Ez a post nem fog konkrétan tanácsot adni arról, hogy hogy találd meg az Igazit, a nagy Őt, vagy az élet "igazi" értelmét. Fog arról szólni, hogy milyen párhuzamot vonhatunk a kettő között, és ha így gondolkodunk, milyen tanulságokat vonhatunk le ebből. A post szubjektív lesz, helyenként kifejezetten személyes hangvételű.
Egy történet, egy novella kapcsán fogok írni, amelyet nemrég hallottam, és napok óta fogva tart. Említhetnék sok tucat másik, hasonló történetet, de én ezt választottam, és ez rendben van így. Végül is pont azért, mert... mert majd meglátjátok...
A történet nem bonyolult: egy férfit, Pierre-t fiatal korában elhagy a nagy szerelme, túléli, megházasodik, gyerekei vannak, de továbbra is valahol a környéken éldegél, mint ahogy később kiderül, a nő is. Néha gondol a volt szerelmére, ahogy az már lenni szokott, mert éppen egyedül van, eszébe jut, vagy meglát valamit, ami emlékezteti rá. Érdekes dolog ez. Hiszen arról van szó, hogy akivel valamikor együtt éltünk, és nagyon fontos volt nekünk, annak az alakját, sziluettjét, illatát, mozdulatait, metakommunikációját, arckifejezéseit az agyunk nagyon erősen tárolja el. És aztán ezeket a mintákat óhatatlanul felismerjük mindenféle dolgokban akkor is, amikor nincsenek ott. Az, hogy az agy mintafelismerő rendszere úgy van hangolva, hogy inkább a hamis pozitív (false positrive) eseteket engedi meg, mint a hamis negatívakat (false negativ), evolúciós eredetű hiba az emberi agyban, de ez közhely. Az, hogy ez kifejezetten hangsúlyosan működik a régi szerelmekre, és ezért van az, hogy ennyiszer jelennek meg újra, mint valami kóbor szellemek az életben, szintén természetes, de szubjektíven mégiscsak mennyire fontos dolog.
Visszatérve a történetre. Egy nap cseng a telefon, és Helene szólal meg a vonal másik végén, a fiatalkori szerelme. A férfi meglepődik, kissé agresszíven reagál, kelletlenül válaszolgat, és végül, amikor azt kérdezgeti, hogy Helene miért hívta fel, és különösen miért éppen akkor, akkor Helene elmondja a drámai választ: hogy meg fog halni, és szeretne vele még egyszer találkozni.
A novellát Anna Gavalda írta, a novelláskötetet magyarul kiadták kétszer is, el lehet olvasni magyarul is. Mint mondtam, és ahogy a kritikusai is megállapítják, nem túl komplikált, és nem valami extravagáns novella. Mindennapi, de tragikus, édes-kesernyés történet, nagyon szentimentális, nagyon érzelemdús. Azt gondolom, hogy nem egy valós történet, több részlet is mintha egyezne az írónő életével, aki érdekes módon a férfi szerepéből, egyes szám első személyben írta. Szerintem életrajzi elemekkel gazdagította mind Helene, mind a férfi oldalán. De Gavalda novellája irodalmi alkotás, és az én kis összefoglalóm ebből nem sokat tud visszaadni. Az írónő hatásosan válogatta meg szavait, és egyszerűen de kifejezően fogalmaz.
Engem azért fogott meg különösen ez a novella, mert egy nagyon elvarázsóló hangú nő, egy bizonyos Lolita felolvasásában hallottam egy svájci francia rádióban. Talán ha magyarul olvastam volna, nem is írnék róla. Aztán azért is, mert Franciaországgal eleve nosztalgikus és elfogult vagyok. Továbbá azért, mert nyilván magamat is bele tudom képzelni a Pierre szerepébe, és Helene-nel is empatikus tud lenni bárki negyven fölött, sosem tudhatjuk, mikor derül ki, hogy gyógyíthatatlan betegek vagyunk.
De amiért ezt a történetet felhoztam az az, amit kifejez a szerelemről, és az életről. Adva van egy férfi, akinél nem tudjuk igazán megmondani, a nagy Ő vajon Helene, vagy a felesége?! Úgy tűnik, mintha Helene lett volna "az Igazi", mert írja, hogy soha senki mást nem szeretett, és soha senki más nem szerette. A feleségéről alig beszél. Pierre a gyermekekért van oda. Másrésztazt is írja, hogy nem is igaz, mert szeretett, és szerették, a felesége szereti őt. És hogy a gyermekei többet érnek holmi fiatalkori szerelemnél. A novella az érzelmek ellentmondásairól szó, és a fiatalkori romantikáról is szól, és, hogy ez végül is egész életben nyomot hagy, hiába keményedik meg az ember szíve.
Helene elhagyta Pierre-t, mert nem tudta elképzelni a jövőt a férfival. És ez arra utal, hogy nem ő az Igazi. Helene-ről egyébként nem tudunk meg sokat.Állítólag ő is volt magányos, neki is vannak gyermekei, talán elvált (ezek ha jól emlékszem, életrajzilag stimmelnek Anna Gavaldára). Helene nem tűnik nagyon érdekes személyiségnek, csak a férfi számára az. Ilyen szempontból a Kis Hercegben levő rész, amely a róka megszelídítéséről szól, nagyon is találó. Csak az a naiv cliché ne lenne benne!
Aztán viszont itt van ez a fordulat, amelynél lehetne azt gondolni, talán Helene gondolta meg magát, és talán mindketten egy nagy tévedésben élték le az életüket. De nem egészen erről van szó. Helene nem annyira meggondolta magát, hanem csak elbúcsúzik. Valamiféle számadásról is van szó. Anélkül, hogy az esetleg beismert hibákon már javítani lehetne. Már nem lehet visszacsinálni a dolgokat. Gavalda azt írja, ez egyfajta zarándoklat. Én úgy tippelem a novellával Gavalda egy valós Pierre-től kér bocsánatot, vele számol el. De a zarándoklat nem vallásos, hiszen amikor Lourdes-ról van szó, azon Helene mosolyog egyet. Az a novella sem vallásos, és nem is nagyon képzelhető el annak.
Tehát az első dolog, amit ki akartam hozni ebből, az az, hogy nincs a nagy Ő, ami van, hogy ez emberek döntenek így vagy úgy, vagy elhagyják őket. Valami történik, valakivel elélik az életüket, vagy egyedül élik le. Sokan váltanak egyszer-kétszer. Pedig a legtöbben fiatal korukban még az Igazit, a nagy Őt keresik. Aztán még ha meg is állapodnak valahol, akkor is mindig vissza-visszatérnek a gondolatok, hogy "mi lett volna, ha..." vagy "biztosan jól választottam?" Ténylegesen visszatérni a régi, nagy szerelemhez ritkán szoktak az emberek, mert hát valószínűleg mégsem olyan jó az illető, inkább csak az emlékek édesek, a nosztalgia.
Helene sem hívta fel korábban, a 12 év alatt Piere-t, még amikor magányos volt, akkor sem. Nem gondolta komolyan úgy, hogy vissza kéne csinálni az egészet. És a férfi sem fogadja így Helene hívását. Az egészben az is szívszorongató, hogy Helene-nek meg kell halnia ahhoz, hogy "jogot formálhasson arra", hogy találkozzon a férfival. A találkozás egyébként majdnem meg is hiúsul, ahogy a valóságban sok ilyen telefonhívás balul ütne ki.
Ami az élet értelmét illeti, ott is képesek az emberek ugyanazzal a naiv romantikával azt képzelni, hogy egy Igazi van. Pedig még egy meghatározott embernél sem mondhatjuk, hogy van az Igazi. Foglalkozást, érdeklődést az emberek általában gyakrabban váltanak, mint partnert, gyakrabban él együtt párhuzamosan több nagy céllal az ember. A "poligámia" itt teljesen természetes.
És mégis, az emberek fiatal korban, és később is, továbbra is sokszor ragaszkodnak ehhez a naiv elképzeléshez az Igaziról. És azt gondolom, hasonló okból: mert választani nem tudnak. Nehezen tudják azt mondani, hogy "most ezt választom, és lehet, hogy így élek majd életem végéig", ami azért is nehéz, mert a szakítás, válás nehéz lesz. És nehéz az is, amikor valaki csalódik, kiég egy célját illetően. Vagy elérte, és már nincs tovább, mit tegyen?!
Minden választás egy másik lehetőség elvetése, és az a sok nosztalgikus visszagondolás, amit említettem, amely keserédes, amely fáj és mégis forró, az ezekkel kapcsolatos. Érdekes kérdés, hogy vajon miért ilyen az ember, miért olyan édesek a gyerekkori emlékek?! Mi a nosztalgia és szentimentalizmus szerepe a homo sapiens életében? Mi az evolúciós és neurobiológiai magyarázat?! Nem tudom pontosan, de érdekelne.
Választani azért is nehéz, mert amikor az ember kicsit felülemelkedik, akkor semmi sem tűnik fontosnak. Minden dolog, ami számunkra fontos, érzelmi alapon az, és amint felülemelkedünk ezeken az érzelmeken, az egész eltűnik. Fontos-e a fiatalkori szerelem?! Fontos volt-e a házasság, a három gyerek?! Ha úgy vesszük igen, ha úgy vesszük nem. És ez teljesen össze tudja zavarni az embereket. Egyszerre tud ott lenni az, hogy bizonyos dolgok nagyon is fontosak. Nagyon is halálosan fontos lenne még egyszer találkozni a nagy szerelemmel, és nagyon is teljesen mindegy, mert mit ér vele az ember. A múltat nem lehet megismételni. Egyszerre lehet érezni mindkettő érzelmet, ugyanabban az állapotban. És ez zavaró. Ez ilyen sűrűn szinte elviselhetetlen. Ilyenek ezek az érzelmek.
És pont ezért, mert összezavarodnak, és nem tudnak választani, ezért keresik az emberek az Igazit. Pótcselekvésként is, a választás helyett. A választás felelősségétől akarnak megszabadulni, mert ha volna Igazi, akkor nem kellene választani. És a választás problémáját inkább a reménytelen keresés problémájára terelik az emberek. Ahelyett, hogy megoldanának egy választási feladatot, egy megoldhatatlan feladatot tűznek maguk elé. Mivel az Igazit megtalálni nem lehet, így sosem jutnak el ahhoz a gyötrő kérdéshez, hogy jól választottak-e, és ahhoz, hogy "akkor most megérte?!"
Azért írok erről, mert én is nagyon nehezen tudok választani. Lehet, hogy életemben sok jó dolgot kihagytam, mert nem tudtam választani. És ahogy utaltam rá, Pierre szerepéből is van olyan, amit magamra tudok vonatkoztatni. Azért is fogott meg a novella. Én is kerestem az igazit, velem is szakítottak, én is szakítottam. Nekem is problémát okoz az, hogy minek van értelme. Én is érzem úgy, hogy semmi nem fontos, és nem csak abban az abszolút értelemben, hanem tényleg nem tudom rávenni magam, hogy bármit is fontosnak érezzek. Sokszor semminek nem látom értelmét. Ezeken a válságokon az ember túlesik, nem tudok jobb megoldást, és aztán valamikor valamiért megint lelkesedik az ember. Hát annak kell örülni, amikor éppen tud. Ez lenne az az "élet élése" talán, amikről a közhelyek szólnak. Csak nincs ebben semmi nagy bölcsesség vagy misztikum. Ha úgy vesszük, akkor sincs semmi nagy dolog, ha valaki jól átélte az egész életét, de nagyon. És akkor mi van?! És egyébként hogy lehet nem átélni az életet?!
Másrészt ott vannak a szép emlékek, mégiscsak mi mindent csináltam, mi minden jó volt. Csak nem rontottam el mindent. Van mire emlékezni, akár büszkének is lenni. Jobb, mintha semmit nem csináltam volna, vagy ha mindig csak elmélkedtem volna. És jobb, mintha depressziósan éltem volna mindez idáig. És még sok mindent lehet csinálni a jövőben is. Még előttem van egy fél élet, ha nem jön közbe semmi tragédia. Nekem még nem kell felhívnom a nagy szerelmemet.
Amiről még szólni szerettem volna, az még az ateizmussal, és az élet értelmével kapcsolatos. A novella úgy drámai, ha ateisták vagyunk. Egy hívő számára Helene halála nem a végső vég. Nem tudják megmondani, nem mondják meg, mit hisznek, pontosan mi van utána, de valami van utána a hitük szerint. Egy hívőnek nem az a végső elszámolás, ami ebben a novellában le van írva. Őneki nem ez az utolsó zarándoklat. Legalábbis ebben a hitben ringatja magát. Ahogy fent írtam, ha nincs a végső vég, talán Helene-nek nem is volna joga felhívni a férfit, de biztos nem volna olyan drámai a történet.
Ateistaként azonban a történet drámai, de zavarba ejtő is, és abszurd. Pont olyan értelemben abszurd, ahogy Camus gondolkodott erről az egész kérdésről. Mert végül is mi értelme van Helene-nek még egyszer látni a férfit?! Egy pár órára találkoznak, aztán elválnak, el is kell válniuk, meg abszurd is volna nem elválniuk. De elválniuk is abszurd. Azt a kis darab múltat az életükből a rövid találkozással be tudják keretezni, és el tudják rakni. De a nosztalgikus emlékek értékét nagyban lerombolná, ha nem válnának el, mert bekeretezetlen maradna a mű. Legalábbis szerintem sokan így éreznek erről, és én sem érzek mást. És akárhogy is gondoljuk ezt így külső nézőpontból, és nyilván Helene és Pierre is így gondolkodik erről a találkozás előtt és után is, de azt, amikor ott ülnek Sully-ben azon a lépcsőn, előttük a lehangoló szökőkút, a novella szerint egész Sully lehangoló, de mégis, ha elképzelem, hogy ott órákig beszélgetnek egymással, elmesélik egymásnak a történetüket, egymást nézik, és nyilván visszaemlékeznek, és cinkosan, megértően beszélnek mindenről, akkor ezt a pillanatot akárhogy is, de az élet legszebb és boldog pillanatainak egyikeként tudom elképzelni.
Mi ateisták is valahogy úgy gondolkodunk, mintha mégis volna valami szimbolikus "örökkévalóság". Hiszen Helene elviszi magával a férfi illatát a halálba. Külön megkéri, hogy megszagolhassa. És ennek semmi, de semmi értelme, ha egyszer meghal. És mégis úgy teszünk, mintha lenne. Nagyon sokan, nagyon sokszor tesznek úgy, mintha az élet utolsó pillanatainak lenne valami különleges jelentősége. Akkor szoktuk összefoglalni az életünket, akkor szoktuk értékelni utoljára. Rendben, ez az utolsó "pillanat", de miért olyan fontos ez?! Miért olyan, mintha Helene az örökkévalóságba vinné el Pierre illatát, amikor valójában már esetleg csak pár napig emlékszik rá?! Miért fontosabb ez, mint az előtte lévő évek?! Helen és Pierre is százszor meggondolta már a szakítást, és az életüket. Miért fontos még egyszer számot adni?! Mert egymásnak adnak számot?! A történetben nem egészen ezen van a hangsúly. De lehet. Lehet, hogy az a fontos, hogy egymásnak adnak számot.
Vagy általában miért tartják fontosnak azt az emberek, hogy egy híres ember utoljára mit mondott, mit gondolt?! Miért jegyzik ezt fel?! Miért fontos, hogy utoljára megbocsátott, vagy nem?! Ha valaki haragszik valaki másra, miért olyan nagy dolog, ha végül megbocsát?! A megbocsátás gyümölcsét már nem élvezheti ki az, akinek megbocsátott. Ha Pierre megbocsátott Helene-nek, akkor Helene már csak rövid ideig élhet ennek tudatában, és többé már nem találkoznak.
Mi, ateisták is úgy teszünk, mintha lenne valami nagy elszámolás, valami örökkévalóság. Mi nem hisszük azt, hogy van élet a halál után, de úgy gondolkodunk, mintha a halállal megállna minden, és az az örökkévalóság lenne. Mintha a halál pillanata örökké tartana.
