Ateista Klub

Édesanyám, Brendel Lothárné, Hajózcki Márta Judit, 2024 augusztusán egy kiránduláson. Nem egészen fél évvel halála előtt. Anyukámmal még egy hónappal a halála előtt is kirándultunk Nagyvázsonyban és Tapolcán.

Édesanyám 2024 karácsonya előtt halt meg. Ez a post nem egy halotti beszéd lesz, és nem fogom elmondani az életrajzát, még hozzávetőlegesen sem. Nem mintha nem érdemelné meg, csak ez a blog egy ateista blog, és szerintem nem volna helyénvaló, ha túlmennék a tárgyán. Megpróbálok a témánál maradva olyan gondolatokat leírni, amelyek ateizmushoz tartoznak, és ezzel azért tisztességesen, részben mégis megemlékezni édesanyámról.

Anyukám nem volt aktivista értelemben "erős" ateista. Hogy erős ateista volt-e az "erős" és "gyenge", vagy "pozitív" és "negatív ateista" teoretikus megkülönböztetésében, azt nem tudom pontosan. Erről ilyen részletesen nem beszéltünk. Anyukám nem volt olyan filozófus alkat, mint én. Általában nem értekezett, nem foglalt állást olyan elméleti körültekintéssel, mint én. Eszébe se jutott volna, hogy erről a témáról önmagától pontosan nyilatkozzon. Még az is lehet, hogy ha megkérdeztem volna, nem tudta volna pontosan megfogalmazni, hogy mi az álláspontja.

Annyit tudok, hogy soha nem járt templomba olyan módon, mint aki imádkozni, gyónni megy, vagy misére. Járt templomokban turistaként (én például még turistaként is kerülöm a templomokat), illetve tudok arról, hogy épp az utolsó évben valaki kedvéért elment még egy misére is. De ezen kívül nem járt templomba, és otthon sem imádkozott. Nem voltak továbbá vallásos képek vagy szimbólumok a lakásban. Hogy pontos legyek, talán egy valamilyen emlékhelyről származó művészeti alkotás volt.

Nem akarnék olyat erőltetni, hogy anyukám hős lett volna. Egy olyan emberhez képest, aki valami célért, valakinek a megmentéséért feláldozza az életét, nem volt hős. Tisztességes életet élt, a társadalom hasznára vált. Nem élősködött. A családunk sosem élt segélyeken, pályázatokon, támogatásokon, mások pénzén. De egy kis mértékben lehet azt mondani, hogy minden ember, aki úgy hal meg, hogy kitart amellett, hogy nem hisz istenben, és nem kezd el hinni benne, csak azért, mert fájdalmai vannak, bajai vannak, közeleg a halál, az mind hős egy kicsit. És vannak ilyen emberek, sőt, zuhanó repülőgépen is vannak ateisták. Anyukám szerintem ilyen volt, bár, ahogy ebből a postból ki fog derülni, nem tudom teljesen biztosan.

Anyukám olvasta az ateizmusról szóló könyvemet. A blogomat szerintem nem olvasta. De lehet, hogy mégis. A könyvet még ki is javította, amit eltettem, de azóta sem eszközöltem a javításokat. Bocsánatot kérek ezért az olvasótól és anyukámtól is. Talán kellene szánnom erre majd egyszer időt... Amikor elolvasta a könyvem, nem mondott róla semmit, se egyetértőleg, sem kritikusan. Otthon én sem nagyon beszéltem ateizmusról, de ha mégis feljött valami téma, mondjuk egy hír okán, a tévében, akkor amit mondtam, azzal nem vitatkozott.

Szerette megnézni a déli és esti híradókat is. Akár még a jelenleg Fideszes kormánypárti csatornák híradóját is. Miközben ő nem volt Fideszes kormánypárti. A hírek kapcsán egyébként inkább politikáról beszéltünk, amiben szintén nem volt nagyon eltérő a véleményünk. De ha eltérő is volt egy kicsit, általában nem nagyon érvelt ellenem. Szerintem belátta, hogy nehezen tudna ellenem jól érvelni, és bele sem kezdett. Ez bölcs dolog volt. Én sem hoztam fel erőltetetten ilyen témákat, ha nem a híradót néztük. Szerintem ez is bölcs dolog volt.:) De, mint mondom, annyira nem is volt olyan téma, amiről ellenkező lett volna a véleményünk.

Amikor a halálról beszélt, anyukám soha nem beszélt olyanról, hogy ő hinne a halál utáni életben, a túlvilágban, mennyországban vagy pokolban, feltámadásban vagy reinkarnációban. Mindig olyan értelemben beszélt, hogy ha vége, akkor vége. Voltak olyan megszólalásai is, hogy "akkor már úgyis mindegy lesz". Mármint neki mindegy lesz. Persze azt figyelembe vette, hogy nekünk azért nem mindegy. Ilyen szempontból nagyon is figyelmes volt.

A temetésre hamvasztást kért, ahogy apukám is hamvasztva volt. Kérése szerint egymás mellé kerültek, egy bizonyos temetőben, Magyarországon, egy kis faluban. A temetésen nem volt vallásos szertartás. Rokonok, ismerősök jöttek el, és mi, a gyerekei beszéltünk. Az életéről, az emlékéről beszéltünk, nem vallásról. Annak ellenére, hogy a húgom vallásos, tiszteletben tartotta, hogy anyukám nem volt az. Azt gondolom legalábbis, hogy ezt ő is így tudta, ezért tartotta tiszteletben. Egyébként egy olyan falu temetőjében vannak a hamvai, rendes sírban, amely falu katolikus. Ennek ellenére ma már tolerálják, hogy urnás temetés is van, és bár szerintem így nem volt ez hangsúlyozva, azért sejthetik, hogy a halottak között vannak olyanok, akik nem voltak hívők. Ez egy szekuláris államban természetes, de azért mégis érdekes, hogy hogy is van ez. A sír kopjafás, nincs rajta semmilyen vallásos szimbólum.

Anyukám egyébként bizonyára meg volt keresztelve, de szerintem nem katolikusnak. Én magam nem vagyok megkeresztelve, aminek örülök.Ha meg lennék keresztelve, annak persze semmijen olyan jelentőséget nem tulajdonítanék, hogy engem ez kötelez valamire, vagy, hogy akkor most de jó nekem, lehet, hogy emiatt bekerülök a mennyországba. Egyrészt, tudotommal a keresztelés csak szükséges, és vitatottan szükséges feltétel, másrészt biztosan nem elégséges, és nem kerülnék a mennyországba. De azért valamennyire zavarna, hogy gyerekkoromban átestem egy ilyen hülyeségen. Én voltam kisdobos, és uttörő, KISZ-es már nem. Az uttörőség lenne hasonlóan zavaró dolog. Azt még én magam is választottam gyerekfejjel. Nyilván csak automatikusan, mentem a többiekkel, nem feltétlen volt ebben nagy meggondolás, és nem emlékszem rá. Ha ma az életünkben jelen volna a kommunizmus, akkor ez zavaró lehetne. De nyilván azt mondanám, hogy nem vagyok kommunista, és az a dolog gyerekkoromban nem vehető komolyan. A keresztelés egy kicsit annyiban más, hogy azzal mégiscsak erősen köti az egyház magához az illetőt. Számolnak vele. Ehhez kapcsolódóan: nem tudom, hogy anyukám a népszámlálásokon mit írt be magáról. Szerintem nem írt be vallást, de nem láttam, hiszen ez az ő dolga volt, nem az enyém.

Nem tudok sokkal több részletet mondani, mivel ahogy mondtam, ez nem volt téma a családunkban. Lehetne úgy is mondani, hogy anyukám életében a vallás nem játszott szerepet. Ez így elég semlegesen hangzik, és az is. Anyukám, ahogy mondtam, azt nem érezte fontosnak, hogy másoknak elmondja erről a véleményét, és azt sem, hogy hívőket meggyőzzön. Ilyen szempontból nem osztotta az én aktivista-szerű életfelfogásomat. És ez teljesen rendben is van így. Sőt, ha a világunk egy természetes, szekuláris világ volna, amelyben nem lennének hitek, vallások és egyházak, akkor nyilván én sem lennék aktivista. Sőt, akkor sem, ha a hit valami olyan ritka hülyeség lenne, mint mondjuk a lapos Földben hívők. Vagy ha elterjedt volna, de a hívők hite nem befolyásolná az életemet, mert tényleg csak magánügy volna. Mert a vallások nem akarnák befolyásolni a törvénykezést, nem lennének összefonódva az államhatalommal. Ha az alkotmány ide vonatkozó pontjait tényleg betartanák. Ha az egyházaknak nem járna külön költségvetési pénz, külön, egyházi szabályokkal. Erről már írtam. Az ezoterikusokról és oltásellenesekről például nem szoktam (sokat) írni, mert úgy veszem, hogy az ő hülyeségük, maguknak keresik a bajt, de nekem nem nagyon ártanak vele. Németországban a homeopátia árt nekem azzal, hogy állami költségtérítést kaphat homeopátiás gyógyszer is.

Ide kapcsolódva, azt azért elmondhatom, hogy anyukám, főleg, ahogy idősebb lett, nyilván szenvedett betegségektől. Sok mindene fájt. Nyilván nem szeretett volna meghalni, ha lehet, de leginkább szeretett volna még egészségesen tovább élni. Emiatt nagyon sok gyógyszert és étrendkiegészítőt szedett. "Tonnányi" ilyet találtunk a lakásán. Néhány olyan "egészségügyi" eszközt is használt, amelyek igen kétségesek voltak. Például csuklólézert. Mindezt egyébként úgy, hogy anyukám vegyészmérnök volt. Tehát volt egy olyan tudás-alapja, amire támaszkodhatott. A "gyógyszerfüggőségben" egyébként volt is egy elég erős vegyészmérnöki alap is, hiszen a sok gyógyszert azért szedte, mert bízott a vegyszerek hatásában. Ugyanakkor nem mindig maradt a szigorúan, tudományosan engedélyezett, tudományosan hatással rendelkező gyógyszereknél vagy szereknél. Szedett olyan dolgokat, amelyeknek az alkalmazása csak hagyományon alapul. Ahogy mostanában a reklámokban mondják "a régóta fennálló használaton alapul." Erről is akartam egyszer írni, de még nem írtam. Annyit mondanék, hogy ez a kifejezés teljesen ekvivalens a hagyományon alapuló érvelési hibával. Tehát, ismétlem, ismert, gyakori érvelési hiba. Persze a hagyományos orvoslás egésze ezen az érvelési hibán alapul.

Én az ezoterikusabb jelenségeit csak egy kicsit kritizáltam, mert ezek a költések azért felesleges költések voltak, de még ezt sem annyira élesen kritizáltam. Úgy voltam vele, hogy nem vagyunk szegények. Ezeket a kis hülyeségeket ki tudjuk bírni. Sem anyukám, sem én nem fogunk ettől éhezni. Bár az utolsó időben a költések mértéke már emelkedett, még mindig nem éreztem fontosnak beleszólni. Aztán, anyukám már nem költhetett többet. Sajnos, mert azért azt kívánnám, hogy éljen, még, ha ilyenekre túl sok pénzt dob is ki.

Szóval azt gondolom, hogy igen, anyukámnak voltak olyan az ezoterikusság határán mozgó dolgai, amiben mondjuk, hogy félig hitt. Még csak az sem biztos, hogy nagyon hitt bennük. De ma már annyit meg tudok érteni, hogy egy olyan embernek, akinek nincs más reménye, ezek a kapaszkodók fontosak. És ha neki fontos, én pedig kibírom, és egy esetlen, idős emberről van szó, és nem ő vágja bele a képembe a hitét, akkor még én is azt gondolom, hogy nekem sem kell a képébe vágni, hogy amiben hisz, az valószínűleg azért hatástalan. A vallás ettől abban különbözik, hogy sokszor életerős, de buta, hatalmaskodó emberek vágják a képünkbe, ártanak a társadalomnak, ártanak az ateistáknak országos, világméretű szinten. Szinte mindenhol a hatalmat, elnyomást támogatva.

Egy kicsit még pontosabban is megfogalmaznám, hogy anyukámnak szerintem mennyire adtak olyan táplálék-kiegészítők reményt, amelyek hatásosságát a tudomány nem támasztja alá. De először is tegyük rendet a kategorizálásban. Anyukám szedett a különféle betegségeire különféle engedélyezett gyógyszereket. Ezekről ugye tudjuk, hogy többnyire hatásosak. Nem mindig, és nem mindig ugyanolyan hatásosak. És ezek a gyógyszerek sokszor nem tudnak már meggyógyítanis súlyos, krónikus betegségeket. Tehát ezek kapcsán a racionális embernél is esete válogatja, hogy mennyit remélhet tőlük. Van olyan hatásos, engedélyezett gyógyszer, amelyik bizonyos embereknél esetleg alig segít valamit. Másoknál hatásosabban kezeli a tüneteket, de csak átmenetileg. Így tehát anyukám ezektől sem remélhetett csodát. Végül is egy idős ember előbb-utóbb meghal, és előtte szokott lenni pár olyan baja, ami eléggé szenvedés lehet. Aztán vannak olyan nem gyógyszerek, amelyek azért hatnak. Több gyógynövény azért rendelkezik szignifikáns hatással. Bizonyos dolgokra. Csodákra ezek még kevésbé képesek. És aztán vannak azok a táplálék-kiegészítők, amelyeknek hatásosságát nem támasztja alá a tudományos vizsgálat. Hogy anyukám ezektől mennyi reményt kapott? Nem vagyok benne biztos. Az a szomorú helyzet, és ezt most értettem meg, hogy amikor az ember ennyire idős, ennyire sok és súlyos baja van, akkor lehet, hogy már nem is azért fordul ilyen dolgokhoz, mert ez óriási reményt ad neki. Lehet, hogy ezekben a dolgokban sem nagyon hisz, csak egy kicsit. Viszont ebben a helyzetben már nincs más neki, csak ez a kicsi remény, tehát ezt is megragadja. Nehéz azt gondolnom anyukámról, hogy ő erősen hitt volna ezekben a dolgokban. Inkább arról lehetett szó, hogy annyira szeretett volna még egy kicsit tovább élni, és főleg egészségesebben tovább élni, hogy ezt a kis esélyt is megragadta. És megengedhette magának. Hát, így nem szóltam bele, mert én meg nem vagyok kapzsi örökös, hogy azokon a tízezer forintokon lovagoljak.

Anyukám aktív életkorában, számunkra hirtelen halt meg. Szívinfarktusban halt meg, és tudta, hogy van ilyen betegsége. Ez nagyrészt öröklött is a családban. De már évek óta nem járt ezzel orvoshoz, tehát szerintem nem tudta pontosan, milyen az állapota. És sajnos én sem vettem ezt észre. Már csak azért sem, mert az utolsó hónapokban is aktív volt, kirándultunk, másokkal is találkozott, el tudta látni magát. Lásd a kezdőképet. El tudta intézni a dolgait. Azt kell, hogy mondjam, hogy figyelemre méltó volt ez az aktivitása, és önállósága. Szellemileg is egész jó állapotban volt, ahogy írtam, a híreket egészen tájékozottan tudta követni, kommentálni. Sokszor néztünk filmet, és sokszor lehetett vele nagyon is értelmesen beszélni a film témája kapcsán.

Ismeretes, hogy elméletileg az a véleményem, hogy az élet értelme kérdés értelmetlen, mint objektív kérdés. Tehát nincs igaz válasz erre a kérdésre, különösen nincs egyetlen igaz válasz. Azt is tartom, hogy a kérdésnek semmi köze istenhez, mert még ha lenne is isten, és még ha lenne is istennek szándéka a világgal, az emberekkel, az nem kell, hogy az én életem értelme legyen. Ez az ő (isten) életének lehet értelme, de az nem az enyém.

Ugyanakkor, pontosan azért, mert az élet értelmére nincs igaz válasz, ezért azok, akik ezt belátják, kicsit nehézségben vannak. Mert persze nagyobb kihívás valamiben értelmet találni, ha közben tudod, hogy ezt nem támasztja alá semmiféle igazság, hanem ez csak a te érzelmed. Azt gondolom, hogy ezzel  még a vallásosak is így lehetnek, sőt, sokan bizonyára sokszor így vannak, pont azért, mert mint mondtam, isten léte nem válasz a kérdésre, és ezt "valahol" a vallásosak is értik. "Valahol", "hol"? Persze ez csak egy szófordulat. Úgy értem, hogy lehet, hogy sok vallásos kapásból rávágja, hogy az élet értelme valahol a vallásban van, de ha megkérdezném, hogy akkor most mi is egész pontosan az élet értelme, és miért, akkor gondban lennének. Erre ugyanis nincs a Bibliában és a katekizmusban válasz. Nem írják ezt le ilyen pontosan, hogy az élet értelme márpedig ez és ez. Ha valaki szerint ez meg van így fogalmazva, akkor hozza az igehelyet, kijavítom a blogpostot!

Egy ateista, idősödő embernél ez a kérdés különösen erős praktikus problémát eredményez. Mert ha a dolgok értelme - nem is mondom, hogy az élet értelme, mert nem az életnek van, és nem egy értelme, hanem sok dolog lehet fontos többé vagy kevésbé az embernek az élete bármelyik szakaszában, és ez változhat - érzelem, és nem egy objektíven alátámasztható igazság, és ezt az ember tudja, akkor ezek az érzelmek mindjárt bizonytalanabbak lesznek. Aki azt hiszi, hogy az élet értelme igazság, annak - hiába nem igaz - ez a hit alátámaszthatja az érzelmeit, amit az élet értelméről érez. Ez nemcsak pozitív, mert lehet, hogy túl rugalmatlan, dogmatikus lesz. Olyan is lehet, hogy egyszer csak mégis megváltozik, és megbánja, hogy olyan dogmatikusan egyszerű, korlátolt életet élt.

Fiatal korban pedig szerintem könnyen lehetséges, hogy valaki nem találja az élet értelmét, azaz nincsenek határozott érzései, nincsenek pozitív érzései, szóval depressziós, őrlődős, és ekkor az a hit, hogy az életnek meg kell találni az egyetlen igaz értelmét a depressziót fokozhatja. Mert nem elég, hogy a fiatal nem érzi az egészet értelmesnek, ráadásul még meg sem tudja találni az igazságot, milyen béna, idióta, szerencsétlen már ez a fiatal ember! No de anyukám idős volt, szerintem ilyen illúziói nem voltak. Amikor depressziós kedvében volt, akkor bizonyára nem nagyon érezte az egész életet értelmesnek, de szerintem azon nem őrlődött, hogy lenne az életnek értelme, csak ő nem találja, hanem inkább azon, hogy nincs neki értelme, és nem is talál benne értelmet, ez nem jó dolog. Meg hát a betegség, az egyedüllét (ami nem is volt olyan nagyon nagy magány, csak panaszkodott). És persze a halál, ami mégiscsak óhatatlanul közel volt.

Mert fiatalon, ha valaki nem éppen az ilyen életválságos időszakban van, akkor sok mindent lehet élvezni, mert a fiatalok még egészségesebbek, sok mindent tudnak még csinálni, mert a fizikumuk még megvan hozzá. Nem fájnak a tagjaik, és szerveik. Könnyebb így kedvet és értelmet találni sok dologban. Fiatalon a dolgoknak még van várhatóan hosszabb jövője. A hosszabb jövő pedig bár elméletileg semmit nem tesz értelmesebbé, és a rövid idő nem tesz értelmetlenebbé, de gyakorlatilag az emberek mégis kedvüket vesztik az olyan dolgokhoz, amelyek úgyis mindjárt elmúlnak. Így idősen már nehezebb lelkesnek lenni. Anyukámnak sikerült még sokszor sok mindenben lelkesedést találni, de azt is tudom, hogy azért nagyon szomorú időszakai is voltak. Leginkább érthető módon azt szerette, ha meglátogatjuk, ha emberekkel találkozott, ha emberekkel csinált valamit.

Ehhez szorosan kapcsolódó kérdés az is, hogy egy ateistának azok a dolgok, amik a halála után történnek, egyrészt teljesen jogosan lehetnek teljesen közömbösek, másrészt lehetnek mégis fontosak. Ebben sincs igaz válasz. Ha valaki úgy érez, mégis fontos számára, hogy mit gondolnak róla halála után, hogy híres, ismert lesz-e még halála után, akkor ez sem igaz, és nem hamis. De az ellenkezője sem.

Ez az érzés nyilván evolúciós alapú. A homo sapiens, és más állatok, mint faj számára is fontos szelekciós előnyt jelentett az, ha a saját életüket, szeretteik életét óvták, illetve az értékes, jó dolgokat fenntartották. Hiába sziszifuszi ez a törekvés az egyed szempontjából, az egész faj szempontjából szelekciós előny. Ezért érzünk többnyire inkább így. És a homo sapiens számára, aki közösségben él, fontos az, hogy mások mit gondolnak róla. Olyannyira fontos, hogy még az is fontos, hogy halála után mit gondolnak róla. Ez egész egyszerűen "így vagyunk betródozva". És ez a "bedrótozott" érzés kiterjed a halál utánra is. Ami nem feltétlenül jogos, hiszen az egyed a halála után már nem kapja meg a jutalmat, de nem is árt, és az evolúció így "oldotta meg", mert így volt egyszerűbb. Bizonyára körülményes külön olyan gént kifejleszteni, ami miatt fontos lenne a homo sapiensnek, hogy mit gondolnak róla életében, de az már nem, hogy mit gondolnak róla a halála után.

Meg kell jegyezni azt is, hogy még ha az embereknek örök életük is lenne, a dolgok akkor sem tartanának örökké. Például: hiába élek én örökké, a házam, az autóm, akármi más, amit alkotok, megszerzek magamnak, az elmúlik. Bizonyos dolgokat mondjuk fenn lehet tartani örökké azzal, hogy megújítjuk. Például, ez az írás fennmaradhat akármeddig, ha mindig digitálisan lemásolják, amire meg is kérek minden olvasót:). Tehát e tekintetben sokféle dolog elképzelhető, de logikailag ennek semmi köze ahhoz, hogy mit tartunk fontosnak, és mit nem. Néha nagyon rövid dolgokat is nagyon fontosnak tartunk. Néha nagyon hosszan tartó dolgok sem érdekelnek minket, mert hidegen hagynak minket. De a legtöbb dologgal úgy van, hogy ha belegondolunk, hogy elmúlik, akkor ettől inkább kedvünket vesztjük.

Anyukám ilyen szempontból valamennyire rossz hangulatú ember volt. Sokszor magányosnak érezte magát. És szerintem nagyon sokszor küszködött azzal, hogy megtalálja a boldogságát, az értelmes dolgokat. Mint írtam, nem nagyon lelkiztünk, anyu erről nem beszélt azon kívül, hogy arról panaszkodott, hogy magányos. Ha találkoztunk, és sokszor látogattam, akkor azért mindig örült, és így én nem is láttam annyira boldogtalannak. (Ugye ez azon filozófiai probléma természetesebb változata, hogy vajon a kidőlő fa recseg-e, ha nincs ember, aki hallja. Ez nyilván egy empirikusan igazolhatatlan állítás.)  De feltételezem, hogy közben, amikor egyedül volt, sokszor depresziós volt. Már csak azért is, mert erre is szedett gyógyszereket. Ugyanakkor, hogy ezt a témát pozitívan fejezzem be, sokszor sokféle célt kitűzött magának, és sokan kifejezetten aktívnak látták. És én is inkább aktívnak láttam, mert amikor találkoztunk, akkor ez az oldala volt látható. Az átlag emberekhez képest anyukám valóban aktív volt, és célokkal teli. A legtöbb ismerőse így emlékszik rá, ezt tudom.

 Számomra anyukám halála szintén kapcsolódik az ateizmushoz. Meg kell, hogy valljam, hogy jobban megviselt anyukám halála, mint gondoltam volna. A családunk nem volt olyan nagyon szerető család, vagy a szeretetet nem mutattuk olyan nagyon ki egymás iránt. Azt gondoltam, hogy önálló, érett, lassan már idősödő felnőtt vagyok. És ez igaz is, de mégis jobban megviselt anyukám halála. Ebben az ateizmusomnak is van szerepe, és más érzéseknek is, amelyekkel nem számoltam. Nemrég felsoroltam magamnak, hogy mi minden játszik szerepet a gyászomban. Nem akarom leírni a teljes listát, mert hosszú, és részben nem is tartozik az ateizmushoz. De ami ide tartozik, azt leírom.

A legfontosabb érzés az, hogy elvesztettem valakit, akit szerettem, és aki szeretett engem. Ateistaként nyilván az a még nehezebb, hogy én végleg vesztettem el anyukámat, nem vigasztal az, hogy majd találkozunk. Soha nem értettem a vallásosokat, hogy miért gyászolnak annyira. Ha csak arról lenne szó, hogy most akkor ki tudja, remélem azért sok évtizedig élek még, és majd utána fogok csak találkozni anyukámmal, akkor nem gyászolnék ennyire. Nyilván, hogy az a mellbevágó, hogy örökre ment el. És ez az örökre az ateistáknak tényleg örökre.

Most egyébként még bennem is megvan az az érzés, ami bizonyára ilyenkor mindenkiben, hogy nem örökre ment el. Sokszor, egy pillanatig úgy viselkedek, úgy érzek, mintha csak kis időre ment volna el. Mintha csak kórházban lenne, és majd visszajön, addig tartsuk még rendben a dolgokat. Aztán visszajön az tudat, hogy elment, és örökre.

A dolog azért is mellbevágó, mert persze önző kis pitiáner is vagyok. Anyukám halála azzal szembesített engem nagyon erősen, hogy bizony én is halandó vagyok. Most már én következem a szűkebb családunkban. A következő várhatóan én leszek. És ez nem annyira távoli már, és nem csak elméleti tudás, hanem most szembesültem vele. Anyukámmal nyilván magamat is siratom. Nemcsak ő ment el örökre, hanem én is el fogok. Ugyanígy.

Kicsit furcsa dolog, de én persze még élek. Élhetek még annyi ideig is, hogy sokszor boldogan, mindenről megfeledkezve is élhetek. Sőt, mindenképpen az volna a legjobb, ha ezt meg tudnám tenni. Mégiscsak rossz volna, sőt, elég gyenge dolog lenne, ha innentől már csak anyukámat gyászolnám életem végéig, és ez határozná meg az életem hátralevő részét. Azért remélem, hogy ennél erősebb, pozitívabb vagyok. De egy kicsit ott van az az érzés, hogy azonosulok anyukámmal. Azzal az anyukámmal, aki már nincs. És közben azt gondolja az a részem, amelyik én vagyok, hogy "látod, ilyen lesz az, amikor már nem leszel". Mert milyen is lesz?

Olyan lesz, hogy a világ megy tovább. A világ nagy része meg sem áll, nem is tud majd rólam, vagy, hogy meghaltam. A világon pár embernek ez egy olyan dolog lesz, hogy tud róla, van dolga vele, eljön a temetésemre, lerója a tiszteletét, gondol rám, tesz valamit értem (aminek másrészt már semmi értelme számomra). És kérdés az, hogy hány ember lesz egyáltalán a világon, aki számára én többet fogok jelenteni, és nem csupán egy kis időre jelen lévő elintézni való dolog leszek számára. Egy szertartás, amire illik elmenni. Amin át kell esni. De persze végül is azt sem kívánhatom, hogy bárki is sokáig depressziós legyen miattam, vagy hozzám kötődjön. Az se volna jó, ahogy számomra se jó, ha sokáig meghatározza anyukám halála az életemet. Tényleg nem hibás az az ember sem, aki tovább tud lépni. Nem az a baj, hogy az emberek tovább tudnak lépni. Mint ahogy az életben sem baj az, ha valaki nincs állandóan ott velünk. Még a leginkább szeretett társnál sincs erre szükség. Arra van csak szükség, hogy vissza-vissza térjünk azokhoz, akik fontosak. És ez az, ami a halál után már nincs meg. Nem találkozunk többet.

Marad persze az, hogy "emlékeinkben tovább él". Aztán meg lassan már az sem. Idővel senki nem fog tudni anyukámról, aztán idővel senki nem fog tudni rólam sem.

Ez az "emlékeinkben örökké tovább él", ez mégis egy olyan gondolat, ami kapcsolódik a valláshoz. El szoktam játszani a következő gondolattal a vallások kapcsán: Egész jól fel lehet fogni, át lehet értelmezni a vallások tanításait úgy, hogy a túlvilág, a halál utáni élet, a mennyország semmi más, mint ez az "emlékeinkben örökké tovább él". Merthogy az emlék képzeletünkben tényleg örök (legalábbis abba általában nem gondolunk bele, hogy az emlékező is meg fog halni). Az emlékvilág, az olyasmi, mint a túlvilág. Egy idealista világ. Egy emlékekből, azaz ideákból álló világ. Az emberből, mint emlék olyan valaki lesz, aki már nem cselekszik, nem változik, legalábbis megint arról van szó, hogy az emléket nem úgy képzeljük el, mint ami változik. Még akkor sem, ha valójában változnak. Az emlékekben élő embernek nem fájnak a csontjai. Nem beteg. Legalábbis nem ez az, amire emlékezni szoktunk. Az emlékek "nem anyagiak". Bár tudjuk, hogy az emlékek az agyunk aktivitásmintázataiban vannak kódolva, mégis, van egy olyan tulajdonságuk, ami miatt "nem anyaginak" gondoljuk őket. Az ateisták ezt csak egyfajta kicsit más jellegnek gondolják, az idealisták, dualvallásosok komolyan is veszik. Mindenesetre, az "emlékeinkben él tovább" egyfajta idealista felfogáshoz hasonlít.

Nem mondom azt, hogy ez a vallások igaz értelmezése. Azt se mondom, hogy ez mondjuk a vallások keletkezésének, a vallások fennmaradásának az egyetlen oka. Több ilyen elképzelés is van, amelyik a vallás okát egyetlen dologban látja, például abban, hogy világmagyarázat, vagy abban, hogy a halálfélelem megoldása. Szerintem a vallásnak sok ilyen oka van. Sok faktor játszik szerepet benne. És egy ilyen kis faktor lehet egy ilyen elképzelés is, hogy a halottak "emlékeinkben élnek tovább". Ez szorosan kapcsolódik ahhoz, hogy a vallások erős motivációja az emberek halálfélelme. Emiatt menekülnek a túlvilágba vetett hitbe. Amit én most mondtam, ennek csak egy kis változata, miszerint lehet, hogy nem is annyira szó szerint hiszik ezt a túlvilágot, hiszen a bárányfelhők közötti mennyország naiv dolog, hanem lehet, hogy csak egy kicsit költőien, metaforikusan, kicsit eltúlzott módon, de csak annyi van mögötte, hogy a szeretteink, úgy képzeljük, emlékeinkben élnek tovább, és örökké.

Szót szeretnék még ejteni itt a halállal és vallással kapcsolatos egyik legfontosabb kérdésről, ez pedig a Pascal mérlegéhez (vagy fogadásához) kapcsolódik, amiről már írtam. Megéri-e vallásosnak lenni? Ahogy leírtam a Pascal mérlegével kapcsolatban, egyrészt valójában nem lehet kiértékelni a várható értéket, mert nem ismerjük a különféle istenek létezésének valószínűségét, és azt sem, hogy milyen forgatókönyvek lehetnek mennyországról és pokolról. Szerintem az is közismert érv, hogy egy ilyen Pascal mérlegéhez hasonló opportunista érveléstől, ha meggyőző lenne, akkor sem lesz valaki hívő. Mert hiába győznék meg, hogy megéri hinni, ha közben azt gondolja, hogy hülyeség hinni. Pascal mérlegét ki lehetne egészíteni még egy választással: tegyük fel, hogy van egy hipotézis, amit hülyeségnek hiszel. Mondanád-e azt, hogy igaz valamennyi jutalom kedvéért? Biztos van ember, aki igen, van, aki nem, és lehet, hogy van az a pénz, amiért már igen.

Csakhogy van itt még egy dolog. Azt mondani, hogy elhiszem a dolgot, csak azért, hogy bejussak a mennyországba, egy dolog. De ez még nem ugyanaz, mint tényleg hinni benne. Közben még továbbra sem hinném el a túlvilágot. Az opportunista érvelésnek ugyanis nincs köze a kérdés episztemikus nézőpontjához, nevezetesen ahhoz, hogy a mennyország igaz-e, miféle feltételeim vannak azzal kapcsolatban, hogy mi kell ahhoz, hogy ezt a hipotézist igaznak fogadjam el. Tehát, hogy mik az elmélet-elfogadási feltételeim. A legtöbb ateistának olyan elmélet-elfogadási feltételei vannak, amik tényekről, megfigyelésekről, összefüggésekről, logikáról szólnak, és nem arról, hogy mi lenne jó. És teljesen jogosan, mert ezek a dolgok azik, amiknek köze van ahhoz, hogy mi igaz, és a "mi lenne jó" szempontnak nincs köze hozzá. Így a legtöbb ateista szerintem még egy érvényes Pascal mérlege érvelés esetén sem térne meg.

Ami lehetséges, hogy ha a Pascal mérlege elég erős érv volna, akkor sok ateista idővel a megtérés útjára léphetne. Elkezdene mondjuk templomba járni. Hogy melyikbe? Nem tudom, a valóságban sok vallás van, és ez is gyengéje Pascal mérlegének. Ahhoz, hogy Pascal mérlege erősebb érv legyen, az kéne, hogy mondjuk csak egy lehetséges vallás legyen. Akkor az se volna kérdés, hogy melyik templomba kell járni. És a sok vallásos gyakorlat után lehet, hogy sok ateista valahogy mégis megtérne. Valahogy kifejlődnének vallásos érzületei, és megváltoztatnák racionális elképzeléseit. Nehéz elgondolkodni, de nem tagadhatjuk, előfordulhat.

Ennek értelmében pedig azt mondhatom, hogy konkrétan anyukám is vagy nem vette komoly érvnek Pascal mérlegét. Amelyet persze valószínűleg így nem ismert, mert szerintem a könyvemben erről nem volt fejezet. És tudattalanul sem gondolta reális veszélynek a poklot, vagy reális elképzelésnek a mennyországot. Vagy az az eset állt fenn, hogy azért nem tudta rávenni magát, hogy eljátssza, hogy hisz a hülyeségben.

Az eljátszás kapcsán merül még fel egy további nehézség is. A vallások általában azt képzelik, hogy isten mindent tudó. Emiatt pedig az eljátszás sok ember hite szerint nem volna megoldás Pascal mérlegéhez. Hanem ténylegesen hinni kellene, ami meg nem megy opportunista elhatározásból. Legalábbis nem rögtön. Szóval minimum átmenetileg semmiképpen nem használ semmit, ha eljátsszuk, hogy hiszünk.

A vallásos hit annyiban speciális, hogy jelentps részt a halál utáni dolgokról szól. A vallások egyik hangsúlyos eleme, hogy a halál után szinte mindegyikben kiderül az igazság. Nem ismerek olyna vallást, amelyik azt mondaná, hogy halálunk után történik valami, de utána se fogjuk tudni, hogy van-e isten. Olyat pedig találn elképzelni sem lehet, hogy halálunk után valamilyen módon tovább élünk, de erről nem tudunk. Talán, ha olyan alacsonyrendű dologként születünk újjá, amelyik nem tud semmit, mert nem tud. De persze ez eleve zavaros elképzelés.

No tehát a Pascal fogadásában az egyik fontos feltétel az, hogy halálunk előtt nem tudunk istenről, csak hihetünk benne, halálunk után viszont kiderül minden, és mérleget lehet vonni. Az ezoterikus dolgoknál például más a helyzet, mert kiderülhet, hogy bizonyos ezoterikus dolgok nem hatnak. Az illető megélheti a mérlgvonást. Más emberek láthatják, hogy hogy járt a hiszékeny ember. A vallásnál az a speciális, hogy nem látjuk a pórul járt embereket. Ezért lehet vonzó az, hogy valaki higgyen a vallásban, mert végül is nem fog kiderülni, hogy hülyeség volt. Nem fog "leégni vele" úgy mások előtt, mint ahogy le lehet égni más hitekkel.

Csakhogy szerintem a kettő nem választható el egymástól. Szerintem egy racionális ember nehezen határozhatja el magáról, hogy vallásban hiszékeny lesz, de egyébként racionális marad. Egyrészt, ha valaki szkeptikus, akkor nem alszik el a szkepticizmusa csak úgy egy témában. Másrészt, aki hiszékeny istent illetően, az könnyen hiszékeny lehet másban is. Nem szükségszerű, de nehezen választható el a kettő tisztán egymástól.

Anyukámról írtam, hogy ezoterikus dolgokban részben lehet, hogy hitt. Istenben viszont szerintem nem hitt. Lehet, hogy kicsit hitt istenben vagy valamilyen másvilágban is, nem tudom teljesen kizárni. De a legvalószínűbb szerintem mégis ez. Istenben nem tudott hinni, az szerintem túl abszurd volt neki. Abban, hogy valami gyógynövényben, vagy más táplálékkiegészítőben valamilyen hatásos szer van, abban legalábbis nem mindig volt szigorúan szkeptikus és racionális. Azt gondolom, ha anyukám vallásos hívő lett volna, akkor az leginkább úgy képzelhető el, hogy a hiszékenysége erősebb lett volna. És akkor könnyen meglehet, hogy sokkal több ezoterikus dologra költött volna, ami már gondot okozhatott volna az életében. Mellesleg, ha szegényebb lett volna, akkor az adott költései is jelenthettek volna nehézséget neki. Bár akkor lehet, hogy nem költött volna ennyit ilyenre. Megvolt neki ehhez a józan esze.

A postomat azzal fejezném be, ami talán a legkomolyabb gondolat a halál és a vallás kapcsán. A legtöbb vallás szerint, amelyikben van túlvilági élet, ott isten jóságos. Jóságosnak képzelik el. Én szoktam azt hangoztatni, hogy az ilyen vallásokkal szemben erős ateista vagyok, azaz tagadom, hogy lehet ilyen isten. A helyzet ugyanis az, hogy isten és a túlvilág létezésére nincs elég erős igazolás. A dolgok pontos mikéntjéről meg aztán pláne nincs. Ezért sok ateista nem hisz istenben, és a mennyországban, vagy másfajta túlvilágban. Egyre több az ilyen ember, és ezek a világ értelmesebb emberei. Akármelyik vallás is volna igaz, ráadásul a világ többsége semmiképpen nem hisz benne. Tehát nem kerülhet mennyországba, vagy akármi is van a túlvilágon, ami jó. A világ többsége tehát úgy tűnik, szenved a túlvilágon.

Ha létezik isten és a túlvilág, akkor mindez azért van, mert ez az isten nem adott elég erős igazolást. Ami a Bibliában írva van, az a legtöbb embernek nem elég erős igazolás, és ez jogosan van így. Ha a keresztény isten létezik, akkor a Bibliával nem adott elég erős igazolást, mert a Biblia egy zavaros, önnellentmondásos, könyv. Elég jó igazolásnak akkor sem lehetne nevezni, ha a keresztény isten létezne. Akkor is egy zavaros, komolytalan leírás van a Bibliában.

Na most az, hogy létezik egy jóságos isten, és kiteszi az embereket annak, hogy ha nem hülyék, akkor egész életükben abban a tudatban kell élniük, hogy meghalnak, az nem egy jó dolog. Egy ilyen isten nem jó isten. Egy ilyen isten egy nagyon kegyetlen isten. Még akkor is kegyetlen, ha van túlvilág, de ezt nem mondja el nekünk hihetően. És még akkor is, ha az ateistákat és más vallásúakat beengedi ebbe a mennyországba. Az embereket halálfélelemben hagyni élni kegyetlen dolog lenne egy istentől. Ilyen jóságos isten nincs, mert egy ilyen isten nem jóságos, hanem kegyetlen lenne. És itt nem elég jó magyarázat, hogy isten teszteli az embereket. Egyrészt azért, mert arra teszetli őket, hogy hülyék-e, és nem arra, hogy okosak-e. Másrészt nem jóságos dolog az emberekkel így játszadozni. Isten számára az egyetlen mentség az, ha nem létezik.

Anyukám ezt valamennyire hasonlóan foghatta fel. És így kellett meghalnia. Sajnos. Hozzám képest azt gondolom, valószínűleg kevésbé félt a haláltól, mert nem volt akkora égója, mint nekem. Azt is látom anyukám történetéből, hogy valószínűleg, ahogy öregszünk, és gyűlnek a nyavalyáink, és már egyre kevésbé van előttünk jó, értelmes cél, már nincs annyira mit csinálni az életben, akkor már nem is annyira akarunk örökké élni. Örökké élni jó volna, leginkább fiatalon, egészségesen és célokkel, lehetőségekkel teli. Amikor valaki megöregszik, akkor ez már úgyis elmúlt. És nem jön vissza többet. Ez legalább akkora tragédia, mint a halál. Betegen örökké élni nem volna olyan nagyon jó. Sajnos, szomorú ez, de ilyen az élet. Az evolúció ezt adta nekünk. És az evolúciót nem tudjuk személyként felelősségre vonni. Az evolúció sem jó, de nem is gonosz, mert az evolúció legalább nem egy személy. 

"Meghalt a bűneitekért, és visszajött az agyatokért."

Mára már nem csak az ateisták, de a hívők józanabbik fele is elfogadja az evolúciót, mint az élővilág kialakulásának igaz leírását. És talán a nagyobbik fele, bár ez közel sem biztos. Mindenesetre az európai országok többségében a lakosság nagy aránya fogadja el Darwin elméletét. De ezen cikk szempontjából tulajdonképpen egy momentumra is elég hivatkozni: a Katolikus Egyház hivatalosan elfogadta az evolúciót. Igaz, a maga módján, és aztán a maga hasznára próbálja meg csűrni-csavarni.

Hasonlóan csűr és csavar a katolikus katekizmus is, amely homályos szavakkal ugyan elismeri a tudomány eredményeit (K282 és K283), de nem mondja ki világos szavakkal, hogy a Genezis történetének az a része, amely az élővilágról szól, metaforikusan értendő. A maga kertelő módján a katekizmus utal erre K287-ben, amikor azt írja: "ki akarta nyilatkoztatni, amit rá vonatkozóan az üdvösség szempontjából fontos tudni.". E szerint a Biblia azért olyan, mert isten nem tartotta fontosnak a "kiválasztott" nép orrára kötni a részleteket, nem akarta kibontani az igazság összes részletét. Azaz, a Genezis metaforikusan értendő, egy olyan mesének, amely az akkori népnek megfelelő volt. Hogy miért nem adott vagy adatott ki isten azóta sem javított kiadást, az persze megválaszolhatatlan rejtély, mert a józan ész szerint, ha már ilyen elavult lett az első kiadás, ki kéne adni egy újat. No de erről már írtam. Sőt, általánosságban már a metaforikus értelmezésről is írtam akkor, amiről itt egy konkrét példa lesz kivesézve.

Tehát mára az értelmesebb hívők a világnak azon a részén, ahol mi élünk, nagyobb részt elfogadják, a Genezis egy metaforikus történet, egy mese. Ez is eredmény, de vajon meddig hajlandóak végigvinni ennek következményeit?

Mert ugye, ha a Genezis nem úgy történt, hanem tulajdonképpen az élőlények fajonkénti teremtése mese, akkor:

1) Ádám és Éva története is mese, hiszen Ádám és Éva az evolúció szerint nem létezhet. Nem volt első homo sapiens, a homo sapiens sapiens korábbi hominidákból (jelenlegi tudásunk szerint a homo heidelbergensisből) folytonos változásokkal (pl. homo sapiens idaltu) fejlődött ki. Tehát nem volt első homo sapiens, az időbeli elkülönítés csak utólagos, és mesterkélt.

2) No de ha Ádám és Éva nem létezett, nem létezett az eredeti bűnbeesés.

3) Ha nem létezett a eredeti bűnbeesés, nincs eredendő bűn. Ez persze amúgy is a keresztény hit egyik legembertelenebb szemétsége, hiszen kollektív bűnösségben hisznek.

4) Ha nem volt eredendő bűn, akkor istennek nem volt indoka leavatarkodnia magát a Földre Jézus képében.

Tehát eljutunk oda, hogy Jézus hivatalos interpretációja is megdől, ugyanis Jézus eljövetelének állítólag az oka a bűnbeeséstől való megváltás volt. Ezt olvashatjuk Pál leveleiben, és a katekizmusban is (K388, K402, K518)

Ahogy a 3-ban kifejtettem, a keresztény hit egyik legkárosabb, embertelenebb és nagy hatású hittétele az, hogy az emberben eredeti bűn van, amely öröklődik. Minden józan embernek elemi erővel kéne visszautasítania azt a rágalmat, hogy ő azért bűnös, mert valami őse bűnt követett el. Ilyen kollektív bűnfogalom alapján történt a holokauszt is, de utána a németek kitelepítése is.

Na most, ha mindez ráadásul egy nem is létező ember bűnéről szól, akkor ez egy olyan abszurd mese, mintha a Vatikán azzal jönne, hogy azért vagyunk bűnösök, mert Hófehérke beleevett e törpék vacsorájába.

Jézus történetét pedig azért kellett így értelmezni, azért kellett Jézusnak valójában "feltámadni", mert a keresztények érezték, hogy ez bizony égbekiáltó disznóság. A disznóság égbe kiáltott, és onnan a nagy zavarában leesett nekünk Jézus. A keresztények kerestek egy megoldást a zsidó vallás bűnére. Ennyi. Elég nagy hülyeséget sikerült kitalálniuk kínjukban.

De van itt még egy dolog, egy következetlenség, egy ordító kettős mérce a hittételekben, ha logikai szempontból összehasonlítjuk őket. A keresztények mára a tudományos ismereteink ereje miatt kénytlen-kelletlen elfogadják, hogy a Genezisnek az élővilág teremtésére vonatkozó része nem igaz, mert az evolúció igaz, és annak ellent mond.Ok, rendben. De ugyanakkor továbbra is szentül hiszik, hogy Jézus feltámadt, pedig az is ellent mond minden tudományos ismeretünknek. Az alábbi táblázat ezt részletesen be is mutatja.

Táblázat: A Genezis és a feltámadás abszurditásának összehasonlítása

Mindezek után a keresztények zöme nem hisz a Genezis szó szerinti értelmezésében, de hisz Jézus szó szerinti feltámadásában. Holott ez következetlen agyrémség. Ennek a megdöbbentő kettős mércének egy oka van: a keresztény vallás túlélte Darwint: át tudta magát úgy formálni, hogy az evolúcióval megférve tovább éljen. De látjuk, hogy ehhez valahol mellébeszéléssel, hímezéssel-hámozással kellett elvarrni a szálakat. Valójában, ha megengednék, hogy eme korrekciót következetesen végig vigyék, azaz Jézus feltámadását is elvetnék, az már alapjaiban rengetné meg a keresztény vallást, nem hiszik, hogy túlélnék, hogy tovább lenne hinni. Ezért ez a kettős mérce, amelyre már nincs megoldás, ezt már nem lehet elfedni.

Az agresszív Jézust bemutatni legalább három okom van.

1) A Jézusról szóló naiv, és tudatlan kép szerint ő a béke letéteményese, és az egyik legkorábbi, leghatásosabb pacifista nézet képviselője. Ezt sokszor olyan kulturális keresztény ateisták is képviselik, akik nem hisznek istenben, és pláne Jézus isteni mivoltában vagy származásában, de nagyra tartják a jézusinak mondott erkölcsöt, és arról ilyen hippi jellegű világképük van. Az ennél is naivabb, gyakori keresztény nézet az, amely egyenesen azt mondja, Jézus a szeretet. Ez Jézus alakjának a legprimitívebb leegyszerűsítése, olyannyira, hogy aligha feltételezhető, hogy ezek a hívők egyáltalán valaha is elolvasták rendesen az Újtestamentumot.

2) Az iszlámról, és különösen a muszlim menekültekről, bevándorlókról szóló vita egyik szokásos "érve", hogy az iszlám vallás erőszakos, ezzel szemben a keresztény vallás békés vallás. Még ha ennek a nézetnek a képviselői el is ismerik, hogy a Biblia Ótestamentuma erőszakos, és, hogy a keresztény egyház(ak) a történelem során erőszakosak voltak, ezzel szembe helyezik a jézusi tanítást, azt a Jézust, aki eszerint a légynek sem tudott volna ártani.

3) Folytonos vita van arról, hogy a történelmi Jézus létezett-e, és ha igen, milyen volt. És bár többször is kifejtettem azon véleményem, hogy ezt nem lehet igazán kideríteni, de mégis, az egy lehetséges verzió, hogy Jézus igazából egy zsidó lázadó vezér volt, és ennek nyomait találjuk meg az evangéliumok agresszív részeiben.

A 2) kontextusban azok, akik a kereszténységet az iszlámhoz képest békés vallásnak akarják bemutatni, általában nem tudnak a Koránból idézni, soha nem is olvasták azt. Én a vitám során szinte nem találkoztam olyan emberrel, aki tényleg idézett volna a Koránból akár egy igehelyet is. Magam nem olvastam még el szisztematikusan a Koránt elejétől végéig, de sok részt ismerek belőle, és kiválogattam az agresszív részeket. Mások pedig még szisztematikusabban összehasonlították a Koránt és a Bibliát.

Például Tom Anderson a Biblia és a Korán szövegének statisztikai elemzésével azt találta, hogy a Biblia agresszívebb. Ez az alábbi ábrán látható, az "Anger" bázisvektornál. A Korán adatai pirossal, a Bibliáé kékkel vannak ábrázolva.

Mivel az egész post az Újtestamentumra fog koncentrálni, ezért az Ótestamentumból csak egyszer fogok idézni, de természetesen az Ótestamentum még inkább tele van szörnyűbbnél szörnyűbb idézetekkel. A muszlimokat és a Koránt szokták azzal vádolni, általában idézet és hivatkozás nélkül, hogy a hitetleneket ki kell irtani. Az Ótestamentum tele van ilyen idézetekkel. Álljon itt csak egyetlen példa:

""Így tegyetek az összes várossal, amelyek nagyon messze vannak tőletek, és amelyek nem ezeknek a közelben élő nemzeteknek a városai. Ezeknek a népeknek a városaiban viszont, melyeket Jehova, a ti Istenetek nektek ad örökségként, ne hagyjatok életben senkit sem, aki lélegzik. Teljesen pusztítsátok el ezeket a népeket: a hettitákat, amoritákat, kánaánitákat, perizitákat, hivvitákat és jebuszitákat,l ahogy Jehova, a ti Istenetek parancsolta nektek. Így nem tudnak megtanítani titeket az utálatos szokásaikra, arra, ahogyan az isteneiket imádják, és nem fogtok vétkezni Jehova, a ti Istenetek ellen." V Mózes 20:15-18

És ne feledjük, Jézus maga mondta, hogy az Ószövetség mindeme agresszivitása továbbra is érvényes:

"Ne gondoljátok, hogy jöttem a törvénynek vagy a prófétáknak eltörlésére. Nem jöttem, hogy eltöröljem, hanem inkább, hogy betöltsem." Mt 5:17

Természetesen a standard válasz az, hogy az Újtestamentum egészen más, de az a helyzet, hogy nem sokkal jobb:

Szintén Adnerson szerint az ölésre és rombolásra utaló részek az Újtestamentumban 2,8%-ban találhatóak meg az egész szöveg arányában, a Koránban 2,1% százalékban, az Ótestamentumban pedig 5,3% arányban. Tehát itt a Korán jobb, mint az Újtestamentum. Kínos.

Aki összefoglaló statisztikák mellett még sok konkrétumot is akar kapni, az megnézheti a szkeptikusok kritikai Bibliáját, amelyben szintén összehasonlítják a Bibliát és a Koránt, de itt nem gépi analízisről van szó, hanem ténylegesen az igehelyek kézi összegyűjtéséről és összehasonlításáról. A Biblia itt is agresszívebb a Koránnál, és itt a konkrét igehelyekre is kapsz hivatkozásokat. Bármelyiket ellenőrizheted.

Vannak olyan muszlimok - és a Facebookon a különféle terrorista akciók után nagyon sok ilyen kommentárral találkoztam, különösen a francia oldalakon - akik nemcsak, hogy elhatárolódnak a terrorizmustól, de azt mondják, hogy az iszlám valójában a béke vallása, és a terroristáknak semmi közük az igazi iszlámhoz. Ezt a válogatásom szerintem igen erősen cáfolja. Természetesen ezek a muszlimok, amikor szembesítettem őket a Korán idézetek franciául kigyűjtött verziójával azzal jöttek, hogy kontextusba helyezve ezek a dzsihádra szólító idézetek egyáltalán nem ennyire durvák, mert inkább védekezésre szólítanak fel. Philip Jenkins "Jesus Wars" c. könyvében fejti ezt állítólag ki. Ebben részben lehet valami, de az agresszivitás akkor is tény, továbbá összességében mégiscsak kell, hogy támadásról is legyen szó, hiszen Mohameddel, és pár utána következő kalifával az Iszlám Birodalom a világtörténelem egyik legnagyobb birodalmává nőtte ki magát. Ez meg aligha védekező harcokkal történt. Ebbe nem is akarok jobban bele menni, hiszen ennek a postnak nem ez a témája. Csupán előzetesen szeretném erre felhívni a figyelmet, mert ugyanez a minta megtalálható a keresztényeknél is, amikor szembesítjük őket a Biblia agresszív részeivel. Ők is azzal jönnek, hogy az agresszivitás metaforikus, és lényegében a Biblia békés.

Na most jöjjön ezek után egy pár idézet csak a kanonizált evangéliumokból. Nem állítom, hogy ez az idézetgyűjtemény teljes. Ha valamely olvasó még tud idézni és hivatkozni más részeket, azt szívesen veszem, és bővíteni fogom a listát.

Kezdjük a listát egy egészen általános idézettel:

"Azért jöttem, hogy e világra tüzet bocsássak: és mit akarok, ha az immár meggerjedett?
De keresztséggel kell nékem megkereszteltetnem; és mely igen szorongattatom, míglen az elvégeztetik.
Gondoljátok-é, hogy azért jöttem, hogy békességet adjak e földön? Nem, mondom néktek; sőt inkább meghasonlást." Lukács 12:49-51, hasonló Mt 10:34-36.

Hasonló még: "Kinek szórólapátja kezében van, és megtisztítja szérűjét; és a gabonát az ő csűrébe takarja, a polyvát pedig megégeti olthatatlan tűzzel." Lk 3:17.

Ez még olyan általános, hogy kimagyarázható: Jézus a tüzet metaforikusan érti, és valójában csak szellemi harcokról van itt szó. Ez még akár bele is fér a Jézusról szóló hippi képbe, amely szerint ő a becsontosodott farizeusok ellen "lázadó" reformátor, forradalmi gondolkodó volt. De a lázadása csak egy békés mozgalomban merült ki. Megjegyzem, hogy amikor egy szentnek mondott szövegben akár csak metaforikusan is szerepel olyan, hogy "tüzet bocsássak", az rendkívül veszélyes. Ezalapján boszorkányok tízezreit égették meg a történelem folyamán. Itt a hibát persze inkább azok követték el, akik szent könyvvé tették ezeket a metaforikus, és félreérthető szövegeket. De van ennél egyértelműbb, és durvább idézet is.

A következő idézet mindjárt nagyon is alkalmas lesz a 3) pont alátámasztására:

"Monda azért nékik: De most, a kinek erszénye van elővegye, hasonlóképen a táskát; és a kinek nincs, adja el felső ruháját, és vegyen szablyát." Lukács 22:36

Ez már semmiképpen nem metaforikus. Itt valódi szablyákról van szó. Olyannyira, hogy elő is vesznek két szablyát, és megmutatják Jézusnak. Ez az idézet az utolsó vacsoraként elhíresült részben van.

Nem sokkal ezelőtt volt, amikor Jézus bevonult Jeruzsálembe, és felforgatta a templomot, kiűzte a pénzváltókat. Jézus történetének ez a része  egészében alátámasztja azt a hipotézist, hogy Jézus egy lázadó volt. Mert hát konkrétan ezt írják le. És tovább ment a hippi lázadáson. És nem egy ülősztrájkba kezdő egyetemi diák volt, nem egy éhségsztrájkoló Gandhi, nem egy szexuális forradalmár, aki eltépi a melltartóját, vagy meztelen mellekkel demonstrál. Nem, Jézus eme igehely szerint egy olyan lázadó volt, aki tényleges felfordulást okozott, tényleges erőszakot alkalmazott, és felfegyverkezett lázadó csapatot vezetett. Ez a lázadó Jézus persze nincs egészen azon a szinten, mint a végül fél kontinenst elfoglaló Mohamed, de ez a különbség a körülményekben és a lehetőségekben is lehet. Jézus egyszerűen egy béna, vagy szerencsétlen lázadó volt, míg Mohamed tehetségesebb vagy szerencsésebb.  Továbbá azt se feledjük el, hogy az Evangéliumokban egy másik síkon valóban a békét hirdető Jézus jelenik meg. De nem feltétlenól azért, mert Jézus békés volt, hanem azért, mert az agresszív Jézus történetét utólag erősen cenzúrázták, és redukálták. Tulajdonképpen az az érdekes, hogy a hagyományokból, mesékből, szándékos betoldásokból az evangéliumokat összeszerkesztő írók egyáltalán miért végeztek ennyire silány munkát. Miért hagyták benne a történetben a lázadó Jézus nyomát?

Egy híres agresszív jelenet még a fügefát megátkozó Jézus is.

"És meglátva egy fügefát az út mellett, oda méne hozzá, és nem talála azon semmit, hanem csak levelet; és monda annak: Gyümölcs te rajtad ezután soha örökké ne teremjen. És a fügefa azonnal elszárada." Mt. 21:19

Ez elég ismert rész. Azt gondolom, hogy ez a rózsaszín ködben lebegő Jézus=Szeretet meséket persze cáfolja, de ez közismert, ezért különösebben nem ismételgetném. Normális ember ezt a szövegrészt annak igazolásaként foga fel, hogy Jézus ember volt. Igen gyarló ember, dühkitörésekkel. Esetleg akár pszichiátriai eset is lehetett. Ez azt jelenti, hogy tutira nem isten volt, vagy isten fia. Egy ilyen szöveghelyet azonban a kulturális keresztény ateisták még el tudnak viselni azzal, hogy természetesen Jézus nem minden rezdülése volt példaértékű, volt, amikor nála is elszakadt a cérna. És a többi tanítását kell nézni, attól függetlenül, hogy egy esendő ember volt. Annak igazolására, hogy az evangéliumokban bemutatott Jézus hibái nem ilyen prózaiak, szolgál a többi idézet, amely szerepel ebben a postban.

Hasonlóan híres Jézus állatkínzásos története a disznók tengerbe hajtásával. Mk 5:12-13, Lk 8:27-37. Olyannyira, hogy az emberek imádkoznak Jézus távozásáért. Mk 5:17.

Egy igen durva idézet a következő:

"Mert Isten parancsolta ezt, mondván: Tiszteld atyádat és anyádat, és: A ki atyját vagy anyját szidalmazza, halállal lakoljon." Mt 15:4.

Persze a kontextust itt is érdemes megnézni. Jézusnak a farizeusok szemére vetik, hogy a tanítványai miért nem mosnak kezet evés előtt. Jézus erre kérdez vissza a 15:4 idézetével, és rámutat, hogy a farizeusok sem tartanak be minden törvényt. Ez idáig a hippi Jézus képét erősítené meg.

Végül azonban 15:6-ban azt mondja Jézus:

" És erőtelenné tettétek az Isten parancsolatját a ti rendeléseitek által."

Ez pedig azért inkább úgy értendő, hogy meg kéne ölni azokat a gyerekeket, mert ez isten parancsolata, és nem erőtlenné tenni ezeket a parancsolatokat a gyerekek megkegyelmezésével.

Amikor az iszlám vallásról van szó, és annak teljes inkompatibilitásáról az európai értékekkel, illetve a muszlim menekültek és bevándorlók befogadásáról, akkor a nácik gyakran hangoztatott érve az, hogy "jó-jó, de Jézus explicit nem szólít fel emberek megölésére". Ilyenkor szoktam előhozakodni az alábbi idézettel:

"Sőt ennek felette amaz én ellenségeimet is, kik nem akarták, hogy én ő rajtok uralkodjam, hozzátok ide, és öljétek meg előttem!" Lukács 19:27

Meg kell, hogy mondjam, hogy amikor elsőnek olvastam, akkor ez még engem is meglepett. A keresztény hívők azzal szoktak védekezni, hogy ez egy példabeszéd része. Való igaz, hogy az idézett szövegrész egy tanmeséből van.De mit akar ezzel a tanmesével Jézus mondani?

Az előtte levő vers így szól: "És ő monda: Mert mondom néktek, hogy mindenkinek, a kinek van, adatik; a kinek pedig nincs, még a mije van is, elvétetik tőle.". Lukács 19:26.

Na, most ezt a 19:26-os verset a keresztények nagyon sokszor idézik. Ha idézik, akkor nyilván igaznak tartják. Valószínűleg követendő példának. Egyébként is, ha csak igaznak találják ezt az állítást, az azt jelenti, hogy a világban ezt általában igaznak tartják. A keresztények istent jóságos úrnak tartják. Ez azt jelenti, hogy ha ez igaz szerte a világban, akkor minden bizonnyal jó is. Követendő példa, vagy legalábbis egy olyan összefüggés, ami igaz, és érdemes figyelembe venni.

Ha pedig 19:26 egy követendő, vagy igaz bölcsesség, akkor nem illik az, hogy 19:27 ne volna az. Egy igaz és egy hamis, egy követendő és elvetendő elvet egy tanmesébe egymás mellé tenni úgy, hogy semmiféle ellentétet nem jeleznek a kettő között, az teljesen megtévesztő, buta, rossz tanmese volna. Joggal feltételezhetjük tehát, hogy Jézus a tanmesével két követendő bölcsességet mondott. Az egyik, hogy isten megjutalmazza azt, akinek van, a másik, hogy az ellenségeit viszont megöli. És Jézus maga is.

Ezen értelmezést erősíti még az is, hogy Jézus, amikor ezt a tanmesét mondja, királyi trónkövetelőként lép be Jeruzsálembe, és tényleg az a célja, hogy királyként az ellenségeit legyőzze, vagy megölje. Van olyan angol nyelvű Biblia, ahol a következő versek fölé pont az van írva összefoglalónak, hogy Jézus királyként Jeruzsálembe megy.

Több helyen is szerepel ugyanez az elv, például Márk evangéliumában, amely a tanmesét közvetlenebb módon, király és körítés nélkül adja elő:

"Ha valakinek van füle a hallásra, hallja.
És monda nékik: Megjegyezzétek, a mit hallotok: A milyen mértékkel mértek, olyannal mérnek néktek, sőt ráadást adnak néktek, a kik halljátok.
Mert a kinek van, annak adatik; és a kinek nincs, attól az is elvétetik, a mije van.
És monda: Úgy van az Isten országa, mint mikor az ember beveti a magot a földbe."

Márk 4:23-26.

Nehéz lenne ezt nem úgy érteni, hogy ezek pozitív, követendő elvek. Ha pedig Mk 4:23 követendő, akkor Lk 19:26 is az, hiszen ugyanaz az elv. Ha pedig Lk 19:26 követendő, akkor Lk 19:27 is, hiszen egymás utáni versek, és nincs köztük semmi, ami megváltoztatná a helyzetet. Ebben pedig emberölésre szólít fel Jézus. Ennyi. Bevégeztetett.

Szóval Lukács 19:27 össze van kötve Lukács 19:26-tal, tehát vagy mindkettő igaz, követendő elv, vagy egyik sem. Márpedig a keresztények 19:26-ot egyetértően szokták idézni. Tehát akkor 19:27 is egy követendő elv kell, hogy legyen, azaz Jézus agresszív kismalac. Mégegyszer az igehely együtt, és ebből világos, hogy nincs az egyik a másik nélkül, aki az agresszív Jézust tagadja, az az egyik legismertebb jézusi elvet tagadja:

"A kinek van, adatik; a kinek pedig nincs, még a mije van is, elvétetik tőle. Sőt ennek felette amaz én ellenségeimet is, kik nem akarták, hogy én ő rajtok uralkodjam, hozzátok ide, és öljétek meg előttem!" Lukács 19:26-27 

Melyik keresztény meri tagadni, hogy Jézus szerint Lukács 19:26 igaz? Ha Lukács19:26 igaz, akkor Lukács 19:27 is igaz. Nincs kiút.

De van még egy csomó hasonló parancsolat.

"És a haszontalan szolgát vessétek a külső sötétségre; ott lészen sírás és fogcsikorgatás." Mt 25:30.

Ez egy egészen más megfogalmazás, mint Lukács 19:26, de ez is elég agresszív és kegyetlen. Máténál ez igazából egy igen hosszú agymenés része, amely már Mt 24-től kezdődik. Máténál az adott mondat agresszivitása a tanmeséhez illő, és inkább az egész tanmese az, ami embertelen. Lukácsnál viszont az idézett mondat kirívó, indokolatlanul agresszív, és túlmegy a végítélettel kapcsolatos mondandón. Igazából nem kárhoztatható, ha valaki szó szerint érti, mert túlságosan is konkrét a megfogalmazás: a király szó szerint az ellenségek megölésére szólít fel, és nem fogak csikorgatásáról, kínzásról, hanem konkrétan ölésről van szó. Hasonló, végítéletről szóló igehelyek még Mt 3:10, Mt 7:19, Mt 8:12, Mt 10:14, Mt 10:28, Mt 11:21, Mt 13:41-42, Ide tartozik még képletesen a fügefa fent már említett megátkozása is: Mt 15:13 és Mt. 21:19, ide tartozik a szőlősgazda tanmeséje is, aki megöli a bérlőit, mert azok megölték a fiát Mt. 21:33-43, Mt 22, Mt 24:50, Mt 25, Mk 6:11, Mk 12, Lk 3:17, Lk 10:10-15, Lk 12:5, Lk 12:46, Lk 13:23-30, Jn 3:18, Jn 15:6.

Itt van egy kicsit abszurd idézet is:

"Én pedig azt mondom néktek, hogy mindaz, a ki haragszik az ő atyjafiára ok nélkül, méltó az ítéletre: a ki pedig azt mondja az ő atyjafiának: Ráka, méltó a főtörvényszékre: a ki pedig ezt mondja: Bolond, méltó a gyehenna tüzére." Máté 5:22

Na, most az elején még úgy indul az idézet, mintha Jézus tényleg jót akarna, hiszen aki ok nélkül haragszik valakire, hát, az nem szép dolog. Bár, ugye a harag esetén a jó ok, és az arányosság eleve nehéz kérdés. És Jézusnak pontosan eme arányosságban van nagyon nagy gondja. Igazából azt mondhatjuk, hogy az emberek teljesen joggal, és helyesen haragudhatnak másokra, ha ez a harag indokolt, és arányos. De ugyanúgy fontos eme harag megítélésében is az arányosság. Mert tegyük fel, hogy valaki jó ok nélkül haragszik valakire. Mondjuk Pisti kikapott Julcsitól sakkban, pedig Julcsi egyszerűen jobb volt, és megérdemelten nyert. Pisti haragja Julcsival szemben morcosságból áll. Mondjuk egy hétig. Alaptalan, de ártalmatlan. Most akkor méltó az ítéletre? És ha Julcsi mondjuk azt mondja Pistire, hogy bolond, akkor kerüljön a főtörvényszék elé? Végül, az ilyenek tényleg a pokolra jutnak?! Arányos ez?! Nem gondolom. Nem arányos, nem igazságos, és egy valójában agresszív Jézus dühkitöréséről van szó. Hasonlóan a fügefás esethez.

Továbbá a homályosság miatt egy ilyen rész egy "szent" könyvben bizony még akkor is az agresszív vallásüldözés melegágya, ha a pacifistább teológusok erre azt mondják, hogy ez a végítélet leírása, és isten ítéletét az ember nem veheti magára. Ez egyébként is kérdéses, mert a középkorban természetesen volt világi ítélkezés is, és az inkvizíciótól és boszorkányüldözéstől független kivégzések is voltak. Tehát nehéz lett volna tartani azt az álláspontot, hogy egy ember nem ítélkezhet másokon, és nem veheti át isten jogköreit. Tény, hogy a társadalom ezeket a jogköröket gyakorolta. Ez már adott volt.

Továbbá, ha egy szentnek hitt könyvben ilyen szövegek szerepelnek, akkor mindenképpen lesz olyan hívő, aki ezt vallásüldözésre fogja felhasználni. Ahogy a történelem során ez be is bizonyosodott.

Ami a 3-as pontot illeti, az adott idézetek alátámasztják annak lehetőségét, hogy Jézus valójában eredetileg csupán egy lázadó zsidó felkelő volt, akit azért végeztek ki, mert lázított a farizeusok ellen, sokat fenyegetőzött a mennyországgal, és felforgatta a templomot. Valószínűleg egy fegyveres túlerővel szemben adta meg magát felfegyverzett csapatai élén:

"És még mikor beszél vala, ímé Júdás, egy a tizenkettő közül, eljöve és vele együtt sok nép fegyverekkel és fustélyokkal, a főpapoktól és a nép véneitől." Mt 26:47

Majd:

"És ímé egyik azok közül, a kik a Jézussal valának, kinyújtván kezét, szablyáját kirántá, és a főpap szolgáját megcsapván, levágá annak egyik fülét." Mt 26:51

Tehát majdnem csata kerekedett, de Jézus megadta magát. Ez pedig azt jelenti, hogy Jézus csapata is fel volt fegyverezve, csak Jézus maga végül nem vállalta a csatát a túl nagy túlerő miatt. De eredetileg erre készült.

Az evangangéliumokban tehát megtalálható egy egészen plauzibilis történet egy lázadó figuráról, aki Jeruzsálembe érkezett. Már a kapunál elkezdte fenyegetni az ellenségeit, utána a feldúlta a templomot. A híveinek azt mondta, vegyenek kardot. Lázadásra készült. De a hatóságok hamar lekapcsolták. Volt egy minimális csata, majd a lázadó Jézust elfogták és kivégezték. Az, hogy Jézus kevésbé volt sikeres, mint Mohamed, az csak azon múlt, hogy Jézus sokkal hülyébb volt. Sokkal kevésbé tehetséges hadvezér. De békésebb nem volt, csak tehetségtelenebb.

Akár megrendezték a "feltámadását", akár olyan egyedi szerencse volt, mint amit Robert Graves ír le a Jézus királyban, akár kitalálták, ez lehetett az eredeti mítosz része, vagy kicsit későbbi hozzátoldás. Az egészen plauzibilis, hogy a békés, "újplatonista", a görög-római civilizációnak megfelelő tanításokat még később, Pál közreműködésével toldhatták hozzá az eredeti maghoz.

Ez egy plauzibilis hipotézis. Valamennyivel plauzibilisebb, mint az, hogy a békés Jézus legendájához később toldottak be erőszakosabb, lázadó részeket. Ez utóbbi azért kevésbé plauzibilis, mert ennek nem látom indokát, kevésbé életszerű. Egy lázadó képét utólag szépíteni, és ráaggatni olyan tanításokat, amilyeneket a békés, görög-római szolganyáj kívánt hallani, és ami eme szolganyáj irányítására a Római Birodalomban tökéletesen meg is felelt, ez plauzibilis életszerű, és érthető. A fordított sorrendet én most nem látom annyira valószerűnek, de nem is zárom ki. Igazából annyi lehetőség van eme homályos korokban, ilyen zagyva dokumentumok esetében, hogy tényleg nem állapítható meg, hogy létezett-e a történelmi Jézus, egy ember volt, milyen volt valójában és mit, és mennyi mindent aggattak rá.

Végül megismétlem, hogy aki még tud hasonlóan agresszív igehelyeket, írja be kommentbe, mert szeretném ezt egy gyűjteményként is használni, amikor ilyen igehelyeket keresünk egy vitához. Más nyelven természetesen töménytelen ilyen gyűjtés van, de online, és magyarul szeretnék egyet megalkotni.

    Nyelvelnek, barátom, hogy sok borral élek,
    Kurvanyjok, hiszen én velek nem cserélek.
    Nekem tereh gyanánt nincsen a lételem,
    Van borom, pecsenyém, egy-két tál ételem.
    Senki nem ruházza rám a sobrák nevet,
    Faszariságomért huncfut aki nevet.
    […]
    Igyatok, kurvanyja, fiúk! a világnak,
    Kurvanyjok azoknak, akik minket rágnak
    Tudok én már annyit oláhúl, mint tótúl,
    Hogy nem ijedek meg hatlovas hintótúl.

    Csokonai: A borital mellett

Ez a post a káromkodásról fog szólni. Címnek a tízparancsolatban megfogalmazott tiltást adtam, amelyet lehet úgy is értelmezni, hogy mindenféle káromkodás tiltása a szándéka, de lehet úgy is, hogy egy speciális esetet tilt. Ha csak egy speciális esetet tilt, akkor is hasonló problémák vannak vele, mint az általános esettel. A postban az általános esettel fogok sokat foglalkozni, és időnként visszautalok a konkrét, vallásos esetre.

A káromkodás tiltása egy tabu jellegű társadalmi előírás. Ilyenekkel a konzervatívok, és a vallások is előszeretettel élnek. A káromkodás tiltásával az alapvető bajom az, hogy van az éppen aktuális nyelvnek egy szókincse, amely a használt szavak halmaza, és ennek egy részhalmazát valakik "csúnyának" mondják. De ez a "csúnyaság" ez az égadta világon semmiből nem áll. Ez egy tisztán konstruált dolog. Színtiszta konvenció. Semmiféle empirikus, faktuális tartalma nincs.  A káromkodással kapcsolatban nagyon sok téves előítélet van a társadalomban.

Ha valaki úgy védekezik, hogy a szavak csúnyasága abból áll, hogy viszolygunk tőlük, és ez empirikusan megfigyelhető, akkor erre azt mondom, hogy:

1) Természetesen vannak olyan dolgok, amelyektől általában a priori undorodunk, és a csúnya szavak jelentős része innen kerül ki: például: "szar", "húgy", stb. Ugyanakkor ezen dolgoktól való undorodás is csak egy olyan dolog, amiben többségi konszenzus van, és lehetnek biológiai okai is, de lehet alóla kivétel. Például vannak, akik vizeletet isznak kúraszerűen. Én ebben a tekintetben teljesen a többséghez tartozok, a fekália és a vizelet nekem sem jó benyomást keltő dolog. Csak megemlítem, hogy van kivétel. A másik oldalon vannak azok a szavak, amelyek bár csúnyának számítanak, de nem is referálnak olyan dologra, ami ab ovo rossz lenne. Eklatáns példa a "szeretkezés", amely egy olyan szó, amelyik szépnek számít, és jó dolgot fejez ki. A "baszás" és a "kúrás" meg csúnyának számít, de egyébként ugyanazt az általában jónak tekintett dolgot fejezi ki.

2) Az is teljesen nyilvánvaló, hogy azokról a negatív témákról is szükséges adott esetben beszélnünk, és nem száműzhetjük a társadalomból az undorítónak tartott dolgok említését. Vagy hát az egy igen korlátos civilizáció lenne, ahol tényleg tabu lenne a vizeletről és székletről beszélni, hiszen az ilyen társadalomban az orvoslás például igen jelentős korlátokba ütközne. A múltban volt, hogy a társadalmunk olyan volt, hogy ezekről a dolgokról alig beszéltek, és a szeretkezés minden pozitív oldala ellenére mégis tabunak számított, és aztán emiatt még részben negatív dolog is lett belőle. Ebből is látszik, hogy ez a tabusítás mennyire el tud ferdíteni dolgokat.

3) De a mai társadalmunkban van olyan, amikor egy elegáns, öltönyös bácsi kiáll a pódium elé, és előadást tart a kiválasztás szerveinek működéséről, és beszél székletről és vizeletről. Megengedjük az orvosprofesszornak, hogy eme undorítónak tartott dolgokról beszéljen, csak másik szavakat kell használnia. Az orvos bácsi sem mondhatja azt, hogy "szar", azt kell mondania, hogy "széklet", vagy "fekália". Ezzel pedig lelepleződött, hogy a "szar" szó tiltásának nem elégséges oka, hogy undorítónak tartott dolgot jelent, hiszen a "széklet" szó pont ugyanarra referál, mégsem tiltott. A "szar" szó tiltása pedig teljesen művi tabu, álszenteskedés. Visszautalva a "szeretkezés", "baszás" párosra, az is utal arra, hogy a tiltás művi, és nem alapul a tabutól független dolgon.

A társadalom véleményformáló, erkölcspásztorkodó, elit része ezzel is uralja a többieket, hogy kitalálnak egy ilyen hülye játékot, miszerint bizonyos szavak tabuk, mások nem. Aki ezt betartja, bent van az illemtudó emberek körében, aki nem tudja, vagy nem akarja betartani, az meg nincs. Semmi másról nincs itt szó, mint egy olcsó játékról hülyegyerekeknek és hatalmaskodásról. Sok esetben teljesen értéktelen, loser, bugyuta emberek is erkölcsi fölényt kovácsolnak ebből maguknak mások felett. Legalábbis a saját szemükben. Hogy ők többet érnek, ők tudják, mi az illem, ők betartják az illemet. Miközben értelme, az nincs. Máskor pedig, ahogy láttuk, a tabusítással az uralkodó réteg kontrollálni is akarja a dolgokat. A "baszás" és "kúrás" szó tabusítása részét képezte a szexről való beszéd tabusításának, amivel egy jó dolgot akartak befeketíteni, kizárólag hatalmi okokból.

Egy ateista nyilván része lehet egy ilyen álszent, bugyuta hatalmi játéknak, de én azért azt gondolom, hogy ez nem illik az ateizmushoz, mert az ateista úgy döntött, hogy nem lesz része egy másik álszent, metafizikai játéknak, amely szintén csak emberi konstrukció, szintén nincs empirikus tartalom mögötte, ez pedig a vallás. A legtöbb ateista az istenhitet pontosan azért utasítja el, mert nincs mögötte empirikus tartalom. Egy tisztán kreált, fiktív játék, egy tisztán társadalmi konstrukció. Na most a csúnya szavakról szóló illemszabály is pont ilyen. Ezért gondolom, hogy egy ateistához nem illik ebben sem részt vennie. Ahol a "nem illlik" nem illendőséget jelent, hanem következetességet. Az ateista nézeteibe általában nem illik jól bele egy ilyen alaptalan, bigott hülyeségben való hit.

Ezt talán akkor látjuk a legjobban, ha a tízparancsolathoz térünk vissza. A legtöbb ateista szerintem a tízparancsolat tiltását, különösen a teljesen szűk értelmében, azaz, hogy "ne mondd ki azt, hogy Jehova", nevetségesnek tartja. Miért? Azért, mert egy ateista nem hisz istenben, tehát röhejesnek tartja azt, hogy egy valószínűleg nem létező dolog említését tiltsák. Nincs a tiltás mögött empirikus tartalom. No de ugyanilyen röhejes az, ah egy létező dolog egyik féle megnevezését tiltják, a másikat meg nem. Nincs mögötte empirikus különbség.

Ami a sértést illeti. A sértés nem mindig jelent káromkodást, illetve nem elég káromkodni ahhoz, hogy megsértsünk valakit. A sértés igazából semmi más, mint a kritika. A kritika akkor válik sértéssé, ha a kritizált fél úgy veszi. A csúnya szavak használata ezt elősegíti, de, mint láttuk, emögött nincs tényleges ok. Vegyük például a következő három példát:

1) Ez a tervrajz szar.
2) Ez a tervrajz fekália.
3) Ez a tervrajz teljesen értéktelen, irracionális, értelmetlen, zagyvaság.

A három mondat ugyanúgy éles kritikát fogalmaz meg. A 3. verzióban nincsenek csúnya szavak. A 2. verzióban a csúnyának számító szót egy nem csúnyának számító szóval cseréltem fel, ami viccesen hangzik. Az 1. verzió a klasszikus sértés, amit talán a legtöbben kifogásolnának, egy csúnyának számító szóval. Lehet, hogy valaki nagyobb eséllyel sértődik meg 1-en, mint 3-an, de ha ez így van, akkor az egy irracionális hülyeség. Ő baja.

A 3)-as példával odáig is eljutottunk, hogy a társadalmunkban a kritika elengedhetetlen. Lehet, hogy nem mindenki így fogalmazná meg a kritikáját, de nagyon sok esetben kénytelenek vagyunk valami olyasmit mondani, ami hasonlít a 3-as példához. A társadalmunk nem tud működni kritika nélkül, a kritikából pedig bármikor lehet sértés. Bárki megsértődhet azon, hogy megkritizálják az alkotását, a tettét, a cselekedeteit.

Az érdemi kérdés szerintem ebben az esetben az, hogy kinek van igaza. Amibe ugye itt nem mehetek bele, mert hát esete válogatja. De ha a kritika jogos, akkor hiába sértődik be a kritizált, akkor is jogos. Ha pedig a kritika nem jogos, akkor az baj, de akkor az elv nem az, hogy: "ne sértegess másokat", hanem az, hogy: "próbálj meg okosan megítélni másokat!". Ami, megjegyzem az egész Bibliában nem egy különösen hangsúlyos elv. Pedig ez az értelmes elv: az értelmességre felszólító elv.

Fel lehet itt hozni a sértegetést, mint pszichológiai agressziót. Ez azonban szerintem egy olyan fogalom, amely nagyon homályos, és nagyon sok visszaélésre ad okot. Én nem használnám. Én értelmes dolognak tartom azt mondani, hogy az uszítás elítélendő, mert mások tényleges bántalmazását eredményezi. De a pszichológiai agresszió fogalma szerintem egy teljesen félrevezető fogalom. Ez akkor látszik a legjobban, ha összehasonlítjuk a fizikai agresszióval. Vegyük például azt, amikor egy férj a feleségének azt mondja, hogy: "te büdös kurva". Ilyenre szokták mondani, hogy pszichológiai agresszió. Vegyük észre, hogy amit a férj ki akar fejezni, az nem a feleség szagával kapcsolatos, és a legtöbb esetben nem is arról van szó, hogy a férj a feleséget prostitúcióval vádolja. Igazából legtöbbször azon gyanúsítását fejezi ki, hogy a eleség hűtlen. Sokszor meg még ezt sem, csak szidja. Ugyanez a mondat hangozhatna úgy is, hogy: "te prostituáltnak álltál?!" ha erről van szó. Ebben  az esetben a férj haragját jogosnak érzi a többség. Ha a feleség hűtlen, akkor azt is, de ha nem, akkor már nagy az esély, hogy a férjnek nem is adnánk igazat.

Mellesleg a társadalmunk olyan, hogy egy szerelmi kapcsolatban a hűtlenség megoldására a szakítást tartjuk a jó megoldásnak, ha a szerelemnek már vége, egy házasság esetén pedig adott esetben a válást. Ezek persze bonyolultabb kérdések. Amit itt még el akartam mondani, hogy igazából a fő szempont az, hogy a férjnek vagy a feleségnek van-e igaza, és nem az, hogy ki sérteget kit.

Vegyük ezzel szemben azt, hogy a férj elveri a feleségét. Itt már nem az a fő kérdés, hogy kinek van igaza, mert azt mondjuk, hogy elverni akkor sem szabad egy feleséget, ha tényleg hűtlen, és ráadásul még megbocsáthatatlan körülmények között az (például ugye ha a férj előtte megcsalta a feleségét, az mindjárt más). De mindeme összetettebb kérdésekbe bele se kell mennünk, mert a megverést mindenképpen elítéljük. Nincs rá megfelelő indok. Ezzel szemben a "te megcsaltál engem, te erkölcstelen asszony!" kritikáját adott esetben jogosnak tartjuk, és elfogadjuk. A "te büdös kurva" alakban elmondott kritikát, ami ugyanezt jelenti, sokan már nem, pedig nem jelent mást a mondat a szándéka szerint legalábbis. Én azt mondom, a feleség nyugodtan megjegyezheti, hogy az állítás szó szerint nem igaz, fogalmazzon a férj pontosabban, de azt gondolom, egy ilyen perpatvar ettől nem oldódna meg.

De a fizikai bántalmazás és az ú.n. pszichológiai bántalmazás között vannak még óriási különbségek. Az egyik, hogy a fizikai bántalmazás gyakorlatilag teljesen kiszámítható módon fizikai kárt okoz. Az állítólagos pszichés bántalmazás meg nem. Ha egy férj le büdös kurvázza a feleséget, akkor előfordulhat, hogy az megrántja a vállát, és azt mondja: "elválok tőled, nem érdekelnek a sértegetéseid". És akár megcsalta, akár nem. Van-e itt akkor sérelem? Nincs. Ehhez kapcsolódik az, hogy az állítólagos pszichológiai bántalmazásnál a befogadón múlik az, hogy mennyire veszi magára a dolgot. Ld. megint csak az iménti példát.Gyakorlatilag pedig olyan nincs, hogy egy asszonyt a férje megver, de nem veszi magára, és ezért nem lesz tele kék-zöld foltokkal.

Tehát két nagyon fontos különbség van:

1) A sérelem nem-kiszámíthatósága.
2) A sérelem függ a befogadótól.

Ezért én pszichológiai agresszióról általában nem beszélnék. Egy kontextus van, amikor az ismételt sértegetést, amennyiben jogtalan, komolyabban venném. Ez pedig az, amikor az áldozat kénytelen együtt lenni az elkövetővel, és az elkövető ismétli a dolgot. Az összes férj és feleséges példámban a sértegetés azért tűnik súlyosabbnak, mert a feleség bizonyos mértékig kénytelen ezt eltűrni. Ha úgy képzeljük el a dolgot, hogy a férj teljesen jogtalanul büdöskurvázza le a feleségét, ráadásul ismételten, akkor az súlyos dolog. Megjegyzem, ekkor is van megoldás, a válás. Tudom, ez bonyolult dolog, de még ebben az esetben is azt mondom, hogy nem abszolút reménytelen a helyzet. Hasonló az eset az iskolai sértegetéseknél, akár osztálytárs, akár tanár sérteget egy gyereket. Itt még az is súlyosabb, hogy gyerekről van szó.

De az esetek nagy részében, az életben felnőtt emberekről van szó, akik nincsenek úgy összekötve, mint a férj és feleség, és ráadásul hol a sértegetőnek van igaza, hol a sértettnek. Ezek tehát bagatell esetek. Ilyenek a társadalmunk szükséges velejárói, és mondom, az az elsődleges kérdés, hogy kinek van igaza, ha van egyáltalán igazság, és nem az, hogy szabad-e ilyet, és pszichikai agresszióról sem lehet beszélni. Egy olyan mindennapi esetben, mint, hogy a barátom hanyagságból összetörte a telefonomat, és én azt mondom: "te hülye barom", ő meg megsértődik, teljesen felesleges pszichikai agresszióról beszélni. Ez egy sima összeveszés, és a barátságnak emiatt lehet vége, vagy nem. Ő dolguk.

Hasonló az eset az interneten előforduló sértegetéseknek, amelyek nagy része kommentek formájában történik. Általában ezek is bagatell dolgok, általában senkinek nem kötelező tovább beszélnie a másikkal, ha brki is besértődik, lépjen ki, és ne beszéljen arról, mekkora kárt okoztak neki! Erkölcsileg hol a sértegetőnek, hol a sértettnek van igaza, hol meg semelyiknek. Teljesen felesleges itt valami általános módon elítélni ezt, úgyis ez lesz, amíg internet az internet. És az, hogy egy ilyen esetben a sértegető csúnya szavakat is használt, az szerintem tök mindegy, ez csak a moderátorok gügye kis játéka, amelyet már említettem. Csak hatalmaskodásról van szó, semmi másról.

Sok esetben még az is elmondható, hogy a káromkodásnak haszna van, feszültséget vezet le, illetve a tettlegességet is megelőzheti.

A káromkodás tiltása kapcsolódik a szavak mágikus erejébe vetett hithez. A vallásos eszmékhez gyakran kapcsolódik valami olyan tudatos, vagy tudattalan felfogás, hogy a szavak nem szokáson alapuló konszenzusok, nem véletlenül vannak úgy, hanem a dolgoknak valami eleve elrendeltetett neve van, a dolgoknak vannak igazi neveik. Ezzel egyébként egy több nyelven beszélő, művelt embert nehéz megtéveszteni, és ahogy kifejtettem, valójában a szavak megválasztása tiszta konvenció. Annak nincs empirikus tartalma, hogy valamit éppenséggel mely hangsorral, vagy betűsorral jelölünk.

Ehhez kapcsolódik az I. Móz. 2.19, ahol az ember nevet ad az állatoknak, és azzal úgymond hatalma van felettük. A szavak mágikus ereje jelenik meg itt is: az ember nevet ad a dolgoknak, az embernek hatalma van nevet adni a dolgoknak, az ember uralkodik ezzel a dolgok felett. Bizonyára kapcsolatban van ez azzal is, hogy az átkok és varázsigék esetében hittek a szavak valódi mágikus erejében.

A káromkodás tiltása a papok hatalmát szolgálja, mint a többi vallási tabu. Az, hogy "ne mondd azt, hogy 'a kurva isten bassza meg!'!", ugyanolyan alaptalan dolog, mint az, hogy "szombaton de dolgozz!", "vasárnap zárjanak be a boltok!", "házasság előtt ne szexelj!" "ne egyél disznóhús!", "pénteken böjtölj!" és hasonló, önkényes előírások. A papok azzal, hogy kitaláltak ilyen bűnöket a hatalmukban tartották a híveiket, mert ha bűnösnek érezték magukat, a feloldozás a papok kezében volt. (A disznóhús evésének tiltásának adott korban, és adott társadalomban esetleg lehetett valamennyire racionális oka, ma már jelentéktelen dolog.)

A káromkodás tiltása nemcsak bigott, de unalmas és kicsinyes. Amikor nem a papokról van szó, hanem közemberekről, akkor ott nem merül fel a feloldozás és a kontroll, hanem inkább a leszólás. Az értéktelen kisember talál egy dolgot, amiben úgy érzi, felé kerülhet a másiknak, és magas lóról beszélhet hozzá. Sokszor csak erre szolgál neki a káromkodás tiltása, az illemszabály. Másban nem jó, de ebben magasabb rendűnek érezheti magát. Akik velem vitatkoznak, legtöbbször akkor jönnek elő a stílussal, amikor érveik már nincsenek. A káromkodás tiltása a társadalom korlátolt rétegének gyerekes kis játéka, amely által többnek gondolja magát, és úgy érzi, végre valamiért leszólhatja a másikat, hatalma van felette. Ezt a kicsinyes viselkedést figurázza ki a Brian élete c. film kövezéses jelenete is.

A káromkodás tiltásával természetes ösztönöket nyomnak el. Hiszen az embernek természetes ösztöne, hogy erősen odamondjon annak, akire, vagy amire haragszik, kifejezze haragját, illetve le is vezesse a haragját. Ha a haragja jogos, nem látom, hogy miért ne fejezhetné ki. A káromkodás stresszoldó hatású. A káromkodás tiltása ezt elveszi, sőt maga is stresszet okoz.

Valakik jöhetnek azzal, hogy bár az igaz, hogy a vulgáris szavak választása önkényes, és az is igaz, hogy mások kritikája, illetve leszólása jogos, ha jogos, de a kettő együtt már nem. Nem látom, hogy ha ezek külön-külön nem támasztják alá, hogy a káromkodás bűn, akkor együtt miért válna azzá. Nem látom, hogy mi új minőség születik itt, amit tiltani kéne.

Sokan beszélnek arról, hogy tiszteletet kell adni mindenkinek. Ez a "gondolkodásmód" pedig tényleg jellemzően keresztény naivitás. Teljesen erőltetett mindenkit tisztelni, nem is lehet. Vannak olyan emberek, akik annyira nem bírják a tiszteletünket, hogy a szabadságukat is elvettük, és a szavazati jogukat. Ha bűnözők, akkor ez rendjén is van. De akkor nem látom, hogy ehhez képest mi a nagy abban, hogy nem tisztelek bizonyos embereket, mert nem méltóak rá. Mi ez egy börtönhöz képest? Kellene-e tisztelnünk egy életfogytiglanra elítélt terroristát? Ugye nem?! Akkor meg, mi ez a duma?! Én inkább azt tartom, mindenkit méltósága szerint kell tisztelni, vagy nem tisztelni. A terrorista nyilván sokkal súlyosabb bűnt követ el, mint aki hazudik. De aki a pofámba hazudik, én azt ugyan nem tisztelem, és miért tisztelném, ha ő nem tisztel meg engem az igazsággal?!

Egy hasonlóan naiv, keresztény jellegű felfogás az, hogy lehet, hogy az volna a legjobb, ha egyáltalán nem haragudnánk egymásra. És akkor tényleg nem volna indok sértegetni egymást. Na most ez egy nagyon bugyután naiv elképzelés. A "harag" az evolúció során nem véletlenül fejlődött ki. És nem is csak úgy, egy sajnálatos melléktermék. Nem is a bukott emberek elhajlása. A harag teljesen fontos kommunikációs eszköz. A társadalomban az egyéneknek kommunikálniuk kell, hogy mit szeretnének. És azt is, hogy mit nem. Azt, hogy én nem szeretek, vagy nem szeretnék, ellenzek valamit, haraggal szoktuk kifejezni. Lehet azt mondani, hogy ki lehet ezt fejezni simán szóbeli kritikával, haragérzés nélkül, de ez nem igaz. Sok esetben nem lehet.

Például egy gyerek a szülei, a társai haragja által érti meg azt, hogy azok mit nem szeretnek. A társadalomban kialakult konszenzuális erkölcsi szabályokat is így kommunikálják, így nevelik bele a gyerekbe. Az állatoknak, a beszéd és írás nélkül nem is volt más lehetőségük. Egy nagyon kisgyereknek szintén nincs más lehetősége. De ha valaki érti is a beszédet, vagy tud is olvasni, akkor is, a harag kifejezésével is szoktuk nyomatékosítani az erkölcsi előírásokat, vagy csupán azt, hogy: "barátom, ezt velem ne csináld!". A harag automatikusan együtt is jár azzal, ha valaki olyat tesz velünk, amit nem szeretünk, de egyben segít is azt kifejezni a másiknak, hogy nem szeretjük a dolgot.  Ha én a barátnőmnek harag nélkül, nevetgélve mondom azt, hogy: "máskor nem merj hozzám nyúlni", akkor szinte tuti, hogy egy játéknak gondolja, és az ellenkezőjét mondom annak, mint amit ki akarok fejezni. Ha pedig csupán harag nélkül, közömbösnek mondom a barátomnak, hogy: "máskor ne vedd kölcsön a mobilomat", akkor azt kevésbé fogja erős tiltásnak gondolni, mintha haraggal mondanám. Egy "bazdmegnek" ebben az esetben kifejezetten fontos kommunikációs szerepe van.

Egész biztos vagyok, hogy az olvasók legalább 90 százaléka mond olyat baráti körében, hogy: "bazdmeg", meg, hogy "kurva ...", és ennek többlet kommunikációs szerepe van. Irracionális, következetlen, álszent dolog az, ha ezek után a csúnya szavak használatának tiltása mellett áll ki. Nyilvánvaló hogy a csúnya szavaink nélkül is tudnánk ebben az esetben kommunikálni, de az is, hogy a csúnya szavaknak ilyenkor, ha nem teljesen gépiesek, akkor jelentésgazdagító hatásuk van. A csúnya szavak, akár tetszik, akár nem, növelik a szókincset. Per definicionem. Erre még visszatérek, és lentebb még lesz egy tudományos hivatkozás.

Mindenesetre harag nélkül nem csupán az erkölcsi preferenciáink kommunikálása, kialakítása lenne problémás, de értelmetlen is. Hogy lehetne elválasztani a haragot attól amit nemkívánatosnak tartunk?! Hogy lehetne például a gyilkosság rossz dolog, ha a gyilkosokra nem haragudnánk?! Értelmét vesztené a dolog.

Arra illusztrációnak, hogy a káromkodás teljesen önkényes, konszenzuális, mint általában a szavak jelentése, álljon itt az, hogy például a "szar" csúnya szónak számít, a "fekália" pedig szakszónak, ami mögött csak annyi van, hogy a "fekália" idegen eredetű szó. Viszont ha latinok lennénk, akkor a "faeces" pont azt jelentené nekünk, mint most a "szar", és a "szar" meg egy egzotikus szó lenne, amelyet akár szakszóként is használhatnánk. "Külföldiül" nem tudóknak az olyan szavak, mint "merde", "vittu", "Hurensohn", "shit" semmi, különös jelentése nincsen. Az is különbözik különféle nyelveken, hogy mely szavakat használják vulgáris szóként, és mi az, ami igazán csúnyán hangzik. A "kurva" például csak így, jelzőként, magyarul csúnyán hangzik. Franciául szintén. Angolul vulgáris szó, de jelzőként ritkán használják. Németül szintén nem használják jelzőként, és csak akkor sértés, ha tényleges értelmében mondják egy nőre. Akkor nyilván értelme szerint, és nem a szó vulgaritása miatt. A "son of a bitch" és a "hurensohn" sértések. Magyarul viszont a "kurva fia" kifejezés ma már egyáltalán nem használatos (korábban volt, ld. "kurafi"). Látható tehát, hogy a különböző nyelveket tekintve, bár sok általános emberi sajátosság megjelenik, esetleges különbségeket is felfedezhetünk.

Na most, aki az ilyen esetleges konszenzusokat túl komolyan veszi, és tényleg elhiszi, hogy a "szar" csúnyább szó, mint a "fekália", vagy a "széklet", az igencsak korlátolt, maradi, fantáziatlan agyhalott.

Van olyan is, amikor valaki úgy érvel, hogy nem helyes érvek helyett sértegetni a másikat. Ez igaz is. Vegyünk erre pár példát:

1) "A gyök kettő irracionális szám, bizonyítás van rá, amely így szól..."

2) "A gyök kettő irracionális szám, te hülye, bizonyítás van rá, amely így szól...Matekból gimnáziumban tanultuk."

3) "A gyök kettő irracionális szám, te baromállat, bizonyítás van rá, amely így szól...Matekból gimnáziumban tanultuk."

4) "Nincs igazad."

5) "Baromállat".

Nyilvánvaló, hogy 1), 2) és 3) érveit tekintve egyenértékű. 2) egy mellékes megjegyzést, és egy ítéletet is mond a másikról, amely nem csökkenti az érvelés erejét, mivel a minősítést nem érv helyett használja. 3) ehhez képest még vulgáris szót is tartalmaz, amely azonban csak több mérget fejez ki 1) és 2)-höz képest. Az érvelés erejét nem csökkenti, tehát ugyanolyan racionális érvelés. 3) sem érvelés helyett használja a vulgaritást. 3) tartalmilag nem sértőbb 2)-nél, a vulgáris szó miatt az ellenkező fél hajlamos lehet megsértődni, de hát ez már az ő dolga.

4) és 5) érvként már nem jó, mivel itt tényleg csak a minősítés hangzik el, tényleg érvek helyett. Bár olyan közismert, és triviális esetekben, mint a gyök kettő irracionális volta, igazából nem várható, hogy az ember a középiskolai tananyagot mondja el a másiknak. 5) nem rosszabb, mint 4), ugyanis ha valami felvethető 5) ellen, az az érvek hiánya, de ez 4) esetében is igaz. Látható tehát, hogy csak az a releváns, hogy egy vitában valaki érveket használ, vagy sem. Ha igaza van, és emellett, illetve emiatt minősíti a másikat, az opcionális, de jogos. Ha annyira mérges, hogy vulgáris szavakat használ, az nem von le az érvei értékéből.

Aki azzal jön, hogy nem szabad lehülyézni az embereket, azt nem látom, hogy ezt mire alapozza. Az emberek általában minősítgetik a másikat, mondják, hogy az illető kövér, csúnya, szőrös, lusta, becstelen, lop, hazudós, és hasonlók. A kérdés nem az, hogy szabad-e minősíteni, hanem az, hogy mikor van igaza a minősítőnek. Egy finomabb kérdés lehet persze, hogy nem mindig kell a másik pofájába vágni, hogy hülye. Én például nem szoktam, csak a nagy pofájú, makacs hülyéknek. Ezt jogosnak tartom. Ha valaki nem olyan intelligens, de nem nagy pofával mondja a hülyeségeit, akkor én feleslegesen nem bántom. Például a cégnél sok takarító néni van, akik csendben végzik a dolgukat. Bizonyára nem észlények, de mivel ehhez mérten szerények is, én teljesen udvarias szoktam velük lenni, és nem szólom le őket, sőt, készséges vagyok velük. Becsületes módon keresik a kenyerüket, nekem nem hazudnak, velem nem viselkednek aljasul, én se velük.

De a nagypofájú hülyéket nem tudom sajnálni, és azt gondolom, nekik túlságosan is kevesen mondják, hogy hülyék, különben szerényebbek lennének. Egyfajta igazságosság is vezérel tehát ilyenkor.

A következő példa:

1) "Kurva anyád."
2) "Az anyád prostituált, láttam, hogy kint állt a sarkon."

Itt 1) és 2) szó szerint értve ugyanazt mondja, de 1) valójában szerintem kevésbé sértő, mert a vulgaritás miatt úgy gondoljuk, hogy az illető valószínűleg nem szó szerint értette. Én 2)-őn jobban megsértődnék, mint 1)-en.

Az, hogy nem látják be, hogy bizonyos dolgok konszenzuális alapúak, a vallások tipikus hibája. Vagy tipikus visszaélése. Mert hasonlóan próbálják azt beadni, hogy az etika abszolút, és nem megegyezés kérdése. Éppen ezért gondolom ezt is jó ateista témának, és fontos ezt a csatát is megvívni a vallásokkal, mert ez is a maradi és bugyuta vallásos gondolkodáshoz kapcsolódik.

Ha már odáig eljutottunk, hogy a vulgaritás teljesen konszenzuális dolog, akkor beláthatjuk, hogy a "szar" és a "fekália" közötti, szintén csak szokáson alapuló különbség különösebben semmi másra nem szolgál, mint bizonyos dolgok kifinomult kifejezésére. A szóhasználattal pont azt lehet kifejezni, hogy valaki haragszik, vagy egészen semleges módon állapít meg valamit. Ha valaki azt mondja, hogy "de hát ez a pelenka szaros", akkor bizonyára jobban haragszik, mintha csak megállapítja, hogy "ez a pelenka fekáliával szennyezett". A vulgáris kifejezések tehát kifejezőek tudnak lenni, és jól használva hasznosak is lehetnek. A vulgáris kifejezések tiltásával az emberi nyelv eszköztárát szegényítik azok, akik tiltanak.

A káromkodáshoz általában az a nézet kapcsolódik, hogy aki káromkodik, az bizonyára műveletlen, buta ember.  Valójában kimutatták ( Kristin L. Jaya, Timothy B. Jay: "Taboo word fluency and knowledge of slurs and general pejoratives: deconstructing the poverty-of-vocabulary myth", Language Sciences, Volume 52, November 2015, Pages 251–259, másik link), hogy aki sokat káromkodik, az nemhogy nem butább, hanem ez is az általános nyelvi készségeinek a része. A káromkodásbeli tehetség korrelált az általános nyelvi tehetséggel, ami pedig az intelligencia egy jelentős részét teszi ki.

Vegyünk egy példát! Tegyük fel, hogy valaki bemegy egy hivatalba, ahol horgászengedélyt lehet kérni. Tegyük fel, hogy a hivatalban az a szabály, hogy nem szabad azt mondani, hogy "horgász", mert az csúnya szó, ehelyett azt kell mondani, hogy "halfogás", és az illem kedvéért ezt is csak úgy szabad kimondani, hogy gilisztát szórunk a fejünkre. Hülye szabály? Hülye. Akárcsak a vulgáris szavakról szóló szabály. Na most az igaz, hogy a buta ember bemegy a hivatalba, és azt mondja, "kérek egy horgászengedélyt". Mivel buta, nem tudja visszafogni magát, pedig szeretne horgászengedély. De az nem igaz, hogy az intelligens ember pedig minden esetben alkalmazkodik a hülye szabályhoz. Nem, az is butaság, az az ész nélküli alkalmazkodás butasága. Az okos ember az, aki ismeri az illemszabályokat, aki felismeri, hogy ezek hülyeségek, és ezek után dönt arról, hogy most mit akar: A) ebben az esetben a horgászengedély a fontos, és alkalmazkodik a hülye szabályhoz B) nem fontos neki a horgászengedély, ezért nem alkalmazkodik, adott esetben akár provokatív módon be is megy, és azt mondja, hogy "horgászengedélyt kérek, bazdmeg!".

Azt mondják, hogy amiről itt szó van az EQ, és nem az IQ. De az is butaság, hogy az EQ független az IQ-tól. Hiszen az EQ esetében, és konkrétan ebben a példában is, arról van szó, hogy a társadalmi illemszabályokat érdemes ismerni, de nem ész nélkül kell hozzájuk alkalmazkodni, hanem aszerint, hogy mit akarunk, mit nem, mit akarunk bevállalni, mit nem. Akinek nem olyan fontos a horgászengedély, hogy gilisztát szórjon a fejére, annak nem kell ezt csinálnia, és ettől még nem hülye, és nem alacsony az EQ-ja. Aki ész nélkül, mindig, önnön érdekei és érzelmei ellenére birka módon követi az illemszabályokat, annak szerintem alacsony az EQ-ja, nem intelligens, miközben persze tökéletesen illedelmes ember lehet, és fantasztikus társadalmi elismerésben lehet része. Sőt, az EQ teszten is jól teljesíthet, mert az nem EQ-t, hanem illemszabályok ismeretét méri. Én is jól tudok teljesíteni rajta. Intelligens ember tudja az elvárt válaszokat.

Valójában szinte mindenki káromkodik, és a vulgáris szavak használatát ma már szinte mindenhol elfogadjuk. Vannak még persze tabu területek: tudományos szakirodalomban ritkán szabad vulgáris szavakat használni, vagy országok közötti diplomáciai találkozókon is ritka. De ez ma már egyre inkább színészkedésnek tűnik. Lassan bizony a tudományos ismeretterjesztésben is simán lehet vulgáris szavakat használni (Lawrence Krauss: "We are all fucked", 1:10", Richard Dawkins: "Science works, Bitches", "if you don't agree, you can fuck off,"fukcing magnets" 8:45). Még egyelőre eléggé függ a kontextustól, hogy mikor fogadják el. Inkább elfogadják, ha vicces, ha olyan tudós használja, aki ismert, és ritkán fordul ehhez az eszközhöz. De egyre inkább terjed.

A művészetben, filmekben  irodalomban (József Attila A szabad ötletek jegyzékében, vagy Kosztolányi Dezső A "Nyár, nyár, nyár", Tandori Dezső: Hashártyaszakadási elégia, Lackfi János: Trágár beszéd, Petőfi Sándor: Mit nem beszél az a német..., Csokonai: A borital mellett, Janus Pannonius: Lúcáról szóló versében) könnyűzenében (Dopeman ismert száma, a Bazdmeg, ahol a káromkodás iszonyatos elkeseredést fejez ki), újságírásban már egészen bevett dolog a vulgáris szavak használata. A "The L-word"-ben például annyit fuckolnak, hogy találóbb lett  volna "The F-word" a sorozat címének.

Nemrég még nálunk az őszödi beszéden kiborultak egyesek, amihez bizonyára hozzájárult a vulgáris beszéd. Ugyanakkor azt tudhatjuk, hogy ez a beszéd a frakciónak szólt, és ezalapján úgy tűnik, hogy egy belső beszédben az ilyen simán el is ment már akkoriban a politikában. Csak kifelé kellett színészkedni. Valószínű, hogy a politikában a mindennapi munkában simán káromkodnak. Nemrég például az internetadó elleni tüntetések két fiatal szervezőjével (akik csak az egyik, nem is annyira szervező csapat voltak) készített riportban simán kikerült újságba az, hogy "bassza a csőrömet", illetve "kurvára". Ezek a fiatalok ugyan nem voltak észlények, de a riport megjelent, és nem ez volt a baj vele, hogy káromkodtak benne. Vagy a NAV elleni tüntetésen a szónokok olyanokat eresztettek meg, hogy "picsába", és "szar".

A szállóigék közül azt gondolom az egyik legbugyutább az, hogy a "stílus maga az ember". Akik ezt hangoztatják, azok szerintem általában nem értenének ezzel egyet, amikor szállóigét nem beszédstílusra értenénk, hanem öltözködésre. Tehát konkrétan, hogy a nyakkendős, szmokingos férfi az becsületes, és jó. Általában az emberek értik, hogy ez felszínes butaság. Stílust az ember nagyon könnyen fel tud venni, tud váltani. Stílust tekintve az ember könnyedén lehet köpönyegforgató. Így  a stílus egyáltalán nem biztos jelzője az ember "belsőnek" nevezett tulajdonságainak. Ahogy a nyakkendős, szmokingos ember lehet gazember, úgy a nyájasan beszélő ember is. Ahogy a farmeros, pólós, sőt, akár összepiszkolt ruhájú ember lehet talpig becsületes, és roppant rendes, úgy egy káromkodós is.

Ide kapcsolódik még szerintem a vallásos felháborodás témája. A káromkodásban állítólag az a bűn, hogy extrém módon sérteni tudja a másikat. A vallások esetében van egy ehhez nagyon hasonló, kapcsolódó, de kicsit mégis elkülöníthető jelenség, amikor bizonyos dolgokat obszcénnek neveznek, és adott esetben vérig sértődnek rajta. Ilyen volt például a Mohamed-karikatúrák esete. Ez a muszlimokat vérig sértette, míg az ateisták, és keresztények nem láttak benne semmi különöset. Nálunk elfogadott módja a kritikának a karikatúra, és teljesen furcsa dolog az, hogy egy személyt ne lehetne ábrázolni. Felismervén, hogy az egész dolog konszenzuson, megszokáson alapul, mondhatjuk azt, hogy miközben mondjuk muszlimokhoz vendégségbe véve - ha udvariasok akarunk lenni - alkalmazkodhatunk az ő szokásaikhoz, aközben a muszlimnak semmiféle joga nincs ahhoz, hogy mi itthon kelljen, hogy alkalmazkodjunk az ő szabályaihoz. További tanulság az, hogy az, hogy valaki megsértődik egy cselekedetemen, az nem jelenti azt, hogy én vagyok a hibás. Nincs olyan emberi jog, hogy valakinek minden áron joga lenne nem megsértődni. Fordítva: neki ugyan joga van megsértődni, de ez sokszor az ő dolga.

Engem egyébként szüleim káromkodás nélkül neveltek. Nem volt különösebben téma a káromkodás tiltása. Ők nem káromkodtak, mi gyerekek sem. Apukám legnagyobb káromkodása kb az volt, hogy "Gott, verflix mich noch einmal", ami ugyan istenkáromlás, de nincs benne csúnya szó. Munkahelyen, barátokkal, bárkivel, akivel jóba vagyok, én azóta sem káromkodok. A káromkodás nálam csak vitákban merül fel, és csak azt jelzi, hogy "olyan hülyeséget mondasz, ami idegesít, ne csináld!"

Visszatérve a tettleges agresszió és a szóbeli minősítés kérdésére. Miközben a szókimondó szóbeli minősítésekkel szerintem semmi gond nincs, ha jogosak, a tettleges agressziónak mindig is ellene voltam. Soha életemben nem ütöttem meg valakit, eltekintve a gyerekkori veszekedésektől. Amióta felnőtt vagyok, soha nem fordultam tettlegességhez. Tényleg, nemcsak, hogy gyereket, nőt, gyengébb férfit nem ütöttem meg, de kocsmában se verekedtem még soha életemben, nem szedtem fel utcaköveket, nem vertem meg papokat, és nem is bátorítottam ilyenre senkit, sőt, kifejezetten töröltem az ilyen hozzászólásokat, ahol erre hatalmam volt.

A tettleges erőszakot felnőtt korban közemberek között elítélem. A tettleges agresszió ugyanis általában az áldozat rézéről kikerülhetetlen, és sokszor maradandó károsodást okoz. Ezzel szemben a szóbeli minősítést senki nem köteles meghallgatni, elolvasni, nem köteles mellre szívni sem. Ha egyszer nem jogos a minősítés, akkor az már az ember saját habitusától függ, hogy most rágódik rajta egy hetet, vagy elmegy kirándulni, és el is felejti az egészet. A szóbeli minősítés ellen csak a gyermekek és vészesen gyengeelméjűek védtelenek, ilyen esetben soha nem is minősítettem senkit. Amikor én minősítek valakit, azt mondom, jogosnak gondolom, és azt gondolom, az illető megérdemli, sőt, kibírja. Nem gondolom, hogy álmatlan éjszakákat okoztam volna valakinek is. Aki pedig a blogomra jön, és panaszkodik arról, hogy itt milyen minősítéseket kap, annak azt mondom, nem kötelező ide jönni. Ha mégis ide jön, pedig nem tetszik neki, akkor mazochista, sajnálom. Ő hibája.

A cikkemet nem csak a hívőknek állítottam össze, hanem ateistáknak is. Közülük is sokan benne ragadtak abban az ósdi, avítt klisébe, hogy "a stílus maga az ember" (George-Louis Buffon: Discours sur le style), és, hogy "káromkodni nem szabad". Hogy miért? Csak. Dogma. És az ilyen dogmatikus az ateistákra nézve még kínosabb. Nekik talán George Carlin egyik gagejét ajánlhatom, amely rá is mutat pár dologra, amit itt elmagyaráztam, vagy Christopher Hitchens eme videóját ("at least you can fucking die", mondja egy templomban). Pedig sok ateista kedveli azt az egyébként elég bugyuta scientista propagandaoldalt, amelynek az a címe, hogy "I fucking love science", amelynek népszerűségéhez bizonyára hozzájárul a vulgaritás a nevében.

A magyar ateisták között viszonylag népszerű Tóta W. Árpád eléggé sablonos cikkeiben rendkívül vulgáris módon cikizi az egyházakat, a vallásokat, és a politikát. Tóta W. Árpád annak ellenére népszerű, hogy cikkei felszínes cikizések. Vagyis valószínűleg pont ezért népszerű, a saját magához hasonlóan korlátos, felszínes néphez szól, akiknek mélyebb elemzésre nincs igényük. Tóta W. Árpáddal szerintem az a baj, hogy viszonylag korlátolt a műveltsége és intelligenciája. De nem az a baj vele, hogy vulgárisan ír. Még eklatánsabb, és az ateistákon kívül sajnos nem sok embert fog meggyőzni Mr. Deity szatirikus, és provokatív stand-upja, amelynél káromkodósabb gaget nehéz lenne csinálni.

Egy kutatás szerint (Kristin L. Jay, Timothy B. Jay, Taboo word fluency and knowledge of slurs and general pejoratives: deconstructing the poverty-of-vocabulary myth, Language Sciences, Volume 52, November 2015, Pages 251-259) a káromkodóknak átlagosan nagyobb a szókincse, mint akik ódzkodnak tőle. Ezzel megcáfolják azt a mítoszt, hogy azért káromkodnak az emberek, mert nem tudják máshogy kifejezni magukat. Egy másik kutatás (“Frankly, Do We Give a Damn? Study Finds Link Between Profanity and Honesty.” NeuroscienceNews. NeuroscienceNews, 16 January 2017.) szerint aki káromkodik, az nagyobb valószínűséggel őszinte, és mondja az igazságot. Egy harmadik kutatás a káromkodás közösségformáló erejéről szól (Nicola Daly, Janet Holmes*, Jonathan Newton, Maria Stubbe: "Expletives as solidarity signals in FTAs on the factory floor", Journal of Pragmatics 36 (2004) 945–964). Egy negyedik a káromkodás pozitív fizikai hatásairól fájdalom, azaz fizikai próbatétel esetén (Stephens R1, Atkins J, Kingston A.: "Swearing as a response to pain.", Neuroreport. 2009 Aug 5;20(12):1056-60.). Ezzel persze nem akarom azt mondani, hogy a káromkodás egyértelműen, minden esetben ajánlott, előnyös dolog, csak azt, hogy vannak pozitív oldalai is, azt, hogy a kérdés bonyolultabb, és nem lehet általánosságban csak negatívnak beállítani, és elítélni.

Még további 3 cikk arról, hogy a káromkodás és az intelligencia korrelál.

Egy independent cikk több tudományos hivatkozással.

Egy CNN cikk, szintén több tudományos hivatkozással.

És egy Science Alert cikk.

Kedves ateisták, jó volna felhagyni ezzel a kibaszottul buta, avítt, konzervatív, dogmatikus baromsággal! Gyertek már le a falvédőről! Ez a 21. század. Legalább ti ne álszenteskedjetek, bazdmeg!:)

Néhány angol nyelvű cikk a trágár beszédről az irodalomban:

Plain talk

Dropping the F-Bomb

Swearing in literature: share examples of bad language in good books

Ode to a Four-Letter Word

Büszkén jelenthetem be, hogy az MTA lapjában, a Magyar Tudományban egy olyan cikkem jelent meg, amely az ateizmus szempontjából fontos témákat feszeget hangsúlyosan Freund Tamással, és kevésbé hangsúlyosan Bolberitz Pállal kapcsolatban. Egész konkrétan kettőjük: "Hit és Tudomány" című riportkötetéről szól. Az igazán meglepő momentum számomra, hogy Freund Tamás válaszcikket írt a cikkemhez. Mivel a két cikk elérhető interneten, most hirtelen csak egy-egy idézettel linkelem őket.

"Freund Tamás tudományossága hibázik. Megbicsaklik ott, ahol igazolás nélkül, sőt logikai problémák ellenére hisz a lélekben, az aggyal való kölcsönhatásban. Láttunk számos olyan pontot is, ahol bizonytalan, csúszkál, ellentmondásos a véleménye. Ha pedig túllépünk a személyen, mert nem a személyt támadjuk, akkor az általános tanulság ez: hit és tudás ellentétes, és egy bizonyos ponton mindig meg is jelenik az ellentmondás." Brendel Mátyás: Hit és tudomány

"Olyan kérdések esetében fordul az ember a hithez, amely kérdéseket a természettudomány fel sem tehet magának: például mi létezésünk értelme, mi az eredete és sorsa halhatatlan lelkünknek. Hit kérdése az is, hogy ha a tér-idő dimenziók, azaz az anyagi világ létezésének kezdetét az ősrobbanásra tesszük, akkor azt vajon megelőzte-e egy tér-idő dimenziókon kívüli teremtő erő/szellem létezése és akarata – ahogyan a Biblia írja, kezdetben volt az ige –, vagy pedig a semmi robbant fel egyszer csak önmagától, önmagából, önmagáért, minden cél és elképzelés nélkül." Freund Tamás: Hit és tudomány

Részletes választ később írok, addig csak egy-két linket adok meg saját honlapomról ezekre a kérdésekre.

Több írásom van az hitről és tudásról.

Több írásom van az élet értelméről.

Eddig egy van az Univerzum eredetéről, de meg fog jelenni erről egy cikkem a Magyar Tudományban nemsokára.

Egy kis személyes, nem különösebben fontos érdekesség: ezt a filmet egy ingyenes, legális film szolgáltató kínálatában láttam, amely az internet szolgáltatásomhoz kapcsolódik. Nemrég fedeztem fel. Túlnyomórészt iszonyatosan alacsony színvonalú, de annyit megért, hogy megnéztem, nincs-e valami érdekes a kínálatban, és ennek során akadtam rá erre a sci-fire is, melyet úgy harangoztak be, hogy a Star Trek bizonyos epizódjait is ez a szerző, egy izonyos Jerome Bixby írta. A Wikipédia szerint élete korábbi szakaszában kezdte el, de csak halálos ágyán fejezte be. Nem magyarázzák el, hogy miért, de talán pont a tartalma miatt. Mivel hamarosan lelövöm a poént, elárulhatom, hogy esetleg azért tartotta vissza a megjelenést, mert a főszereplőről kiderül, hogy ő volt Jézus Krisztus, ami azért eléggé botrányos lett volna abban az időben.

A film, illetve forgatókönyv sci-fi dráma, ami alatt azt kell érteni, hogy egy színházi drámához hasonlóan egy szűkebb környezetben játszódik, a főszereplő, John Oldman lakásában. Sok szereplő szerepel benne, ők John általában tudós barátai, és ezek párbeszéde alakítja a film tartalmát. Ennek megfelelően sok benne a tudományos ismeretterjesztés. Viszont nincsenek benne nagyobb történések, a filmben nincsenek monumentális, nagytotál felvételek vagy tömegjelenetek. Ha meggondoljuk, a film egyébként tartalmilag egészen hasonló lenne Madách Ember tragédiájához, azzal a különbséggel, hogy minden történelmi részt csak elmesélnek, és nem kell megjeleníteni. Az Ember tragédiája ehhez képest egészen monumentális, és legalább annyira fikciós. Az ember tragédiája mondjuk kevésbé tudományos, teljesen keresztény alapú. A "Man from Earth" viszont nem keresztény, bár Jézus Krisztus személye nagyon is fontos lesz a történetben. 

A film egészen jó színvonalon kezdődik, különösen a többi filmhez képest, amelyek közül kiválogattam. Lassan, csendesen teremtenek egy bizonyos hangulatot. Nem vágnak bele a közepébe. John Oldman költözik, a barátai meglátogatják, hogy búcsút vegyenek tőle. Pár momentum utal arra, ami hamarosan ki fog derülni: hogy Jon Oldman egy sok évszázada élő ember. Leginkább egy eredeti Van Gogh kép.

Mivel a blog témája nem a film vagy a sci-fi, nagyon gyorsan lezárom az értékelését azzal, hogy nem rossz sci-fi, de vannak tekintélyes shibái. Igazából az nem derül ki (vagy elkerülte a figyelmemet), hogy John Oldman most miért árulja el magát. Miért kezdi el mesélni a történetét, az igaz történetét. Az, hogy a történet igaz-e sokáig lebegtetve marad, de van egy kis momentum a filmben, amiből kiderül, hogy valóban igaz a története.

Bár állítólag Bixby több hasonló írásban foglalkozott a hosszú életkorral, nem ad jó magyarázatot (vagy elkerülte a figyelmemet) arra sem, hogy John miért él ilyen sokáig. Miért halhatatlan, legalábbis eddig, gyakorlatilag. 1960 környékén erre nem is volt igazán jó alap, de az írás befejezésekor, 1998-ban már kiteljesedett a telomera-elmélet, amelyre már kézenfekvő lett volna egy hipotézist építeni. Emiatt nem is teljesen értek egyet, hogy a film sci-fi lenne, mivel kevésbé sci, mint fi. A sima fantasztikumtól azért különözik valamelyest, mivel elég sok tudományos ismeretet integrál a film. Antropológiát, biológiát, történelmet.

A film azon része is tetszik, ahol olyan kérdések merülnek fel, mint John származása, a korai évei, ahol Brixby nagyon realisztikus, kerüli a szenzációs fordulatokat, hanem olyan prózai dolgokat mesél el, hogy természetesen John, bár idővel egy mai emberré, sőt, nagyon nagy tapasztalatú, bölcs, tudatos emberré vált, de születésekor, bár homo sapiens volt, de annak az embernek a tudata mégsem lehetett teljesen olyan, mint a miénk. És John egész egyszerűen nagyon homályosan emlékszik a korai évszázadokra. Egész egyszerűen, mert abban a  korban nem rendelkeztek olyan fogalmakkal, mint a geográfiai fogalmak, a népek, a származás, a történelem, a századok, az idő számítása, és hasonlók. Ha valamit mai fogalmakkal el is tud mondani, az a mai tudás, és a halvány emlékezetének összekapcsolása. Ez realisztikus, ez tetszett.

Ami ennek a blognak a témájához kapcsolódik, az az a fordulat, amikor kiderül, hogy John volt Jézus Krisztus. Brixby itt arra az elterjedt nézethez nyúl vissza, amely szerint Jézus járt Indiában, illetve Indiából szerezte az elgondolásainak minimum azon részét, amely kevésbé illeszkedik a zsidó valláshoz. Lényegében mindent, ami az Újtestamentumban új az Ótestamentumhoz képest.

Mivel ezt ismertem, ez a fordulat nem lepett meg. Az persze, hogy John maga Jézus volt, ehhez képest is meglepő fordulat a filmben. Olyan értelemben kézenfekvő, hogy amennyiben Jézus állítólagos tanításainak pozitív részét vesszük, akkor ahhoz egy bölcs ember illik, és John ennek megfelel. Az, hogy John korábban Buddha tanítványa volt, egy konrkét, alternatív variánsa a "Jézus Indiában járt" elméleteknek. Ez egyébként egy sci-fiben még egészen rendben is van. 

Annál is inkább, mert ezzel Bixby egy olyan Jézus-hipotézissel áll elő, ahol Jézus bár egy biológiai szempontból igen fura, de feltehetően inkább csak mutáns, nem pedig természetfeletti ember. És nem Isten fia, nem isten, még csak nem is próféta. John ugyanis nem erősen istenhívő, inkább bizonytalan. John mondja is, hogy semmi olyat nem mondott, hogy isten fia. Ezt csak utólag adták a szájába. Ő csak buddhista jellegű élettanácsokat mondott.

John szerint ezek után a történet félrement, kivégezték, amit indiai technikával élt túl, lelassitva az életfunkcióit. Aztán a tanítványai nem tudtak mit kezdeni azzal, hogy túlélte a kivégzést, mire John-Jézus elmenekült. A tanítványai ezek után azt hitték, hogy feltámadt, a tanításaiból meg aztán lett, ami lett. John szerint az apostolok igen egyszerű emberek voltak, és így tényleg nehezen vihették volna tovább jól a tanításait. Ez egyébként egy érvényes keresztény-kritika: lehet, hogy a keresztények azt hiszik, hogy az apostolokban az a legfontosabb, hogy hittek Jézusban. De némi bölcsességgel rájöhetünk atta, hogy amennyiben Jézus tényleg élt, és az apostolokra bízta a tanításait, akkor nagyon elrontotta, mert az apostolok a legkevésbé se voltak erre alkalmasak.

John esetében még inkább érthető, hogy egyszerű emberként azzal dolgozott, ami rendelkezésére állt. Bár, ha Buddhával találkozott, akkor felkereshette volna korának legjobb írástudóit, és dolgozhatott volna velük. Ha Indiából jött vissza, akkor körülnézhetett volna jobban, hol telepszik le. Nem lett volna neki muszáj Judeában, Galileában. Megkereshette volna a komolyabb görög vagy római gondolkodókat, akik a keleti gondolatokra nyitotabbak voltak, és jobban közvetíteni tudják. John esetében ezek a gondolkodók nem is borultak volna el annyira, mint a korai keresztények. Ha egy keresztény Jézus szempontjából nézzük, akkor meg jobban megőrizték, közvetítették volna a tanításait. Az a keresztény nézet, hogy az egyszerű, naiv hívő jobb jelölt a tanítások közvetítésére hülyeség. AKkor is, ha a "boldogok a lelki szegények" tanításából valami ilyesmi si kiolvasható lehet.

Visszatérve a a sci-fi realizmusához: azt elfogadom, hogy a kereszténység eltorzíthatta azt, ami Jézus eredeti tanítása volt (ha volt ilyen). John ezt nem tudhatta megakadályozni. Ez érthető. Mindemellett az hihetetlen, hogy John ne akarta volna megjavítani a félrement tanításait. És azt se, hogy ennek ne lenne nyoma a történelem során. Újra és újra fel kellett volna bukkannia hasonló figuráknak, akik igen motiváltak lettek volna, akik igen erős, jó, eléggé hiteles érvekkel kellettek volna rendelkezzenek azzal, hogy mi a hiteles tanítás, mi, hogy volt valójában. Sőt, John megkísérelhette volna meggyőzni az embereket, hogy ő volt Jézus, és vagy meg se halt, vagy visszatért. Sok évtizeddel később ugye már muszáj lett volna visszatért Jézusként kiadnia magát, mert az örökké élő cro magnoni embernek egy idő után már nem adhatta volna ki magát.

Brixby nem magyarázza meg, hogy John láthatóan miért nem törődött ezzel a nagyon fontos kérdéssel. Hiszen ha Jézus John volt, akkor ez volt John életének legfontosabb része, és legnagyobb kudarca. Érthetetlen, hogy ne akarta volna kijavítani. A film vége is lapos, ahogy mondom, nem derül ki semmi további különös.

Ide szorosan kapcsolódik az a kérdés is, hogy ha nem a sci-fi keretében nézzük, hanem a keresztény hit keretét, akkor Jézus hogy tudja azt tétlenül elviselni, hogy a tanításaiból mi lett. A keresztény egyházak, a keresztény világ szörnyűségeit, különösen a középkorban és az újkorban. Az egyetlen kézenfekvő magyarázat persze itt is az, hogy Jézus nem élt, vagy élt, de egy sima halandóként meghalt, és akkor persze, hogy nem tudott mit tenni.

Akár a keresztény hit szerint, akár a sci-fi keretében nézzük, felmerül az a kérdés is, az előbbi kérdés részeként is, hogy Jézus akkor miért nem írta vagy diktálta le tanításait. Egy isten ekkor már ismerte volna az írást, és tudhatta volna, hogy az írás lesz a kulcs ahhoz, hogy miként marad fenn a tanítás. John pedig ha ennyire tapasztalt, világlátott és bölcs volt, akkor ennek tudatában kellett volna lennie.

Persze tekinthetjük ezt úgy is, hogy legalább a történet nem fajul el valami irreális dologba. Ha úgy vesszük, hogy a filmben a hosszú életkor csak a bölcsesség allegóriája, illetve a bölcsesség létrehozója, akkor a film prózai vége is ennek a bölcsességnek a megtestesítője. Akkor a filmnek nincs semmilyen bombasztikus mondanivalója (Jézus története ugyan extraordinális, de ahhoz képest az is prózai). A mondandója csak annyi, hogy az élet csendesen megy tovább, és a legbölcsebb ezt sztoikusan figyelni, a kártevést elkerülni, és a magunk korlátolt, emberi módján a legjobbak lenni, a legjobban élni. Ez illene valamennyire ahhoz a buddhisztikus felfogáshoz is.

Ha a filmről lehámozzuk a fantasztikus hipotézist, akkor egy lehetséges hipotézist kapunk arra, hogy Jézus ki volt. Ahogy mondtam, az, hogy Jézus járt Indiában, és onnan hozta a békésebb tanításait. Brixby ezt ki kell, hogy kerekítse, hogy egy történetet kapjon. A kikerekítés azonban egészen egyszerű, prózai: ezen től Jézus egy egészen egyszerű ember volt, aki tanított, az egész félre csúszott, aztán eltorzították, még jobban kiszínezték. Brixby ezen mondandója szerintem fontos és helyes. Az mindenképpen lehetséges, hogy Jézus létezett és egy egyszerű ember volt.

Már sokszor hangsúlyoztam, hogy szerintem nem lehet kideríteni, sőt, fogalmilag is kibogozhatatlan, hogy létezett-e Jézus, ki volt, mi volt, sőt, hogy hány ember történetéből gyúrták össze az evangeliumi történetet. Mindemellett az, hogy Jézus Indiában járt volna, nem tartom szükséges hipotézisnek. Megmagyaráz valamit, amit azonban úgy is meg lehet magyarázni, hogy az evengéliumokba filozófiához közelebbi görögök írták bele azokat a részeket, amelyek békésebbek. Az eredeti mag pedig inkább agresszív zsidó lázadó, aki nem járt Indiában, nem volt békés, hanem dárdával lázadt, és emiatt keresztre feszítették. Azért hajlok inkább erre, mert ez az, amiről kevésbé tudom elképzelni, hogy a valóságtól függetlenül írták volna bele az evangéliumokba. Lehetséges ez is, csak kevésbé valószerű.

Ezt a brosúrát Mumbaiban, a Krishna templomban láttam. Na most van ebben az egyébként elterjedt érvelésben egy oltári nagy hiba. Mégpedig az, hogy összekever kétfajta "miért" kérdést.

1) Az első típusú "miért" kérdés az, amikor történik valami a világban, és szeretnénk kapni egy választ arra, hogy miért történtek meg ezek a dolgok. Ez egy leíró válasz, és adott esetben tényként adottnak veszi, hogy az emberek hülyeséget is csinálnak. De eme premisszák mellett ennek a válasznak teljesen racionálisnak kell lennie. Így például, ha egy lány szerelmes lesz egy fiúba, vagy fordítva, akkor arra, hogy ez miért történt meg, tudhatunk adni egy teljesen racionális leírást. Esetleg nem teljes a magyarázatunk, mert még nem tudunk mindent, vagy nem tudunk mindent erről a konkrét esetről, de lehet, hogy el tudjuk mondani, hogy a a fiú jól néz ki, erős, ügyes valamiben, meghívta ebédelni, emlékezetes közös élményeik vannak, sok a közös bennük, "rokon lelkek", és hasonlók. És ezen túl ott vannak a hormonok, feromonok, és azt is tudjuk, hogy a szerelemnek milyen evolúciós szerepe van a homo sapiens életében, és hasonlók. Összességében tudhatunk adni egy racionális, egészen kielégítő választ. Erre a kérdésre egy irracionális válasz nem jó. Nem fogadjuk el azt válasznak, hogy: "a lány azért lett szerelmes a fiúba, mert Indiában választások vannak", mert ennek semmi értelme. Erre a kérdésre tehát kétféle válasz lehet:

a) A racionális, ami jó, és elfogadjuk.
b) Az irracionális, ami erre a kérdésre nem elfogadható válasz. Soha nem elfogadható. Erre a kérdésre mindig racionális magyarázatot várunk, sőt, egy magyarázat csak racionális lehet.

2) Van másrészt egy olyan "miért" kérdés, ami kicsit más. Ez az emberek motivációiról indokairól szól. "mi a motivációja egy ember bizonyos tettének?". Például: "milyen motivációból vett el egy férfi egy nőt? Vagy ment hozzá egy nő egy férfihoz? Erre háromféle válasz lehet:

a) Racionális. Vannak tökéletesen racionális motivációk. Például, a férfi a nő számára igen nyomós objektív szempontok szerint ideálisnak tűnik. A házasság esetében ritkán van ez az eset, illetve ritkán mondható az, hogy ilyet egyáltalán megállapíthatnánk, de más döntéseink esetében lehet beszélni teljesen racionális motivációról.

b) Aracionális. A házasság esetében a legtöbbször inkább ez az eset. Nevezetesen a férfi szerelmes a nőbe, és ez se nem az objektíven kimutatható optimális választás, de nem is rossz választás, egyszerűen így esett, és szubjektíven így van, miért ne házasodhatnának meg?

c) Az irracionális: a férfi szerelmes a nőbe, mert az szép, de igazából ez egy nagyon rossz választás, mert a nő valójában igen rossz személyiség, vagy nagyon nem illik a férfihoz. Erre a kérdésre ez válasz lehet, mert a motivációra, mint tényre kérdezünk rá, és nem a magyarázatra, hogy miért van ez így.

Na most vegyük észre, hogy ha a 2) kérdésre a c) típusú, azaz irracionális válaszunk van, attól még az 1) típusú kérdésre lehet racionális válaszunk. Azaz, miközben a férfi lánykérése irracionálisnak tűnik a motivációja szempontjából, aközben nekünk lehet tökéletesen racionális válaszunk arra, hogy a férfi miért ennyire hülye. Nevezetesen a nő szép, a negatív oldalát nem mutatta még ki, a férfi pedig naiv, tapasztalatlan, és a hormonjai teljesen eluralták. Tehát miközben a férfi irracionálisan döntött, mi teljesen racionálisan meg tudjuk magyarázni, hogy miért történt ez meg.

Az 1) és 2) típusú kérdés distinkciója nagyjából ugyanaz, mint a híres is-ought distinkció amelyet Hume nevéhez kötnek. A 2)-es típusú "miért?" az "ought" ("kellene") problémájához tartozik, és ebben egyrészt más, mint az 1-es probléma, másrészt legtöbbször az aracionalitás opciója az egyetlen igazi lehetőség itt, mert ha szigorúan vesszük, az "ought" problémákra nincs olyan válasz, amely egyértelműen racionális lenne, szemben a többivel. Egy férfi vagy nő döntése a házasságról lehet jobban vagy kevésbé nyerő a céljaik szerint. De az is lehet, hogy a céljának megfelel, de ez a cél sokak számára erősen kétséges. Ilyenkor hiába ítéli el egy olvasó  kitűzött cél, ez az elutasítás nem lehet objektív. Magyarul: az, hogy neki nem tetszik egy cél, az teljesen szubjektív. Emiatt aztán a döntés is egy erősen szubjektív céltól függ, és ezért legtöbbször nem ítélhető el irraconálisként.

Irracionális csak akkor lehetne, ha tudnánk az illető céljait, és tudnánk, hogy ahhoz képest a döntése nagyon messze van az optimálistól.

Visszatérve Krishna színének kérdésére, a párhuzam, és a magyarázkodás azért hülyeség, mert ebben az esetben mi nem annyira a 2) típusú kérdésre vagyunk kíváncsiak. A mi fő kérdésünk nem az, hogy Krishna milyen motivációból teszi ezt. A mi fő kérdésünk az, hogy egyáltalán hogy történhet ez fizikailag, kémiailag, biológiailag meg? Mert ugye az emberek nem kékek. És az, hogy Krishna isten, és természetfeletti hatalma van, nem egy racionális, kielégítő válasz arra, hogy hogyan történhetett ez meg. Emiatt pedig mi, értelmes emberek ezt a mesét mesének tekintjük, és nem hisszük el. És erre nem elég jó az a magyarázkodás, hogy a szerelemnél is így van, mert nem, a szerelemnél nekünk egészen sok jó magyarázatunk van arra, hogy miért történik meg, és nincs benne semmi természetfeletti dolog.

A Krishnások tehát hülye magyarázkodást adnak, mert viszonylag hülye emberek. Pontosan ezért hisznek ilyen hülyeségekben. Akárcsak más vallás hívői.

Térjünk még vissza az 1) kérdésre egy kicsit részletesebben! Csak azért, hogy még jobban tisztázzuk, a szerelem nem valami érthetetlen, misztikus dolog. Bár nem is egyszerű dolog, de misztikumról, rejtélyről só sincs. Némi bonyodalomról szó van, és szó van arról is, hogy az emberi kategóriák, gondolkodás, nyelv nem mindig ideális a dolgok leírására, illetve bőven beleférnek a nyelvünkbe, és a valóságba olyan jelenségek, amelyek kellően bonyolultak. Szó van persze arról is, hogy nem tudunk teljesen mindent, továbbá, nem tudunk teljesen mindent megjósolni. És végül, szó van arról is, hogy sok a hülye ember, akinek egy kicsit is bonyolultabb dolog már rejtélyes.

Nos, nézzük végig ezeket egy kicsit részletesebben!

1) A szerelem egy érzés. Mint érzés szubjektív, emiatt, bár lehet objektív leírása, de egy szubjektív érzelem objektív leírása mindig nehézséget okoz. A szerelmet például nem lehet megmérni. Emberek ugyan beszélhetnek arról, hogy mennyire szerelmesek, de ezt összehasonlítani nehéz. Sőt, van, amikor a szerelmet még igen-nem szinten sem tudja valaki eldönteni, azaz nem biztos benne, hogy szerelmes-e. Különösen hogy a szerelem egy olyan érzelem, amely az illető racionális gondolkodását általában gyengíti, összekavarja. Ettől a szerelem még nem egy misztikus rejtély, csak szubjektív érzés. Ismeretes például, hogy néha az ember a jéghideg és tűzforró érzetét összekeverheti, hasonlónak érezheti. Ettől még a hideg és meleg érzete nem valami misztikus rejtély.

2) A szerelem vastagon társadalomtudományi kérdés, már, amennyiben az. Befolyásolja az adott társadalomban elfogadott normák, minták. Befolyásolja az adott társadalom szerkezete, működése. Azon belül a szerelmes emberek aktuális helyzete a társadalomban. A szerelem azonban legnagyobb részt nem a társadalom kérdése, és nem is szociológia, hanem inkább pszichológia, ami meg ugye egy határtudomány. A szerelmesek személyes tulajdonságai még fontosabbak, mint a társadalom tulajdonságai. És persze biológiai kérdés is, az már inkább reáltudomány. A szerelmesek testi jellemzői is igen fontosak. És nemcsak a szexuális hormonjaik, hanem még sok minden más is fontos. Mindenesetre nem egy sima reáltudományos kérdésről van szó. Emiatt sem egyszerű a dolog.

3) Amit az előző pontban felsoroltam, az jelzi azt is, hogy a szerelem egy igen nagy jelenség abban  az értelemben, hogy hozzátartozik a plátói szerelem érzéseitől, művészeti alkotásoktól a szexig, hormonokig mindenféle dolog, és mindez együtt persze, hogy nagy, és bonyolult kérdés. Mindezek mellett az emberek erre a nagy jelenségre adtak egy nevet, "szerelem". Ha csak szexről beszélünk, akkor sokkal kisebb a kérdés, és nem olyan rejtélyes. Ha csak szeretetről, akkor talán az is egy fokkal könnyebb kérdés, bár még mindig elég nagy, és bonyolult. Megjegyzem, angolul, németül, franciául és még sok nyelven a szerelem ugyanaz a szó, mint a szerelem, legfeljebb odatesznek egy "romantikus" jelzőt, ha ezt ki kell emelni. A szeretet a szerelem része, de ugye nem minden szeretet szerelem. Ez is bonyolítja a dolgot.

4) Mindezek miatt a kérdés nagyon diverz is, és nem egynemű: a szerelem nagyon sokféle lehet.

5) Mindezek miatt, és mellett a szerelem sokszor nehezen megjósolható, és bár azt mondtam, sokszor jól magyarázható, máskor viszont hajmeresztő meglepetésnek tűnik. Legalábbis bizonyos embereknek, akik mondjuk nem tudnak valamit, vagy túl közel állnak a dologhoz, esetleg a szerelmeseknek maguknak is. Vagy hát kifejezetten tudatlanok, és/vagy hülyék. De a szerelem minden bizonnyal beletartozik azon jelenségek közé, amely időnként mindenképpen kaotikus, és a legjobb tudással és intelligenciával sem jósolható könnyen. Így tehát előfordul, hogy X és Y szerelmes lesz egymásba, és ez számunkra meglepő. Ami hasonló ahhoz, hogy mondjuk elkap minket a zápor, miközben az időjárásjelentés pont nálunk nem jósolt záport. De hát az időjárás már csak ilyen, néha kaotikus. A szerelem is. Az időjárásról mégsem gondoljuk, hogy misztikus, és azt sem, hogy Zeusz szórja a villámokat. Mára már a laikusok is kezdik megszokni azt, hogy vannak ilyen jelenségek, hogy ezek milyenek, és azt is, hogy bár az időjárás jóslásába nagy erőket fektetünk, és egyre jobban tudjuk jósolni, de még most sem tökéletesen, és minden bizonnyal igen sokáig lesz olyan lépték, napokban, vagy részletekben, amit nem tudunk jól jósolni.

6) Evolúciós szempontból a szerelem magyarázatának magja szerintem a szexben keresendő, és ahogy sok könyv írt már arról, hogy a homo sapiens egyes szexuális jellemzői hogyan adódnak az evolúcióból, és a homo sapiens életformájából, úgy a szerelemre is lehet egy nagyjából jó leírást adni. A homo sapiensnél a gyerekek felnevelése sok idővel, energiával jár, ezért a homo sapiens nagyobb részt monogám kapcsolatokban élt, és evolúciós szükséglet, hogy a szülők erősen kötődjenek egymáshoz, amíg a gyerekek fel nem nőnek. Egy erős szerelem ebben igen jó szelekciós előnyt jelentett. Ezért az evolúció "gondoskodott róla", hogy a serdülő homo sapiensek igen erősen kötődjenek egymáshoz. Gondoskodott hozzá hormonokkal. Aztán ehhez hozzá adódott az, a társadalmi plusz, amit a homo sapiens kultúrája kitermelt, és a szerelemhez kapcsolt. Azt gondolom, hogy a szerelem múlandósága, nevezetesen, hogy nem szokott azért egy évtizednél sokkal tovább erősen kitartani, szintén pászol ehhez. A gyerekek az őskori társadalomban addigra eléggé felnőttek, a szülők pedig lassan úgyis elpusztultak.

Összefoglalva: azt gondolom, hogy az 1-6. pontokat figyelembe véve, és bizonyára lehetne még más pontokat is felfogni, azt kimondhatjuk, hogy a "szerelem" fogalmával sok nehézség van, de a nehézség inkább a fogalmainkkal van, némileg a tudásunkkal, de nem azzal, hogy a szerelem valami megmagyarázhatatlan misztérium lenne. Inkább egy objektíven nehezen leírhító, bonyolult jelenség, amit adott esetben az emberek is túlmisztifikálnak.

A keresztény üdvtörténet szerint Jézusnak azért kellett meghalnia, hogy bűnbocsánatra adjon lehetőséget az embereknek, az emberiségnek. Ez első nekifutásra is igen izzadságszagú magyarázat. Tudjuk, hogy számos sebből vérzik, amivel a keresztény teológia küszködött is. Hiszen, eme üdvtörténetből következően a keresztények azt tanították, hogy üdvözülni csak Jézusban lehet, ami felvetette azt a problémát, hogy mi van azokkal a népekkel, amelyek Jézus előtt éltek, vagy Jézus után, de fogalmuk se lehetett Jézusról, lehetőségük sem volt megtérni. A keresztény teológusok erre is izzadságszagú "megoldásokat" kerestek. Miközben bárki, akinek természetes, józan esze van, helyesen ítéli meg, hogy itt egy teljesen idióta mesét próbálnak meg teljesen hiábavalóan megmenteni. Mert, hogy ha az alap hipotézis valami értelmes dolog volna, akkor még több megértéssel néznénk, hogy hogy próbálják meg megoldani ezeket a problémákat.

A tudományos elméleteknél hasonló esetekben anomáliákról beszélnek. Például anomália volt a newtoni fizikában a Merkúr perihéliuma, amit megpróbáltak megmagyarázni, de ebben az esetben egy nagyon sikeres, igazolt, konzisztens tudományos elméletről volt szó, amelynek kimentésén érdemes volt dolgozni. Annál is inkább, mert a korábbi kimentések olyan dolgokhoz vezettek, mint a Neptunusz felfedezése. A newtoni fizika elmélete tehát egy igen sikeres elmélet volt, amely még az első anomáliáit is sikeresen, tudományfilozófusok lakatosi szóhasználattal azt mondják, hogy progresszíven oldotta meg. De az üdvtörténet meséje alapból is aberrált, miért akarnánk kimenteni?

Azt, hogy az üdvtörténet alapból is beteges hülyeség általában 1-2 mondatban el szoktam intézni: teljesen beteges dolog azt hinni, hogy miután az emberiség az eredendő bűnnel "bűnbe esett", isten megbüntette az emberiséget. És ahhoz, hogy eme büntetésből az emberiség feloldozza magát, szükség volt Jézus áldozatára, Jézuséra, aki isten fia, vagy isten maga. Ez az elképzelés betegesen idióta. Számomra ez evidens, és szerintem sok ateista számára is az. Egy ateista közönség előtt elég erre rámutatni, és nálunk van a pont. De most úgy gondoltam, járjuk körül ezt a kérdést pár párhuzammal, talán mások még nem járták ennyire körül! Nem tudom, pontosan, hogy nincs-e valahol egy hasonló, ateista írás.
Ebben a postban tehát több párhuzamot fogok kidolgozni, mert a keresztény hívők tipikusan szoktak "takonyangolnáskodni", és egy párhuzamot olvasva bizonyára belekötnek abba, hogy nem ugyanolyan léptékű bűnről van szó, vagy valamilyen tök lényegtelen részletbe, csak, hogy kibújjanak az érvek súlya alól.
Legyen az első párhuzam mondjuk az, hogy van egy szülő, akinek a lányát megerőszakolták és megölték. Ez egy nagyon durva bűn, szerintem a legtöbb szülő nem bocsátana meg az elkövetőnek. Nincs az a bűnhődés, ami ezt jóvá vagy megbocsáthatóvá teszi a legtöbb ember szemében. Legfeljebb az idő enyhítheti a szülő fájdalmát, jogos mérgét.

Megjegyzem, hogy a keresztény vallás bizonyos változatai, és hasonló naivitások azt mondják, hogy a méreg ebben az esetben nem helyes, szerintem teljesen helyes. A helyes, és arányos büntetés ebben az esetben a megfelelő jogi procedurák során kiszabott büntetés, amely mindenképpen nagyon sok év börtön. A szülő részéről pedig a szerintem teljesen jogos az, hogy emellett életük végéig utálják az elkövetőt. Az elkövető ettől általában úgyse szokott szenvedni, mert nem érinti az életét. Ha ez az utálat önkényes "igazságszolgáltatásig", tettlegességig nem fajul, akkor szerintem teljesen jogos, ha a szülő azt mondja, hogy nem tud megbocsátani az elkövetőnek. Egy másik naiv keresztény idiótaság az, hogy tudni kell megbocsátani. Nem, nem kell. Ez az az eset, amikor abszolút nem kell. Egy nemi erőszakkal kombinált gyilkosságnál nem tudok elképzelni olyan reális körülményt, ami megbocsáthatóvá teszi a bűnt. Ha például az elkövető drog befolyása alatt tette a dolgot, az se menti fel a szememben.

Ezt az első példát csak az egyik határeset leszögezése érdekében írtam, illetve mégiscsak előkerült két keresztény bornírtság. Már ezért is megérte. A kérdés az, hogy az emberiség eredendő "bűne" van-e ehhez fogható? Lehet, hogy nehéz az összehasonlítás. Ha tényleg az egész emberiség bűnéről lenne szó, akkor az mindenképpen nagy léptékű bűnre utalna. No de hát erről szó sincs. Az, hogy az eredendő bűn az emberiség bűne, hogy átörökölt bűn, az csak egy keresztény bornírtság. Amennyiben Ádám és Éva létezett volna, és elkövetett volna bármi bűnt, akkor is, mi közünk hozzá? Nem a mi bűnünk. Alapvető humanitárius elv, és mondhatni, hogy általános emberi jog, hogy a felmenőink esetleges bűneiért a leszármazottak nem felelősek. Alapvető baromság az utódokat büntetni a felmenők "bűneiért". Ez szerintem egy régi, ismert keresztény-kritika, és nem tudok róla, hogy lenne akárcsak kicsit is sikerrel kecsegtető magyarázkodás. Én úgy tudom, hogy ezt a kereszténység egyszerűen kínosan el szokta hallgatni.

A következő probléma maga a "bűn". Ádám és Éva "bűne" ugyanis, ha megpróbáljuk értelmezni, a tudás. De micsoda bornirt barom vallás az, amely a tudást bűnnek tekinti? A kereszténység erre bizonyára azt mondja, hogy nem a tudás a baj, hanem, hogy nem engedelmeskedtek az isteni parancsnak. Ha Ádám és Éva nem engedelmeskedett az isteni parancsnak, és ez bűn, akkor ez bizony teljesen Ádám és Éva bűne. Én azt gondolom, hogy ha a parancs a tudást tiltja, akkor ennek ellen szegülni nem bűn.

A keresztények ezt alighanem olyan kontextusban értelmezik, ahol Ádám és Éva egy gyerekhez hasonlít, isten pedig egy szülőhöz. Vegyünk tehát egy ehhez hasonló példát! A bibliai történet egyébként is szorosan kapcsolódik a szexualitáshoz. Ádám és Éva a történetben a "bűnbeesés" után a meztelenségüket szégyellik. Legyen tehát a mi példánk is hasonló! Legyen tehát szó egy serdülő gyerekről, aki a tiltás ellenére valamilyen erotikus filmet néz meg. Mekkora bűn ez? Én azt mondom, hogy ha a gyerek elkezd érdeklődni a szex iránt, és ez oda vezet, hogy a tiltás ellenére megnéz egy erotikus filmet, akkor ez nem különösebben nagy bűn, és egy felelős, intelligens szülő ekkor kerít sort a felvilágosításra, ha eddig nem tette. Ha előtte is megtette, akkor pedig ez egy jó alkalom egy kicsit megismételni. "Repetitio est mater studiorum." Na, most a keresztény isten úgy látszik nem egy ilyen felelős, intelligens szülő. Illetve a Biblia írói sem voltak azok, hanem inkább bornírt barmok.

Avagy lehet, hogy isten terve az emberiséggel az volt, hogy nem szaporodnak, nem sokasodnak, nem tudnak egy csomó mindent, és gyerekként élnek a paradicsomban? Amely talán olyasmi, mint a mennyország, amit a keresztények hisznek? Hát, ez egy eléggé korlátolt, unalmas, igazán nem istenhez méltó világ lenne. Ezt hinnék a keresztények? A túlvilágról végül is valami ilyesmit hisznek. De az evilág eredeti célja is ez lett volna? Ez a kis debil mesevilág?

Ha egy ember valamilyen tiltás ellenére valamilyen tudásra tesz szert, akkor valószínűleg annyira kíváncsi, hogy ez nem bűn, mert megérett a tudás befogadására. A keresztény "gondolkodás" ezt az elképzelést nem nagyon ismeri, a megérést a tudás befogadására. Az emberi fejlődés és tudás ilyen lehetőségei a kereszténység számára idegenek. Én azt mondom, hogy elképzelhető, hogy egy ilyen tiltás áthágása problémával, küszködéssel jár, de megint ismétlem, hogy az az ember, gyerek, vagy felnőtt, aki ezt meglépi, valószínűleg érett erre, illetve az emberi szabadsághoz hozzátartozik, hogy mindenki dönthet arról, hogy magára vállalja ezt a lépést, ezt a küszködést, amit a tudás esetleg okoz, annak reményében, amit a tudás hoz neki. A szexualitásról való tudás, az erotika például minden keresztény bornírtság ellenében az emberiség egyik legnagyobb ajándéka. Ahogy a tudás, mint olyan nagy része is.
Amennyiben az eredendő "bűnt" tudásként értelmezzük, és a tudást nem bűnként értelmezzük, akkor igazzá válhat az átörökíthetőség: a tudás valóban olyan dolog, amit át lehet adni az utódoknak. Sőt, amennyiben az emberiség valamilyen fajta tudásra ráébredt, akkor legtöbbször elkerülhetetlen az átörökítése. Hasonlóan, ahogy valamilyen megvilágosodásszerű rádöbbenést az ember nem igazán tud elfelejteni, és ott marad vele. Amennyiben ennek valamilyen negatív következménye is van, akkor azzal együtt.
Ha tehát az eredendő "bűn" Ádám és Éva tudatos emberré válását jelenti, akkor a történet igazából egy gyermek felnőtté válásának allegóriája. És az emberiség fejlődésével mindenképpen volt is egy ilyenfajta "felnőtté válás", nevezetesen, ahogy az előember homo sepians-szé vált, és egyre nagyobb tudást szerzett. Többek között a szexualitásról, a halandóságról, és hasonló dolgokról.
Ekképpen az is érthetővé válna, hogy eme tudásnak az árnyoldalai tényleg ott maradnak az emberiséggel, átöröklődnek az utódokra. De ez nem büntetés. Bűnhődésnek se mondanám, a bűnhődés fogalma itt túlságosan beteg lenne. Itt egészen egyszerűen arról van szó, hogy a tudásnak van némi árnyoldala is. A szexuális érettség, mint "tudás" együtt jár nemcsak a szexszel, hanem a gyerekvállalással. Fizikailag pedig a nők esetében például a menstruációval. A világról való tudás pedig árnyoldalként valóban tartalmazza azt a tudást is, hogy halandók vagyunk.
Egy ilyen tudás bár átörökölhető, azonban nem bűn. Esetleg kis részben teher. Bűnként tekinteni az árnyoldalakkal együtt is baromság. Hasonlóan, hülyeség bűnhődésről, vagy büntetésről beszélni. A tudás árnyoldalai nem bűnhődés, vagy nem büntetés, hanem természetes következmény. Lehet, hogy a halandóságról való ismeret az emberiségnek óriási trauma volt, és kelendő elméletek szerint pont arról van szó, hogy a vallások eme trauma eltussolására megalkotott dajkamesék. De ha így van, akkor helyben vagyunk. És nem, nincs az a mesefigura, aki meg tudná változtatni a halandóságunkat. A tudomány egyszer talán majd meg tudja, lehet, hogy nem, de egy dajkamese nem. Ezzel az ateizmus és vallás egy klasszikus témájához értünk, amiről már eleget írtam, úgyhogy most tegyük ezt zárójelbe!

Tegyük fel, hogy Ádám és Éva tényleg követtek volna el valamiféle bűnt! Vagy az emberiség valamikor sokkal i.sz. előtt. De vegyünk egy olyan példát, ahol a bűn enyhébb, mint a gyilkosság, de erősebb, mint egy erotikus film megnézése! Mert a keresztények esetleg azzal jönnek, hogy Ádám és Éva bűne egy nemi erőszakolásos gyilkossághoz képest mégis enyhébbek, egy erotikus film megnézésénél meg súlyosabb volt.
Vegyünk tehát gyilkossághoz képest valami jóvá tehetőt, például valaki szimplán csak kirabol valakit. Mondjuk engem, hogy az áldozat fix legyen. Azt gondolom, hogy ebben a példában felmerülhet a bűnhődés és megbocsátás lehetősége. Sok ember megbocsátana egy ilyen rablónak, ha megbűnhődik. Valószínűleg még könnyebben, ha a bűnhődésben, vagy a mellett valami jóvátétel is van. A rabló valahogy kompenzálja, jóvá teszi a bűnét. A vagyoni kár végül is jóvá tehető. Érdekes módon a büntető törvénykönyv tudtommal nem tartalmaz ilyet. Messzire vezetne, hogy miért nem, de a az állami büntető rendszertől függetlenül is lehet olyan, hogy a bűnöző jóvá teszi a bűnesetet. Például sokat dolgozik, és visszafizeti a kárt. Mondjuk kamatostul. Ebben az esetben tényleg nem irreális azt elképzelni, hogy az áldozat megbocsáthat, és mondhatja azt, hogy a megbocsátásának feltétele a bűnöző megbánása és jóvátétele volt.
De mi van azzal, hogy ha a bűnöző nem is maga akarja jóvá tenni a bűnét, hanem kényszerítik rá? Polgári peres esetben ilyen is lehet: az alperest kötelezik a kár megfizetésére. Az üdvtörténetben végül is Ádám és Éva, meg senki más sem akarta olyannyira jóvá tenni a bűnt. Bár nem vagyok benne biztos, hogy a zsidók erről hogy gondolkodtak Jézusig, vagy Jézus után. Lehet, hogy ők hittek a bűnbeesésben, és jóvá akarják tenni a "bűnt". Nem vagyok nagyon otthon a zsidó vallásban.

Ilyen feltevések mellett, tehát, ha Ádám és Éva valami olyasmit követett volna el, ami elég súlyos bűn, és valahogy átöröklődne (ami sehogy sem jogos), akkor természetes volna az a feltevés, hogy az emberiség törekedhetne arra, hogy valahogy jóvátegye a bűneit. Isten akkor az ótestamentumban egy ilyen üzenetet kellett volna, hogy közvetítsen: mi a feltétele annak, hogy megbocsásson, és, milyen jóvátétel mellett miféle megbocsátás lehet, és ez mivel jár. Amennyiben isten nagyon emberi, és ezt nem tudja, nem akarja ennyire precízen "kicentizni", akkor is elvárható valamiféle jelzés. Elvégre Ádám és Éva bűne nem valami szokványos dolog, aminél lehetne tudni, hogy miféle jóvátétel lehet elvárható. Ilyenkor bizony az áldozat, akit megbántottak, vagy a hatóságok kifejezhetik azt, hogy körülbelül mire gondolna jóvátételként. A keresztény hit szerint isten itt inkább afféle erkölcsrendész, nem pedig kárvallott.

A keresztény történetben végül is isten nem fogalmazza meg, és nem fogadja el az egyedi emberek jóvá tételét, ő egy nagyobb jóvátételt követel. Hogy miért, az rejtély. Ha Ádám és Éva "bűne" egyáltalán jóvá tehető, akkor az egyedi emberek jó cselekedetei is jóvá tehetnék. Érthetetlen az, hogy isten miért igényel még egy nagy jóvátételt.
Az is érthetetlen, hogy a nagy jóvátételre miért a "bűnbeesés" után ennyi idővel kerül sor. Ha isten annyira felkapta a vizet ezen a "bűnbeesésen", ás jóvátételt követelne, akkor az egész történelemnek arról kéne szólnia, hogy isten időnként erre emlékeztet. Lehet azzal jönni, hogy isten számára a bűn olyan nagy, hogy sok ezer évig (a bűnbeesés a Biblia szerint kb. sok ezer évvel i.sz. előtt történt, ami hülyeség, de már eddig is tovább lapoztunk már pár hülyeségen) megbocsáthatatlan volt, aztán Jézus korában enyhült meg. Ez nagyon emberi volna. De olyan emberi, hogy nem méltó egy istenhez. Ilyen kis esendő figura volna ez az isten? Ilyen kis szeszélyes, nem pedig a változatlan tökéletesség? Tudjuk, a tökéletes és változatlan isten elképzelése sok más esetben is vérzik az önellentmondásoktól.
Az, hogy az emberiségnek egy ideig kell bűnhődni, mert ez az arányos büntetés, egy emberi, de elfogadható magyarázat volna. De ebben az esetben is vitatható, hogy isten miért ne mondhatná ezt meg azonnal, mint ahogy a gyereknek azt mondják, hogy egy hétig nincs tévénézés. Aztán megint totál igazságtalan abból a szempontból, hogy az emberiség nem egy ember, és nem ugyanaz egy embert egy ideig büntetni, mint az emberiséget egy ideig büntetni. Az utóbbi esetben ugyanis bizonyos ártatlan örökösöket isten büntet, utána meg nem büntet. Tehát máshogy kezel ugyanúgy ártatlan (átörökölten bűnösnek mondott személyeket). Ez így nem igazságos.
És akkor jöjjön a bűn és bűnhődés történet utolsó, legnagyobb bornírtsága! Maradjunk ennél a rablós példánál! Miről is szól Jézus története, ha átírjuk rablós párhuzamba? Én, az áldozat kész vagyok megbocsátani a rablónak, de ennek előfeltétele, hogy a fiamat megkínozzák és kivégezzék. Pontosabban, ugye a keresztény vallás itt is egy agyrém, mert Jézus egyszerre egyezik istennel, és isten fiával. Akárhogy is, de akár engem, akár a fiamat kínozzák meg, az csak egy mazochista elmebetegnek lehet valamiféle eszköz ahhoz, hogy én megbocsássak egy rablónak. Szerintem ez a mozzanat Jézus meséjének egyik legbetegebb része.
Egy kicsit tudom csak enyhíteni ezt a bornírtságot, de ez is gyengíteni fog a keresztény vallás hittételein. Szerintem Jézus bűnhődésének egyetlen részleges magyarázata lehetne, de azért ez is nagyon beteges. Szerintem az húzódik meg a dolog mögött, hogy a keresztények hisznek egy olyanfajta elvben, hogy a megbocsátáshoz a bűnnek és a bűnhődésnek valamilyen arányban kell lennie, és ehhez nem fontos, hogy a bűnös bűnhődjön, csak valaki bűnhődjön meg már érte, mindegy, hogy ki! Szerintem ez az elv sokkal régebbi, pogány, animista, sámánista vallásokban gyökerezik. Sőt, ugyanez az elv érhető tetten részben az áldozatokban is. Amikor isten hívője istennek feláldoz egy kecskét, akkor részben kár is éri, tehát tényleg ő maga is bűnhődik, de a kecske szenvedése maga is bűnhődés. A pogány vallásokban gondolhattak valami ilyesmit, hogy az isteneknek mindegy, csak valaki bűnhődjön. Ez nagyon primitív isten-személyiségre utal, ami a pogány vallásokba belefér. De a kereszténybe hogyan? Miféle isten az, akinek mindegy, csak valaki szenvedjen? Már leírtam: egy primitív alak.

Elő lehet ezt adni úgy is, hogy az az elv, hogy "mindegy, csak valaki bűnhődjön", az egy isten feletti erkölcsi elv. Isten tehát azért áldozza be a fiát, azaz magát, azért bűnhődik helyettünk, mert valakinek bűnhődnie kellett. Mert van egy ilyen még istennél is hatalmasabb erkölcsi alapelv. Ez azonban amellett, hogy egy beteg erkölcsi alapelv, ellent is mond a keresztény hittel, amely szerint az erkölcs alapja isten, és isten fölött már nem lehet magasabb hatalom.

De a keresztény bűnhődés-történet még ennél is betegebb: nem egyszerűen egy véletlen lény bűnhődik Ádám és Éva "bűneiért", hanem isten maga, vagy isten fia. Az utóbbi is azt jelenti, hogy isten bűnhődik, egyrészt a szentháromság idióta tana miatt, másrészt, mert ha Jézus nem is volna isten maga, azért egy szerető apa csak szenved, ha a fiát megkínozzák és megölik.

Na, most, ha ezt átültetjük a rablós történetbe, akkor igazán elmebeteg történet alakul ki: egy rabló kirabolt, aztán én sokáig haragudtam az egész családjára, de aztán úgy gondoltam, hogy meg tudok bocsátani, ha nem is a rablónak, de az unokáinak, amennyiben megkínozzák a fiamat, vagy engem, és megölnek.
Az elmebeteg történeten még egyet csavar, hogy Jézus feltámad, amivel a halála, mint áldozat mindjárt annullálódik is, és az elmebeteg történet még zavarosabb tragikomédiává válik. De erről már írtam.

Amikor a Bibliában, korábban, Mózes I. könyvében, a 22 fejezetben Ábrahám majdnem feláldozza fiát, akkor érezzük, hogy már ez is igen meredek, egyfajta nagyon durva hitpróba. Értelmes ember Ábrahám helyében nem lenne kész feláldozni fiát, mert egy jóságos istenről nem gondolhatja azt, hogy ezt tényleg őszintén megkövetelné tőle. Értelmes ember nem gondolja azt, hogy egy istennek joga van saját erkölcsi elveit felrúgni ("Ne ölj", 7. parancsolat), mert ha az erkölcsi elvei jók, és isten tökéletes, akkor ő szegheti meg legkevésbé a saját erkölcsi elveit, ami a "jót" definiálja. Értelmes ember nem gondolhatja azt sem, hogy isten valahogy mégis jó, és ő maga a hülye, mert hát az értelmes ember nem hülye. Értelmes ember ilyenkor azt gondolja, hogy ez vagy nem a jó isten, vagy nem gondolja komolyan. Egyik esetben sem kell engedelmeskednie. A durva hitpróba pedig értelmes, erkölcsös ember szemében nem helyes. Igen, kimondom, a keresztény erkölcs itt szerintem a legtöbb ember szemében, ha jobban meggondolja, helytelen dolog volna. Minden más embertől elutasítanánk egy ennyire durva hitpróbát. Isten részéről tehát szintén túl durva. Isten esetében nem lehet valami jó, ami az ember esetében erkölcstelen. A keresztények se gondolhatnak ilyesmit, ez kettős erkölcs volna.

No de ez a post nem is Ábrahámról akart szólni. Ha Ábrahám esetében a saját fiának majdnem feláldozása helytelen, vagy a helytelenség határát súrolja, akkor az üdvtörténetről el kell mondani, hogy ennél még betegebb. Hiszen a hitpróba célját még úgy, ahogy értjük, ha meredeknek is gondoljuk, értjük a "logikáját". Ha nem is értünk egyet, hogy szabad ennyire durván próbára tenni valakit, azt értjük, hogy ez egy lehetséges, értelmes módszer túlságosan szélsőséges esete. No de Jézus esetében nem értjük, hogy mire kellene az egész. Ahhoz, hogy isten megbocsásson az emberiségnek, ahogy elmondtam, a saját fiának beáldozása egy teljesen "illogikus megoldás". És Jézust ráadásul tényleg megölik. Igaz, feltámad, de a keresztre feszítés megtörténik, a római katonák nem visszakoznak, isten angyala nem szól közbe. Szóval az ábrahámi történethez képest a jézusi történet ezerszer betegesebb.

Összességében tehát most már tényleg nagyon körüljártam, és rámutattam, hogy az üdvtörténet a világ egyik legbetegebb meséje, és alátámasztja azt, hogy a hit, ezen belül a keresztény hit is elmebetegség.

A kereszténység kapcsolata a karácsonnyal megmutatja a kereszténység sok visszataszító vonását. Arról már korábban írtam egy postot, hogy a kereszténység hogyan lopta el a karácsonyt. A karácsonyt ugyanis a keresztények az első évszázadokban egyáltalán nem ünnepelték, ezekután pedig valószínűleg a római szaturnália és még pár másik, a Római Birodalomban elterjedt, hasonló ünnepet sajátítottak ki maguknak. Később pedig az északi népek pogány szokásait is beleolvasztották a saját ünnepükbe, hogy az népszerűbb legyen, hogy könnyebben meg lehessen téríteni az északi pogányokat is. A fenyőfa például így került a karácsonyi asztalra, egyfajta "marketing" céllal. Vagy padlóra. Eredetileg egyébként a plafonra.

Egy bekezdés erejéig arra is kitérek, hogy én nem gondolom, hogy Jézus létezését racionálisan, igazoltan lehetne állítani, én nem hiszek benne, hogy létezett, nem is tudom, és nem is állítom, hogy létezett. Igaz, nem is tagadom. Ebben is agnosztikus vagyok, csakúgy, mint isten létezését illetően. És isten létezésének kérdéséhez hasonlóan ez sem egy egyértelmű, és nem feltétlenül értelmes kérdés. Mindezt már kifejtettem más postokban, itt csak azért említem meg, mert ez a post Jézus születésének idejéről szól, és mindezt úgy kell érteni, hogy nagyon feltételesen, feltéve, hogy Jézus egyáltalán létezett.

Az ismeretes, hogy Jézus születésének éve szinte biztosan nem 1. azaz nem az időszámítás kezdete. De ez jobban ismert az ateisták körében, és nincs is olyan nagy jelentősége, mert nem akkora visszaélés a keresztények részéről, mint a karácsony, mint Jézus születésének ünnepe. Az időszámítás kezdete csak egy egyszerű, hasznos konvenció, és nagyjából mindegy, hogy mihez kötjük. Már korábban kötötték királyok uralkodásának éveihez. A korábbi történetírás kronológiája így adódott össze a maga körülményes, és tévedésekre okot adó módján. Sőt, Jézus születésének évét is ilyen adatokból próbálták meg meghatározni, csak tévesen. Ez azonban csak egy tévedés, amely rámutat a keresztények megbízhatatlanságára, hiszékenységére. De ebből nem származik egy olyan tömeges agymosás, mint amit a karácsonnyal végül is minden évben lezavarnak a keresztények.

Az évről a születés napjának kérdésére való átvezetésként vegyük észre, hogy a december 25. már csak azért is abszurd, mert kérdés, hogy ha Jézus december 25-én született volna, akkor az vajon az első év december 25-éje volt? Ebben az esetben az első év nagy része Jézus születése előttre esett volna. Vagy ez a Kr.e. 1. év december 25-éje volt? Akkor meg Jézus Krisztus előtt született volna. Ez a furcsaság persze minden más születési nap esetén fellépne, kivétel, ha Jézus január elsején született volna. Ez lenne az egyetlen kerek dolog. Pontosabban persze azt mondhatjuk, hogy ha az időszámítás kezdetét Jézus születésének évéhez kötjük, akkor ehhez illően az év fordulójának napját Jézus születésének napjához kellett volna rögzíteni. És Jézus ennek megfelelően az első év első napján született volna. Nem így történt, és ez azt mutatja, hogy amellett, hogy sem az évet, sem a napot nem tudjuk igazán, de még a keresztények se próbálták ennyire komolyan eladni azt, hogy tudják mind a kettőt. Illetve az év meghatározása, és az időszámítás hagyományának az elterjedése független volt a másik buta népszokás elterjedésétől, mely szerint december 25-én született volna.

A december 25.-ét igazából nem azért választották, mert lenne mellette elég erős érv, hanem azért, mert ahogy fentebb írtam, egy pogány ünnepet akartak átvenni, illetve arra is rájöttek, hogy eköré a dátum köré milyen jó szimbolikát lehet építeni. De mindez a későbbi századokban alakult így.

A december 25. ellen azonban elég erős érvek szólnak. Négy érvet fogok felhozni, mind a négy Lukács evangéliumának első fejezeteire támaszkodik. Természetesen, ha nem fogadjuk el az evangéliumokat hitelesnek, akkor ezt sem kell, de akkor természetesen Jézus létezésére sincs semmilyen közvetlen igazolás. Tehát a következő érvek is, továbbra is csak úgy szólnak, hogy feltételezzük az evangéliumok legalább részleges hitelességét, azaz a keresztény hit egy jelentős részét. De épp ez az, hogy pont az evangéliumok alapján mutatható ki, hogy Jézus december 25-i születése kizárható. Ahogy tudjuk, a Biblia önmagával is ellentétes, sokszor pedig a keresztény hittel is. Ez a kérdés is csak egy újabb példa erre. Mind a négy érv szerepel John O. Ried erről szóló cikkében angolul. John O. Ried egyébként keresztény hívő volt, ő csak ki akarta deríteni, hogy mikor születhetett Jézus.

Erzsébet várandósságával kapcsolatos érv

Ez az érv Lukács evangéliumának második fejezetével kapcsolatos. Az érvet magyarul szépen leírja a Wikipédia. Ezért én itt csak vázolom, a teljes következtetési láncot a Wikipédiában vagy Ried cikkében meg lehet találni. Lukács leírása összeköti Mária várandósságát Erzsébet várandósságával, azaz Jézus születését János születésével. János fogantatását pedig az apja, egy bizonyos Zakariás pap szolgálatával lehet datálni, amelynek általános évszakos rendjéről vannak feljegyzések. Mindezt visszaszámolva állítólag Jézus születésére az jön ki, hogy az ú.n. sátrak ünnepére esett, amely egy zsidó betakarítási ünnep. Ilyen ugye sok más vallásban és néphagyományban is megtalálható. Ez az ünnep szeptember végére, október elejére esik.

A népszámlálás

A népszámlálás, amelyet szintén Lukács említ (Luk 2:2) Ried szerint szintén eme őszi betakarítási ünnep után volt. Ennek oka, hogy betakarítás után ráértek az emberek, és, hogy a népszámlálás igazából adóbeszedés is volt, és betakarítás után volt a parasztoknak meg az a bevételük, amelyből az adót rögtön és könnyedén el lehetett venni.

A jászol

Lukács azt is említi, hogy "és helyhezteté őt a jászolba, mivelhogy nem vala nékik helyök a vendégfogadó háznál." Luk 2:7. Na, most ez is egybevág a sátoros ünneppel, ez az az idő, amikor a vendégfogadók tele voltak vendégekkel. Ried szerint december 25. környékén Júdeában viszont semmi olyan ünnep, tömeges vándorlás nem volt, amely miatt a vendégfogadók tele lettek volna.

Nyáj és pásztorok a mezőn

Ez az érv kevésbé ad meg pontos dátumot, de nem is igényel nagy számolgatást, és csak hétköznapi tudásra támaszkodik, amit mindenki meg tud érteni. Lukács 2:8 így szól:

"Valának pedig pásztorok azon a vidéken, a kik künn a mezőn tanyáztak és vigyáztak éjszakán az ő nyájok mellett."

Na, most a józan paraszti ész szerint, és Ried szerint is, akkoriban Júdeában december végén nem tanyáztak pásztorok kint a mezőn, és a nyáj sem volt kint, pláne éjjel. Hasonlóan teleltették a nyájat istállóban, mint azóta is, más országokban is. Ellene lehetne vetni, hogy Izrael délen van, és ott melegebb az időjárás, de anniyra nem melegebb az éghajlat, hogy télen kint legeltették volna a nyájat. Az i.sz. kezdete környékén pedig éppen egy kicsit még hidegebb is volt, mint mostanában.

Mind a négy érv ellene szól a december 25-i születésnek, és mind a négy érv egy őszi születést támaszt alá. De miért olyan fontos mindez? Először is fontos dolog az ilyen mítoszokat tisztázni, fontos dolog, hogy az emberek tisztában legyenek azzal, hogy a karácsony, mint Jézus születésének napja nem csupán egy alaptalan hit, vagy szimbolika, hanem mára már egy egyenesen cáfolt hit. Másodszor, ez a sokadik eset arra, hogy lássuk, a keresztények mennyire megbízhatatlanok. Mennyire hiszékenyek. Olyan dolgokat hisznek el, amire semmi igazolás nincs. Sőt, amire igen erős ellenérveket tudunk nekik hozni pont a saját Bibliájukból.

Persze, meg lehet próbálni elütni ezt azzal, hogy mindez csak szimbolikus. Láttuk, hogy a korai keresztények nem ünnepelték Jézus születésének napját. Lehet azt mondani, hogy ez egy későbbi szokás volt. És akkor itt visszatérünk arra, hogy a keresztény vallás milyen aljasul és gátlástalanul alkalmazott bármit a térítés, a terjedés, a hatalom érdekében.

De ennél azért még konkrétabban szeretnék itt valamire hangsúlyt fektetni, és ez a harmadik ok, amiért fontos ez a post. Ez a szimbolikus ünnep annyira kinőtte magát, annyi mindent fontak még köréje, hogy az egész így egyben egy totális agymosás lett. A karácsony köré fonódó egyéb mítoszok pedig mind a december 25-ével, a téllel, hideggel, faggyal, valamint a téli napfordulóval, az ahhoz kapcsolódó pogány ünnepekkel kapcsolatosak, azaz mind erre az egy, szándékos ferdítésre épülnek rá. Ezt már nem lehet ártatlan szimbolikának nevezni.

Ha megkérdezünk nagyjából bárkit, hogy mikor született Jézus, alighanem rávágja, hogy karácsonykor. Az emberek hisznek ebben. Hívők főképp, de nem hívők is minden bizonnyal. És a karácsonyhoz kapcsolódik a legrövidebb napok időszaka, a téli napforduló, a hideg, a szegénység, a fagy, a fázás. A pogány ünnepekből származik továbbá a karácsonyfa és az ajándékozás is.

Az emberek eme kitalált, hamis szimbolika alapján elhiszik nemcsak a lukácsi mesét a születésről, a Betlehemről, a jászolról, és hasonlókról, hanem ehhez hozzákötnek olyan dolgokat is, mint, hogy Jézus hidegben, sötétben született, hogy ő a fény hozója. Hogy Jézus nyilvánvalóan szegénységben és szenvedésben született, talán még éhezésben is, a hidegben, a decemberi télben, egy nyomorúságos jászolban. A valóság meg az, hogy ha Jézus egyáltalán létezett, és Lukács evangéliumát tényleg komolyan vennénk, akkor Jézus ősszel, egészen kellemes időben született, bőségben, dőzsölésben, és a jászol is csak azért volt, mert túl sok ember ünnepelt az egész országban. Jézus ezek szerint egy szüreti mulatozás kellős közepén született, amikor folyt a bor a hordókból és a búza a magtárból. Ez alapján meg Jézus nem annyira a szegények megváltója lenne, hanem inkább afféle Dionüszosz.

Ja, és végül még valamit. Ha viszont komolyan vesszük azt az elterjedt keresztény mémet, hogy Jézus születését. azért ünneplik a napforduló idején, mert ez szimbolizálja azt, hogy Krisztus a fény hozója, isten fiaként, megváltóként elhozza a benne hívőknek a megváltást, akkor ezzel még további, súlyos gondok vannak.

1. Ha ez így van, akkor miért nem ünneplik tényleg a napforduló napján?
2. Akkor miért született Jézus szeptember-október fordulóján? Miért nem akkor rontotta meg a "szentlélek" "Szűz" Máriát, amikor a december 25-i születéshez ez alkalmas lett volna? Vagy, azoknak, akik nem hisznek a szűzmáriás és szentlélekes történetben, de Jézust isten megváltójaként azért hiszik, miért nem intézte isten úgy, hogy tényleg akkor szülessen Jézus? Elvégre ez azért egy eléggé észrevehetetlen, kis csodával megoldható lett volna.

Ez a fajta kimagyarázkodás tehát mélyen rombolja a keresztény hitet más vonatkozásban.

Az Éjféli mise ("Midnight mass") c. mini-sorozatot valamikor évekkel ezelőtt már kinéztem magamnak. Valami olyasmit olvastam csak róla, hogy különleges sorozat, nem egy kis falusi pap klasszikus története. Az első epizódot azonban viszonylag unalmasnak találtam.Nem igazán érdekelt egy ilyen világ végi kis falu elrontott életeinek bemutatása. Most, bizonyos okból a második epizódtól fogva folytattam, és aztán a harmadik után végig is néztem még ugyanazon a napon. Lassan indul be a sorozat, de aztán hirtelen érdekes lesz.

A második epizódban még csak annyi az érdekes, hogy kibontakoznak klasszikus hitviták. Például, hogy isten miért nem akadályozta meg Riley gyilkosságát (autóbalesetet okozott). És, hogy isten útjai kifürkészhetetlenek. De hát az egésznek semmi értelme. És ezt elmondhatjuk az egész világ történelméről: egy csomó trágédiának semmi értelme, és érthetetlen, hogy ha isten egyáltalán csinál csodákat, akkor ezeket miért engedte meg. Például a holokauszt, vagy a koronavírus járvány. Istennek igen kis beavatkozásra lett volna szüksége, hogy a koronavírus első mutációját megakadályozza, és ezáltal milliók életét mentse meg, különösebb feltűnés nélkül, vagy akár különösebb feltűnéssel együtt is.

A harmadik epizódban a szekularizmus az érdekes téma. Az iskolában Bibliákat osztogatnak, és a serif az, aki felszólal ellene. A szekularizmust követeli. A serifről tudni kell, hogy muszlim, és a vádaskodásokra elmondja, hogy az iszlám vallás elismeri Jézust, csak Mohamedet hiszik a végső prófétának, aki isten végső, immár torzítatlan kinyilatkozását hozta el. Ebben ugye annyi van, hogy Jézus, ha létezett, nem írta, és nem diktálta le a szavait, sokkal később írták le a történetét és véleményét, és nyilvánvalóan torzítva. Egészen addig a lehetőségig, hogy szerintük ugye nagyon torz, utólag össze-eszkábált mese az egész, és Jézus akár nem is létezett, vagy csak egy igen jelentéktelen kis bűnöző volt. De erről már sokat írtam.

A szekularizmushoz visszatérve, természetesen a serifnek abszolút igaza volt, az iskolában nem kellene kifejezetten Bibliákat osztogatni. Azon vitáznak, hogy ez vallási, vagy kulturális oktatásként kell-e felfogni. Érdekes módon pontosan a napokban merült fel ugyanez a betlehemek kapcsán, amiről írtam is. A Biblia-osztogatás kapcsán azt mondhatom, hogy amennyiben kulturális oktatás részeként osztogatják, akkor osztogassanak más könyveket is! Mindenféle vallás, és főként nem vallásos könyveket! Én például a gimnáziumban tanultam a Bibliáról, mint az egyik mitológia-gyűjteményről.

Közben elkezdődnek "csodák" megtörténni a sorozatban, és ezekről kezdenek el vitázni. A serif nem hiszi el, hogy isten az egyik embert meggyógyítja, de a másikat meg nem. A serifnek a felesége az, aki szörnyű betegségben halt meg, és isten rajta nem segített. Miért nem? Minden ilyen kérdés jogos.

A negyedik epizódban szerepel az a jelenet, amikor Riley és Erin mondják el, hogy szerintük mi történik a halálkor, vagy a halál után. Riley leírása az, amit mi ateisták szoktunk mondani, hogy a halálkor leállnak a test élettevékenységei, és amikor az agy működése leáll, akkor az az ember végső halála, hiszen az emberi én "lényege" az az információ-tömeg, amelyet a neuronjaink hálózata reprezentál. Ez teljesen helyes is, egy kicsit azért én erőltetettnek találtam. Egy ilyen szigetről származó halász-gyerektől életidegen, hogy így beszéljen. Itt volt először olyan érzésem, hogy a rendező talán ateista, és ezért teszi bele ezeket a témákat. Ez pedig egy ateistánál is lehet erőltetett. Bennem minden olyan művészi alkotás, amibe nagyon direkt módon tesznek bele világképbeli kérdéseket, visszatetszést kelt. Itt se éreztem természetesnek a filmet, akármennyire is egyetértettem, amit Riley mond. Azt nem tudom elhinni, hogy egy ilyen ember egy ilyen helyzetben tényleg ezt, és így meg tudja fogalmazni.

Erin egy kevésbé ateista verziót mond el. Lényegében túlvilágról mesél, és a szeretett társakkal való találkozást. A történet csak annyiban tér el a szokásos, vallásos, hétköznapi mennyország-leírástól, hogy a végé hangsúlyozza, hogy a mennyország az, amikor nem vagy egyedül, és szeretnek. Ami így elmondja azt jelenti, hogy a mennyország evilági is lehet, és nem a transzcendencia a lényege. Benne van az a lehetőség is, hogy nincs túlvilág, és az emberek csak azért találták ezt ki, mert ez a társas, szeretetteljes közeg hiányzik nekik. Erin ezt így nem mondja el, de a jelenet egy ilyen befejezése is lehetséges volna.

Aztán, amikor Paul megöli Joe-t akkor Bev megindokolja az öldöklést: isten is elküldte az angyalokat Egyiptomba, hogy megölják a csecsemőket. Innentől világos, hogy Bev egy vallásos extremista, aki az elkövetkező szörnyűségek egyik vezetője lesz. De amit Bev mondott, az igaz, isten tényleg megölt minden elsőszülött egyiptomit. Mózes II. könyve 12. rész. És egy ilyen leírást szentként tisztelő vallás nem lehet békés vallás.

Aztán jön az a szöveg, hogy isten változik, de tökéletes, Hasonlóan, az erkölcs is változik. Ez is, és az egyiptomi történetre való hivatkozás Joe megölését relativizálja. Ez a "cél szentesíti az eszközt" kérdéskör, ami persze bonyolult, de a mindennapi életben intelligenciával valamiféleképpen megoldható. Tényleg van olyan cél, és eszköz, amikor a cél szentesíti az eszközt, más esetben nem. Ennek megítéléséhez pedig intelligencia kell. De Joe megölésének relativizálása elég egyértelműen nem volt szentesíthető. Már, amennyiben az emberölést durván erkölcstelennek tartjuk.

Viiszetérő téma Reinhold Niebuhr imája, amelyet az anonim alkoholisták alkalmaztak, és emiatt szerepel ismételten a sorozatban. Paul atya ugyanis Riley számára nyújt egyfajta alkoholista, és bűnözői lelki szolgálatot, hogy ne kelljen a szigetről a szárazföldre mennie. Az ima úgy szól, hogy:

"Uram, adj türelmet, Hogy elfogadjam amin nem tudok változtatni, Adj bátorságot, hogy megváltoztassam, Amit lehet, és adj bölcsességet, Hogy a kettő között különbséget tudjak tenni."

Ez az a verzió, amely ma elterjedt, mert tényleg talán a legjobb megfogalmazás. Magyarul Assisi Ferenc  imájaként is szokták idézni, de ez hamis. Egyébként ez talán az az ima, amelyiknek a legtöbb értelme van szerintem. Nincs is sok köze istenhez, hiába kezdődik ezzel az ima. Lényegében egy olyan bölcsesség, amelyet isten nélkül is el lehet mondani. De persze még ez sem ilyen egyszerű. Hiszen nem mindig lehet világosan eldönteni, hogy valamit meg lehet-e változtatni. Ha csak a vallásból indulunk ki, akkor Jézus az evangélium szerint is, először elbukott. Nem sikerült életében megváltoztatnia a világot. 12 bizonytalan apostolt hagyott maga után. Vannak olyan esetek, amikor valaminek a megváltoztatása részleges, bizonytalan, és hosszabb, beláthatatlan történet. A történelem tele van ilyenekkel. Vegyük például csak 1848-at, vagy 1956-ot. Két forradalom, amely először megbukott. Ha ezt az imát vesszük, akkor nem kellett volna belevágniuk. És nem lehet azt mondani, hogy a bölcs ember láthatta előre, hogy ezek a forradalmak bár elbuknak, de később a céljuk megvalósul, és ebben a megvalósulásban a forradalomnak sok érdeme lesz. (1848 bizonyos céljai egyébként nem buktak el, a feudalizmust véglegesen eltörölték, de a magyar függetlenség,).

Valójában a fenti bölcsesség buta embereknek tényleg irányadó. De nem úgy, hogy tényleg ilyen élesen, egyszerűen el lehetne dönteni ezeket a kérdéseket. Azonban az mindenképpen jó tanács, hogy ezekben a helyzetekben az ember komolyan elgondolkodjon azon, hogy az adott dolgot meg tudja-e változtatni, mennyire tudja megváltoztatni? Mi lesz ennek az ára? És őszintén megéri-e neki ez a küzdelem? Az is igaz, hogy sok ember feleslegesen bosszankodik olyan dolgokon, amin nem tud változtatni. Én magam is hajlamos vagyok erre. De még ebben az esetben sem ilyen egyszerű a dolog. Tegyük fel például, hogy elkövetünk egy hibát. Mondjuk túl gyorsan hajtottunk, és büntetést kell fizetnünk. Egyrészt abból a szempontból tényleg felesleges ezen bosszankodni, hogy ha már megtörtént, és a rendőrség elkapott minket, akkor már nem tudjuk megváltoztatni a dolgot. Ugyanakkor a bosszankodással arra "eddzük" magunkat, hogy legközelebb lehetőleg ne kövessük el ugyanazt. Mert az agyunk tényleg olyan, hogy nem elég egyszer megbánni a dolgot, mert ez nem csupán egy tudatos, racionális döntés. Az ismételt bosszankodással "bevésődik az agyunkba" az az érzés, hogy a büntetést nagyon nem szeretjük. Tehát szükség lehet bizony akár megváltoztathatatlan dolgokon való bosszankodásra is. És az ilyen egymondatos bölcsességek, mint általában, leegyszerűsítések. Az imák pedig még ezekhez képest is hülyeségek.

Ezek után bontakozik ki a sorozat fő története: egy keresztény-vámpíros történet. Nem vagyok otthon a vámpíros irodalomban, így nem tudom, hogy ez mennyire eredeti ötlet. Nem is szeretem a vámpíros történeteket, hiszen ellentmondanak a tudományos ismereteinknek, és science-fictionként is silányak, általában nincs olyan mögöttes elméletük, amelyek valamilyen módon megmagyaráznák, mik a vámpírok, és hogyan lehetségesek. Ebben a postban is vissza fogok még térni erre a kérdésre, de most csak annyit bocsátok előre, hogy nem tudom, mennyire eredeti ez a vámpíros-keresztény ötlet. Lehet, hogy nem új. Számomra új, mert nem ismerem ezt az irodalmat.

Számomra emiatt érdekes meglepetés volt, hogy valóban, mennyire átértelmezhető az evangéliumi történet egy vámpíros verzióban: az úrvacsora szertartása valóban ordítóan lehetőséget ad arra, hogy Jézus vérének ivása tényleg vérivás, és vámpíros szertartás. Ha ez új ötlet, akkor egészen zseniális ötlet. Nem tökéletes, és nem lehet tökéletesen végigvinni. Kicsit olyan, mint Dan Brown Da-Vinci kódja. Az eretnek és protestáns gondolatoknál is szerepelt már, hogy a vatikáni egyház igazából nem a jó, hanem a rossz egyház, vagy, hogy az evangélium nem a jó oldal, hanem a gonosz győzelme, sőt, úgy rémlik, hogy olyan elméletek is voltak, hogy a bukás, és a gonosz uralkodása a Földön valamikor nagyon korán, sőt, elejétől fogva megtörténik a Bibliában.

A vámpíros elmélet mögött van egy másik elmélet is, a vírusos elmélet, amely a vámpírokat megmagyarázza. Számomra ez is új, de gyanítom, hogy ilyen elmélet már lehetett korábban is. Az evolúcióban, az élővilágban, a természetben furcsa az, hogy egy faj akár egy vírus hatására olyan nagyon maga ellen forduljon, hogy teljesen csak egymás vérét igyák. Kannibalizmussal is furcsa lenne a dolog. A kannibalizmus persze előfordulhat az élővilágban, de akkor szükségszerűen korlátozott. Gondoljunk csak a természetben előforduló táplálkozási láncokra! Ezek hosszú időt tekintve nagyjából egyensúlyban kell, hogy legyenek. Az, hogy az egyik faj egyedei a saját fajukkal táplálkozzanak, a táplálék-láncban egy direkt visszacsatolást jelentenének. Ezek a láncok pedig nem véletlenül láncok: a hurkok gondokat jelenthetnek. A közvetlen hurkok pedig még inkább.

Az egyensúly szempontjából, hogy az egész működjön, ha egy adott faj saját egyedeivel táplálkozik, akkor eme kannibálok aránya a fajon belül korlátozott kell, hogy legyen. Ha nem az, akkor fenntarthatatlan a faj. Egyszerűen írva: amikor már mindenki vámpír, akkor kinek a vérét szívják? Maradnak az állatok. Tudtommal a vámpír-irodalom szerint a vámpírok erre rá is fanyalodnak. De összességében nagyon fura lenne egy ilyen faj a természetben. Nem mondom, hogy lehetetlen, de talán nem véletlen, hogy ilyen nem fejlődött ki az evolúcióban.

A vírus-elmélet sem oldja meg ezt, viszont részben egybevág a feltámadás elképzelésével. Ezt a sorozatban el is magyarázzák: az emberi test ellenáll a vírusnak, és a vírus teljes hatalom-átvétele akkor történik meg, ha az emberi test meghal. Ebben van némi logika, de másrészt mégsem lehet jól elképzelni. Egy vírus a gazdatest sejtjeit inkább tönkreteszi, mint életben tartja. Az pedig nem megválaszolt kérdés, hogy hogyan volna képes egy halott testet életben tartani. Hogy veszi át az agy, az idegrendszer, az immunrendszer és más rendszerek funkcióit egy vírus?

Arra sem kapunk magyarázatot, hogy kétezer évig miért nem történt semmi, és miért pont kétezer év után újult volna ki megint a járvány. Különösen, ha legalább egy angyal élt Jeruzsálem környékén valami romok között. Kétezer évig nem találkozott emberrel?

Az utolsó epizód nagyon vontatott, teátrális. Jó, persze, egyrészt az apokalipszist akarja bemutatni, de ehhez először túl pitiáner. A végén lesz a teljes égő sziget valamennyire monumentális, előbb nem. A szereplők mozgása, gondolkodása. Bev gyújtogatása meggondolatlan, hiszen lehet tudni, hogy reggel nekik kellenek házak. Csak a templomra, mint menedékre számítani meggondolatlan. Aztán sokáig tétlenül nézi, hogy felgyújtják a templomot. Paul atya szembefordul Bevvel. A templom leégése után pedig az összes vámpírnak menedéket kellett volna keresnie. Egy fél óra alatt azért lehet valamiféle menedéket építeni vagy ásni. Vagy találni egy pincét, barlangot, amely elérhető. Az ásás Bevnek csak az utolsó pillanatban jut eszébe, holott kézenfekvő lett volna már egy órával korábban is, és lehetséges megoldás lehetett volna.

Az emberek szempontjából végül is érthetetlen, hogy miért küzdenek a vámpírok ellen. Végül is, ha komolyan vesszük, az örök élet ellen küzdenek. Még ha emberi szempontból az angyalok elég gusztustalanok is, ha feltételezzük, hogy a vámpírok valahogy tudnak élni úgy, hogy állatvért isznak, akkor a legtöbb ember szerintem simán bevállalná ezt az öröklétet, és idővel meg megszokná a vérivást. Ki is alakulna ennek civilizált formája. Például a véres hurkát is szeretjük.

A végső jelenetekben még inkább eluralkodik Mike Flanagan filozófiája, amely a ma már közhelyes csillaghamu-elgondolás. Miszerint a lényegünk, az anyag, az energia megmarad, csak átalakul halálunk után.  Így tovább élünk, illetve tovább is megy, szerinte eleve nem vagyunk egyedi entitások, hanem mind egyek vagyunk az univerzummal. Ez a régi, ismert, unalmas panteizmus. Számomra szubjektíven is elfogadhatatlan: én igenis nem az atomjaim, nem az energiám vagyok. Főleg, hogy minden atomunk, minden energia, ami bennünk van, életünk során is ki-be áramlik. Ami az állandóság, ami megmarad, amire ezt mondjuk, hogy mégis én vagyok, az a struktúra. Az is változik, de abban van valami folytonosság, és megmaradás. Én, igenis leginkább a neuron-hálózatomban reprezentált információ-halmaz vagyok. Ez pedig elvész halálomkor. Csak mások emlékeiben, esetleg írásban marad meg valami belőle. Attól függően, hogy mennyit írok. Másoknak alkotásaikban, Flanaganból például ebben a filmben is megmarad egy kis rész.

És szerintem ez nem csak számomra van így, hanem nagyjából mindenki számára. Valószínűleg még Flanagannak is. Az az elgondolás, amivel a sorozatban eljátszadozik, egy szép vigasz, de szerintem nem hiszi el teljesen. Nem fog gond nélkül, félelem nélkül, vígan meghalni.

Amikor arra gondolok, hogy hazaköltözzek-e Magyarországra, akkor sok fontos tényező szól ez ellen, amelyekről nem fogok részletese írni, de felsorolok nlhányat. A legfontosabb talán az egészségügy helyzete, hiszen Magyarországon, ha kórházba kerülsz, egészen nagy kockázatát vállalod annak, hogy nemcsak, hogy szörnyű állapotok között kell lenned, nem gyógyulsz meg, hogy elrontják a műtétet, hanem, hogy megfertőződsz, és meghalsz. Ezt egyébként konkrétan megtapasztaltam: két, kisebb műtétem volt Magyarországon és Németországban, és ég és föld volt a különbség. No de erről ennyit, ez nem tartozik ide.
Amiről azonban szeretnék írni, hogy amikor néha Magyarországon járok, akkor előfordul, hogy az M5 műsorát nézem, mert nincs jobb tévés előfizetésem, minek lenne? Az M5 filmjei közül egészen sok jó is van, ezt nyugodtan elismerhetem. Az ismeretterjesztő dokumentumfilmek, sok történelmi film nagyon jó. Ebben a témában még be is tölti azt a szerepet, amit egy köztévétől elvárhatunk, amely a mi pénzünkből működik: színvonalas informálást. Ez az elismerés szerintem elég világosan mutatja, hogy ha kritizálok valamit, azt nem elfogultságból teszem.
Amiben viszont szörnyű, az a vélemény-műsorok. Persze, ha összehasonlítjuk a Pesti Srácok volt tévéjével, az rosszabb. A Hír TV legutóbbi minőségét nem ismerem, hiszen azt nem tudom nézni. Szerencsére.
Az M5, valamelyest próbálja a szerepét játszani, és színvonalasabbnak lenni. De sajnos csupa idióta, hazudós elmebeteg hányja oda be a hülyeségeit. Lehet azt mondani, hogy ugyan, nem számít, hiszen ezt a tévét alig nézi valaki. Bizonyára nem sokan nézik. Az agymosó hatása azért mégiscsak megvan, ez kár, és az adófizetők pénzéből tartják fenn. De én ezt a negatívumot kiegészíteném azzal, hogy egy ilyen tévé végül is indikátora a magyar szellemi állapotoknak. Ez az, ami nemcsak kár, meg bosszantó, de valóban nagyon rányomja a bélyeget a hangulatomra. Egy ilyen országban éljek, ahol az ország köztévéjeinek egyikében, a kulturális "zászlóshajóban" ahelyett, hogy értelmes emberek vitatkoznának egymással hazudozás nélkül, más se folyik, mint a "büdös, imperialista nyugat" ostoba és hazudozásokkal teli nyüstölése? Egy olyan országban éljek, ahol a megjelenő kulturális élet "legfelsőbb színvonala" ez lenne? Mert ilyen hatása van ezeknek a műsoroknak: sok ember azt gondolja, hogy ezek okos emberek, és mélyenszántó igazságokat mondanak, miközben csak hazudozós, elvtelen, erkölcstelen, beteg nácik. Nem túlzok, Goebbels söpredékéhez mérhető a "szintjük".
Be szokott járni ebbe a műsorba Fodor Gábor, amin azért annyira nem csodálkozom. Az M5 részéről ő, meg Hack Péter annak letéteményese akar lenni, hogy lám, nincs is elnyomás, hiszen két liberális vitatkozhat Orbán tévéjében. Fodor nyilván azért jár oda, mert egyrészt csak keres ezzel valamit, és könnyű kereset számára. Másrészt szeret szerepelni, és máshol nem nagyon tud szerepelni. Nyilván jó szándék is van benne, nevezetesen azt gondolja, hogy megjelenít egy ellenvéleményt, és ez jó. Kérdéses, hogy jó-e. Fodor már elég régóta nem kötődik ellenzéki pártokhoz, talán nem mindenki intézi el azzal, hogy ellenzéki. Viszont mindenképpen liberális. Ez nem bűn, és nyilván egy ideális országban teljesen normális és kívánatos volna az, hogy sokféle nézet, köztük liberális is megjelenjen. Én magam is igen nagy részt liberális vagyok, tehát ezt helyeselném. Mondjuk Fodor nem a legélesebb kés a fiókban, ez is baj. Az is baj, hogy csak az utált SZDSZ-hez kötik az emberek, de ez megint olyan, hogy ez ezeknek az idiótáknak a hibája, nem Fodoré. Fodornak az SZDSZ-ben is volt sok hibája, de ide már nem akarok visszamenni. És nem, az SZDSZ összességében nem volt rossz párt. Az emberek voltak katasztrofálisak, akik ennyire belecsúsztak egy zsigeri SZDSZ utálatba.
Ezen felül az is baj, hogy persze ott van vagy 3 Fideszes, aztán Hack Péter, aki liberális, de nem olyan kormánykritikus. Ezért is hívják meg. Aztán ott van Fodor, aki szintén liberális, nagyrészt kormánykritikus volna, de van, amikor meglepően egyetért a kormánnyal vállalhatatlan dolgokban is. Legtöbbször meg csak gyengén, bután képviseli a véleményét, nem mond oda elég élesen. És itt lehet, hogy van egy olyan faktor, ami miatt még inkább azt mondhatom, hogy nagyon káros az egész műsor. Valószínűleg Fodor szerepe korlátozott: addig hívják, amíg nem tud elég jól szerepelni. Ha elég éles, és elég tehetséges volna, akkor nem hívnák. Emiatt nem tudhatjuk, hogy Fodor tényleg csak ennyire képes, vagy öncenzúrázza magát azért, hogy a műsorban maradhasson. Ha az előbbi a helyzet, az csak szomorú, és alátámasztja a lesújtó szellemi állapotokról szóló ítéletemet. Ha az utóbbi, akkor az tragikus, és az erkölcsi állapotok katasztrofális helyzetét mutatja.
Fodor például az egyik adásban elmondta, hogy Magyarországon is tiltják az önkényuralmi jelképek használatát, amivel sikerül is zavart kelteni a NER-es sorban. De oda lehetett volna mondani élesebben is: Orbanisztán az, ahol ellenzéki képviselő gyakorlatilag nem szerepel a köztévében. Németországban szerepelnek. Orbanisztán az, ahol a "gyermekvédelmi törvény" durván cenzúráz. Nyugaton sehol nincs olyan, hogy férfisoviniszta baromságokat törvényileg ne lehetne könyvesboltokban árulni. Csak Orbán diktatórikus rezsimjében van ilyen, illetve ugye ideológiailag az ellenkezője, de cenzúrában tökéletesen cenzúra.
Most éppen egy olyan műsor megy, "Összetört Betlehem" címen, ahol szenilis papok, és más idióták értekeznek totálisan zavaros, önellentmondásos, közhelyes, sekélyes baromságokról.
Az összetört Betlehemek kapcsán keresztényüldözésről beszélnek, pedig ezeket a pitiáner bűnöket általában részeg fiatalok, vagy más, elkeseredett emberek követik el, nem pedig szekuláris vagy ateista aktivisták. Szó sincs keresztény-üldözésről, hanem arról, hogy ha a keresztény propaganda az önkormányzatokkal összefogva, fizikailag kint van a főtéren, ott tolják bele a pofánkba, akkor természetesen áldozatául esik fiatalok delliriumos "bátorságának", vagy a hatalom ellen felbőszült embereknek. Aki korpa közé keveredik, azt megeszik a disznók.
Vagy keresztényüldözésről beszélnek, azért, mert Franciaországban általában nem engedik, hogy az adófizetők pénzéből az egyház fejmosást tudjon csinálni, nevezetesen az önkormányzatok köztéren Betlehemeket tegyenek ki. A keresztények már akkor sírnak, amikor elveszik ez előjogaikat. Mindezt persze ők is előjogi státuszból teszik, a magyar adófizetők pénzéből, köztévében, hatalmi helyzetben. Valójában ők üldözik az ateistákat, vagy azokat az akár vallásos, sőt, keresztény embereket, akik szerint a szekularizmus helyes. Orbanisztánban az sajnálatos helyzet, hogy csak az ateistákat üldözi a hatalom, például Kövér Lázsló.
Vagy szidják a fenyőünnepet. ami végül is a karácsonyfa eredeti, pogány gyökereihez közelebb áll, mint az, amikor a keresztények ezt ellopták, és a maguk képére formálták. Ugye azt is tudjuk, hogy a keresztények sokáig tiltották a karácsonyt, a pogány ünnepet. Aztán rájöttek, hogy el tudják ezt lopni, fel tudják használni népbutításra. Később az egyik résztvevő utal is a Mithrász-kultuszra és szaturnáliára. De nem kapcsolnak, hogy most maguknak mondanak ellent. A szenilis pap tovább tolja a baromságot, hogy a keresztény karácsony volt előbb, és abból fejlődtek ki a szokások. Hát, a fenét, a szaturnália ünnepe és Mithrász-kultusz a kereszténység előtt volt.És már utaltam rá, hogy a karácsony nagyon nagyon sokáig egyáltalán nem volt keresztény ünnep. Jézus pedig, ugyebár nem karácsonykor született, az egész mai keresztény karácsonyozás úgy hazugság, ahogy az egész vallás.
Maga az, hogy minden szekularizmusról a kommunizmus jut eszükbe, és összemossák a dolgokat, az egy ostoba néphülyítés. Sőt, szerintük a mai szekularizmus veszélyesebb. Hogy a fenébe lehet valaki ennyire idióta?! A kapitalizmust ostorozzák, amivel éppen ők hasonlítanak a kommunistákhoz. Rákosi örömmel fogadta volna fel őket propagandistáknak.
Az egyetlen igazság, amit kimondanak, hogy az egyház nem tud karitatív lenni, és teljesen elvesztette a társadalommal való párbeszédet. Azaz, lejárt ennek a hülyeségnek a kora. Az egyik pap tiltakozik, hogy nem, de hát a valóság, az valóság. Magyarországon már csak ilyen rezsim által, kézileg etetett hülye papok vannak, akik köztévében mondják a szenilis baromságaikat.

A "Betlehem" pedig tényleg összetört, de hát eleve ostoba hazugság volt, és maguk törték össze, a hazug kártyavár dőlt össze. Olyan üres volt kezdettől fogva, mint amilyen a képen látható figura. Ezért tört össze. Az üres hazugság már csak ilyen: könnyen összetörik.

Társadalmunkban elterjedt rémisztgetés, hogy a nyugat a jövőben el fog iszlámosodni. A menekülthullám okán most a nácik úton-útfélen ezt hangoztatják, még az olyan, kormányon lévő nácik is, mint Rogán Antal. Ebben a cikkben bemutatom, hogy Európa - hacsak nem jön egy évben ide 500 millió muszlim bevándorló - nem fog eliszlámosodni, és évi pár százezer vagy egymillió muszlim nem változtat azon, hogy Európa ateista lesz, merthogy a muszlim felnőttek gyereke is egyre nagyobb tömegekben lesz ateista.

A legszélsőségesebb nézet ilyen szempontból például Breivik őrült világképe, amelyben ő magát egyfajta keresztes lovagként képzelte el, aki Poitiers helyett Oslóban állítja meg az iszlám emigránsokat. Furcsa mód úgy, hogy norvég embereket, különösen fiatalokat öldökölt halomra.

De nem csak az ilyen tettre is kész szélsőségek, hanem a cselekvéshez szerencsére bátortalan, ugyanakkor nagy szájú szélsőséges hozzászólók is szokták azt írni a blogunk kommentjeiben, hogy a nyugati világ el fog iszlámosodni, és ezért igenis erősíteni kell a kereszténységet. Különösen olyan terrorista akciók után, amilyen a legutóbbi, Charlie Hebdo merénylet volt.

Sok elvi probléma is van a javaslattal, de nézzük először a premisszát magát. Vajon tényleg iszlámosodik-e a nyugat? Az egyik oldalon ott van a bevándorlás, és ott van az a valóban igaz adat, hogy a muszlim családokban általában nagyobb a szaporulat. Ausztria tekintetében ezt nagyon világosan mutatja a 0. Ábra.

-1. Ábra: A születési ráta alakulása Ausztriában. Zöld=iszlám, kék=katolikus, lila=evangélikus, szürke=felekezeten kívüli. Az ábra forrása ez a wikipédia-szerű, demográfiáról szóló cikk, amely több hasonló ábrát is tartalmaz.

0. ábra: a 0. ábra táblázatát átszámoltam felekezeten belüli relatív csökkenéssé. A muszlimoknál csökken legjobban a születési arány. És átszámoltam a muszlimokhoz képesti relatív értékbe, ebben is javul mindhárom másik felekezet. A muszlimok előnye tehát ebben csökken.

De a másik oldalon ott van az, hogy ezek a muszlim emberek és családok a nyugati világban élnek, ahol nem muszlim környezetben élnek, integrációs nyomás van rajtuk, ahol kötelességük is betartani a helyi törvényeket, egy olyan környezetben, amely egyre inkább ateista, egy olyan felvilágosult, modern társadalomban, ahol a jogok a szabadságot, egyenlőséget erősítik, és ahol jóval nagyobb tudásmennyiség érhető el számukra. Mindez a muszlim hit elvesztését segíti elő. De nehéz volna adatok nélkül, elméletből megbecsülni, hogy mely tényezők az erősebbek. Ide kapcsolódik, hogy a felekezeten kívüliek aránya annak ellenére nő, hogy a 0. ábrán 0,86 a születési rátájuk. Az ateizmus nem genetikusan, hanem memetikusan terjed.

Arról, hogy az európai országokban hogyan alakult időben az iszlám hívők aránya a legjobb adatsor Nagy Britanniából van, ahol a bevándorlás jelentős, a bevándorlók egy jelentős része muszlim országokból származik, úgymint Pakisztán, Banglades, és India egy része, valamint még más országok. De Nagy Britannia esetén van a legegyértelműbb bizonyítékunk arra, hogy ezzel egyensúlyt tartanak az ellentétes faktorok, mert Nagy Britanniában miközben a keresztény vallások aránya csökken, az ateizmus jelentősen nő, aközben minden más vallás egy jelentéktelen kis maradékot képez, és ezen belül nyilván a muszlim vallás sem növekedhetett jelentősen több évtized óta.

1. Ábra: Nagy Britannia vallási felekezeteinek alakulása az idő során a teljes népesség százalékában a Wikipédia szerint. Kék=keresztények, zöld=nem hívők, piros=nem keresztény vallások.

Az 1. Ábra mutatja, hogy Nagy Britanniában az egyéb vallásosok aránya 5-8 százalék között mozog több évtizede, és alig nőtt valamennyit. A Wikipédia adata, amely a közvetlenül külföldön született bevándorlókról szól, 13 százalék, ami több, mint a más vallásúak aránya. Ez pedig egyrészt azt jelenti, hogy eme emigránsok egy része is vallás nélküli, másrészt a Nagy Britanniában születettek már teljesen elvesztik a nem keresztény vallásukat. Miközben szerencsére a keresztények is.

Egy másik fontos, és jelentős bevándorlással rendelkező nem európai, de nyugati ország, ahonnan hasonló adatsort találtam, az Egyesült Államok. A Wikipédiából itt is jó adataink vannak az etnikai eloszlásra. Könnyen össze lehet hozni itt is 5 százalék olyan etnikai származást, amely nem keresztény és zsidó valláshoz szokott kötődni: a 4,8 százalék ázsiaihoz csak hozzá kell adni egy kevés afrikait, akik muszlim országból jöhettek. A 2. ábra mutatja, hogy olyan nagy veszély itt nincs.

2. Ábra: Az Egyesült Államok vallási megoszlása az idő folyamán. Narancs=protestáns, zöld=katolikus, kék=zsidó, sárga=más, piros=nincs.

A kezdő képen nem véletlen az Eiffel-torony szerepel (a kép elég régi, mert ma már nem megy át az út a torony alatt), az ország, ahol az iszlámosodás a legnagyobb veszély, az Franciaország. A lakosság is nagy problémának érzékeli ezt a veszélyt. Miközben a Wikipédia szerint csak 4,7 millió muszlim él itt, ami a lakosság 7,2 százaléka. Azért láthatjuk, ez sem jelent közel sem többséget. Itt nagyobb a bevándorlás mértéke, a Maghreb országokból olyan többségében muszlim bevándorlók jönnek, akik beszélnek franciául, és így nyelvileg nem kell integrálódniuk, ami talán a vallás megtartását is elősegíti. Továbbá közösségeket is ki tudnak alakítani, például a halal élelmiszer-kereskedés  kereskedelmileg fenntartható, és létező üzlet. Nehéz olyan szép adatsort találni, mint az előző kettő, miközben egészen részletes tanulmányból kiderül, hogy a muszlimnak tekintett országból származó embereknek 75 százaléka hisz, hogy a halal vagy a ramadan szokása idős embereknél fontosabb, és generációról generációra csökken. A mecsetbe járás pedig gyakoribb, mint a katolikusoknál a templomba járás, de havi egyszer itt is csak 25 százalék jár.

A trendről Franciaországban nehéz adatot találni. A Pew Forum egy kis interaktív térképe alapján tudtam meg, hogy az 1990-es évek óta jelentős a növekedés arányokban is. Ugyanakkor nem jósolják, hogy 10 százalék fölé mennének. Egyébként ha itt megnézzük Nagy Britanniát, akkor 2,1-ről 4,6 százalékra találhatunk ott is egy növekedést, az Egyesült Államokban viszont csak 0,6-ról 0,8 százalékra.

3. ábra: Franciaország felekezeti megoszlásának alakulása időben. A felekezetek bal oldalon sorrendben: katolikus, protestáns, muszlim, más, vallás nélkül, nem válaszolt. Az adatok sajnos csak 2004-ig szólnak, idáig egy kis muszlim növekedés látható, de annyira nem vészes, és a vallás nélküliek száma eközben sokkal jobban növekedett. A táblázat forrása a következő cikk, amely maga is a témáról szól: Claude Dargent: "La population musulmane de France : de l'ombre à la lumière ?", Revue française de sociologie
2010/2 (Vol. 51)

A Le Figaro egy összefoglalója szerint különböző felmérések 3,4 és 5.8%-os muszlim arányt mértek. A cikk arról is beszámol, hogy a muszlim eredetű népességben a gyakorló muszlim hívők aránya 35 százalék körül van. Viszont a hívők aránya 71 százalék körüli. Mindkét szám túl magas azért, rosszabb, még a katolikusoknál is. Franciaország egy kicsit azért okot ad az aggodalomra. De ez csak egy, kivételes ország.

Franciaország azért is nagyon drámai példa, mert közben a lehető leglaikusabb állam a világon. Így ellentét húzódik e kicsit erősödő iszlám, és az erős szekularizmus között. Erre még visszatérek.

Hasonlóan, de kicsit máshogy érintett ország Németország, amely meg a török bevándorlásról ismert. A Wikipédia szerint 3,3-4,3 millió származása szerint muszlim van, ami a teljes lakosság 4-5 százaléka. Itt 3,2 százalékról 5 százalékra való növekedést mutat a térkép eddig (stimmt), és 2030-ig 7,1 százalékot jósolnak.

Találtam egy ábrát is Németországról.

3. ábra A felekezetek eloszlása Németországban időben ábrázolva. Jelmagyarázat: evangélikus (piros), katolikus (fekete), felekezet nélküli (kék), muszlim (zöld), más (szürke). A törés 1990-nél az újraegyesülés, ott az adatok összehasonlíthatatlanok. Az ábra forrás ez a blog. Végeredményben ezek a német népszámlálási adatokból származnak. Azaz a lehető legnagyobb populáción elvégzett felmérés, és felülről becsli a valóban hívők számát. 2005-re 3,9 százalék muszlim arányt adnak meg a.

Látható, hogy az iszlám Németországban nem nagyon növekszik, a felekezet nélküliség, azon belül vélhetően az ateizmus viszont robbanásszerűen növekszik. És nem csak a volt NDK-sokkal.

Svájcról is találtam egy ábrát.

4. ábra Svájc lakosságának eloszlása felekezetek szerint időben ábrázolva. A jobboldali ábramagyarázat sorrendben: római-katolikus, evangélikus-református, felekezet nélküli, más. Az ábra forrása ez a blog.

Itt is van némi növekedés, de a "más" egyrészt nem csak muszlimot jelent, másrészt a felekezet nélküliek száma sokkal gyorsabban növekszik. Svájc sem a muszlim állam felé tart tehát, hanem az ateista állam felé.

És akkor miért ne néznénk meg a Pew Forum térképén egész Európát? Itt 4,1 százalékról 5,8 százalékra való növekedés volt eddig, és 7,8 százalékot jósolnak 2030-ra. Az index egyik cikkében Azt írják, hogy "John Tolan idézett egy felmérést is, amely szerint növekszik Európában a muszlimok lélekszáma. A becslések azt mutatják, hogy 2100-ra eléri a lakosság 15 százalékát. Ez ugyan jelentős szám, de szerinte nem tűnik nagynak a lehetséges iszlamizáció, és nem ez fogja meghatározni a kontinens jövőjét.". Mindez állítólag az MCC Budapest Lectures rendezvényén hangzott el a professzortól. Tehát professzortól, és nem bal-liberális, hanem inkább jobboldali, iszlamofób rendezvényen. Mivel az index nem hivatkozta a felmérést, nem tudjuk, hogy "Európa" pontosan mit jelent. Az EU-t, vagy a földrajzi kontinenst? Mindkét esetben feltételezhető, hogy nyugaton ez a százalék magasabb lesz, mint keleten. Az is valószínű azonban, hogy ez a becslés inkább a muszlim származást jelenti, és nem a ténylegesen hívő muszlimokat, mivel a mai felmérések általában szintén nem az emberek megkérdezéséből indulnak ki, hanem adminisztratív adatokból. Ahogy már elmagyaráztam, az is kérdéses, hogy a ma élő muszlim felmenők unokája 2100-ban muszlim lesz-e, vagy inkább ateista, ahogy a ma élő keresztények leszármazottai között is sok ateista lesz. A kereszténységben ez a trend. Semmi okunk nincs azt hinni, hogy a muszlim vallás más lenne, és a jólét, iskolázottság ott nem működne az ateizmus irányába, illetve a születésszámok csökkenésének irányába.

A korlátozott eliszlámosodás egy másik oka a 0. ábrán található, hiszen idővel a muszlimok születési rátája is csökken. Ez egyébként az egész világban érvényes trend a muszlimokra is. És így egyre kevésbé szaporodnak, ők is elérnek egy telítődést. De mivel közben a keresztények és ateisták is egyre kevésbé szaporodnak, lehet, hogy mégsem ez a nyers szaporodási ráta a magyarázat, hanem mégis az, hogy a muszlimok elvesztik a vallásukat. És ha elvesztik, akkor nem a kereszténység, hanem inkább az ateizmus javára vesztik el.

Ha összevetjük az iszlám igen csekély, vagy nem is létező növekedését Európában azzal, hogy az iszlám vallásúnak nevezett országokból milyen jelentős a bevándorlás, illetve azzal a jelenséggel, hogy az iszlám vallásúak szaporulata általában nagyobb, akkor felmerül a kérdés, hogy mi ennek a magyarázata? Hogy lehet, hogy Európába jönnek ezek a bevándorlók, és mégsem lesz az iszlám többségben? Hanem lassan inkább az ateizmus van többségben?

1) Az iszlámnak mondott országokból jövő bevándorlók egy része nem is hívő. Csak otthon ilyen felmérés nem nagyon van, nem meri elmondani, mert lecsukják, továbbá esetleg az ateizmusa összefügg a kivándorlásával.

2) Az európai országokban a nem hívő bevándorló már megvallja ateizmusát.

3) A szekuláris környezet és oktatás hatására a muszlimból ateista lesz.

4) Ha a szülő nem is, a gyerekek, akik tényleg itt kapnak oktatást, itt járnak iskolába, már ateistává válnak. Esetleg kis részben kereszténnyé.

Az 1-es ponthoz találtam nemrég egy igazolást. Iránban egy GAMAAN nevű hollan intézet végzett egy felmérést, amely sajnos csak on-line volt. Valószínűleg nem is lehetett volna nem on-line. A felmérés eredménye za, hogy az iráni lakosságnak csak alig több, mitn 40%-a, mindenképpen a kisebbség muszlim. Egy olyan országban, amely a népszámlálás szerint gyakorlatilag 100%-ban muszlim. A Wikipédia oldalán mindkettő szerepel. A felmérés sok más kérdésben is meglepő eredményt hozott: a többség nem imádkozik, 46,8% tért meg vallásosból nem vallásosba, szerintük az egyházaknak magukat kellene eltartani, nincs helyük a törvénykezésben, és hasonlók. Különösen érdekes az, hogy 68% szerint a vallásos útmutatásoknak nem szabad szerepelniük a jogalkotásban, miközben Magyarországban a kereszténység szerepel az alkotmányban, és a szavazók majd 50%-a támogatta azt a pártot, amelyik beleírta, tehát vélhetően egyetértenek vele.

A felmérés reprezentatív mivolta megkérdőjelezhető. A felmérő intézet tudatában volt annak, hogy ez kérdéses, ezért többféle módszert alkalmaztakj, a legfontosabb a statisztikai szűrés és kiegyenlítés. Ezalapján felsúlyozták a válaszolók között a falusi, a képzetlen és más csoportokat úgy, hogy a népességben meglévő valós arányokban szerepeljenek. Igen ám, de pont ez a felsúlyozás jelzi, mennyire torz volt az eredeti minta. Például az 1. Táblázatban látszik, hogy a falusiak aránya eredetileg 3,5% volt, és ezt kellett feltornászniuk 20,4%-ra (számomra meglepően sok a városi Iránban). Nos, igen, de a 3,5% falusi könnyen meglehet, hogy szintén nem a szoksáos falusi, hanem inkább pár kivételes embert kaptak el faluról. Vagy valamilyen város melletti faluból.

Mindenesetre ez a felémérés biztosan közelebb van a valósághoz, mint a népszavazás, vagy bármiféle hivatalos adat a muszlimok arányáról Iránban. Az az adat pedig, amelyik az iszlámból való megtérésről szól, kifejezetten mutatjka, hogy még egy muszlim országban is folyik a muszlimok szekularizációja. Még inkább így kell, hogy legyen ez azokban a nem muzslim országokban, ahova bevándorolnak, és amelyek cikkünk tárgyát képezik.

Számunkra, ateisták számára a kereszténység alig jobb, mint az iszlám, az iszlám a keleti és déli országokban, ahol hatalmon van, éppen csak azt mutatja meg, hogy milyen is volt a kereszténys cenzus szerint ég a felvilágosodás előtt, és milyen lenne, ha megint szabadjára engednénk. Ha a kereszténységet az iszlám elleni védelem nevében megerősítenénk, akkor a kereszténység maga is pont erre a szintre süllyedne. Nem látom tehát nagyon, hogy miért kéne az iszlám elleni védelem érdekében a saját oldalunkon egy hasonló fenevadat kitenyészteni.

Nem szabad Breivik elgondolását követni, de még a kevésbé szélsőséges "keresztes lovagokét" sem. Nem szabad követni, mert a kereszténységet Európába visszahozni már nem lehet. A történelemben soha nincs visszaútra lehetőség. Előre viszont lehet menekülni: minél hamarabb megerősíteni a szekularizmust. Mert az sem volna jó, ha az iszlámmal az ateizmus folytatna valami erőszakhoz folyamodó harcot.

Az egyetlen helyes megoldás a szekuláris gondolat erősítése az ateistákban, keresztényekben és muszlimokban is. Ha mindenki megérti, hogy mindenkinek az a legjobb, akkor oldottuk meg a helyzetet, ha szekularizmus van, mert mindegyik vallás mindig is kerülhet kisebbségbe valahol. A muszlimoknak is egy szekuláris Európa jó, és a keresztényeknek is a szekuláris Európa jó, mert azzal a mondjuk 10 százalék muszlimmal nem kellemes véres harcot vívnia a megmaradó 10 százalék kereszténynek, miközben a 80 százalék ateista. Ha pedig mégis többségbe kerülnek, akkor is ott van a biztosíték a keresztényeknek. Az az egyetlen biztos megoldás nekik, ha sikerül olyan erősen szekulárissá tenni Európát, ha sikerül a muszlimoknak is megmutatni: "lám, nektek is elviselhető volt a szekularizmusban, engedjétek ezt meg másoknak is!". És természetesen nekünk ateistáknak is egy szekuláris Európában jó az élet, és ha mi kerülünk többségbe, akkor jó esélye van a muszlimoknak és keresztényeknek, hogy békében élhetnek, és nem fogják őket vérszomjas ateisták üldözni.

Ez az európai helyzet, ahol a kereszténység leáldozóban van, a muszlim vallás kicsit jön föl, hozzátenném, egy kicsit a buddhizmus is megvetette a maga módján a lábát, közben az ateizmus is erősödik, ez a vegyes helyzet pont azért jó, mert értelmes emberek esetében erősíti a szekuláris megoldást, amely a közös jó. Buta keresztények persze reagálhatnak a breiviki úton. És buta Orbánok és Semjének is.

Nekem volt olyan szerencsém, hogy jártam a poitiers-i csata helyszínén. Mivel egy "isten" háta mögötti faluban van, ehhez autóra van szükség. A csata oly régen volt, hogy nem volt ott semmi különös látnivaló, csak megnézhettem a helyszínt, a dombokat, mezőket. Egy nagy sakktábla van az emlékhely közepén, volt pár tábla, amely elmagyarázta, milyen tájolással zajlott a csata, mi történt, ki honnan jött, hova ment. És volt pár olyan tábla, amely arról szólt, hogy rendben, fegyverrel megállítottuk itt az arabokat, de emellett mit hoztak nekünk, mit adtak nekünk az arabok. Az ilyen táblák jelzik, hogy ma, a 21. században, amíg nem szükséges, nem fegyverrel, és nem elnyomással kéne megállítani őket. Poitiers persze az a példa is, amikor kellett, mert az arabok jöttek fegyverrel. A 21. században pedig például Mali az, ahol fegyverrel kellett visszaverni az iszlámot, mert ott is az iszlamisták jöttek fegyverrel.

A kép félrevezető illusztráció: ha az Univerzum tökéletes szimuláció, akkor éppen, hogy semmit nem veszünk észre. A tökéletes szimuláció valóság.

Az az elképzelés, hogy a világunk szimulált, nem új, a sci-fi egyik klasszikus témája, és az ötlet mestere volt például az a Philip K. Dick, akiről nemrég írtam. Mostanában azonban ugyanez az ötlet kezd becsorogni a tudományos elmélkedésekbe is, és azt kell, hogy mondjam, ezt kissé aggódva nézem.

Aggódva, mert azt látom, hogy tulajdonképpen metafizikai elképzelések mintha kezdenének tudományos elismertséget szerezni. Egyelőre komoly tudósok csak mellékesen vetik fel az ötletet, néhány tudós full komolyan veszi, de ezek szerencsére csak szenzációhajhász projecteknek látszanak, némi médiafigyelmet akarnak vele kelteni, aztán szerintem nem lesz ezekből semmi.

A szimulált Univerzum metafizikai elképzelés, és nem más, mint a 20-21. század korának antropomorf deizmusa. Egy olyan istent képzelnek el, ami a régi deizmushoz hasonló:

"Az Úr. Be van fejezve a nagy mű, igen. A gép forog, az alkotó pihen. Év-milliókig eljár tengelyén, Míg egy kerékfogát ujítni kell". Madách Imre: Az ember tragédiája

Annyi a különbség, hogy a 19. századi gép analógiát felváltotta a 20. századi számítógép analógia.  

A finomhangoltságról szóló Paul Davies könyv bírálatáról szóló Magyar Tudomány cikkemben futólag kritika alá vontam az ő elképzelését, amely nem több, mint egy fejezet. Ez az az eset, amikor ismertebb, komolyabb ismeretterjesztő kapja fel a témát, de csak azért, hogy eljátsszon vele egy kicsit.

Most legutóbb az Origo tudományos rovatában került elő a téma. Nos nézzük:

Seth Lloyd becslése szerint a szimuláció több erőforrást emésztene fel, mint az Univerzum. Naná. Ebben mi a meglepő? Szerintem semmi. Ugyanakkor semmi nem következik belőle. A meta-univerzumban egy számítógép nyilván a meta-univerzum erőforrásainak töredékét használja. Hogy a meta-univerzum erőforrásait, például energiáját össze lehet-e hasonlítani a mi univerzumunk energiájával, arról vannak kétségeim. Például 5V feszültségen és igen kis áramerősségen egy számítógépen meg lehet jeleníteni egy olyan jelet, ami a programban, a szimulációban akármennyi, akár 20000V feszültséget is jelenthet, és akármennyi, mondjuk 3A áramerősséget is.

Ami mondjuk a "felbontást" illeti, annak értelmezése eleve kétséges, mert kétséges, hogy a mi univerzumunk analóg, vagy digitális-e. Ha valamilyen szinten digitális, akkor amögött lehetne az, hogy azért, mert digitális szimuláció. De tudtommal ez még nem dőlt el véglegesen. Azt, hogy a meta-univerzum digitális-e, illetve, hogy a szimuláció digitális-e, nem tudjuk. Az a tény, hogy a mi világunkban jelenleg a digitális számítógépek uralkodnak, csak a mi földi világunkra igaz, és csak jelenleg. Még azt se mondhatjuk, hogy a mi Univerzumunkban a digitális számítástechnika az egyeduralkodó az egész térben és időben.

No, de ha egy olyan durva összehasonlítást teszünk, hogy a mi univerzumunkban esetleg vannak tovább bonthatatlan részecskék, és a meta-univerzumban is vannak, és összehasonlítjuk ezek számát, akkor az jogos feltevés, hogy valószínű, hogy a meta-univerzum számítógépe legalább annyi részecskéből kell, hogy álljon, mint amennyit szimulálni tud. És akkor a meta-univerzum ilyen szempontból nyilván nagyságrendekkel nagyobb a számítógépnél, azaz a mi univerzumunknál is.

De mi ebben a meglepő, vagy a probléma? Ezt úgy nagyjából kapásból alapból így képzeli el. Viszont lehet a dolog egészen máshogy is, például analóg számítógépekkel, vagy valami olyan módon, ahol közel sem a mi számítógépeinkhez hasonló dolgok produkálnak valamilyen szimulációt.

Ebből is látszik, hogy az istenhithez hasonlóan csupán egy olyan antropomorf metafizikai elgondolásról van szó, amely több magyarázandót vet fel, mint amennyit megold. Hasonlóan Dawkins ultimate Boeing érvéhez, itt is azt mondhatjuk, hogy ez nem visz előre a megértésben. Rendben, lehet, hogy szimulációk vagyunk, de akkor a problémát csak odébb toltuk: honnan van a szimuláló meta-univerzum?

Nick Bostrom érvelése lényegében megegyezik Davies kritizált érvelésével: azt mondja, ha vannak szimulált Univerzumok, akkor bizonyára sok ilyen van, tehát nagyobb a valószínűsége, hogy szimulált univerzum vagyunk, mint annak, hogy nem. Hát már hogy a "jóistenbe" következne ez? Sem Nick Bostromnak, sem másnak, halvány lila fogalma nincs a szimulált és nem szimulált univerzumok arányáról.

John D, Barrow azt mondja, a szimulációkban hibák lehetnek, és mi ezeket feltárhatjuk. Nos, ha vannak egy meta-univerzumban nálunk nagyságrendekkel fejlettebb, intelligens lények - ezt feltételezhetjük, hiszen szimulálnak minket - akkor ugyan már miért hibáznak a szimuláció programozásában úgy, hogy mi azt még észre is tudjuk venni?! Azért az olyan hibák, amelyeket mi észre tudunk venni, nekik elég triviálisak kell, hogy legyenek. Egyáltalán, miért kéne, hogy hiba legyen?! Nem lehet a szimuláció tökéletes? Egy egyszerű, newtoni alapon működő rendszert mi például tökélestesen tudunk szimulálni. Hiba nélkül.

Ami a csodákatt illeti, illetve a hibákat. Tegyük fel, hogy a szimulátorok be akarnak avatkozni a szimulációba, azaz megváltoztatják valaminek az értékét, és ez az érték más lesz, mint ami a szimulált fizikai törvényekből következne. Azaz más értéket vesz fel valami, mint ami a szimulációból normálisan kijönne. A szimulátorok egy utasítással képesek lehetnek ilyet átírni, ilyen beavatkozásra. Ezeket nevezhetjük anomáliáknak. Attól függően, hogy mi a céljuk, mit akarnak ezzel, lehet, hogy ezt el akarják rejteni előlünk. Ehhez esetleg további beavatkozások szükségesek. De lehet, hogy nem akarják elrejteni előlünk, azt akarják, hogy észrevegyük, vagy arra kíváncsiak, hogy észrevesszüke-e ezeket az anomáliákat.

Először is, nem nagy az esélye annak, hogy egy ilyen anomáliát észreveszünk. Az emberiség nem pásztázza folyton a teljes Univerzumot, és nem feltétlenül vesz észre egy ilyen anomáliát. Ha éppen figyeli is valaki azt a dolgot, amivel az anomália van, nem biztos, hogy észreveszi, hogy ez más, mint aminek kéne lenni. Nem mindenről tudjuk, hogy mennyinek kéne lenni. Amennyiben észrevesszük, hogy anomália történt, akkor sem rögtön gondolunk csodára, hanem először is azt gondoljuk, hogy rosszul figyeltük meg, rosszul mértünk. Vagy azt, hogy valamit nem vettük figyelembe. Számos esetben gondolják közemberek, hogy valami anomáliát vettek észre, például, hogy eltűnt a zoknim párja. Ilyen komolytalan esetekben még akkor sem vennénk ezt komoly érvnek, ha tényleg igaz lenne, azaz mondjuk tényleg a szimulátorok lopták el a zoknit tréfából.

Komoly esetnek eleve azt vesszük, ami komoly anomália. Például a Merkúr perihéliuma. Az nem valószínű, hogy ezt a szimulátorok (isten) szándékosan idézte elő, de el akarja rejteni előlünk. Ez esetben valószínűleg szándékos, nyílt anomáliáról lenne szó. De még ekkor sem tudnánk azt a konklúziót levonni, hogy ez egy csoda, mert gondolhatjuk azt, hogy a fizika törvényei mások, és van olyan fizikai elmélet, amibe ez pontosan beleilleszkedik. Einstein ezt gondolta, és sikerült neki egy kicsit furcsa, de aztán elfogadott fizikai elmélettel előjönnie: a relativitás-elmélettel. Bármilyen anomália, csoda esetében racionális lenne az ilyen hozzáállás.

Ahogy azt a csodákról szóló postomban megjegyeztem, akkor lenne szerintem helyes csodára gondolni, ha valamilyen erkölcsi szempont is szerepet játszana, azaz az anomáliáról azt is látnánk, hogy emberek életét menti meg, vagy hasonlóan célzott, intelligens beavatkozásnak tűnik.

De pont ilyeneket nem látunk. Akár istenről vagy szimulátorról van szó, úgy látszik, hogy még ha létezik is, egyáltalán nem törődik sem az emberiség sorsának elősegítésében, se azzal, hogy csodák útján igazolja magát, és elhiggyük, hogy létezik. Ez akkor már nem hit volna, hanem tudás, tehát a félreértés elkerülése végett pontosabb úgy fogalmazni, hogy ez esetben megtudnánk, hogy létezik.

Ha szimulációk vagyunk, akkor sem tudjuk, miért hoztak minket létre, lehet, hogy kifejezetten nem akarnak belenyúlni, és csodát csinálni. Ez esetben igazolhatatlan a szimuláció, és nem is túl fontos tudni róla. Akkor az egész Univerzum olyan, mint egy számítógépes játék, amelynek alkotói nem határoztak meg célt, azt csinálunk benne, amit mi jónak látunk. És ez esetben felesleges hiteket alkotni arról, hogy létezik-e ez a szimulátor, avagy isten.

Szerintem az egészséges életszemlélet az, hogy agnosztikusok vagyunk, akár szimulált a világ, akár nem, akár van isten, akár nem, akár van túlvilág, akár nem, mi erről nem tudunk, nincs igazolásunk. Addig meg nincs értelme ezt vagy azt hinni, inkább úgy kell élni, mintha nem lenne isten, ennek a világnak kell élni, és tök mindegy, hogy az Univerzum szimulált-e vagy sem.

Ha egy szimuláció tökéletes, akkor a szimuláció kérdése metafizikai kérdés. Ha a szimuláció metafizikai kérdés, akkor a szimuláció és a valóság ekvivalens, akkor a szimuláció valóság.

Ez a post nem arról fog szólni, hogy igazolt-e a halál utáni élet. Természetesen lehetne arról is írni, hogy miért nem igazolt, mi van a halál közeli élményekkel (az agy zavaros, oxigénhiányos, stresszes működésének következményei), vagy mi a helyes magyarázat Jézus állítólagos feltámadására (az evangéliumok eleve nem vehetőek komolyan, tehát az egész történet nem biztos, hogy egyáltalán megtörtént, de ha mégis, akkor Jézus vagy meghalt, és a feltámadása hazugság, vagy, ha Jézust később mégis élve látták, akkor bizonyára nem halt meg, igen, ez is lehetséges). De itt most nem erről akarok írni. A halál utáni élet nem igazolt, így a megismerés racionális szabályai szerint nem helyes hinni benne, mert általában az a szabály, hogy igazolatlan állításokban hinni buta stratégia. De minderről már írtam eleget.

Ez volna a dolog episztemikus megközelítése. Van ezeknek a kérdéseknek azonban egy másik vetülete is, amelyik pragmatikus. Az igazolatlan vélekedésekben hinni általában nem csak úgy, logikai szempontból hülyeség, hanem pragmatikai szempontból is. Például, ha valaki megfelelő igazoltság nélkül, sőt, ellenigazolás ellenében azt hiszi, hogy a koronavírus elleni, az EU által engedélyezett, a megfelelő teszteken, gyógyszerengedélyezési eljárásokon átment oltások hatástalanok, vagy károsak, és emiatt nem oltatta be magát, az nagyobb esélyt kockáztatott a betegségre, illetve a halálra. A gyógyszerengedélyezési eljárások, a tesztek ugyanis pont ezekről szóltak, és ezt igazolták. Ezek a tesztek jól dokumentáltak, jól tervezettek, és elég nagy populáción lettek végrehajtva ahhoz, hogy statisztikailag igen erősen és szignifikáns módon igazolják azt, amit mondtam. Egyébként az oltások bevezetése után számos ország számos statisztikája is visszaigazolták ezeket. Az episztemikus, logikai-jellegű megfontolás az igazolásról szorosan kapcsolódik a pragmatikus megfontolással: ami episztemikusan érdemes, az praktikusan is az.

A halál utáni, túlvilági életnél azonban más a helyzet. Ahogy mondtam, az episztemikus megközelítés itt is elég egyértelműen azt mondja, hogy a túlvilági életben hinni nem helyes, hiszen nem igazolt. Az a tény, hogy ha volna is halál utáni élet, akkor erről, a dolog jellegénél fogva nem feltétlenül tudhatunk, bár megnehezíti a tudományos kutatást, de nem teszi lehetetlenné. Ennek megfelelően van a témának tudományos megközelítése. Annál is inkább, mert akik a túlvilági életben való hit alátámasztására érveket hoznak, mint Jézus állítólagos feltámadása, vagy a halálközeli élmények, azok maguk megfigyelhető jelenségekről beszélnek. Még ha Jézus esete régi, eleve kérdéses, és önmagában is nehezen kutatható terület. A halál közeli élmények pedig ritkák, és jellegüknél fogva tilos szándékosan előidézni, hiszen az gyilkossági kísérlet lenne. Még ha nem is sikerül. De az előforduló esetek tudományos kutatása lehetséges, és itt is vannak fontos eredmények, összességében inkább a túlvilági élet ellen szólnak.

Mindezek csak kicsit teszik mássá a túlvilági élet kérdését, és nem alapvetően. Van azonban egy dolog, ami alapvető különbséget jelent: ha valaki nem oltatja be magát koronavírus ellen, és megbetegszik, az megéli, sút, akár túl is élheti tévedését, és meggondolhatja magát. Ha valaki bele is hal a téves döntésébe, akkor az maga ugyan már nem tud korrigálni, de mások legalábbis tudást szereznek róla. Így lehetséges az is, hogy erről statisztikus, komoly, tudományos igazolásunk van.

A halál utáni élettel kapcsolatban azonban van egy alapvető különbség: amikor kiderülhetne, hogy tévedtünk, akkor azt már nem tudjuk meg, és mások sem. Ha kiderül, hogy igazunk van, akkor azt ugyan mi magunk, akik "meghaltunk", aztán mégis tovább élünk, megtudjuk, de már nem tudjuk elmondani az "evilági élőknek".

 Pragmatikus szempontból tehát érvelhet valaki úgy, hogy a halál utáni életben hinni mégis érdemes, hiszen vígaszt ad nekünk a halál előtt. A halál után pedig vagy igazunk volt, vagy a tévedésünknek nincs következménye.

Ez hasonló, de nem tévesztendő össze Pascal mérlegével. Pascal érvelése az istenhitről szól, és nem pontosan a halál utáni életről. De hasonlóan azt mondja, hogy ha hiszünk istenben, akkor a tévedésünknek nem lehet  káros következménye, míg, ha igazunk van, az hasznos. Pascal érvelése egyrészt ott bukik, hogy az egészet nem lehet ilyen szakszerű módon egy valószínűségi modellbe foglalni. Másrészt ott is, hogy a tévedésnek igenis lehet következménye. Senki nem tudja felmérni, hányféle negatív következménye lehet.

A különbség a túlvilági életbe vetett hit mérlegénél az, hogy itt tényleg ritkább, hogy a túlvilági életbe vetett általános hit, minden specifikum nélkül valahogy káros lehetne. A fenti linkben mondjuk pont egy olyan hír kapcsán írtam Pascal fogadásáról, ahol a túlvilági hit öngyilkosságra vitt egy kislányt. Az ehhez hasonló esetek azonban ritkák. Az öngyilkosság megkönnyítése lehet a túlvilági életbe vetett hit egy enyhe káros következménye, de a vígaszt mégis erősebb haszonnak gondolom.

Azt is el lehet képzelni, hogy egy isten például megbüntet egy másik istenbe vetett téves hit miatt. De csak úgy, általában a túlvilági életbe vetett "ökomenikus" hit miatt miért is büntetne egy isten? A mérleg itt tehát a túlvilági életbe vetettt hit számára egyértelműen pozitívnak tűnik. A halál előtt hasznos, a halál után pedig a tévedésnek nincs következménye. Az igaz hit pedig szintén nem lehet káros, sőt, talán hasznos is lehet.

A túlvilági életben való hit, amennyiben nem általános, hanem egy szigorú vallás keretében zajlik, akkor lehet káros még az "evilágban", amennyiben lemondásokkal jár. Ha például valaki a túlvilági élet, mennyország reményében tartózkodik bizonyos élvezetektől, az tényleg kár. De tételezzünk most fel csak simán egy teljesen általános, "ökomenikus" hitet, amely miatt a hívő nem korlátozza az evilági életét, csak szimplán hisz a túlvilági életben, ami vigasztaló lehet számára. Miért ne lenne ez praktikus?

 Nagyon sokáig nem tudtam erre jó választ adni, és ez zavart. Pontosabban csak az episztemikus megközelítést tudtam adni: nem helyes igazolatlan dolgokban hinni, akkor sem, ha az érzések mellette szólnának. Ez "wishful thinking", vágyvezérelt gondolkodás. Tartottam magam tehát az elvhez, mert elvkövető ember vagyok. De a pragmatikus szempont zavart. Mit lehetne mégis erre mondani? Ez egy elég nehéz, nehezen megítélhető, nehezen végig gondolható kérdés. Most megpróbálom összefoglalni a válaszomat.

Tegyük fel, hogy követném a pragmatikus, mérleg-elvet, és azt mondanám, soha nem hiszek igazolatlan dolgokban, kivétel a halál utáni életben, amelyik nem igazolt, sőt, elég erős érvek szólnak ellene, de hogy vígasztaljam magam, mégis hiszek benne.

Az első probléma az, hogy az episztemikus elvet megszegném. Márpedig, egy egyszer megszegett elv már gyengébb elv. Ha csak magamat nézem, akkor is lehet ennek következménye. Ha azonban általánosan nézzük az embereket, akkor egy ilyen stratégia követése mindenképpen vezet káros következményekhez. Általában, azok az emberek, akik a túlvilági életben hisznek, szerintem szinte mindig hisznek más hülyeségekben is, és azok már károsak. A túlvilági életben hívők általában hihetnek a vallásuk más, ostoba előírásaiban, hihetnek az ima erejében, szentekben, mágiában, csodákban vagy csodás gyógymódokban. Ezek pedig már károsak. A túlvilági hitnek tehát nem feltétlenül az én esetemben, vagy minden egyes esetben, és nem közvetlenül, de kapcsolódóan és általánosan bizony jár káros következménnyel.

Ha pedig csak az én esetemre koncentrálok, és arra, hogy igen szigorúan, csak a pragmatikus szempontból, csak egyszer, csak a túlvilági életben tegyek kivételt az igazoltság elve alól, akkor meg kell mondjam, őszintén, ez nem működik. Ez a nagyon leszigorított, csak praktikus szempontból való "hit" egyszerűen nem működne. Mondhatom úgy is, hogy ilyen alapon egyszerűen nem tudok hinni a túlvilági életben, mert általában az, hogy mit tartok igaznak és valósnak, az igazoltság elvéhez olyan erősen kapcsolódik, hogy nem tudok kivételt tenni. Az "igaz" és a "valós" fogalmát, vagy általában a fogalmakat nem tudom ilyen önkényesen ráncigálni. Fogalomzavar lenne. Nem tudom az "igaz" és "valós" fogalmát minden más esetben az igazoláshoz kötni, csak a túlvilági életnél kötni a pragmatikussághoz. Ha pedig az "igaz" és "valós" fogalmát nem kötöm ilyen szorosan az igazoltsághoz, akkor más esetekben is ostobaságokat hinnék.

Amit az előző bekezdésben leírtam, az majdnem ugyanaz, mint, hogy elvszerűen tartom magam az episztemikus igazoltság elvéhez, és nem tudok elvtelenül kivételt tenni. Annyiban több, hogy itt nem csupán elvszerűségről van szó, hanem arról, hogy hogy működnek elménkben a fogalmak. Azt gondolom, ez másokban, sokakban is így van. Bár lehetséges, hogy egyes következetlen embereknél esetleg az "igaz" és "valós" fogalmában egy ilyen kognitív disszonancia is elmegy. De azt nehezen tudom elképzelni, hogy egy ember annyira mindig elvszerű, hogy nem hisz igazolatlan dolgokban, azaz majdnem teljesen szigorúan elvszerű, de egyetlen egy kivételnél működik az elv megtörése. 

Ami viszont végül is a pragmatikus szempontból is döntő, hogy egy ilyen mesterkélt, erőltetett konstrukció nem tudna bennem olyan hithez vezetni, ami vígaszt nyújt. A vígaszhoz ugyanis meglehetősen erős hit kellene a túlvilági életben. Azt gondolom, hogy ez másoknál sem működik, nem nagyon működhet.

Ismerek olyan hívőt, aki olyan erősen hisz a túlvilági életben, hogy elég meggyőzően mondhatta nekem, és én elfogadom, hogy bizonyára nem fél a haláltól, hanem komolyan csak egy "átköltözésnek" tekinti, ami esetleg átmeneti szenvedéssel és fájdalommal jár. Szerintem van sok gyengébben hívő is, aki valamennyire hisz a túlvilági életben, de igen nagy kétséggel, és ez szerintem már nem elég a vígaszhoz, lelki nyugalomhoz.

És természetesen ismerek ateistákat is, ismerek olyanokat, akik félnek a haláltól, mert nem hisznek a túlvilági életben. A fent leírt okokból olyan átmenetet nem nagyon tudok elképzelni, hogy valaki elvszerűen racionális, tartja magát az igazoltság elvéhez, és csak egy esetben tesz kivételt, annál az egy esetnél ebből viszont olyan erős hit származik, ami megnyugtatja, megvigasztalja őt. Az emberi psziché és gondolkodás egyszerűen nem így működik.

A jelenlegi koronavírus járvány a vallásoknak egy döbbenetesen őszinte igazság pillanata. Ebben a válságban nagyon egyértelműen, és brutálisan őszintén megmutatkozott, hogy az emberiséggel törődő, jóságos isten hite badarság, hiszen semmiféle olyan csodákról nem hallunk, amit isteni csodának tulajdonítanának, miközben a válság nagyon is jelentős és világméretű. De ennél több is megmutatkozik: a hívők egy kisebb csoportja volt olyan hülye, hogy bízzon istenben, de pórul járt. A hívők másik, nagyobb csoportja pedig ugyan józanul járt el a járvány tekintetében, de ezzel megmutatta azt, hogy valójában mennyire nem hisznek a istenben, még a papok maguk sem. A koronavírus járvány az emberiségnek egy óriási gazdasági és társadalmi válsága, amelyből azonban minden jel szerint megerősödve, átalakulva fog kikerülni. Olyan változásokat hozott, mint a digitalizálódás erősödése, a távmunka szabadsága, különféle rugalmas, közösségi megoldások erősödése, a közlekedés átalakulása, az internetes áruforgalom megerősödése. Különféle új szociális jelenségek, szokások jelentek meg. Valószínűleg elősegíti a zöld átalakulást. A másik oldalon viszont a vallások szempontjából azt látom, hogy elég erős kiábrándulást, leépülést hozott. A koronavírus járvány a maga brutalitásával nagyon sok szempontból elhozta az igazság pillanatát a hit, a vallás, az egyházak szempontjából. Amikor millió emberek életéről volt szó, akkor már nagyon kevés ember mert olyan ostobaságokkal játszadozni, mint a bamba hit. Akik igen, azok pedig sokszor látványosan megfizettek a hülyeségükért.

Pár száz éve egy ilyen járvány idején az emberek csődültek volna a templomokba misékre, és imádkozni, hogy őket ne érintse a járvány, hogy legyen vége a járványnak. Ezek egyébként az első csoportba tartozó emberek, akik még hisznek, de ebben a hitükben ostobák. Ezzel a tömeges imával ugyanis akkor is, és most is inkább segítettek a járványnak, és nem ellene tettek. Hiszen a mise és ima semmit nem ér, az összecsődült tömegben a fertőzés kockázata viszont nagyobb. A középkorban egy pár ilyen járvány szépen végig is tarolta Európát, isten semmit nem segített ebben, mert nem létezik, vagy mert nem érdekli az emberiség szenvedése. Egyébként már a 18. században rájöttek, hogy a mise többet árt, mint használ (semmit).

A mostani járvány alatta másik csoport van többségben, amely ugyan józan a járvány szempontjából, de ezzel valójában elárulja a hitét. A legtöbb erősen érintett országban a templomok kiüresedtek, és nem azért, mert az emberek spontán nem jártak el misére - ami korábbi trend volt - hanem maga az egyház rendelte el, hogy nem tartanak istentiszteletet, illetve legfeljebb online tartanak.

A legeklatánsabb példa azonban szerintem az, hogy a szenteltvizet is eltávolították a templomokból. Gondoljuk csak meg, hogy ez mennyire brutális beismerés! Azt mondja ezzel az egyház, hogy a szentelt víz fertőző lehet! Hogy az a víz, amely szentelt, amely meg van áldva, az fertőzött lehet. Ha isten létezne, és ha törődne egy kicsit is bármivel itt a Földön, akkor a szenteltvízre igazán nem mondható, hogy az lényegtelen dolog. Erre isten már csak figyelmet fordít, nem? Akkor hogy az istenbe lehetne fertőzött? Azt gondolnánk, hogy a hívők abban hisznek, hogy  a szenteltvíz isten különös figyelmében részesül, és, hogy az áldás jótékony hatású. Erre kiderül, hogy egy nyamvadt vírust sem sikerül az áldásnak kifertőtlenítenie belőle. Ennyit nem ér az áldás a szenteltvízre.

Sőt, isten nem védi meg a papjait, sem, mert nem létezik, vagy mert még a papjai sem érdeklik őt. Bergamoban hírek szerint nem volt elég pap az emberek temetésére sem, mert megfertőződtek.

A misék elmaradása és a szenteltvíz eltávolítása természetesen amúgy racionális cselekedet, a vírus terjedéséről szóló tudományos ismeretünkön alapul, itt csak az a furcsa, ahogy ez az amúgy, általában racionális intézkedés a miséhez és szenteltvízhez kapcsolódik, azaz két totál irracionális dologhoz, és meg is mutatja azok irracionalitását.

Irracionális és nevetséges, amikor a világ egyházai, papjai, akik egy olyan istenről papolnak, aki mindenható, jóságos, vigyáz ránk, szerte a világon üres templomokban miséznek, online, vagy autós a misén, vagy autóról szórják az áldást, mindenféle trükkökkel próbálják feldobni a dolgot, és elfedni azt a kínos dolgot, hogy isten nem védi meg híveit a koronavírustól. Ezek - ellentétben más karanténos megoldásokkal  szemben - nem cool ötletek, mert a mélyben ott van ez a nevetséges önellentmondás.

Emellett persze a katolikus egyháztól képmutatást is látunk. Bergoglio imádkozik istenhez, hogy tegyen csodát: akadályozza meg a járvány terjedését. Ahhoz az istenhez, aki még a szenteltvízből sem tudta kiűzni a járványt, mert nem létezik, vagy mert nem érdekli még a saját szentelt vize sem. Vagy, ha isten majd Bergoglio imája után belekezd a koronavírus kiirtásába, akkor talán nem a papoknál, a szenteltvíznél és templomoknál várnánk a kezdést?! Hát nem röhejes?!

Vagy itt van például a magyar Szemlélek blog, amelyet nyilvánvalóan felső utasításra, hatalmasok nyomtak be az Indexbe. Az egyik postjukban a bécsi békeimádságról számolnak be, és azzal kezdik, hogy a Stephansdom viszonylag üres, hiányzik a nagy kórus, és mindenki maszkot hord.

Megint, ezek természetesen racionális intézkedések, és ha egy tudományos konferenciáról lenne szó, akkor teljesen rendjén is lenne, és nem is volna benne semmi visszás dolog: részben esetleg emberek hibájából, részben szerencsétlenségből ránk szabadult egy vírus, és megpróbálunk küzdeni ellene. Teljesen rendjén van. De az ebből nyilvánvaló, hogy a vírus ellen csak ésszel, cselekedettel, intézkedésekkel tudunk küzdeni, és semmiféle istenre nem számíthatunk. Röhejes, amikor egy egyház úgy tesz, mintha számíthatnánk, és eközben pontosan gy viselkedik, hogy bevallja: nem számíthatunk.

Ugyanez a blog, pár sorral lejjebb, mint valami szenilis vénember, mint valami figyelemhiányos beteg, totál felszínes, álszent módon zavartalanul folytatja tovább a bejegyzését, hogy az ordító cáfolat ellenére szerinte bizony isten mégis van. Hát nem agyrém?!

És aztán találkozunk a másik csoporttal, akik hisznek istenben, csak ostobák, és meg is járják. Mégis tömegekben gyűlnek össze, és imádkoznak egy koronavírusos áldozatért, ezzel nyilván nagy mértékben fokozva a járványt. Vagy nagy tömegben temetnek el egy "szent" tehenet.

És a keresztényeknél is látunk ilyen hülye csoportokat is, amikor például Elzászban egy vallásos összejövetel tehető felelőssé az igen komoly fertőzés kialakulásáért. A vallásos rendezvénynek ráadásul még címlistája sincs a résztvevőkről, hogy nyomon lehetne őket követni, illetve figyelmeztetni lehessen őket. Vagy, amikor mégis misét tartanak, illegálisan, a rendelkezéseket is megszegve. Vagy, amikor az egyház az állammal alkudozik, vagy erősen oda akar hatni, hogy mégis misézhessenek, mint például Grúziában,  Romániában. vagy Szerbiában. Frankfurtban már a korlátozások feloldásakor fertőzödtek meg sokan egy misén. Isten persze ezekben az esetekben se segített.

Sőt, Szerbiában később az ortodox egyház vezetője bele is halt a koronába. Ennyit az ortodox keresztény istenről. De mondjuk a katolikus vagy protestáns vagy egyéb keresztény istenről is nehéz elképzelni, hogy miért hagyna egy ortodox egyházi vezetőt meghalni egy olyan járványban, amelyből egy nem túl feltűnő csodával is kimenthette volna. Aztán a hívei még a temetésén rendeztek még egy koronavírus-partyt.

Montenegróban az is kiderült, hogy míg a eresztények nagyon hülyék, addig a muszlimok annyira nem is, mert a muszlim egyház támogatja az oltásokat, míg az ortodox ódzkodik tőle, és korábban is ellene volt a józan, tudományos intézkedéseknek, még úgy is, hogy a pópák is hullottak a saját hülyeségüktől, mint a legyek. Ajánlom mindezt azoknak az idiótáknak, akik a muszlim vallást rosszabbnak gondolják a kereszténynél. Nem rosszabb, van, amikor jobb, és összességében nagyjából ugyanolyan hülyeség a két vallás. Nagyjából ugyanonnan származik térben, és időben. Mindkettő késő-ókori, kora-középkori marhaság.

Vagy például Romániában, Kolozsvárott, ahol egyetlen (ugyanazzal a) kanállal adtak úrvacsorát a híveknek, és erről videófelvétel is van. Ez általános volt, és később is vitatott maradt. Eközben Romániában már rég megjelent a fertőzés. Vagy a második hullámban éppen a legveszélyesebb Konstanzában tartottak illegális zarándoklatot. A legnagyobb vírustagadók pedig az érsekek.

A negyedik hullámban szintén Romániában maszkellenes és oltásellenes papokról volt hír. A beszámolók szerint a helyi papok a maszkviselés ellen buzdították a híveket, elszedték a maszkokat a templomban ülőktől, sőt, volt, akiről szó szerint letépték azt. Olyan panasz is érkezett, miszerint azokat, akik beoltatták magukat, elküldték a templomból.

A francia katolikusok a második hullám alatt, amikor nem misézhettek, tiltakoztak. Idióta Darwin-díjasok. Megérdemeljék, hogy misézhessenek, de utána bezárva tartsák őket, amíg el nem múlik a járvány. Ha azt nézzük, akkor a sporttermek is be vannak tiltva, pedig az igazoltan hasznos dolog. Egyébként is, miért kell nekik pont a mise, nem tudnak otthon imádkozni? Sok nézet szerint nincs szükség templomra, és papokra, mert Jézus az egyetlen közbenjáró. (1Tim 2:4)

De voltak Darwin-díjasok Darwin hazájában is. Az újságok zugmisékről számolnak be. Reméljük, azóta kevesebben vannak! Amerikában, Hendersonville-ben, egy kisvárosban, lehet, hogy legálisan, lehet, hogy nem, de egy hétvégi vallásos rendezvényen legalább 97-en fertőződtek meg a vírussal. A szám még nőhet az idővel. "Isten éppen félrenézett". Görögországban az ortodox egyház vízkeresztkor szállt szembe a kormánnyal. Azaz a bűnözők szintjére süllyedtek.

A Közel-Keleten Izrael az egyik súlyosan érintett ország, ahol ehhez a bigott zsidók és muszlim arabok járulnak hozzá azzal, hogy vallásos szertartásokon vesznek részt tömegesen.

Afrikában Tanzánia, egy egész ország szív az elnök hite miatt, aki azt hitte, hogy imádsággal le lehet győzni a koronavírust. Nem lehetett. Hogy mennyire nem, azt nem tudjuk pontosan, mert az elnök ezután diktátorkodásba kezdett, emiatt nem adják meg a fertőzöttek és halottak számát. Tanzániában a lakosság enyhe többsége keresztény, jelentős számú muszlim van. Arról nem szól a hír, hogy az elnök melyik valláshoz tartozik.

A járvánnyal alapvetően eljött az igazság pillanata. Eltekintve a világ elmaradott régióit, és kevésbé értelmes embereket, a világ értelmesebb, informáltabb régióiban, és az értelmesebb emberek bárhol, ma, lélegzetvisszafojtva várják a megoldást a járvány ellen, de azt nem a vallástól, hanem a tudománytól várják. Gyógyszert vártak, oltást vártak. Nem imát, nem misét, nem csodát. Amikor a vakcina megérkezett, akkor a Vatikán is azonnal elkezdte az oltási kampányt. Nem hittek istenben, a tudományban bíztak. Bergoglio orvosa pedig meghalt koronában, még őt se mentette meg az "istene". Természetesen még az oltás előtt halt meg.

A zsidó vallást illetően, Izrael igen élen haladt az oltási kampányban, de egyes, szélsőséges szekták mindig is ellenálltak a járványkezelésnek, például egy szélsőséges rabbi azt terjesztette, hogy az oltás homoszexualitást okozhat, ami totál igazolatlan képtelenség.

"Reményt kell adni az embereknek, és jelenleg a tudomány képes arra, hogy elhárítsa a valós veszélyt." mondta Heinz Fassmann, német oktatási miniszter, kifejezve sokak véleményét.

Amikor aztán a járvány súlyosabb lett, akkor legalábbis Magyarországon tudjuk, hogy nemcsak hívők, de konkrétan papok is meghaltak. Nyilván külföldön is, csak ez kevésbé került bele a magyar hírekbe. Illetve a második hullámban végül is Magyarország lett az egyik legsúlyosabban érintett ország.

Húsvét Jézus állítólagos kereszthalálának és feltámadásának ünnepe. A keresztények ilyenkor és máskor is bombázni szoktak minket, hogy Jézus bazi nagy áldozatot hozott az emberiségért, hogy olyan óriási áldozatot hozott, hogy az megváltotta minden bűnünket.

"Később a kereszten az emberiség által kieszelt legkegyetlenebb módon halt meg. Szenvedésével, halálával és feltámadásával legyőzte a testi és a lelki halált, azt a két akadályt ami lehetetlenné tette az Istenhez való visszatérést." És ez megjelenhet így a Wikipédián a semleges nézőpont jegyében!

De, hogy egy még hivatalosabb megfogalmazást is idézzek a sok közül:

"Szenvedésével Krisztus megszabadított bennünket a Sátántól és a bűntől. Kiérdemelte számunkra az új életet a Szentlélekben. Kegyelme helyreállítja azt, amit a bűn bennünk elrontott. " Katolikus Katekizmus, 1708.
 

Nos, képzeljük el!

Először is Jézus halála nem volt "világbajnok" szinten szörnyű. Persze, egy halálba alváshoz képest, vagy egy mai kegyes halálhoz képest az volt. Egy mai injekciós kivégzéshez képest is az volt. Kegyetlen volt egy lefejezéshez, egy sortüzes kivégzéshez képest is, és egy akasztáshoz képest is. A keresztre feszítés a Római Birodalomban kifejezetten a kegyetlen megtorlás halálneme volt. 

De azért kérem, ha ki kéne találni, tudnék kegyetlenebb kínzásokat elképzelni. Erre lehet azt mondani, hogy jó, persze, hogy lehet elképzelni, de mi van a valóságban?!

Az a helyzet, hogy a valóságban is haltak meg emberek jóval durvább halált. Vegyük csak az olyan betegséget, mint a rák, amelyben sokan halnak meg (állítólag isten minimum hallgatólagos asszisztálása mellett)! Vagy vannak ennél durvább betegségek, mindenféle élősködők által. Most nem részletezném. Aztán ott vannak a szadista kínzási módok, a különféle háborúkban elkövetett megtorlások áldozatai. Az inkvizíció áldozatai, akik például máglyahalált haltak. Pont a keresztények miatt. A szadista, kegyetlen kéjgyilkosok vagy sorozatgyilkosok áldozatai, a pszichés beteg szadisták foglyai is mind sokkal rémesebb halált haltak. A híres Spartacus felkelésben sok ezer embert feszítettek keresztre, ők mind Jézushoz mérhető halált haltak. A Római Birodalomban ez egy elég bevett, "snassz" halálnem volt.

Van viszont olyan - sajnos gyakori - halálnem, amelyhez egyáltalán egyetlen férfi halála sem mérhető, ez pedig az, amikor egy nőt megerőszakolnak és abba hal bele, vagy utána megölik. Melyik férfi meri azt mondani, hogy ez nem szörnyűbb a keresztre feszítésnél?!

A postnak nem célja az, hogy "szadistológiai" értekezés legyen, ezért további részletezés helyett egyértelműnek veszem, hogy Jézus halála viszonylag kegyetlen volt, de közel sem a legkegyetlenebb a világtörténelemben. Olyan közepesen kegyetlen. Ha valakinek a szenvedése megválthatná az összes ember bűneit, sőt, az emberiség eredendő bűnét, akkor illogikus, aránytalan lenne az, hogy Jézus szenvedése legyen ennek záloga. A "logikus" az lenne, hogy az egész emberiség megváltását a világ legnagyobb szenvedése érheti el. Ez nem Jézus szenvedése volt. Ha a világ legnagyobb szenvedése nem érte el a megváltást, akkor nem logikus, hogy Jézus szenvedése érje azt el. Ha elérte volna, akkor Jézus áldozata felesleges lett volna. Persze azt, hogy "logikus" még egy másik zárójelbe is bele kell tenni, mert mi a halál van abban logikus, hogy istennek szenvedés kell ahhoz, hogy megbocsásson azért, mert megharagudott ránk? Egyébként szintén illogikus ürügy miatt. És persze ez is mind csak állítólag, feltételesen, a keresztény hit szerint, és nem szerintem történt így.

A vallási kérdésen kívül is elég szomorú, hogy miközben Jézus Krisztus Szupersztár, addig nagyon sok ember szenvedett az emberiségért többet, és nagyobb érdemmel, és mégis teljesen ismeretlenek. Olyanok is vannak, akiknek tudhatjuk a nevét, csak nem olyan ismertek, mert nem raktak alájuk egy olyan propagandagépezetet, mint Jézusnak. Miért nem hiszik a hívők azt, hogy ők váltották meg az emberiséget? Például a Spartacus felkelés kivégzettjei.

Persze, tulajdonképpen értelmetlen és nemtelen volna ennek az egész kérdésnek a felvetése, ha nem a keresztények maguk kérkednének ezzel: "a mi vezérünk kínosabb halált halt, mint a tied, bibíííí!". De van még egy vetülete a kérdésnek.

Először is, Jézus állítólag hitt a mennyországban és a túlvilági életben. Ergo nem tudom, mit félt annyira a haláltól. Általában nem értem, mit félnek a keresztények a haláltól, minek gyászolnak annyira. Az ateista szovjet katona, aki nekiment a náci tanknak, és otthagyta a fogát, az kérem százszor inkább hős, mint bármelyik keresztény, aki hisz a  túlvilágban, hiszen az a szovjet katona, amelyik ateista volt, az nem reménykedhetett a túlvilági jutalomban, hogy Marx vagy Lenin jobbján. 

De még itt sincs vége. Tovább is van, írom még. Jézus ugyebár állítólag isten volt maga, és egyben a fia is. Kicsit hát skizofrén volt, de ezt hagyjuk, ez egy már sokszor lerágott csont. De gondolj bele, tegyük fel, hogy azt mondják neked, hogy akkor most meg fogsz halni, de harmadnapra fel fogsz támadni, és 40 nap múlva mész vissza a mennyországba. És évezredekig legenda leszel. Így ez az egész már egészen más. Ez ugye már úgy hangzik, hogy: "Jézus, volna itt egy küldetés, kicsit megkínoznak, ki kéne bírni egy teadélutánt a keresztre feszítve, kicsit meg fogsz halni, de majd jön az apache helikopter, és kihoz onnan. Utána 40 napig turnézhatsz a világban, majd mész a Bahamákra nyaralni az életed végéig!". No, ezt bármelyik Rambo bevállalja, nem?! Ráadásul, Jézus állítólag egy olyan Rambo volt, aki dog mode-ban játszotta a játékot. Röhej az egész.

Jó, én értem, hogy a keresztények mindezt még azzal is megkavarták, hogy szerintük Jézus tudta is, meg nem is, "hozott is ajándékot, meg nem is, fel is volt öltözve, meg nem is" , de hát ugye ilyen csak a mesében van. Ez önellentmondásos szarkavarás. Most akkor vagy tudta, vagy nem tudta, döntsék már el! Vagy skizofrén volt, vagy nem volt az, és ha skizofrén volt, vagy szóba állt magával, vagy nem. De legalább azt döntsék már el, hogy melyik hülyeséget hiszik!

Nehéz persze egy ilyen elmebeteg mesénél egy ilyen kérdést megítélni, de azért szerintem elég sok szempontból és eléggé kétségbe vontam a dolgot, nem állítható, hogy ha Jézus az evangéliumok szerint halt meg és, az evangéliumok szerint támadt volna fel, és ment volna a mennybe, akkor az olyan óriási dolog lett volna, hogy itt a fél világnak hanyatt kell esnie, és szabadságra kell menni (most a húsvétra gondolva mondom a fél világot).

A postom egy pár idézettel zárom, amely alátámasztja, hogy a keresztények tényleg ekkora baromságot hisznek. Még jobban rávilágít arra, hogy az egész Jézusos story egyébként is mekkora baromság, milyen beteg. És ezek azidézetek magából a Bibliából vannak:

"Minthogy az Isten volt az, a ki Krisztusban megbékéltette magával a világot, nem tulajdonítván nékik az ő bűneiket, és reánk bízta a békéltetésnek ígéjét." II Kor 5:19

"Minthogy az Isten volt az, a ki Krisztusban megbékéltette magával a világot, nem tulajdonítván nékik az ő bűneiket, és reánk bízta a békéltetésnek ígéjét." II Kor 5:19

"Ímé az Istennek ama báránya, a ki elveszi a világ bűneit!" János 1:29

"Tudván, hogy nem veszendő holmin, ezüstön vagy aranyon váltattatok meg a ti atyáitoktól örökölt hiábavaló életetekből; Hanem drága véren, mint hibátlan és szeplőtlen bárányén, a Krisztusén: A ki eleve el volt ugyan rendelve, a világ megalapítása előtt, megjelent pedig az idők végén ti érettetek," 1. Péter 1:28

"Krisztusért járván tehát követségben, mintha Isten kérne mi általunk: Krisztusért kérünk, béküljetek meg az Istennel. Mert azt, a ki bűnt nem ismert, bűnné tette értünk, hogy mi Isten igazsága legyünk ő benne."
2. kor 5:20

"Mit mondunk azért ezekre? Ha az Isten velünk, kicsoda ellenünk? A ki az ő tulajdon Fiának nem kedvezett, hanem őt mindnyájunkért odaadta, mimódon ne ajándékozna vele együtt mindent minékünk? Kicsoda vádolja az Isten választottait? Isten az, a ki megigazít; Kicsoda az, a ki kárhoztat? Krisztus az, a ki meghalt, sőt a ki fel is támadott, a ki az Isten jobbján van, a ki esedezik is érettünk" Róm. 8:31

"Az Isten pedig a mi hozzánk való szerelmét abban mutatta meg, hogy mikor még bűnösök voltunk, Krisztus érettünk meghalt. Minekutána azért most megigazultunk az ő vére által, sokkal inkább megtartatunk a harag ellen ő általa. Mert ha, mikor ellenségei voltunk, megbékéltünk Istennel az ő Fiának halála által, sokkal inkább megtartatunk az ő élete által minekutána megbékéltünk vele." Róm 5:8

"Azért szeret engem az Atya, mert én leteszem az én életemet, hogy újra felvegyem azt.
Senki sem veszi azt el én tőlem, hanem én teszem le azt én magamtól. Van hatalmam letenni azt, és van hatalmam ismét felvenni azt. Ezt a parancsolatot vettem az én Atyámtól." János 10:17

"Ez az én vérem, az Új Szövetségé, mely értetek kiontatik a bűnök bocsánatára" Mt 26:28

Most tekintsünk el attól, hogy mi azon bűnöknek egy jelentős részét is vitatjuk, illetve más dolgokat viszont hülyeségnek tartunk, amit ők csinálnak. Különösen röhejes a paradicsomi történetben a kíváncsiság és tudást bűnnek nevezni, és a gondolkodás nélküli szót fogadást tekinteni az egyetlen helyes útnak. Abszurdum az ősbűn elképzelése is, ami az ősapák miatt bünteti a leszármazottakat. Az idézetek viszont ezen túl arra mutatnak rá, micsoda skizofrén, pszichológiailag beteg vallásról van szó, amelyik azt hiszi, hogy isten, miután haragudott az emberiségre a bűneiért, és miután eldöntötte, hogy mégiscsak megbocsát nekünk, de ahhoz, hogy erre rávegye magát, igényelt egy áldozatot. De nem az emberiségtől igényelte az áldozatot, hanem magától. Ez az áldozat meg végül is egy elég közepesre sikerült keresztre feszítés lett csupán. Ez nemcsak skizofrén, többszörösen illogikus önellentmondás, de az igazságérzetünk szempontjából is beteges.

Összefoglalásul pár pontban:

1. Mi, ateisták nem feltétlenül hisszük azt, hogy Jézus létezett, azt meg pláne nem, hogy feltámadt a halála után. De ha feltételezzük az evangéliumi mese igazságát, akkor.
2. Jézus egy közepesen nagy szenvedés közepette halt csak meg, ami nem arányos a világ megváltásához képest, Illetve nem teszi a világ legnagyobb hősévé.
3. Jézus hitt abban, hogy ő maga az isten, hitt a túlvilágban, vagy egyenesen tudott róla, tehát számára a halál nem lehetett nagy fenyegetés, hanem egy ócska színjáték volt.
4. Ha feltámadt, akkor ez maga nagyjából semmissé teszi az áldozatát.
5. A paradicsomi mesében abszurdum az, hogy a tudást bűnnek mondják.
6. Ha létezett volna valami ősbűn, akkor abszurdum a leszármazottakat büntetni az őseik bűne miatt.
7. Ha lenne bűnünk, és isten meg akarna bocsátani nekünk, akkor abszurdum, hogy az ő fiának kelljen ehhez bűnhődnie. Bocsásson meg, és zárjuk le a kérdést, minek ez az ostoba játszmázás?!
   
   Nagyon sok iszonyatosan beteges dolog van ebben a listában. Az egész mese és a mögötte levő elképzelés pszichológiailag nagyon beteg.

Amikor Fontevraud-ban jártam, a butikban találtam egy érdekes kis könyvecskét az inkvizíció történetéről. Érdekes dolog ez, hiszen egy apátságról van szó. Nem annyira meglepő, ha belegondolunk, hogy egy ex-apátságról, mely ma már túrista-látványosságként működik. De azért mégis meglepő ez, a szekuláris Franciaországban lehetséges, Magyarországon kétlem, hogy ez megtörténhetne.

Nem ez az első apátság, melyet félig-meddig lerombolva, elhagyatva látok, és nem ez az első, amely turista-látványosságként, luxus-hotelként üzemel. És ez is elég szokatalan lenne szerintem Magyarországon.

No de térjünk rá a könyvre! Nem feltétlenül nagyon komoly. Vékony, inkább "inquisition for dummies" könyvnek néz ki. De azért van irodalom-jegyzék, a szerző történész, és szerintem a benne írtak nagyjából bizonyára igazak. Azért egy apátságban csak nem árulnak vallást gyalázó könyvet.

Mivel hasonló könyv nem nagyon van, és az elérhető adatok erősen hiányosak, gondoltam, kiírok ide pár adatot. Csak az események helyét, idejét és az áldozatok számát.

29. oldal:

1211., Lavaur, 400 katart öltek meg.

1233., Robert de la Bougre ötvennél több embert öletett meg Lille-ben, Douai-ban és Chalons-ban.

1239. május 13., Mont-Aiméban, 183 személyt égettek meg. Montsegurban 200-225 embert mészároltak le.

1278. február 13., Verona, 200 katart égettek meg.

1229., Albi, Nicolas d'Abbeville kb. 35 személyt öletett meg.

Toulouse, Bernard Gui 20 személyt öt év alatt. Valamikor akkortájt.

32. oldal

A Spanyol inkvizíció csak zsidókból ezreket ölt meg.

33. oldal

Valencia 754, Majorque 347, Toledo 297, Kanári-szigetek 10 Sevilla 3-4000, 1540-ig, 1540-1700 között kb. 84000. Ez szerintem csak a zsidók száma.

Portugália, 1540-1629 között 765.

Nápoly, Velence, Udine, 3592, 2453 és 3038 eljárás (ezek speciel nyilván nem mind halálos ítéletek)

Valencia, 1540-1700, 2744 eljárás megtért mórok ellen.

Sok érdekesség van még a különböző inkvizíciók történetéről, és különféle ismertebb áldozatokról Galileitől Giordano Brunóig, de ezek ismertek.

Sajnos ez a füzetecske sem igazán rendszeres az áldozatok számát illetően, láttátok, hogy különféle városokban, különféle eretnekek ellen különféle időszakokban gyűjt adatot, és különféle végkimenetellel. Mert ugye most itt leginkább kivégzéseket soroltam fel, de voltak más eljárások is, és voltak erőszakos térítések. Az sem éppen helyes dolog.

Valamikor, valaki talán összeszedi mindezt, és összegyűjti, összegzi egy helyen. Addig íme egy kis részlet a vallások bűnözéséből.

A napokban a New Statesman "Faith no more" címmel riportot készített, melyben megkérdezett néhány ismert embert, elsősorban gondolkodókat, hogy miért nem hisznek istenben. A riport párjában hívőket is megkérdeztek, de itt most értelemszerűen az ateista válaszokat fogom bemutatni. A szerint válogatok, hogy a személyt, illetve a választ mennyire tartom érdemesnek.

Phillip Pullman, író

A legfőbb indok, amiért nem hiszek Istenben, a hiányzó bizonyíték. Logikailag nem lehet arra bizonyíték, hogy nem létezik, tehát csak arra a tényre támaszkodhatok, hogy eddig nem találtam bizonyítékot arra, hogy létezik: nem volt személyes élményem Istennel való beszélgetésről, és semmit nem látok körülöttem a világban, akár a történelemben, akár a tudományban vagy művészetben, vagy máshol, amely meggyőzne engem, hogy inkább Isten műve, mint a természeté.

Ilyen tekintetben ateista vagyok. Azonban egyet kell értsek, hogy Isten létezhet, de bujdokolva (és meg tudom érteni, hogy miért - ilyen múlttal én is ezt tenném ). Ha többet tudnék, akkor tájékozottabb tippet tudnék adni erről. De mindaz, amit tudok egy magányos szikra kis villanása a hatalmas, körülvevő sötétségben, mely mindazokat a dolgokat képviseli, amelyeket nem tudok. Tehát ő kint lehet valahol a sötétségben. Mivel nem lehetek biztos abban, hogy nincs, azt kell, hogy mondjam, agnosztikus vagyok.

Megjegyzés: mindez helyes, és egyet értek vele. Hangsúlyoznom kell, hogy azok a dolgok, melyeket nem tudunk, nem lehet indok a hitre, mert az argumentum ad ignorantiam érvelési hiba lenne. Tehát Pullman határozott agnoszticizmusa az egyetlen következetes hozzáállás. Továbbá az agnoszticizmus az az ateizmus része, modern fogalmaink szerint ez a gyenge ateizmussal azonos, vagy nagyon hasonló álláspont.

Susan Blackmore, pszichológus és író

Milyen indokom lehetne a hitre? Megmagyarázni a szenvedést? Nem magyarázza meg. Hacsak el nem hiszed, hogy szabad akaratot adott nekünk, ami ellenkezik mindazzal, amit a döntési folyamatokról ismerünk.

Hogy reményt adjon nekem a halál utáni élethez? 30 éves parapszichológiai kutatásaim kizárták ezt a reményt. Hogy megmagyarázza a misztikus, spirituális és testen kívüli élményeket, melyekben részem volt? Nem: az agyról szerzett, gyorsan növekedő ismereteink sokkal jobb magyarázatokat adnak, mint a vallásos érvelés. Hogy megmagyarázzam a körülöttem látott csodálatos világ komplexitását és létét? Nem- és ez tényleg a fő ok.

Isten (legalábbis a történet bizonyos verziója szerint ) állítólag megteremtett minket. De a Teremtő (bármilyen teremtő) egyszerűen redundáns. Bolygónkon minden élőlény olyan folyamatok által fejlődött ki, amely nem kíván tervezőt, tervet, útmutatást és tervezést. Nincs szükségünk Istenre ehhez a munkához. Hova illeszthetnénk be? Mit tenne? És miért? Ha volna szerepe a teremtésünkben, iszonyatosan körmönfontnak, kielégíthetetlennek, álnoknak és hihetetlenül kegyetlennek kellene lennie, amely egy elég furcsa Isten lenne. Szóval nem hiszek benne.

Megjegyzés: a világban levő gonosz problémáját még az isten által adott "szabad akarat" sem oldja fel. Ehhez bővebben lásd Szalai Miklós "Létezik-e Isten? - Ateista érvek a mai angolszász filozófiában" c. könyvét.

Richard Dawkins, evolúciós biológus

Nem hiszek gnómokban, koboldokban, vérfarkasokban, woodoban [nehéz megtalálni a megfelelő fordítást] Thorban, Poszeidonban, Jahvéban Allahban és a Szentháromságban. Mindegyik esetben ugyanazon okból: a legkisebb morzsányi bizonyíték sincs a létezésükre, és a bizonyítás felelőssége azoké, akik hinni akarnak.

Még ha nincs is bizonyíték bizonyos istenekre, tudnánk érvelni egy meghatározatlan "intelligens tervező" vagy "mozdulatlan mozgató" vagy a "valami mintsem semmi" okozója mellett? A leginkább csábító ezen érvek közül a biológiai verzió - az élőlények a tervezettség erős illúzióját keltik. De ez az a verzió, melyet Darwin lerombolt. Bármely teista, aki az élőlények "tervezettségére" hivatkozik, egyszerűen a biológiai tudatlanságát árulja el. Menj, és olvass el egy könyvet! És minden teista, aki a bibliai bizonyítékokra hivatkozik, a modern tudományban való járatlanságát árulja el. Menj, és olvass el egy könyvet!

A kozmológiai érvről szólva, amelynek istene a Mozdulatlan Mozgató, illetve Elsődleges Ok néven fut, a fizikusok csodálatos eredményekhez érkeznek. Még ha a maradnak is megválaszolatlan kérdések - honnan jönnek az alaptörvények és fizikai állanók? - nyilvánvalóan nem segít egy tervezőt kinyilatkoztatni, akinek létezése nagyobb kérdéseket vet fel, mint amelyeket állítólag megválaszol. Ha a tudomány kudarcot vall, a legjobb reményünk jobb tudományt szerkeszteni. A válasz soha nem lesz a teológiában - vagy az azzal ekvivalens - tealevél-olvasásban.

Minden esetben végzetesen illogikus a deista Mozdulatlan Mozgatóról a Keresztény Szentháromságra ugrani, ahol a Fiú megkínozták és megölték az Apa miatt, akinek mindent tudása és mindenhatósága nem talált jobb megoldást egy "bűn" megbocsátására.

Hasonlóan nem meggyőzőek azok, akik azért hisznek, mert megnyugtatja őket (az igazságnak megnyugtatónak kell lennie?) vagy mert "helyesnek tűnik". Cherie Blair ["Hívő vagyok", New Statesman, április 18] a "helyesnek tűnik" oldalán állhat. A meggyőződését "valaminek a megértése, amelyet a fej nem tud megmagyarázni, de szívem igaznak tud" eszméjére alapozza. Bírónak gondolja magát. Uram, nem tudom a bizonyítékot szolgáltatni, melyet szükségesnek tart. A fejem nem tudja megmagyarázni miért, de szívem tudja, hogy igaz.

Miért immúnis a vallás azon kritikai elvekre, melyeket nemcsak a bíróságokon, de az élet minden területén alkalmazunk?

A kozmikus állandókat illetően lásd Stephen Hawking: A Nagy Terv c. könyvét. Fel van oldva a probléma.

Daniel Dennett, filozófus

Isten eszméje fokozatosan amortizálódott egy antropomorf teremtő személyből, a misztikus-csodálatos Valami-semmint-semmi bírójából és felügyelőjéből, amely teljesen elérhetetlen az emberi megismerésnek. Lehetetlen számomra bármely antropomorf istenben hinni, mivel egyszerűen nevetségesek, és olyan nyilvánvalóan a tudományosan műveletlenek fantázia-projekciója, akik megpróbálják megérteni a világot. Lehetetlen számomra a felhígított verziókban hinni, mert rendszerint felfoghatatlanok. Olyan, mint "kiszéramérákban" hinni - mi az? Ne kérdezd, kimondhatatlan!

De miért kellene mégis megpróbálni? Nincs olyan kötelesség, hogy hinni kell Istenben; ez egy kivételesen őrült mítosz azokból az időkből, amikor a szervezett vallások a vallásban való hitet létrehozták. Nyilván lehet jónak lenni Isten nélkül.

Sokan erősen úgy érzik, hogy hinni kell Istenben, hogy ne sértsük meg a Nagyit, vagy hogy másokat ugyanerre bátorítsák, vagy kedvesebbé vagy nemesebbé teszi őket. Tehát elkezdik az ügyet. Rendszerint nem működik.

Csodálom a világegyetemet magát, örülök, hogy része vagyok. Ez elég.

Steven Weinberg, Nobel-díjas fizikus

Nem hiszek Istenben - egy intelligens, mindenható lényben, aki az emberekkel törődik - mert az ötlet butaságnak tűnik nekem. az istenhit mellett felhozott pozitív érvek számomra mind butaságnak tűnnek, ahogy az állítás is, amelyet bizonyítani akarnak. Szerencsére a világ egy részén a vallásos hit eléggé meggyengült ahhoz, hogy az emberek nem ölik meg már egymást az eltérő hitük miatt ebben a butaságban.

Itt az idő, hogy az emberiség felnőjön, élvezze, ami jó az életben, beleértve annak élvezetét, hogy megismerjük, hogy működik a világ, és megszabadítsuk magunkat a természetfeletti butaságokban való hittől, hogy életünk valós problémáival és tragédiáival nézhessünk szembe.

Van még sok más is, de igyekeztem nem ismételni a gondolatokat. A válogatás szelektív is, mert akit nem ismerek, azt nem válogattam be. Ettől még mondhatott okos dolgokat. És természetesen ezen gondolatok nem azért igazak, mert neves ember mondta őket. Sok hasonló gondolatot sok más ateista is megfogalmaz. Helyenként ezek a híres emberek kicsit szebben fogalmaznak, ennyiben megérdemelten híresek. No meg hát szakmai munka is van mögöttük.

Ezek a gondolatok érdekesek, szerintem igazak, de a hívők nyilván tudnak más tudósoktól ellenkező véleményeket idézni. Ami összességében figyelemre méltó, az az a trend, hogy míg régen a tudósok is hívők voltak, addig manapság felmérések szerint a tudósok sokkal nagyobb része ateista, mint az adott ország átlagos népessége. Két trend látható tehát itt:

1) Idővel, a tudás növekedésével, különösen a műveltebb országokban az ateizmus terjed az össznépességben is, és a tudósok között is.

2) A tudósok, akik feltehetően többet tudnak az átlagos embereknél, kevésbé hívőek.

A hit és a tudatlanság tehát térben és időben is korrelál. Az idézetek ezt igazolni nem tudják, arra ott vannak a statisztikák, hanem csak illusztrálják.

Hívők gyakori érvelése, hogy a tudomány sem tud mindent igazolni (tájékozatlanok azt mondják, bizonyítani). Több fajta példát szoktak felhozni, az egyik a mindennapi élet apróbb ügyei. Például, ha meglátok egy bizonyos fát, akkor tudományos vizsgálat nélkül, sőt, gondolkodás nélkül rámondom, hogy "ez egy pálmafa". No de mi alapján? Az alapján, amit látok. Ekkor tehát nem járok el tudományosan, de empirikusnak empirikus vagyok. Ez tehát az az eset, amikor tudattalanul vagyok logikai-empirista.

Igen ám, de mi van, ha Finnországban vagyok? Akkor a pálmafa elég valószínűtlen, és elkezdek gondolkodni. És mondjuk rájövök, hogy ez nem egy igazi pálmafa, csak egy műanyag. Még nem feltétlenül tudományosan jártam el, de háttérismeretet ("Finnországban nem nőnek pálmafák a szabad ég alatt") használtam fel, kritikusan gondolkodtam, azaz már tudatosan voltam logikai-empirista. Az is lehet, hogy közben az is eszembe jutott, hogy miért nincsenek Finnországban szabad ég alatt pálmafák, és ez már tudományos ismeret is. Maga az, hogy Finnországban nem nőnek pálmafák a szabadban, saját háttérismeret is lehet, és tudományos is egyben.

No, de tegyük fel, hogy a gyermekemmel Szentgál környékén sétálgatunk az erdőben, és egyszer csak azt látom, hogy egy levelet rágcsál, amely olyan, mint a fenyő. De tudom, hogy Szentgálnál van egy híres tiszafás. És azt is tudom, hogy az mérgező. No de az a baj, hogy nem ismerem a tiszafát, nem tudom biztosan megkülönböztetni a fenyőtől. Vajon a gyerekem fenyőt rágcsált vagy tiszafát? Fontos volna megtudni. És itt a józan paraszti ész nem elég, és a háttértudásom sem elég. A szerint lehet tiszafa is, meg nem is. Kénytelen vagyok külső forráshoz folyamodni, tudományhoz. Persze biztos, ami biztos hasznos elmenni orvoshoz, de ez már más kérdés.

A tudomány és a hétköznapi józan paraszti ész is logikai-empirikus. A tudomány csupán jóval több ismeretet foglal magába, jóval módszeresebb. A tudomány a józan paraszti ész kikristályosított változata. Ezért nagyobb, fontosabb, és kétségesebb esetekben érdemes használni. Nyilván ezt kellene tenni minden olyan esetben, amikor áltudományos praktikáknak dőlnek be emberek.

A tudomány felől is van egy hasonló határ: a tudomány sem foglalkozhat minden apró üggyel, például nem az ő dolguk az én pálmafám vagy tiszafám meghatározása. Nem mindenre van pénz, és nem mindenre van tudós, azaz idő. "Ágyúval nem lövünk verébre."

A tudomány a világ nagylépékű működését célozza megismerni. Ezt érdemes elfogadni. A legalapvetőbb törvényeket, a különféle létező dolgok nagy csoportját ismerhetjük meg a tudomány által. Például, azt, hogy vannak pálmafák, és milyenek. Még azt is, hogy Finnországban vannak-e pálmafák. De azt már nem, hogy mondjuk Barcelonában a Rambla del Ravalon vannak-e pálmafák, vagy a sima Ramblán (az előbbin, legalábbis tavaly).

De ez utóbbi kérdést csak azért nem bízzuk a tudmányra, illetve azért nem foglalkozik vele a tudomány, mert nem fontos, és mert részletkérdés. Továbbá, mert a válasz beleillik az általános tudományos keretbe. Ha tudjuk, hogy vannak pálmafák, és Barcelona éghajlata megengedi, hogy ott még szabadon is nőjenek, akkorlehetnek egy bizonyos téren pálmafák, de nem kell, hogy legyenek. Mindkettő megfelel a tudományos ismereteinknek.

Ha azonban valaki azzal jön, hogy Helsinkiben látott a szabadban növő pálmafákat, akkor jobb, ha szkeptikusak vagyunk, és meggondoljuk, nem cserepes fákról van-e szó, vagy nem arra a nyárra ültették ki őket. És ha valaki azt mondja, hogy Helsinkiben égig érő babfát látott, akkor ennél is szkeptikusabbaknak kell lennünk.

Láthatjuk tehát, hogy alapvetően minden létező létezésének kérdésében a tudomány az illetékes. A mindennapi paraszti észt akkor használhatjuk a tudomány helyett, ha abba illeszkedő választ kapunk vele. Ha a mindennapi eszünk ellent mond a tudománynak, akkor ott a tudományos vizsgálatnak van helye. Ha pedig még csak nem is gondolkodtunk, csak "látni véltünk", vagy "éreztünk" dolgokat, ami a tudománnyal ellentétes, akkor előbb a józan eszünket vegyük elő, és ha kell, megint a tudományt.

Ami pedig istent illeti, őt józan paraszti ésszel hiszik-e a hívők? Arról van-e szó, mint a pálmafa esetében? Nem. Mert nem arról van szó, hogy az emberek sok istent ismernek, és ránézésre, kapásból, gondolkodás nélkül eldöntik, hogy akkor ez most itt egy isten. Mert először is, ránézésről szó sincs. Az empiriáról itt szó sincs, vagy nagyon is kétséges formában van jelen. Olyan kétséges formában, hogy emiatt a kétség, a tudomány segítségül hívása jogos. Másodszor pedig, a hívők istennel a létezők egy új kategóriáját vezetik be. Ezt pedig megint nem szabad a tudomány kikerülésével megtenni. Isten a hívők szerint nem "veréb": nem egy sokadik pálmafa Barcelona egyik terén. Ő nem egy csipp-csupp kis ügyecske akar lenni. Az ő létezését illetően a tudomány az illetékes. Ha még sem találja, akkor nincs okunk hinni benne. Akkor sem, ha úgy érezzük, vagy érezni véltünk valamit.

Az olyan ellenvetéseket, hogy "de hát a feleségedben is megbízol", és, hogy "a szerelem is létezik", valamint "a tudomány az anyagi világot vizsgálja", valamint "a tudomány csak a mérhetőt vizsgálja", máskor tárgyalom meg.

Ugyanez a kérdés, amelyet itt tárgyaltunk, azért is fontos, mert a hívők másik híres ellenvetése, hogy "Nem lehet hit nélkül élni." Nos, én azt állítom, hogy lehet. Ennek egyik részletét mutattam be most. Mert a tudomány nem hit, a józan paraszti, kritikus gondolkodás nem hit, az empirikus-logikai igazolás tudományos és hétköznapi fajtái nem hitek.

A pszichológiai és szociológiai tanulmányok túlnyomó többsége nem talál talál pozitív kihatást a vallásból a hívő erkölcsi viselkedésére. Sőt, néhány kutató még igen negatív kapcsolatba is hozta.

Amikor Németországban jártam, Frankfurtban vettem pár könyvet egy nagy könyvesboltban. Igazából több érdekes könyv volt ateizmusról, és valláskritikáról. Ezt jó volt látni. Különösen népszerűek az olyan könyvek, amelyek a keresztény egyházakat bírálják. Ez a pedofília-botrány tükrében érthető. De emellett ezek a könyvek arról is szólnak, hogy mennyire reformokra szorul az egyház. Persze én úgy gondolom, hogy nem reformra, hanem kihalásra szorul.

Az egyik legjobb könyv, melyet mégis megvettem egy átfogó, vastag mű a vallásról. Nem annyira ateista, mert megpróbál semleges maradni. Szerintem ez a szerzők azon taktikája, hogy így könnyebben jelent meg a könyv, és jobban elfogadják. Szerencsére drága sem volt. Ugyanakkor kicsit szedett-vetett: különféle témák, különféle stílusban vannak fejezetenként beledobálva, és nincs egy átfogó, egységes gondolatmenet. A fejezetek elrendezésre is erőltetett. Ez mit sem von le abból, hogy fontos érvek, adatok, vélemények találhatóak a könyvben.

Egy kritika nélkül bevett nézet és "érv" a vallások mellett, hogy "vallások, vagy vallásos hit nélkül nincs erkölcs". Bolberitz Pál fejtegeti ezt például nagy bőszen, és meg kell, hogy mondjam, meglehetősen nagy tájékozatlansággal a "Hit és Tudomány" című riportkötetben. (Bolberitz Tamás, Freund Tamás: "Hit és Tudomány", Éghajlat, 2010, 3. fejezet) Ha ezt a kijelentést árnyaltabban értelmezzük (van, ahol még Bolberitz is megteszi, máshol abszolút vulgáris), akkor a kérdés, van-e a vallásnak pozitív erkölcsi hatása?

Ulrich Schnabel összefoglaló megállapítása: "A pszichológiai és szociológiai tanulmányok túlnyomó többsége nem talál pozitív kihatást a vallásból a hívő erkölcsi viselkedésére. Sőt, néhány kutató még igen negatív kapcsolatba is hozta." (értsd: a vallást és az erkölcsöt, kiemelés az eredetiben, 126. oldal). Ez a könyv ezen megállapítását konkrét tanulmányok hivatkozásával és bemutatásával támasztja alá. Ezeket a következőkben listázom.

• Smith et. al. tanulmányukban azt találták, hogy különféle hívők és nem hívők csoportja egy kísérletben nem különbözött abban, hogy melyikük csalt többször vagy volt jobban hajlandó segíteni hátrányos helyzetű gyerekeken.
• Hunsberger et. al. úgy találta, hogy vallásos emberek nem vesznek részt nagyobb számban segélyszervezetekben. (Hunsberger, B., & Platonow, E. ( 1986). Religion and helping charitable causes. Journal of Psychology , 120, 517-528.)
• McKenna úgy találta, hogy papok nem voltak segítőkészebbek egy autóbaleset kapcsán a segélyhívás megfelelő továbbításában. (McKenna, Ralph H.: "Good samaritanism in rural and urban settings: A nonreactive comparison of helping behavior of clergy and control subjects" Representative Research in Social Psychology, Vol 7(1), 1976, 58-65. )
• Darley és Batson egy kísérletben azt vizsgálta, mitől függ az, hogy egy rászoruló emberen ki segít. Azt találták, hogy az emberek sietsége jelentősen akadályozta a segítségadást. Ugyanakkor az, hogy a kísérleti alanyok éppen egy szamaritánus bibliai prédikációra készültek, mint előadók, egyáltalán nem tette valószínűvé azt, hogy megálljanak segíteni. Ez az összefüggés arra mutat, hogy a vallásos erkölcs közvetlen, azonnali prédikálásának sincs pozitív hatása. Tehát még akkor sincs pozitív hatás, ha a vallásos hittétel éppen aktívan ott van az ember fejében. (Darley, J. M., and Batson, C.D., "From Jerusalem to Jericho": A study of Situational and Dispositional Variables in Helping Behavior". JPSP, 1973, 27, 100-108.)
  

Megjegyzés: amennyiben a vallásos emberek erkölcsösebbek lennének, az nem igazolná a hit igazságát. Az azt jelentené, hogy a vallásnak volna egy hasznos mellékhatása. Az ateizmusból logikailag nem következik az "erkölcstelenség", és a hitből sem következik konkrét erkölcsi rendszer. Emiatt is vannak erkölcsi viták vallásokon belül, és vallások között is.

Ezt figyelembe véve jó kérdés, hogy akkor mit is jelentenek ezek a vizsgálatok? Mit jelent az, hogy "a vallásosok nem erkölcsösebbek", ha nincs is objektív erkölcs? A tanulmányok olyan erkölcsi elveket vettek alapul, melyekről nagy fokú közmegegyezés van hívők és nem hívők között is, ilyenek a hazugság, csalás, segítőkészség. És mindenekelőtt a vizsgált vallások ezeket az értékeket vallják. Tehát egy olyan effektus, amely ezen erkölcsi értékek relativitásán alapul, nem magyarázza ki a hívőket. Ez legfeljebb arra adna magyarázatot, ha az ateisták jelentősen rosszabbul teljesítenének.

Egy másik bevett nézet, és vallás melletti "érv", hogy a hívő emberek boldogabbak és egészségesebbek. Shaver és Sadd azt találták, hogy az ateisták és az erős hitűek fizikai és mentális egészsége jobb, mint a közepesen vallásosoké. Az ateisták és erősen vallásosok hasonlóan teljesítettek, tehát a vallásosok összességében rosszabbul, mint az ateisták. (P Shaver, M Lenauer and S Sadd: Religiousness, conversion, and subjective well-being: the "healthy- minded" religion of modern American women, Am J Psychiatry 1980; 137:1563-1568)

Megjegyzem, amennyiben a vallásnak volna pozitív egészségügyi hatása, ez nem jelentené azt, hogy az igazsága igazolt lenne. Aki tehát kitart amellett az intellektuális szabály, hogy nem fogad el igazolatlan vélekedéseket, annak ez semmit nem jelentene.

Szóval kedves hívő olvasóim, ezekkel az érvekkel legközelebb úgy gyertek, hogy ezekre a tanulmányokra hozzatok választ! Kedves ateista barátaim, ilyen "érveket" hallván, olvasván, nyugodtan használjátok ezeket a hivatkozásokat, amikor kétségbe vonjátok őket!

Az alábbiakban Anders Behring Breivik, a norvégiai ámokfutó "2083, European Declaration of Independence" (Európai Fúggetlenségi Nyilatkozat) c. könyvéből közlök pár részletet magyar fordításban. Értelemszerűen vallással, ateizmussal kapcsolatos részeket fogok itt közölni. De azt előre kell bocsássam, hogy az egész könyv tele van ezzel, tehát a válogatás tényleg csak egy nagyon kis rész.

Előre bocsátom azt is, hogy a könyv iszonyatosan hosszú, 1518 oldal. Nem olvastam el részletesen, és vélhetően soha nem is fogom elolvasni. Az átfutott részletek alapján egy hihetetlenül alapos, művelt, rendszerezett elméről van szó, akiben csak egyvalami kattanhatott meg, de nagyon, és emiatt valami szörnyűséges ideológiává tette össze a részleteket. "Zseniálisan" őrült emberről van tehát szó. Veszélyes "zseniről". Elképesztő, hogy azokat az információkat, hasznos gondolatokat hogyan tudta egy ilyen szörnyűséggé integrálni.

Mindenesetre a vallásnak ebben centrális szerepe van, az biztos. Hiszen amit Breivik megírt, az tulajdonképpen egy Keresztény-Fundamentalista, Egyházállam Mein Kampfja. Azt kell, hogy mondjam, hogy bár pár része és néhány záróköve hajmeresztő, az épület messze konzisztensebb, mint a Biblia. Csak az a baj, hogy Breivik a maga tragikus módján sajnos el is kezdte végrehajtani.

Egy keresztény hívővel, vélhetően leginkább katolikus hívővel van dolgunk, aki maga is hisz istenben,  de mindenekelőtt hisz a keresztény hit hasznában, és az iszlám mindennél károsabb voltában. Dawkins úgy fogalmazott, hogy "belief in belief".  Ez a vallásban való hite, és istenben való hite kulcsfontosságú a különféle ideológiai részek összekapcsolásában. Ez a habarcs, ez a végcél is egyben: a keresztény állam.

"Humankind cannot abide the terror of mortality without the promise of immortality, I have argue in the past. In the absence of religion human society sinks into depressive torpor. " 357. oldal

"Az emberiség nem tarthatja fent magát a halandóság fenyegetése ellen a halhatatlanság ígérete nélkül. Vallás nélkül az emberi társadalom kábult depresszióba esik."

"...but can one pity those who have killed their own future for the pleasures of the present? Europe’s predicament, I repeat, is entirely self-inflicted. Not Islam is to blame. Secularism is." 643. oldal. (ez egy ollózott rész)

"...de vajon sajnálhatja-e valaki azokat, akik a saját jövőjüket gyilkolták meg a jelen élvezeteiért? Európa helyzetéért, ismétlem, teljesen magát okolhatja. Nem az Iszlám a hibás, hanem a szekularizmus."

"Christians must reclaim the commanding heights of media, parliaments, councils, business and governmental authority. They must storm the walls between church and
state and remove all traces of Liberal Modernity." 686. oldal. (ollózott)

"A keresztényeknek vissza kell szerezniük az irányítást a médiában, a parlamentekben, a tanácsokban, az üzletben és a kormányhatalmakban. Meg kell rohamozniuk az egyház és állam közötti falat, és a Liberális Modernizmus minden nyomát el kell tüntetniük."

És végül a legdurvább, amely kifejezetten  kapcsolódik a megtörtént ámokfutáshoz.

"I’m pretty sure I will pray to God as I’m rushing through my city, guns blazing, with 100 armed system protectors pursuing me with the intention to stop and/or kill. I know there is a 80%+ chance I am going to die during the operation as I have no intention to surrender to them until I have completed all three primary objectives AND the bonus mission. (...) It is likely that I will pray to God for strength at one point during that operation, as I think most people in that situation would." 1344

"Egészen biztos vagyok benne, hogy imádkozni fogok Istenhez, amint a városon átrohanok, fegyverek ropognak, 100 felfegyverzett rendvédelmis üldöz, hogy megállítsanak, és megöljenek. Tudom, hogy van egy 80%+ esélyem, hogy meghalljak bevetés közben, mivel nincs szándékomban megadni magam, amíg el nem végeztem az elsődleges célokat és a bónusz küldetést. Valószínűleg imádkozni fogok Istenhez erőért azon a ponton, abban a bevetésben, mint ahogy azt gondolom, a legtöbb ember ezt tenné."

A közvetlen idézeteken túl az is alátámasztja Breivik erős hitét, ha észrevesszük, hogy Breivik nem egyszerűen idegen-gyűlölő volt, hanem konkrétan iszlám-gyűlölő. És itt először is hangsúlyozni kell, hogy amit gyűlölt az az iszlám volt, és nem az arabok. Könyvében legtöbbször muszlimokról ír negatívan. Európában sokfajta emigráns van, köztük fehérek is, de a nem fehérek közül is sok vallású. Breiviknek ezek közül hangsúlyosan a muszlimokkal van gondja. Pedig vannak Afrika keresztény részéből bevándorlók, indiaiak, vietnámiak, kínaiak, japánok. Különösen Franciaországban, melyet Breivik saját tapasztalatból jól ismer. De ővelük Breiviknek nincs annyira nagy gondja. Miért is?

Azért, mert kereszténység legnagyobb ellensége jelenleg, számszerűen az iszlám vallás. Azért, mert a keresztény hit imádata mozgat benne mindent, annyira, hogy mindent gyűlöl, ami annak nagy ellensége. No de a kereszténységnek, mint nagy, monoteista világvallásnak a legnagyobb ellensége az iszlám. A kínai ateisták, buddhisták, konfuciánusok annyira nem ellenségei, mert nem egy rivális, monoteista nagy vallás hívei. Az indiai hinduk, buddhisták nem különösebben ellenségei. A japán buddhisták vagy ateisták megint nem. Furcsa módon az ateizmus is kisebb ellenség számára, mert még nem annyira riválisa a kereszténységnek, mint az iszlám. Az iszlám az egyetlen nagy vallás-blokk, amely igazán ellensége. Van ilyen: a fanatikus hívő sokszor ellenségesebb a rivális vallással, mint a hitetlennel szemben.