A kép megértéséhez kétszer kell tudni angolul, és gondolkodni.:)

Az evolúciionista-kreacionista vita, amint már elmondtam, önálló könyvet érdemel, és számos önálló könyvet írtak is erről már. Nekem nincs ilyen ambícióm, elsősorban azért, mert ez egy olyan kérdés, amely egy igen mély, tudományos szakterület, és én ennek nem vagyok szakértője. Én átlátom, értem az evolúció működésének vázlatos elveit. Sok érdekes dolgot tudok a kérdésről, sok evolucionista érvet vissza is tudok adni, helyt tudok állni egy átlagos kreacionistával szemben egy vitában, de nem én vagyok a legalkalmasabb egy ilyen könyv megírására, és már elérhető sok ilyen könyv, magyar nyelven is.

Az evolúcióról egy mondatban az lenne a véleményem, hogy egy olyan igazolt tudományos elmélet, amelynek igazoltsága a heliocentrikus Naprendszer igazoltságával vetekszik. A kreacionisták pedig nem érvényes tudományos cáfolatokat adnak, még csak nem is valós anomáliákról számolnak be az elmélet kapcsán, hanem olyan intellektuális kihívásokkal nem tudnak megküzdeni, mint amilyen Galilei idejében annak belátása volt, hogy a Föld másik oldalán nem esnek le az emberek, és, hogy a Föld forgását és keringését nem érzékeljük mindennapi szinten. Így az evolúció elfogadását én egy olyan problémának látom, amit az oktatás, az emberek tájékozottságának és intelligenciájának növelése megold. Azokban az országokban, ahol az oktatás jó, a többség el is fogadja az evolúciót.

Mi több, az evolúciót a maga körmönfont módján a Katolikus Egyház is elfogadja. Kénytelenek meghajolni a tudomány meggyőzőereje előtt¹. Ezért sem fontos itt kifejtenem az evolúció-kreacionizmus vita összes kérdésére adott válaszomat. Egy dolgot szeretnék csupán kifejteni, ami egy elég általános meglátás.

A kreacionizmus egyik ősrégi, és ma már egy kicsit megmosolyogtató kérdése az volt, hogy mi volt előbb, a tyúk, vagy a tojás. Már Plutarchos is foglalkozik vele². A Moraliában Firmus úgy érvel, hogy a tojás egyszerűbb, mint a tyúk, ezért az volt előbb. És még mellékel is egy olyan elképzelést, hogy a Természet egyszerűbb dolgokat formálja meg először. Azaz elmondja az evolúció alapötletét, annak mikéntje nélkül. Amire Senacio elmondja, hogy ellenkezőleg, előbb az állatok jelentek meg, utána a tojásaik, és példának felhozza, hogy mindenki megfigyelheti, hogy a hullákban megjelennek bizonyos „sáskák” (nem tudom, hogy ez biológiailag pontos-e, de nem fontos), és tojásokat raknak. Senacio nyilván úgy gondolta, hogy a "sáskák" spontán jelentek meg, azaz ő még a spontán keletkezést el tudta képzelni a rothadó húsban. Ezt ugyebár csak Pasteur cáfolta kísérletileg meg a 19. században. Plutarchis Senacio érvét tarthatta inkább döntőnek. De ma már Pasteur miatt ezt semmiképpen nem fogadhatjuk így el.

Látszólag tehát egy megoldhatatlan paradoxonban akadtunk el, amelyet csak a teremtéssel lehet feloldani. A majdnem paradoxon az, hogy ha feltesszük, hogy a tyúk volt előbb, akkor miből lett az a tyúk, ha nem tojásból? Viszont ha a tojás volt előbb, akkor mi rakta a tojást? Látszólag ez egy logikailag teljesen biztos érvelés, amely csak egy lehetőséget hagy meg: vagy a tyúkot, vagy a tojást isten teremtette. Mindegy is, hogy melyiket.

Mi, ma Firmus érveléséhez állunk közelebb, csak minekünk pontos, és igazolt elméletünk van arról, hogy az evolúció során hogy alakulhat ki egyszerűbb dolgokból összetettebb dolgok (ami nem jelenti, hogy az evolúció iránya szükségszerűen és mindig ilyen). Ahogy végül látni fogjuk, azzal, hogy kis lépésekből alakulnak ki a nagyobb változások, a "melyik volt az első" kérdése értelmét veszti, mert több szempontból sincs első.

Az evolúció darwini alapsémája nagyon egyszerű (az evolúció tényleges folyamata persze sokkal bonyolultabb):

1) Szükség van olyan élőlényekre, amelyek szaporodnak.

2) Szükség van változatosságot előidéző mechanizmusra (pl. mutáció).

3) Szükség van szelekcióra.

Ha ez a három feltétel megvan, akkor belátható, hogy beindul egy olyan folyamat, amely a szelekció szempontjai felé optimalizálva elkezdi megváltoztatni az élőlényeket. Ez a folyamat – ellentétben a kreacionisták vádjával – nem tisztán véletlen, hanem van benne véletlen is (a mutációk), és determináció is (a szelekció nem véletlen). Az ilyen folyamatokat sztochasztikus folyamatoknak nevezzük, és bizonyos feltételek mellett az belátható, hogy egy ilyen folyamat egy valószínűséggel egy lokális optimumba konvergál³.

Ennek az evolúciós sémának a számítástudományban számos alkalmazása létezik, amelyek empirikusan igazolják a séma működését. Ilyen módon ma már a mérnöktudományban terveznek repülőket, autókat, melyeket az olvasó is használhat. Az evolúció sok igazolása közül ez az egyik, egy olyan, amelyiket én magam, a saját szememmel is láttam, és át tudom látni, ellenőrizni tudom magam is.

Visszatérve a tyúk vagy a tojás problémájára, a paradoxon abból fakad, hogy a „tyúkot” mint fajt konstansnak gondolják a kreacionisták. A tojás esetében pedig nyilván szintén azt gondolják, hogy egy fix tyúkfaj tojásairól lehet csak szó. Ugyanez a feltételezés húzódik meg a mögött, amikor azt kérdezik, hogy keletkeznek új fajok. A kreacionisták érvelése szerint a tyúk mindig tyúktojást tojik, a tyúktojásból pedig mindig tyúk kel ki. Olyan nem lehet, hogy egy tyúk egy másik faj, például egy strucc tojását rakja le. Nos, ha a mostani tyúk fajról beszélünk, és a mostani strucc fajról, akkor nem is. De a gallus gallus domesticus, mint faj, bár jelen időben jól meghatározottnak tűnik, az evolúcióban, időben visszamenve változott, és a fajok határai sem fixek.

Az egyik szemléletes módja az, hogy ezt elmondjuk egy színskála. Ld. az Ábra 1-et.

Ábra 1: A színek egy folytonos térképe

Bár vannak olyan fogalmaink a színekre, mint piros, sárga, zöld, és kék, sőt, vörös, narancs, türkiz, és még finomabb elnevezések, de ezek a megnevezések nincsenek pontosan definiálva. Az „A” színre az olvasó azt mondja, világoskék, a „B” színre, hogy zöld, a „C” színre, hogy piros. Ilyenkor ez egyértelműnek tűnik. Ugyanakkor azt el tudjuk képzelni, hogy A színből kis változásokkal B szín jön létre. Nincsenek éles határok. A színek valójában három dimenzióban ábrázolhatóak, de ez a két dimenziós ábra is jó lesz illusztrációnak ahhoz, amit el szeretnék mondani. A színek és az élőlények úgy kapcsolódnak egymáshoz, hogy minden egyes élőlény genetikai összetételénél fogva egy nagyon sok dimenziós térben foglal helyet. A sok dimenziót a genetikai tulajdonságaik jelentik, amelyeket az x és y koordinátákkal szemléltetek. Az evolúció tehát egy ilyen sok millió dimenziós térben működik. Ott kicsit bonyolultabbak a dolgok, de a mondandóm két dimenzióban is ábrázolható.

Ábra 2: A tyúk és a strucc elhelyezése a képletes genetikai térben.

A tyúk és a strucc esetét az Ábra 2 illusztrálja: tyúk és a strucc azért nem tud szaporodni egymással, mert túl távol vannak, azaz genetikailag túl különbözőek. Ezt illusztrálja nemcsak a távolságuk, de a színük különbözősége is, amely ennek megfelel.

Ábra 3: A tyúk és a strucc fajok képletes elhelyezkedése a genetikai térben.

Az Ábra 3 illusztrálja, hogy egy faj a genetikus térben általában egy bizonyos területet foglal el. Még mindig világos a helyzet, és ilyen a helyzet a jelenlegi tyúkokkal és struccokkal: elég távol vannak egymástól, ezért nem képesek keveredni. A tyúkok utódai is valahol a kék tartományban fognak helye foglalni. A struccok egyedei a piros tartományban. Így igaz az, hogy csak úgy hirtelen, egy lépésben egy tyúk valóban nem fog strucc tojást tojni. Nem valószínű. De mi van, ha a kis lépések messzire vezetnek?

Ábra 4: A tyúk és a strucc evolúcióját illusztráló ábra

Az Ábra 4 mutatja, hogy a kis lépések lehetővé teszik azt, hogy a tyúkok és a struccok nem egymásból, hanem egy közös ősből, X-ből alakuljanak ki. Az ábrán az is látszik, hogy az eléggé önkényes, hogy a T1 egyedet „T1” vagy „X4” címkével, és az „S1” egyedet „S1” vagy „X5” címkével látom el. A fajok kategorizálásának, az „X”, „T” és „S” címkéknek csak akkor van értelme, ha az egyedek valóban két, jól elhatárolt csoportot alkotnak, mint az Ábra 3-on. Mivel a jelenben a legtöbb faj ilyen jól elkülönül egymástól, ezért az emberek használták a „faj” fogalmát, és Darwin is a „fajok eredetéről” írta híres könyvét. De a könyv címében a „faj” talán egy olyan rossz fogalom, amely talán akadályozza azt, hogy bizonyos, kevésbé tanult, kevésbé intelligens emberek megértsék és elfogadják az evolúciót. Talán jobb lett volna nem is beszélni fajokról, mert az evolúció során ez a fogalom értelmét veszti. Valójában annak sincs értelme, és azt sem tudjuk pontosan meghatározni, hogy S2 és T2 már külön fajt alkot-e. Így nincs is igazán pontos értelme, hogy mikor, hogyan jönnek létre új fajok. Az Ábra 4 megmutatja, hogy hogyan. De egyben azt is, hogy a kérdés pontatlan. És azt is meg kell jegyezni, hogy egy faj kettéválása csak a fajkeletkezés egyik módja.

Az Ábra 4 arra is rámutat, hogy a „köztes láncszemek” számonkérésében is van butaság. X1,X2,X3,T1, T2, T3, T4, S1, S2, S3 és S4 ugyanúgy köztes láncszem az evolúció nagy folyamatában. Ha az archeológusok nem találják meg T2-őt, akkor ez van. Ha megtalálják, lehet örülni. Azt a kérdést erőltetni, hogy T1 nem tyúk, hanem X, felesleges, mert mi definiálja ezt? Hol húzzuk meg a határt?

Arra is választ kaptunk, hogy a tyúk és a tojás problémájának sincs értelme. Mivel azt se tudjuk pontosan meghatározni, hogy X2 vagy T2 volt az első tyúk (természetesen a sorrendjük egyértelmű, hanem a „tyúk” mivoltuk nem az), úgy azt sem, hogy melyikük tojása volt az első tyúktojás. Nem azért nem tudjuk meg mondani, mert itt valami feloldhatatlan rejtély van, nem azért, mert nem tudunk valamit, nem azért, mert a megoldás, hogy isten teremtette a tyúkokat és tojásokat, hanem azért, mert a fogalmaink a jelen pillanatra vonatkoznak, és az evolúció során felmondják a szolgálatot. X1, X2, X3, T1, T2, T3, T4, S1, S2, S3 és S4 koordinátáit pedig akár pontosan is tudhatnánk, nem a tudomány, nem a matematika mondta fel a szolgálatot, hanem csupán ez a fogalmunk, hogy: „faj”, és „tyúk”, és „tojás”. A „paradoxon” oka csak a fogalmi problémák, és nem az, hogy valóban feloldhatatlan probléma van az evolúcióban.

Az Ábra 5 mutatja a még pontosabb képet. A genetikai tér bizonyos részei olyan génállományt tartalmaznak, amelyek életképtelenek. Őszintén szólva, a tér legnagyobb része ilyen. A kreacionisták egyetlen olyan kérdése, amelynek van értelme az, hogy egyáltalán létezik-e út X1-ből S4-be, illetve T4-be? Ez elvben egy értelmes kérdés. Nehéz megmondani, mivel az X1-T4 s X1-S4 sorozatból – amely egyébként a valóságban sokkal hosszabb – nekünk csak szórványos mintáink vannak. Ezek adnak egy vázlatot egy úthoz, ezért jogos, és empirikusan igazolt azt feltételezni, hogy van út, ezt tekinteni magyarázatnak. Jóval inkább jogos, mint az út mintázatát véletlennek tulajdonítani. A kreacionisták ugyanis mást nem tehetnek, ha azt hiszik, hogy a fajokat isten teremtette, és nem közös ősökből alakultak ki.

 Ábra 5: A tyúk és a strucc evolúciójának egy pontosabb illusztrációja. A fehér területek életképtelen  génállományokat illusztrálnak.

Még egy nagyon fontos ellenvetése lehet az olvasónak, és ha eddig figyelmesen olvasott, és elég okos, akkor most még gondolhatja tévesen azt is, hogy valamiről elfeledkeztem, és hogy ez nagy hiba volt. A fajoknak ugyanis van egy olyan definíciója, amely precíznek tűnik. Ez pedig az, hogy:

Egy faj azon élőlények halmaza, amely képes szaporodni egymással, és életképes utódot létrehozni.

Csakhogy ez egy olyan definíció, amely a látszat ellenére nem egészen egyértelmű. Most tekintsünk el attól, hogy két egyed esetében a legtöbbször csak akkor tudjuk, hogy képesek szaporodni egymással, ha tényleg megtörténik. Ha nem, akkor sokszor igazából nem tudjuk. De ez csak a mi tudásunk hiányossága, elvben ettől még lehetne jó a definíció. Csakhogy nem az.

Az Ábra 3 esetében jól alkalmazható a definíció. A T1, T2, T3 és T4 egyedek, ha megfelelő a nemük, bizonyára tudnak egymással szaporodni, és az S1, S2, S3 és S4 egyedek is egymással. Keresztben a T és S egyedek pedig bizonyára nem. Hogy miért nem? Mert túl nagyok a genetikai különbségek. Emlékezzünk, hogy a koordináták és a színek ezt jelképezik!

A baj az Ábra 4-en van, ahol említettem, hogy az X2 és T1 egyedek címkézése kérdéses. A kreacionista mondhatja is, hogy hogy volt képes X2 megszülni (megtojni) T1-et? Egy X faj egyede hogy szülhetett egy T fajbeli egyedet?! Ugyanakkor azt látjuk az ábrán, hogy X2 és T1 közel van egymáshoz, tehát a dolog lehetséges kell, hogy legyen. Inkább a T és X címkékkel van a gond.

Látszólag az a megoldás, hogy ha X2 és T1 képes szaporodni, vagy pláne, ha az egyik a másik kölyke, akkor legyenek egy faj. Csakhogy ez nem vihető végig az egész ábrán. Akkor most címkézzük át T1-et X4-re? De akkor T2-őt X5-re kell, és T3-at X6-ra, és T4-et X-re. Sőt, akkor az egész ábrát át kell címkézni X-re. Amiből az jönne ki, hogy az egész élővilág egy faj. Ez abszurdum. De még nagyobb abszurdum az, hogy tudjuk, hogy S4 és T4 nem tud egymással szaporodni. Tehát nem is kerülhetnek egy fajba.

A megoldás az, hogy a faj fentebb megadott definíciója nem precíz. A jelen élő egyedek többségénél alkalmazható, mert azok az Ábra 3-hez hasonlóan elkülönülnek egymástól. De ez csak a jelenben van így, és a jelenben sem mindig igaz. (Erről a fejezet végén.)

Következzen még ehhez egy kis matematika. Próbáljuk meg a genetikai távolságot, és a szaporodási kompatibilitást számszerűen illusztrálni. Legyenek ezúttal az egyedek számok. Például 1,2,3,4,5,6,7,8. A példa nagyon egyszerű lesz. Legyen két szám akkor kompatibilis, ha a távolságuk kisebb, mint 3. Próbáljunk meg a számokból fajokat képezni! 1, 2 és 3 egy faj lesznek, legyen ez F1. 4 már nem lesz kompatibilis, ő tehát F2-be tartozik. No de máris itt van az ellentét: 3 és 4 viszont kompatibilis. Így tehát külön fajba került két egyed, miközben kompatibilisek, tehát egy fajba kell tartozniuk. És a feladatra valójában nincs megoldás. Nem lehet konzisztens módon fajokat kialakítani a definíció alapján. Ha 4 és 5 elpusztul, akkor viszont már működik a dolog: F1={1,2,3} és F2={6,7,8}. Ha tehát a fajok között nagy a hézag, akkor a faj fogalma látszólag működik. Na most az evolúció kis lépésekben történik, tehát pont ez a hézag nincs meg az evolúció folyamán.

Aki matematikában járatos, annak leeshet, hogy eléggé triviális dolgokat mondok itt, hiszen arról van szó, hogy a „genetikai kompatibilitás” nem tranzitív reláció. Így lehet az, hogy bár X1 és X2 kompatibilis, X2 és T1 kompatibilis, T1 és T2 kompatibilis, T2 és T3 kompatibilis, T3 és T4 kompatibilis, de X1 és T4 már nem (tekintsünk el attól, hogy ezek az egyedek más időben élnek, és nem találkoznak egymással). Ez ilyen relációkat kvázi-ekvivalencia vagy tolerancia relációknak nevezik. Mindkét név elég kifejező.

Amiről tehát itt szó van az az, hogy a faj fogalmának fenti, biológiai definíciója egy olyan reláció ekvivalencia-osztályaként definiálja a fajokat, amely reláció nem ekvivalencia-reláció. A genetikai kompatibilitás relációja nem definiál osztályokat.

Nem szaknyelven meg arról van szó, hogy a genetikai kompatibilitás nem egyenlőséget jelent, hanem "kb. egyenlőséget". És ez a „kb.” tönkreteszi a definíciót. Persze ettől még a „faj” fogalma, mint nem egészen precíz fogalom használható. A fajok valójában a különböző, létező egyedek kategorüzálására használt fogalmunk. Az egymáshoz valamilyen szinten hasonló, nagyjából egy csoportot alkotó egyedeket nevezzük egy fajnak. A „nagyjából” sok esetben elég egyértelmű, pár esetben nem.

Az elmélkedésem alátámasztására három példát szeretnék még felsorolni afféle esettanulmányként.

Az első az ún. gyűrűfajok⁴ esete, a leglátványosabb ezek közül az ún. Larus sirályok esete. Ezek olyan sirály populációk, amely a tajga övezetben élnek, Izlandtól Skandinávián, Szerbián át Kanadáig. Na most induljunk el Norvégiából! A norvég populáció tud szaporodni a finnel, a finn az orosszal, az orosz a szibériaival, a szibériai a kanadaival, sőt, a kanadai is az izlandival. De az izlandi nem tud a norvéggal. Vagy nem szokott. Itt jön be az is, hogy a tudásunk is hiányos. Ha ezt egy fajnak tekintjük, akkor vannak populációk, amelyek egymással nem tudnak szaporodni. Ha két fajnak, akkor gondban leszünk azzal, hogy Szibériában hol húzzunk határt, hiszen az átmenet ott folytonos. A Larus sirályok térben képezik le azt, amit az evolúcióban időben látunk: kis változások végül nagy különbséget okoznak. A mennyiségi változás átvált minőségibe.

A második eset ehhez hasonló, de nem biológiai. Az ún. nyugat-római nyelvi kontinuumról⁵ van szó. Ez Portugáliától Spanyolországon, Franciaországon át Észak-Itáliáig terjed. Azért nevezik kontinuumnak, mert nincs szakadás a nyelvben. Persze, a hivatalos olasz, francia, spanyol és portugál nyelv különbözik. De azt talán tudja az olvasó, hogy van katalán nyelv is, és ha mindenhol a helyi nyelvet nézzük, akkor állítólag nincs szakadás: minden falu lakója tud beszélni a szomszéd falu lakójával. A határon is. Ez akkor látványos, ha képzeletben végigutazunk mondjuk Valenciától Genováig, és a tengerparti településeket vesszük. Mindenki érti a szomszéd falut, és a valenciai mégsem érti a genovait. A nyelvekkel és dialektusokkal pontosan ugyanaz a helyzet, mint a fajokkal és alfajokkal. A nyelvek térben képezik le azt, amit fajok inkább időben. Ez a példa azért fontos, mert itt van előttünk, el tudjuk képzelni, mindenki akár le is ellenőrizheti. És a kreacionisták azt sem hihetik, hogy a nyelveket isten pont így teremtette. Azt még a kreacionisták is el kell, hogy ismerjék, hogy a nyelvek maguktól alakultak ki, egy a biológiai evolúcióhoz hasonló nyelvi evolúció során. Valójában a történelem során a mai Franciaország területén élő népek beszéltek gallul, frankul, latinul, és még sok más nyelven. Idővel különféle nyelvjárások alakultak ki. Már amikor Franciaország viszonylag egységes királyság volt, akkor is máshogy beszéltek északon és délen, Bretagne-ban, és Bourgone-ban. Aztán a modernizálás folyamán a párizsi dialektus lett hivatalos, és terjedt el mindenhol. De azt, hogy a latinul, gallul, frankul beszélő emberek mikor kezdtek el franciául beszélni, nem lehet megmondani, mert ez nem definiálható pontosan a sok kis átmenet során. Egy alapvetően gallul beszélő "francia" átvett pár szót a latinból. Aztán a frank uralom alatt a frank nyelvből is sokat át kellett vennie. Ez pedig egy germán nyelv. A déliek több latint vettek át, az északiak több frank szót, és kiejtést, és nyelvi struktúrát. Végül az egyik dialektus terjedt el hivatalos nyelvként, miközben még midig léteznek különféle dialektusok Franciaországban. Vagy például a svájci ún. romandok azt, hogy "nyolcvan" (huightante), máshogy mondják, mint a franciák (quatre-vingts). A svájci egyébként a következetesebb.

És bizony ahogy a nyelvek is valamilyen ősnyelvből alakultak ki, úgy a mai élőlények is egy ősfajból.

Az utolsó példa a Coywolf, magyarul prérifarkas-farkas. Nehéz lefordítani, mert a magyar nyelf a coyote nevébe is betette a farkast, mintha az egy farkas volna (coyote=prérifarkas, wolf=farkas). Úgyhogy coywolf néven fogom emlegetni. Tehát ez a coywolf a prérifarkas, a farkas és a kutya keveredésével jött létre, és egy új faj, amely a szemünk láttára jött létre. Ezalatt azt kell érteni, hogy valamikor sok száz éve nem voltak coywolfok. Ezt lehet tudni. A kutyák és a farkasuk tudjuk, hogy képesek keveredni, de nem szoktak. Ugyanez igaz a prérifakrassal és a kutyával is. Ezek a fajok úgy különülnek egymástól, hogy elvben még képesek keveredni, de gyakorlatilag nem szoktak. Ez az előszobája annak, hogy még jobban eltávolodjanak egymástól, és végül teljesen inkompatibilisekké váljanak. De az emberi beavatkozás miatt, az élettér megcsappanása miatt kényszerből mégis elkezdtek egymással is szaporodni ezek a fajok. És az eredmény egy olyan faj, amely keverék, és elég jól alkalmazkodott pont a civilizációs élettérhez. Na most lehet azt mondani, hogy ez nem is faj, ha egyszer hibridizációval alakult ki, de akkor a kutyáról, farkasról és prérikutyáról is azt kellene mondani. Látjuk, hogy a „faj” fogalma tulajdonképpen itt felmondja a szolgálatot. Azt is könnyen el tudjuk képzelni, hogy ha a kutya és a farkas – eltekintve az ilyen kivételes hibridizációktól – nem szaporodik egymással, akkor lassan annyira elkülönülnek egymástól, hogy már ténylegesen képtelenek lesznek erre.

Mindaz, amit ebben a fejezetben leírtam nem az evolúció igazolásának teljes vázlata. Erre nem vállalkoztam, mert ez egy teljes könyvet igényelne, és ilyen könyvből sok van, még magyarul is. Itt csupán egy olyan fontos kiegészítést teszek, amely tisztáz egy elég zavaró problémát, és mellesleg sokat elmond az evolúció működéséről. Mint már említettem, az evolúciót egy jól igazolt elméletnek tartom. Aki ezen fejezet után sem fogadja el, annak szerintem olyan oktatásra van szüksége, amelyet egy polemikus könyv nem tud megadni. Véleményem szerint az evolúció el nem fogadása a mi korunkban csak és kizárólag annak nem értéséből adódik. Ehhez én itt egy fontos pontban tudtam hozzájárulni, de az egész oktatást, ami még szükséges lehet, nem tudom itt pótolni.