Richard Feynmannak, a híres fizikusnak a felesége rákban hunyt el. Amikor az asszony meghalt, a szobában lévő óra megállt. És éppen a halál pillanatában. Hát nem különös ez? A tárgyak, úgy látszik, rezonálnak valahogy az emberi lélekre, és amikor a lélekben valami drámai változás következik be, az az egész univerzumra kihat. Az emberi lélek összefügg a mindenséggel, a kettő hatással van egymásra. Sokan átéltünk már furcsa, magyarázat nélküli dolgokat, amik arra utalnak, hogy a valóság több, mint amit mi érzékelünk, vagy amit a tudomány megismerhet belőle. Létezik a természetfeletti, létezik egy mélyebb, misztikus valóság, ami mágikus módon átfogja a világot, és ezekben a titokzatos eseményekben felszínre törve időnként megsejtet valamit önmagából a halandó emberrel. Lám, ez a csodálatos eset egy igazi, nagyon nagy tudóssal esett meg, aki pedig nem hisz a csodákban, ehelyett a száraz és kiábrándító természettörvényekkel magyaráz minden jelenséget. Pedig csodák mégiscsak vannak, csak éppen a fantáziátlan, lelketlen, rideg tudósok nem fogadják el a létüket.
Ezekkel az érvekkel hozakodnak elő a csodatévők, a „tanítók,” a „spirituális vezetők”, akik azt állítják magukról, hogy majd ők eligazítják a követőiket ebben a mélyebb valóságban, mert ők messzebbre látnak, mint a korlátolt tudósok. A valóság azonban az, hogy ezek az emberek pusztán a műveletlenségükről tudnak tanúságot tenni, mivel semmiféle csoda és semmiféle transzcendencia nem létezik.
CSODÁK TEHÁT NEM LÉTEZNEK?
A Feynmannal kapcsolatos esetet Richard Dawkins könyvében, A valóság varázsában olvastam (Richard Dawkins: A valóság varázsa. Libri, Bp., 2011.) A könyvet 6000 forintért vásároltam a minap, tehát elég drágán, de nagyon jópofa kötet, úgyhogy megérte az árát. Egyszerű ismeretterjesztő mű; a legalapvetőbb természettudományi ismereteket írja le, és nem is nagyon mélyenszántóan, hiszen amiről beszél, azzal még én is tisztában vagyok a magam soványka természettudományos műveltsége ellenére. Viszont remek képek teszik izgalmassá a kiadványt. A 157. oldalon pl. szerepel egy rendkívül izgalmas fotó, amelyen megfigyelhetjük, milyen minták díszítik a kankalint, amelynek a szirmait mi, emberek egyszínűnek látunk, ám a virág valójában több különböző színből alkot mintát – léteznek ugyanis olyan színek, amelyek a számunkra érzékelhetetlen hullámtartományban vannak, így mi nem érzékeljük azokat, a virágot beporzó bogarak viszont igen. Szintén telitalálat a 87.oldalon látható atom stilizált rajza, amit a két írásos hasáb között helyeztek el, és az atom úgy torzítja a nyomtatott betűket, hogy az vizuálisan a tipográfiával érzékelteti a részecskéket összetartó erőteret. A kötetet Dave McKean illusztrálta, akinek az Arkham elmegyógyintézet c. nagyszerű Batman-képregénye megjelent magyar nyelven, nekem meg is van otthon a gyűjteményemben. McKean csodálatos formavilágú képeket készít, kitűnő stilizált állatokkal, emberekkel, sajátos textúrákkal.
A mi szempontunkból Dawkins könyvében az az érdekes, hogy a természettudományos ismertetéseket rendre összekapcsolja az adott jelenségek mitikus magyarázatainak ismertetésével (egy fejezet mítosz, egy fejezet természettudomány), hogy megmutassa, mennyivel érdekesebb és megfelelőbb a tudományos megközelítés. Az egészet egy bevezető és egy záró fejezet keretezi, amelyek a csodáról és a valóságról szólnak, itt olvasható a Feynmanról szóló történet is.
Nos, a rejtély megoldása rendkívül egyszerű, és egyébként a könyvről szóló sorok közbeiktatásával szándékosan késleltettem egy kicsit. Az óra rossz volt, oldalra dőlve gyakran megállt. Feynman felesége kórházban halt meg, és a nővér a halál pillanatában felemelte a masinát, hogy megnézze és így feljegyezhesse a halál időpontját. Amikor az órát visszahelyezte az asztalra, az ütődéstől a szerkezet megállt. Szó sem volt tehát csodáról, de más esetek ennél talán nehezebben magyarázhatók, így esetleg mégis van némi remény, hogy léteznek csodák. Az alábbiakban Dawkins könyvéhez lazán kapcsolódva röviden számba veszek néhány jellegzetes magyarázatot, ami a gyakran emlegetett csodákra vonatkozik. Ez természetesen rendkívül szerteágazó téma, a kísértetektől a különböző fantázialényeken át a vallási kinyilatkoztatásokig számtalan jelenség belefér, ezért ebben a posztban csak röviden utalok a csodák természetének néhány jellemzőjére.
VÉLETLENEK EGYBEESÉSE
Gyakran előfordul, hogy olyan egybeesések történnek, amelyek arról győzik meg az ember, hogy létezik természetfeletti, hiszen az események közötti váratlan kapcsolat olyan kísérteties, hogy okvetlenül valamiféle titokzatos erő működése sejlik fel benne. Pl. amikor valaki egy szerettéről vagy ismerőséről álmodik, és másnap kiderül, hogy az illető meghalt.
Nos, a helyzet az, hogy ilyenkor tényleg teljesen véletlenek az egybeesések. Hajlamosak vagyunk megfeledkezni arról, hogy nap mint nap milliárd apró-cseprő esemény történik velünk; milliárd apró gondolat, asszociáció cikázik a fejünkben, aminek jelentős tömege még csak nem is igen tudatosul bennünk. Eszünkbe jut Ági, és pont aznap, véletlenül találkozunk Ágival. Milyen kísérteties! Csakhogy ilyenkor nem vesszük figyelembe azt, hogy aznap Ágin kívül ezernyi más dolog, ismerős is eszünkbe jutott, és sok más emberrel is találkoztunk rajta kívül. Richard Dawkins fiktív példáját felhasználva tegyük fel, hogy meghal egy híres színész. Valaki aznap betelefonál a rádióba, hogy éjjel az adott művésszel álmodott, és máris kész a legenda, hogy az aktor szelleme megjelent elbúcsúzni az élőktől. Közben meg sem fordul a fejünkben, hogy mennyi más ember is telefonálhatott volna, de nem tette. Vagyis az egybeesés véletlenszerű. Ahogy Dawkins fogalmaz: „Csupán Nagy-Britanniában naponta körülbelül kétezren halnak meg, miközben a teljes népesség jó százmillió álmot ’élhet át’ éjszakánként.” (Dawkins 251.)
Így működik egyébként a horoszkóp is. Elolvasunk egy jóslatot, ami a jövőnkre vonatkozik, időnként igaznak bizonyul, és ilyenkor azt mondjuk, hogy „van benne valami.” Valójában a horoszkópok csupán üres általánosságokat tartalmaznak, amit nagyon könnyen, tetszés szerint összefüggésbe lehet hozni bármilyen esetleges történéssel. A horoszkóp megmondja, hogy ekkor és ekkor valami örvendetes dolog fog történni veled. Ezt valójában bármire vonatoztathatjuk: nyer a kedvenc focicsapatunk a meccsen, a kedvenc ételünket főzik az ebédlőben, összefutunk egy régi ismerősünkkel. Egy eléggé tág jelentésű állítás véletlenszerű összefüggésbe kerül egy tetszőleges eseménnyel, aminek a hatására el is felejtjük, hogy mennyi állítást tett még a horoszkóp, amit viszont semmire nem tudtunk vonatkoztatni.
AZ ÉRZÉKELÉS ÉS EMLÉKEZET MEGBÍZHATATLANSÁGA
A csodálatos események oka részben az, hogy az embert az érzékelése és az emlékezete nagyon könnyen megcsalhatja. Jellemző az érzékelésünkre, hogy mindenbe hajlamosak vagyunk önmagunkat beleképzelni. Ha megpillantunk egy homályos ködfoszlányt vagy párafoltot a szürkületben, rögtön emberi arcot fedezünk fel benne, és máris kész a történet a szellemekkel való találkozásról. Szintén könnyen vélünk kihallani emberi szavakat különböző zajokból, pl. a szél hangjából.
Valójában sohasem közvetlenül a valóságot érzékeljük. A valóságról alkotott képünk egy értelmezett anyag, amit az agyunk alkot meg az érzékszerveink által közvetített érzékletekből. Az agy lényegében töredékes információkból dolgozik, és mindig arra törekszik, hogy ezek alapján egy konzisztens, rendezett egységet hozzon létre. Ennek során azonban az agyat nagyon könnyű megtéveszteni. A National Geographic csatornán két különböző műsor is fut éppen mostanában, amelyek rendkívül szórakoztatóan mutatják be ezeket a lehetőségeket, az Eldobod az agyad és az Eszement játékok. A következők négy bekezdésben részben az ezekben a tévéműsorokban látottakra támaszkodom.
A látásunk sztereoszkopikus módon működik úgy, hogy a két szemünkből érkező sík képből alkotja meg a tárgyak perspektivikus modelljét. Ez kiegészül az árnyékok és a fények, valamint a tárgyak térbeli elhelyezkedésének érzékelésével. A horizonthoz közelebb elhelyezkedő tárgyak általában távolabb vannak és így kisebbnek látjuk azokat, ami pedig ezen vonal alatt található, az közelebbi, és nagyobbnak tűnik. Ezeket a mechanizmusokat ismerve nagyon könnyű megtréfálni az embert: ha bizonyos támpontok nem teljesen egyértelműek, akkor nagyon könnyen olyasmit láthatunk a saját szemünkkel, ami nem igaz. Például ha a különböző objektumok egyaránt a horizont vonalán lokalizáltak, akkor az ember könnyen rosszul becsülheti meg a tárgyak távolságát és nagyságát, és előfordulhat, hogy a valósnál jóval közelebb lévőnek gondol valamit, esetleg nagyobbnak látja a méretét. A csoda pedig máris kész, a fatörzs jetivé vált, a faág óriáskígyóvá.
Szintén jellemző az érzékelésünkre a szinesztéziás jelleg. Ez azt jelenti, hogy egy adott érzékszervből érkező ingerek összekapcsolódnak más érzékszervekből álló társaikkal, és felidézik azokat. Ha pl. egy labdát látunk pattogni, általában halljuk a hangját. Ez olyan megszokott, hogy a látott kép olyan esetben is felidézheti a hangot, amikor az nincs jelen. Erre a jelenségre a klasszikus példa a citrom képe, aminek puszta vizuális érzékelésére is összefut a nyál az ember szájában, pedig magának az íznek nyoma sincs a szájában. Mindez azt jelenti, hogy esetenként olyasmit is érzékelhetünk, amit pusztán a saját agyunk hoz létre szinesztéziás, asszociációs módon, és nem társul hozzá valóságos kiváltó inger a külvilágban. Talán ne is kell külön magyarázni, miféle érzékeléseket szülhet ez a jelenség adott esetben felfokozott idegállapotban, pl. intenzív félelem vagy hirtelen rémület esetében.
De nemcsak a külvilág, hanem a saját testünk és lelki folyamataink érzékelése és lehet téves. Az egyes testfelületeink érzékelésének szenzoros agykérgi leképezése. pl. rendkívül eltérő. A kezünk és az arcunk rendkívül érzékeny, míg pl. a hátunkat érő ingerek feldolgozása sokkal kevésbé részletes. Vagyis ugyanazokat a dolgokat máshogy érzékeljük különböző testfelületeinkkel. A saját belső folyamatainkat is felmérhetjük hibásan. Egy placebo-hatást vizsgáló kísérletben a kutatók azt mondták diákoknak, hogy az alkohol hatását vizsgálják a laboratóriumban. A kísérlet során ezért a fiataloknak az utasítás szerint nagyobb mennyiségű alkoholt kellett elfogyasztani. Ám a sörös- és vodkásüvegekben valójában alkoholmentes sör és víz volt. Ennek ellenére a diákok a placebo-hatás miatt tapasztalták önmagukon az ittasság tüneteit, és a viselkedésük is ennek megfelelően változott, pl. felszabadultabbak lettek, lassult a reakcióidejük stb.
Ahogy az emlékeink, úgy az emlékezetünk is igencsak megbízhatatlan. Nem véletlenül mondjuk, hogy az emlékezet megszépíti mindent: az érzelmeink és az idő hatására az emlékeink torzulnak. Az emlékek olyannyira megváltozhatnak, hogy végül a valóságtól egészen eltérő képeket jeleníthetnek meg. A fantáziánk kiszínezheti az emlékeket, míg végül csodás eseményeket is fel tudunk idézni. Léteznek hamis emlékek is, emlékek meg nem történt dolgokról. Különböző traumák vagy külső hatások eredményeként az emberek elhihetik, hogy ténylegesen megtörténtek velük olyan dolgok, amelyeket csak a fantáziájuk hozott létre. Így pl. elhiszik, hogy az erdőben mozgó, morgó jetivel találkoztak, amikor a valóságban csak egy különös formájú fát láttak, hogy ufót láttak, vagy boszorkányokkal találkoztak.
Egy kísérletben az alanyoknak kártyákat mutattak női arcokkal, és arra kérték őket, hogy válasszák ki a vonzóbbat. Ezután alaposabban meg kellett nézniük a képet, és megindokolni, miért azt a hölgyet választották A trükk az volt, hogy a kísérletvezető közben észrevétlenül kicserélte a kártyákat, amit a részvevők egy része nem vett észre. Ők tehát megindokolták azt a döntést, amit nem is hoztak meg. Ebből látszik, a saját cselekedeteinket illetően is mennyire megbízhatatlan az emlékezetünk.
ALVÁSI PARALÍZIS, TEMPORÁLIS EPILEPSZIA
Az ilyen tévképzeteken túl vannak konkrétan leírható pszichikai jelenségek is, amelyek transzcendens élményeket eredményezhetnek. Itt említhető az alvási paralízis jelensége, amiről Dawkins is beszél a könyvben: „teljesen normális jelenség, hogy alvás közben hormonális hatásra többé-kevébé lebénul a testünk. (…) Normálisan a bénultság azonnal megszűnik, amikor felébredünk, és eleinte egy kicsit bénák az izmaink, de hamar visszatér beléjük az erő.” (Dawkins 185.) Előfordulhat azonban, hogy a tudat és az izmok ébredése nem esik egybe, ilyenkor az ember ébren van, de bénultnak érzi magát, mintha az álom és a valóság határán lebegne, vagy mintha az álom valóság lenne. Szintén hozzátartozik az alvási paralízishez az a képzet, hogy az ember teste lebénult, mintha bűbáj tartaná hatalmában, vagy mintha valamiféle természetfeletti hatalom rátelepedne és maga alá gyűrné, ez az érzés gyakran szexuális jellegű fantáziáz vált ki.
Az alvási paralízissel hozhatók összefüggésbe azok az emlékek, amelyekben a jelenség elszenvedőjét ufók rabolják el, és lebénult állapotban egy műtőasztalra fektetve tanulmányozzák, gyakran szexuális jellegű erőszakkal fűszerezve a vizsgálatot. A középkorban az ilyesfajta ufókalandoknak az ún. incubusokkal és succubusokkal való találkozások feleltek meg. Az incubus hímnemű démon, a succubus pedig a női párja, mindketten szexuálisan inzultálják lebénult emberi áldozataikat. Ez arra utal, hogy a különféle víziók mögött ugyanazok az élettani jelenségek állnak, amelyeket az álmodó a saját fantáziájával tölt ki. A középkorban, amikor az emberek képzeletét az ördögök, boszorkányok és szentek foglalkoztatták, akkor ők jelentek meg a látomásokban, manapság ugyanezt a szerepet az ufók töltik be.
Az alvási paralízis mellett az ún. temporális epilepszia tehető felelőssé a transzcendens élményekért. Az epilepsziát az agy neuronjainak kóros elektromos kisülései okozzák, melyek kiterjednek az izmokat mozgató területekre. Ám az epilepsziának nem minden fajtája jár együtt izomrángásokkal: ha az epilepsziás góc nem érinti a mozgató területeket, akkor nem történik ilyesmi. Az oldalsó tájékon található temporális lebeny az érzelmekkel, a nyelvvel és az emlékezettel függ össze. Ha az epilepsziás roham góca ebben a lebenyben van, az nem eredményez mozgást, viszont transzcendens élményeket okozhat, mint pl. látomások, déja vu-élmény, testen kívüli érzet, eufória. Az érdekes az, hogy ha ezt a területet enyhe elektromos ingerekkel stimuláljuk, akkor ezáltal transzcendens élmények mesterségesen is létrehozhatók.
LEGENDÁK SZÜLETÉSE
A legendák általában olyan emberek körül alakulnak ki, akik valamiért érdekesek, különösek voltak. Jellemzően a művészek, királyok, hadvezérek napjainkban pedig a rock-és popsztárok körül, főként a fiatalon meghaltakkal kapcsolatban. Sohasem szerettem a karatefilmeket, de annak idején volt némi kultuszuk a fiatalok körében, és emlékszem, micsoda legendák keringtek a gyerekek között Bruce Lee haláláról: pl. az a mítosz amely szerint az okozta a végzetét, hogy egy óriási sziklát akart eltörni a fejével, ami nem sikerült neki, és hasonló ostobaságok. (Több ilyen is volt, de csak ez az egy jut eszembe.)
Aki ereje teljében távozik embertársai közül, életének befejezetlen történetével mindig csiklandozza az utókor fantáziáját és kíváncsiságát: mi lett volna, ha még tovább alkot? Vajon milyen szellemi utat járt volna be? Sokakban ilyenkor felmerül a gondolat, hogy kedvenc alkotója talán nem is halt meg. Elvis Presleyt pl. sokan látták a halála után is, és az a nézet is jelentős számú hívet tudhat magáénak, hogy Petőfi is tovább élt még a szabadságharc bukása után valahol Szibériában. Eme utóbbi nézetnek pedig nincs nagy meggyőző ereje, hiszen az oroszok nem szedtek hadifoglyokat, és nemigen tudjuk elképzelni Petőfiről, hogy még hosszú ideig tovább élt volna idegenben a hazájától anélkül, hogy megpróbált volna kapcsolatba lépni az otthonával, hiszen olyannyira elkötelezett volt a magyar kultúra iránt, és itthon a maga korában olyasfajta figura volt, mint mag egy sztár, aki nehezen tud meglenni közszereplés nélkül (ő volt az első, aki csakis az irodalmi tevékenységéből tudott megélni).
Nem kell messze mennünk, hogy belássuk: nagyjából hasonló módon képződhettek legendák Jézus körül is. Jézus egyszerű ember volt, akinek néhány zavaros gondolattal sikerült néhány tanítványt gyűjteni maga köré. Halála után aztán az alakjához hozzátapadt néhány soványka, fantáziátlan csodatett, mint pl. a víz borrá változtatása, Lázár feltámasztása, néhány ördögöcske kiűzése. Ezek még csak nem is különösebben érdekes tettek, más népek mítoszainak hősei ennél sokkal különlegesebb cselekedeteket visznek végbe. Mindez mindenesetre elég volt ahhoz, hogy Jézus alakja egyre nőjön, és végeláthatatlan teológiai vitákhoz és inkvizícióhoz vezessen a középkorban.
Jellemző a legendákra, hogy általában nem az eredeti szemtanúktól ismerjük azokat, hanem többszörös áttételen keresztül hagyományozódnak. Köztudott, hogy az ilyesfajta áttételek teljes mértékben eltorzíthatják az eredeti állításokat. A kezdeti soványka történetmag egyre duzzad, az események egyre szaporodnak.
A csodáknak tehát nagyon is van racionális magyarázatuk. A csoda nagyon szép is izgalmas dolog, ha egy mesében, mítoszban vagy egyéb fantasztikus történetben találkozunk vele. A csoda elkápráztat, örömmel tölt el, de a csoda fikció, és nem része a valóságnak. A kettőt nem szabad összekeverni. A valóságban nincsenek természetfeletti jelenségek, nincsenek csodatévő jézusok, sem mágikus erejű „spirituális vezetők.” Ne üljünk fel a sületlenségeknek!