"A három imposztor könyvét" onnan ismerhetjük, hogy Voltaire híressé vált szállóigéje, miszerint: "Ha Isten nem létezne, ki kéne találni" egy olyan vers egyik sora, amelyet a Három imposztor szerzőjének szánt, és a versben azért kritizálja, hogy miért rombolja az istenhitet, erre szüksége van a társadalomnak. Erre a kritikára még vissza fogok térni, de először is arról szeretnék írni, hogy mi ennek a könyvnek a története.
A "három imposztor" témája, és az a gondolat, hogy mind Jézus, mind Mohamed, mind Mózes csalók voltak, azaz egyik vallás sem igaz, régi. Tulajdonítanak ilyen gondolatokat II. Frigyes császárnak, Averroesnek, és még sokan másoknak. Természetesen ezekre nem nagyon van igazolásunk, ha ugyanis ilyen gondolatokat a 18. század előtt valaki ténylegesen hangoztatott volna, akkor máglyán végezte volna, vagy megkövezték, illetve lefejezték volna (attól függően, melyik imposztor híveit találja el).
A könyvnek tehát nem meglepő módon nincs ismert szerzője, de még utólag sem sikerült megállapítani, hogy ki írhatta, és azt sem, hogy pontosan mikor. Bár úgy tűnik, hogy a korábbi eretnekeknek, ha eszébe is jutottak ilyen gondolatok, valószínűleg könyvet nem írtak belőle, és valóban csak a 18. század elején lett ezekből a gondolatokból könyv.
Abban a kiadásban, amelyet én olvastam, van egy bevezető, egy másik írás is, melynek címe: "A semmiben hívés művészete", egy kiskönyv, melynek címe "De tribus impostoribus", és "A három imposztor könyve". Az utóbbi kettő címében majdnem megegyezik, és a három imposztor motívuma is azonos, de tartalmában, szerkezetében mégis különböző. Úgy látszik tehát, hogy a témára ráadásul többen is írtak könyvet.
Tulajdonítják a könyvet Holbach bárónak is, de nyilvánvalóan nem ő írta. Holbach jobb könyveket írt ennél. Ez a könyv mai fejjel nézve nem olyan nagy durranás. Inkább olyan értelemben érdekes, hogy az ilyen éles valláskritika már korábban is megjelent, csak névtelenül. Azt sem gondolom, hogy valamely híres filozófus titkos könyve lett volna, tehát nem gondolom, hogy Hume, Hobbes, Descartes vagy Locke titkos vallomása lett volna, ehhez sem elég színvonalas. Nem is igen jönnek szóba ezek a szerzők.
Azért a tartalomról szólva mégis van miről írnom, és azt sem gondolom, hogy egy teljesen laikus embernek ne volnának figyelemreméltók a könyvben szereplő gondolatok. Először a "De tribus impostorubis" gondolataiból emelek ki párat.
Az 59. oldalon megfogalmazódik az a gondolat, mely szerint a vallásos erkölcs parancs alapú, és büntetés-jutalmazó jellegű. A könyv ehelyett azt ajánlja, hogy az emberek lehetnek erkölcsösek együttérzés alapján, vagy mások megvetésétől félve, illetve saját erkölcsi érzékük, illetve értelmük alapján. Ez a gondolat sok mai hívőhöz sem jutott még el.
A 68. oldaltól a szerző elkezd egy érdekes gondolatmenetet arról, hogy milyen volna egy igazi isten evangéliuma. Itt is látszik, hogy a könyv igazából nem ateista, hanem csak azt gondolja, hogy a három világvallás alapszik hibán. Komolyan és őszintén belegondol abba, hogy mit tenne egy igazi isten, ha evangéliumot akarna íratni, és mi emberek honnan ismernénk azt fel. Felvet sok nehézséget, nevezetesen, hogy nem mindenki ismerheti személyesen a csodák tanúit, de végül is arra jut, hogy lehetnek hiteles beszámolók, és hiteles emberek. Én is azt gondolom, hogy istennek nehéz dolga lenne, ha mondjuk 2000 évvel ezelőtt akarta volna nekem igazolni magát egy könyvben. De az biztos, hogy a Biblia a kétségtelen nehézségek mellett is nagyon siralmas munka lenne egy istentől. A Korán és a Tóra nem kevésbé. Egyébként erről a témáról írtam már, nyilván inkább egészen mást kéne egy istennek csinálnia, nem "birkapásztorokkal" íratni egy könyvet.
A 70. oldalon a szerző kifejti azt az ismert érvet, amit én a vallások divergenciájának neveztem el (a 74. oldalon a szerző is a "divergens" jelzőt használja a vallásokra), miszerint mindegyik szektának megvan a maga hite, ezek nem kompatibilisek egymással, "sem céljaikban, sem alapjaikban", és "vagy mindegyiknek hinni kéne, ami abszurd, vagy egyiknek sem".
Sok más témával is foglalkozik a kritika, de nem mindegyik olyan erős. Van például egy kis probléma Ézsau feleségeivel, de azért az kimagyarázható azzal, hogy több apa több lányát is elvette, és ezek között Boszmáth néven két felesége is volt. (nesze neked monogámia!).
Ennél komolyabb ellentmondás az II. Móz. 33:11: "Az Úr pedig beszéle Mózessel színről színre, a mint szokott ember szólani barátjával." és nem sokkal utána: II. Móz 33:20: "Orczámat azonban, mondá, nem láthatod; mert nem láthat engem ember, élvén." Persze a hívők ezt is kimagyarázzák, de ezt már nem lehet. Ha isten Mózessel színről színre beszélt, mint ember a barátjával, akkor Mózes látta isten arcát. Ha istennek nem volna arca, akkor azt így, egyszerűen kéne megmondani, ha pedig eltakarta az arcát, azt is említeni kellett volna, akkor nem lehet annyiban hagyni, amennyiben a 33:11 hagyja.
A Bibliában mindenesetre még temérdek ellentmondás van, a "De tribus impostoribus" nyilván csak egy párat fogalmazott meg, amelyet abban a korban fedeztek fel, és amelyek akkoriban éppen terítéken voltak. A Bibliát összességében az a töménytelen ellentmondás teszi hiteltelenné, amelyet felesleges is egyenként kimagyarázni próbálni, olyan lesújtóan sok van belőlük.
Egy fontos dolgot említenék még ebből a könyvből. A "De tribus impostoribus" a 66, oldalon említi a természetes vallást. Nem fejti ki nagyon terjedelmesen, de nyilvánvaló, hogy a szerző hitt istenben, egy olyan istenben, akiben szerinte minden értelmes ember saját gondolkodása útján rájöhet. Ez az isten nem a keresztény, nem a zsidó, nem az iszlám isten, hanem, ahogy szakszóval mondjuk, a deista isten, akit a világ teremtőjeként láttak igazoltnak. Akkoriban ugyebár a kozmológia és a biológia nem volt még olyan szinten, mint ma, tehát a deizmus nem volt olyan óriási hiba.
A "Három imposztor" könyvének is Jézus, Mózes és Mohamed vallásának kritikája áll, de szövege és szerkezete teljesen független az előzőtől, csak a cím, és a téma hasonló. A Három imposztor kicsi, rövidebb, számozott fejezetekből áll. Afféle gondolatgyűjtemény. Innen is csak pár érdekességet villantok fel, a fejezetek számozását fogom használni, az akár más kiadásokban is megtalálható.
Az I/VI. fejezetben megint egy kis ellentmondás. Ez azért lényegesebb, mert az ellentmondás többször megismétlődik a Bibliában, és végül is egy nagyon komoly problémát vet fel: ha isten tökéletes, akkor semmit sem bánhat meg, és igazából egyáltalán nem változhatna. Ez nem annyira fontos formában megjelenik az Ótestamentumban, de az igazi nagy ellentmondás az Újszövetség, mint olyan, amely egy totális "pálfordulás":) isten részéről. No de az ellentmondó részek arról, hogy isten megbánja-e a dolgait. Például: I. Sám 15:11, Jer. 18:10, Jóel 2:13. Na most tudom, hogy ez a téma is nyilván tengernyi teológiai vitára adott azóta alkalmat, de hadd zárjam rövidre. Ha isten mindenható, és mindent tudó, akkor mindent lát előre. Ha tökéletes, akkor nem bánhatja meg a döntéseit, hanem csak valami olyasmit mondhat: "hát ugyan tudtam, hogy ez lesz, és meg lehetne kérdezni, hogy mi az én felelősségem ebben, de leszarom, itt a büntetésed". Hangsúlyozom, hogy itt most az erkölcsi kérdéstől eltekintettem, az egy másik kérdés. Itt ennél sokkal egyszerűbb probléma van: egy tökéletes, és mindenható, és mindent tudó isten nem bánhat meg semmit, mert akkor nem tökéletes és mindenható, és mindent tudó.
Na most, ha itt is a szabad akarat védekezést veti be a hívő, ami egyébként képtelenség, akkor még mindig hülyeség megbánásról beszélni. Ez esetben ugyanis isten tökéletességében nyilván csinál egy tervet, amiben vannak statisztikai bizonytalanságok, és akár bejön, akár nem, nincs mit megbánnia. Egy racionális lény egy statisztikai probléma esetében az optimális stratégia szerint dönt, és nem bánja meg a döntését, ha nem jött be, mert az volt az optimális. Akkor sem bánja meg, ha nem jött be, mert tudja, hogy nem tudhatta. Ha nem tudhatta. Ami isten esetében ugye képtelenség, de tegyük fel, hogy mégis nem tudhatta.
A második fejezetben a szerző előad egy korabeli elég részletes és szerteágazó elképzelést arról, hogy miért teremtik az emberek az isteneket a saját képükre II/II. II/I-ben a jelenségek fizikai okainak nem ismeretéről beszél, II/VI-ban arról, hogy isten végső ok és cél, II/VIII-ban arról, hogy mily csalóka az, hogy a világ látszólag tervezett, és a dolgok jók, vagy rosszak, II/XI-ben aról, hogy isten a királyokra hasonlít, és a királyok az istentől származtatták a legalitásukat. A III/VII-ben az animista vallásokról beszél. Aztán II/X-től kezdve Mózesről, amiben sok az olyan, amiről nem tudom, korszerű kritikaként megállná-e a helyét (Horusz és Ozirisz fáraókról van szó a szövegben).
A III/X. fejezetben a Jézus mítosz néhány előtörténetét sorolja fel. Ebből érdekes Romulus története, aki a monda szerint kb. úgy ment a mennyekbe, mint Jézus, a másik egy Zalmoxis nevű isten, aki köré feltámadás és mennyország kultuszt szőttek. Platonról szólt egy legenda, mely szerint nem Ariston volt az apja, hanem Apolló isten nemzette.
A III/XX-ban megtalálhatóak annak a meglátásnak a kezdeményei, miszerint a kereszténységet Pál lényegében eltérítve alkotta át a görögöknek és rómaiaknak is alkalmas vallásnak, és majd világvallásnak, de Jézus, vagy Jézus tanítványai elképzeléseinek ellenére.
A IV/III-as fejezetben a szerző kifejti azt, amit szakszóval azóta deizmusnak nevezzünk, nevezetesen, hogy létezik egy isten, aki nem a kereszténység, nem a zsidóság és nem az iszlám istene, és valójában nem törődik különösen az emberiséggel, csak megteremtette a világot, de nem avatkozik bele. Ez egy olyan hit, ami nem igazolt, különösen modernebb tudásunk alapján egyáltalán nem meglapozott ilyen istenben hinni, de az akkori tudás szerint még jobban védhető volt. Különösen nem bukott meg a gonoszból vett istenérven, amelyen a teista istenek megbuknak.
Az V. fejezetben a szerző a lélekről szóló elképzeléseket mutatja be, majd az V/VII-ben azt, hogy a szerző szerint a lélek a napból jövő valami tűz, amely finomabb a tűznél. Nos, ez csacskaság, még ha abban van is igazság, hogy az emberi agyműködéshez energia kell, és ez végül is a napból jön.
A VI. fejezetben a démonokról mesél a szerző a szó eredetéről, és korábbi elképzelésekről, majd arról a furcsaságról, hogy a Biblia - miközben állítólag egy monoteista vallás szent könyve- tele van démonokkal. Leginkább Sátánnal, akivel kapcsolatban a szerző a gonosz problematikáját élesen megfogalmazza: ha Sátán isten hatalmában van, akkor isten felelős a rosszért. Ha nem, akkor az nem egy monoteista vallás.
Ezzel zárul a "Három imposztor". Mint láthattuk, sok hasonló gondolat szerepel a két könyvben, tehát lehet, hogy volt valami megelőző hagyománya a három imposztoros valláskritikának, amely fejlődött és terebélyesedett, és ez a két kis könyvecske két különböző lejegyzései, olyanok, mint két evangélium.:)
Végül visszatérek Voltaire kritikájára. Nem értem. Mindkét könyvecske a deizmus pártján áll, nem ateisták. Csak a monoteista vallást kritizálják. Tudtommal ez nagyjából megegyezik Voltaire álláspontjával. Voltaire maga is kritizálta a katolikus egyházat, tehát nem tudom, mi a baja, hogy a 3 imposztor is ezt teszi. Talán féltékeny lett.
