"A vallás olyan, mint egy pénisz, az rendben van, ha neked van, az rendben van, ha büszke vagy rá, de kérlek ne csapd ki nyilvánosan, és ne lóbáld! És kérlek, ne akard ledugni a torkomon!"

Szól az ismert hasonlat, amellyel egyébként nem teljesen értek egyet, hiszen a vallásra szerintem az ember ne legyen büszke, a péniszére sincs különösebben mit, hiszen a férfiember ezt örökli, és nem megdolgozott érte, nem ügyesen vagy okosan szerezte. A torkon való ledugás meg ugye olyan verzióban is van, hogy a gyerekek torkán, mert hát a pedofília jellemző a katolikus vallásra, és a gyerekek indoktrinációja pedig az összesre. No de most nem erről szeretnék írni, hanem a hasonlatokról és az analógiás gondolkodásról, ez csak egy illusztráció volt arra, hogy jó analógiái bárkinek lehetnek, még az ateistáknak is. És persze a hívők erre nyilvánvalóan azzal jönnek, hogy az analógia nem is jó, és akkor már ott is vagyunk a kérdésnél. Mire jó az analógia, és mire nem?

A fenti illusztrációhoz hasonló sok vicces analógia létezik, amelynél igazából az a vicc, hogy a párhuzamot meglepő módon bontják ki. A meglepetés ugyebár egyes elméletek szerint minden vicc alapja, és ezért is nevetünk rajtuk, hogy a meglepődést valamilyen fizikai formában levezessük. De nem is erről akartam írni. Miért is tud meglepő lenni bármilyen analógiás vicc? Pontosan azért, mert az analógia és a hasonlat nem egzakt. Nincs definiálva, hogy a két hasonlított dolog miben hasonlít egymáshoz. Az olvasó gondol valamire, aztán kiderül, hogy a vicc kitalálója más hasonlóságra gondolt, és ebből áll az analógiás vicc, hogy hogyan lehet meglepő, de mégis érdekes, netán tanulságos hasonlóságokat felfedezni dolgok között.

Itt a blogon valaki rendszeresen azzal jön, hogy istenről nem lehet, csak analógiásan, csak hasonlatokban beszélni. Azt gondolom, ez azért egy elterjedt nézet, és a hívők egy elterjedt védekezési módja az ateista érvekre. A Bibliában ugyanis nincsenek precíz definíciók, modellek, elméletek, állítások istenre nézve. Hasonlóan, még a katolikus katekizmus sem nagyon tartalmaz ilyet. Pontosabban bizonyos dolgokra igen, de a kérdések egy jelentős részére egyáltalán nem. És akkor ilyenkor jön a hívő, hogy hát "isten útjai kifürkészhetetlenek", "nincs arra szó, mely leírná", szóval, hogy nem lehet erről, csak hasonlatokkal, analógiákkal beszélni.

Például, hogy isten a maga képére teremtette miü isemüköt, Ádámut, de, hogy akkor most abban hasonlítanak-é, hogy mindkettőnek kék volt a szeme, vagy három szőrszál a mellbimbóján, azt nem lehessen megmondani. Vagy, hogy isten szeret minket, de azért nem egészen úgy, ahogy mi szeressük egymást. Viszont, hogy éppen hogy, azt sem lehessen pontosan megmondani, meg kell elégedni a hasonlattal, erről nem lehet, csak tükör által homályosan beszélni. Azt, hogy amiről nem lehet beszélni, arról kussolni kell, azt még nem hallották. No de vizsgáljuk meg, hogyan is állunk azzal a hasonlattal és analógiával!

Fontos megkülönböztetni két dolgot:

A) Az analógia hasznos bizonyos területeken, bizonyos célokra.

B) Analógia nélkül élni nem lehet.

És azt is szögezzük le, B nem igaz, míg A persze igen. Hol is hasznos az analógia, és mire jó?

Például a mindennapi életben is, a köznyelvben is. Nagyon is jó feldobni egy szöveget, illetve stílusosan, irodalmiasan fogalmazni. Így például azt írja az író, hogy "lóg az eső lába". De ez csak stílus, és el lehet magyarázni, hogy ez azt jelenti, hogy olyan esőfelhők gyülekeznek, hogy valószínűsíthető, hogy igen hamarost elkezd esni az eső. Meg lehetne oldani, hogy az ember hasonlatok és analógiák nélkül beszélne, mindent el tudna mondani, csak szárazabb volna a szöveg (értsd, kevésbé érdekes).

Aztán az irodalmi nyelv olyan, hogy tényleg nem él meg hasonlatok és analógiák nélkül. Itt az analógiának és hasonlatoknak pont azt a tulajdonságát használják ki, ami máshol hátrány: azt, hogy nem egészen egyértelmű. Ezáltal az író nem csupán érdekesen és stílusosan fogalmaz - ahogy ezt már láttuk a köznapi beszédben - hanem kifejezetten kihasználja a hasonlat és az analógia többértelműségét, hogy gazdagabb legyen az, amit kifejezni tud, és, hogy szabadságot adjon az olvasónak is abban, hogy a maga módján értelmezze a szöveget, ezáltal közelebb hozza az olvasót, és belevonja a műbe. Ami által az olvasó nyilván jobban érintve érzi magát.

Ez az irodalomban, amely egy művészet azért engedhető meg, sőt, azért kifejezetten jó módszer, mert az irodalom célja nem valami igazság megismerése, még csak nem is ismeretközlés, hanem bizonyos dolgok kifejezése, és kommunikálása. Azért jó bevonni az olvasót a szövegbe, mert az irodalmi szöveg nem csupán egy az olvasóra ráerőltetett információ közlése, hanem az olvasó maga is beleteszi a magáét. Az egész történet meglehetősen szubjektív, és pontosan ez is a feladat, ez így rendben is van. De csakis azért, mert szubjektív dologról van szó, mert nem megismerésről, és nem ismeretközlésről.

Persze mellékesen az irodalom is leír egy csomó dolgot helyesen, és megtudhatunk regényekből is történelmi adatokat. De ez csak szükséges körítés. És ugyebár értelmes ember tudja, hogy egy regény elolvasása után, ha az ember tényleg tudni szeretné, hogy abban mi volt az igaz, mi volt a hiteles, mi volt a fikció, mi volt esetleg az, ami nem úgy történt valójában, akkor utána kell néznie a történelem könyvekben.

Megismerésről és ismeretközlésről a tudományban van szó, amely modelleket és elméleteket használ. Ezek nem hasonlatok, és analógiák, itt fontos különbségek vannak. Bár egy modell hasonlít egy analógiához abban, hogy van két dolog, ami hasonlít egymáshoz: a modell és a modell tárgya. Még az is igaz, hogy a modellek kezdeti fázisukban lehetnek akár analógiák is. Ott van például Julien Offray de La Mettrie "L'Homme Machine" ("Az embergép") c. könyve, ahol az embert egy géphez hasonlítja. Én ezt nem olvastam, nem tudom, mennyire analógiáról van itt szó, vagy mennyire jut el egy tudományos elmélet szintjéig. Mindenesetre a tudományos elmélet túl megy az analógián, és pontos elméletet dolgoz ki, és az emberi test viselkedését végül is a biológián, kémián keresztül a fizikára vezeti vissza, és ez már egzaktabb, mint egy analógia: arról van szó, hogy az emberi test a tudomány szerint a fizika törvényeinek engedelmeskedik. Ezek a törvények pedig egészen pontosan meg vannak adva, és nincs benne semmi homályosság, hogy miben hasonlít a gép és az ember: nem abban, hogy mindkettő eszi az olajat, hanem abban, hogy ugyanazokra a fizikai törvényekre vezethető vissza a viselkedésük.

Egy hasonló ismert analógia az, amelynek egyik legismertebb formája William Paley-től származik, mely szerint a természet olyan, mint egy óra. Nagyon érdekes az, hogy itt is egy géphez hasonlítja valaki az élővilágot, de ezzel éppen nem a materializmust akarja kihangsúlyozni. Az analógiának sokan bedőlnek, és jó érvet látnak benne. De ha pontosítjuk, miről van szó, ha formalizáljuk az érvet, akkor arról a feltevésről van szó, hogy "ha valami tervezettnek néz ki, akkor azt biztosan tervező tervezte". De az evolúció elmélete pont arra mutat rá, hogy van lehetőség arra, hogy valami önszerveződő jelleggel "fejlődjön", és magától alakuljon ki elég nagy "komplexitás". Dawkins a "Vak órásmester" c. könyvét nagyjából ennek szenteli. A másik pedig az, ahogy sokan rámutattak, az elv tarthatatlan is, mert végtelen regresszushoz vezetne, és a hívők persze megint pont istennél vágnák el a végtelen regresszust. A hívők mindig arra használják az ehhez hasonló "természettörvényeket", hogy eljussanak istenig, és aztán nagyon gyorsan elfelejtik őket. Dawkins az "Isteni téveszmében" a boeingos példánál fókuszál erre a problémára a hívők érvelésében. Szóval ez az analógia nagyon rossz, mert ha elkezdjük megpiszkálni, akkor két baj is van vele, tarthatatlan. De én itt arra szeretném felhívni a figyelmet, hogy ha analógiáról van szó, akkor gyakran el se jut a buta olvasó odáig, hogy egész pontosan, egzaktul mi is volna az érv, hanem beveszi a homályos maszlagot.

Ha már a vak órásmesternél tartunk, ugye ez is egy hasonlat. Az evolúció egyfajta vak órásmester, aki érdekes módon képes összerakni azt az órát. De ez a hasonlat látjuk, hogy tulajdonképpen csak egy figyelemfelhívő könyvcím, nem annyira érvelés, mert az evolúció éppenséggel tényleg vak, és ez fontos, tehát össze se akarja rakni az órát, azt se tudja, mit csinál, de hát pont ezért egészen más, mint egy órásmester, és roppant fontos, hogy egészen más törvények vezérlik. Csak ezért lehetséges a dolog.

Mindenesetre, eljutottunk oda, hogy valahol a tudomány tájékán is használnak azért analógiákat, és hasonlatokat. Igen ám, de a nagy különbség, hogy szigorúan véve nem a tudományról van szó, és az analógia nem a tudományos módszertan része. A darwini elméletet nem a vak órásmester hasonlata írja le, hanem egy jól megfogalmazható modell. Annyira, hogy a számítástudományban vannak evolúciós, illetve genetikus algoritmusok. És ezek működnek. Nem a vak órásmester hasonlata miatt, hanem a statisztika formális összefüggései miatt.

Ahol az analógia és hasonlat színre lép, az a tudományos ismeretterjesztés, amely egyáltalán nem része a tudományos módszernek. Egy tudományos elmélet nem attól lesz elfogadott, a tudományos közösség nem azt nézi, hogy erről egy ismeretterjesztő mit ír. Darwin elmélete nem a "Vak órásmester" c. könyv által lett elfogadott, már rég az volt. (Mellesleg a "Vak órásmester"-ben is vannak precízebb érvek és modellek) A relativitáselmélet nem ismeretterjesztő könyvecskék alapján lett kidolgozva, és elfogadva. az ismeretterjesztés az a tudományhoz kapcsolódó utólagos, mellékes tevékenység. Mellékes a tudományos módszer szempontjából. Fontos az emberek szempontjából, mert nekik ez viszi el a tudományt.

Az ismeretterjesztésben lehet, hogy használ analógiát és hasonlatot ahhoz, hogy a hétköznapi olvasó intuitíven felfogja az elméletet. Pedagógiai, didaktikai okokból. Közben még az is lehet, hogy az ismeretterjesztő könyv nagyon rossz. És az is lehet, hogy az olvasó úgy érzi, nagyon felfogta a dolgot, csak közben az író nagyon leegyszerűsítette, vagy elferdítette az elméletet. Ez az analógia rákfenéje. De ez mind egészen mellékes a tudomány objektív megismerőtevékenysége szempontjából. Egy matematikai tétel vagy egy fizikai igazolás, akkor is bizonyított, ha Józsi bácsi nem fogta fel intuitíven, mert senki nem ismertette neki az ő szintjén, valami hasonlattal. Sőt, a kvantummechanika elmélete akkor is igazolt, és elfogadott, ha éppenséggel esetleg egyetlen fizikus sem fogja igazán intuitíven fel. Lehet, hogy a kvantummechanika az emberi elmének természetes módon idegen. De a másik oldalon teljesen rendben lévő fizikai elmélet, és a tudományos módszernek megfelel, igazolt, tehát a tudományos közösség elfogadja igaznak. Nagyon helyesen. És aztán, hogy az ismeretterjesztők találnak-e rá jó analógiát hullámokkal, meg részecskékkel, az már ebből a szempontból irreleváns.

A tudományos ismeretterjesztés esetén ott van mögötte az igazi elmélet, az igazi modell. Ha valaki valamit félreért, lehet hivatkozni a szakirodalomra. Ha valakinek valami nem egyértelmű, akkor megnézheti a szakirodalmat. Továbbá a mars-szonda pályáját nem ismeretterjesztő könyvek alapján fogják megtervezni, hanem ott csak az egzakt egyenletek számítanak.

Ami a tudomány modelljeit illeti. Azok abban különböznek az analógiáktól, hogy - mint mondtam - pontosan definiálva van az, hogy milyen szempontból modellezik a jelenséget. Például egy gráfelméleti fát nem véletlenül neveznek fának. A fa az ágak struktúrája szerint természetesen gráfelméleti fát képez. De ebből is látszik, hogy a gráfelméleti fa egy strukturális modell, csak a dolgok kapcsolódásának szerkezetét modellezi. Ha azt mondjuk, hogy egy vállalat személyzeti hierarchiája irányított fa szerkezetű, azaz gráfelméleti irányított fával modellezhető, akkor értelmes ember érti, hogy itt a személyek alá és fölérendeltségi viszonyáról van szó. Ha pedig ebben a modellben azt mondjuk, hogy a főnök a gyökér, azzal nem a jellemét jellemezzük, de nem is azt mondjuk vele, hogy ő szállítja a sót a vállalati gulyásfőző hétvégéhez.Ha pedig azt mondjuk, hogy a vállalati hierarchiában a takarító néni a levél, akkor nem azt mondjuk, hogy mindig kint ül a napon, és fotoszintetizál, hanem azt, hogy neki nincs beosztottja.

Értelmes ember modellnél nem jut hülye következtetésekre, mert a modellnél pontosan meg van határozva, hogy mely szempontok szerint modellez a modell, tehát minden következtetés is meg van határozva. Ha pedig egy ilyen következtetés hibás eredményre vezet, akkor nem szabad azt mondani, hogy a modell jó, csak így meg úgy, hanem akkor nem jó a modell, jobbat kell keresni.

A formális modell az interpretációjával együtt pontosan definiálja, hogy a modell miképpen értendő. A gráfelméletben a fa modelljénél egyértelmű, hogy mire lehet következtetni az absztrakt, matematikai modellben. Ha pedig megmondjuk, hogy a modellt az adott példában mire használjuk, akkor meg kell mondani, hogy az absztrakt fogalmakat hogyan definiáljuk. Például a vállalati hierarchiában a személyek a csúcsok, a közvetlen főnöki kapcsolat pedig a egy irányított él.

A vallásban azonban - mint mondtuk - csak analógiák és hasonlatok vannak. A vallás hasonlatainál és analógiáinál teljesen meghatározatlan, hogy mi az a szempont, amely szerint a hasonlat értendő. A köznyelv és a tudomány hasonlataival ellentétben itt még arra sem támaszkodhatunk, hogy ismerjük mind a két dolgot, a két hasonlítottat, és józan ésszel meg tudjuk mondani, hogy milyen szempontból működik a hasonlat. A tudományos ismeretterjesztésben, ha az író azt írja, hogy az elektron olyan, mint egy hullám, akkor azért csak tudjuk, hogy nem arról van szó, hogy szó szerint szörfözni lehet rajta (átvitt értelemben lehet, ld. Internet), mert azért az elektron mégiscsak létezik, és az ember józan ész alapján is gondolhatja, hogy nem a szörfözésről van szó. De ha a vallás azt mondja, hogy a templomi ostya Jézus teste, akkor maguk a vallások szakadtak azon szét, hogy ezt szó szerint kell-e értelmezni. És vannak olyan hülyék, akik szerint igen, miközben ez szó szerint totál érthetetlen, hogy mit jelent, átvitt értelemben meg hát többféle, meghatározatlan dolgot jelenthet.

Sőt, a vallás hasonlatai és analógiái szigorúan véve sokszor nem is analógiák. Amikor a Biblia azt mondja, hogy isten a maga képére teremtette az embert, akkor valójában kevés dologról mondják azt a hívők, hogy isten tényleg hasonlít az emberre. Egy hasonlat vagy analógia esetében a két dolognak van egy csomó tulajdonsága, és ezek közül egyet vagy néhányat egymáshoz rendelünk. Az analógia úgy nem működik, hogy "a babig olyan, mint egy kecske, csak még vannak más tulajdonságai is, amelyre nem tudok példát mondani". Ez az analógia durván hiányos. Persze, azt mondja, hogy a babig valahány, meghatározatlan tulajdonságban hasonlít a kecskére, de azt is mondja, hogy pár tulajdonságban nem tud analógiát sem hozni. És az sem működő analógia, hogy az isteni szeretet olyan, mint az emberi szeretet, csak tök más. A hívők jellemzően semmit nem tudnak mondani a tök másról, a hasonlóságok meg olyannak bizonyulnak, amivel még nem lehet szinte semmit sem kezdeni.

A vallások "analógiái" nem is extrapolációk. A tudomány dolgozik extrapolációkkal is: például mondják, hogy egy hidrogén-bomba robbanása hányszorosa a hiroshimai robbanás erejének. Itt lehet extrapolálni a rombolás mértékét, bár bizonyára van az extrapolációnak hibája. Amikor a tudományos ismeretterjesztő azt mondja, hogy "a nagy bumm", ami önmagában egy analógia, akkor az viszont elég félrevezető, mert a tudós felhívja rá a figyelmet, hogy itt egyáltalán nem valami milliárdszor nagyobb atombomba robbanásról van szó, hanem másról, amire van egzakt modellje.

Amikor viszont a hívők azt mondják, isten olyan, mint az ember, akkor a modern, monoteista vallások ki szokták kérni maguknak, ha egy nagyon erős, szakállas bácsiként értelmezzük ezt. Istenre azt mondják, nem csupán extrapolálása a királyok, császárok hatalmának, hanem új, megnevezhetetlen, leírhatatlan, modellezhetetlen tulajdonságai vannak. De ezzel nem lehet mit kezdeni, ennek nincs értelme akkor.

Folytatva a tudománnyal, a kvantummechanika példáján látjuk, hogy a tudomány jól elboldogul egyfajta instrumentalista ódon, analógiák és hasonlatok nélkül. Semmi okunk azt se feltételezni, hogy lenne olyan dolog a világon, amellyel kapcsolatban a tudomány nem tud elboldogulni az objektív kérdéseket illetően, azaz, hogy létezik-e vagy sem, és ha igen, akkor milyen, hogy működik, és hasonlók. Bármilyen olyan kérdésben, amelyre igaz vagy hamis válasz adható. Azt sincs okunk feltételezni, hogy lehetne olyan dolog, amiről nem lehet formálisan, egzakt módon, pontosan, tehát analógiák és hasonlatok nélkül beszélni. Megfordítva a fogalmazást: nincs okunk feltételezni, hogy létezik valami, amiről csak analógiák és hasonlatok módján lehetne beszélni.

Végül még egy kis paradoxonra hívnám fel a figyelmet ezzel kapcsolatban: a hívők általában nagyon hamar elkezdik azt mondani, ezt nem tudják istenről vagy a túlvilágról, ezt nem lehet tudni. Aztán oda is, hogy olyan kevés és bizonytalan az emberi tudás, hát annyi mindent nem tudunk, vagy annyi mindenben tévedtünk, annyira kevés dologban lehetünk biztosak. A hívők ezzel kapcsolatban gyakran jönnek azzal, hogy az ateista olyan arrogáns, hogy miközben ennyit nem tudunk, azt mondja, nincs isten.

Erősen metafizikai dolog azt mondani, hogy az emberi tudás általában kevés, vagy bizonytalan, mert ehhez ugye tudni kéne, hogy mennyivel több minden van, illetve, mi a nagy betűs igazság. De hát az illető pont azt mondja, hogy ezt nem tudjuk. Szóval ez egy önellentmondó tézis. No de hunyjunk szemet efölött, tegyük fel, hogy a az ember nagyon keveset tud a világról, és az is bizonytalan, sőt, akár téves. És hát így ugye honnan is tudná az ember kizárni, hogy van isten?

No de hát ebben az esetben az istenhívő legalább ennyire arrogáns, mert hiszen ő meg honnan tudhatná akkor, hogy van?! Ha egyszer az emberi tudás roppant bizonytalan, és kevés, akkor miféle arrogancia a hívőtől arra következtetni ama roppant kevés tudásból, hogy nincs más magyarázat, csak isten lehet a magyarázat?!

Az meg aztán már végképp tenyérbemászóan arrogáns lenne, ha a hívő azt mondaná, a tudósok, azok nem tudnak semmit, de a papok, és a Marcsi néni Hajdúborzasztón, azok aztán tudják a nagy betűs igazságot. Hát ugyan honnan a halálból lennének ők okosabbak, honnan lenne több tudásuk, mint a tudósoknak?! Szerintem ez a feltételezés sértés a tudományra nézve, a tudósoknak ki kellene kérniük maguknak.

Végül, a nagyon kevés és bizonytalan tudás feltételezéséből is csak egy konzekvens konklúziót lehet levonni, ez pedig az, hogy marhára halvány lila fogalmunk nincs istenről, egy dolgot tudunk: jelenlegi tudásunk szerint semmi nyoma. Tehát a helyes konklúzió az, hogy az ember nem hisz benne. Ez meg kérem az agnoszticizmus, avagy a gyenge ateizmus. Mert bizony "kedves" hívő barátocskáim, az ateista nem kell, hogy tagadja istent, így ez az arrogancia elv az "ateizmus" fogalmának nem ismerésén is félrecsúszott.