A teisták egyik jellegzetes érve a vallás mellett az, hogy az istenben és a lélekben való hit mindig is létezett az emberiség történetében, minden civilizációban megjelent valamilyen formában, tehát kell, hogy legyen valami alapja az elképzelésnek. A keresztény tanokat, de a keleti ezoterikus nézeteket, vagyis a csí-energiáról, csakrákról szóló babonákat is hallottam már azzal az érvvel védelmezni, hogy „dehát ezek kétezer éves bölcsességek.” Tehát ami elterjedt, és nagy múltja van, az csak nem lehet olyan nagy sületlenség. Erre az érvre utal Arany János is a Honnan és hová? c. versében:
Ami annyi szívbe oltva
Élt világ kezdete olta;
Mit remélt a hindu párz;
Amért lángolt annyi oltár:
Hogy nem addig tart az élet
Míg alant a testbe’ jársz;
Hanem egykor újra éled,
S költözzék bár fűbe, fába,
Vagy keresztül állaton:
Lesz idő, hogy visszatérhet
Régi nemes alakjába,
Megtisztulva, szabadon (…)
Lesz dicsőbb folytatása:
Ezt én meg nem tagadom.
Tehát ha egy nézet több ezer éve tartja fent magát, ha évezredek óta sikerül követőket toboroznia magának, akkor az biztosan tartalmaz valami igazságmagvat. Ennyi ember csak nem tévedhet, mindenki nem ostoba.
Az érvvel szemben kapásból felhozhatunk két könnyed ellenvetést. Az első az, hogy igenis sok ember is tévedhet, sőt egyidejűleg akár mindenki is tévedhet. Néhány évszázaddal ezelőttig pl. mindenki úgy hitte, a Nap kering a Föld körül, amiben mindenki egyformán messze járt az igazságtól. Tipikus érvelési hiba az argumentum ad populum, vagyis az, amikor valaki a közvélekedésre hivatkozik, azt képzelve, hogy amivel sokan egyetértenek, az igaz. Hasonló érvelési hiba az argumentum ad antiquitatem, vagyis a hagyománnyal, "régiséggel," elfogadottsággal való bizonyítás. Pedig ami hagyományos, nem feltétlenül helyes.
A másik ellenvetés a vallások diverzitásának ténye, amiről Mátyás elég sokat írt már itt a blogon és máshol is. A diverzitás azt jelenti, hogy a vallások ugyan nagy múltúak és elterjedtek, de ugyanolyan sokfélék és ellentmondásosak is. Minden vallás máshogyan képzeli el az istent vagy isteneket, a lelket és a túlvilágot – így nem lehet mindegyiknek egyszerre igaza. A vallások egy része tehát törvényszerűen téved, de mivel nincs semmiféle eszközünk arra, hogy eldöntsük, mely vallások találnak rá az igazságra és melyek fognak mellé, kézenfekvőbb azt feltételezni, hogy mindegyik téved, és a vallás úgy ahogy van, lényegét tekintve téveszme.
Az érv tehát önmagában is eléggé gyengének mondható, de van vele ezeken kívül még egy másik probléma is, mégpedig az, hogy a valláshoz hasonlóan az ateizmusnak is megvan a maga múltja; így tehát az ateisták is érvelhetnek azzal, hogy az ateizmus (vagy esetleg a fizikalizmus) is éppolyan régi jelenség, mint az istenhit.
Titus Lucretius Carus az i. e. első században írta meg A természetről (De rerum natura) c. művét, amelyben az isteni teremtés és a lélek önálló (testtől független) léte ellen érvel, és a természetet az atomok összességeként írja le. A természeti létezők és mozgások kizárólag fizikai folyamatok eredményei, amihez semmi közük nincs az isteneknek. Lucretius tehát egyfajta ókori ateista volt, és jóval Krisztus előtt alkotott – vagyis az ateizmus valójában régebbi (más szóval ’hagyományosabb’, ’ősibb’) világnézet a kereszténységnél. Ha tehát valaki a "hagyományosságot" bizonyító erejű érvnek érzi, akkor azt az ateizmus mellett is érvnek kell elfogadnia. (Titus Lucretius Carus: A természetről. Kossuth Kiadó, Bp., 1997.)
Lucretius a műben a világ működésének számos alapvető kérdését igyekszik megmagyarázni (pl. az érzékelés szerkezete, az élet keletkezése, a fény és a hang természete, az égitestek mozgása stb.); én itt csak azokkal a témákkal foglalkozom, amik ateista szempontból érdekesek, vagyis az istenek és a lélek létének problémájával.
Lucretius azzal kezdi a művét, hogy az értelmet szembeállítja a vallással. A vallás sötét és ijesztő hatalom, amellyel szemben Lucretius elődje és mestere, Epikuros lépett fel a tiszta értelem fegyverével.
Hajdan a vallás terhe alatt rútul leigázva
Fetrengett földünkön az emberi élet,
Közben a menny boltjáról rázta fejét fenyegetve,
S rettenetes képével rémítgette a népet.
Mint a legelső, egy görög ember mert csak a földön
Szembeszegülni e rémmel s annak ellene állni.
(…) És végtére ő lett győztes az ész erejével,
Melynek szárnyán lángfalain túl ment a világnak. (I. 56-67)
Lucretius kereken kimondja, hogy a vallás negatív társadalmi jelenség. Erre példaként Agamemnónt hozza fel, aki a saját lányát áldozta fel az isteneknek a trójai háborúba menet, hogy sikeres legyen a küldetésük.
Oltárhoz vitték, nem azért, hogy az ünnepi eskü
Végezetével víg násznép kísérje el onnan,
Ám hogy büntetlenül, tisztán és épp eladó lány
Korban váljék áldozatául a gyilkos apának,
Csakhogy a hadnak könnyű és sikeres legyen útja. (I. 90-94.)
Ez azért érdekes, mert az áldozat a kereszténységtől sem idegen gondolat. Kierkegaard pl. a Félelem és reszketés c. művében Ábrahámot mint hőst ünnepli, aki a saját fia feláldozásakor túl tud lépni a saját morális gátjain. Az erőszak, áldozat, gyilkosság tehát nem csak az egyik vagy a másik, hanem mindegyik vallás alapvető eleme.
Lucretius fizikalista világképének alapja az atom (szembeszáll a preszókratikus filozófiai hagyománnyal, amely szerint valamilyen elemet tekintettek a világ ősokának.) A világ ’őselemekből’, más szóval ’magvakból’, vagyis atomokból, parányi anyagi részecskékből áll. Az atomok olyan aprók, hogy a mi számunkra láthatatlanok. Ha megfigyeljük az aranygyűrűt vagy a kőutat, láthatjuk, hogy hosszú idő alatt ezek a kemény dolgok is elkopnak, ami csakis úgy képzelhető el, hogy egészen parányi részek válnak le belőlük, ez pedig bizonyítja az atomok létezését. Ami van, az anyagi természetű. Lucretius megállapítja, hogy a szél, a hang és a fény is materiális létező, hiszen ha nem anyagi természetűek lennének, nem tudnának hatást gyakorolni más dolgokra, beleértve az érzékszerveinket is. A szél pl. láthatatlan, de ha nem materiális részecskékből állna, akkor nem lenne képes kiforgatni egész erdőket a földből, vagy felkavarni a folyamok vizét.
Az őselemek szüntelen mozgásban vannak, összetapadva felépítik a dolgokat, aztán szerteszéledve lebontják azokat. A világ tehát az atomok folytonosan újrastrukturálódó halmazainak összessége, ez a mozgás a kizárólagos oka mindennek, és nem az istenek vagy más természetfeletti erők. A sziklákat éppúgy atomok alkotják, mint a vizet vagy a levegőt, a különbség csak annyi, hogy előbbiek szorosabban összetapadnak, míg az utóbbi anyagokban az atomok szellősebben helyezkednek el. Lucretius ez híres hasonlatával érzékelteti: ha láttunk már fénysugarat, amely egy homályos, sötét térbe hatol be, akkor megfigyelhettük a benne táncoló porszemeket, éppen így mozognak az atomok is. Az atomok különböző alakúak (a keserű ízű ételek pl. szögletesebb, az édesek gömbölyűbb részecskékből állnak), de e formáknak nem végtelen a mennyisége. A létező dolgok sokfélesége a véges számú különböző típusú őselemek sajátos arányú szerveződése, ahogy Lucretius saját költeménye is szavakból és mondatokból épül fel, amelyek viszont néhány betű kombinációi. Egyes szövegrészekből arra lehet következtetni, hogy Lucretius nem utasítja el az istenek létezését (pl. III. 1-30), ám arról meg van győződve, hogy ha léteznek, akkor az ő ideális szférájuk teljesen független a mi fizikai világunktól, és arra semmilyen hatással nincs:
Mindezeket helyesen felfogva, az is kiviláglik,
Hogy mindig szabadon s nagygőgű istenuraktól
Menten, a természet végez mindent s maga alkot. (II. 1086-1088.)
Az istenek egyébként már csak azért sem teremthették a világot, illetve azért sem irányíthatják azt, mert a világ túlságosan is tökéletlen, tele van hibával, fogyatékossággal. A föld nagy részét tengerek és vad, élhetetlen vidékek foglalják el, a föld művelésre szorul, a hideg tél és az izzó nyár elveszi az ember idejének felét stb. (V. 185-224.)
Lucretius a mű harmadik könyvében tér rá a lélek és a test problémájának tárgyalására. Kifejti, hogy ez a kettő nagyon szoros kapcsolatban áll egymással: a test változásait a lélek is megérzi, a lélek viszont mozgatja a testet. Lucretius ebből levonja a teljesen logikus következtetést, hogy a lélek is testi jellegű képződmény.
Lucretus itt tehát az ún. szubsztanciadualizmus cáfolatát, az ún. mentális okozás problémáját járja körül a maga módján (a test és lélek témájával foglalkozik a filozófiának az elmefilozófia nevű ága). A szubsztanciadualizmus Déscartes-nál fogalmazódott meg teljesen egyértelműen: a test és a lélek eszerint két teljesen önálló szubsztancia, vagyis két önmagában is teljes, egész, önazonos lényegiség, de a test anyagi, míg a lélek anyagtalan. A mentális okozás ezt az elképzelést úgy cáfolja, hogy rámutat: ha a lélek anyagtalan, akkor nem lehet képes hatni egy anyagi objektumra, vagyis nem lehet kapcsolat a kettő között. A szubsztanciadualizmus tehát nem működik. Lucretius arra a gondolatra jut, hogy a léleknek anyagi természetűnek kell lennie.
Még azt is bizonyítja e tény, hogy a lélek, az elme
Testszerű természettel bír: mozgatja a testet,
Fölkelt álmunkból és váltja cseréli az arcunk,
És az egész embert mintegy mozgatja, cseréli.
(…) És azután azt is látjuk, hogy a lélek a testtel
Együtt érez, s bölcs összhangban működik azzal.
(…) Testi sajátsággal kell hát hogy bírjon a lélek,
Mert sérelmet szenved a test nyílverte sebétől. (III. 161-176.)
Lucretius úgy képzeli el, hogy a lélek is atomokból áll. Mivel az ész jóval fürgébb a testnél, a lélek atomjai rendkívül finomak, mozgékonyak is kicsinyek. Amikor a test elpusztul, a lélek atomjai a lehelettel elhagyják azt, és eloszlanak a légbe. Ez azonban nem jelenti azt, hogy a lélek túléli a test halálát, hiszen ha a lélek atomokból áll, akkor ezekre az atomokra is érvényesnek kell lennie az anyag törvényének, amely szerint ezeknek az elemeknek a szüntelen mozgása mindig új létezőket hoz létre, mindig új dolgok szövetébe épül be. A test és a lélek csak együtt alkot egy élő szubsztanciát, külön-külön mindkettő elpusztul.
Mert gyökerők közös, és nem és nem tépheted úgy el a kettőt,
Hogy vesztét ne okozzad azonnal mindkettőjüknek,
Mint nem vagy képes, mondjuk, kiszakítni a tömjén
Testéből a szagot, hogy a lényege el nem enyésszen.
Igy elménk s lelkünk természete sem vehető ki
Testünkből, hogy azonnal fel nem bomoljon egészen.
(…) Hogy sem a test, sem a lélek képessége a másik
Nélkül semmire nem megy, s nem gyakorolja az érzést.(III. 325-354.)
Lucretius további érveket is felhoz a lélek önálló léte ellen. Először is kifejti, hogy mivel az érzékszerveink testi jellegűek, ezen érzékszervektől megfosztva a lélek önmagában nem lenne képes semmilyen érzékelésre. Testi szem nélkül pl. a lélek nem látna semmit a körülötte lévő világból. A lélek halhatatlansága ellen szól az is, hogy olyan szorosan összefügg a testtel, és teljes mértékben ki van szolgáltatva annak. A testi betegségek pl. a lelket éppúgy megviselhetik, megváltoztathatják, mint a fizikumot. Ha bort fogyasztunk, az a lélekre éppúgy hat, mint a testre. Ha ilyen sérülékeny és befolyásolható a lélek, akkor miért gondoljuk, hogy súlyosabb traumákat (mint pl. a test halála) viszont gond nélkül, épen túlélhet? Arra is akad példa, hogy valaki nem hirtelen hal meg, hanem lassan fogy el az élete, egészsége, ereje. A lélek ilyenkor szintén elfogy apránként. Hogyan létezhetne akkor a test halála után, ha már annak életben elfogyott?
A lélek ráadásul folyamatosan változik az ember élete során. Amikor megszületünk, a lélek is erőtlen, majd együtt fejlődik a testtel, és idős korban a lélek képességei is gyengülnek, akárcsak a testé. Ha pedig a lélek időben alakul, akkor ki van szolgáltatva az időnek, tehát nem lehet örökkévaló (445-449).
Továbbá, ha a lélek örökkévaló lenne, akkor a mi születésünk előtt is kellett volna léteznie a lelkünknek, ebben az esetben viszont rendelkeznünk kellene a születésünket megelőző emlékekkel. Hogy nincsenek ilyen emlékeink, az jelzi, hogy lelkünk sem volt. Ha viszont, cáfolja Lucretius a lehetséges ellenvetést, a születéskor a lélek annyira átalakul, hogy az előző emlékek kihullanak belőle, az lényegében felér egy halállal: az új lélek már nem azonos az előzővel (668-676).
Megfigyelhetjük azt is, hogy minden élőlénynek rá jellemző lelke van: az oroszlánok mindig agresszívek, a szarvasok félénkek stb. Ha a lélek örökkévaló lenne, és testből testbe vándorolna, akkor mindig a saját belső késztetései szerint cselekedne, és nem az éppen aktuális test szerint. Az oroszlánok pl. úgy cselekedhetnének, mint az emberek, hiszen a lélek, ami őket hajtja, előzőleg emberben lakott. Ha viszont azt mondjuk, hogy a lélek minden megtestesüléssel átváltozik, akkor azzal elismerjük, hogy a lélek nem állandó, így viszont a múlandóságnak is ki van szolgáltatva (739-773). Különben is: ha egy lélek teljesen más lesz, mint előzőleg volt, akkor az már egy másik lélek, amely az előző halálával keletkezett.
Mint mondtam, Lucretius úgy képzeli, hogy a lélek finom, apró atomokból áll. Ezeket a finom atomokat szerinte a test tartja egyben, a test határai préselik össze egy önazonos létezővé. A test burkát elhagyva az atomok olyannyira szétszélednek, hogy megszűnik köztük a kapcsolat, és a lélek elpusztul.
Lucretius műve cáfolja tehát azt a gyakran hangoztatott nézetet, hogy a vallásosság mindig is az ember alapvető létmódja volt, és hogy a lélekben való hit elutasítása valamiféle „modern hóbort”. Az ateizmusnak, mint látjuk, komoly múltja van, a maga több mint kétezer éves gyökereivel eredendőbb és régebbi is, mint a kereszténység.