Ha a hit bizonyítékait vesszük számba, akkor különféle megfigyelések mellett írásos bizonyítékokat¹ is figyelembe lehet venni. Általánosságban ez teljesen elfogadható, hiszen például a történelemtudomány is nagyon sok esetben íratok alapján állít bizonyos dolgokat. A legtöbb ókori eseményre, mint például az Íliászban leírtakra sokáig csak és kizárólag Homérosz eposza volt a bizonyíték. Olyannyira, hogy nem is voltak biztosak benne a történészek, hogy megtörtént. Aztán Heinrich Schliemann komolyan vette az Íliászt, és felfedezte Tróját. Persze ez nem jelenti, hogy minden szó szerint úgy történt, ahogy az Íliászban Homérosz írta, de legalábbis egy minimális történelmi magon alapul.

A Biblia kapcsán sok tekintetben mondhatunk valami hasonlót. Salamon és Dávid király létezését a történészek is elfogadják. A Biblia egy jelentős részének is van tehát egy valós történelmi magja. Csakhogy erre nagyon sok olyan réteg rakódott, ami nem igaz, azaz „mese”². Az ilyen félig igaz, félig kitalált történeteket mítoszoknak nevezzük. A Biblia tehát mítosz, ezt le kell szögezni.

Hogy miért ez a véleményem, az szintén egy külön könyvet érdemelne. A Bibliakritika egy igen régi valláskritikai tevékenység, tehát ha ebbe belekezdenék, jelentős részt csak másokat ismételgetnék, és nem tudnék hozzátenni semmit. Hogy az állításom ne lógjon a levegőben, felsorolok pár könyvet, amelyeket olvastam, és amelyekben található említésre méltó Bibliakritika.

Idősorrendben talán az első könyv, amely ezt meg merte lépni, „A három imposztor” c., ennek nem ismerjük a szerzőjét, mert vélhetően félte a nevét adni a könyvhöz. Thomas Paine „Az értelem korában” gyakorlatilag a Bibliát veszi végig, és számba veszi a benne előforduló ellentmondásokat. Hasonlóan részletes Bibliakiritkát tartalmaz Feuerbachtól „A kereszténység lényege”, bár végig antropológiai elgondolásokkal keveredik. David Marshall Brooks a „The necessity of atheism” c. könyvében – amely talán a legjobb, és legjobban szervezett általános ateista könyv – egy fejezetet természetesen szentel a Biblia és a Korán kritikájának is. Ez a könyvlista természetesen koránt sem teljes, csupán illusztrációként szolgál, hogy az állításaimnak van alapja, és még csak nem is újak, ezek egy ősrégi téma, talán az egyik legrégebbi valláskritikai téma. Úgy gondolom, nem volna annyira érdekes belemenni itt a részletekbe, miután megadtam pár hivatkozást, amelyek mentén bárki beleáshatja magát a részletekbe. Ebben a fejezetben tehát inkább megpróbálok egy pár nagyon fontos szempontot felvillantani anélkül, hogy a Bibliában előforduló sok ellentmondást és a tudásunknak ellentmondó lehetetlenségek listáját túl hosszúra nyújtanám.

A számtalan részletben ott rejlő ellentmondás sorolása helyett egyetlen nagyobb ívű ellentmondásra szorítkoznék. Azt, hogy a Bibliában leírt teremtéstörténet, legalábbis, ami az élővilág teremtését illeti, csak metaforikusan kell érteni, ma már a Vatikán hivatalosan is elismeri³. Ennek alapja egyrészt a sok-sok belső ellentmondás a történetben, másrészt az ellentmondás a kozmológiai ismereteinkkel és az evolúcióval, amelyek igen erősen igazolt tudományos elméletek. Na most természetesen vannak olyanok, akik az evolúciót utasítják el, és a Genezis történetét szó szerint értik, nekik itt és most nem fogok érveket felhozni, mert a kreacionizmus-vita, mint egy korábbi fejezetben írtam, hosszadalmas, és nagyon jól ismert érvek ismételgetéséből állna. Nem vállalkozok egy ilyen könyv megírására sokadikként.

Akik viszont elismerik azt, hogy a Genezis története csak metaforikusan értendő, azok elismerik, hogy nem igaz, azaz, hogy mese. A meséket természetesen ugyanúgy lehet metaforikusan értelmezni, sőt, ez az az értelmezés amely értékes, és ami által a mesékből meríthet valamit az ember. A Genezis metaforikusan értelmezve végül is az evolúció vázlatos történetét akarja elmondani, de jelentős hibákkal. Ez a mese tehát ma már nem igazán hasznos, mert az evolúció szabatos elméletéhez képest félrevezető. Az evolúció ismeretterjesztő előadásának pedig nem felel meg.

A Vatikán tehát a tudománnyal való szembesülésben vereséget szenvedve engedményekbe kényszerült. Sokan ezzel elintézettnek is vélik a dolgot, és nem veszik észre, hogy a Biblia teljesen elvesztette ezáltal a hitelességét, mint bizonyíték. Miért is?!

Egy olyan bizonyíték, amely egy dokumentum, csak azáltal bizonyíték, hogyha van hitelessége. Az, hogy „ebben és ebben a könyvben ez van írva” csak akkor számít komoly érvnek, ha a könyvet hitelesnek, komolynak tartjuk. Ha egy könyvet nem tekintünk megbízhatónak, vagy komolynak, akkor semmit nem ér bizonyítékként. Szórakoztató persze ettől még lehet, és sok szórakoztató fikciót ismerünk is, amelyeket azonban nem veszünk komolyan elméletként. Nem gondoljuk például azt, hogy Szauron létezik, csak azért, mert „A gyűrűk urában”⁴ ezt írják.

Na most a Bibliát egyébként is olyan személyek írták, akiknek kiléte homályos. Nincs különösebb okunk megbízni bennük. De ha a Genezisben mindjárt egy olyan mesével kezdik, melyet a lehető legkomolyabban adnak elő, és amelyről viszont tudjuk, hogy nem igaz, akkor elvesztették a hitelességüket a szemünkben. Akit ugye hazugságon kaptunk, abban teljesen logikusan, és alappal nem bízunk meg a továbbiakban. Ha tehát ugyanezek az emberek ezután még más történeteket is el akarnak hitetni velünk, amelyek továbbra is csodaszámba mennek, akkor azt már nem fogjuk elhinni nekik. Nyilvánvalóan komolytalan szélhámosoknak tekintjük őket, és alappal. Ez érvényes akkor is, ha az ismeretlen szerzők különféle műveit a Katolikus Egyház válogatta egybe a Bibliába a kanonizálás folyamán. Itt a Katolikus Egyházban, mint kanonizáló szervezetben veszik el a bizalmunk. Akik a Genezis meséjét beválogatták a Bibliába, azoknál joggal gyanakszunk, ha az evangéliumok nem kevésbé hihetetlen történetét is igazságként tálalják elénk. A teremtéstörténet és a feltámadás történetének párhuzamát az Táblázat 1-ben foglaltam össze. Látható, hogy a két történet igazoltság tekintetében hasonlóan gyenge, és hasonlóan hihetetlen.

Táblázat 1: A teremtéstörténet és a feltámadás történetének összehasonlítása hihetőség szempontjából

Ezek után pedig teljesen következetlen az, ha valaki úgy jár el, hogy a bibliai teremtéstörténet szó szerinti értelmezését – nagyon helyesen – elveti, Jézus feltámadásának történetét viszont szó szerint elhiszi. A keresztény vallás további „fejlődése” során szerintem várható az, hogy Jézus feltámadásának történetét is metaforikusan kezdik el értelmezni. Ezzel viszony a keresztény vallás elveszti a definitív hittételeit.

Ádám és Jézus meséje között van azonban egy közvetlenebb kapcsolat is. Jézus küldetésének hivatalos értelmezése szerint neki Ádám eredendő bűne miatt kellett eljönni. A Katolikus Katekizmus szerint:

402 „Ádám bűnébe minden ember bele van foglalva. Szent Pál ezt mondja: "Egy ember engedetlensége által bűnössé váltak sokan" (Róm 5,19), azaz minden ember: "Amint tehát egy ember által lépett a világba a bűn, majd a bűn folyamányaként a halál, és így a halál minden ember osztályrésze lett, mert mindnyájan bűnbe estek (...)" (Róm 5,12). A bűn és a halál egyetemes voltával állítja szembe az Apostol a Krisztusban való üdvösség egyetemességét: "Amint tehát egynek vétke minden emberre kárhozatot hozott, úgy egynek [Krisztusnak] igazsága az élet megigazulását" (Róm 5,18)”.

Továbbá:

614 „Krisztusnak ez az áldozata egyetlen, és az összes áldozatot beteljesíti és felülmúlja. Ez az áldozat elsősorban magának az Atyaistennek az ajándéka: az Atya odaadja a Fiát, hogy megbékéltessen minket Önmagával. „

Ha tehát Ádám meséje valójában nem történt meg, akkor z az értelmezés is kútba esik, ugyanis nem lehet eredendő bűnbeesés, nem lehet eredendő bűn, Jézusnak nem kellett volna eljönnie. És nem lehet azt mondani, hogy Jézus nemcsak Ádám bűnét jött kiengesztelni, hanem mindannyiunkét, mert ez sem igaz. A katekizmus sok-sok paragrafusban vázolja, hogy a saját bűneinkkel mit kell tenni, hogy üdvözülést nyerhessünk, tehát azok nincsenek megváltva. De ami ennél lényegesebb ellentmondás, hogy a katekizmus Jézus-értelmezése nyilvánvalóan értelmetlen, ha Ádám meséje metaforikus.

Arról nem is beszélve, hogy mennyire bohóckodás az, ami a 614. pontban szerepel. Ha feltesszük, hogy az emberiségnek van valamilyen értelemben bűne, és ezt isten meg akarja bocsátani, akkor megbocsáthatja mindenféle bohóckodás nélkül. Kihirdethette volna bármiféle formában. Ehhez nem kell áldozat. Abszurdum az, hogy ha az emberiségnek van bűne, akkor miért Krisztusnak kell szenvednie. Miért nem az emberiségnek?! De még nagyobb abszurdum, hogy isten ezt az egész színjátékot önmaga megbékéltetésére játssza el. Miféle beteges dolog ez?! Egy politeizmusban el tudom képzelni, hogy az egyik, könyörtelen isten áldozatot akar látni a megbékélés fejében, és egy másik, áldozat-típus isten feláldozza magát az ember érdekében. Egy ilyen történet sem igazán egészséges szerintem, de legalább nem egy skizofrén állapot. Az, hogy isten saját maga megbékéltetése érdekében feláldozza saját magát, és saját elhatározásából, ez egy skizofrén őrület. Vagy látens többistenhit.

Érdemes itt egy olyan kérdéssel is foglalkozni, amelyet úgy neveznék, hogy „az elvárt bizonyítékok” kérdése. Ez a kérdés azon a példán keresztül ismert talán leginkább, amely azt mondja, hogy ha Julius Caesar létezését elfogadjuk, akkor Jézus létezését és feltámadását miért nem? A kérdés mögött egy olyan rossz érvelés húzódik meg, miszerint Julius Caesar létezésére is csupán könyvekből, többek között a maga könyvéből tudunk.

Anélkül, hogy belemennék a részletekbe, azt kell, hogy mondjam, hogy:

1) Julius Caesar létezésére van több tárgyi bizonyíték, többek között például ókori pénzérmék, melyek ábrázolják.

2) Julius Caesar létezését több, és kevésbé problémás, és terjedelmesebb történelmi leírás igazolja. Ezek az írásbeli bizonyítékok jóval szerteágazóbbak, mint Jézus említései az evangéliumokon kívül. Jézust csak nagyon kevés szöveg említi, és még azok is kétségesek. Ezek közül Josephus három hivatkozása a legfontosabb. De ebből csak egy beszél Jézusról közvetlenül, mint létező személyről, és pár mondatban utal a keresztre feszítésre. A történészek többsége azt gondolja, hogy Josephus eredetileg valóban beszámolt Jézus történetéről, de arról egy semleges beszámolót adott. Ezt a magot később valamely keresztény írnokok kiszínesítették, kitoldották. Hasonló tehát ez az eset, mint ami az egész Bibliára igaz: vannak igaz részek benne, de sok a hozzátoldott mese.

3) A Josephus hivatkozás értelmezésének megfelelően a legtöbb történész Jézust elfogadja létezőnek, és a keresztre feszítés történetét is, a csodák nélkül. Ez a történelmi Jézus akár nagyon más is lehet az evangéliumi Jézus alakokhoz képest (az evangéliumokban magukban is többféle, egymással ellentmondó ábrázolást találunk).

4) A keresztény hithez azonban nem is elég Jézus létezését igazolni, hanem a csodákat, a feltámadást kellene igazolni, és, hogy isten fia volt.

Na most Julius Caesar történelmi alakjában semmi olyan rendkívüli esemény vagy képesség nincs, ami ellentmondana a tudományos ismereteinknek, vagy akár más történelmi ismereteinknek. Ezért Julius Caesar létezését és élettörténetét akár kevesebb bizonyíték mellett is könnyen elfogadnánk. Hasonlóan, egy olyan Jézus létezését, aki próféta volt, de nem isten fia, nem támadt fel, és nem tett csodákat, könnyebben elfogadjuk. A történészek nagy része ezt hajlandó is elfogadni. Azonban a csodák, és még extraordinálisabb metafizikai állítások elfogadásához nem lenne elég a Biblia, még akkor sem, ha konzisztens, hiteles történetet mesélne el. Ahhoz, hogy elhiggyük, hogy valaki feltámadt, sokkal erősebb bizonyíték kell, ugyanis nagyon sok erős bizonyíték és tudás szól ellene.

Hadd térjek vissza az Íliász történetére ennek elmagyarázásához! Az Íliász szövege is tele van a trójai háború mellett istenekkel, csodálatos, természetfeletti történésekkel. Schliemann ebből a trójai háborúnak adott hitelt, és igazolni is tudta ezt Trója romjainak felfedezésével. Ezek után sem biztos, hogy élt egy Akhilleusz nevű hős, de ezt még könnyebben el tudjuk fogadni, mivel nincs benne semmi extraordinális. Azt viszont Trója felfedezése után sem hisszük el, hogy Akhilleusz a sarkán kívül sebezhetetlen volt, mert a Styx vizébe mártotta az anyja. Ehhez nagyon sok bizonyíték kellene, mert ellentmond nagyon sok tudományosan igazolt tudásunknak. Hasonlóan, ha el is fogadjuk, hogy élt egy Jézus nevű próféta Júdeában az i.sz. I. században, akit keresztre feszítettek, azt nem hisszük el, hogy feltámadt, mert az erről szóló beszámolók ellentmondásosak, de főleg, mert ellent mond sokkal erősebben igazolt tudományos tudásunknak. Ahhoz, hogy a tudományos tudást vessük el, jóval erősebb bizonyíték kellene. Mert azt hangsúlyoznom kell, a tudomány nem dogmatikus. Nem arról van szó, hogy semmi bizonyíték nem elég egy tudományos elmélet megdöntéséhez. De holmi zavaros, régi könyv, az nem elég.

A Bibliáról, különösen az Újtestamentum keletkezéséről sok könyvet olvastam. Megint csak felsorolok egy párat, hogy az olvasó képet kaphasson, hogy a véleményem mögött milyen alapok vannak. Több Vermes Géza könyvet olvastam a témában, aztán meg lehet említeni Robert Graves: „Jézus király” c. regényét⁵, amely ugyan csak egy regény, de egy neves szakembertől. Nem állítom, hogy a regényben szereplő elgondolás igaz, de az Újtestamentumban foglaltaknál reálisabb történet. A Biblia más vallásokból való eredeztetésére a klasszikus mű John G. Jacksontól a „Christianity before Christ” c.⁶, amely talán túlzásokba megy a párhuzamok komolyan vételében, de azt illusztrálja, hogy a Jézus mítosz egyik eleme sem olyan eredeti, hogy ne lehetne megtalálni őket korábbi vallásokban, és minden bizonnyal átvételek. Olvastam még Robertsontól „A kereszténység eredete”⁷, és a legutóbbi, meghatározó könyv Mack Burtontól a „Who wrote the new testament”⁸ című.

Főleg ez utóbbi alapján azt gondolom, hogy azt pontosan senki nem tudja megmondani, hogy a történelmi Jézus létezett-e, és milyen volt. Bár például Vermes Géza is kísérletet tesz a történelmi Jézus rekonstruálására, a sok könyvből összesen, és Mack Burton könyve alapján végül is arra jutottam, hogy ez szinte lehetetlen, mert az evangéliumokban oly sok a rárakódott réteg, és olyan kevés is lehet a történelmi mag, hogy ez rekonstruálhatatlan. Az evangéliumok erre túlságosan vékony és zavaros forrásul szolgálnak. És tudjuk, hogy jelentős részük kitalált, vagy átvett motívum. Sok könyv szól erről, és arról is, hogy mik a Jézus mítosz elődei más vallásokban. Nem nagyon van újdonság Jézus történetében, nagyjából az egész átvétel.

De nem is kell megmondanom, hogy kinek van igaza, és milyen volt Jézus valójában. Nagyon sok történelmi kérdésben nem tudjuk pontosan az igazságot. Például nem tudjuk, ki írta Shakespeare műveit, ugyanis a történelmi Shakespeare műveltsége nyilvánvalóan kevés volt ehhez, valószínűleg valaki másnak szolgált csak fedőnévként. Hogy kinek, a több jelölt közül, azt nem tudjuk, de emiatt még nem kell azt hinnünk, hogy Shakespeare drámái isteni sugallatra íródtak. Hasonlóan, szerintem nem lehet megmondani, hogy a zavaros Jézus alak mögött a történelmi Jézus a lázadó hadvezér, a gyógyító orvos, a próféta, az esszénus, a nazarénus vagy más szektabeli volt, de nem is kell megmondanom ahhoz, hogy ne higgyek abban, hogy isten fia volt. Az előbbi sok hipotézis mind lehetséges, az utóbbi viszont bármelyik előzőhöz képest finoman szólva sokkal valószerűtlenebb.

Összességében a Biblia szerintem egy silány mű. Nem hiteles, és nem tud igazolni semmit. Persze nem silányabb annál, mint amit egy ókori mítoszgyűjteménytől elvárunk, de ezek közül nem emelkedik ki semmiben. Így nem fogadhatjuk el semmiféle olyan állítás igazolására, ami extraordinálisabb annál, minthogy a zsidó nép mitológiagyűjteménye, amely nyomokban valós történelmet is tartalmaz. Akárcsak a Tóra vagy a Korán.

Ha isten felől nézzük a dolgot, és ez visszakapcsolódik isten rejtőzködésének kérdésére, akkor a Biblia méltatlan egy istenhez, és alkalmatlan arra, hogy benne egy isten kinyilatkozza magát. Amennyiben egy isten azt szeretné, hogy az emberek higgyenek benne, könnyedén tudna erős, megbízható igazolást adni magáról. Olyat, amit a tudomány is elfogadna, és következésképpen nagyjából minden értelmes ember a Földön. Arra is világosabb útmutatást adhatna, hogy mik az erkölcsi elvárásai, ha vannak ilyenek. A világos leírás nélkül azok számonkérése ugyanis nem jogos. Egy emberi törvényt sem jogos számon kérni, ha az nincs érthetően, világosan közzé téve, és nem demonstrálja a hatalom, hogy be is tartja azokat. Egy törvény ugyanis csak annyit ér, amennyit be tudnak tartatni belőle, és amennyit ebből az emberek látnak is. Egy betörést tiltó törvény csak akkor ér valamit, ha nagyjából mindenki tud róla, nagyjából mindenkinek világos, ha nagyjából mindenki betartja, mert azon keveseket, akik megszegik, túl nagy eséllyel elkapják. De még az sem elég, ha a rendőrség titokban kapja el a betörőket, erről is hírt kell adni, a népnek látnia is kell a rendőrségi munka eredményességét. Ha nem látják, nem fogják betartani a törvényt, és így nem is jogos számon kérni rajtuk. Racionális ember nem tart be egy törvényt, ha nem demonstrálták azt, hogy érdemes betartania.

A Bibliára visszatérve, azt gondolom, hogy egy világos, konzisztens könyv is lehetne elég erős igazolás isten létezésére. Nagyon egyszerű módon bele lehetett volna írni olyan információkat, amelyek erős igazolásokat adnának. A jelenkort tekintve például a sok csoda kétséges leírása helyett elég lett volna felsorolni néhány olyan matematikai tételt, amelyet később bizonyítanak be és meglepőek, olyan fizikai elméleteket, melyeket később fedeztek fel, és meglepőek. Ilyen például a Gödel-tétel, a Banach-Tarsky paradoxon, Einstein relativitáselmélete, a kvantummehanika és hasonlóak. Nyugodtan lehetett volna azzal a formalizmussal leírni őket, amit most, mi használunk. Az ókor népe ebből ugyan egy kukkot sem értett volna, de mi igen, és látnánk, hogy van isten. Az ókor népeinek megengedem, a feltámadás, és a csodák voltak alkalmasak, de a modern embernek hatékony, szakszerűbb, tényleges igazolásokat kell adni. Vagy, ha isten nem akart volna egy ilyen vegyes könyvet kiadni, akkor lehetne a Bibliának második, modern kiadása. Ám isten, ha feltennénk, hogy létezik, úgy látszik, hogy rejtőzködik, és nem akar igazolást adni magáról. Valójában persze nem az a fontos mindebből, hogy én milyen igazolást tartanék a legjobbnak, mert lehet, hogy volna még frappánsabb, erősebb, világosabb, egyértelműbb, egyszerűbb eljárás is. A fontos az, és ebben sokkal biztosabb vagyok, hogy a Biblia nem jó, nem istenhez méltó, illő megoldás.

Lehet azt mondani, hogy isten szándékosan nem akar igazolást adni magáról, csak akkor mi ez a bohóckodás a Bibliával, vagy a Koránnal, vagy bármely más könyvvel (ki melyikben hisz)?! É ezzel vissza is értünk a divergencia kérdésköréhez. Ha ezek a „szent” könyvek ilyen sokan vannak, ellent mondanak egymásnak, és hasonló színvonalúak, ha egyik sem tűnik ki közülük, akkor ez is igazolja, hogy hamisak. Egy semleges nézőpontból ugyanis a Korán és a Biblia vagy a Bhagavad Gita kb. egy szinten van, hasonló mítoszgyűjtemények.

Akkor mire jó ez, hogy a hívők szerint egy zavaros igazolást ad?! Azt se lehet mondani, hogy azt akarja, hogy az okosabbak találják ki a zavaros jelekből az igazságot, mert mint látni fogjuk, az intelligens emberek inkább ateisták, mint hívők, tehát egyelőre inkább a butábbakat fogta ki magának. Persze csak feltéve, ha létezik, amit nem hiszek.

Tehát az egész feltevés a szent könyvekkel, és isten szándékával nem áll össze. Azt is lehet mondani, hogy isten létezik, de semmi köze a Bibliához, és isten egyáltalán nem tett semmit azért, hogy igazolja magát, mert nincs olyan célja, hogy az emberek higgyenek benne. Csakhogy én racionális emberként akkor nem tehetek mást, minthogy nem hiszek benne, és ezek szerint ez az ő szándékának is megfelel, tehát kár hitet téríteni a nevében.