Gyakran felvetett kérdés, és Dawkins sok helyen, például az Isteni téveszmében is foglalkozik a kérdéssel, hogy kell-e tisztelni a vallásokat. Leginkább egy ateista hívő vita kapcsán merült fel ez ismét. Kapcsolódik ez ahhoz a kérdéshez is, amelyet Dawkins belief in belief jelenségnek nevez, azaz, amikor ateista emberek azt mondják, a vallásra szükség van. Voltaire ismert szállóigéje a kérdésben: „Ha Isten nem létezne, ki kellene találni” (Épitre À l'auteur du livre des Trois imposteurs (1768)). Voltaire nem volt ateista, de kritizálta az egyházat és a babonákat. A szóban forgó versben azonban dicsőítette Istent, és szükségesnek tartotta a vallást.
Voltaire nem mindig tisztelte a hívőket olyan szempontból, hogy sokszor gúnyosan kritizálta a vallást. Ezzel szemben a belief in belief ateista hívei általában tiszteletet igényelnek a vallásnak. De a vallásnak tiszteletet követelők néha nem is tartják pozitívnak a vallást, csupán a vallásos embert nem akarják megsérteni. És aki erre nincs tekintettel, azt sokszor bizony le is militáns ateistázzák. Hát ha ez az, akkor én vállalom, militáns ateista vagyok.
A hitvitákhoz ez úgy kapcsolódik, hogy aki a belief in belief híve, az ateistaként is nyilván kevésbé kritizálja a vallásokat. Egyrészt nincs is olyan negatív képe a vallások praktikus hasznáról, hiszen hasznosnak tartja őket, illetve óvatos is azzal, hogy szétrombolja a vallást.
Azok az ateisták, akik a vallásnak csak tiszteletet követelnek, azok már kritikusabbak lehetnek, de a tiszteletadás itt is megkötheti a kezüket. Az udvariasság mindenképpen megnyilvánul a kritika megfogalmazásában, és akárhogy is, de ez szokott kihatással lenni annak lecsapódásában, de lehet, hogy egy ilyen ateista nem is mond ki valamit, ami felróható lenne a vallásnak. Merő udvariasságból, félénkségből álszentségből nem mondja ki.
Tisztelet alatt többféle dolgot érthetünk, én mindenképpen meg szeretném különböztetni a tisztelet egy enyhe és erősebb formáját. Amikor arról beszélünk, hogy tiszteletet adni valakinek, akkor sokszor csak arról van szó, hogy udvariasan beszélni vele. Sőt, sokszor még kevesebbről, arról, hogy például ne kritizáljuk meg csak úgy, mindenféle kérdés nélkül, beleszólva a dolgaiba.Arról van szó, hogy amíg magánügy, addig a vallást tekintsük magánügynek. Ebben a postban ez utóbbit toleranciaként fogom nevezni, mivel ehhez nem szükséges kifejezetten tisztelni a vallást. Ilyen tolerancia bizonyos mértékig megilleti a vallást, ezt még ki fogom fejteni.
A kifejezett tisztelet erősebb értelmében azt jelenti, hogy valakit nagyra tartok, felnézek rá, vagy legalábbis egy cselekedetére, vagy általában a szellemi képességeire. Ilyen értelemben lehet tisztelni egy nagy filozófust, politikust, de egy nem annyira híres embert is, ha olyasmit tesz, amit kifejezetten pozitívnak és átlagon felülinek tekintünk. Ilyen tisztelet részemről semmiképpen nem illeti meg a vallást.
Képzeljünk el egy paranoiást, aki szerelmes Cindy Crawfordba! Azt mondják, tiszteljük a hívők érzéseit, vajon tiszteljük-e a paranoiás érzéseit?! Természetesen toleráljuk. A legtöbb ember szükségét érzi, hogy szeressen, és, hogy szeressék. Ez idáig normális, tiszteletre méltónak azért nem nevezném, mert átlagos jelenség. Ha egy szerencsétlen embernek nincs kit szeretnie és nincs ki szeresse, akkor az motiválhatja ilyen képzelgésekre. Ez már semmiképpen nem érdemel szerintem tiszteletet, inkább sajnálatot. De toleranciát még ez is megérdemel, amíg az illető nem tesz kárt másokban.
Az egy nehéz kérdés, hogy egy ilyen sajnálatra méltó embernél mi a jó hozzáállás. Egy hisztis szerelmesnek, aki nagy butaságot csinál, olykor jól jöhet egy pofon. Nem mindig a megértő, tiszteletteljes segítség a jó segítség. Hogy a pofon vagy az empatikus hozzáállás. Ezért szerintem a kritikus ateistáknak is érdemes megengedni, hogy valaki militáns legyen, valaki meg empatikus. Ahogy éppen gondolja. Egyfajta jó rendőr, rossz rendőr elv alapján.
Ha ellenben mondjuk a paranoiás szerelmesünk betör egy modellügynökségre, túszokat ejt, és követeli Cindy Crawfordot, mellesleg lelő egy pár túszt, mert Cindy vonakodik az ővé lenni, akkor ez nyilván sem tiszteletet, se toleranciát, érdemel, hanem a sajnálaton túl megvetést, kritikát, börtönt.
A vallásos emberek motivációi között is szerepelnek teljesen normális emberi érzelmek. Az, hogy egy ember nem szeretne meghalni, teljesen normális, evolúciós vonás. Ugyanolyan természetes, elfogadható,általános emberi értelemben pozitív, mint a szeretet igénye. Az, hogy vannak autoriter emberek, akik szeretik, ha irányítják őket, megmondják, mi erkölcsös, mi nem, mit szabad, mit nem, szintén emberi dolog. Én mondjuk ezzel már nem szimpatizálok, de az emberiség egy része nyilván ilyen.
Azon a ponton, amikor valaki halálfélelemből elkezd a túlvilágban hinni, az már a Cindy Crawfordba szerelmes paranoiáshoz hasonlóan sajnálatra méltó. Ha az illető ember erkölcsi előírásokban a törvény, valamilyen filozófus példakép helyett egy képzelt atyában hisz, szintén sajnálatra méltó. De ártatlan paranoiásként még mindig tolerálható lehet.
Amikor viszont a hívők egyházat alapítanak, inkvizíciót csinálnak, terrorizmushoz folyamodnak, vallásháborúba kezdenek, az már nem csak sajnálatra méltó, hanem kritizálandó, elítélendő. Soha többé ilyet! Aki ma ilyet kezdene, az Európában méltó börtönbüntetést kapna. De tudjuk a történelemből és a világ más országaiból, hogy lehet ez legális, ha az egyház hatalmon van, és a szekularizmus vékony védelme választ minket csak el ettől.
Ugyanez a szekularizmus azonban nem véd meg minket attól, mert nem elég erős elv Magyarországon, hogy az egyházak ne szedjenek adót, ne kapjanak állami támogatást, ne élősködjenek rajtunk. És mi ezt tiszteljük?! Ezeket az ingyenélőket?! Továbbá a szekularizmus nem véd meg minket attól, hogy a hívők ne pofázzanak bele a mi magánéletünkbe. Akár az egyszeri hívő, akár az egyházak, de mivel politikai befolyásuk is van, ezért akár törvényes szinten, ténylegesen is befolyásolhatják az életünket. Ma már ott tartunk, hogy kötelező hittan vagy hittan 2.0 keretében mossák a gyerekeink agyát. Hogy sok településen a gyerekeknek csak egyházi iskola a választható opció. Ha itt valaki intoleránsan nyomul, akkor az az egyház. És akkor a vallásosok kérik számon tőlünk a tiszteletet?! Mi lenne, ha felszólalnának az egyházak nyomulása ellen?! Mi lenne, ha megtisztelnék az ateistákat azzal, hogy a gyerekeiknek mindenhol választhassanak egyházmentes iskolát, és hittanmentes etikát?! Mikor fogják a hívők tisztelni az ateistákat?!
És végül. Mint említettem, majd minden ember fél a haláltól, majd minden ember keres valami rendet az Univerzumban, keres értelmet az életének, és hasonlók. Ezek idáig ugye természetes érzések. Ezzel szemben a valóság az, hogy meghalunk, és, hogy az életünknek magunknak kell célt keresni, és magunknak kell az erkölcsi szabályainkat megalkotnunk. A gyáva hívő ezzel nem mer szembe nézni. És azt mondják, hogy mi tiszteljük ezt a gyávaságot. Hát kérem, ha van valami, ami elég nagy konszenzussal nem tiszteletre méltó, az a gyávaság.
Ezzel szemben az ateisták általában bátrak ahhoz, hogy szembe nézzenek a valósággal. Ők nem lógnak mesék tején, csak, mert az jobban hangzik. Az ateisták elfogadják, hogy ez az egy életünk van, hogy ebből kell kihozni azt, amit ki akar az ember hozni, hogy praktikusan nem lehet mindent elérni, hogy el kell fogadni a realitásokat. Az ateisták általában elég erősek ahhoz, hogy maguk motiválják a saját életüket, és elég okosak, önállóak ahhoz, hogy maguk alkossák meg az emberi együttélés szabályait. Az ateisták szerintem bátrabbak, önállóbbak, okosabbak, erősebb emberek, és nálam ez az, ami tiszteletet érdemel. Az ateizmus érdemel tiszteletet, nem a hit.