Descartes koponyájának másolata. Az eredeti Párizsban van egy múzeumban
Voltaire: "Ha nem létezne Isten, akkor ki kéne találni", Épître à l'Auteur du Livre des Trois Imposteurs, 1770.
Descartes: Ha nem létezne isten, akkor nem tudnánk kitalálni (nem idézet, Meditációk, III. Meditáció), 1641.
Azt gondolom, nem sok magyar ember mondhatja el magáról, hogy járt Descartes-ban, a kisvárosban, ahol a filozófus született, és amelyről nem kapta a nevét, hanem fordítva: a falu kapta a híres emberről a nevét. Korábban Le Haye en Touraine-nek nevezték, és Tours környékén, de a francia vidék közepén van. Minek is menne oda valaki?!
Egy kicsivel többen járhattak ott, ahol Descartes el van temetve, a Saint Germain des Pres templomban, de vajon felfigyelnek-e arra, hogy ott nyugszik a filozófus teste? A koponyája ugyanis az egyik múzeumban landolt. Az a koponya, amelyben lakozott az az elme, amely Descartes filozófiájának sokkal inkább központi eleme volt, mint bármely elme bármely filozófus filozófiájának. Descartes - mondhatni - megszállottja volt saját elméjének.
Descartes-ról az ember sokat hall, ha kicsit műveltebb a filozófiában, és én is képben voltam a filozófiájáról egy nagyon vázlatos szinten. Valamikor a nyáron hallgattam meg az Értekezéseket a librivox jóvoltából. Egyébként a svájci Flüela-pass hágón éjszakázva, több, mint 2000 méteren. Az Értekezésben szerepel az ismert Cogito érv, és Descartes analitikus módszerének leírása.
Az Értekezésekben szereplő Cogitóról és istenbizonyításról lesz szó lentebb, mert a Meditációkban is benne van, az analitikus módszerről meg annyit, hogy ez végül is a redukciós visszavezetés megalapozó gondolata volt, szokták mondani a tudományos gondolkodás alapjának is. Kicsit túl van értékelve, mert Descartes annyira kiforrottan nem adta ezt elő, és ha a redukciós magyarázatok elvét tálaltuk volna elé, lehet, hogy kicsit visszahőkölt volna, mert a dualizmussal meg ellenkezik az, ha minden redukálható az anyagra.
A szülőház a kert felől nézve
Aztán valamikor ősszel hallgattam meg a Meditációkat, emlékszem, egy jelentős részét Lindauban sétálgatva éjjel, mert nem tudtam aludni. Ez a könyv most éppen valamennyivel érdekesebb volt számomra, így erről fogok többet írni.
A könyv egy nagyon megalázkodó ajánlással kezdődik a Sorbonne teológusainak. Már az is meglepő, hogy Descartes a könyvét úgy ajánlja, hogy hát ebben iszonyatosan frankó istenbizonyítások vannak. Ennél azért azt gondolná az ember, hogy kevésbé elkötelezett. De ezen túl is teljesen a porban csúszik a teológusok előtt. Ez pedig arra világít rá, hogy hát már akkor is azon múlt a filozófus sikere, hogy milyen tanszéke van, és más, tanszék élén ülő, befolyásos embereknek mennyire nyal be. Ez legalábbis úgy látszik, kikerülhetetlen feltétel volt, ha nem is elégséges.
Az köztudott, hogy Descartes a filozófiai racionalizmus legjelesebb képviselője, és én ezt persze tudtam, csak előtte nem kötöttem össze az istenbizonyításával. Korábban úgy vettem, hogy Descartes-nak van ez a módszere, ezt akarja bemutatni, és hát a rend kedvéért, a Sorbonne teológusainak, meg az inkvizíció elleni biztosítékképpen írt isten bizonyításáról is. És hát véletlenül éppen Anzelm ontológiai istenérvért képviselte, illetve azt vitte tovább. Ez teljesen esetleges választásnak tűnt, mármint, hogy miért ezt az istenérvet húzza elő, mert például Aquinói Tamás ezt az érvet pont elutasította. Szó sincs arról tehát, hogy ezt mondjuk Kantig mindenki bevette, és Kant után már elavulttá lett. Előtte is kérdéses érv volt.
Szó van viszont arról, hogy ez az érv teljesen illeszkedik Descartes filozófiai racionalizmusához. Csak ez nem tudatosult bennem. A filozófiai racionalizmus ugyanis azt vallja, hogy a világról az ismereteinket, az igazi tudást csakis elmélkedéssel szerezhetjük. Az empíria ugyan nem elvetendő dolog, de oly mértékben megbízhatatlan, hogy igazi tudás nem alapulhat rá. Ezért foglalkozik Descartes olyan sokat a szkeptikus érvekkel a tapasztalatok megbízhatatlanságáról, és ezért dolgozza ki a módszerét, amely tényleg olyan kísérletnek tűnik, amely elsősorban racionális meggondolásokból, logikából akarja a biztos tudást levezetni.
Ebben a filozófiai racionalista keretben nem tűnik hülyeségnek az ontológiai istenérv, és nagyon is illik a projecthez, amelyet Descartes kitűzött maga elé. Csakhogy ez a keret alapjában, totálisan el van rontva. A baj ugyanis persze magával a filozófiai racionalizmussal van. A baj az az elképzelés, hogy lehet a valóságról ismereteket szerezni tisztán spekulatív úton, a fotelben ülve, a tűzhely előtt pipázgatva, és tapasztalatokat nem gyűjtve. Meditálva, belül merengve, csak a koncepcióinkból kiindulva és a logika által.
A filozófiai racionalizmus ellentéte már abban a korban az empirizmus volt, amelyet Locke dolgozott ki, Hume markánsan képviselt, és még John Stuart Millig is tartott. Sőt, modern korunkban még Quine is tekinthető empíristának olyan értelemben, hogy minden tudást empirikus tudásnak tartott.
A két véglet között az igazságot a 19. század vége felé már kezdték sejteni, a 20. század elején aztán a logikai empirizmus nem is azt mondanám, hogy megoldotta ezt a problémát, hanem addigra már egyértelművé vált, hogy tudáshoz természetesen a logikára és empíriára is szükség van. A logikai empirizmus neve nem véletlenül jelzi ezt a szintézist. Ezen kívül az a priori tudásra lehet azt mondani, hogy ahhoz nem kell empíria, ugyanakkor a logikai empirizmus kizárta a szintetikus a priori létezését, és ezzel tisztázta, hogy a valóságról empíria nélkül nem lehe tudást szerezni. Az említett Quine ezzel nem egészen értett egyet, de nem a racionalizmus, hanem az empirizmus felé hajlott: azaz szerinte nincs is empíriától független tudás, még az analitikusnak mondott matematikai ismeretek is empirikus alapúak. Mivel Quine a racionalistákhoz képest a másik oldalon van, itt vele nem foglalkozok részletesebben, térjünk vissza Descartes-ra!
Descartes nagyon gyanakvó az empirikus tudással. Megkülönbözteti a ma analitikus a priorinak mondott ismereteket, mint például a geometriai tudást a ma szintetikus a posteriorinak mondott empirikus ismeretektől. Az analitikus a priori ismeretekben bízik, mert nem empirikusak, hanem az ész maga be tudja látni őket. Az "analitikus" és "a priori" szakszavakat persze Descartes még nem használja, ezek mostani szakszavak, amelyeket a precízség kedvéért használok. Descartes tévedése az empirikus tudással kapcsolatban nem az, hogy tudja, hogy tévedhet, hanem az, hogy emiatt elutasítja őket, mert azt hiszi, van jobb: az analitikus a priori tudás. Azt nem érti meg, hogy az analitikus tudás viszont nem a valóságról szól. Descartes korában ez még jobban megbocsátható volt, mint aki még ma is ezt hiszi, hiszen Descartes korában a geometria még csak euklideszi volt, biztosnak, megdönthetetlennek, abszolútnak hitte, és emiatt valóságnak is hihette. Azóta tudjuk, hogy az euklideszi geometria nem az egyetlen létező, és, hogy az bizony empirikus kérdés, és empíria nélkül nem is dönthető el, hogy a fizikai tér euklideszi, bolyai, elliptikus vagy Riemann geometriájú. Így maga az analitikus geometria empíria nélkül nem elég a valóság leírására, önmagában nem a valóságról szól, hanem lehetőségekről.
Descartes racionalizmusára jellemző, hogy azt a "tényt", hogy valami világosan elképzelhető, fetisizálja. Az a gond, hogy a világos elképzelés nem valami objektív dolog, az ember sokszor csalatkozik abban, hogy mennyire is volt világos az, amit világosnak hitt. És itt most nem azt mondom, hogy igaz volt-e, hanem sokszor kiderül, hogy amiről azt hisszük, világosan elképzeltük, nem is olyan egyértelmű. Például világosan látjuk magunk előtt egy rejtvény megfejtését, és aztán kiderül, hogy egy fenét láttuk magunk előtt világosan, sok részlet homályos volt abban az elképzelésben.
Aztán arról nem beszélve, hogy a világosan elképzelt dolgok sokszor nem igazak. Világosan emlékszünk valamire, és kiderül, torz emlék. Abszolút világosan azt hisszük, hogy a Föld lapos, sőt nem is lehet más, és kiderül, gömbölyű.
Ez utóbbi példa egy kicsit tovább is visz, Descartes az elképzelhetőséget is fetisizálja. Pedig valójában sok dolgot el tudunk képzelni, aztán hamisnak sőt, lehetetlennek tűnik. A sci-fi írók pedig megmutatták, hogy mennyi mindent lehet elképzelni, ami nem igaz. Dick regényeihez képest isten tényleg unalmas kis fantázia.
A másik oldalon pedig több dolgok vannak a földön és égen, Horatio, mintsem bölcselmetek álmodni képes. No persze ezzel nem azt mondom, hogy higgyünk csak úgy egy csomó dologban, ami nem logikus, hanem azt, hogy például a kvantummechanika törvényei nem olyanok, amelyek megfelelnek hétköznapi elképzeléseinknek. Ettől még logikusak, és érvényesek. És attól, hogy nehéz elképzelni az elektront ebben a kvantummechanikai viselkedésében, attól még létezik.
Descartes ontológiai istenérve egészen konkrétan épül erre az elképzelhetőségre. Azt mondja, istent nem tudnánk elképzelni, nem lehetne róla elképzelésünk anélkül, hogy létezne (III. Meditáció 22.). Ha nem létezne, akkor bár Voltaire később azt mondta, ki kéne találni, de Descartes azt mondja, nem lehet kitalálni. Ez az érv, meg akárhogy forgatom, akárhonnan is nézem, sehol nem logikus, sehol nincs neki alapja, legfeljebb Descartes nagyon így érzi. Ez, mint érv nem erősebb annál, mint hogy "nem tudom elképzelni istent, tehát nincs". Ami ugye más, mint az, hogy "ez az istenfogalom ellentmondásos", mert az ellentmondás az erős érv, a "nem tudom elképzelni" alatt viszont most azt értem, hogy csupán olyan egzotikus valami, amiről nincs elképzelésem, ami túlmutat a fantáziámon. Az, hogy az ember fantáziája éppenséggel meddig terjed ki, esetleges, és egyáltalán nem érv sem isten mellett, sem ellene.
A "ha nagyon erősen, tisztán igaznak látom, akkor az létezik", nem különböztethető meg a "nagyon hiszem, akkor igaz" dogmatikájától.
Ma már sokan gondolják azt, hogy bizony az emberek találták ki istent, és elméletek, egész könyvek szólnak arról, hogy ez hogy történt, hogy fordulhatott elő, hogy alakult így. Mert persze nem úgy alakult, hogy egy bizonyos valakinek egyik nap eszébe jutott, és kitalálta egy istent. De erről majd írok a megfelelő időben könyvismertetést.
A meditációkban is szerepel a Cogito érve (II. és III. Meditáció), amely az Értekezésekben is szerepel, és Descartes leghíresebb gondolata. De az ateizmus szempontjából csak áttételesen lenne fontos, és mivel az áttéteket megkritizáltam, a Cogitót békén hagyom. Csak egy kis fricska: vannak olyan gyógyszerek, amelyek nem csak a gondolkodást, de az öntudatot is tompítják, ha Descartes ilyet vett volna be, nem érvelhetett volna azzal, hogy a maga létezése és öntudata mindig világosan maga előtt van. Ez tehát a Cogito empirikus cáfolata.
Egy másik kis utalás, hogy írtam Jáki Szaniszló könyvéről, és a Meditációkat hallgatva jöttem rá, hogy Jáki innen vette az osztható test és oszthatatlan lélek érvét. Jáki egy kukkot nem szól arról, hogy innen veszi a gondolatot. Vagy már rég elfelejtette, vagy nem közvetlenül olvasta Descartes-tot. Az "érv" persze marhaság. Ott leírtam, miért.
A meditációk végén Descartes egész jól írja le a fájdalom és más dolgok érzékelését, ahogy az inger a lábtól az agyig terjed. Ez mutatja, hogy ha értelmes dolgokkal értelmes keretek között foglalkozott, akkor jót is tudott produkálni. Konkrét tudományos kérdésekben Descartes adott hozzá a tudományhoz pár zseniális elemet.
Még azt az elvet is felismeri, hogy amit érzékelek az attól függ, hogy az agyba hova fut be az inger, és nem attól, hogy honnan jött. Megemlíti a fantom fájdalom jelenségét. Nem tudom, hogy a kora orvosi felismeréseihez képest ez a leírás mennyire úttörő, vagy mennyire csupán beszámoló a legújabb orvosi felfedezésekről, amelyeket más ismert fel. Mindenesetre a meditációktól függetlenül, és azokból kilépve itt egy ma is nagyjából helyes tudományos leírást olvashatunk Descartes-tól. Ez a leírás nem a racionalizmus, hanem az empirikus tudomány vívmánya. A leírás, különösen a fantomfájdalom jelensége pedig inkább szembe megy az agy-elme dualizmussal.
