekek között Bruce Lee haláláról: pl. az a mítosz amely szerint az okozta a végzetét, hogy egy óriási sziklát akart eltörni a fejével, ami nem sikerült neki, és hasonló ostobaságok. (Több ilyen is volt, de csak ez az egy jut eszembe.) 

Aki ereje teljében távozik embertársai közül, életének befejezetlen történetével mindig csiklandozza az utókor fantáziáját és kíváncsiságát: mi lett volna, ha még tovább alkot? Vajon milyen szellemi utat járt volna be? Sokakban ilyenkor felmerül a gondolat, hogy kedvenc alkotója talán nem is halt meg. Elvis Presleyt pl. sokan látták a halála után is, és az a nézet is jelentős számú hívet tudhat magáénak, hogy Petőfi is tovább élt még a szabadságharc bukása után valahol Szibériában. Eme utóbbi nézetnek pedig nincs nagy meggyőző ereje, hiszen az oroszok nem szedtek hadifoglyokat, és nemigen tudjuk elképzelni Petőfiről, hogy még hosszú ideig tovább élt volna idegenben a hazájától anélkül, hogy megpróbált volna kapcsolatba lépni az otthonával, hiszen olyannyira elkötelezett volt a magyar kultúra iránt, és itthon a maga korában olyasfajta figura volt, mint mag egy sztár, aki nehezen tud meglenni közszereplés nélkül (ő volt az első, aki csakis az irodalmi tevékenységéből tudott megélni).

Nem kell messze mennünk, hogy belássuk: nagyjából hasonló módon képződhettek legendák Jézus körül is. Jézus egyszerű ember volt, akinek néhány zavaros gondolattal sikerült néhány tanítványt gyűjteni maga köré. Halála után aztán az alakjához hozzátapadt néhány soványka, fantáziátlan csodatett, mint pl. a víz borrá változtatása, Lázár feltámasztása, néhány ördögöcske kiűzése. Ezek még csak nem is különösebben érdekes tettek, más népek mítoszainak hősei ennél sokkal különlegesebb cselekedeteket visznek végbe. Mindez mindenesetre elég volt ahhoz, hogy Jézus alakja egyre nőjön, és végeláthatatlan teológiai vitákhoz és inkvizícióhoz vezessen a középkorban.

Jellemző a legendákra, hogy általában nem az eredeti szemtanúktól ismerjük azokat, hanem többszörös áttételen keresztül hagyományozódnak. Köztudott, hogy az ilyesfajta áttételek teljes mértékben eltorzíthatják az eredeti állításokat. A kezdeti soványka történetmag egyre duzzad, az események egyre szaporodnak.

A csodáknak tehát nagyon is van racionális magyarázatuk. A csoda nagyon szép is izgalmas dolog, ha egy mesében, mítoszban vagy egyéb fantasztikus történetben találkozunk vele. A csoda elkápráztat, örömmel tölt el, de a csoda fikció, és nem része a valóságnak. A kettőt nem szabad összekeverni. A valóságban nincsenek természetfeletti jelenségek, nincsenek csodatévő jézusok, sem mágikus erejű „spirituális vezetők.” Ne üljünk fel a sületlenségeknek!

Comte-ista templom Brazíliában

Kevés lakást láttam Párizsban belülről. Az egyik úgymond lakásnak mondható épület, amelyben belül is jártam, az August Comte múzeum, amely tényleg egy normális ház egyik  "lakosztálya", amelyben Comte lakott és írt, és megtartották múzeumnak. Nincs is csak úgy, akármikor nyitva. Emlékszem a nagy szobákra, félig üresen, félig azért 19. századi bútorokkal tele. Ahogy egy klasszikus, párizsi bourgeois lakást elképzel az ember. Akkoriban még nem ismertem Comte filozófiáját, csak annyit tudtam, hogy azért nem egy megvetendő figura, akinek nézeteit és életét azért érdemes lehet megismerni. Mégiscsak szobrot kapott, és nem is akárhol: a Sorbonne előtti téren.

Comte háza Párizsban

August Comte filozófiájáról furcsa módon nincsenek eredeti írások felolvasva a librivoxon, fent van viszont John Stuart Mill ismertető könyve, amely elég részletes. Előnye, hogy rövidebb, és talán érdekesebb, mint végigolvasni az eredetieket, hátránya, hogy bizonyára sajátságos szemszögből mutatja be Comte-ot. Mindenesetre Mill rokonszenvezik is Comte-tal, és kritizálja is, tehát nem tűnik teljesen elfogultnak vele szemben egyik irányban sem.

Azt gondolom, hogy Comte-tal magam is csak részben tudok rokonszenvezni, és sok helyen nekem is kritizálnom kell. Sőt, még kritikusabb leszek vele szemben, mint Mill. Az ateista olvasónak sem ajánlanám, hogy legyen Comte-iánus, szerencsére ez a veszély nem is fenyeget különösebben. Comte bár akart vallást csinálni a filozófiájából, de ez a vallás szerencsére nem nagyon terjedt el. Filozófiája viszont számunkra pont azért is lehet érdekes, mert fenyegető jel: láthatunk egy példát arra, hogy egy tudomány-közeli, ateista filozófus vallást akart létrehozni, és látjuk, hogy nem sikerült, és látjuk a visszásságait is. Ezen kívül Comte filozófiája a tudományfilozófia szempontjából is fontos, és azért találhatunk itt ha nem is egész pontosan jó elveket, de jó megközelítési módot, és néhány jó meglátást.

Comte filozófiájából én korábban leginkább azt ismertem, hogy az emberi megismerést három szakaszra bontotta, a teológiaira, a metafizikaira, és a pozitív korszakra. A metafizikai abban különbözik a teológiaitól, hogy itt személyek, és más ágensek helyett princípiumok irányítják a világot.

Comte íróasztala

Az ilyen naiv korszakoláson ma csak mosolyogni lehet. Ha vannak is ilyen és olyan jellegű vonásai a gondolkodásnak, ezek összemosódnak a történelmi korokban. Comte maga is elismerte, hogy  mindhárom mód mindig is létezett a történelem folyamán. Nehezen mondanánk meg, hol lennének a korszakhatárok, amikor az emberiség fejlődése fokozatos, és hullámzó volt a történelem során.

Ráadásul az, hogy a történelem így ível eme cél felé, nevezetesen a pozitív korszak beteljesülése felé, maga is teleológikus naivság. Azt meg különösen gyanúval kell kezelni, amikor valaki meghirdeti, hogy íme, most tört ránk az utolsó kor, ez a harc lesz a végső, aztán itt van már a kánaán.

Ellenben van itt egy érdekes gondolat is - és ennek a keresztények, illetve monotezimus hívei örülni fognak - Comte leírja, hogy a politeizmus hogyan alakult át monoteizmussá, és ez miért fejlődés. Ez egyébként az első korszak, a teológiai korszak alkorszakait jelenti. Comte azt látja a dolog mögött, hogy az egységes törvényekhez jobban illett egy isten. A monoteizmusba való átmenet pedig a Bibliában mindmáig jól nyomon követhető.

A hívőknek szomorú hír az, hogy ebben sok kritika is van. Egyrészt a politezimus tulajdonképpen a főisten szerepének erősödésével alakult át monoteizmusba. Jahve egy fokozatosan kiemelkedő isten volt a zsidó vallásban. Voltak más istenek az elején. Aztán, ahogy Comte (vagy Mill) fogalmaz, Jahvéból, vagy Zeuszból úgy lett az egyetlen isten, hogy a többi isten betagozódott szentnek vagy sátánnak vagy angyalnak.Ilyen szempontból ez kb úgy "fejlődés", mint amikor a Római Köztársaságban az egyik konzulból diktátor lett, majd császár.

A betagozódás szó szerint is tetten érthető, voltak olyan pogány kisistenek, akiknek valamilyen szenttel fonódott össze a kultusza. De nagyobb részt csak átvitt értelemben értendő: a hívő görögöknek és rómaiaknak vagy egyiptomi vallásúaknak vonzó tudott maradni a keresztény vallás azáltal, hogy a szenteknél kiskaput hagyott a kisistenekhez hasonló speciális kultuszoknak.

A még szomorúbb hír, hogy abban van valami, hogy a metafizikai gondolkodás fejlettebb, mint a teológikus, de a pozitív még fejlettebb, mint a metafizikai. A Comte féle pozitív megnevezés helyett beszéljünk konkrétan! A tudományos, azaz a nomologikus-deduktív magyarázati sémát lehet ma képviselni. A tudomány nomologikus-deduktív magyarázóképességével a monoteizmus felett is eljárt az idő. Comte számára ez a pozitív korszak, de nem kell pozitivistának lenni ahhoz, és nem kell pont így fogalmazni, hogy ezzel egyetértsen az olvasó. A monoteizmus felett az idő akkor is elszállt, ha nem pozitívnak nevezzük az újabb korszakokat, hanem modern kornak, vagy felvilágosodás utáni kornak, vagy legújabb kornak, vagy atomkornak, vagy akárhogy.

Comte egyik tudományfilozófiai meglátása a tudományok redukciós sorrendjének részletes leírása. Nem tudom, hogy ez a gondolat megvolt-e előtte, de ilyen szépen kibontva és rendszerezve mindenképpen Comte nevéhez szokták kötni. Comte-nál ez a redukciós struktúra lineáris, amit nem kell erőltetni, nyugodtan lehet ez akár egy fa szerkezet is. A fontos, hogy lássuk a tudományágak egymásra való redukálhatóságának lehetőségét. Ez tulajdonképpen a monizmust is igazolja, és az egységes tudományt, az egységes módszert is alátámasztja, továbbá roppant mód megnöveli a tudomány magyarázati értékét.

Innentől pedig már inkább olyan témákat fogok bemutatni, amelyek már elfajulnak, negatív jelenségek, és csak annyiban tanulhatunk belőle, hogy "így ne csináld!"

Comte kidolgozott egy vallást, amelynek precíz szertartásai voltak. Ima is volt, és megemlékezések is voltak eme szertartások között. Leginkább Comte nagy szerelmi bánata, a korán meghalt kedvese, Clotilde de Vaux miatt. Itt merülhet fel az a kérdés, hogy vallásnak tekinthető-e egy ideológia, ha nincs benne isten, de van ima, és vannak szertartások, és szigorú erkölcsi előírások, és azért eléggé elszállt gondolatok. Én nem fogok ezen lovagolni, akár vallás, akár nem, a vallás sok jegyét magán hordozza, ebből fakadóan meg a vallás sok kárát is. Vonzó lehet, hogy egy humanisztikus vallásról van szó. De taszító az erős ideológia, a megalapozatlanság, a falanszter jelleg.

Nappali

Említettem a nagyon hangsúlyos, részletesen kidolgozott erkölcsi rendszert is, amely az erkölcsösséget odáig vitte, hogy mindent erkölcsi kérdésnek látott, és minden pillanatban az erkölcsös tudatosságot hangsúlyozta.Teljesen falanszter jellegű ez az erkölcsi rend, és a kidolgozott politikai rendszer is. Comte egészen vad világot talált ki, melyet részletesen leírt. Hogy miből gondolta, hogy az emberek követni fogják, hogy nem látta, hogy ez a rendszer akárhogy is gondolta Comte ideálisnak, túl szűk ahhoz, hogy csak úgy megvalósuljon, azt nem tudom.

"Erkölcsi falanszter":)

Comte-nál meg lehet találni azt a gondolatot is, amely szerint aki meghalt, az bennünk él tovább, és ezt olyan természetesen mondja el, hogy normálisnak tűnik, tehát aki tud hinni benne, annak ez is vigasztaló lehet. Mint ahogy minden olyan vigasztalás, amely a halálról szól, csak szubjektív lehet. Az objektívnek szánt, halál utáni életről szóló vigasztalások ugyanis objektíve butaságok. A kötött szertartások miatt Comte nem túlvilági verziója is nagyon falanszteres.

Állítólag Comte késői műve egyre zizibbek, egyre több benne a vallás, és egyre kevesebb a tudomány vagy józan ész. Mindenképpen tanulságos ez azoknak, akik ateista egyházban gondolkodnak. De figyelmeztető lehet azoknak is, akik valami nagyon kidolgozott, katonás ateista szervezetet akarnának létrehozni, Vagy nagy, ateista vezetőket követnének, mint Richard Dawkinst.

Állítólag Braziliában eresztett mégis gyökeret Comte vallása egy kicsit. Akinek van ideje, beszél portugálul esetleg tanulmányozhatná ezt, és elmondhatná, hogy milyenné is vált ez a vallás. Mert én nem ismerem.

Ez a film arról szól, hogy a jómódú, jóképű, fiatal férfi főszereplő orgiától orgiáig éli életét, de teljesen kiég, nem lesz boldog, és nem találja az élet értelmét. Ezt gondolhatná valaki, ha konzervatív clichékben él. A film nem egészen erről szól, de annyira nagyon nem is az ellenkező végletről. Tényleg van benne szó orgiáról, és az élet értelméről is, de nem pont így.

Brad T. Gottfred 2008-as filmje, figyelemfelhívó címe ellenére nem lett egy világsiker, és ennek nem az az oka, hogy mondjuk vulgárisan pornográf lenne, mert világbotrány sem lett belőle. Az ok inkább az, hogy nem túl jó.  Miért írok akkor erről?! Miért érdemes szólni egy ilyen filmről, vagy akár megnézni azt, ha egyszer ennyire lapos?!

Azért, mert sajnos nem rendelkezünk filmek tömkelegével, amely ezt a kérdést pont így tálalná, és jól megcsinálták volna őket. A tanulság szempontjából pedig az, hogy mennyire jó ez a film, nem is olyan fontos. Tekintsük a hétköznapok látleletének! Mert ez a film mégiscsak illusztrálja, demonstrálja egyik kedvenc témámat, miszerint az emberek egyre nagyobb része jön rá, hogy az életnek nincs értelme, és ez nyilván problémát jelent neki. A film elénk tárja ezt a maga közönséges, lapos módján. És nem is az benne az érdekes, hogy maga a film ezt nagyon banálisan jeleníti meg, hanem az, hogy az írója és rendezője feltehetően maga ilyen, így él, így gondolkodik. Nem több, nem kevesebb. Ez ma a mindennapos normalitás. Se több, se kevesebb.

Az emberek mind nagyobb része nem veszi már be a vallások dumáját az élet értelméről, de nem is talál helyette különösebben jó megoldást. Amíg pedig ez a helyzet, addig az emberek lehet, hogy valamennyire elfordulnak a vallástól, de az az érzelmi negatívum, ami ezzel jár, sokakat hátráltat, és nem ugranak be vígan az ateizmusba. Ez pedig egy probléma, amellyel foglalkozni kell.

A film, mint majdnem minden film és regény, erősen önéletrajzinak tűnik. Szinte biztos, hogy Gottfried saját életszituációját mutatja be. Erősen ki lehet venni, hogy valószínűleg szinte teljesen saját életéből vette a problémát, a szituációt és a karaktereket. A főszereplő egy befutott, lapos író elkényeztetett fia, aki nem tudja, mit kezdjen az életével. Sokat unatkozik, és szenved az unalomtól. Kitalál valami könyvet, amelyet el tud adni, amely sikert hozhatna neki, amely az élet értelme lehetne, és amely eközben maga is eszköz arra, hogy eme problémáját megoldja.

Van a filmnek némi alaphangulata, amely kicsit megragad bennünk, mint egy bor utóíze, nem mondanám, hogy semmi értéke nincsen. Részben bele tudja élni az ember magát a helyzetbe. Ezért is tölti be azt a szerepet, amelyről írtam.

Bár a főszereplő, és a rendező valószínűleg hívő, hiszen az Egyesült Államokban vagyunk, istennek szinte semmi szerepe a filmben. Olyan, mintha nem is lenne. Ami szerepe van, az inkább negatív: a főszereplő apja ismert, keresztény önsegítő könyveket ír. A szokásos színvonalon, a szokásos stílusban. A filmben szerepel is, fontos strukturáló elem az az öt "aranyszabály", amely az apja könyvének lényege.

Az első szabály nagyjából az, hogy az életednek van valami célja, amit meg kell valósítanod. De nem mondja meg, mi az. Nem is derül ki. Végül még odáig sem jutunk el, hogy a főszereplő találna erre valami választ. Az a lapos vége a filmnek, hogy talál egy nőt magának, akivel a szexuális fantáziálgatás működik. Aki nem az igazi, nincs is igazi, de mivel a filmnek vége, lehet titokban azt hinni, hogy az igazi. Oszt ennyi. Jó, ez annyiban pozitívum, hogy túllép a "boy meets girl, girl meets boy" sémáján

Szerepel a filmben egy teknős, akire a főszereplő mindig ugyanott, az útnak mindig ugyanazon a pontján talál rá. Mindig átsegíti az út túlsó oldalára. Aztán a végén már meggondolja magát, nem segíti át. Világos motívum: azt mondja, mindenkinek magának kell megkeresnie az élet értelmét, ami így igaz is. Csak valahogy nem űjulunk el ettől a motívumtól. És persze ennek értelmében nem csodálkozhatunk azon, hogy a film nem rágja a szánkba azt, hogy az életnek mi az értelme. Csak...

Amiről viszont ezzel együtt szólhatott volna, amitől érdekes lehetett volna, ha elénk tár egy érdekes választ erre a kérdésre. Nem kellett volna azt sulykolnia, hogy ez az egyetlen lehetséges válasz, de hát valami érdekes dolgot csak rakhattak volna bele, amitől sikeres lehettett volna ez a film! Most lehet, hogy az, hogy a főszereplő megtalálja társát a perverzitásban pont ez akart lenni, de akkor sajnálom, annyira nem sikerült érdekesen megírni. Sajnálom, de én nem indulok be az orgia szót olvasván, meg attól a pár szexjelenettől sem, amely szerepel a filmben.

Mindezek után az olvasó bizonyára nem csodálkozik, ha azt mondom, nem "kötelező" megnézni ezt a filmet. Másrészről azt gondolom, hogy az ember belebukkan néha ilyen filmekbe is, és az élet nem szólhat arról sem, hogy mindig csak fantasztikusan jó filmeket nézünk meg. És ha az élet épp egy ilyet "rakott elénk", akár ezt is fel lehet dolgozni. Ártani biztos nem árt. Valamit levenni ebből is lehet. Például, hogy annak a bizonyos hollywoody rendezőnek az élete sem az a nagy was ist das. És ott is vannak közepes "tehetségek", akik valahogy kiizzadnak magukból valamit, de többre nem fussa nekik az életben. Ez pedig különösen azért tanulságos, ha többre nekünk se futotta.:)

A Sunday Assembly (Vasárnapi Gyülekezet) kezdi meghódítani a világot, és kitörve Kelet-Londonból, a szervezők már nemzetközi turnéra indultak. A kezdeményezés lényege, hogy közösséget szervezzenek a templomba nem járó ateisták, agnosztikusok számára, és vasárnaponként egy stand up comedyből, tudományos előadásokból és közös zenélésből összeálló programot kínáljanak az érdeklődőknek. Az egyre nagyobb népszerűség és rohamos terjeszkedés természetesen a sajtónak is feltűnt, és a Sunday Assemblyt bemutató cikkek szinte kivétel nélkül ateista egyházként hivatkoznak a kezdeményezésre.  Ezt a címkét az ateizmusra nézve öngólnak tartom, és eleinte azt vártam, hogy az alapítók is visszautasítsák. A Sunday Assembly azonban, bár nem nevezi magát kifejezetten ateista egyháznak, nem is határolódik el határozottan ettől az elnevezéstől.

Miért tartom öngólnak az ateista egyház elnevezést? Az ateistáknak örök küzdelmük, hogy a társadalomban elterjedt „az ateizmus is csak egy vallás” kijelentés ostobaságára rámutassanak. A vallás valamilyen igazolatlan hit és a köré szerveződő szabályok és tanítások együttese, az ateizmus pedig a hit hiánya, így tehát nem hit, és nem vallás – ezáltal természetesen egyháza sem lehet. Mivel az egyház szót az intézményesült, szervezett vallásra használjuk – tehát magában a szóban inherensen szerepel a vallás –, ateista egyházak létrehozása pont azoknak ad magas labdát, akik tájékozatlanságuk vagy szándékos egybemosás miatt az ateizmust a vallás kategóriáján belül emlegetik. Az egyház szó átvételével tehát magunk ellen dolgozunk: amellett, hogy teljesen indokolatlan a használata, azokat a saját eredményeinket romboljuk le vele, amit az „ateizmus is vallás” vitában nagy nehezen elérünk.

De vajon miért akarhatnak ateisták maguknak egyházat alapítani? Bár a 2011-es egyháztörvény itthon ennek véget vetett, az egyik lehetséges motiváció, hogy az ateisták jogilag is egyházi státuszba kerüljenek, így jogosultak legyenek az egyházak összes anyagi kiváltságára. Ez azonban saját szekuláris elveink szembeköpése lenne, hiszen ha azt valljuk, hogy az állam semmilyen juttatással ne támogassa egyházak hitéleti tevékenységét, akkor egy ateista egyház sem fogadhat el sem adókedvezményt, sem egyéb anyagi támogatást. Igaz ugyan, hogy ezzel anyagilag lépéshátrányba kerül az egyházi csoportokkal szemben, de ez nem lehet indok arra, hogy eladjuk az elveinket, hiszen milyen alapon küzdhetnénk egy olyan rendszer ellen, amelynek mi magunk is haszonélvezői vagyunk? Aktuálpolitikai hasonlattal élve, ez olyan lenne, mintha elítélnénk, sőt küzdenénk a trafikmutyi ellen, de amíg másoknak van, addig magunknak is követelnénk néhány trafikot, hiszen nehogy már csak a kormányhoz közeliek járhassanak jól. Aztán ha a trafikrendszert megszüntetik, akkor persze mi is visszaadjuk a sajátunkat.

Az ateista egyházat támogatók többsége azonban, úgy gondolom, nem anyagi megfontolásból helyesli az egyház megnevezés használatát. Az egyház szó szükségessége vagy legalábbis ártalmatlansága mellett érvelők részéről gyakran elhangzik, hogy itt az ideje az egyház szó újraértelmezésének, hogy ne csak a vallások „sajátítsák ki”. Tekintve, hogy az egyház szó jelentése kapcsán a társadalomban nincsen vita, az emberek 99%-a az intézményesült vallásra használja, az ateizmus szó jelentésével viszont – ahogy arra fentebb utaltam – rengetegen nincsenek tisztában, igen valószínű, hogy az ateista egyház szóösszetétel használatával nem az egyház szó jelentését sikerülne megváltoztatni, „új tartalommal” megtölteni, hanem az ateizmusra sütnénk rá még jobban, hogy vallás. Másrészről, a vallások nem kisajátítják a szót, pusztán arra használják, amit az jelent. Ilyen alapon harcot indíthatnánk az ima vagy a búcsúcédula szavak új tartalommal való megtöltéséért is.

Az egyház szó jelentésének a kibővítése (amellett, hogy praktikusan lehetetlen) már csak azért is teljesen felesleges, mert számos olyan szavunk van, amelyet emberek valamilyen közös érdeklődés alapján szervezett csoportjára használhatunk: társaság, klub, közösség stb. Ha tehát ezeket minden veszély nélkül használhatjuk ateista közösségekre, akkor miért veszélyeztetnénk az ateizmus ügyét az egyház szó alkalmazásával?

Az egyház elnevezés használatának az a hátránya is megvan, hogy azt sugallja, az ateisták életéből valami hiányzik, amit csak a vallás adhat meg. Ez természetesen nem igaz, viszont újabb fegyvert ad a hívők kezébe. Sok ateista életéből valóban hiányzik a közösségi lét, mivel egymástól elszigetelten, szervezetlenül élnek, viszont teljesen téves azt gondolni, hogy erre megoldást csak egyházak nyújthatnak. Közösséget bármilyen csoport teremthet magának, ahol megvan erre a szándék, vallástól, egyháztól teljesen függetlenül. Egy természetjáró csoport is képes közösségi élményt nyújtani, de miért kéne ettől a természetjárók egyházának nevezni?

Szintén téves az egyház elnevezés használatára az az indok, hogy a vallások nem sajátíthatják maguknak a közösségi életet, tehát miért ne alapíthatnának egyházat akár az ateisták is? Ez azonban az egyház és a közösség fogalmának egybemosása. Azok, akik egy teljesen vallásmentes, sőt a vallás, a hit hiányára épülő csoportosulást is egyháznak kívánnak nevezni, nem veszik észre, hogy pont az ő gondolkodásukban uralkodó az az elképzelés, hogy az egyházak monopóliuma a közösségek szervezése. Az ő fejükben van a vallás és a közösség annyira összekötve, hogy azt gondolják, az egyház szó által valami pluszt adnak a csoportnak, amire a társaság vagy klub elnevezés nem volna elég.

Összefoglalva tehát, nem azt az igényt támadom, hogy az ateisták, agnosztikusok is vágynak közösségi életre, nem is vagyok ellene a közösségszervezésnek, csak azt tartom indokolatlannak, sőt egyenesen kontraproduktívnak, ha ezeket a kezdeményezéseket egyháznak nevezik.

Rájöttem, hogy Pom Pom az isten.:)

Hogy kicsoda Isten?

Hogy nem ismertek?

Oh, igazán senki sem ismer, mert hol ilyen vagyok, hol olyan.

Bámulatosan tudom változtatni az alakomat:

ha akarom, olyan vagyok, mint a szeretet,

vagy egy princípium,

vagy öreg, szakállas bácsi,

vagy bosszúálló méregzsák,

vagy a természet maga.

Most leginkább egy elítélt, zsidó bűnözőhöz hasonlítok, ahogy lógok a kereszten, egy szép nagy kereszten…föl (heheh) le..., mivel, hogy a rómaiak ide akasztottak.

Akik túl fiatalok ahhoz, hogy értsék, íme egy kedves epizód a klasszikus, magyar rajzfilmsorozatból. Az elején van az idevonatkozó rész. No meg azért is teszem be ide, hogy kiengeszteljem a Pom Pom rajongókat a durva hasonlatért.:)

No, ha nem volna vallás, harangzúgás se lett volna.

"Erősen fog állani az Úr házának hegye, hegyeknek felette, és magasabb lészen a halmoknál, és özönleni fognak hozzá minden pogányok." Iz 2.2.

Hozzávalók:

• 1 hegy. Minimum. Kezdőknek homokból, agyagból, profiknak mészkőből, igazán extrémeknek gránitból, guruknak gyémántból. Kényelmeseknek előre magozottan, sznoboknak magozatlanul.
• 2 tankhajónyi vietnámi halszósz, sikosítónak.
• 52 tonna tejszínhab, ha a hegyen nincs örök hó.
• 23 targonca, villás, vagy kanalas, minél nagyobb.
• Néhány kőmaró gép, minél nagyobb.
• 1 hatósági engedély hegymozgatáshoz.
• 1 db mustármag (Mt 17,20).

Azt gondolom, nem kell felmérésekkel igazolnom, hogy társadalmunkban komoly igény van hegyek mozgatására. Bizonyos helyeken, mint például Dubaiban, roppant nagy hiány van nagy hegyekben, ahol lehetne síelni. De valahogy ezek a rendkívül vallásos muszlimok, nem imádkozással próbálták megoldani a problémát, hanem tudománnyal, és technológiával úgy nevezett sí dómokat építenek. Ezekben a dómokban sem imádkoznak, hanem a téli sportokkal üzekednek. Manapság ilyenek Európában is épülnek, például Hamburgban vagy Londonban, ahol szintén nem olyan jelentős a tengerszint feletti magasság.

A másik véglet az, amikor túlságosan is sok van hegyből, személyes példáim vannak erről Svájcban. És bár Svájc is elég vallásos ország, még most is, a középkorban meg pláne az volt, de itt sem jutott soha az embereknek komolyan az eszükbe, hogy a hitükkel hegyet mozgassanak. Vagy ha eszükbe jutott, soha nem sikerült ebben a sportágban megdönteni a 0 milliméteres világcsúcsot. Mármint az elmozgatás távolságát tekintve.

Ellenben ismeretes, hogy itt is a tudomány és a technika segítségével például jó kis aszfaltozott utakat építenek a hágókon, ahol kell, jó kis alagutakkal oldják meg a necces részeket, van, ahol meg teljesen átfúrják a hegyet, mert a hit ugyan egy cseppet nem haladt az emberi történelem folyamán, de a tudomány igen, és ma már ez is lehetséges.

Kevésbé ismeretes, valószínűleg, mert ritkábban égnek bent az autók az alagútban, hogy vannak azonban olyan hágók, ahol vasúti alagút vezet a hegyen át, és ha le van zárva a hágó, akkor jó sok frankért mégiscsak át lehet jutni a hágón. Engem egyszer ez segített ki a Furka-passnál. A Flüela-passnál meg többször is jól megszívtam, hogy még mindig nem mozgatták arrébb azt a hegyet (Piz Linard, akkor még nem tudtam az alagútvasútról). Nos hát akkor ennyit a hegymozgatás lehetséges motivációiról. Bizonyára van még sok más oka is, hogy miért akarhat valaki hegyet mozgatni. Például nem látja tőle a tóparton napozó attraktív hölgyet.:)

Mindezekért, és valláskritikai okokból is fontos témának számít a hegymozgatás lehetséges és helyes módozatairól értekeznünk ezen a blogon. Ebben a tekintetben is meg kell mutatnunk, hogy lehet hit nélkül élni, van alternatíva, a hitet elhagyni, nem kell félnetek, jó lesz. A teljesség igénye nélkül a következő alapvető technikákat lehet elképzelni hegyek mozgatására:

1. Az egyiptomi módszer: a hegy alá fatörzseket helyezünk, és iszonyat sok rabszolgával (vagy szabad alattvalóval) megpróbáljuk arrébb görgetni. Előnye: Fa általában van magán a hegyen. Továbbá régi, kipróbált technika, viszonylag olcsó, amennyiben fáraók vagyunk. Hátránya: ütközik az alapvető emberi jogokkal, fizetett munkaerőt alkalmazva drága. Javasoljuk esetleg közmunkásokkal elvégeztetni. Hátránya még, hogy még így is iszonyat körülményes.
2. Vietnámi halszószos technika: az utat lelocsoljuk bődületes mennyiségű rohasztott, vietnámi halszósszal, és azon csúsztatjuk el a hegyet. Előnye: nem kell egy csomó fát kivágni. Hátránya: penetráns bűz. A munkaerőigény tekintetében kb ekvivalens az előző megoldással.
3. Az einsteini technika: ne a hegyet mozgassuk, hanem mozgassuk el alatta a Földet! Előnye: nincs. Hátránya: hülye ötlet.
4. Indiai levitációs technika: próbáljuk meg a hegyet rávenni, hogy iratkozzon be egy levitációs kurzusra! Előnye: a levitációs kurzus viszonylag olcsó, ha nem kilóra mérik a díját. Hátránya: a hegyek általában makacsok, és nem szeretnek tanulni.

Nyilván még számos megoldást ki lehet eszelni, de most itt egyfajta számbavételként elégedjünk meg ennyivel! Írnék még pár szót egy pár általános megfontolásról. Mivel alapvetésünk az erőszakmentesség - " Nem erővel, sem hatalommal, hanem az én lelkemmel!" Zak 4,6. - ezért elemi kötelességünk a hegyet először szép szóval megpróbálni rábírni, hogy álljon már arrébb. Ha ez nem megy, ld. 4. pont, akkor egy kicsit nyomatékos, de még mindig békés megoldás a tüntetés. Javasolt transzparensek: "le a heggyel!", "Mont Blanc, takarodj!", "Kommunizmus-csúcs haza!"

Bakunyin "Isten és állam" c. könyvét is a librivoxon hallgattam meg, angolul. Nagyon tudom ajánlani már csak a stílusa miatt is. Egy lendületes, magabiztos, egészségesen egyházellenes könyvről van szó, minden hibájával együtt. A még ma is vallásos, vagy vallásokkal megengedő, álszent magyar környezetben rendkívül üdítő tud lenni ilyeneket olvasgatni. A nagyobb hibáktól meg könnyű elvonatkoztatni. Ha valami olyasmit olvasunk a könyvben, ami anarchista, vagy amiről ordít, hogy anarchista motivációja van, akkor azt szépen ignoráljuk. Az ilyen anarchista gondolatok ma nem veszélyesek, nincs támogatottságuk, mint például a vallásnak, ezért elég könnyű felülemelkedni rajtuk. A maradék szöveg elég jó, és még az sem különösebben korlátozza, hogy egy 19. századi műről van szó, az akkori, korlátozottabb tudással. Ami azonban néha kicsit unalmas, amikor jelentéktelen kortárs alakokról ír, de ez csak pár bekezdés a könyvben.

Mivel a könyvet audiokönyv formájában hallgattam, nem tudok oldalszámokat megadni, de az ismertetés többé-kevésbé sorjában megy, ebből megbecsülhető, hogy körülbelül hol lehet az a rész, amelyről beszélek, és akit nagyon érdekel, utána tud nézni.

Ha valaki olyan Biblia-kritikákat keresgél, amelyek az etika környékén mozognak, akkor Bakunyinnál megtalálja azt a gondolatot, hogy az ún. eredendő bűnnél, ha tényleg igaz volna, és létezne isten, és mindenható volna, akkor nem tudja elkerülni a felelősséget, hiszen előre tudta, mi fog történni, előre tudta a bűnbeesést. Így pedig igazságtalanság az emberre kenni az összes felelősséget, és megbüntetni. Továbbá, hogy természetesen az eredendő bűnért generációk hosszú sorát büntetni szintén igazságtalan.

Nem lepődhetünk meg az olyan gondolatokon sem, hogy "a vallás a népek ópiuma". Tudjuk honnan vette, tudjuk, hogy ez marxista szöveg, de speciel Marxban is van igazság, nem kell mindent elvetni csak azért, mert marxista. Itt olvashatjuk továbbá azt a szállóigét, amely Voltaire-re hajaz: "Ha isten létezne, el kéne törölni!"

Egy olyan fontos gondolatot is leír Bakunyin - amely sok vitában jól jön, amely jóról, gonoszról felelősségről és bűnökről szól - hogy a természettörvények, például a gravitáció ellen nincs értelme lázadni, mert a fizikai törvényeknél nincs személyesség, így nincs megalázkodás, nincs szolgaság. A fizikai törvényekkel kapcsolatban a szabadságunk abban bontakozik ki, ha ismerjük őket, és tudjuk őket használni céljainkra. Ezzel szemben ugye ha létezik isten, akkor részben rabszolgái lennénk.

Bakunyin szerint a vallás nagy idealizmusa a történelemben mindig is elnyomáshoz vezetett. A nem vallásról szóló példái kétségesebbek: Bakunyin szerint az antik Róma idealista eszmékből indult ki, amikor köztársaság volt, és mégis elnyomás lett belőle. Ezzel szemben a görögöknek kezdettől fogva nem voltak akkora ideáik, "materialistábbak" voltak, de végül a demokráciájuk egész jól sikerült. Az elmélet eme történelmi része kétségbe vonható. Könnyen meglehet, hogy Bakunyin csupán belevetít itt dolgokat a római és görög történelembe. De ettől függetlenül igaz az, hogy a vallás elnyomást szült, és a materializmus simán lehet humanistább a vallásnál.

Bakunyinnak sok baja van a tudománnyal, és ez anarchista motivációiból is fakad, de fogalmi problémákból is. Például egy sokszor hangoztatott gondolatmenetet mond el arról, hogy a tudomány csak a tényeket, összefüggéseket tudja megérteni, nem az életet magát. Hogy a tudomány nem az élet maga, mert személytelen, "mentális", és "cerebrális" (Bakunyin kifejezése). Valójában a tudomány persze pont azt tudja, amit tudnia kell. Igenis megértést, megismerést tud adni nekünk. Mert a megértésről ebben a megismerés értelemben pont azt várjuk, hogy személytelenek legyenek, összefüggéseket, törvényeket tárjon fel.
Amit Bakunyin pedzeget, az a "megértés" "empátia nevű értelmében értendő, de ez egészen mást jelent. Hiszen lehet egy konfliktus során két különböző ember a konfliktus két különböző résztvevőjével empatikus, miközben egyiküknek sincs igaza, mindkettőjüknek meg semmiképpen nem lehet. Ilyen empátiára a tudomány nem képes, nem is feladata. Ez az emberek feladata, erre nem is szükséges intézményt létrehozni.

Amit Bakunyin arról mond, hogy a tudomány elméletei nem maguk a jelenségek, ez igaz, de itt Bakunyin pont abba a hibába esik, hogy egy fogalomtól alaptalanul azt várja, hogy egyezzen a referenciájával. Így például a lepkék szaporodásával foglalkozó tudós nem lepke, és amikor a tudományát csinálja, az nem gyerekcsinálás. És ez így rendben is van. Ezt várjuk el a tudománytól, és nem azt, hogy a tudós gyerekcsinálásra kapjon fizetést. Az humbug lenne, az olyan lenne, mint a vallás. Ezt a kritikámat bőven kibontottam már korábban, itt most nem fejtem ki bővebben.

Bakunyin azt kritizálja, hogy a tudomány az általánost vizsgálja, az egyedit nem. Ez egyrészt nagyrészt így van, és ennek is van oka. Kisebb részt meg nem. A tudomány vizsgál néhány egyedi dolgot, ha nagyon fontos. Például a történelem császárokat, a csillagászat a mi Napunkat. És nem vizsgálja, mert erre nincs ideje, energiája, motivációja, és pénze, sok egyedi dolog történetét vagy működését. A tudomány nem különösebben vizsgálja Julcsi nénit Hajdúborzasztón, de Julcsi néni az általános ismereteket már alkalmazhatja magára. Tehát a tudomány az egyedit nem azért nem vizsgálja, ha nem vizsgálja, mert nem tudná, hanem mert arra nem tud a kutatóintézet pénzt szerezni.

A tudományt Bakunyin a metafizikusokhoz és teológusokhoz hasonlítja. Ez a hozzáállása már nagyon is az anarchista-kommunista hozzáállás, ugyanis a tudomány és a metafizika között csak az a közös, hogy hát nem parasztok csinálják, és elvont dolgok. Mintha Bakunyin azt hinné, a társadalom meg tud lenni absztrakciók nélkül. Bakunyin eme támadása hasonlít az ázsiai kommunizmusban többször is megtörtént általános értelmiség-üldözéshez. Ha az anarchizmus vagy kommunizmus a metafizika mellett a tudományt is üldözi, akkor figyelmen kívül hagyja a különbségeket: az előbbiek azt se tudják, amit mondanak, miképpen tudnak, vagy nem tudnak megismerni, és ismereteket meg végképp nem szolgálnak.

A művészetet Bakunyin érdekes módon isteníti,pedig ezt is száműzhetné, hogy burzsoá dekadencia. Azért szereti mégis, mert a művészet az egyedit is megfogja. Ez igaz. A művész megengedheti magának, hogy az egyedit ábrázolja, sőt, a művész ténylegesen csak az egyedit tudja ábrázolni. Ha általánosat is megjelenít, azt csak az egyedi példáján keresztül. A művészetnek azonban nem áll rendelkezésre az univerzális állítások, például természettörvények explicit eszköze. De a művészet fő feladata nem is az, hogy precízen, általános törvényeket ismertessen velünk, hanem az, hogy érzéseket adjon át, kommunikáljon, hatást keltsen. Ez egészen más, és egy teljesen jogos feladat. Bakunyin nem egészen látja világosan, hogy a tudománynak és művészetnek más a feladata, és azt meg pláne nem, hogy a maga nemében mindkettő így van jól.

Bakunyin valamiféle tudományos kormány ellen lázad. Ez mai szemmel érthetetlen. Azt nehéz elhinni, hogy a 19. században a tudomány az országok kormányzásában több szerepet töltött volna be, mint ma. Tudományos kormányzásról beszélni ma sem lehet. Sajnos. Arról meg, hogy a tudomány összefonódna az állammal, és hatalmi ágat képezne, mint az egyház képes, képezett egyes országokban, arról pláne nem lehet beszélni. Szerencsére. Azt tudom elképzelni, hogy Bakunyin itt túl érzékeny, túl sokat képzelt bele a létező kormányok kormányzásába, és a tudósok befolyására erre.

A tudományt Bakunyin át akarja alakítani protestáns módra: mindenki legyen tudós, ne legyenek intézmények, a tudomány foglalkozzon az egyedivel. Az első megjegyzésem az, hogy ezt most is bárki megteheti. Bár nem nevezzük tudománynak azt, amikor valaki racionálisan megpróbálja szervezni az életét, de bárki foglalkozhat tudománnyal ilyen felhasználói szinten. Másrészt ritkán akár részt is vehet a tudomány alakításában. Ehhez nem kell átalakítani a tudományt, ezt bárki megcsinálhatja maga.

Bakunyin továbbá mintha eldobná a tudomány általános jellegét, abban az értelemben, hogy a tudománynak hangsúlyosan fontos feladata az általános összefüggések kutatása. Erre pedig szükség van. Az egyedi dolgok összefüggések nélküli vizsgálgatása nem sokra vezetne. Nagyon nem volna hatékony sem. Az egyedi ember pedig, ha nem foglalkozásszerűen lenne tudós, ha nem lenne intézmény nem nagyon fedezne fel általános dolgokat. Konkrétan olyan nagyobb befektetést igénylő általános vagy egyedi dolgokat sem, mint a Higgs-bozon vagy magfúzió.

Bakunyin szerint nem létezhet állam vallás nélkül. Ami a történelmet illeti, részletesen kifejti, hogy a francia forradalom után a francia burzsoázia áttért a deizmusra, amiben van valami. Itt megint figyelembe kell venni, hogy Bakunyin anarchista. A könyv azzal végződik, hogy a francia állam, hogy mossa a gyerekek agyába a vallást. Bakunyin nem mondja ki, de akkor a tézise nyilván úgy értendő, hogy csak az anarchizmuban, az állam eltörlésével törölhető el a vallás. Tehát Bakunyin nem azt mondja, hogy a vallás jó, még azt sem, hogy szükséges, csak azt, hogy az állam megtartásával ezt a bajt nem fogjuk tudni orvosolni.

Aki nem anarchista, és én nem vagyok az, az el tud képzelni egy demokratikus, jól működő, hasznos államot, és aki emellett ateista gondolhatja azt, hogy ez megvalósítható vallás nélkül. Bakunyin óta számos vallás nélküli állam működött, amely rossz példa lenne, de a mai nyugati demokráciákban a vallásnak egyre kevesebb szerepe van. Ma már elértük azt, amikor bizonyos országokban, felmérése válogatja, de akár többségi ateizmust is ki lehet mutatni. És az állam ettől nem omlik össze. Nem túl merész extrapoláció, hogy egy vallásosságot csak nyomokban tartalmazó országban simán működhet vallás nélküli állam is, és mi, ateisták, akik általában demokratikusak vagyunk, ezt szeretnénk elérni.

Egy ismerősöm hívta fel a figyelmemet a nemrég a Spiegelben megjelent hírre, miszerint számítástudósok (computer sientists) bebizonyították isten létezését. A cikk egyébként nem túl jó, mert például a hangzatos cím után elismeri, hogy nincs is itt annyira szó isten bizonyításáról, mivel csak "matematikai szinten" bizonyítottak valamit. Tehát a kutatók (Benzmüller & Paleo) és a cikkíró (David Knight) is tudatában van annak, hogy ez nem jelent semmit.

Hogy egy példát mondjak, hiába bizonyítjuk az egyik geometriai axiómarendszerben, hogy a háromszögek szögeinek összege kisebb, mint 180 fok (bolyai geometria), egy másikban, hogy nagyobb (elliptikus geometria), egy harmadikban meg, hogy egyenlő (euklideszi geometria), ezzel nem értünk el semmit, mert a fizikai térre ezek közül legfeljebb az egyik igaz. Pedig az axiómarendszerében mindegyik bizonyítva van. A nagy kérdés, hogy melyik axiómarendszer igaz a valóságban, mint interpretált fizikai elmélet. És ezt nem lehet matematikailag bizonyítani, ezt empirikusan lehet csak ellenőrizni, és igazolni. Bizonyítani nem is lehet.

Rudolf Carnap ezt úgy közelítette meg, hogy megkülönböztette az absztrakt, matematikai geometriát,  és az  alkalmazott, fizikai geometriát. Ez előbbi gyárthat 3 különböző axiómarendszert, az utóbbi megmondja, hogy a fizkai térre az elfogadott fizikai elmélet mellett melyik igaz, melyik alkalmazható a három közül.

De más hibája is van a cikknek. Gödel eme tétele sem újdonság (nem ez az a tétel, amelyet A Gödel tételnek szoktak nevezni), több, mint 70 éves, már rég nyugdíj járna neki.:) Eddig sem vette úgy értelmes ember, hogy valóban bizonyítja isten létét, pont a fenti megfontolások miatt, amit szaknyelven úgy mondhatnánk, hogy analitikus módszerekkel nem lehet szintetikus állítást igazolni. Otthon, a jó meleg tűzhely mellett a fotelben pipázva a legokosabb ember sem tudja megmondani, és igazolni, hogy milyen magas a Mount Everest. Ahhoz valakinek fel kell állni, ki kell menni, és meg kell mérni. A "megnézem a Wikipédián"  mások mérésére támaszkodik. És ugye értjük, hogy az "otthon, a fotelben ülve" csak egy kifejezés, amely azt jelképezi, hogy megfigyelések, mérések nélkül.

Gödel tétele olyannyira nem újdonság, hogy amikor elmagyarázzák, akkor Anzelm ontológiai istenérvét szokták elővenni, mert az érthető a közembernek is. Arról szól, hogy mivel isten definíció szerint tökéletes, ezért nem engedheti meg magának a nemlétezés "hibáját". Gödel tétele ettől lényegesen nem különbözik, csak nehezebben érthető, mert modális logika is szerepel benne. Az meg hát a közembernek kínaiul van.

Anzelm után volt egy több százados filozófiai irányzat, melyet például Spinoza és Descartes képviselt, a filozófiai racionalizmus. Ez később az empirizmussal kelt nagy vitára, abban, hogy az ismeretek alapja a logika-e vagy az empíria. Azaz ki kell-e kelni abból a fotelből, vagy nem. A végén a két irányzatot sikerült egyesíteni, és a logikai empirizmus irányzata például nevében is a szintézist képviseli, és igazán megnyugtatóan, és precízen dolgozott ki egy olyan filozófiát, amely ezt a problémát megoldotta. Szerintük ki is kell kelni a fotelből, hogy megfigyeléseket végezzünk, de pipázgatni is kell, hogy elméleteket gyártsunk a megfigyelésekről.

A racionalisták pont azt hitték, hogy otthon, a fotelből, csak logikával ki lehet okoskodni dolgokat a valós világról. Spinoza annyira hitte ezt, hogy az Etikájában teljesen axiomatikus módon - mondjuk ez nem jelenti, hogy tényleg logikai szigorúsággal - be akarta bizonyítani az Élet, a Világmindenség, meg mindent.

Descartes nem volt ennyire elszállt, de a cogitója valami ilyesmi akar lenni: egy ismeret, amelyet egészen biztosan tudhatok, amihez hozzá tartozik, hogy tulajdonképpen elsőnek, mindenféle megfigyelés nélkül, még előtte. Csak a gondolkodásból, és csak gondolkodva gondolta azt bizonyítani, hogy ő maga létezik. Aztán Anzelmhez egész hasonlóan másodiknak isten létét gondolta bizonyítani abból, hogy ha nem lenne, akkor nem találhattuk volna ki. A bizonyítás téves voltát mi sem illusztrálja jobban, mint hogy pont a háromszög szögeinek összegét hozza fel példának, amelynek bizonyossága azóta látványosan bukott.

Mind Anzelm, mind Descartes érveit kritizálták elegen. Nehéz megérteni, hogy nem csupán az érv, de a racionalizmus hogyan lehetett népszerű elismert filozófusok körében, amikor akkora képtelenség. Semminek a valós létét nem lehet csak logikával bizonyítani. Hiszen a valós dolgok kontingensek, ez azt jelenti, hogy lehetnének máshogy is. Ha pedig lehetnének máshogy is, akkor muszáj megnézni, hogy akkor most nincsenek-e véletlenül tényleg máshogy. Ezt meg nem lehet otthon, a fotel mellett ülve.:) Ehhez meg fel kell emelnünk a lusta fenekünket abból a fotelból, és ki kell bújnunk a macbookból.

Mert állítólag egy macbookot használtak, ami jól illik az egész dolog felfújt jellegéhez. Őszintén szólva nem tudom, mire kellett a macbook. Gödel bizonyítása nem olyan bonyolult, hogy számítógépen kéne ellenőrizni. Persze ahogy David Knight is kifejti, vannak matematikai tételek, amelyeknél olyan sok esetet kell végigvizsgálni, de mégis véges esetet, hogy egy számítógép szükségesnek tűnik. De Gödel tétele nem ilyen. A Wikipédia cikkben 13 soros. Erre mondjuk egy 23 soros programot írni elég hülyeség.

Knight és a kutatók szerint szerint ez a kutatás azért fontos, mert a modális rendszer, amelyen alapul másra is alkalmazható lehet. Bizonyára alkalmazható lehet, de akkor a modális rendszer kifejleszthető és kutatható eme istenbizonyítás nélkül. És ha valóban alkalmazható, akkor ott nyilván úgy alkalmazzák majd, hogy megnézik, empirikusan, hogy a matematikai rendszer megfelel-e a valóság modelljének. Pont ez az, ami az istenbizonyításnál nem lehetséges. És majd ezután mondják, az empirikus igazolás után, hogy az elmélet alkalmazható. Így van ez helyesen a tudományban, és nem úgy, hogy kigondolnak valamit, "macbookon" ellenőrzik, hogy konzisztens-e, és ha konzisztens, akkor már kikiáltják azt is, hogy bizonyítottan igaz. Nem, a konzisztencia nem elég az igazsághoz. Az igazság koherentista elmélete szintetikus kérdésekre nézve hülyeség.

Az a benyomásom, hogy a tudományban mintha manapság túlságosan is elharapózott volna az, hogy tudósok hangzatos címeket adnak, csalogató elképzeléseket vázolnak fel a prózai valóság helyett, csak, hogy figyelmet, támogatást kapjanak. No, ha társadalmunkban így lehet támogatást kapni, akkor a tudomány sajnos nagyon degradálódni fog. Nem kéne ilyen bulvármódszereknek bedőlni!

Ez a post NEM macbookon íródott. És büszke vagyok rá.:)

Éppen Daniel Dennett könyvét, a Darwin veszélyes ideáját olvasom. A kötet messzemenő és szerteágazó részletességgel mutatja be az evolúciót és annak filozófiai vonatkozásait. Nekem ez a mű egy kicsit bőbeszédűnek tűnik: néhol mintha feleslegesen magyarázná példák során keresztül azt, ami elsőre is magától értetődő, és emiatt valószínűleg nem is fogom tudni soha teljes egészében elolvasni. Viszont nem ezért, hanem két másik okból kifolyólag félek egy kicsit attól, hogy írjak róla. Az egyik az, hogy egyáltalán nem értek a biológiához, középiskolában kettes voltam ebből a tantárgyból, úgyhogy nyilván nem én vagyok az, akinek bármit is illik az evolúcióról szólni. Csakhogy itt nem is a biológiai folyamatról lesz szó, hanem csupán annak bölcseleti vonatkozásáról, a filozófiáról pedig valamivel több fogalmam van. A másik oka a bizonytalanságomnak az, hogy az egész gondolatmenet olyannyira egyszerűnek, ismertnek és magától értetődőnek tűnik, hogy szinte értelmetlenség is külön megfogalmazni. Ezzel a bizonytalansággal szemben viszont rögtön felvetődik az a megdöbbenés, hogy dacára annak, hogy az evolúció tana mennyire egyértelmű és végleges csapást mért mindenféle metafizikai és vallásos gondolkodásra, még most is milyen sokan magukénak vallják ezt a tudománytalan világnézetet. A következőkben tehát először arról lesz szó, hogyan rombolja le az evolúció a metafizika alapfeltevéseit, aztán pedig a genetika egy lehetséges továbbgondolásáról, a memetikáról, amely ez emberi elméről alkot drámaian megváltozott koncepciót.

1.  EVOLÚCIÓ ÉS METAFIZIKA: SZUBSZTANCIA, TELEOLÓGIA

Az evolúció egyik fontos bölcseleti következménye az, hogy hatására felszámolódik a metafizika szubsztancializmusa. Arisztotelész szerint a létező alapja a szubsztancia, vagyis a dolgok lényege. A metafizika a lényegiségek hitére épül, mely szerint a dolgoknak van lényegük, a dolgok zárt, önazonos lényegiségek. A lényegiségeknek pedig van egy magasabb, transzcendens formája/eredete, ami Platónnál külön ideák formájában jelenik meg, a kereszténységnél pedig Isten akarataként. Így pl. vannak cselekedetek, amiket jónak tartunk – ennek megfelelően a metafizikus gondolkodás feltételezi, hogy a konkrét, többértelmű megvalósulásain túl létezik a jóság mint transzcendens szubsztancia, a platonizmusban ideaként, a kereszténységben pedig a legfőbb jóként, ez a legfőbb jó pedig nem más, mint Isten. Másfelől van az ember, az embernek pedig van egy adott lényege, amelyet istentől kapott. Az embert ez a lényegiség, a lélek különbözteti meg az állattól, ez az, ami Istenhez rendeli őt.

A metafizikus világkép alapvető jellemzője tehát az, hogy szubsztanciák összességeként gondolja el a létet. A szubsztanciák viszont csak akkor létezhetnek, ha a dolgok között van éles határvonal, más szóval csak akkor lehet lényegük, ha világosan megkülönböztethetjük őket más dolgoktól. Nos, a darwinizmus nem más, mint éppen ennek a határnak a tagadása. Egy jelen idejű metszetben a fajok (és így az ember és az állat) valóban világosan elkülöníthetők. Ám az evolúció időbeli tengelyének vetületén eltörlődnek közöttük az elválasztó vonalak. A fajok csak nagyon lassan, átmenetekben alakultak ki, és nem lehet kijelölni azokat a pontokat, ahol egy faj újnak számít, ahol egy új faj megjelenik az időben. Vagyis a határok elmosódnak, emiatt nincsenek szubsztanciák sem. Dennett szerint az önazonos fajok elképzelése hasonló, mint a platóni ideák gondolata. Dennett ezt a sas példáján keresztül mutatja be. Az egyes sasok között vannak különbségek, minden sas különbözik egy kicsit a többitől. Feltételezzük, hogy vannak apró eltérések, amik mellékesek, és nem érintik a sas lényegét. Létezik a sasnak egy olyan specifikációja, amely a sas ideájaként működik. Darwin tehát az átmenetiséggel az ideák hitét kérdőjelezte meg. (Dennett 37.)

Hasonlóképpen felszámolódik az a mesgye, amit eddig áthághatatlannak gondoltunk, és ami az organikus és az anorganikus között húzódik. Az élet sokak számára még mindig valamiféle misztikumnak tűnik, amely nem jöhetett létre magától, és ami a vallásosok szerint csakis Isten bűvös lehelete hívhatott létre. Valójában ez a határ egyáltalán nem ilyen erőteljes, az életben nincs semmi misztikus. Az organizmusok nem mások, mint olyan túlélőgépek, amik a replikátorok, vagyis az önmásoló egységek hordozó egységei. Az élet a replikátorok önmásoló tevékenységeként definiálható. A replikátorok maguk nem rendelkeznek tudattal vagy akarattal, puszta fizikai törvényszerűségek alapján működnek, viszont ezek építik fel és programozzák az élőlényeket. A jelenlegi replikátor a DNS, de valószínű, hogy voltak korábbi, egyszerűbb replikátorok, amik nem mozgó testek belsejében működtek, hanem szervetlen kristályokhoz kapcsolódtak.

Az evolúciónak a másik, metafizikával kapcsolatos következménye a teleologikus tévképzeteink lerombolása. Ez a teleologikusság az, ami miatt sokan a természet bonyolultsága, sokszínűsége és célirányossága láttán Istent jelenlétét vélik felfedezni a világban. A teleológia célszerűséget jelent. Amikor az ember megalkot egy szerkezetet, pl. egy órát, akkor annak az a legfőbb jellemzője, hogy összetett és rendezett, így remekül szolgálja az ember célját, amely szerint mérnie kell az időt. Az összetettség és rendezettség tehát egy felsőbb (az órához képest külső, vagyis transzcendens) akarat kifejeződése, ami létrehozta az órát. Ennek az akaratnak célja van az órával, és ezen cél nélkül az óra nem létezne. A cselekvés megtervezése és végrehajtása azt igényli, hogy az alkotó fejében már előre létezzen ideaként a kész óra, aztán pedig az alkotás egész tevékenysége ennek az ideának a realizálására, aktualizálására irányuljon.

A természetben ugyanez a rendezettség és összetettség figyelhető meg. Az élőlények rendkívül bonyolult szerveződések, amik sokrétű kapcsolatot alakítanak ki az őket körülvevő környezettel. Ebből a megfigyelésből hajlamosak vagyunk arra következetni, hogy az élővilág létének is van valami célja, és mivel ezt nem mi hoztuk létre, és nem is ismerjük ezt a célt, a célt egy magasabb létezőhöz, Istenhez rendeljük hozzá. Kellett lennie egy alkotónak, aki a teremtés kezdetekor a megalkotandó világ ideájának ugyanúgy a birtokában volt, mint az órásmester az óráénak. Különben nem lenne ilyen sokszínű és rendezett az élővilág. Itt azonban elkövetjük azt a hibát, hogy a rendezettséget összekeverjük a tervezettséggel (Dennett, 69). A tervszerűség rendezettséget hoz létre, de ez nem bizonyítja azt, hogy a rendezettség felétlenül, mintegy törvényszerűen csakis tervezés eredményeként jöhet létre.

Az evolúció megoldást kínál erre a problémára: az élet sokrétű rendezettsége egy teljességgel tudat és akarat nélküli folyamat eredményeként jött létre. Nem volt semmiféle tervező, akinek eredetileg mindez jelen lett volna a tudatában. Az evolúció a gének örökítődésén és mutációján alapul. A mutáció véletlenszerű, a szelekció viszont nem az, hiszen a környezethez való alkalmazkodás irányítja. A folyamat tehát teljesen vak és előzetes végcél nélkül való, de megvan a maga iránya.

Van még egy illúzió, amellyel le kell számolnunk: az ember hajlamos önmagát valamiféle végpontként, célként látni. Hát lehetséges-e, kérdezik sokan, hogy létrejöjjünk mi, az értelmes teremtények, csak úgy, véletlenül, előzetes terv, szándék nélkül? Itt azonban megfeledkeznek arról, hogy egy véletlenszerű fejleményt, kimenetelt utólag szükségszerűnek, kitüntetettnek kezelünk. Olyan ez, mintha elindulok az erdőben, és kilyukadok egy gyönyörű tisztáson, amely nagyon tetszik nekem, így utólag elkezdek hinni abban, hogy mégsem volt véletlenszerű az utam, hanem valamiféle rejtett akarat vezérelte. Ám megfeledkezem arról, hogy bármely más irányba mentem volna, akkor is érkeztem volna valahova: ha a szomszéd faluba, a hegytetőre, a barlanghoz lyukadtam volna ki, utólag ezeket a végpontokat is ugyanilyen célként érthettem volna.

2. AZ ÚJ REPLIKÁTOROK: A MÉMEK ÉS AZ EMBERI ELME

Richard Dawkins szerint az emberrel megjelent a replikátorok egy új fajtája, amit mémnek nevezhetünk. A mém lehet egy eszme, egy vicc, egy dallam, egy ötlet. A mémek a génekhez hasonlóan másolják önmagukat, és hasonlóan véletlenszerű mutációkat produkálnak, melyek aztán megőrződnek. Hiba lenne mindazonáltal azt gondolni, hogy ilyesfajta mének kizárólag az emberi elmében léteznek. Sőt Dawkins beveztő példájában éppenhogy állatok szerepelnek. Az Új-Zélandhoz közeli szigeteken élő nyereghátú madarak kilenc különböző dallamból álló repertoárral rendelkeztek, de az egyes egyedek mindegyike csak egyet vagy néhányat énekel ezek közül. Elmondható, hogy „a dallamminták nem genetikai úton öröklődnek. Minden fiatal hím nagy eséllyel vett át dallamokat területszomszédaitól utánzás révén.” A dallamokban időnként kisebb változások következtek be, és a megfigyelést végző kutató számára láthatóvá vált, hogy „az új dallamformák különbözőképpen bukkannak fel: egy hang magasságának megváltozása, egy hang megismétlése, hangok kihagyása és más meglevő dallamok részeinek kombinálása révén. (…) Továbbá számos esetben az új változatot pontosan továbbadták a kezdő ifjaknak s így hasonló énekesek felismerhetően koherens csoportja fejlődött ki.” (Dawkins 238.)

A mémek koncepciója azért rendkívül felkavaró, mert drámai módon megváltoztatja az emberi elméről alkotott elképzeléseinket. Eddig azt feltételezhettük, hogy az elme valamiféle szellemi létező, egy zárt, önazonos egység, mely birtokolja a maga tárgyait, vagyis az emlékeket, gondolatokat, információegységeket. Az elme aktív instancia, amely rendezi, kezeli ezeket az egységeket, és megnyilvánul bennük. A memetikában viszont a mémek az aktív ágensek, amik a saját törvényeik szerint működnek, egymással kapcsolatba lépnek, és ezek szerveződése alkotja meg az elmét. Furcsának tűnhet a mém mint aktív ágens képzete, ám Dennettnek van egy rendkívül elgondolkodtató példája erre. Mindannyian ismerjük azt az irritáló érzést, amikor eszünkbe jut egy általunk nem kedvelt dallam egy kevéssé vonzó előadótól, és aztán hosszú ideig nem tudjuk kiverni a fejünkből. Megemlítjük egy ismerősünknek, aki hozzánk hasonlóan nem rajong az említett melódiáért, de ő is foglyul esik neki. Ez a jelenség arra utal, hogy a mémek mintha tényleg a saját erejüknél fogva működnének. (Dennett 372)

A mémek nem kötődnek szigorúan az emberi elméhez, részben más médiumokon keresztül örökítik tovább önmagukat. Az említett dallam pl. terjed papíron, digitális adathordozókon stb. Ez viszont azt jelenti, hogy a mémkomplexumként szerveződő elme nem egyéb, mint egyfajta metszet a mémek végtelen tömegében, pusztán a mémek gazdaszervezete. Ahogy Dennett fogalmaz: „(…) agyam egyfajta trágyahalom, melyben más emberek gondolatcsírái új életre kelnek, mielőtt egy információs diaszpórában önmaguk másolatait elterjesztenék.” „Promiszkuus módon hordozó eszközről hordozó eszközre, közvetítő közegről közvetítő közegre szökellnek, és valósággal elzárhatatlannak bizonyulnak.” (Dennett 371-372.)

A mémek kapcsolatait egymáshoz való viszonyuk határozza meg, vagyis hogy milyen módon tudnak alkalmazkodni egymáshoz, illetve hogyan tudják kiiktatni egymást. Vannak bizonyos mémek, amelyek éppen azért hatékonyak, mert gyengítik a többi mémet. Jellemzően ilyen a vakhit mémje, „amely a kritikai ítélkezés útjába gördít akadályokat, mely a vakhit ideájáról eldönthetné, hogy mindent figyelembe véve az veszedelmes gondolat.” (Dennett 376.)

Látható mindebből, hogy az evolúció és annak filozófiai hozadéka alapvetően meg kell, hogy az evolúció végképp tarthatatlanná teszi a metafizikus és vallás képzelgéseket. Ezeknek a misztikus vágyfantáziáknak az alapfogalmat, struktúráit az evolúció felfedezése végképp tarthatatlanná tette, örökre a mesék világába utalva azokat.   

IRODALOM

Richard Dawkins: Az önző gén. Gondolat, Bp., 1996.

Daniel C. Dennett: Darwin veszélyes ideája. Typotex, Bp., 1998.

Egyszer volt, hol nem volt, állítólag volt Júdeában egy Jézus nevű férfi, egy a sok közül, az i.sz. első évszázadban, amikor Júdea tele volt a Róma ellen lázadó harci vezetőkkel és messiásokkal. Amikor minden sarkon keresztre feszítettek valakit lázongásért. Ez a Jézus nevű férfi egy pár társat gyűjtött maga köré, és a bandájával a júdeai hatalmat, a megállapodott rendet, a szokásokat, a régi hitet támadta. Fegyveres zavargást okozott a templomban is. 

"Monda azért nékik: De most, a kinek erszénye van elővegye, hasonlóképen a táskát; és a kinek nincs, adja el felső ruháját, és vegyen szablyát. Mert mondom néktek, hogy még ennek az írásnak be kell teljesülni rajtam, hogy: És a gonoszok közé számláltatott. Mert a mik reám vonatkoznak is, elvégeztetnek." Lk 22:36-37

A júdeai zsidó vezetők roppant mód felháborodtak ezen a lázadón, aki a zsidók királyának mondotta magát, és köztörvényes bűnöző volt. Ő maga, szándékosan követett el bűnt, és tudta, hogy bűnözőnek fog számítani. Róma képviselőjének, Poncius Pilátusnak szintén nem volt az ínyére ez a zsidó lázadó, ezért közreműködött. Végül Jézust keresztre feszítették, ahogy sok hasonló, lázadó és bűnöző társa végezte akkoriban. A keresztre az INRI feliratot vésték, mivel Jézus a zsidók királyának tartotta magát. Nem akármilyen felforgató és gonosztevő volt.

Jézus végül is azt kapta, amit érdemelt. Lázadásért és bűnözésért keresztre feszítést. Akkoriban a rómaiak így büntették az ilyet. Jézus márpedig nem volt patrícius, és zavargásokat keltett. Még a nép is így gondolta, és Barabásnak kért kegyelmet, nem Jézusnak. Azt kapta, amit megérdemelt, ami a kor szokásának megfelelt. Egy köztörvényes bűnöző köztorvényes büntetést kapott.  Nem történt semmi igazságtalanság, "nincs itt kérem semmi látnivaló, haladjanak kérem tovább!"

***

Persze mindezt még ateista létemre sem gondolom teljesen komolyan. Nem utálom ennyire azt a szerencsétlen Jézust, akit furcsa nézetei,  lázongása és bűnözése miatt elég kegyetlenül kivégeztek. Ahogy Spartacus rabszolgáinak sem kívánom jó szívvel a keresztre feszítést. Spartacus rabszolgái egyébként mai szemmel helyesen lázadtak. Jézus azonban fegyverrel rontott a templomba, ez mai szemmel nézve is bűn. Jézus bűnöző volt, büntetést érdemelt, legfeljebb nem keresztre feszítést. Ha valaki beront egy templomba szablyával, annak mondjuk egy pár hónap börtön a méltányos büntetés. Ezt gondolom. Teszem ezt egy 21. századi, humanista világkép alapján. Mert ma, a 21. században néhány elvetemült alakon kívül mi itt, a modern nyugati országokban ezt képviseljük, ezt tartjuk normálisnak.

A néhány elvetemült alak az, aki például az inkvizíció rémségeit azzal próbálják mosdatni, hogy a kornak megfelelt a büntetés, és anakronizmus a 21. századból nézni. Nos, én meg azt mondom, a történelmi eseményeket igenis meg szabad ítélni a 21. századból, amelyben élünk, és meg is kell ítélni, el is kell ítélni, ami elítélendő, mert ezáltal, és csakis ezáltal lesz számunkra igazán tanulságos a történelem. Csak így tanulhatunk belőle. Abból jóval kevesebbet tanulhatunk, hogy "na bumm, így esett, Jézust megfeszítették, Brunót megégették, akkoriban ez normális volt".

Jó, tisztázzuk ezt alaposabban: Anakronizmusnak én nem azt nevezem, amikor valaki a 21. századi szemszögből elítél valamit, ami száz vagy ezer évekkel korábban történt. Anakronimzus, és nyilván hiba azt gondolni, hogy kétezer éve az emberek 21. századi módon gondolkodtak. Anakronizmus azt hinni, hogy kétezer éve az emberek 21. századi ismeretekkel rendelkeztek. Az is természetes, hogy kétezer éve nem minden ember felelt meg a mai emberjogi normáknak. Természetes, hogy így volt, ennek ellenére mi a mai, emberjogi normák szerint ítéljük meg ezeket az embereket. Miközben a mi, 21. századi normáinknak nem minden ember felelt meg abban a korban - és nem mindenki felel meg még ma sem - aközben nyilván azokat tekintjük pozitívnak, aki megfelelt, és negatívnak, aki nem. A szemünkben igenis Szókratész a hős, és Néró a negatív figura, mert a mi normáinknak Szókratész nagyjából megfelelt, Néró meg nem. Voltak abban a korban is olyan emberek, akiket ma is pozitívnak tekinthetünk. Voltak tömegével, ezrek, akik senkinek nem ártottak, akik dolgoztak, akik tisztességesen éltek. Vagy ha mondjuk néha kicsit csaltak, loptak is, de legalább nem kínoztak és öltek meg más embereket. És voltak, akik igen. És nagyon sok ilyen volt az egyházakban.

Szerintem az a helyes, ha Spartacus rabszolgáinak és Jézus keresztre feszítését, Szókratész koncepciós perét, az inkvizíciót, a boszorkányüldözést, Husz János kivégzését, a Gulágot és a holokausztot is elítéljük. És persze nem feledkezünk meg a történelem sok-sok más szörnyűségéről sem, melyek közül csak kiragadtam pár példát. Továbbá elítéljük azokat az ideológiákat is, amelyek felelősek értük. Nácizmus, kommunizmust, rasszizmust, szélsőséges nacionalizmust, jakobinizmust, kereszténységet, iszlámot, és még egyéb vallásokat is.