Ateista Klub

Általában nem szeretem a nem autentikus filmeket (nyilván könyveket sem). Miközben természetesen a nyilvánvaló fikcióknál az autentikusság igénye fel sem merül. Nyilvánvaló fikció alatt itt most azt értem, hogy a történet nem egy olyan keretben játszódik, amely valós történelmi keret, és ezáltal a valóság látszatát kelti. Ugyanakkor elképzelhető olyan fikció is, amely egy valós történelmi keretben, valós helyen, valós szereplőkkel játszódik, és a történet mégis fiktív. Fiktív történet alatt pedig megint csak természetesen nem azt értem, amikor egy valós történet néhány részletét az író saját fantáziája szerint kipótolja, kiszínezi, hanem azt, amire ez a film ("Amikor Nietzsche könnyezett", "When Nietzsche wept") tökéletes példa. Az egyik legfontosabb tudnivaló ugyanis a filmmel kapcsolatban, hogy teljesen kitaláció, miközben a kerete teljesen valós. Minden szereplő létezett, a történet akár meg is történhetett volna, ugyanakkor mindenki egyetért, hogy nem történt meg, Nietzsche tudtommal még csak nem is járt Bécsben. Ami egyébként egy érdekes dolog, ugyanis egy német ajkú, kulturális szempontból akkoriban igen fontos nagyvárosról van szó.

Tehát Nietzsche nem járt Bécsben és nem találkozott Josef Brauerrel, amit szerintem meg kellett volna említeni, méghozzá pontosan a film végén, amikor elmondják, hogy a szereplőknek mi volt a további sorsuk. Itt szerintem nagyon határozottan ki kellett volna írni, hogy a film történetei maguk fikciók, a keret pedig valós. Én mindenképpen így csináltam volna. Ennek elmaradása hiba, amit talán azért nem vesznek olyan véresen komolyan, mert nem merül fel egyetlen kicsit is hozzáértőben, hogy a film/könyv esetleg tényleg megtörténhetett. Azt gondolom, hogy a könyv írója, Irvin D. Yalom ezzel a kis fantáziával azt akarta talán kiprovokálni, hogy egy komoly vita induljon meg arról, hogy Nietzsche filozófiája mennyire hatott Brauer és Sigmund Freud pszichoanalízisére. Ennek a kérdésnek nem vagyok szakértője, és nem is akarok elmélyedni benne, ezért nyitva hagyom. Való igaz, hogy Nietzsche sokat foglalkozott emberi kérdésekkel, a filozófiája nem természetfilozófia volt, hanem szinte tisztán életmódbeli filozófia. Könnyen meglehet, hogy Freud tényleg olvasta Nietzschét, esetleg rajongott érte, és akkor sok hatással lehetett rá. Nietzsche filozófiája azonban semmiképpen nem foglalkozik egyedi betegségekkel, esetekkel, hanem általában egészen általános erkölcsi kérdésekkel foglalkozik. Valójában egyik hibája az, hogy túlságosan könnyen általánosít.

Két dolgot tartok mégis fontosnak ebben a történetben, az első nem tartozik az ateizmushoz, ezért csak rövidebben mondom el, a második már inkább az ateizmushoz tartozik.

Az első téma az, ahogy a filmben bemutatott Brauer a modern társadalom életvezetési kérdéseinek legtipikusabb, és legfontosabb problémáit veti fel, illetve éli meg az életében. Brauer munkájában nagyjából sikeres, karrierista, de a családját, és főleg a feleségét elhanyagoló, a szakmájának élő, de tulajdonképpen életunt, unalmas ember, aki a haláltól is fél. Brauer szeretne elválni, Brauernek tetszik Nietzsche szabadsága és önállósága. Ugyanakkor a film bemutatja a szabadság kettősségét, és ez el is hangzik egy nem tudom mennyire pontos Nietzsche gondolatban is: miszerint Brauer azzal éli a "legveszélyesebb" életet, hogy mindig a tökéletes biztonságban él. A "veszély" itt azért van idézőjelben, mert természetesen a biztonságban élés nem jelent veszélyt abban az értelemben, hogy veszélyes élethez vezetne, hanem Nietzsche (vagy Yalom) itt arra gondolhatott, hogy ez annak a veszélyét rejti magában, hogy lemarad dolgokról, nem él meg dolgokat, amit szeretne. Nem él "teljes" életet az illető. Ezt lehet egy ilyen metaforikus paradoxonban úgy megfogalmazni, hogy "a biztonságban élés a legnagyobb veszély".

Hozzá tartozik még ehhez az első témához is, hogy Nietzsche nyilván szabadon, individualistán élt, soha nem alkudott meg senkivel és semmivel. Ez mondjuk még csak nem is az a veszélyes élet, amit a hétköznapi értelemben ma annak mondanánk, Nietzsche élete nem volt veszélyben. Ő inkább non-komformista volt. Ugyanakkor ez a nem megalkuvása már mániákus, a "szabadsága" annyira eltúlzott volt, hogy ahhoz a reflexhez vezetett, hogy mindenkit elmart maga mellől, és magányosan élt. Ezt jeleníti meg a történet Lou Andreas-Salomevel, aki egy valós történelmi alak, és valóban volt egy olyasmi kapcsolata Nietzschével, mint ami a filmben szerepel. Nietzsche valóban beleszeretett, és Lou valóban elutasította. Vélhetően valóban csak Nietzsche intellektusa érdekelte, és a férfi maga nem volt neki rokonszenves, egyrészt azért, mert Nietzsche nem nézett ki olyan jól, a filmben kifejezetten elhanyagolt embernek mutatják be, másrészt az előbb bemutatott jelleme tényleg nem volt szerethető. Valószínűleg csak arra lett volna képes, hogy akkor fogadja el Lou-t, ha az aláveti magának, és felnézve szereti őt, amire Lou valószínűleg nem volt képes. Másrészt egyébként kíváncsi lennék rá, hogy ha képes lett volna rá, akkor Nietzsche nem taszította volna-e el magától amiatt, mert unalmassá vált volna számára.

Lout egyébként az a Katheryn Wynnick játssza, aki a Vikingekben Lagerthát játssza. De ez nem túl fontos, hiszen Lou itt csak egy mellékszereplő, aki Brauer és Nietzsche összehozásán mesterkedik. Wynnick szépen eljátssza a csábító nőt, aki azért törődik annyira Nietzschével, hogy meg akarja menteni, és ezáltal kerül sor a filmben történtekre. A Vikingek egyébként példa egy nem autentikus filmre, ahol a megtévesztés erősebb, és ezért sokkal kevésbé tetszik.

A fenti leírás egyébként Nietzsche egészen rövid analízise pszichológiai szempontból. Nietzsche írásaiban nagyon sokat támaszkodik a kritikára, ami nem baj, de ez nála már megszállottság, és a kritikája sokszor egyszerűen utálat, amit oly sok mindennel szemben érez, különösen akkor, ha valami vagy különösen, ha valaki versenytársról van szó, aki felébe kerekedhet. Így volt ez Wagnerrel. Nietzsche nem tudott behódolni vagy józan mértékben kompromisszumot kötni, de még azt sem tudta megállni, hogy ne támadjon meg valakit egy ilyen helyzetben. És ez már túlzás, hogy ösztönévé vált, hogy marjon. Lou valószínűleg ezt láthatta, és ezért még véletlenül sem akart a felesége lenni. Nietzschét ez, és sok más hasonló eset frusztrálta, ez haragot nevelt ki belőle, ami motiválta, fűtötte, hajtotta, és ez vezetett a filozófiájához, amely emiatt fele részt éleslátóan kritikus, fele részt pedig túlzó: akkor is rúg, amikor nincs miért.

Ehhez a témához tartozik még az is, ami szerepel a filmben, hogy Nietzsche nem tudja kigyógyítani magát ebből a tökéletes pszichoanalitkus, kényszerességből, de még csak nem is tudja objektíven látni magát. Nietzsche kényszeres viselkedése valóban a pszichoanalízisen túl még a tranzakció-analízis játszmái közé is tökéletesen illik. Ezt pedig - legalábbis a pszichoanalízis mélységéig - Brauer nagyon jól átlátja. Brauer csak éppen a pszichoanalitikus éleslátását a maga diagnózisában nem tudja bevetni: ő meg azt nem ismeri fel, amit róla írtam le fentebb: hogy a feleségével a kapcsolata tönkrement, hogy unja az életet, hogy mókuskerékben jár, hogy biztonsági játékos, és túl zárkózott életet él. Mellesleg a film azt is bemutatja, hogy Brauer azért nem rugaszkodhat el nagyon ettől a biztonsági élettől, mert az is idegen lenne tőle. A megoldás számára mégis a családi életének rendbetétele.

Mindenesetre azt jól bemutatja a film, hogy ez a két egészen okos férfi másokkal szemben okos, de magukkal szemben mennyire nem azok, és mennyire képtelenek megoldani a saját gondjaikat. Ehhez van a másikra szükségük, ami a filmben meg is történik, a valóságban nem, és Nietzsche végül is megőrül. Brauer nyilván nem, mert a munkája és családja mégiscsak bekorlátozzák annyira, hogy azért egyfajta védőkorlátot jelentsenek az őrülettel szemben.

Én fiatal koromban végigolvastam Nietzschét, és nagyon tetszett nekem. Tetszett, hogy valóban bármit kritizálni mert, nem voltak bálványai. Egészen addig tetszett, míg meg nem láttam azt, amit róla idáig írtam: hogy egyrészt a kritikussága egy reflex, és akkor is beleköt dolgokba, amikor hülyeség. Mégis használhatóak a művei, ha ki tudjuk válogatni a helyes és a helytelen kritikát. Ehhez még az is kapcsolódik, hogy az ilyen kritikáinál sokszor általánosít, mint például a németek lehúzásánál, vagy a nők lehúzásánál. A másik dolog, amit megláttam, hogy Nietzsche a saját életét nagyon elrontotta ezzel, és ezt kompenzálta a filozófiájával. Miután magányos lett, megracionalizálta, hogy miért magányos. Egy ilyen élet nyilván nem lehet példakép. Ezzel nem azt mondom, hogy nyárspolgárnak kell lenni, és senki nem élhet szabadon, illetve, hogy mindenkinek Brauerhez hasonlóan kell döntenie. Nem, csupán azt mondom, hogy akárhogy is dönt, az jó döntésnek kell lennie, és nem egy meggondolatlanul elkövetett dolog, amihez utána filozófiát gyárt.

Az ateista téma pedig közel áll Brauer problémájához, de egy olyan nézőpontból kell nézni, hogy Nietzsche a filmben teljesen ateistának van bemutatva. A valóságban nem vagyok teljesen meggyőződve, hogy Nietzsche nem hitt istenben, hiszen az "Isten halott" állítás bár értelmezhető a "isten nincs" állítás metaforikus átfogalmazásaként is, de ez nem logikai szükségszerűség: érthető úgy is, hogy az emberiség magában ölte csak meg istent, azaz már nem törődik vele. A következmények szempontjából ez egyébként mindegy.

A következmény ugyanis, hogy felmerül a jól ismert két kérdés:

i) Ha nincs isten, akkor mindent szabad? Azaz az etika kérdése.

ii) Ha nincs isten, akkor az életnek nincs értelme?

Nietzsche egyébként emlékeim szerint ezt így nem veti fel közvetlenül, ő mindig csak foglalkozik ezekkel a kérdésekkel, de nem mondja ki őket ilyen egyértelműen. A "minden értékek átértékelése" és hasonló jelszavak viszont arra mutatnak, hogy igenis arról van szó Nietzschénél, hogy miután isten meghalt, átrendezhetjük az erkölcseinket, és ezáltal jutunk el az Übermenschhez.

Én többször kifejtettem már, hogy i) és ii) milyen hülyeség, mert az erkölcs és az életcél is relatív, mindkettőt mi határozzuk meg egyénileg, illetve közösségileg. Tehát sem i) sem ii) nem praktikus érv az istenhit mellett. Teoretikus érv amúgy sem lehetne, mert a praktikusságból nem következik, hogy valami úgy is van (a jó öreg "is-ought" distinkció miatt).

A film mégis jól bemutatja eme gyakorlati problémák súlyosságát és bonyolultságát. Hangsúlyozom, a probléma gyakorlati, mert elméleti szinten a dolog el van intézve azzal, hogy az erkölcsinket és életcéljainkat érzéseink szerint, szabadon választhatjuk, ennek legfeljebb a közösség lehet korlátja. Egy liberális társadalomban a törvény erejéig, azaz csak a legalapvetőbb szintig.

Azt is elég jól láthatjuk a filmből, hogy ezek a problémák végül is - akárhogy is erőltetik, akik így próbálnak az ateizmus ellen érvelni - nem specifikusak az ateistákra. Brauer problémáit egy hívő esetén ugyanúgy el tudjuk képzelni, ugyanúgy jellemző tud lenni a hívők körében, hogy valaki már nem szereti a feleségét, unalmasnak tartja a családi, kispolgári életet, a munkája szörnyű, vagy legalábbis nem elégíti ki. Ezekre pedig hívők és ateisták esetén is nagyon sokféle megoldás, vagy pótmegoldás fordul elő az életben.

A film nemcsak a gyakorlati probléma súlyosságát mutatja be, de végül is egy nagyon is emberi - nem túlságosan emberi, hanem reálisan emberi - de azért nem negatív végkifejlettel zárul: Brauer a családjával rendbe hozza a kapcsolatát, Nietzsche pedig Brauerban barátra lel, amivel megtöri a kényszeres köreit. Igaz, ezt a barátot rögtön el is hagyja, ami kell ahhoz, hogy a film visszatérhessen a hiteles történelmi folytatáshoz, illetve Nietzsche szabadságszeretetének szükséges is. Yalom itt szerintem annyit akart mondani, hogy Nietzsche megtarthatta volna a szabadságát attól még, hogy egy-egy alkalommal emberien viselkedik, és szerez egy-egy barátot. Sokat javított volna az életén. És ezzel én is egyetértek.

Nemrég egy kicsit érdekes dolog történt velem, a városban, ahol lakom, ki volt téve egy pár könyv a térre egy emlékmű talapzatára, és azt is kiírták, hogy szabadon elvihető. Az egyetlen érdekes könyve az volt, amelynek német címe: "Was ist der Gegenteil von einem Löwen?" Nos, a könyvet nem gondoltam különösen érdekesnek, és különösen fontosnak, de elhoztam, mert ingyen volt, és amikor strandolok, akkor szeretek egy ilyen papírkiadású könyvet magammal vinni olvasni. Ez azért van, mert a napsütésben kényelmesen vagy papír, vagy paperwhite típusú elektronikus könyvet lehet csak olvasni. Az utóbbi meg nekem nincs, soha nem vettem, méghozzá azért, mert olyan értéket, amit ellopnának - és egy elektronikus kütyü ilyen - nem akarok a strandra vinni.

A könyv alapötlete, hogy képzett filozófusok a mindennapi emberek kérdéseire válaszolnak. Ez az ötlet nem rossz, igazából nagyon jó lenne egy ilyen könyv. A kérdések sem voltak rosszak. Szerintem hirdettek egy olyan akciót, hogy mindenki beküldhet kérdéseket, és a legjobbakat kiválogatták. Tényleg sikerült egy pár meglepően érdekeset is kiválogatniuk, és elég sok fontos, nagy kérdés került terítékre, mint például az élet értelmének kérdése. Sok kérdés viszont eléggé érdektelen hülyeség volt.

A könyv viszont a jó ötlet ellenére elég silány lett. A kérdéseket több filozófus válaszolja meg, felváltva. Gondolom, félig önkéntes, félig szerkesztői válogatás alapján osztották ki a kérdéseket. Időnként előfordult, hogy egy kérdést ketten is megválaszoltak. Idáig ezzel nincs is baj. A baj inkább az, hogy ezek az állítólag képzett filozófusok igen ritkán hivatkoztak pontosan filozófiai alapismeretekre, az elismert, híresebb filozófusokra. Egy ilyen könyv egyik értéke ugyanis az lehetne, hogy a mindennapi ember olyan kérdésére, hogy például "megcsalhatom-e a párom, ha soha senki nem tudja meg?" rámutatnak, hogy az ide vonatkozó témát komoly szinten melyik filozófus tárgyalta, milyen tézisetket tartanak még ezzel kapcsolatban komoly felvetésnek.

Nem feltétlenül csak a megcsalásról, hanem arról, hogy az erkölcsi elvekhez következetesnek kell-e lennünk. Több ilyen kérdés is volt a könyvben, ami erre vonatkozott, és voltak jó irányba mutató válaszok, amelyek azt pedzegették, hogy következetesnek kell lenni. Én szívesen láttam volna egy hivatkozást, hogy ezt kidolgozta-e valamelyik ismert filozófus. Nekünk, ateistáknak ez a Pascal mérlege kapcsán lehet érdekes, mert ott is szó van az elvek következetességéről. Általában ugyanis olyan dolgokban hinni, amelyek nem léteznek, például hinni abban, hogy a szeméttündér majd leviszi a szemetet, szívás, mert cáfolódik, és a szeméttündér nem viszi le a szemetet. De a túlvilágról és istenről alkotott hipotézis abban hasonlít a párod megcsalására, hogy amennyiben azt senki nem tudja meg, és soha nem buksz le vele, akkor olyan, mint a túlvilágba vetett hit, amelyről soha nem tudod meg, hogy tévedtél. Na most ide jól jönne egy olyan, jól kifejtett válasz, hogy a következetesség miért fontos. Az az ember, aki megcsalja a párját akkor, amikor jó eséllyel nem bukik le vele, az előbb-utóbb le fog bukni máskor. Az az ember, aki igazolatlan istenben hisz, az istennél lehet, hogy nem bukik le soha az életbe, de az valószínűleg más hülyeségben is fog hinni igazolás nélkül. Az elvi következetesség ezért fontos. Na én személyesen erre szívesen láttam volna egy hivatkozást valamely ismert filozófusra. De nem adtak.

De ha ezt nem tették a filozófusok, legalább értelmesen válaszoltak volna a kérdésekre! Sok esetben ezt sem tették. A legnagyobb téma, ahol ezt láttam, az erkölcsi kérdések. A válaszoló filozófusok többsége ugyanis amellett volt, hogy van abszolút erkölcs olyan értelemben, hogy van egyértelműen igaz, és egyértelműen téves válasz erkölcsi kérdésekre. Ugyanakkor ezt alátámasztani nem tudták. Például Jyl Gentzler kapta azt a kérdést, hogy vannak-e örök erkölcsi elvek. Ő azt mondta, vannak, például, hogy azt az elvet, hogy "csupán szórakozásból ne árts súlyosan senkinek", mindenhol elfogadták. A súlyos sértés kikötésével persze pont a vitatott eseteket akarta kizárni. Csakhogy tudunk olyan példát mondani, amely a súlyos sértés maximuma, ahol szórakozásról, és csak szórakozásról van szó, és teljesen elfogadott volt: a gladiátorjátékok. Megjegyezném még, hogy még ha volna is olyan elv, amelyet mindig elfogadtak, ez nem volna abszolút igazság, csupán eddig konszenzus lenne a homo sapiensek között. A jövőben sérülhet, nem emberek lehet, hogy sértik, és még ha mindig, mindenhol mindenki elfogadná is, még attól sem lenne objektív igazság. Az objektív igazsághoz az is kell, hogy külső, objektív igazolása legyen, hogy a külső világ egy tényének tekintsük.

Joseph G. Moore ezek után nagyon sokáig fejtegetett valami hasonlót, ő a rabszolgaság elutasítására utal, ami még gyengébb példa. Csupán a  modern korunk által elfogadott erkölcsöt abszolutizálja, minden alap nélkül. A modern, konszenzuális erkölcs csupán az, amiben mi szeretünk élni. Ilyen szinten lehet rá hivatkozni. Félreértés ne essék, én is ezt szeretem, én sem akarnék rabszolgaságot, gladiátorjátékokat, én is elutasítom a gyilkosságot, de én nem mondom, hogy ez abszolút igazság. Nem az. Ez az én szubjektív véleményem, amely ma sokunk szubjektív véleményével találkozik. Ami szubjektíve nekünk jó. Azért találkozik, mert nem meglepő módon hasonlóan lettünk nevelve. Annyiszor mondták, hogy a gyilkosság rossz, és ezzel kapcsolódóan még egy csomó más erkölcsi elvet, hogy nehezen tudnék máshogy érezni. Nem is akarok. De olyan hülye se vagyok, hogy azt higgyem, ettől ez abszolút igazság, mert sokan így érzünk. Ezt is kifejtettem már sokszor, például a Principia Etica kapcsán.

De ami még rosszabb, ezekre a kérdésekre általában csupán az ő saját, szubjektív nézeteiket tudták leírni ezek a filozófusok, ami viszont semennyivel nem relevánsabb, mint az olvasó saját szubjektív véleménye, vagy az én szubjektív véleményem, vagy Marcsi néni szubjektív véleménye. És erre mondhatja az olvasó azt, hogy de hát mi ezzel a baj, hát Marcsi néni szubjektív véleményét is el lehet olvasni. De a valóság az, hogy Marcsi néni szubjektív véleményét nem adnák ki, nem terjesztenék világszerte, és nem, az olvasók többsége nem olvasná el, mert nem érdekelné őket. Így az, hogy Marcsi néni szubjektív véleménye helyett X.Y. filozófus szubjektív véleményét adják ki, azzal a téves benyomáskeltéssel, hogy ez valamiért jelentős lenne, az átverés.

Ami miatt írok erről a könyvről, az az, hogy néhány ateista szempontból érdekes kérdésre meglepően ateista-közeli választ adtak. És bár itt sem hangoztak el nagyon kifejtett érvek, de ezek legalább azok a kérdések, amelyekre ezek a válaszok tényleg helyes válaszok, és ha ők nem is, akkor én meg tudom indokolni őket, és meg is tettem ebben a blogban sokszor.

Így például elhangzik egy kérdés, hogy ha valami a képzeletünkben "létezik", akkor az a létezés egy bizonyos formája-e. Alexander George helyesen rámutat, hogy ha valami a képzeletünkben "létezik", akkor csak az agyunkban "létezik", és nem igaziból. Ahogy mondtam, az érvelése rövid, és hiányos. Én ezt már kifejtettem bővebben a "Fogalom és referencia" c. írásomban. El kellett volna mondani, hogy az agyunk képes arra, és az egyik legfontosabb képessége, hogy fogalmakkal reprezentálni tud dolgokat. Azaz a gondolataink, fogalmaink, szavaink referálni tudnak létező dolgokra. Például, ha egy asztalra gondolok, akkor az lehet, hogy referál (vonatkozik) egy ténylegesen létező asztalra. Ettől ez az asztal nem lesz a fejünkben, a fejünkben csak a reprezentációja "lesz". És emiatt aztán olyan is előfordulhat, hogy képzelünk valamit, azaz a reprezentáció megvan a fejünkben, de nem referál semmire. Például a Télapóra gondolunk, vagy a rózsaszín, lila egyszarvúra, vagy istenre. Ez azért fontos, mert néhányan ezt összekeverik, a magyar interneten van is egy igen ostoba igehirdető, aki ebből istenérvet próbál csinálni, és nem fogja fel, hogy egy fogalom "létezése" nem jelenti automatikusan azt, hogy létezik a referenciája. Szándékosan nem hivatkozom ezt az illetőt, aki találkozott vele, az tudja, aki nem, az jobb is, ha nem ismeri.

Marc Lange kapta azt a kérdést, hogy van-e értelme annak a kérdésnek, hogy "mi volt a Big Bang előtt?". A válasza helyes volt, miszerint ez a kérdés jelenlegi tudásunk szerint értelmetlen. Ahogy írta, nincs olyan idő (mint fizikai fogalom, mint a téridő része), amelyben ennek értelme lenne. Nem fejtette ki részletesebben, hogy a jelenlegi tudásunk szerint a téridő az Univerzum anyagához szorosan csatolt, nem létezhet anélkül. Ehelyett vagy egy oldalt fejtegetett egy párhuzamot ami nem magyarázta meg a problémát, csak azt, hogy a fizika adhat olyan választ bizonyos kérdésekre, ami először abszurdnak tűnik, aztán megszokjuk. Egy részletesebb választ a kérdésre tőlem itt találhatsz: Univerzum-modellek isten nélkül.

Egy érdekes, és praktikus szempontból fontos kérdés, hogy be kell-e mesélni a gyereknek, hogy a Télapó létezik, illetve meddig kell/szabad őket becsapni? Marc Crimmins szerint ezt szabad, mert még ha hazudunk is, ez egy kis botlás. Szerintem ez egy elvtelen, hülye válasz volt. Louise Antony kifejtette, hogy szerinte nem szabad, minimum, ha a gyerek rákérdez, akkor már el lehet mondani neki az igazságot. Az indoklása az volt, hogy a gyereknek nem szabad hazudni.  Egyetértek vele, ez egy olyan hazugság, amellyel úgyis lebukik a felnőtt. Mindenképpen ront a szülő hitelességén. Felesleges ebbe csak azért belemenni, mert van egy ilyen szokás.

Louise Antony  kapta a gonosz problematikájának kérdését, nevezetesen a Katrina hurikán kapcsán. Elég jól elmagyarázta, hogy értelmes ember nem igazán gondolhatja, hogy egy mindenható és jóságos isten ilyet megengedjen, csak két lehetőség van: isten vagy közömbös, vagy nem mindenható, és az utóbbi esetben erősen megkérdőjelezhető, hogy isten-e, hogy létezik-e akkor isten. Igazából Antony még nagyon hatásosan érvelt egy olyan példával is, amikor egy new orleans-i hálát ad istennek, hogy az ő házát megmentette, de a szomszéd nyomorúságára csak annyit tud mondani, hogy "isten útjai kiszámíthatatlanok". Na most ha van egy jóságos, és mindenható isten, akkor az érthető, ha megmenti a házát, de az érthetetlen, következetlen, ha a szomszédét meg nem. Persze itt feltételezzük azt a trivialitást, hogy a megmentett emberek hite, vagy erkölcse erre a feltételezett válogatásra semmiféle indoklást nem ad. Ahogy valóban nem lehet azt mondani, hogy a hívő, vallásos, istennek tetsző életet élő embereket segítené meg isten. Egyszerűen nem ez a valóság, és a valóság fényében a jóság is isten feltételezés nevetséges. Ezt a témát sokszor kifejtettem már, a legjobban talán "A szabad akarat védekezés" c. postban.

Louise Antony fejti ki azt is, hogy isten bizonyítékának hiánya csak az agnosztikus ateizmus alátámasztására elég. Igaz, ő nem nevezi meg  a nézetet, ami hülyeség, mert az elnevezéssel pontosabban és gyorsabban lehet elmondani, mire gondolunk. No mindegy, utána pedig jól érvel, hogy a gonosz problematikáját tartja döntő érvnek. Ezzel egyetértek. Azt elfelejti mondani, hogy a gonosz problematikája mondjuk egy közönyös istent nem cáfol.

David Brink kapta azt a kérdést, hogy ha nem tudjuk isten akaratát kifürkészni, akkor mi a morál alapja? A kérdés ugyanígy, gyakrabban felmerül úgy, hogy ha nincs isten, mi az erkölcs alapja. Brink jól hivatkozott arra, hogy már Platon is azt mondta, hogy valami nem azért jó, mert isten mondja, hanem isten azért mondja, mert jó. Ez egyike az értékes hivatkozásoknak. Persze Platon hívő válasza még csak egy kis lépés volt az igazsághoz. Brink kifejtette, hogy az erkölcsiségnek más forrásai vannak, de ez a válasz megint egy abszolutista válasz, sajnos nem azt hangsúlyozta, hogy az erkölcs legfontosabb alapja, hogy a homo sapiens milyen, mit érez, és főleg, miben egyezünk meg, mint helyes. Tehát, hogy az erkölcs szubjektív, legfeljebb részben támaszkodik némi empirikus tényre. De akkor is csak a homo sapiens életmódjára, nem pedig valami erkölcsi igazságra. Leginkább ezért nincs szükség istenre az erkölcshöz, ezt kifejtettem a "Ha isten meghalt, akkor mindent szabad?" c. cikkemben.

Alexander George és Sean Greenberg kapták a "mozdulatlan mozgató" kulcsszóval elhíresült klasszikus istenérvet, és lényegében mindketten azt a helyes választ adták, hogy az oksági láncban vagy végtelen regresszus van, vagy valahol elvágjuk a láncot, de ha elvágjuk, akkor miért pont istennél? Miért nem lehet az Univerzum maga az ok nélküli ok?

Richard Heck kapta az élet értelmének kérdését, és a válasza jó irányba mutatott, azt mondta, hogy a kérdésre nincs válasz, de igazából akik ezt kérdezik, azok arra akarnak választ kapni, hogy "mi az (istent) kezdjünk az életünkkel?" Erre meg nem a filozófiának kell választ adnia, hanem mindenkinek magának. Ennek megfelelően azonban nem is istennek, még akkor sem, ha létezne. És ehhez a művészetekben, irodalomban, filmekben találhat segítséget. Nem válaszokat, mert hát bármit is olvasol, azt nem kell követni. Ez idáig helyes. Sokszor meg is fogalmaztam, például a "A filozófia hosszú, sötét teadélutánja és az élet értelme" c. írásomban. Van egy kis szépséghibája a Heck válaszának, hogy a Bibliát is bele vette a könyvek közé. Na most, ha ilyen értelemben veszi bele, hogy a Bibliában az élet értelmére nincs abszolút válasz - ahogy a többi könyvben sem - akkor ez idáig OK. És persze elvben, ha bármilyen könyvekben, mesekönyvekben, fikciókban is találhatunk lehetséges mintákat, akkor a Bibliában is. Csak még annyi problémám van, hogy az azért szánalmas, ha valaki ókori birkapásztoroktól akar mintát venni.

Nemrég hallgattam meg a Librivoxon Spinozától az "A Theologico-Political Treatise" (magyarul  "Teológiai-politikai tanulmány" címen jelent meg) könyvet, amely szerintem a legtöbb olvasónak sokkal inkább lehet érdekes, mint az Etika, mivel egyrészt a tényleges politikai berendezkedésről szól, másrészt meg valamennyire érdekes Biblia értelmezés is található benne.

Spinozát az ún. racionalista filozófia egyik nagy képviselőjeként tartják számon. A racionalitás elvére sokszor hivatkozik is. Az én meglátásom azonban mind Spinozáról, mind Descartes-ról, hogy bár hivatkoznak a racionalitás elvére, nagyon sokszor nem igazán racionálisak. A középkori-újkori (ezek a filozófusok a középkor és újkor határán éltek, és besorolásuk attól is függ, hogy hogyan számítjuk a középkort, de a továbbiakban középkori filozófusoknak fogom őket hívni, mert számomra még eléggé maradiak) racionalista filozófiára szerintem ez jellemző: sokszor inkább csak hangoztatják az ésszerűséget, de közben nagyon ésszerűtlen dolgokat írnak. Ezt a kritikámat pontosítani is tudom azzal, hogy az ésszerűség elve ezeknél a középkori racionalistáknál nagyon sokszor azt jelenti, hogy igaznak tartják azt, sőt, biztos igazságnak tartják azt, amit világosan, és egyértelműen el tudnak képzelni, és ami számukra racionálisnak tűnik. Ezzel szemben mai, modern értelemben racionálisnak az számít, ami logikusan levezethető, következik bizonyos premisszákból. Ez utóbbinál persze a premisszák kérdésesek, de a Spinoza és Descartes érvelésénél legtöbbször a tényleges logikai levezetés alig számít. Számukra legtöbbször az racionális, ami hasra ütésre annak tűnik, miközben nagyon egyszerűen látszik, hogy logikailag nem következik. Sok konkrét példát fogok írni Spinoza eme könyvéből.

Spinoza racionalizmusa nagyon nagy részt azt jelenti, hogy bizonyos teológiai axiómákból megpróbál levezetni dolgokat, de, mint említettem, még ez a levezetés sem szigorúan logikus, hanem csak olyan, hogy ő mit lát logikusnak. Másrészt pedig próbálja azt, amit hisz megracionalizálni, racionálisan alátámasztani, és ez is olyan, hogy szigorúan véve sehol nem áll meg a lábán. A teológiai "levezetései" hasonlítanak Aquinoi Tamás Szumma Teologiájára, amely szintén olyan levezetésekkel van teli, amelyben minden második lépés hibás.

Az, hogy Spinoza racionalista volt, első hallásra nekünk jól hangzik, de láttuk, hogy ez csak részben pozitívum. Az, hogy ez a racionalista filozófia a kinyilatkoztatás dogmatikus elfogadásával szembe helyezte magát, az előrehaladás, de a fenti kritika fényében még eléggé gyermeteg előrelépés.

A másik jó hír, ami miatt elsőre Spinoza rokonszenvesnek tűnhet, az az, hogy kiáll a vallásszabadság mellett. De ha legalább nagy vonalakban ismerjük Spinoza életét, és helyzetét, akkor tudjuk, hogy ebben eléggé érdekelt volt, hiszen egy zsidó-keresztény gyökerű, de eléggé eretnek gondolkodó volt, és a katolikus egyházzal könnyen összetűzésbe kerülhetett. Ezt a könyvét is indexre tették, és abban a korban az ilyesmihez gyakran járult máglyahalál is. Bár Hollandiában volt esélye ennek elkerülésére. Spinoza vallását egyébként sokszor nevezik panteizmusnak, ami szerintem kicsit túlzás, bár tényleg sok gondolata olyan, ami már panteizmusként is interpretálható.

Mint említettem, Spinoza racionalista filozófus, ami itt azt jelenti, hogy a kinyilatkoztatással (Biblia) szemben mindenképpen teret ad a gondolkodásnak is. Ugyanakkor a Bibliát szükséges, legitim tudásforrásnak tartja. Nagyon messze vagyunk tehát a modern racionalisták felfogásától, akiknek a tudás forrása az empiria és a logika, bizonyos írások pedig legfeljebb meggondolandó hipotézisek lehetnek, illetve történelmi kérdésekben lehetnek adatforrások, de sokkal kevesebb erővel, és sokkal több kritikával. Egy modern, racionális gondolkodó számára például a Biblia lehet egy forrás arra nézve, hogy a zsidók melyik században esetleg hol, és mit csináltak, de még ebben a kérdésben sem kritika nélkül elfogadható forrás, mert például az Exodust történelmi hitelessége kétséges. Továbbá ezt a Bibliát biztosan nem tekintjük forrásnak természettudományos kérdésekben, mint például, hogy a Nap kering-e a Föld körül, vagy, hogy mennyi a kör kerületének és átmérőjének aránya. Spinoza számára viszont a Biblia még sokkal több kérdésben tudásforrás, már csak azért is, mert sokkal kevesebb kérdésben támaszkodhat még tudományos ismeretekre (ld. Föld-Nap kérdést, bár erről itt konkrétan nem ír).

Spinoza szerint a kinyilatkoztatás soha nem mond ellent az empirikus tudásunknak. Ez ma már egészen tarthatatlan állítás, hiszen még a katolikus egyház is elismeri, hogy a genezis történetét csak metaforikusan kell elfogadni, azt is elismerik, hogy Kopernikusznak és Galileinek volt igazuk, és a Biblia Heliocentrikus utalásait szintén nem kell komolyan venni. Spinoza azonban még jóval Darwin előtt élt, így ezeket nem tudhatta. De Kopernikusz és Galilei tanításait ismerhette volna. Ám rájuk, vagy erre a problémára nem hivatkozik. Továbbá például az exodus során a Vörös tenger kettéválásának legendáját kíváncsi lennék, hogyan értelmezné.

A csodákról szólva van egy elfogadható, részleges érve, azt mondja, hogy a csodák nem igazolják istent, mert csak azt mutatják, hogy van egy természetfeletti, a természettörvényeknél erősebb faktor. Mi persze nem mondjuk, hogy van ilyen, de azt elismerjük, hogy még ha lennének is csodák, akkor is mondhatnánk ezt, amit Spinoza mond. Másrészt Spinoza szerint istent inkább a rend igazolja, mint a rend esetleges megsértése. Ez nem igazán logikus. Példája annak, amit előrebocsátottam, hogy Spinoza sokszor azt tekinti racionálisnak, ami számára szimpatikus, de egyáltalán nem logikai szükségszerűség. Az még rendjén van, hogy ha a világban azt látjuk, hogy rend uralkodik, akkor erre keresünk egy magyarázatot. Más kérdés, hogy a személyes isten, mint végső magyarázat szerintem eleve hülyeség, mert egy személyes működéséhez olyan környezet kell, amely rendet tartalmaz, és emiatt a személy nem lehet forrása a rendnek. De ezt már kifejtettem máshol. De most ezen itt lépjünk át! A közkeletű vélekedés azt mondja, hogy ha valahol csodát látunk, azaz a természettörvények megsértését, akkor arra magyarázatot keresve szintén istenhez jutunk. És ebben a gondolatmenetben van annyi logika, hogy ha a természettörvény sérülését látjuk, akkor a magyarázat valami olyasmi kell, hogy legyen, ami erősebb a természettörvénynél. Én korábban már azt is kifejtettem, hogy általános esetben ez csupán az elméletünk cáfolatát jelentené, és új elméletet keresnénk. De ha a törvénysértésnek nagyon is etikus motivációját látjuk, akkor jogosnak tartanám személyben keresni a magyarázatot. Így tehát a csodák szerintem elvben alkalmasak lennének egy természetfeletti személy létezésének igazolásához. Spinoza itt helyesen mutat rá arra, hogy ez a személy nem feltétlenül lenne isten. De lehet isten is, és ilyen értelemben a csodákat, mint lehetséges istenigazolást elvben elfogadom. Ténylegesen azonban persze nem, mert:

(i) Nincsenek erősen igazolt csodák.

(ii) Nem látom a következetes erkölcsi motivációt mögöttük. A világ nagyon nem egy jó Univerzum.

Végül, még ezután is felmerülne a korábban említett probléma, hogy isten még akkor sem lehetne végső magyarázat, hanem egy olyan személyre kellene gondoljak, aki a maga Univerzumában valamilyen törvények szerint működik és él.

Spinoza szerint a természettörvények isten természetét tükrözik, és abszurdum volna, ha isten megsértene önmaga természetét. Úgy is értelmezhető Spinoza érvelése, hogy fura lenne, ha isten meggondolná magát, és csodával kéne beavatkoznia. De ezek olyan spekulációk isten természetéről, amelyek egyáltalán nem biztosak. Miért ne sérthetné meg isten a saját törvényeit? Mi az, hogy sértené önmaga természetét? Miért kellene a természettörvényeket isten természetének tekinteni? Itt van egy bizonyos panteista beütés, de Spinoza nem mondja azt, hogy isten a természettörvényekkel egyenlő, csak azt, hogy isten természetébe a természettörvények is beletartoznak. Ami nehezen értelmezhető koncepció, és nem látszik, hogy miért volna szükségszerűen így. Itt van az, hogy Spinoza így képzeli el, ezért ezt gondolja racionálisnak. De ez sehogy sem áll meg a helyén.

Szokta úgy érvelni hogy isten tökéletességébe nem férhet bele fogalmi, és logikai okokból, hogy meggondolja magát. Spinoza ezt az érvet így nem fejti ki. Pedig ebben volna ráció: egy isten, aki meggondolja magát, vagy (i) rájön, hogy az előző döntése nem volt tökéletes, akkor ez egy tökéletlen isten (ii) vagy egyenlően jó alternatívák között választ véletlenszerűen, és szeszélyesen. De ez utóbbit nem szokták hinni a hívők.

Vegyük például az újtestamentumot, és Jézus történetét. Ennek szokásos interpretációja az, hogy isten az ótestamentumban egy bizonyos szövetséget kötött az emberrel, aztán meggondolta magát. Hogy máshogy magyarázná ezt Spinoza? És ebben a történetben aligha mondanák a hívők azt sem, hogy az újtestamentum és az ótestamentum ugyanolyan jó, és isten csak szeszélyből gondolta meg magát. A legtöbb keresztény, aki egyáltalán hisz az újtestamentumban azt hiszi, hogy az a jobb, helyesebb verzió, azaz isten kijavította korábbi elképzelését. Hasonló egyébként Noé esete, csak ott nincs új testamentum, de ott is isten állítólag megbánta a teremtését, el akarta pusztítani, aztán megint meggondolta magát, és Noéval mégis megbocsátott az emberiségnek. Nagyon sok itt a meggondolás. De már a kiűzetés a paradicsomból is egy meggondolás.

A csodákra visszatérve, elé nyilvánvaló, hogy a Biblia tele van csodákkal. Spinoza azt mondja, hogy valójában nem történtek csodák. Minden tök természetes volt, csak az emberek nem tudnak eleget ahhoz, hogy megmagyarázzák. Spinoza kifejti, hogy az emberek azt tekintik csodának, amit még nem értenek. Ez nekünk nagyon is elfogadható álláspont, csak az a bibi, hogy akkor a Biblia nagyon sokat hazudik. A további baj, hogy nekünk már az sem csoda, amit Jézus művelt, mert mi azt is meg tudjuk magyarázni. Egyébként arra úgy konkrétan rákérdeznék Spinozánál, ha még élne, és találkoznánk, hogy akkor szerinte Jézus feltámadott, vagy nem? Mert ha igen, az azért mégiscsak csoda, ha meg nem, akkor mi is Spinoza álláspontja a keresztény hittételekről?!

Azt is említsük meg, hogy ha Spinoza komolyan gondolta azt, hogy nincsenek csodák, még Jézus sem tett csodákat, és akkor nyilván nem is isten (fia), akkor Spinoza álláspontja eléggé deista. Eszerint isten megteremtette a világot, isten a magyarázata a természettörvényeknek, de utána semmibe nem avatkozik bele. És, mint említettem, a természettörvényeket isten nem is annyira teremtette, hanem inkább a természetéből adódnak, azzal egyenlőek.

Spinoza elismeri, hogy a Bibliában vannak hamis próféták, akik csodát tesznek (amit nyilván úgy ért, hogy csodának látszó dolgokat). Nem sorol fel példákat, de ez teljesen értelmetlen elgondolás. A Bibliában nagyjából mindegyik próféta tett állítólag csodákat. Jézust beleértve. Akkor Spinoza szemében gyakorlatilag az összes próféta hamis? Lassan odáig jutunk, hogy sok mindenben egyet érthetünk Spinozával, de kiderül, hogy a Biblia egy nagy rakás szemét. Akkor meg minek rá hivatkozni?!

Spinoza azt is elismeri, hogy a Biblia értelmezésében, fordításában nyelvi nehézségek voltak a szavak jelentéséről, betűk összekeveréséből, vagy a magánhangzó hiányából. Ez azt jelenti, hogy a ránk hagyott Bibliát alig tudja valaki értelmezni, de ráadásul még egy csomó fordítási és másolási hiba is van benne. Kritizálja azt is, hogy bizonyos széljegyzetek sokszor hülyeséget mondanak. Ez, ha jól gondolom, inkább a Tóra értelmezésére vonatkozik, nem tudom, kerültek-e ilyen széljegyzetek bele a Bibliába, vagy mennyire alapul ilyeneken a katolikus katekizmus. Említ többször, ellentmondásosan elmondott történeteket. Számokat, amelyek nem egyeztethetőek össze egymással, ellentmondásosak. Igazából eléggé elismeri, hogy a Biblia hiányos, ellentmondásos, megbízhatatlan, tehát még inkább egy olyan szemét, amire hivatkozni alig éri meg, mert semmiféle hitelessége nincs.

Spinoza azt mondja, hogy istenszövetsége Mózessel szövetsége nincs meg Mózes könyveiben eredetileg, és szó szerint benne. Ha jól értem, azt állítja, hogy Mózes könyvei utólagos írások, amire már sokan mások is rámutattak. Mózes törvényei tehát úgy látszik, Spinoza szerint nem pontosak.

Spinoza felveti még azt a vádat is, hogy akkor ha ő azt mondja, hogy isten könyve tökéletlen, akkor nem istenkáromló? Azt mondja, hogy nem, mert isten igéje a szívekben és az észben van. De ha már ezt mondja, akkor eljutott odáig, hogy a Biblia teljesen eldobható. Minek ragaszkodik hozzá mégis?! Mert ugyanakkor azt mondja, hogy a Bibliát nem szabad teljesen átértelmezni az ész alapján, csak olyat hihetünk, ami bele van írva. No de kérdem én, miután ennyire kimutatta, hogy a Biblia megbízhatatlan, miért bízik meg benne mégis ennyire? Mert azért ez elég erős autoritást ad még mindig a Bibliának.

A lényegi kérdés tulajdonképpen a Biblia metaforikus értelmezése, és ez még máig tisztázatlan dolog. Mármint a hívők részéről. Mert nem tisztázott, hogy mely részeket kell metaforikusan értelmezni, és miért pont azokat. Mely részeket szó szerint, és miért pont azokat. Spinoza Maimonidészt kritizálja, aki azt mondja, hogy ha valami ésszerűtlen, akkor metaforikusan kell érteni.Példának azt hozza fel, hogy Maimonidész leírja, hogy amennyiben ésszerű érvek alapján azt gondolná, hogy a világ örök idők óta létezik, akkor a genezis történetét el kellene vetnie, illetve metaforikusan kellene értelmeznie. Spinoza óta tudjuk, hogy a Genezist, ha nem is emiatt, de az evolúció, és a Földtörténet, illetve az Univerzum ismert története alapján alaposan metaforikusan kell értelmezni, és ezt a katolikus egyház is elismeri. Ez egy egészen ésszerű elv lenne, kár, hogy az összes lényeges rész oda veszne. Főleg Jézus születése és feltámadása.

Spinoza nem ért egyet Maimonidésszel, de nem egészen világos előttem, hogy akkor neki végül is mi az elve. Azt mondja, hogy a Biblia értelmezéséhez csak természetes gondolkodás kell, nem kell természetfeletti megvilágosodás. Ez alapján viszont logikus lenne, hogy egyetértsen Maimonidésszel, de kritizálja őt. Az biztos, hogy szükséges történelmi és nyelvi ismeret, ezt már kifejtette, és ezzel nincs is gond. Szerintem ebben Maimonidész is egyetértett volna vele.

Azt gondolom, hogy Spinoza módszere végül is abban tér el Maimonidészétől, hogy ő nem is akarja az egész Bibliát feltétlenül értelmezni. Különösen a mindennapi embernél hangsúlyozza, hogy annak nincsenek sem történelmi, sem "tudományos" ismeretei. Nekik csak az erkölcsi, és az üdvözülésről szóló részt kell értelmezniük, az pedig Spinoza szerint egyértelmű.

Ezzel viszont óriási gondok vannak, mert először is, már miért bíznék meg egy olyan könyv erkölcsi tanításaiban, amely könyv természetről szóló tanításai tele vannak hibákkal? Ha már látom, hogy a könyv megbízhatatlan, miért bíznék meg benne?! Ráadásul erkölcsi relativizmus mellett egyáltalán nem elfogadható az, hogy egy könyv erkölcsi ötletbörzén túl taníthatna-e bármire is. De maradjunk egy kicsit közelebb a hívők keretrendszerénél! Tegyük fel, hogy a Biblia erkölcsi tanítását alapnak akarjuk venni! Ez esetben Spinoza állítása még mindig egy meggondolatlan, naiv, téves hazugság. A Biblia ugyanis egyáltalán nem csak a szamaritánus részekből áll, hanem tele van erőszakkal, tele van olyan részekkel, amelyek egyáltalán nem csupán az altruista erkölcsöt szorgalmazzák. És még az sem igaz, hogy az miközben az Ótestamentumról sokan elismerik, hogy erőszakos, aközben az Újtestamentum olyan tiszta lenne. Nem, abban is sok erőszak van. Ha tehát csak az erkölcsöt nézzük, abban Spinoza álláspontja ugyanolyan önkényes, naiv, félrevezető, és ugyanúgy chery picking, mintha valaki a természet és történelemleíró részből válogatna ki egyes részeket, és dobna el másokat teljesen önkényes módon.

 Spinoza észreveszi, hogy az apostolok már nem olyanok, mint a próféták, például nem tesznek csodákat. (Az érthetetlen, hogy miközben elveti a csodákat, miért beszél a könyv sok más részében úgy, mintha mégis történtek volna). Spinoza szerint az apostolok azért nem prófétaként lettek elküldve, azaz azért nem tesznek csodákat, mert nem csak a zsidókhoz szóltak. Ebben eleve nincs sok ráció, mert nem értem, hogy a csodákra miért csak a zsidók lennének fogékonyak. De aztán később maga vallja be, hogy az apostolok közül csak Pál szólt a pogányokhoz. A 11 apostol nem.  És ez igaz is, a pogányok meghódítását Pál tűzte ki célul, egy önjelölt valaki, akinek köze nem volt Jézushoz. Csak akkor a 11 apostollal mi van?

Egy érdekes kérdés az, hogy a 4 evangélium miért ilyen tökéletlen, miért ellentmondásosak? Spinoza szerint Isten  az evangéliumokat azért négy verzióban íratta, hogy kiegészítsék egymást. Arról megfeledkezik, hogy mennyire ellentmondásosak, és, hogy ez megéri-e a kiegészítések miatt? Ráadásul sok evangélium íródott, a négyet az egyház választotta ki, mint 4 legjobbat, de a konzisztenciát még így is benézték. Értelmes ember felfogja, hogy ez az egész módszer egy igen rossz módszer lett volna egy istentől, egy isten nem ezt csinálta volna. Egy 120-as IQ-val egy ember jobb módszert találna ki. Például, hogy isten maga írja le az evangéliumokat. Akkor konzisztensek, teljesek, tökéletesek lennének. Milyen egyszerű! Erre nem jött rá ez a hülye isten?

Spinoza szerint két abszolút dogma van: istennek engedelmeskedni kell, és szeresd felebarátodat. Aztán hozzácsapja az igazságosságot, mint ami még beletartozik, de valójába ez a szeresd felebarátodból nem következik, eleve ellentmond neki. Például, ha a barátod bűnt követett el, akkor szeretetből titkolnád, de az igazság elve miatt fel kell jelentened. Továbbá ki mondta, hogy ez a 2 legfontosabb dogma a Bibliában? Sok idézetet lehetne találni, amely szerint más. Például a tízparancsolat nem 2 parancsolatból áll, és a 2. dogmát nem is tartalmazza. Spinoza azt mondja, ezen kívül mindegy, mit hisznek az emberek, csak ezt a 2 dogmát kel hinniük, meg ami ehhez szorosan hozzátartozik. A szektákat védi, és elítéli az eretneküldözést. De azt már láttuk, hogy ezt önös érdekből teszi, hisz ő maga is eretnek a katolikus egyház szemében. Egyébként nagyon sokat védekezik, és magyarázza, hogy nem eretnek. Elég nyilvánvaló, hogy ettől nagyon fél, és lehet, hogy igazából tovább ment volna a tanaival, lehet, hogy nekünk ma jobban elfogadható dolgokat is írt volna, csak nem mert.

Utána felsorolja azt a kevés dogmát, amit szerinte tartani kell. Azt mondja, a szabad akaratról, hogy mit hiszünk, az mindegy, pedig nagyban befolyásolja az engedelmességet. A fatalista, aki például azt hiszi, hogy a bűnei eleve el vannak rendeltetve, az nyilván nem engedelmeskedik isten parancsainak, mert az bár lehet, hogy megbünteti, de mit csináljon, ha egyszer ez van elrendelve? Ilyen például a református predesztináció hite, ahol nincs más törvény, csak az istenhit.

Spinoza szerint a  kinyilatkoztatást, és azon belül leginkább a 2 dogmájára gondol, a próféták autoritása miatt fogadjuk el, a próféták autoritása abból fakad, hogy:

1) volt képzeletük ( ez elég nulla és hülye kritérium)

2) csodát tettek, jósoltak (a csodákról azt mondta, nincsenek)

3) a helyes istent és helyes doktrinákat prófétálják (ez körkörös érvelés)

A kritériumok is gyengék, továbbá ezekkel a kritériumokkal mégis ész alapra akarja helyezni a Bibliát, továbbá az apostolokról elismerte, hogy nem teljesítik a prófétaságot. Továbbá az összes kritérium bárminemű (kétséges) igazolása a Biblia maga lenne, amelyről Spinoza elismerte, hogy megbízhatatlan, különösen e téren, esendő emberek írták, sokan írták, és sok más oka is van a megbízhatatlanságnak. Akkor meg miért bíznánk meg abban, amit a prófétákról mond? Például Mózes autoritásának egyik igazolása a Vörös-tenger szétválasztása, amiről Spinoza is bevallja, hogy nem csoda.

Igazából az ész illetékessége itt a nagy kérdés. sokan, akiket Spinoza kritizál nagyon szűkre veszik ezt az illetékességet. Spinoza helyesen mondja, hogy az erkölcsi kérdésekben már nem illetékes. De ahelyett, hogy következetesen erkölcsi relativista lenne, ránk akar erőltetni egy kinyilatkoztatásos erkölcsöt. Ez így nem megy.

A könyv maradék része az ideális társadalomról szól. Afféle társadalmi szerződést ír le, de még nem használja ezt a kifejezést. Itt elég ésszerű, és praktikus, de nem mindenben.Például ugrál az egyéni érdek és a társadalmi érdek között. A társadalmi érdek nincs visszavezetve az egyénire. Azt mondja, a demokrácia a legjobb államforma, de a monarchiával sokat foglalkozik, és mintha azt is elfogadná. (Itt megint gyáva lehetett, biztos nem akart lázadás miatt meghalni.)

A zsidó állam történetéről sokat beszél, de ez nekünk irreleváns, mert kit érdekel, meg egy mese alapján mond dolgokat. Ráadásul ő maga ismerte el, hogy ez a rész nagyon megbízhatatlan.

A monarchia ellen Spinoza szerint nem szabad lázadni, mert a monarchiát hallgatólagosan elfogadtuk, amikor nem lázadtunk ellene. Ez egy nagyon erőltetett "érv". Valójában egyáltalán nem érv, és nagyon hülyének kell lenni ahhoz, hogy bárki bevegye. Hiszen ha valaki azt mondja, nem fogadja el a monarchiát, annak nem mondhatja, hogy: "de hát elfogadtad a monarchiát", mert hát fogadta el a fenét! Lehet, hogy Spinoza ezt úgy érti, hogy ha a többség elfogadja, akkor az egyedi ember ne térjen el ettől. No de ha ez így lenne, akkor soha semmi nem változna jó irányba sem. Ha pedig először egy ember nem fogadja el a monarchiát, utána meg egyre több, akkor eljuthatunk odáig is, hogy a többség már nem fogadja el a monarchiát, és akkor pont Spinoza lesz kisebbségben. Amit itt Spinoza képvisel, az egy olyan bornírt, ostoba, faék egyszerűségű korlátoltság, ami ellene van a véleményszabadságnak, a racionalizmusnak, mint a gondolatok szabad összevetésének, és fejlődésének elképzelésével.

Az egyetlen kivétel Spinozánál a próféta, neki meg van engedve, hogy monarchiát buktasson. De ez az előbbi szempontok miatt érthetetlen. Még ha valaki hinne is prófétákban, nem érthető, hogy miért a próféták, és csak a próféták feladata volna monarchiákat buktatni. Miért ne volna az emberi társadalom feladata a társadalmi berendezkedésének megszervezése vagy megváltoztatása? Arról nem beszélve, hogy bármely forradalmár mondhatja magát prófétának, és kész. Spinoza meg persze mondhatja, hogy hamis próféta, de láttuk, hogy ennek nincs semmi következetes, elkötelezetlen alapja. Itt csak arra lyukadunk ki, hogy Spinoza számára az a hamis próféta akinek "nem tetszik a pofája".

Egyébként is a királyok lecserélése Spinoza szerint csak másik türannoszokat hozott. Ez megint annyira korlátolt, maradi, és a történelmi ismeretek hiányáról tanúskodik. Persze, Spinoza tud angol példát hozni, meg zsidó példát, római példát. Nyilván sok esetben így volt. Sok esetben meg nem. A történelmi fejlődéshez meg hát mégis szükségesnek látszik egy-két forradalom. Azt, hogy a királyok maguktól belássanak valamit, és lemondjanak, az nem várható. Nagyon kevés eset van erre, és még akkor is forradalmi helyzet volt.

Spinoza szerint minden ország megszokta a monarchiát vagy a demokráciát, és nem jó, ha változtatunk. Ez is annyira korlátolt, és maradi hozzáállás! Spinoza minden bizonnyal döbbenten szemlélte volna a történelmet, ami azóta lezajlott. Például Hollandia ma királyság, még ha alkotmányos is. Viszont egy csomó királyságból lett demokratikus köztársaság.

Spinoza szerint az uralkodó mindent megszabhat, még a vallási viselkedést is. Noha nem érdemes neki mindenbe beleütni az orrát. Igazából érthetetlen, hogy Spinoza hogy nem látja, hogy egy ilyen uralkodó általában aligha bölcsebb, mint az átlag, és ugyan mi jó abban, ha egy ennyire hülye ember szab meg dolgokat egy országban, ahol annyival több okos ember van? Érthetetlen, hogy Spinoza szerint mi lenne az a mechanizmus, ami egy örökletes királyságban garantálná, hogy a királyi vonal bölcs emberekből áll, és ez így is marad? Az, hogy egy uralkodó mennyire hülye lehet, illetve mennyire önkényesen kerül hatalomra, nem érzékeli. Talán, mert a kis Hollandiájában éppen jól megvan.

Spinoza szerint az emberek gondolkodási szabadságát nem érdemes, és nem is lehet elvenni. Az uralkodó helytelenül teszi, ha kivégez eretnekeket, akik máshogy gondolkodnak. Persze nem tud semmi olyan mechanizmust mondani, ami ezt megakadályozná. Emlékeztető: Spinoza számára a vallásban a lényeg a karitativitás és az istennek való engedelmesség, a többiről számára tök természetes, hogy az emberek különféléket gondolnak. És Spinoza számára nem is fontos. A nagy egyházszakadások Spinoza szerint nem vezettek semmi jóra. Ezzel mondjuk mi egy teljesen más szempontból egyetértünk.  Hollandiában ekkor elég nagy a tolerancia, mindenféle vallás jól megél, senkit nem bántanak, ha betartja a törvényeket. Ez a szekuláris állam elő-ideája, és ezzel egyet is tudunk érteni.

Számomra érthetetlennek tűnik, hogy Spinoza miért nem áll ki sokkal jobban a demokrácia mellett. Ha jól tudom, Hollandia ekkor egy szövetségi köztársaság volt, és nem volt örökletes uralkodója. Tehát még csak nem is alkotmányos monarchia volt, hanem tényleg köztársaság, amely relatíve demokratikus volt, az akkori mértékek szerint (maival nyilván nem, mert hol voltak még az általános választójogtól!). A legjobb tippem az, hogy Spinoza Hollandiában jól megvolt, és más államokban látott eretneküldözést, ezt el is ítélte, de ha egy királyságban nem üldöztek eretnekeket, akkor már el se tudta képzelni, mi baj lehetett. A saját jólétében azt valószínűleg el se tudta képzelni, hogy egy királyságban a parasztokat elnyomják. Lehet, hogy úgy gondolta, hogy ha egy ember gondolkodó akar lenni, mint ő, akkor menjen papnak, ha meg nem, akkor jó neki elnyomott parasztnak lenni, amennyiben nincs szerencséje, hogy arisztokrata családból származik.

Spinoza itt teljesen érzéketlen, és kihasználja azt, hogy a papokat, amennyiben nem volt eretnek-üldözés egy országban, akkor békén hagyták, sőt, az elnyomó rendszer részei, támogatói voltak. Számunkra az, hogy valaki, ha szellemi tevékenységet végez, akkor lehessen olyan élete, hogy ebből megéljen, nyilván rokonszenves gondolat. Mi pont a papoknak nem adnák meg ezt, mert ingyenélő, haszontalan a "szellemi" tevékenységük. És mi valahogy ezen túl azért a fizikai munkásoknak, parasztoknak is egy igazságos társadalmat akarnánk. Legalábbis az ateisták többsége, aki általában ugyanúgy demokrata, mint a társadalom többsége.

Összefoglalva: Spinoza a maga korában egyike volt azoknak, akik egy fontos lépést tettek a jó irányba. Az, hogy észrevette, hogy a Bibliában mennyi torzító hiba és hibalehetőség van, pozitívum azok után, hogy a korban a legtöbben, és még ma is páran szó szerinti igazságnak veszik a Bibliát, és tökéletesnek. Spinoza, és mások, megtették azt a lépést, hogy elismerték, a Bibliát emberek írták, tele lehet hibákkal, és gondolkodni kéne rajta, mielőtt elhisszük. Spinoza még nem tudott teljesen elszakadni a dogmáktól, és a gondolkodása csak névleg racionalista, valójában nem nagyon racionális. Azt gondolom, hogy ha egy kicsit belegondolunk, hogy a Biblia (a név azt jelenti: "könyvek") abban az időben a keresztény világban sokszor praktikusan az egyetlen könyv volt, ami létezett. Persze, filozófusok ismertek pár másik könyvet, de mégis óriási torzító hatása lehetett annak, hogy nem ismerték azt az egyszerű jelenséget, hogy egy író egyébként potenciálisan bármilyen hülyeséget papírra vethet, és az, hogy valami írva van, nem jelenti, hogy szent, de még azt sem, hogy nagyon megbízható volna.

Mi manapság már könyvek millióit ismerjük, és egyáltalán nem meglepő számunkra a gondolat, hogy egy könyvben akár totál hülyeségek és hazugságok lehetnek, illetve tiszta fikció is lehet. Mi jobban hozzászoktunk, hogy erről lehet vitázni, ezt meg lehet gondolni. Mi, és különösen mi, ateisták előítéletek nélkül tekintjük a Bibliát, mint egy könyvet a sok közül, az egyik (két) vallás könyvét a sok közül, melyet össze tudunk vetni más vallások könyveivel, és más könyvekkel. Ebben az összevetésben pedig a Biblia nem bizonyult hitelesebbnek, mint bármely más vallás szentnek mondott könyve, és alapvetően tudjuk, hogy ezek a könyvek mítoszok, azaz kevés történelmi mag köré sok fikció (mese) rakódik, valamint sok olyan erkölcsi előírás, amely az adott korban, egy adott népnek szólt, azoknak sem feltétlenül volt értelmes, de nekünk meg aztán végkép nem kell, hogy mérvadó legyen. Ami a történelem hiteles kutatását jelenti, azt is tudjuk, hogy ezek a szentnek mondott könyvek nem hiteles történelmi leírások, ezekből legfeljebb egyes részleteket lehet lehetséges igazságnak kiválogatni, és aztán más forrásokkal, archeológiai adatokkal összevetve ezeknek is csak egy kis része bizonyul igazságnak. A Biblia történelmi leírásának nagy része sem igaz, vagy bizonytalan az igazsága. A vallásos része pedig ugyanolyan mese, mint bármelyik más vallás vallásos meséi.

"

Idén nagy felhajtás van a reformáció 500 éves évfordulója kapcsán. A reformátusok arról emlékeznek meg, hogy Luther állítólag 500 éve szegezte ki a téziseit a wittenbergi templom kapujára. Ami maga is egy legenda, és vitatott, hogy megtörtént-e. De hát a vallás már csak ilyen legendákra épül.

Luther kapcsán régóta ismert volt számomra, hogy antiszemita volt, és erről sokat írt, többek között egy könyvet, "Von den Juden und ihre Lügen" ("A zsidókról és hazugságaikról") címmel, amely címe alapján valóban erről kell, hogy szóljon, és eléggé antiszemita tartalmat ígér.

Erre a könyvre sokszor hivatkoztam, de egészen idáig zavart az, hogy magam nem olvastam. Tapasztalataim szerint sok könyvet sokszor képesek elferdíteni, és el tudtam képzelni, hogy eltúlozták az antiszemitizmusát, ezért örültem neki, hogy megtaláltam az audiobook veriziót a youtube-on. Egy vélhetően ennyire szörnyű könyvre nem szántam volna annyi időt, hogy elolvassam, de munkába menet, biciklizés közben meghallgattam.

Na most persze Luthert nácinak nevezni bizonyos szempontból anakronisztikus, hiszen vagy 450 évvel megelőzte a nácikat. A nácik ugyanakkor nagyon is támaszkodtak többek között Luther nézeteire, és az abból kibontakozó antiszemitizmusra. Itt nem csupán egy ember egy olyan könyvéről van szó, amely sajnos megjelent, aztán majd elfelejtik. Itt egy nagy hatású szörnyűségről van szó, és a hatás bizony végigkövethető a náci rezsimig.

Vég nélkül lehetne vitázni azon, hogy mennyire anakronisztikus Luthert nácinak nevezni, miközben nyilvánvalóan nem lehettek olyan ötletei, hogy a zsidókat gázkamrában kéne megsemmisíteni. De a könyvből kiderül, hogy simán elképzelhető lenne tőle ilyen, amennyiben ekkoriban ilyen technikai lehetőség egyáltalán létezett volna. Másrészt szoktak például őskeresztényeket, ókori és újkori filozófiai irányzatokat, illetve magát az őskort kommunistának, vagy őskommunistának nevezni. Számomra pedig nem az a lényeges kérdés, hogy mennyire vigyünk vissza egy ilyen ideológiai irányzat megnevezését az időben, hanem az, hogy Luther nézetei mennyire hasonlítanak Adolf Hitler nézeteihez, és mennyire embertelenek. Ha Luthert nácinak nevezem, akkor ezt akarom kifejezni. Ez pedig a könyvből határozottan kiderül.

Luther egyik visszatérő, zsidóellenes érve az, hogy a zsidók vesztes nép, elhagyta őket isten. Elűzettek, elhagyták a hazájukat, szétszórva élnek, nincs erős államuk. Na most a 16. századi Németország bár formálisan császárság volt, de tudtommal szintén egy nem igazán egységes birodalom volt. Ami nem feltétlenül baj, van az ilyen társadalmi fejlődésnek előnye, sőt, valószínűleg sok mindenben hozzájárult az általános történelmi fejlődéshez, de a 16. századi Németország bizony nincs éppen a történelme csúcspontján.

Ha pedig valaki végigköveti az azóta ismert teljes világtörténelmet, akkor teljesen röhejessé válik számára az, hogy ezt a történelmet, mint az isten kegyében lévő, majd kieső országok történelmét tekintse. Talán Spanyolország, Portugália, Anglia, Franciaország, az Egyesült Államok felemelkedése és bukása, vagy korábban a vikingek, a Római Birodalom, Nagy Sándor birodalmának felemelkedése és bukása tényleg istenek támogatásából és kegyvesztéséből történt volna? Azt gondolom, ez ma már egyértelműen röhejes nézet. Ismerjük eme birodalmak felemelkedésének és bukásának földi okait. Egy jó példa erre Montesquieu könyve a rómaiak nagyságáról és hanyatlásáról, amelyben lényegében a római társadalom motiváltságának, erkölcsének, tulajdonítja a felemelkedést is, és a bukást is. Nem vallásoknak és isteneknek. Egyébként ha vallást okolhatnánk emiatt, akkor a keresztény vallás inkább a bukás oka lehetne.

Aztán, mai szemmel nézve Luther "érvei" még inkább nevetségesek. Azóta Németország ugyan sokszor felemelkedett, de közben igen kétes módon, és az antiszemitizmustól nem független módon, majd el is bukott, kb. ugyanezért. Izrael pedig újraalakult, és szintén az antiszemitizmusától nem egészen független módon. Most akkor ezt hogy értsük? Isten meggondolta magát, és részben mégis a zsidókhoz állt vissza és az antiszemitákat büntette meg?

Luther egyébként elmeséli egy zsidó hadvezér történetét a Római Birodalomban, ezt viszont kegyetlen hódításnak állítja be. Tehát itt látszik, hogy Luther "érvrendszere" kettős mércéjű, és akármi történik, vagy az ellenkezője, mindenképpen azt hozza ki belőle, hogy le a zsidókkal. Ezt nevezzük dogmatikus, cáfolhatatlan, fafej hitnek.

Luther kritizálja a zsidók azon nézetét, hogy kiválasztott nép. Illetve kritizálja a cionizmust. Ami a cionizmust illeti, ha azt úgy értjük, hogy a zsidó nép nemcsak kiválasztott, de felsőbbrendű, akkor ennek kritikája jogos, csak éppen az a kétséges, hogy hány zsidó hisz ilyet? Luther ezt nem tudja igazolni, igazolás nélküli tényként, és általános igazságként kezeli. Holott a valóság nyilván az, hogy a zsidók között ilyenek kb. úgy vannak mint bármely más nép között a szélsőséges nacionalisták (nácik).

Az, hogy a zsidók szerint a zsidók isten által kiválasztott nép pedig olyan bibliai alapokon nyugszik, amire mi ateisták mondhatjuk, hogy hülyeség, de Luther nem, aki ebben a könyvében is állandóan a Bibliára, és az Ótestamentumra is hivatkozik. Mi mondhatjuk, hogy mind a zsidók, mind a keresztények, és a Biblia nagy része hülyeség, de Luther nem.

Elég sokáig beszél a körbemetélés kérdéséről, amelyről már láttuk, hogy az egész ókereszténység egyik döntő ideológiai kérdése, amely a mózesi törvények teljes betartásának egy részkérdése. Ez végül is a keresztény identitás kialakulásának döntő kérdése. Amikor a keresztények azt mondták, hogy nem zsidókat is befogadnak, nem kell körülmetélkezniük, nem kell a mózesi törvényeket betartaniuk, akkor vált a zsidó szektából a római birodalom ideológiájaként alkalmas világvallás. Mi, ateisták ezt hatalmi harcként tudjuk értelmezni, amely már az első századokban eldőlt, Luther vitája erről számunkra érdektelen, és röhejes. Mert persze, hogy a kötelező körülmetélés röhejes, de ez egy mellékes hülyeség a zsidó és muszlim vallásban, ettől még a kereszténység még nem lesz igazolt, és tele van másmilyen hülyeségekkel.

Van továbbá Luthernek egy nagyon hosszadalmas vitája a zsidókkal arról, hogy a messiás eljött-e Jézussal. Ez is nyilván már az őskereszténység óta folytatott vita. Számunkra a pro és kontra érvek is röhejesek, számunkra mindkét fél hülye, és az itt elhangzó "érvek" meg pláne. Most mi mit kezdjünk azzal, hogy Luther szerint a messiás már eljött, a zsidók szerint meg még nem, de hát a zsidók ettől még szerintünk más hülyeségekben hisznek?! Itt ugyebár máris kiegyenlítettek a keresztények a zsidókkal szemben a hülyeségek számában. Ezen a ponton 1:1.

Luther egyébként stílusában förtelmes, állandóan sátánfajzatoknak, kígyófajzatoknak nevezi a zsidókat. Eközben olyan "érvekkel" akar jönni, hogy a zsidók szidják a keresztényeket. Na most, hogy a 16. században, Németországban a zsidók mit csináltak, arról mit sem tudunk. Egyébként állítólag Luther se nagyon tudott erről semmit, alig ismert zsidókat. Igazolni biztos nem igazolta, így nevetséges az egész. Azt viszont tudjuk, hogy Luther maga úgy szidja a zsidókat, mint amilyen szidást tőlük zokon vesz. Ez az egy dolog nagyon jól dokumentált Luther saját könyve által.

A legfontosabb dolog a könyvben, és amiért leginkább fontos elolvasni, és pontosan megjegyezni, az az, hogy Luther mit mond konklúziónak a zsidókról, mit javasol, mit tegyenek velük. Ezt többször, több listában felsorolja, megpróbáltam a legfontosabb zsidó-üldöző intézkedéseit összeszedni:

1) Luther pestishez hasonlítja a zsidókat. Máshol sátánfajzatoknak, kígyófajzatoknak.

2) A templomaikat és iskoláikat felgyújtaná.

"Moses schreibt, daß, wenn eine Stadt Abgötterei triebe, man sie mit Feuer ganz zerstören und nichts davon  übriglassen sollte. Und wenn er jetzt lebte, so würde er der erste sein, der die Judenschulen und -häuser ansteckte"

Azaz:

"Mózes írja, hogy ha a város istentelenséget művel, akkor azt tűzzel teljesen el kell pusztítani, és semmit sem meghagyni. És ha ma élne, akkor ő lenne az első, aki a zsidók iskoláit és házait felgyújtaná." 

3) A házaikat is felgyújtaná és lerombolná.

 "daß man ihre Häuser desgleichen zerbreche und zerstöre, denn sie treiben ebendasselbe darin, das sie in ihren Schulen treiben."

Azaz:

"hogy a házaikat szétverjék és lerombolják, mivel ugyanazt művelik bennük, mint az iskoláikban."

4) A zsidó iskolákat, a zsidó hit tanítását betiltaná. Egyáltalán, hogy a rabbik taníthassanak, azt is betiltaná.

5) A zsidóknak az utazást betiltaná, sőt, kijárási tilalmat rendelne el, maradjanak a házaikban!

6) Az uzsorát betiltaná nekik, aranyukat és ezüstjüket elvenné.

7) Ásót, ekét, fejszét adna a kezükbe, hogy dolgozzanak. Ez persze a legkevésbé rossz követelés, sőt, ha elvennék a vagyonukat, akkor a gazdagabb zsidók végül ehhez folyamodnának. De valószínűleg itt kényszermunkatáborokat eredményezett volna az, ha Luther követeléseit elkezdték volna teljesíteni, akárcsak a náciknál.

8) A zsidó hitet betiltaná. Itt a hitvallás további megnyilvánulásairól beszél. Bármilyen zsidó hittétel hangoztatását betiltaná, és a zsidó szertartásokat is, amennyiben a felégetett zsinagógákon kívül is folytatnák azokat.

9) Végül, elűzné őket a keresztény országokból. A keresztény országokból mindenképpen, de leginkább Izraelbe, amely ekkor török fennhatóság alá tartozott, tehát ez elég kegyetlen dolog lett volna, még ha más atrocitásokkal nem is járt volna (járt volna).

"so laßt uns bei gemeiner Klugheit der andern Nationen, wie Frankreich, Hispanien, Böhmen usw., bleiben und mit ihnen rechnen, was sie uns abgewuchert und danach gütlich geteilt, sie aber für immer zum Lande ausgetrieben."

Azaz:

"Tehát kövessük más nemzetek, mint Franciaország, Spanyolország, Bohémia és mások példáját, és számoljuk el velük, amit uzsoráskodással kicsaltak tőlünk, igazságosan osszuk el, és űzzük ki őket az országból!"

9 látszólag ellentmond a korábbiakkal, hiszen ha úgyis elűzné a zsidókat, akkor mit tiltogat? Luther maga is megmagyarázza, hogy bár a 1-9-ig tartó intézkedések elég kemények, de a zsidók szerinte titokban úgyis folytatnák a hitüket, ezért kell végül is kitoloncolni őket.

A Jud Süss című filmben, abban a filmben, amit a náci rezsim alatt készítettek és vetítettek, hogy a zsidók elleni gyűlöletet szítsák, ebben a filmben idézik Luthert, pont a fenti passzusokat. Ezt a saját szememmel láttam, hallottam, egy dokumentumfilmben, amelyben benne volt ez a részlet. (Természetesen a Jud Süss c. filmet egészében elég nehéz megnézni, és ez így is van jól.)

Luther a zsidókat ingyenélő uzsorásoknak állítja be, amivel van egy csomó gond:

0) Történelmi ismereteink szerint a zsidók elől sok álláslehetőséget elzártak.

1) A kommunisták nézetei is ilyen szélsőségesen tőkésellenesek voltak, és óvatosnak kell lenni ezzel, hogy a tőkés vagy bankár ingyenélő, mert a kapitalizmus ezen a tőkén alapul, és ráadásul a tőkések vagy bankárok tényleg nem csupán ingyenélők. Bonyolultabb kérdés ez.

2) Luther állításai nyilván alaptalan általánosítások. Luther ír olyat, hogy a németek dolgoznak a földeken, állatokkal, a zsidók meg ehhez lusták. Közben nyilván zsidók is dolgoznak a földjeiken, ez csak előítélet. Még a gazdag zsidók is szegényen kezdték valamikor, és akkor dolgozniuk kellett a földjeiken.

3) "Furcsa" módon a saját német nemességet nem támadja, pedig azokra ez a kritika biztosan érvényes lenne. Azok a hercegek, akik őt támogatják, és befogadják, akik áttértek református vallásra, azok szintén ingyenélők voltak, nem dolgoznak a földeken és az istállókban. De még a pénzzel sem dolgoznak annyit, mint az uzsorások. Persze olyan szempontból érthető a sunyiság, hogy őket azért nem kritizálja, mert ők az utolsó támogatói. Ha Luther a német hercegeket is kritizálta volna, akkor máglyán végezte volna. Még így is alig menekült meg ettől.

Luther, amikor Németországban parasztlázadások törtek ki, akkor egyértelműen azok ellen állt ki, és az elnyomó hercegek mellett. Amennyiben a zsidó uzsorásokról mondott vádjai igazak is lennének, nem az uzsorások voltak azok, akik a szegény embereket a legjobban kifosztották, hanem a nemesek, és ezek a nemesek vérbe is fojtották a parasztfelkeléseket. Luther az igazi népnyúzók helyett vélt ellenségek ellen hadonászott.

Luther nézeteiben megtalálhatóak  ugyanazok az általánosítások, ugyanaz az előítéletes "gondolkodás", ami később is jellemző a nácizmusra, és minden rasszizmusra. Ha egy buta ember nem is ismer zsidókat, könnyen elhiszi ezeket xenofóbia alapján. ha meg ráadásul ismer egyetlen uzsorás zsidót, akkor meg pláne elhiszi az ingyenélős részt. A buta ember odáig nem jut el, hogy ilyen állításokat reprezentatív statisztika nélkül nem szabad tenni, és nem szabad elhinni. És még akkor is óvatosan kéne kezelni, ha szignifikáns korrelációk lennének kimutathatóak, azaz, hogy ha  a zsidóknak tényleg szignifikánsan nagyobb része lenne bankár, mint a németeké. Mert ahogy az előbb kifejtettem, a pénzt kölcsönadó szolgáltató a kapitalizmus egyik fontos része, és közülük sokan nagyjából elfogadható módon dolgoznak.

Luther végül olyan primitív pletykákat hisz el, és hivatkozik rájuk, mint, hogy a zsidók gyereket rabolnak és kútmérgezők. Ez is jellemző a későbbi népi nácizmusra. Sajnálatos módon a mai menekültellenes rasszizmus témái is ugyanazok: a bevándorlók szerintük ingyenélők, vallásuk idegen, a gyerekrablás helyett nemi erőszakkal riogatnak, a kútmérgezés helyett meg fertőző betegségekkel. 

Összefoglalva, Luther nézetei olyan primitív, népi rasszizmusra hajaznak, amely előtte és utána is évszázadokig jellemző volt. Ő ezen ideológiák terjesztésében "megalapozásában" tetemesen részt vett. A nácizmus is komolyan hivatkozott és támaszkodott rá. Perzse mosdathatják Luthert a reformátusok, hogy Luther rasszizmusa nem volt a kora legalja rasszizmusánál rosszabb. Csak olyan volt, mint a kora társadalmának legalja. Ugyanilyen magyarázkodásokkal szokták egyébként a katolikus inkvizíciót vagy a boszorkányégetéseket is mosdatni. Csak a helyzet az, hogy azt látjuk világosan, hogy Luther hite ezek szerint egy szemernyit nem emeli a kora csőcseléke fölé. A keresztény hit állítólagos erkölcsnemesítő szerepét ez cáfolja. Sőt, ahogy a Wikipédiában is megjegyzik, Luther rasszizmusa inkább  hit alapú, mint rasszista alapú ("Nach heutigem Forschungskonsens waren sie noch nicht von Rassismus, sondern von seiner antijudaistischen Theologie bestimmt."). Én azt mondanám, hogy kb. ugyanannyira hit alapú, mint zsigeri, rasszista gyűlölet. Ez pedig súlyos kritikája a hitnek.

Összefoglalásképen visszatérek arra az egyébként szerintem nagyon egyértelműen eldöntött kérdésre, hogy Luther antiszemitizmusa vallásos alapú volt-e. Láttuk, hogy egy igen jelentős részben igen. A könyvének címe "A zsidókról és hazugságaikról" hangsúlyosan tartalmazza azt, hogy a zsidók Luther szerint hazudnak, és ez nagyon nagy bűn Luther szemében. Ezért is foglalta bele a címbe. No de miben hazudnak a zsidók Luther szerint? Hazudnak arról, hogy kiválasztott nép volnának, Luther szerint már kegyvesztett nép, hazudnak arról, hogy szerintük még nem jött el a messiás, Luther, és a keresztények szerint eljött. Luther könyvének jelentős részét annak "szenteli", hogy ezt igazolja. De mindkét kérdés vallásos kérdés. A zsidók mindkét ún. "hazugsága" olyan, hogy az ő Biblia-értelmezésük ütközik Luther Biblia-értelmezésével, és ezen túl is az ő hitük Luther hitével. Ha a zsidók hazugsága az lenne, hogy szerintük Jeruzsálem a világ legnagyobb városa, akkor először is aligha hazudná ezt a zsidók nagy része, ezt eleve csak néhány igen hülyéről tudjuk elképzelni, másrészt elég gyorsan, és egyértelműen el tudnánk dönteni a kérdést. Ezek után pedig ha marad pár hülye, aki kitart a butasága mellett, az nem zavarna minket annyira. De a zsidók nagy része hiszi (akkor még mindenesetre hitte) a két hittételt, amit Luther vitat. De Luther saját hittétele alapján vitatja. Luther pontosan azért akarja elűznie  szidókat, mert tudja, nem tudja őket meggyőzni. Ezt saját maga mondja. Persze ő úgy érti, hogy azért, mert a zsidók hülyék. A valóság viszont az, hogy Luther és a zsidók hite is csak hit, pont ezért nem tudja meggyőzni egyik sem a másik felekezet jelentős részét.

Luther az Újtestamentumot úgy értelmezi, hogy isten elhagyta a zsidókat, és az új kiválasztott "nép" a keresztény népek. Nem is nép az új kiválasztott, hanem vallás, a keresztény vallás. Luther eme interpretációja nem is különbözik különösebben a Vatikán hivatalos nézeteitől. És igazából a Vatikán is üldözte azokat, akik máshogy gondolták az inkvizíció során. Igazából jobban, mint Luther a zsidókat bármikor üldözni tudta. Tudjuk, hogy a katolikusok is sokszor antiszemiták voltak, üldözték a zsidókat is. Még az is igaz, hogy egészen hasonló "érvelések" mentén, nevezetesen, hogy a zsidók feszítették keresztre Jézust. Legalábbis ők is elítélték, és ők jelentették fel, és aztán, amikor Pilátus megkegyelmezett volna neki, akkor a zsidók még egyszer megerősítették, hogy feszítsék meg: Mk. 15:13.

Luther antiszemitizmusa ennél nem sokkal több. bár ilyen jól összeszedett náci szöveget eddig a katolikusoktól nem olvastam (simán lehet, hogy van). És visszatérve a kérdésre: Luther antiszemitizmusa itt nagyon erősen támaszkodik a közös keresztény hitvallásra, miszerint Jézus a messiás, és a követői az új, igaz vallás követői, a zsidók tehát megtévedt eretnekek. Számunkra ateisták számára mind a zsidó, mind a keresztény hitvallás alaptalan hülyeség. De mellettünk a ráció áll, és mi sokkal inkább bízunk abban, hogy ezek az észérve meggyőzik az embereket. Így is van, egyre kevesebb az etnikailag zsidók közt a hívő, és a korábban keresztény népek közt is egyre kevesebb a keresztény, egyre több az ateista. Mi az érveinkre támaszkodunk, bízunk bennük, ki tudjuk várni ezt a pár évtizedet. Luther nem tudta, őneki üldöznie kellett a zsidókat, mert az érvei erejében nem bízott. Ez érthető: hiszen a hite nem volt racionális, nem voltak mellette jó érvek.

Van Luther vallásossága és antiszemitizmusa között eme közvetlen kapcsolaton kívül egy általános kapcsolat. Luther antiszemitizmusa nemcsak a zsidók eretnekségén alapul, hanem olyan hétköznapi vádakon, mint, hogy a zsidók ingyenélők, kútmérgezők, gyerekrablók. Ez pedig a maga módján szintén egy hit-féleség, csak nem vallásos hit. Az, hogy a zsidók általában tényleg ilyenek ugyanúgy nem igazolt, ugyanúgy csak mítoszokon alapuló felszínes hit. És attól az embertől, aki néhány történetből, vagy leírt mese alapján elhiszi, hogy Jézus szűznemzéssel született és feltámadt, attól nem meglepő az sem, hogy holmi mítoszok, esetleg újsághírek alapján elhiszi, hogy a zsidók kútmérgezők és gyerekrablók. Ugyanaz a "gondolkodás": mindkettő bugyuta hit. Így is összekapcsolódik Luther egyik ostoba hite a másikkal.

A lány némi feltűnést keltett a Les Deux Magots kávézóban, ahogy percenként ugrált fel a kávéja és könyve mellől, hogy pár méterre, a sétány másik oldalán elszívjon egy cigit, miközben idegesen nyomkodta az iPhone-ját. Először nekidőlt az egyik leparkolt motornak, majd amikor az - mint egy ringlispíl - kifordult alóla, akkor a hengeres elválasztókőre ült, de mivel az meg csont hideg volt, ismét csak felpattant. De azért nem volt ez nagy dráma, legalábbis párizsi viszonylatban.

Végre, amikor egyszer felpillantott az SMS-ek közül, felragyogott az arca, és egy másik, a templom felől a közeledő nő elé sietett. Az érkező fiatal nő gyakorlatlanul botladozott a magas sarkú cipőben, mivel láthatóan gömbölyödött egy kicsit a hasa. Első gyermeke lehetett. De hamarosan átevezett a zebrán a kávézóhoz. Egy kis lélekerősítő bisou-bisou után vissza is ültek az asztalhoz.

- De mi a baj, Julie? - kérdezte az érkező lány, miközben kezébe vette a könyvet, és végigpörgette.

- Sza... - elcsuklott a hangja - szakítottunk Francois-val.

- Jajj ne! - csapta le a könyvet Emilie - De hát olyan jók voltatok együtt, megesküdtem volna, hogy ez most kitart. Annyira oda voltál érte, annyira rajongtál! A múltkor még áriákat zengtél róla, emlékszel?

- Igen, alig tudom elhinni, de tényleg, Francois tényleg annyira fantasztikusnak látszott. Amikor megismerkedtünk, tudod, elvitt a Cite des Sciences-be, és mindent elmesélt, mindenről tudott valamit mondani. Végre egy reál érdeklődésű srác, akinek nem ment el az esze, de mégis van fantáziája! El voltam varázsolva, hogy végre valaki, aki nem a hülye Montmartre-ra visz, és nem a giccses Tertre-on akar velem crepes-t enni. Eddig vagyok már a "bohém" művész-növendékekkel - a "bohém" szónál kicsit ironikusan megbiccentette a fejét. Emilie ugyan már hallotta a történetet, de türelemmel várt, hogy mi lehet a "de..." rész.

- És tudod, a fényes Geode előtti parkban, azon a nyári éjjelen, amikor mesélt a multiverzumokról, a Mátrixról, hogy lehet, hogy mindannyian csak számítógépes szimulációk vagyunk. Annyira lenyűgözött. Olyan volt, mint Cyrano a holdbéli utazásával - paskolta meg az asztalon lévő Cyrano életrajzot Julie. Irodalom szakra járt a Sorbonne-ra, akárcsak anno Emilie, aki önkéntelenül is elmosolyodott Cyranora gondolva. Természetes reakció volt. - Tök jó könyv egyébként, olvasd el! Amit ez az író Cyranoval kezd, az olyan, mint Monet a vízililiomokkal.

- Jó, jó, majd belekukkantok – Emilie kicsit elfintorodott: a vízililiomos hasonlat elég gyanús volt - de mondd már, mi lett Francois-val? - még mindig azt várta, mi lesz az az újdonság, amiről nem tud.

- Aztán tudod, elvitt a Grande Arche-hoz - és ne is mondd, ez se klisé, mert nem is voltam olyan sokat ott - megmutatta a tetőn lévő számítógépes kiállítást, és azt a szuperszámítógépet. Tudod, azt a nagy, zöld hengert, mintha egy nyolcvanas évekbeli sci-fiből jött volna elő.

- Tudom - bólogatott Emilie, bár soha nem látta a gépet. És a sci-fikben sem volt otthon. De ez most mindegy volt, csak haladjanak.

- És a tetőn, amikor előttünk volt a város - Julie végigsöpört a Magots zöld napernyője alatt, körbe, majdnem felpofozva a szomszéd asztalnál ülő amerikai turistát, aki demonstratívan Sartre-t olvasott kávézgatás közben - a felhőkarcolók, valahol messze, elől az Arc de Triomphe, jobbra az Eiffel torony, ..., és tudod, elkezdte tovább mondani a szimulációt, hogy lehet, hogy a szimulációs számítógépet egy intelligens lény programozta, egy másik világban, de lehet, hogy az is csak egy Mátrix, és aztán lehet, hogy az is, ... , tudod, úgy beleszédültem – mindjárt le is huppant megint, mert a napernyős, forgolódós artikulációba  a valóságban is beleszédült.

- Hát igen - nevetett Emilie nem igazán tudta követni Juliet, de azt értette, hogy valami nagyon elszállt dologról van szó - ez majdnem olyan, mint amikor pillangók röpködnek a hasadban.

- Olyan volt, Emilie, olyan! Mint valami befüvezett, részeg pillangók. És én úgy beleszerettem ebbe az okos, fantáziadús srácba!

- De akkor mi a baj, Julie, miért szakítottatok? Megcsalt?

- Á dehogy - legyintett Julie - Francois nem olyan. Annyi azért nincs benne.

- Akkor te csaltad meg?

- Na - nevetett Julie kicsit keserűen - ezt most jól megkaptam, milyen barátnő vagy te? - odafricskázott egy kis hamut a cigiről.

- Te hülye, vagy, és a gyerek?! - csattant fel Emilie.

- Egyébként meg nem először fordult volna elő - folytatta békülékenyebben, és nyugtatóan fogta meg Julie kezét. Valójában persze nem nézte jó szemmel, amit Julie a férfiakkal művelt, vagy talán kicsit irigyelte is, de most jó barátnő akart lenni - De akkor mi volt?

- Később, tudod egyszer, amikor lent voltunk augusztusban, Provence-ban - Emilie ironikusan, affektálva ismételte magában: "Igen, lent voltunk Provence-ban, mert nekem van fiúm, akivel romantikázhatok!". De aztán megint jópofizott a dologhoz. Julie meg közben tovább mesélte, pergett tovább a film - ... kint sátoroztunk a Pont du Garde-nál, és tudod, olyan ragyogó csillagok alatt, mint valami lézerek – Istenem, lézerek, jegyezte meg Emilie magában - akkor megint elmesélte az aktuális virtuális valóságos történetét...

- Te, ez a Francois nem füvezett?

- Dehogy, nem irodalomra járt, tudod - viccelődött Julie keserűen. Eléggé erőltetett dolog volt. Emilie számára már rég elmúltak azok a napok, amikor még az egyetemen ilyenekben volt benne.

- Akkor szedett valamit? - kérdezte Emilie. Egy pillanatra azt hitte, végre kiderül a szakítás oka.

- Nem, nem kellett neki, soha nem kellett. Ő anélkül is elszállt. Én már inkább, tudod... Szóval hajnalban arra ébredtem, hogy a sátor előtt térdepel, és sír, mint valami elcseszett van Gogh az éjszakában.

- De miért?

- Mert a fejébe vette, hogy a szimulációt bármikor lekapcsolhatják.

- De hülyeség!

- De nem hülyeség, gondolj csak bele! Ha szimuláció vagyunk, akkor bármikor eszükbe juthat kikapcsolni. Vagy jön egy áramszünet. Vagy valami hülye hiba miatt lefagy az egész. És akkor itt az Armageddon. Meghalunk mind - mutatott körbe Julie a párizsi fémrácsos-erkélyes ablaktáblás házakon - Te is, én is, mindenki. Jó, nem a Bibliai hülyeség. Nem lesznek földrengések, nem lesz árvíz, nem robban fel a Nap, nem jön Bruce Willis, csak szép csendben kihunyunk, mint egy kiégett villanykörte fénye az éjszakában.

- Jó, de te is tudod, hogy ilyenben nem szabad hinni, hát a végén az ember megbolondul!

- Hát igen - bólogatott Julie, a kávéja sötét mélyét kémlelve.

- De, ... és akkor ... azért? Megbolondult?

- Olyasmi, de még nincs vége, várjál! Most jön csak a java!  - Emilie most már biztos volt, hogy csak elérkeznek a lényeghez.

- Utána jöttek ezek - intett Julie a háta mögött levő templomra, a Saint Germain des Pres-re.

- Katolikus lett?! - háborodott fel Emilie a büszke, párizsi antiklerikális hangján - De hát mi köze ennek a Mátrixhoz?!

- Hát azért, gondolj csak a harmadik részre! Meg aztán, talán vigaszt nyújtott neki, talán csak egyszerűen egyik hitből a másikba esett. Mint valami spirituális Don Juan. Csak nem ő csábította el a vallásokat, hanem azok vették el az ő eszét.

- Azt mondod, volt még más is?

- Egy időben bejárt a zsinagógába is a Faubourg-nál. Aztán a nagy mecsetben kötött ki a Robert Montagne-on.

Emilie nem tudta, mit mondjon, mert el nem tudta volna képzelni, hogy egy muszlimmal éljen együtt, de se megbántani nem akarta Julie-t, se intoleránsnak nem akart látszani. Mégiscsak az EU-ban vagyunk, vagy mifene.

- És te közben mit csináltál? - kérdezte óvatosan.

- Vettem a sarki, arab boltban egy szép kendőt - vette kezébe a ruhadarabot Julie.

- Jó, tudod, hogy nem így értettem, mit kezdtél ezzel az egésszel?

- Hát mit csináltam volna, szerettem?! Szeretem... Pont ebbe szerettem bele, a fantáziájába, a varázsba.

- De hát nincs abban semmi rossz!

- Nincs?! Egy fanatikus iszlamista lett belőle, aki mindazzal a marhasággal jött, ami ehhez kapcsolódik. Csadorban kellett volna járnom. Aztán valamelyik nap arra ébredtem volna, hogy felrobbantotta az Eiffel-tornyot.

- Jó, jó, az durva, de hát nem lehetett beszélni a fejével? Nem lehetett volna észhez téríteni?!

- Nem, és tudod, az egészben az a nevetséges, hogy még csak nem is kötött ki az egyik fanatizmusnál. Mert még ha komolyan kitartott volna, de nem. Egyik nap fülig benne volt ebben a bullshitben, holnap valamelyik másik marhaságban kezdett volna hinni. Érted?! Jött volna valami sátánizmussal, vagy ufó hülyeséggel, vagy öngyilkos, new age szektával. Érted? - Julie kétségbe esve gyűrögette a kendőjét.

- Mert én nem, én azt nem értem, hogy hol romlott el a dolog. Hol lett az aranyos, okos, sci-fi szerető srácból egy őrült fanatikus? Hogy történt ez az átváltozás, mi a határ, mi az a kis rög az ember fejében, ami miatt bekattan?! Mi vette el tőlem a varázslatos, fantasztikus srácot, és mi adott nekem helyette egy átkozni való szörnyeteget?! Mi?!

Mérgében felkapta a Cyranot és kidobta az autók elé. A macskaköveken a forgalom hamarosan szétzilálta a lapokat, és azok szanaszét szálltak a Saint Germain des Pres felé, mint valami hófehér, gép-galambok. Az egész kávézóban hirtelen csend lett, és mindenki megfordult fonott székében, Emilie-ék asztala felé nézett, ahol Julie erőtlen kétségbeesésben verte az asztalt, miközben zokogva borult rá.

- Miért?!

Emilie nem tudott mit mondani. Nem tudta a választ. Egy dolgot tehetett, amit minden jó barátnő, minden jó anya meg tud tenni: átölelte Julie-t, kicsit feltörölte az asztalról, összerendezte a papírokat, melyet a figyelmes járókelők visszahoztak az asztalhoz. Rendelt Julie-nak egy forró csokit, és az élet, ez a párizsi, szürreális élet ment tovább a maga kifürkészhetetlen útjain.

Nem szeretem a közhelyeket, kliséket, így például ha egy idegen országba, városba utazok, szívesen veszem az alternatív városnéző programokat. Vendéglátóm, Luci jól ismert, és amikor meglátogattam, rögtön ajánlotta, hogy egy különös helyre visz el. Kíváncsian vártam, milyen látványosság vár rám. Luci, már az autóban elkezdte mesélni, hogy egy afféle törvényen kívüli kerületről van szó,  mint amilyen Christiana Koppenhágában, amolyan no-g- zóna, amelyről a rendőrség, bíróság levette a kezét. Külön kis ország, a maga kis törvényeivel, illetve törvénytelenségével. Csak ez a miniállam Rómában található.

Metafizia határán le is parkoltuk a kocsit, és gyalog haladtunk tovább. Amint átléptük a határt, a következő házblokk már mindjárt máshogy festett: minden romos volt, düledezett. Kérdeztem Lucit, hány éve áll fenn ez az állapot, azt mondta, csak néhány éve. Ehhez képest meglepőek voltak a kidőlt közfalak, félig összeomlott házak, erkélyen növő fák, mindent elborító repkény, gaz.

Luci hirtelen behúzott egy kapun. Egy füstös helyiségen vágtunk át, aztán következett még pár helyiség, aztán egy udvar. Láttam, hogy afféle romkocsmáról van szó. Nagyon örültem, pont ilyesmire gondoltam alternatív városnézésként. Emberekkel találkozni, beszélgetni, megismerni a különös világlátásaikat, belemerülni a világukba.

Mindenféle figurák ültek az asztalnál. Voltak, akik vízipipáztak, mások láthatóan megosztottak egy pár jointot. Bizonyos asztaloknál csak a szokásos alkoholizálás, abszintozás, dohányzás folyt, párizsi módra. Sokan nyugati ruhákban voltak, de turbánok, kaftánok, kimonók, stólák és mindenféle színek és formák keveredtek.

- Fantasztikus hely, pont ilyenre gondoltam. Ismersz valakit?

- Sajnos nem.

- Üljünk le, figyeljünk, hátha belekeveredünk valamibe!

Luci kirt rendelt, én egy cidert. Iszogattunk, beszélgettünk, belehallgattunk a vitákba, melyek ugyanolyan forgatagosak, változatosak, hóbortosak voltak, mint az emberek és a ruháik. Vártuk, hogy hátha az asztalhoz jön valaki, hátha adódik alkalom, hogy csatlakozzunk valakihez.

De nem ez történt, hanem az egyik asztalnál hirtelen felugrott valaki, felborult egy szék, kiömlött egy boroskancsó, falhoz vágódott egy vízipipa. Aztán verekedés tört ki, amelybe lassan a fél kocsma belekapcsolódott. Kaptam volna a mobil után, hívni a rendőrséget, de Luci leintett. Igaz: nincs kit hívni. Kimenekültünk, mielőtt belekeveredtünk volna a verekedésbe.

Egy oszlopos, kicsit még jobb állapotban lévő épülethez értünk. Masszív gránitból építették, fennmaradt a mostoha viszonyok ellenére. Itt-ott már széthordták a köveit. Luci szerint bankként működött. Láthatóan régen egy múzeum volt. Odabent meglepetésemre nem a bankok szokásos berendezése fogadott. A nagy teremben össze-vissza ültek a földön az emberek, és beszélgettek.

- De hát hol vannak az irodák, hol az ügyfélszolgálat, egyáltalán hol vannak a bank alkalmazottjai?

- Ez nem olyan bank. Egyszerűen bejönnek az ügyfelek, aki pénzt szeretne, és aki pénzt hitelbe adna, és megbeszélik.

Valóban, láttam, hogy a földön sok egyszerű, mindennapi ember ült, és velük szemben papok, lelkészek, sámánok, jógik, guruk ültek. Mindegyik jött az elképzeléseivel, és hitelt kért. Néha pénz cserélt gazdát. Aki kapta felállt, megköszönte, vagy meghajolt, és távozott.

- Szép ötlet. Működik?

- Különösebben nem. Szinte senki nem ad meg semmit.

- De hát nem jegyeznek fel semmit?

- Minden bizalomra megy.

- Talán ismerik egymást?

- Nem, általában teljesen idegenek.

- Akkor minek bíznak meg bennük?! És nem ellenőriznek semmit? Nincsenek tervrajzok? Nem néznek meg személyes iratokat? Nem kérnek adatokat? Nem kell kitölteni semmit? Nem kell igazolni dolgokat?

- Nem. Ezeket a korlátolt külvilág maradi szabályainak tartják.

- De hát miért adnak hitelt ezeknek az embereknek bemondásra?

- Metafiziában általában naiv, butuska emberek élnek.

- És papok..

- És papok, sámánok, guruk, szélhámosok. Úgymond a szellemi vezetők.

- De hát, akkor hogy marad fenn ez az ország?

- Lényegében külső forrásból. A szellemi vezetők kifosztják a naiv betelepülőket, akik valamilyen módon megkeresték a pénzüket kint, a rendes világban. No és azt se felejtsük el, hogy jelentős külső támogatást kapnak formális úton is.

- Miért?

- Ebbe most ne menjünk bele! Bonyolult politika. Lényegében a többi ország úgy gondolja, nekik megéri, ha ide száműzhetik a szélhámosokat.

- És az áldozatok?

- Az is akad. Egyre kevesebb, de még érdemes fenntartani ezt a rezervátumot.

A bejáratnál zaj támadt. Hangok üvöltöttek. Már nem is lepődtem meg. Már vártam. Luci is azonnal tudta, miről van szó, egy hátsó bejárathoz ugrottunk, hogy gyorsan elmeneküljünk a bankrablók elől. Messzire elrohantunk, és csak akkor vettem észre, hogy az az utca meg, ahol jártunk, tele volt drogosokkal, prostituáltakkal. Meglepődve kérdeztem Lucit.

- De hát ezt sem tiltják a törvények?

- A chretist geng tiltja, de mások éppen nem.

- És miért nem mindegyik?

- Más hit, más szabályok.

- Miért nem egyeznek meg?

- Talán, mert a megegyezés belátást igényelne, inkább háborúznak.

- Akkor miért nem megyünk a chretist geng részére?

- Most ott vagyunk.

- De hát - mutattam körbe.

- Az, hogy tiltják, nem jelenti, hogy be is tartják. A drogozást is kiátkozták.

- De miért nem tartják be a szekta szabályokat?

- Á, az túl logikus lenne.

- De a hívők!

- Hát hívők, ez az! Mit nekik a logika?! Úgy magoznak a törvényekből, ahogy akarnak.

Most meg egy olyan részre értünk, amely tele volt hajléktalanokkal.

- Rajtuk nem segítenek?

- Van, aki igen, van, aki nem.

- De a szabályaik nem azt mondják, hogy segíts az elesetteken?

- A szavak igen, de nincs mögötte semmi.

- De hát, a hívők!

- Ők hisznek, de ha nincs mögötte semmi. Ők sem veszik annyira komolyan, hiszen csak kinyilatkoztatás.

Hirtelen valami süvítő hang hallatszott, és egy robbanás. Egy szegény hajléktalant talált el egy RPG.
 Elkezdtünk futni, el innen, messze, aztán behúzódtunk egy árkád alá.

- Terrorizmus?

- Igen, az is van. Másik szekta.

- És nincsenek törvények, nincs rendőrség, nincs bíróság, nincs katonaság, nem jön senki - mondtam rezignáltan.

- Hát, ha jön, az legfeljebb egy másik banda katonasága.

- De hát miért nem egyeznek meg?!

- Miért kérdezel olyat, amire már tudod a választ?

- Miért nem hagyják békén egymást?

- Mert hinni hisznek, de a viták eldöntésére nincs más közös eszközük.

Ekkor már visszaértünk Metafizia határára, és boldogan léptünk vissza az "evilágba". Autónk a logika és fizika szabályai szerint ott volt, ahova leparkoltuk. A törvény és rend szerint pedig nem lopta el senki.

Sok embernek vannak szép, bizarr fantáziái, és tanulságos lehet, ha megvalósulnak, de egyáltalán nem biztos, hogy olyan szép lesz minden, ahogy álmodták. Mert a világ mégiscsak a maga törvényei szerint működik, és nem a hit szerint.

Kevesen ismerik azt a kis sarokházat Saint-Jean-de-Luzben, amelyet XIV. Lajos házának neveznek. Még kevesebben ismerik igaz történetét, elmesélem hát.

Arról már talán hallottak a kedves olvasók, hogy Lajosunk azért építtetett Versailles-ban egy kastélyt magának, mert gyerekkorában Párizsban zavargás tört ki, amelyet erős királyellenes vidéki urak is támogattak, és egyfajta polgárháború évekig kettészakította az országot. A régensi védelem alatt álló gyerek Lajos életét is többször veszély fenyegette. A már létező Párizs környéki kastélyokba menekülve vészelt át bizonyos időszakot, és amikor már eléggé megerősödött a hatalma, akkor döntött végül is versailles-i vadászkastély kibővítéséről, amelyből aztán a világ legismertebb kastélya lett.

No de arról felteszem, senki sem hallott, hogy még a polgárháború veszélyes évei közepette Lajos és az udvar úgy megijedt, hogy egyenesen Saint-Jean-de-Luzig futottak. Aztán nem is egy kastélyban telepedtek le, pontosabban, az udvartartás igen, de Lajost álcázásképpen egy egészen normális házhoz küldték a város közepén. Itt bújt el, ha lehetett, akkor nem csupán a házban, hanem egyenesen a pincében.

Annyira féltek, mind Lajos, mind az udvar, hogy teljesen titokban tartották, még akkor is, amikor már nagyobb volt, és elvben ő kormányzott volna. De bizony még csak a tábornokok sem látogatták meg, még futárt se küldtek, még parancsokat sem kértek Lajostól, még híreket se hoztak nagyon neki. Lajos csak gubbasztott a pincében, és reszketett. Persze volt egy pár minisztere, akik nem hagyhatták el a házat, és azokkal szőtték a terveket Franciaország kormányzásáról.

Fantasztikus törvényeket vetettek papírra, amelyek azonban soha nem hagyták el a házat Saint-Jean-de-Luzben. Megtervezték az ország gazdaságát mezőgazdaságtól, a kisiparig, kereskedéstől a szállításig. De mindeme tervek csak papíron maradtak az asztalfiókban. Senki olyant nem engedtek be ugyanis a Saint-Jean-de-luzi házba, akinek hatalma lett volna azokat esetleg megszervezni, végrehajtani, mert ha hatalma lett volna, akkor lázadó nemes is lehetett volna.

Egy szép nyári napon, Lajosunk kivételes merészséggel a hatalmas falakkal körbezárt udvaron szövögette álmait, rózsalugasok között sétálva merengett, pavilonokban ült le megpihenni a nagy gondolkodásban. Az a zseniális ötlet jutott eszébe, hogy  tíz rendeletben foglalja össze a törvények legjavát, ahogy gondolatai szerint egy ideális államnak működnie kellene. Ezt kellett volna kihirdetni a népnek. De hát nem lehetett.

Munkáját végezvén Lajos a pavilon padján keresztbe feküdve végül elaludt. Édesen szendergett volna, ha nem ébreszti fel valamiféle ropogás. Amikor felpattant, látta, hogy bizony az egész rózsalugasos pavilon tűzben áll, alighanem valamiféle égi csínytevés okán. Rohant volna ki az égő csipkebokorból, de még utolsónak gyorsan magához kapta a tíz törvényből álló papírost. A zsidó kertész bizony még ma is emlékszik, ahogy Lajos kihozta a törvényeket az égő csipkebokorból.

Mivel a törvényeket olyan fontosnak, és jónak gondolta, hogy ezeket mégiscsak ki akarta küldeni a minisztereknek, tábornokoknak, akik az országában lassan megnyerték számára a háborút. Egy kertésszel küldte ki a tíz parancsolatot Párizsba. A kertész ugyan eljutott Párizsba, és a parancsolatokat is elvitte, de senki nem vette őt komolyan. A miniszterek a háború hosszú évei alatt már önálló működésre szoktak. A tábornokok egyedül is megnyerték a csatáikat. Igazából nem is hitték el a kertészről, hogy a király küldötte. Sőt, tán már a király létezésében sem nagyon hittek.

Hiába fenyegetett a kertész, hogy a király mindenkit nagyon meg fog büntetni, a miniszterek csak nevettek. Azt válaszolták, "hát lássuk, azt a  királyt, jöjjön ide, ha olyan hatalmas, ne játsszon velünk bújócskát!" De a király csak nem jött, hogy megmutassa a hatalmát, és rendet tegyen. A helyzet kezdett lehetetlenné válni, mert amíg Lajos cache-cache-t játszott baszkföldön, addig az ország akár szét is hullhatott volna.

Kevesen tudják azt is, hogy a híres XIV. Lajos, a Napkirály, Versailles építője végül is nem ez a félénk trónörökös lett, hanem végül titokban szépen kerestek egy másik ifjút, aki nem "az isten háta mögött" bujkál mindenki elől, hanem ott van, ahol uralkodni, irányítani kell, ahol történnek a dolgok. Jelen van, demonstrálja a hatalmát, merthogy a hatalom pontosan annyi, amennyit meg tudnak mutatni.

(Természetesen a mese nem igaz, bár a ház tényleg létezik, és a polgárháború tényleg megtörtént.)

A megközelítésem magyarázataként egy olyan gondolatmenettel kell kezdenem, amely indokolja a szempontjaimat. Ateista sokféle okból és módon lehet az ember. Akárcsak a hívők többsége, születhet ateista családban, és lehet, hogy különösebben meg sem gondolja a dolgot, tán nem is foglalkozik vele, csak szokásból ateista. Tekintve, hogy ateista lehet valaki, aki csupán nem hisz istenben, könnyű úgy ateistának lenni, ha az ember sosem gondol a kérdésre. Lehet ateista úgy valaki, hogy akárcsak egy hívőnél, erős, személyes tapasztalatok vezérlik. Például Darwin akkor lett ateista, amikor meghalt a lánya, és nem annyira az evolúciós elmélete miatt. Könnyű azt is elképzelni, hogy valaki azért ateista, mert konkrétan rossz élményei voltak a vallásal. Vagy lehet, hogy a szüleinek voltak, és "átörökítették", a fentebb leírt, első módon. És végül, lehet valaki úgy ateista, hogy meggondolta, és racionális úton oda jutott, hogy ez a helyes álláspont.

Nekem nem voltak traumatikus, személyes élményeim a vallással, olyan szerencsés voltam, hogy egész életemben semmi közeli dolgom nem volt semmilyen egyházzal. A szüleim nem vallásosak, de senki nem is szidta otthon a vallásokat. Az sem igaz, hogy nem gondoltam meg a kérdést, hiszen nagyon is tudatos ateista vagyok. A legtömörebb cikkem erről talán ez. Én azért vagyok ateista, mert ezt gondolom az értelmes, racionális álláspontnak. Azt is gondolom, hogy ez az az indok, amely miatt jó esetben mindenkinek ateistának kellene lennie, és minden ateistának ezért kellene ateistának lennie. Természetesen nem lehet teljesen kiküszöbölni az érzelmeket, de végül az lenne a helyes, ha mindenki pontos, érzelemmentes és helyes indokot tudna adni arra, miért ateista. Nem minden ateista racionális, de a racionális megközelítésmód szerintem csak ateizmushoz vezethet (mai tudásunk szerint), és minden ateista, aki helyes módon ateista, az racionális indokból az.

"Ősidők" óta létezik ateista magas kultúra. Minden valamire való ateista tud a filozófia történetéből ateista gondolkodókat mondani, mint d'Holbach báró, Feuerbach, Nietzsche, Russell és mások. Ez a történelmi, ateista magas kultúra nagyrészt könyvekben merül ki, amelyekben értekezések, vagy legalábbis filozófiai aforizmák vannak összegyűjtve.

A 20. században már ismerünk sok ateista művészt is. Woody Allen vicceiben és filmjeiben már hangsúlyosan megjelenik ez a motívum. Érdekes módon az ateizmus kritikaként, szatíraként jelenik meg, és elsőnek a humorban. Nemcsak Woody Allen példa erre, de Douglas Adams, George Carlin és mások is.

De az ateista tömegkultúra igazából az Internet és a Facebook megjelenésével bontakozott ki. Ma már több olyan Facebook oldal van, ahova tíz-, vagy angol oldalakra akár százezren is csatlakoznak, hogy ateista "szellemi táplálékot" kapjanak. A Facebook additivitását tekintve, és a rendelkezésre álló anyag mennyiségét, sokaknak ma már ez szinte a legfontosabb mindennapi kulturális tevékenység lehet.

Maga az, hogy az ateista kultúra kibontakozik, terjed, több embert elér, az jó. Jó, hogy ma már sok ember van, akinek egyenesen az az identitása, hogy ateista. És jó, hogy ateistaként bőven van mivel foglalkoznia, nem unatkozik. Nem kell a valláshoz fordulnia csak azért, mert ott "olyan érdekes kis dolgok" vannak.

Az a jelenség, hogy az ateista kultúrának is van populáris, azaz alacsonyabb válfaja, nem meglepő, miért pont az ateizmusnak ne lenne? Ugyanakkor pont az ateizmusnál ez sokkal inkább kínos. A populista kultúra ugyanis a legkevesebb esetben racionális, sőt legtöbbször érzelmi alapú, sokszor pedig egyenesen manipulatív. Ezzel pedig a vallásokhoz válik hasonlatossá.

Nehéz itt igazságosan határvonalat húzni, de az elég nyilvánvaló, hogy Douglas Adams regényeiben az ateista szatirikus elemek egy remekmű karakteres részét képviselik, kritikusak, van tartalmuk, és evvel jelentenek többet a populista, agymosó képeknél. Ezek nem racionális érvelések, de nem is érzelmi agymosások, hanem ironikus szatírák, amelyek mögött vannak gondolatok.

Azok a képek, amelyeket tömegével láthatunk a Facebookon viszont több szempontból megkérdőjelezhetőek. Legtöbbször - teljesen feleslegesen - híres emberek idézeteit tartalmazzák, a híres ember fényképével együtt. Sokszor ezek a gondolatok nem túl eredetiek, elcsépeltek, szélsőségesek, egyoldalúak, néha totál hülyeségek. Az adott kép készítője, az adott oldal adminja tekintélyre hivatkozással akarja eladni ezeket a gondolatokat. A kép használata itt legtöbbször eleve butaság, hiszen érvelést nem tartalmaz, a híres ember fényképe nem tekinthető érvnek. Sokszor kérdéses empirikus állítások találhatóak a képeken, igazolás nélkül. Sokszor szép természeti jelenségeket is használnak ezekhez a képekhez, amelyek néha illusztrálják a gondolatot, de legtöbbször szintén csak a manipuláció eszközei. Ha illusztrálják a mondandót, akkor ezek elfogadhatóak, ha nem, akkor felesleges a kép. Ezek a képek legtöbbször pontosan ugyanolyan silány gondolkodásról tanúskodnak, mint a vallásos hittérítés.

Amit mondani akarok, az nem az, hogy a képek mindig rosszak, vagy silányak. A legtöbb blogger használ pár képet a postjában, hogy jobban mutasson. Általában olvasócsalogatás céljából is használják őket. Nálam is sok ilyen kép van. De aztán a postban ott van sok oldalnyi érv. A facebookon viszont a legtöbb képet csak odavágják, aztán érvek már nincsenek. Ez a nagy különbség. Nem kárhoztathatom a vicces képeket sem (ld., a legelső képet), a vicc egy olyan műfaj, amely szórakozás, és nem meggyőzésképpen van. Itt az érvelés felesleges volna, sőt hiba. Ahogy mondják, ha magyarázni kell a viccet, akkor az már rég rossz. De talán pár példával még jobban meg tudom világítani, mi a gondom.

Ez a kép például az Atheist oldalon jelenet meg (mellékesen, miért kell egy ateista oldalnak Dawkinsos, személyi kultuszos ikon?!). Tartalmaz egy állítást, amely ateistáknak jól hangzik, ha nem mondaná, hogy 90 százalék, akkor még valószínűleg igaz is lehet, de így aztán a fene se tudja. Van erről felmérés? Szerintem nincs. Hivatkozik rá a kép?! Nem. És mi van az ateistákkal? Valóban a Bibliát olvasva lesznek ateisták? Nem tudom, mennyire jellemző ez. Szerintem más sem tudja. Így ez a kép ugyanolyan empirikusan igazolatlan állítás, mint a hívők szokásos állításai. Az, hogy az állítás képen van, nem teszi igazoltabbá, a képnek semmi szerepe nincs az állítás igazolásában vagy illusztrálásában.

Ez a kép az Atheist Republic oldalán jelent meg. Ez egy viszonylag triviális állítást tartalmaz, amelyet egy ausztrál  színésztől idéznek. Hogy ezt Tim Minchin mondta-e, nem tudom, és ez is probléma az ilyen képekkel. Mit tesz hozzá az állításhoz a kép?! Semmit. De akiknek tetszik a színész, azokat biztos manipulálja. Ha csak úgy írva látnák, akkor sokakat nem érdekelne, no de Tim Minchin fényképével, az már igen!

Ezt pedig a Beauty of Atheism oldalról vettem, és jó, egyetértek. Szoktam én is ilyeneket írni, egy könyv, cikk részeként, egy vitában, valamiféle alátámasztással, vagy vita lehetőségével, valaminek az apropóján egy ilyen állításnak több értelme van. Azt nem tudom, hogy Hitchens valóban írta-e ezt. HIvatkozást nem adtak meg. A képben az is visszás, hogy nem egy nagyon eredeti gondolat, ezerszámra írnak le ilyeneket. Még csak nem is valami nagyon ötletes a megfogalmazás. Hitchens írt ennél ötleteseb dolgokat is. Mennyivel jobb például a legelső kép szövege! És ahogy így kiteszik Hitchens képével, az már megint kissé személyi kultuszhoz hasonlít.

Ezt is a Beauty of Atheism oldalról vettem. Az "afterlife" szójáték miatt kapcsolódik az ateizmushoz, de - akármennyire is elterjedt a környezettudatos szemlélet - nem szükségszerűen ateista nézet. Az ateizmusból nem következik, és a vallás nem zárja ki a környezettudatosságot. Ha valaki ateista, és abszolút nem érdekli, mi lesz a halála után, a gyerekeivel, tán nincsenek is gyerekei, akkor ez ellen nehéz volna érveket felhozni, és nem lehet azt mondani, hogy attól nem ateista, hogy nem környezettudatos. Ez bizony egy árukapcsolt ideológia, manipuláció, még, ha sokan egyet is értenek vele. 

Ezekkel a rossz képekkel ateista popkultúra sötét oldala sok, nagyon fontos szempontból nem különbözik a vallások terjesztőitől. Ugyan legtöbbször helyes gondolatot akarnak az emberek fejébe mosni, de a módszereikben elkövetik ugyanazokat a hibákat, mint a vallások terjesztői: tekintélyre hivatkozás, valódi hivatkozás hiánya, érvek hiánya, és érzelmi manipuláció. A vallásokhoz hasonlóan sok képen megfigyelhető a másik csoport alacsony szintű, tartalmatlan kicsúfolása és a saját közösségi érzés primitív korbácsolása. Márpedig igen kétséges az, hogy akár helyes irányban is, szabad-e az erre hajlamos embereket manipulálni?! Szerintem nem. Ezen oldalak népszerűsége azt mutatja, hogy a manipuláció elszenvedésére az ateistáknál is van igény.

Ami pedig már mindennek a legalja, hogy sok admin az ateizmust akarja árukapcsolásként eladni, például erotikus tartalmak mellett. Sok oldal például azzal a trükkel él, hogy az ateizmushoz nem is kapcsolódó erotikus tartalmakkal csalogatják az olvasókat. Ld. pl. ezt a képet. Szándékosan nem teszem be a postba.

Természetesen semmi bajom az erotikával, természetes emberi igény, csak éppen nem sok köze van az ateizmushoz, szimpla árukapcsolással etetik a buta embereket. Nem vagyok prűd, nem az a baj, hogy erotikus tartalom jelenik meg az interneten, vagy a Facebookon. Sőt, akinek, amikor erre van igénye, akkor látogassa ezeket a helyeket! Csak azt nem értem, hogy az ateizmust miért kell ilyen olcsó módszerekkel árulni?! Mi az ateizmus? Cigaretta, vagy "intelligens" mosópor?! Azt nem fogom fel, hogy egy olvasó miért az ateista oldalra megy erotikus tartalomért. És azt sem, hogy egy magára valamit is adó ateista miért nem hagyja ott az ilyen oldalt, ahol árukapcsolásban akarnak rásózni valamit. Ennyi erővel csokireklámokkal is csalogathatnák az ateista oldalakra a híveket. De mire jók az ilyen hívek?

Lehet valakinek egy olyan gyenge érve, hogy a keresztény vallások általában prűdek, és emiatt a szex automatikusan valláskritika. De ez gyenge ürügy. Persze, amikor konkrétan valamilyen egyházi prűd megnyilvánulást kritizál valaki provokatívan, erotikával, az jogos. Nemrég írtam például egy Diderot-ról szóló filmről, amelyben sok erotika van, de elmondanak valamiféle olyan filozófiai gondolatokat, amelyek kapcsolódnak Diderot-hoz. Ez egy pozitív példa. De ez nem jelenti azt, hogy a szex mindig valláskritika, tehát mindig helye van az ateista oldalakon.

Például a Femen aktivisták erotikát alkalmaznak arra, hogy különféle kritikát eljuttassanak sok emberhez. Az egyik célpontjuk az egyház, és az egyik leglátványosabb akciójuk a Notre Dame-ban volt nemrég, amelyről írtam. A Femen akciója ilyen szempontból jobb, mint az egyszerű ateista admin manipulációja, aki csupán szexszel csalogatja a híveket, de nem egyházkritikai mondandóval. Másrészt a Femennél is kritizáltam az eljárást. Náluk sem igaz az, hogy igazán mély mondandóval is szolgálnának.

Mindezek a jelenségek persze általános trendekhez kapcsolódnak. Az, hogy szexszel próbálnak árukat vagy hírportálokat eladni, nem újdonság. Az, hogy ebben sikerük van, és a különösebb tartalom nélküli agyatlan hülyeség uralja a médiát nem újdonság. Csak az az újdonság, és a szomorú, hogy ez a trend az ateizmust is elérte, és nem látom, hogy különösebben immunis lenne rá. Sajnos az, hogy az ateisták átlagban pár százalékkal intelligensebbek, nem jelenti azt, hogy az ateisták általában tényleg okos emberek lennének. Sajnos nagyon nagy részük ugyanolyan sík hülye, mint a hívők. 

Én, ezen a blogon és a facebook oldalamon az ateizmusnak nem ezt a sötét oldalát képviselem. Használok vicces képeket, postolok botrányos bulvárhíreket, de nem postolok képeket, idézetekkel, hivatkozás nélkül, és különösen nem postolok olyan képeket, amelyen a gondolatok nem túl eredetiek. Nem ajnározom, és hivatkozom személyi kultuszos szinten Dawkinst, Hitchenst, Sam Harrist, Neil deGrasse Tysont. Humoristákat, és más celebeket meg pláne még ritkábban postolok. Mert számomra nem az a fontos, hogy ki mondta. És a racionális gondolkodásnak ez egy sarokköve. Kár, hogy ezek a sötét ateisták a racionális gondolkodásra hivatkozva, mindezt azon nyomban elfelejtik, ha a saját, ateista hitükről van szó. 

Egyszer volt, hol nem volt, volt egyszer egy "Warcrafton" nevelkedett fiatalember, aki jórészt abban találta meg az identitását, hogy ateistává vált. Nincs ebben semmi törvénytelenség, a számítógépes játékfüggők és az ateisták általában nem bántanak senkit. Bizonyos mértékig azzal sincs gond, ha valaki "Warcraftot" játszik, amíg nem válik függővé. Én azt nem tudom, hogy Worluk mennyire (volt) az, de mondjuk az, hogy ilyen írói álnevet választott magának, az azért valamit jelez. Olyasmi ez, mintha Hoffmann Rózsa "kicsiboci" néven foglaltatna magának hivatalos honlapot.

(Amikor Warcraftról beszélek, akkor természetesen képletesen teszem, tágabb értelemben értem, a számítógépes játékokat, RPG-t, fantasyt beleértve. A Worluk név speciel nem a Warcraftből jön, hanem máshonnan).

Azt, hogy valaki abban találja meg identitását, hogy ateista, azt én szintén nem fogom kritizálni, hiszen magam ellen is beszélnék. A kérdés inkább az, hogy milyen szinten csinálja, mert ugye ezt is lehet igényesen és igénytelenül csinálni. Azt elismerhetem, hogy Worluk ateizmusa nem éppen a pöcegödör legalja, de nem is sokkal magasabb színvonalú. Bár kétségtelenül azzal keltett feltűnést, hogy postjai elég trágárak voltak, de az igényességet én másban mérem, abban, hogy tényállításaiban mennyire fogalmaz pontosan, stílusában milyen hatásos, illetve mind stílusában, mind tematikájában mennyire változatos. Worluk ilyen szempontból eléggé középszer: jókor volt jó helyen. Van egy bizonyos stílusa, amely akkor és ott hatásos volt. De azért elég hamar unalmassá tud válni, és tematikai repertoárja is elég egyhangú. Tulajdonképpen majdnem mindig ugyanarról ír.

Tóta írásai mögött nincs igazán mély műveltség, hiányoznak az elméleti alapok, emiatt időnként nem csupán botrányos dolgokat állít, ( ami a szememben nem volna nagy baj) hanem vulgáris pontatlanságokat, ferdítéseket, tévedéseket követ el. Véleménye egy félművelt átlagember meglátásai, amelyekkel az egyházat illetően legtöbbször éppen egyetértek (ez ugye véletlen egybeesés, mert rohangál Magyarországon millió hasonló félművelt, akivel meg nem).

Tóta írásaiban ritkán találhatunk irodalmi utalást. Nem nagyon olvastam még tőle célzást arra, hogy valamely kérdés filozófiai alapjait ismerné (nem hivatkozik Nietzschére, Russellre, Diderot-ra, Feuerbachra és másokra). Nem nagyon látszik rajta a nyugati és a világ ateista mozgalmainak ismerete (Dawkins, Hitchens, Dennett, Michael Martin és a többiek). Láthatóan inkább a magyar hírekből dolgozik, rendkívül provinciális. Szóhasználatával nem jelez mélyebb ismereteket, nem használ szakszavakat. Ami Tóta ateista írásából kibukik az az a "warcraftos műveltség", amire utaltam. Átlagos, vagy talán átlag alatti.

Tóta megítélésében azt is figyelembe kell venni, hogy neki ez lett a szakmája, ő hivatásosként írogat, megélhetési újságíró, nem pedig hobbi blogger. Tóta cikkeit a HVG főoldalra teszi ki, bizonyára honoráriumot kap érte, ennek megfelelően feltételezhető, hogy munkaidejét eme cikkek megírására fordítja. Továbbá rengeteg olvasót befolyásol, így a felelőssége és a vele szemben elvárható követelmény is magasabb, mint egy egyszerű bloggerrel esetében.

Legutóbbi cikke, amely kiverte nálam a biztosítékot Ratzinger lemondásáról szól. Mit találhatunk ebben a cikkben? Pár ötletet, mint például a cím, melyet bármelyik közepesen tehetséges blogger össze tud hozni. El van szórva pár ilyen ötlet a szövegtörzsben is. Hasonlóan "magasra" tudom ezeket is értékelni, mint a címet: blogpostnak nem volna rossz, de újságcikknek ez még nem elég.

Szerepel a cikkben a "biblia" szó kis betűvel, és a kommentekben Tóta ki is kéri magának, hogy emiatt kritizálják. Pedig ez elég éktelen hiba egy cikkben, és otrombaság szándékosan benne hagyni.

Szerepel a cikkben egy olyan állítás, hogy "A cölibátus, a női papok és a fogamzásgátlás tiltása nem a szentírásból származik". És ez is jellemző Tótára nézve. Én ha egy ilyen állítást akár csak egy blogban írnék le, akkor is utána néznék. Egy cikkben azonban semmiképpen nem mulasztanám el a háttérkutatást. Nagyon kevés internetes kereséssel bebiztosíthatja az ember magát, hogy ne égjen ekkorát, és ne nézzék parasztnak. A cölibátusban van Worluknak igaza, de a másik kettő már durva pontatlanság. Nagyon is lehet a Bibliában olyan részeket találni, amelyek azért a fogamzásgátlás (1. Móz. 38.) és a női papság (1. Tim. 2.) ellen felhozhatóak. De az ilyen alaposság, a kutatás nem jellemző Árpira, és azt gondolom, hogy ez baj, mert ennyire népszerű helyen szidja az egyházat. Csinálhatnád szebben is, kis lovag!

Ami azonban ebben a cikkben ezen túl még furcsa, és ez is jellemző Tóta írásaira, hogy nem döntötte el, szidja-e Ratzingert, vagy ajnározza. De önmagában még ez sem volna hiba: lehetne valakinek egy nagyon pontosan belőtt, árnyalt, köztes véleménye Ratzingerről. De Tóta véleménye nem ilyen. Inkább arról van szó, hogy leült írni, és nem tervezte meg elég jól, mi lesz a mondandójának végkicsengése. Ahogy esik, úgy puffan. Hát ez ilyenre "puffanodott".

Tóta először kritizálja Ratzingert, ezt a részt sem támasztja alá nagyon, de mondjuk ez elnézhető, közismert, és egyértelmű, hogy mi bassza Tóta csőrét Ratzingerben, és ebben igaza is van.

A meglepő, hogy ugyanez a Tóta ajnározza is Ratzingert. Dicséri azért, mert lemondott. Jó rendben, a lemondása önmagában pozitív dolog számunkra, de miért lenne Ratzinger személyes érdeme? Tóta abszolút el van ájulva ettől, totál irreálisan túlértékeli, a végén aránytalanul, könnyekig meghatódik Ratzinger lemondásától. Sok bekezdést ömledezik arról, hogy az ő álmai szerint Ratzinger milyen mély megfontolásokból mondott le. Olyan dolgokat lát bele, amit csak az az irreális elérzékenyülés magyarázhat, amelyről beszéltem. Olyanokat állít, hogy Ratzinger "egyben beismerve, hogy neki erre nem volt ereje", amely beismerés a búcsúbeszédben nem nagyon van benne. Tóta szerint "XVI. Benedek búcsújában épp a felgyorsult időre csodálkozik rá. Az egyházat meg kell változtatni: ezt üzeni ezzel utódjának". De Ratzinger beszédében ugyan szó van a felgyorsult időről, külső változásokról, de semmiféle változásról nincs szó az egyházon belül. A felgyorsult időt és a világ változását azért emlegeti, hogy alátámassza: nem bírja a munkatempót, nem azért, hogy változásokat szorgalmazzon az egyházban ("so many rapid changes and shaken by questions of deep relevance for the life of faith, in order to govern the barque of Saint Peter and proclaim the Gospel, both strength of mind and body are necessary"). Tóta olyanokat képzeleg, hogy Ratzingernek "bizonyára eszébe jutott, hogy esetleg a többi hagyománynak sincs feltétlenül értelme, érdemes lenne elgondolkodni rajtuk, és bátran hátrahagyni őket, ha semmi nem szól mellettük" amire végképp semmi utalás nincs. Ez abszolút spekuláció. Ezt honnan a fenéből álmodozta össze Tóta?!

Tóta nagyon zavarosan fogalmaz, eluralkodik rajta a káosz világa :) Ilyeneket ír: "XVI. Benedek nagy pápává lett azzal, ahogy jelentéktelen uralkodását befejezte." Ja, nagy pápávávált.:) Egy jelentéktelen uralkodó nem lesz nagy attól, hogy lemond. Annyira ez nem hőstett. Gondoljuk meg, a Tóta által emlegetett Castro nagy lett azáltal, hogy lemondott? Nixon nagy elnök lett azáltal, hogy lemondott? Lenin nagy lett azáltal, hogy élete utolsó éveiben egészségügyi okokból kénytelen volt átadni a hatalmat? Mubarak nagy államférfi lett azzal, hogy lemondott? Egy lemondás lehet egy pozitív kis momentum, de nem tesz naggyá valakit, aki negatív vagy jelentéktelen uralkodó. Különösen azért sem, mert nem tudjuk, hogy Ratzinger esetleg miféle kényszerek, zsarolások, fenyegetések hatására mondott le. Egyáltalán nem biztos, hogy szabadon, és saját belátásból mondott le. Olyan kis naiv, ez a Tóta!

Mindeme álmodozásokba Tóta, az ősateista annyira belezsongott, hogy a végén így zárja cikkét: "Isten áldását kérem hátralévő életére, bár szerintem nincs isten, csak próbálok valami kedveset írni, mert megérdemli." Ami meglepő, és nevetséges zárás egy erős ateistától. És csak eme bezsongás magyarázhatja meg, hogy miért lett végül Tóta ennyire oda Ratzingerért, hogy jókívánságait küldi neki, tán még egy könnyet is ejt érte. Mintha a lemondása jóvá tenné egész pápasága alatt elkövetett bűneit, illetve egész életében követett tévképzeteit, magát a keresztény hitet. Egy ateista azért ezt ne nézze el, csak azért, mert lemondott, és ne zárja így cikkét! Mert nagyon úgy hangzik, mint egy öregedő, megalkuvó kispolgár, aki egyszer csak elkezd elvtelenül megfelelni bizonyos  társadalmi elvárásoknak. Jópofizik.

Vajon miért tette mégis? Miért írt Tóta így? Ez a slendrián írásmód egyrészt jellemző Tóta egész munkásságára, másrészt szerintem elkényelmesedésről is szó van. Elszenilisedett, ő meg nagypapává vált.:) A HVG kitartottjaként Tóta nem kell, hogy minőséget szolgáltasson, úgy tűnik, ezt is elfogadják tőle. Többre magától meg nem telik. Nincs benne több igényesség. Hangsúlyoznám, hogy itt olyan igényességről beszélek, amelyet egy blog kapcsán nem erőltetnék. Mert a blogger hobbiból ír, kisebb olvasóközönségnek, érthető, ha nem fektet bele annyit, mint egy újságíró. De könyörgöm, "az ég szerelmére" egy országos hetilap újságírója ne egy hétköznapi kis blogger szintjét tűzze ki magának célul!

Különösen akkor ne, ha ateista, mert arra kényes vagyok! Nem sok kifejezetten ateista újságíró van sajnos a magyar médiában jelen, jó lenne, ha az a kevés színvonalas lenne, és nem ilyen Worluk féle álújságíró lenne, aki valójában nem több egy  bloggernél! Tényleg az ateizmusra nézvést szégyen, mert Worluk nagyon sok embernek sajnos az ateizmus megtestesítője. Worluk lejáratja az ateizmust. Jó lenne, ha az ország legismertebb, legbefolyásosabb ateistái inkább művelt, tudásalappal rendelkező, igényesebb, megfontoltabb emberek lennének. Az ateizmusnak nagy szüksége lenne erre.

Worlukban meg jó lenne, ha megvolna az a nagyság, amelyet Ratzingerbe képzelt bele. Beláthatná, hogy ő ehhez eleve se nagyon értett, de most meg már túlságosan bele is kényelmesedett. Ne akarjon újságíró lenni! Inkább tanítson angolt! Na jó, egye fene, megengedem neki, hogy hobbiból nyomhassa tovább a blogjait, boggernek elmegy!

Nem mondhatnánk, hogy Perculos egész életében sokat gondolkodott volna, nem is nagyon volt miről, hiszen minden el volt rendezve körülötte: egész tekintélyes rózsájuk volt, se túl kicsi, se túl nagy, tök fiatalon domináns hím lett, tehát övé lett Percula, a srácok is nagyon rendesek voltak. Jó kis csapatot alkottak. Nem volt min gondolkodni, hiszen a dolgok nem változhattak. Rózsit soha el nem hagyták volna, a hierarchiában pedig nem lehetett változtatni. A kaja minden nap megvolt, Rózsi pedig nagyon jól megvédte őket mindaddig, míg az árnyékában maradtak. Perculos tehát nem nagyon gondolkodott, csak élvezte az életet. Lágyan ringatózott Rózsi karjaiban fööööl ... leeeee... fööööl... le... Boldogan élt, míg...

... egyik ebéd után, emésztés közben, Rózsi karjaiban pont ez ütött szöget a fejében: miért olyan jó neki? Miért van minden úgy elrendezve körülötte, hogy az neki megfeleljen? Miért pont olyan a tenger áramlása, hogy gazdagon sodorja a planktonokat éppen Rózsi köpönyege alá? És egyáltalán, honnan jön, és hová tart az áramlás? Hogyan kerülnek bele a fini planktik? Vagy, ha a víz hőfoka pár celsius fokot is melegebb volna, akkor sem a planktonok, sem a rózsi, sem ők, nem élnének. Ki állította be a vízhőfokot?

Perculos több napig morfondírozott ezen, és végül arra a különös megoldásra jutott, hogy mindez a jó ez csakis ajándék lehet. Van valami nagy-nagy jóakaró, valami szuper-gazdi, aki mindezt megtervezte, elintézte, fenntartja. Aki beállította az áramoltatót, aki beleszórja a planktonokat az áramlatba. Mert ugyebár az akváriumban nem lesznek csak úgy magától planktonok. Igen, nyilvánvalóan egy akváriumban laknak, erre jutott.

Bizonyos értelemben érthető, hogy Perculos rosszul mérte fel a helyzetet. Soha nem látta az óceán felszínét, sem a partot, Ausztráliát. Aztán a többi kontinensről nem is beszélve. Sem a csillagokat nem látta, és emiatt nem kellett a csillagokról sem hasonló elméleteket kitalálnia, mint az óceánról.

Perculos soha nem hagyta el a tengeri rózsájukat, így egész életében azt hitte, hogy egy akváriumban laknak, és amikor a globális felmelegedés miatt három fokot melegedett a víz, akkor sem hagyta el a tengeri rózsájukat, azt hitte, hogy a szuper-gazdi talán büntetésből csavarta fel a fűtést. Valamit biztos rosszul csináltak Perculával. Biztos fajtalankodtak, vagy mi. Aztán hamarosan az áramlat is megszűnt, de ezt is végzetes bűntudattal vette magára. Szóval még mindig viszonylag boldogan élt, csak éppen hamarosan meghalt, és kipusztult az egész családja. Az akváriumban nem hívő halak pedig ma is boldogan élnek az Antarktiszhoz egy kicsit közelebb.

Mivel a Magyar Tudomány nem adott nekem lehetőséget Kampis György cikkére viszont-válaszolni, ezért a többi cikkhez hasonlóan neki is csak blogban tudok válaszolni, amit most meg is teszek. Ebben a blogpostban természetesen már olyan stílusban is megfogalmazom a véleményem, ami túlmegy azon a cikken, amit a Magyar Tudományba eredetileg beküldtem.

Előre kell bocsátanom, hogy Kampis György cikke volt a nekem írt válasz-cikkek közül a legértelmesebb, leghasznosabb, de sajnos még így is nagyon gyengének gondolom. Kampis egy helyen így fogalmaz: "Egyéni véleményünk persze lehet minden egyébbel kapcsolatban is, sőt van, akárcsak a futball vagy az építészet esetén, de az nem publikációképes, és még kevésbé lehet „a” tudomány véleménye." Nos, Kampis cikkével a legnagyobb baj, hogy pont maga esik bele ebbe a csapdába: nagyon sok kinyilatkozás hangzik el normális érvek és hivatkozások nélkül. Két személyre hivatkozik pontos idézés és referencia nélkül, ez Feynmann és Wittgenstein, de ők pont engem igazolnak, nem őt. A másik nagy gond, hogy nemhogy hivatkozások, de érvelés sincs sok kinyilatkoztatás mellett. És mint látni fogjuk, jobb lett volna, ha hallgat magára: az önellentmondásos, átgondolatlan "gondolatmeneteit" jobb lett volna nem publikálni.

Mindjárt az első bekezdésben azzal vádol, hogy a tudomány alapján vallást gyalázok. Konkrétumok nélkül. Egyéni vélemény, kinyilatkoztatás. Nem több.

A második bekezdésben van egy cseles fogás, amelyet szerintem a legtöbb olvasó nem ért meg. Kampis azt mondja, hogy a teológia Wissenschaft, de nem science. A "Wissenschaft" németül tudományt jelent, itt nincs kétség, a "science" franciául és angolul tudományt jelent. Kampis tehát első ránézésre azt állítja, hogy a teológia tudomány, de nem tudomány. Teszi mindezt teljesen feleslegesen, idegen nyelvekkel nagyzolva.

Ellentmondás azért nincs mégse, mert az angol nyelvnek van egy olyan fura sajátsága, hogy a "science" szó alatt időnként, szűk látókörűen csak természettudományt értenek, és akkor már érthető a dolog (bár Kampis sehol nem jelezte, hogy nem franciául érti a szót, hanem angolul). Az egész "érvelés" továbbá azért is béna, mert azért angolul van olyan is, hogy social science, azaz a "science" fent említett szűk látókörű felfogása sem általános az angolban, és emiatt erre hallgatólagosan egy érvet építeni elég nagy butaság.

Kampis igazából bizonyára azt akarta mondani, hogy a teológia társadalomtudomány, de nem természettudomány. Csak ugye lehetett volna ezt egyszerűbben és világosabban is, kislovag! Aztán ezzel sem én, sem Gánóczy nem ért egyet (akire Kampis hivatkozik). Gánóczy azért nem, mert szerinte a teológia nem korlátozható be egyik halmazra sem, én meg azért nem, mert a teológia nem tartozik egyik halmazba sem.

Kampis szerint a teológia azért társadalomtudomány, mert módszeres, kritikus és igényes. Mintha ez már elég volna. Szerintem egy sakkozó is módszeres, kritikus és igényes tud lenni, a sakk mégsem tudomány, legfeljebb a szó nagyon metaforikus értelmében. A sakk egy játék, amelynek legnagyobb mestereinek ma már ien módszereseknek, igényeseknek kell lenniük, és roppant kritikusaknak másokkal szemben, de magukkal szemben is, amikor a saját játszmáikat elemzik, hogy a hibáikból okulva legközelebb jobban játszanak. Egy kritikus, igényes, módszeres dolog tehát simán lehet egy szellemi játék, és nem kell, hogy tudomány legyen. A teológia ráadásul szerintem se nem kritikus, és nem olyan nagyon igényes, és nem módszeres.

Kampis szerint tehát a teológia társadalomtudomány, és ezért módszerei eltérnek a természettudománytól. Igen ám, de ahogy a logikai pozitivizmus Einheitswissenschaft (egységes tudomány) programja rámutatott, a társadalom és természettudomány módszerei a fontos dolgokban azonosak, nyilván pont azokban a kritériumokban egyeznek meg, amelyek a tudományosság általános kritériumai. Érthető: pont ezért mondható mindkettő tudománynak. Mert van valami közös bennük, ami a tudományosság kritériuma is. Jó, tudom, erre azzal jönne Kampis, hogy a logikai pozitivizmus megbukott, és én ebbe a nagy vitába nem szeretnék belemenni, ezért azt mondom, hogy még ha meg is bukott volna, ez nem jelentené azt, hogy minden tézisük bukott. Ez biztosan nem.

Ez a tézis pedig az, hogy a társadalomtudomány is a nomologikus-deduktív magyarázati sémában, azaz általános állításokból álló elméletekkel igyekszik egyéni állításokat magyarázni. Ez a magyarázat dedukcióval történik. Melléktermékként pedig olyan további empirikusan ellenőrizhető jóslatokat is kapunk, melyek tovább igazolják az elméletet, vagy ellene szólhatnak.

Ez igaz a történelemtudományra is, ahol az empirikus ellenőrzés forrásai az írásos anyagok, a régészeti leletek lehetnek. Igaz az irodalomtudományra, ahol az empirikus ellenőrzést a különféle művek képezik. Megjegyzem, sem a történelemtudomány, sem az irodalomtudomány nem próbálkozik meg olyan butaságokkal, hogy mondjuk a Kalevala alapján igazolni, hogy igenis létezik a Sampo, a csodamalom, amely a semmiből aranyat, takarmányt és sót állít elő. De mindez nem igaz a teológiára, ahol isten létezését nem tudják empirikusan igazolni, sem régészeti leletekkel, az írásos anyagok pedig roppant gyengék ehhez, mégis azt állítják, a Biblia igazolja isten létét. Mert a  Bibliára pedig nem csupán, mint egy mitológiára tekintenek, hanem kritika nélküli, dogmatikus alapnak. A Bibliára a keresztény teológusok másképp tekintenek, mint a Kalevalára, pedig mindkettő ugyanaz a kategória: mítosz. Ezért a teológia nem tudomány.

A társadalomtudományok és a természettudományok között persze lehetnek részletbeli különbségek, például a társadalomtudományok elméletei, elméleti keretei (paradigmái) és dedukciói általában nem olyan precízek, mint a természettudományoké. A társadalomtudományok általában nem használnak olyan numerikus apparátust, mint a természettudományok, emiatt levezetéseik általában nem numerikus jóslatokban jelentkeznek. De ettől még a tudományosságuk nem kétséges, legalábbis, ha a pontatlanságok kijavítására törekszenek, és nem a homály növelésére. És nyilvánvaló, hogy ha a társdadalom- és természettudományokat alapvetően különbözőnek találnánk, akkor igencsak bajban volnánk, ha meg kéne indokolni, miért tekintjük mégis tudománynak mindkettőt. Sokkal érthetőbb képet kapunk a világról, ha meglátjuk a társadalom- és temészettudományokban a tudományos közöst.

Érdemes megemlíteni a pszichológiát, amely határterület, társadalom- és természettudomány státusára is jelentkezhet. Paradigmái még nem teljesen kiforrottak, de egyre inkább experimentális és lassan numerikus tudománnyá fejlődik. A történelemtudomány a régészeti leletek vizsgálatakor alkalmazott fizikai és kémiai módszereket használ. A nyelvészetnek egy nagyon erősen fejlődő ága a számítógépes nyelvészet. A különféle tudományágak között nagyon sok az összefüggés. Ez is mutatja, hogy nem is lehet itt olyan éles határ, amilyet Kampis sugall. A társadalom- és természettudományokra érdemes két olyan halmazra gondolni, amelyre van valami hozzávetőleges definíció, de a határ nem éles, és inkább a hagyomány és a rendszerezési igényünk az, amely fenntartja a két kategóriát, nem pedig az éles különbségek.

Meg kell jegyezni, hogy a teológiára mindez megint nem igaz. Nem igaz, hogy isten korát C-14-es módszerrel meg lehetne határozni, nem igaz, hogy istent olyan kísérleteknek lehet alávetni, mint amilyeneket a pszichológiában találunk. Vagy ha például az ima-kísérleteket nézzük, azok nem igazolják isten közreműködését.

A következő bekezdés az, amelyet talán a legfontosabbnak tartok a cikkből. Kampis így kezdi: "A tudomány korlátai – véleményem szerint – magának az emberi létnek a korlátai, annak a határait jelölik ki, hogy mit (hogyan) tudhatunk, meddig ér a tapasztalat világának bizonyossága, mire következtethetünk." Idáig majdnem egyetértünk. Szerintem ugyan van élet a tudományon túl is, de módszeres tudás valóban nincs. Kampis hiper-scientistára sikerült megfogalmazását gondolatban kerekítsük le, és akkor teljesen egyetértek vele. A megdöbbentő az, hogy Kampis egy ilyen jó meglátásból kiindulva hogy tud eljutni az ellenkezőjéig, a legbugyutább "konklúzióig", méghozzá logikátlanul, és teszi mindezt írásban, tehát egy elvben átgondoltabb műfajban, és szemrebbenés nélkül.

"Ezeken túl is sok minden létezik azonban." Ez viszont egy éktelen metafizikai kinyilatkoztatás. Jegyezzük meg, hogy az az állítás, hogy "tudom, hogy létezik valami azon túl, amit tudhatok", eleve önellentmondás! Ha létezne is ilyen, Kampis akkor sem tudhatná, tehát nem írhat le ilyet egy cikkben intellektuális becsületességét megtartva. Ugyebár "amiről nem lehet beszélni, arról hallgatni kell!" - mondja Wittgenstein. Kampis állítása igazolatlan, de ezen túl azt vetem ellenében, hogy egyáltalán nem látom, hogy hogy létezhetne bármi is a világban, aminek a megismerésére a tudomány alapjában alkalmatlan lenne. Nem látom ennek mi lehetne az oka, hogy volna ez lehetséges. Végül, ha létezne valami, aminek vizsgálata túl megy az emberi korlátokon, akkor nem lehet, hogy a teológia ezt vizsgálja, mert a teológusok emberek. Az egy külön önellentmondás lenne, hogy a teológia az a tudomány, amelyben emberek olyaet visznek végbe, ami emberileg lehetetlen. El kéne dönteni, hogy akkor most túl van az emberi korlátokon, vagy nincs túl!

Innentől Kampis cikke olyan dolgokat hoz elő, amelyre talán a legjobb választ egy korábban postolt cikkem jelenti, amelynek A tudomány dimenziója volt a címe. Érdemes elolvasni. Azt is érdemes megjegyezni, hogy valahogy ezek a viták szinte mindig ide csúcsosodnak ki, majdnem mindig oda vezetnek, hogy valaki elkezdi a szubjektív és objektív kérdéseket összekeverni, és nem tudja, hova tartozik a tudomány, az igazság, a tudás és a megismerés (mind az objektív oldalhoz).

Állítását igazolandó, Kampis sebtében előkap három példát: "Mi végre vagyunk itt, honnan származik a világ, létezik-e szerelem első látásra ." A "mi végre vagyunk itt" kérdését a tudomány így valóban nem tudja megválaszolni, de nem azért, mert létezik valami, amit nem tud megismerni, hanem azért, mert ez a kérdés nem szól létező dolgokról, nem objektív kérdés. Persze a "vagyunk" igeragozásban a rejtett alany ott van, a "mi, emberek", és mi emberek nyilván létezünk, csakhogy a kérdés nem az emberek egy tulajdonságára vonatkozik, hanem a "végre", azaz valami "külső célra", aminél már az sincs meghatározva, hogy miféle dolog lenne ez a "külső cél". A tudomány meg tudja válaszolni azt, hogy: "mi okból vagyunk itt", mert ezek az okok megvannak a természetben. Célok nem találhatóak a természetben, legfeljebb az embereknek lehetnek céljaik, de ezek meg eléggé változatosak, és különbözőek. A dolgok értelme szubjektív kérdés, amelyet senkinek nem kell megválaszolni, viszont mindenkinek joga eldönteni. Az eldöntés valami egészen más, mint a megismerés. Ha a papok döntik el, hogy neked mi legyen a célod, az nem tudomány, hanem ízlésdiktatúra.

A "honnan származik a világ" kérdésére a tudomány elég jól halad a válasszal. A "létezik-e szerelem első látásra" kérdésben a "szerelem" definiálása lehet kérdéses, de ezek után nem jelent nagy problémát a tudományos vizsgálata. És mit ad "isten", vizsgálják is (sciam, huffpost). Azért érdemes ismerni a tudomány módszereit, mert az egyik alapdolog, hogy azért kinyilatkoztatások leírása előtt az alapvető irodalmazást a tudósnak meg kell tennie. Ha elmulasztja, nagyon befürödhet, és tudósként hitelét veszti. Kampis György nyilván nem ismeri a tudomány módszereit, ezt ezzel a szarvashibával szépen demonstrálta.

Most jön a Feynmann és a Wittgenstein hivatkozás, amelyek azonban inkább cáfolják Kampist, mint alátámasztják. Nos, persze Kampisnak ettől még lehet az a véleménye, ami, de ez most már még inkább úgy hangzik, hogy csupán nagyon egyedi, butuska magánvéleménye.

A bekezdés befejezése pedig a logikát szégyeníti meg, a tudományos módszer másik bástyáját. Kampis azt írja: "Nem tekinti (a tudomány számára legalábbis) valóságosnak azokat a kérdéseket, amelyeket nem tud bevonni az „igaz vagy hamis” állítások körébe, vagyis amelyeket ennélfogva nem tudhat eldönteni sem, mert nem gyűrhet saját módszere alá." Most így nem igazán értem, hogy Kampis mondjuk egy olyan kérdéssel, hogy "létezik-e isten", mit akar kezdeni, ha nem az igazsága vagy hamissága érdekli. Mi érdekli akkor? A zöldsége?:) Ha erre a kérdésre Kampis válasza egy határozott "nem tudom", ami lehetséges, akkor is el kell ismernie, hogy akkor ezek után nem tud igazán konstruktív dolgot csinálni ezzel a kérdéssel. És a teológia lehet bármilyen módszeres és igényes (szerintem egyáltalán nem az), de miféle konstruktív dolgot tud vele kezdeni, és az mire jó? És hogy lenne a "nem tudom, és nem is akarom megtudni" tudomány?

Vegyük észre azt is, hogy Kampis itt azt állítja, hogy eme kérdések, azaz feltehetően a teológia nem gyűrhetőek be a tudomány módszere alá. Nos, ezzel kapcsolatban sokféle dolgot gondolhat az ember, de egy dolog biztos, Kampis itt úgy elszólta magát, mint a ház. Mert bizony explicit azt állítja, hogy a teológia nem tudomány. Pár bekezdés alatt elfelejtette, hogy mi mellett érvel, és eljutott az ellenkező állításig, és már engem igazol. QED. Öngól. Game over.

Egy kis finomság még ezzel kapcsolatban, hogy Kampis nem különbözteti meg azt, hogy egy entitás létezik-e a tudomány számára, vagy egy kérdés létezik (értelmes-e) a tudomány számára. Nyilvánvalóan lehet egy kérdés értelmes a tudomány számára, miközben a benne levő entitás nem létezik. Például az a kérdés, hogy "lehetséges-e perpeetum mobile" egy értelmes tudományos kérdés, és pont azért mert kimondhatjuk, hogy nem létezhet. Tehát más kérdés az, hogy van-e a tudomány számára eldönthetetlen kérdés, és más az, hogy van-e megismerhetetlen létező, mint például isten. Könnyen el tudunk képzelni olyat, hogy egy létező dologgal kapcsolatban egy kérdés nehézségeket okoz. De nehezebb azt, én nem is tudom, hogy valami létezik, hatással van ránk, de tudományosan nem megismerhető. Nem látom, hogy ez hogy volna lehetséges.

A következő bekezdésben Kampis ezt írja: "Ugyanakkor nyilván nem vitatható el senkitől, hogy az emberi megismerés – a tudomány – által nyitva hagyott kérdéseket privát módon önmagának mégis valósaknak gondolja, sőt a maga számára meg is válaszolja őket, a szorító belső kényszereknek engedve." Vegyük itt példának a "mi végre vagyunk itt" kérdést. Ez nem egy objektív kérdés. Ezt a kérdést valóban mindenkinek az önmaga számára el kell döntenie. Érdemes abban határoznia, hogy mit akar az életével kezdeni. De ez nem egy objektív kérdés megválaszolása. Ez nem megismerés. Ha ebben szerepel bármi megismerés, az legfeljebb az, hogy az illető magát ismeri meg. Gnothi szeauton. Csak ugye ez a megismerés meg nem válasz a kérdésre. Ha Józsi megismeri magát, és rájön, hogy mélységesen szereti a klasszikus zenét, pedig azt hitte, hogy utálja, akkor Józsi megismert valamit, de nem a "mivégre vagyunk itt" kérdésére adott választ: Mi nem avégre vagyunk itt, hogy Józsi szeresse a klasszikus zenét. De még Józsi sem avégre van itt. Józsi csak éppenséggel szereti a klasszikus zenét, ahogy valószínűleg más dolgokat is szeret. A "Józsi mit szeret?" kérdés eléggé más kérdés tartalmában is, és általánosságát tekintve is, mint a "mi végre vagyunk itt?" kérdése.

Ahogy Carnap fogalmazott: „Az ’élet talányai’ (Lebensrätsel) nem kérdések, hanem a gyakorlati élet szituációi. (…) A rejtvény inkább abban a feladatban áll, hogy az élethelyzettel 'elboldoguljunk', a megrázkódtatást kiheverjük, és talán, hogy a további életet még gyümölcsözővé is tegyük” (Carnap, Aufbau, §183).

Tovább menve: ha mindenkinek személyesen kell dönteni bizonyos szubjektív életproblémákban, akkor arra egész biztosan nem alapulhat tudomány, de még teológia sem, vagy bármilyen más diszciplína, ugyanis bármilyen ilyen diszciplína a szöges ellentétről szólna: arról, hogy valaki más majd megmondja neked azt, amit magadnak kéne megmondanod. És pont ez a teológia és a vallás "bűne", hogy ezt az egyéni felelősséget veszik el az embertől, és meg akarják neki mondani, hogy mit tegyen az életben. Kikérem magamnak, hogy a teológusok mondják meg nekem azt, ami az én döntésem! Pont ezt utáljuk a keresztény egyházakban például, hogy magánügyekbe be akarnak szólni!

Ahogy említettem, arra a kérdésre, hogy "Józsi, szereti ön Brahms-ot?", leginkább Józsi tud választ adni, és azzal, hogy kipróbálja. Ez aligha tudomány. A pszichológia tárgya közel áll ehhez, de ne várjuk el a pszichológiától sem, hogy minden egyes ember egyéni kérdésére válaszoljon! Azt viszont végkép nem látom, hogy a teológia hogyan válaszolna arra, hogy Józsi szereti-e Brahms-ot. Nem is nagyon szoktak ilyenre válaszolni. Arra viszont igen, hogy Józsi szeresse-e Jenőt. És ez nemcsak abszurdum, nemcsak nem tudomány, de pofátlanság is.

"Aki ennek ez egésznek, a teljességnek a birtokbavételére vállalkozik, annak tudnia kell azonban, hogy ezzel elhagyja a bizonyosságoknak (és bizonytalanságoknak) azt a körét, amely a jelenségek világának, vagyis a tudomány tárgyának megismeréséből fakadó vitát lehetővé teszi. Természetesen itt nagy különbség keletkezik azon kérdések között – és ilyenek a metafizikai és teológiai kérdések – amelyek színvonalas, fontos, izgalmas hagyományokhoz köthetők, és ezért szellemi értelemben fontosak, érdekesek, és a többiek között, amelyek nem."

Csak még egyszer felhívom a figyelmet, hogy Kampis itt ordítja bele máodszor is a "fülünkbe", hogy a teológia nem tudomány. Elfelejtette, hogy a cikk elején pont az ellenkezőjével kezdte. Nem is kell különösebben megcáfolni Kampist, megteszi ezt ő magának. Gyönyörűen és szépen. Csak el kellett volna olvasnia a saját cikkét, mielőtt elküldte volna a Magyar Tudománynak.

A következő bekezdés rendben van, az utolsó, a szerénységről szóló bekezdéssel nem tudok mit kezdeni, szerintem nettó hangulatkeltés. Hogy Kampis kinek a cikkét olvasta élvezettel, az nem érv. Az olyannal sem tudok mit kezdeni, amikor Kampis tudásról beszél, de nem igaz-hamis értelemben. Mit akar ez jelenteni? Azt gondolom, hogy Kampis egyszerűen csak szereti a szerény embereket. Miközben ő maga szerintem koránt sem az. De ez legyen az ő gondja. Én önmagában a szerénységet nem tartom értéknek. De ez is szubjektív dolog, teljesen felesleges erről párbeszédet folytatni, nem termékeny. Pont azért, mert nem objektív a kérdés. Kampis felőlem nyugodtan szeretheti álszent módon a szerényeket, miközben maga egy beképzelt alak. Tisztában vagyok vele, hogy ezen én már nem fogok tudni érvekkel változtatni. Viszont a Magyar Tudománynak nem kellett volna lehoznia a marhaságait.

 Ezt a cikket a Magyar Tudományban szándékoztam megjelentetni, hosszas alkudozás után egy egészen más cikk jelent meg helyette, így ezt itt a blogon publikálom.

***

A tudományfilozófia egyik hagyományos kérdése a tudomány és áltudomány demarkációja, melyről magam is írtam a Magyar Tudományban (BRENDEL 2011b). Az utóbbi évtizedben egy másik közkedvelt téma volt a vallás és a tudomány kapcsolata. Hasonló kérdésekről van szó, de különbségek is felmerülnek. Amikor ugyanis tudomány és áltudomány határáról van szó, akkor a tudományos módszer szigoráról és precíz körülhatárolásáról szoktak értekezni. A tudomány és a vallás elhatárolása viszont inkább a tudományos módszer illetékességéről, mint olyanról szól. Első megközelítésben ugyanis az áltudomány az általunk ismert téridőn belül tevékenykedik, míg a vallásos hit azon kívül. Ahogy az ki fog derülni, ez így nem egészen pontos. Bár a tudományos módszer demarkációja és illetékessége fogalmilag két külön kérdés, mégis összefüggenek. Így a tudományos módszer számonkérésének csak akkor van értelme, ha nemcsak annak szigorát, hanem teljes illetékességi körét is betartatjuk.

Rudolf Carnap, akit a tudományfilozófia atyjaként lehetne tekinteni, így fogalmazott a tudomány illetékességéről: "a tudomány a maga dimenzióin belül nem ütközik korlátokba". (CARNAP 1928, 253. oldal). Hogyan értsük ezt a tézist? Értsük valamiféle nagyképű scientista kijelentésként: "széjjel néztünk a világban, és sehol nem találtunk semmit, amiről a tudomány nem tud"? Nem. Értsük talán valamilyen scientista fanatizmusként: "mélyen hiszünk abban, hogy nem létezhet olyan dolog, amelyről a tudomány nem tud"? Nem, így sem szabad érteni. Értsük ezt valamiféle korlátolt tagadásként: "amiről a tudomány nem tud, az nem létezik, ha mégis, akkor letagadom"? Nem, ez is hiba volna.

Miért nem jogosak ezek az interpretációk? Azért mert itt a tudományos módszerről van szó, és csupán arról, hogy Carnap nem lát olyan elvi akadályt, amely ennek a módszernek korlátot szabna abban a dimenzióban, amelyben illetékes. Azaz Carnap nem azt mondja, hogy a tudomány egész biztosan, és jelenlegi tudásunkkal is teljes, hanem csak annyit, hogy a tudományos módszer, ha nem is tökéletes, de legalább potenciálisan univerzálisan alkalmas arra, amire kitalálták. Nagyon fontos ez a módszertani, instrumentalista és nem ontológiai megközelítés: nem azért fordulunk a tudományhoz, mert előre tudjuk, hogy nem létezik semmi a tudományon kívül, nem azért, mert vakon hisszük, hogy a tudomány mindent meg fog válaszolni. Ezek olyan metafizikai hittételek volnának, melyet Carnap mindig ellenzett, és melyekre nem is szabad alapozni, mert ha ezt tennénk, akkor jogos lenne a tudományt érő olyan egyébként alaptalan vád (ld. lentebb), hogy az is mindenképpen valamiféle hitre, metafizikai előfeltevésre épül. Nem kell, hogy épüljön, és az ilyen instrumentalista megközelítés például egy kulcs ehhez. Azért fordulunk a tudományhoz, mert a legjobb, sőt, tulajdonképpen egyetlen ismert módszer bizonyos kérdések megválaszolására. Nem tévedhetetlen, de a legjobb. A hitnek ugyanis például nincs is megismerési módszere.

A következő kérdés, hogy mi a tudomány „dimenziója”? Mik azok a bizonyos kérdések, amelyekről szó van? A tudomány „dimenziója” az objektív kérdések területe. Del Ratzsch így fogalmazza meg könyvében (RATZSCH, D. 2002, 104.):

„...a tudomány képes olyan objektív, független, valóságos dolgokra vonatkozó igazságokat fölfedezni, amelyek kívül esnek mind a megfigyelés, mind a megfigyelhetőség közvetlen hatókörén, ...”

Ratzsch megfogalmazása arra utal, hogy azt kevesen tagadják, hogy a tudomány képes a közvetlenül érzékelhető valóságot megismerni. Gyakran éri viszont az a vulgáris vád, hogy nem képes azt megismerni, ami nem érzékelhető. Holott a neutrínók korában ez igen nevetséges vád. Hogy erre miképpen képes, most nem térünk ki, hanem csak hivatkozunk, hogy még Ratzsch - akinek könyve igen elfogult a kereszténység mellett - is elismeri, hogy a tudomány képes objektív, a valóságra vonatkozó kérdések megválaszolására. Ennyi nekünk elég. A pontosítás kedvéért megjegyzem, hogy a valósággal csak az empirikus tudományok foglalkoznak, ami a tudomány nagy része, de a matematika nem valóságos, nem szintetikus igazságokkal, hanem analitikus összefüggésekkel foglalkozik. A közös az, hogy ezek is objektív kérdések. A matematika kérdésével a tudományfilozófia sokat foglalkozik, és ez kapcsolódik kérdéseinkhez, de mégsem térhetek ki erre a részletre itt.

A tudomány tartománya tehát az olyan kérdések tartománya, amelyekre igaz és hamis válaszok adhatók. Ez azt is jelenti, hogy a tudomány a tudás szférája, amely a megismerés szférája, mivel megismerés alatt azt értjük, hogy tudást szerzünk a világról vagy magunkról. Ami nem a tudomány feladata, az például az érzelmek kifejezése, a mindennapi döntések, de ezek nem is tartoznak a tudás, a megismerés kérdései közé.

Ha szemléletesen próbáljuk bemutatni, akkor azt mondhatjuk, hogy a vízszintes tengelyen ábrázolhatnánk a különféle „dimenziókat”, melyekben különféle diszciplínák illetékesek. Valódi dimenziók helyett a szemléletesség kedvéért vertikális sávok jelzik a diszciplínákat. A tudomány mellé felsorakozik például a művészetek, és kérdés lehet, hogy hol kap szerepet a vallás. Ha a függőleges tengelyen a módszertani szigorúságot vesszük, akkor a tudománynak a maga „dimenziójában” (sávjában) vetélytársa az áltudomány. Ha tehát a tudomány határa a kérdés, akkor láthatjuk, hogy a vízszintes és a függőleges határok is érdekesek. A tudomány-áltudomány kérdése inkább a függőleges határról szól, a hit és tudomány kérdése inkább a vízszintes határról. De ez nem ennyire egyértelmű, mert végül is minden tudományos vetélytárs próbál vízszintesen és függőlegesen is „támadni”, illetve próbálja átjátszani magát, amikor kritika alá kerül. Éppen ezért, mint látni fogjuk, a tudományos módszerben elengedhetetlenül fontos mind a „vízszintes”, mind a „függőleges” határ. Vegyünk pár példát illusztrációképpen! A példákat Del Ratzsch könyvéből fogom venni, „A tudomány korlátai” című fejezetből. Megjegyzem, hogy cikkem motivációja a Freund Tamással folytatott vitából ered (BRENDEL 2011a), és ő is pontosan ugyanezeket a kérdéseket vetette fel (FREUND 2011), de hogy illusztráljam, hogy mennyire elterjedtek ezek a kérdések, Ratzsch könyvére fogok hivatkozni.

A tudomány alapjai

Itt kanyarodunk vissza ahhoz a kérdéshez, hogy van-e a tudománynak olyan előfeltevése, amelyet nem tud igazolni. Ratzsch és sokan azt állítják, hogy igen. Én azt állítom, hogy amennyiben kitűztük a célt, az illetékességi területet, azaz a tapasztalatainkkal kapcsolatos objektív kérdések vizsgálatát, akkor a tudományos módszer gyakorlatilag „kijön“ bizonyos logikai megfontolásokból. És bár nem lehet igazolni, hogy semmilyen más módszer nem működne, de nincs más módszer, így csak a tudományt lehet választani.

Így például Ratzsch azt mondja, hogy az egyöntetűség elve ilyen hiten alapuló előfeltétel (RATZSCH, D. 2002, 106). Azaz, hogy univerzális törvények formájában keressük az ismereteket. Holott csak arról van szó, hogy az univerzális állítások logikailag igen hatékony eszközök, tehát ez csupán egy „nice to have “ cél.

Ugyanitt Ratzsch azt a közkeletű tévedést is megismétli, hogy a tudomány axiómákra épül, és ezeket az axiómákat el kell hinni. Holott az empirikus tudomány elméleteket dolgoz ki, az elméletekben szereplő természettörvényeket nem szokás ma már axiómáknak nevezni. Ezeket nem a priori hisszük el, hanem pontosan az empirikus megfigyelések által próbáljuk igazolni, vagy cáfolni. Adott esetben elvetjük őket, ami azt jelenti, hogy semmiképpen nem dogmatikus axiómák.

Ratzsch könyvében az említett rész előtt hosszan mutatja be a tudományos módszert, és ha a metafizikai realista vagy antirealista vitát egy Carnaphoz hasonló instrumentalista megközelítéssel kerüljük el, akkor minden ilyen állítólagos előfeltevést fel tudunk oldani. Vagy logikai megfontolásokkal, vagy instrumentalitsa szempontokkal, amelyek praktikusságuk miatt nem tekinthetőek valamiféle empíriától független, erős metafizikai előfeltevésnek.

A végső cél kérdése

Del Ratzsch a 108. oldalon hozakodik elő ezzel a kérdéssel. Ám ez az a probléma, amely valójában nem is objektív kérdés. Carnap írja az Aufbauban: "Az élet rejtvényei azonban nem kérdések, hanem a gyakorlati élet szituációi." (CARNAP 1928, 260.) Ez pedig az élet értelmére is igaz. Itt nincs szó olyan objektív kérdésről, amelyre lenne univerzálisan igaz válasz. Nem objektív kérsésről, nem tudásról van tehát szó. E. Szabó László nemrégiben így fogalmazta ezt meg (Dombi 2008. 14.): „Világos, hogy a tudomány normatív kérdésekre nem tud választ adni. Abból, hogy én tudom, hogy a dolgok hogy vannak, hogy mi van, soha nem fogok tudni arra válaszolni, hogyan legyen tovább.” Itt említeném meg, hogy normatív kérdések alatt értelemszerűen nem csak az (élet)célokat, hanem a szorosan kapcsolódó etikai kérdéseket is értjük.

Ha a tudomány nem tud választ adni, akkor felmerülhet a kérdés, hogy ki tud, ki illetékes? Csábító lenne azt válaszolni, hogy a vallás. Azonban ha egyáltalán választ akarunk, és illetékest, akkor máris egy óriási hibát követtünk el, elfeledkeztünk arról, hogy nincs szó objektív kérdésről, amelyre van általánosan igaz válasz, és így általános illetékes sem lehet. Szubjektív kérdésről van szó, melyet mindenkinek magának kell, nem is annyira megválaszolnia, hanem inkább eldöntenie. Ezt nevezzük értékválasztásnak. Az élet céljait nem megismerjük, hanem választjuk. Tudatosan, vagy tudat alatt. Ahogy E. Szabó László mondja: „különbséget kell tenni az igaz-hamis kategóriapáros és a jó-rossz kategóriapáros között” (20.). Az objektív és a szubjektív közötti különbségről beszél, és Weissmahr Béla ellenvetéseiben nem látok semmit, ami ezt meg tudná rengetni. Az, hogy sok embernek az igazság is érték, nem teremt logikai kapcsolatot

A választáshoz fontos lehet pszichológiai, szociológiai ismereteket beszerezni, történelmi mintákat megismerni. A tudomány tehát segíthet, de nem válaszolhat. A választáshoz jók lehetnek életrajzok, amelyek regényekben szerepelnek, segíthetnek versek is, és más műalkotások. A művészet tehát szintén segíthet. De valójában egyetlen diszciplína sem illetékes ebben, a tudomány, a művészet sem, és a legkevésbé a vallás.

Az élet értelme kérdés messzire vezet. mint filozófiai kérdést, nemrég írtam erről máshol egy összefoglaló áttekintést (BRENDEL 2010). Ott is idéztem Mérő Lászlótól egy jó bekezdést, ezzel foglalnám össze ezt a fejezetet:

„Alap- és kognitív érzelmeinknek önmagukban éppúgy nincs semmi értelmük, mint ahogy magának az életnek sincs azon kívül, hogy ha jól működik, akkor jelen lesz a következő generációban is. (…) Így nem csak az érzelmeinknek adhatunk értelmet, hanem az életünknek is. Mindenki a saját szelfje alapján, amit hite, érdeklődése, habitusa, családja, nemzetisége és még sok minden más határoz meg. Mindenki összeállíthatja a neki leginkább megfelelő bolgogságportfoliót.” (MÉRŐ 2010. 302.)

Jó hasonlat ez a boldogságportfólió, sok minden benne van: a) Az életnek nincs objektív értelme, amit meg lehetne ismerni, tehát nem tartozik a tudományos kérdések közé, b) az életnek nincs egyetlen értelme c) a portfólió időben is változik. a) miatt itt nem lehet szó objektív kérdésről, megismerésről, tudásról. Ez a kérdés tulajdonképpen a magánproblémákhoz tartozik, amelyet minden egyes embernek magának kell eldöntenie, semelyik diszciplína nem illetékes. E. Szabó László fogalmaz így: „függetlenül hittől, vallástól, filozófiai iskolától és tudományos ismeretektől – az ember magára marad.” (Dombi 2008, 15.) Ez negatívan hangzik, pedig ez a szabadság és felelősség. Nem segítség nélkül marad az ember, hanem a maga illetékességét nem háríthatja el. Aki a hithez fordul, az általában autoriter gondolkodású, a saját döntés szabadságáról és felelősségéről mond le, és becsapja magát, hogy itt igazságról lenne szó.

A végső eredet kérdése

Ratzsh ezt a kérdést a 107. oldalon fejti ki. Nemrég jelent meg Stephen Hawkinstól a Nagy Terv című könyv (HAWKING & MLODINOV 2011), amely összefoglaló választ kísérel meg adni ezekre a kérdésekre. Hawking tudományos elmélete – melyet már korábbi könyvekben is bemutatott - szerint az Univerzum térideje olyan, mint a Föld felszíne. Az idő pedig fokozatosan „fordult ki” a térből. A Világegyetem „eleje” pedig a Déli sarkhoz hasonlít, amelynél délebbre semmi nem lehet, mégpedig a téridő szerkezete miatt. Tehát nem előzhette meg semmi a téridőt. Bővebben erről a Magyar Tudományban megjelenő cikkemben lehetett olvasni (BRENDEL 2012).

Ehhez itt csak azt tenném hozzá, hogy ami a finomhangolást illeti, ott megint E. Szabó Lászlóval értek egyet, aki a 35. oldalon (Dombi 2008) fejti ki, hogy az egész finomhangoltsági bayesiánus spekuláció tudományos és filozófiai szempontból értelmetlen. Ahogy az említett cikkben kifejtem én az értelmetlenségét leginkább az antropocentrikus válogatásban és a valószínűségekről szóló ismereteink totális hiányában látom. Nem tudhatom, hogy Szabó ugyanerre gondolt-e.

A példák után visszatérek a legfelül felvetett kérdéshez: a tudomány „vízszintes” és „függőleges” elhatárolására: a módszer és az illetékesség kérdése. A tudományosságot ugyanis nem csak úgy lehet kikezdeni, hogy "ugyan, ne vegyük már olyan szigorúan a módszertani előírásokat!", hanem úgy is, hogy "ugyan, nem mindenhol érvényesek ezek a módszertani előírások!". A „vízszintes” és „függőleges” támadás a tudományosság ellen könnyen vegyíthetők és váltogathatók. Hiszen ha egy módszer valakinek nem tetszik, ki akarja kerülni, akkor amellett, hogy a módszert fel akarhatja vizezni, kikerülheti úgy is, hogy az érvényességi területét próbálja leszűkíteni.

Ha például az aurahívőn igazolást kérünk számon, akkor nem csak az empirikus igazolás módszerén akarhat puhítani, hanem nyugodtan elismerheti az igazolás módszerét, csak annak hatóköréből próbálhat meg kibújni. De ha egy vallásos embert a transzcendens lelke felől kérdezünk, akkor hasonló választ kapunk. Ha tehát a vallásos hívőknek megengednénk ezt, akkor nem lehetne kifogásolnivalónk az ezoterikusokkal szemben. Végül is azt látjuk, hogy vallás és ezotéria között nincs különbség ilyen szempontból: mindkettő támad „vízszintesen” és „függőlegesen” is.

Az egyetlen tartható álláspont, hogy a tudományos módszerhez nem csak az tartozik hozzá, hogy milyen elvárásaink vannak, hanem az is, hogy ennek illetékessége az összes objektív kérdés dimenziója. „Vízszintesen” és „függőlegesen” is éles a határ. Nincs kibújás.

Amit az ember viselkedéséről (lélekről) tudni érdemes, azt a tudást a pszichológia, a szociológia és a neurobiológia adja. Azt nem állíthatjuk, hogy eme tudományok jelenleg mindent megválaszoltak. Ugyanakkor Carnap fenti tézisével egybecsengően nincs semmi okunk azt gondolni, hogy ne lenne rá képes. És bár a pszichológia, a szociológia és a neurobiológia sok érdekes kérdésre még nem tud választ adni, nyugodtan megvárhatjuk, amíg adni tudnak. Aztán ezt vagy megéljük vagy nem, de lehet eme válaszok nélkül is élni. A hittől pedig soha nem kaptunk még ezekre a kérdésekre előbb, vagy jobb válaszokat. Az óhatatlanul felmerülő kérdésre, hogy akkor mi a vallás illetékessége, az a válaszom, hogy semmi. A vallás próbál illetékességet csenni a tudománytól a megismerésben, a művészettől a szubjektív önkifejezésben, de mindenhol csak másodhegedűs. Olyan másodhegedűs, akire nincs szükség, mert a tudomány és a művészet a maga nemében kielégítő, és a vallás nem versenyezhet velük. Ahogy ezt Carnap kifejtette híres cikkének kevésbé híres utolsó felében (CARNAP 1931).

Kulcsszavak: hit, tudás, élet értelme, finomhangoltság

Irodalomjegyzék:

BRENDEL, M. 2012. A Nagy Trónfosztás. Magyar Tudomány. 2012/03, p. 349.

BRENDEL, M. 2011a. Hit és tudomány. Magyar Tudomány. 2011/11. p.1380.

BRENDEL, M. 2011b. A relativizmus határai: vajon létezik-e demarkáció a relativizmuson belül? Magyar Tudomány. 2011/05, p. 590.

BRENDEL, M. 2010. Az analitikus és egzisztencialista filozófia, valamint az élet értelme. Világosság.

CARNAP, R. 1931. A metafizika kiküszöbölése a nyelv logikai elemzésén keresztül. in. Forrai, G., Szegedi, P. (szerk.) 1999. Tudományfilozófia: szöveggyűjtemény. Áron Kiadó. 1999.

CARNAP, R. 1928/1998. Der Logische Aufbau der Welt. Meiner Verlag.

DOMBI, P. (szerk) 2008. Hiszem vagy tudom? Typotex.

FREUND, T. 2011. Hit és tudomány. Magyar Tudomány 2011/11. p. 1385.

MÉRŐ, L. 2010. Az érzelmek logikája. Tercium.

RATZSCH, D. 2002. Miből lesz a tudomány? Harmat Kiadó, Budapest.

Rabindranath Tagore számomra a füredi sétányról volt ismert, és régen annyit tudtam róla, hogy írt verseket, valamint, hogy irodalmi Nobel-díjat kapott.  A "Sadhana" ("The realization of life") c. írása azonban elméleti, filozofikus, még ha pocsék is. Szerintem a hangoskönyv formán kívül nem is érdemes elolvasni, pláne megvenni. És a hangoskönyvet is csak azért érdemes meghallgatni, mert hivatkozási alap lehet sok hinduista-buddhista jellegű new age-szerű hülye elképzeléshez. Sokszor egy ateista - hívő vitában elmegy az irány olyan irányba, amikor az ateista ilyen elképzeléseket kritizál. Ilyen gyakran hallott látomásokat, amelyekről azonban nem tudja megmondani, pontosan kitől hallott ilyet. Pontosabban, sok hétköznapi hívő mond ilyeneket, de rájuk nem lehet hivatkozni, különösen nem úgy, hogy rögzítve is lennének ezek a butuska hittételek. Tagore könyve azért jó, mert leírta ezeket, kiadták, és nem lehet kimagyarázkodni, hogy "nem is ezt mondta".  Persze a hangoskönyv formátum ebben éppen gyenge, de ha egy konkrét szöveget kell kikeresni, ha vita tárgya lesz, hogy pontosan mit írt, akkor van e-book verzió is.

Egyébként a könyvet egy sívakáció keretében hallgattam meg a Zillertalban, amikor Hintertux gleccserhez vezettem fel. A könyv címe: "Sadhana" - ami valami olyasmit jelent, mint spirituális megvalósulás - nagyon hasonlít a finn "saatana" szóra, ami sátánt jelent, és ráadásul az egyik legközönségesebb finn káromkodás. Körülbelül a "bazdmeg" hangulatának és kifejező erejének felel meg. Többször is mosolyogtam, amikor mondták a könyv címét, nem tudtam nem erre asszociálni. Ennek egyébként semmi jelentősége, hacsak az nem, hogy mennyire nem jelent semmit ha egy szó hasonlít valamely más szóra, persze kivétel, ha szakember megalapozott kapcsolatot tud kimutatni különböző nyelvek szavai között.

Tagore azzal kezdi, hogy bemutatja, hogy a nyugati emberek elszakadtak a természettől, bezzeg az indiai egy természeti nép. Na most kétlem, hogy Tagorénak ebben mélyreható történelmi és néprajzi ismeretei lennének, ez nyilván csak egy felületes elképzelés, és sok benne az általánosítás. Amikor Tagore a könyvét írta, akkor esetleg az igaz volt, hogy egyes országokban, amelyet ismert, nagyobb volt a városi lakosság aránya, mint Indiában. De nem is látom ennek a jelentőségét, azok az emberelődök, akik legközelebb akartak maradni a természethez, azok fenn maradtak a fán, és máig is ott vannak. Ők a majmok, akik őket istenítik, költözzenek hozzájuk a dzsungelba! Nem látom erről a vita értelmét. Én adottnak veszem, hogy azok az értelmes emberek, akikkel vitázok, elmélkedünk, azok általában nem akarnak a dzsungelben élni. És nem mindenek feletti szempont nekik, hogy a természet benőjön az ablakon.

Ezzel kapcsolatban Tagore felemlíti, hogy a brahmanizmust sokszor éri az a kritika, hogy Brahma egy absztrakt isten, és sehol nem található meg. Tagore válasza erre az, hogy mindenhol megtalálható, mindenben benne van. Ez a fajta panteizmus egyrészt semmitmondó, másrészt ugyanúgy nem mondja meg, hol van isten. A "mindenhol ott van" nem egy konkrét hely, és nem egy konkrétan értelmezhető állítás, gyakorlatilag nem sokban különbözik a "sehol nincs" állításától, mivel isten jelenlétének amúgy sincs egzakt tesztkritériuma ezekben a vallásokban, inkább csak megfoghatatlan vízióról van szó.

A következő részben sok emberi tulajdonságot említ, mint a büszkeség és a mohóság, ami szerinte egy az egyben rossz. Ez egy roppant primitív világkép, azzal együtt, hogy természetesen Tagore szerint a szeretet és az önzetlenség a legjobb dolog a világon. Tagore sokat hivatkozik a kereszténységre is, pontosabban Jézusra (konkrétan soha nem idézi, de van egy bizonyos naiv Jézus képe, arra hivatkozik). És a keresztény világképre is jellemző, hogy azzal akarják elintézni a dolgot, hogy bizonyos érzelmek mindig rosszak, mások meg mindig jók. Lásd például a hét főbűn primitív nézetét. Ez a naiv nézet nem fogja fel, hogy például a nyugati világ fejlődésében mennyi önzés játszott szerepet. És mennyi büszkeség, mohóság és vágy. Hány felfedező fedezett fel mohóságból egy új területet, hány feltaláló volt büszke a találmányára, és, hogy ez a büszkeség volt számára a legfőbb motiváció. A kapitalizmus pedig azon a szabad piaci elméleten alapul, amelynek egyik alapja, hogy az embereket önzőnek, de valamennyire racionálisnak képzeli el, és eme emberek egyéni érdekei mozgatják összességében a kapitalista gazdaságot. Mindez nem működne szeretet alapon.

Tagore példája a spirituális felszabadulásra a tojásból kikelő csirke, aki meglátja, hogy szabad. őszerinte ilyen a spirituális szabadság. Csakhogy szerintem pedig pontosan az ateizmus szabadsága ilyen, és a hívők élnek egy tojáshéj burkában. Nehéz volna vitatni, hogy a hittételek mindig megkötéseket tartalmaznak az emberek számára, és nem a nagyobb szabadságot jelentik.

Hasonlóan, Tagore szerint a nyugati emberek nyomorultul élnek. Szerintünk pedig pontosan, hogy az indiai slumdogok milliói élnek nyomorult módon. És pontosan ezeknek a slumdogoknak jó Tagore szemlélete. Ahogy a Római Birodalom szerencsétlenjeinek jó volt a keresztény vallás. Ezeknek a nyomorultaknak jó vigasz lehet az, hogy nekik ugyan semmijük nincs, de legalább közel élnek a természethez, és istenhez, és szeretetben élnek. Így válik a vallás általában mindig "a népek ópiumává". És a népek eme ópiuma pontosan hozzá is járult ahhoz, hogy India a szegénységben maradjon. Talán pont azért, mert nem vágytak annyira, nem voltak annyira büszkék és mohók. Miközben persze a maharadzsák ott is mohók voltak, kifosztották a népet, amelyet utána ilyen ópiumokkal kábítottak, mint Tagore vallása.

A Római Birodalom császárai felismerték, hogy a szegény rabszolgák, és szegény proletárok elnyomása érdekében nagyon jó a keresztény vallás, mert a rabszolgák legalább nem lázadnak a rendszer ellen, hanem megadják a császárnak azt, ami a császáré, megelégedve azzal, hogy a nyomorult életükben azért megmarad nekik "valami": isten, és nem lázadoznak az arisztokraták, és dúsgazdag papok ellen. Ugyanúgy a nyomorult indiai parasztok és bádogvárosokban tengődő koldusok elnyomására jó a hindu vagy buddhista vallás, vagy pláne annak egy ilyen Tagore féle változata, amely a nyomorult szerencsétlent lenyugtatja, hogy ne lázadjon a gazdag maharadzsák és papok ellen, mert megvan neki a természet közelsége és a szeretet. A természet közelsége nyilván abban nyilvánul meg, hogy hideg van, beesik az eső a bádogtető résein, és a ház előtt patakokban folyik a fekália. De ezzel nincs gond, mert fő a spirituális nézőpont és a szeretet! Miféle szeretet az, amely ilyen állapotokat teremt?!

Valahol egyébként Tagore egy fél mondat elejéig elismeri, hogy a nyugat sokkal fejlettebb Indiánál, hogy India vészesen alulfejlett, de aztán ezt ignorálja. Nem veszi észre, hogy a nyugat talán pontosan azért fejlettebb, mert nem így, és nem ennyire vallásos, mert sok a büszke, a mohó, az önző ember, mert nem csak szeretetben, hanem észben is élünk, és hasonlók. Tagore az elején még toleráns, megengedő, relativista, aki elfogadja, hogy nyugat más, mint India, és nem akar a kettő között rangsort felállítani. De aztán, amikor a nyugati embert szánalmasnak titulálja, akkor már rég elfeledkezett erről.

Az ilyen kérdéseket, amikor azon vitázunk, hogy itt jobb élni, vagy ott, és mindkét oldalon teljes magabiztossággal mondják, hogy az övék a jobbfajta élet, nagyon egyszerűen el lehet dönteni. Legalábbis, amikor országokról van szó. Tessék megnézni, hány ember akar Indiából, vagy Pakisztánból vagy Bangladeshből nyugatra költözni, mert ott szerinte jobb az élet, és hány akarja ezt fordítva. Hangsúlyozom, olyanok, akik komolyan át akarnak költözni (bevándorlók), és akik a jobb élet miatt. Az Indiába költöző nagykövet nem számít. Szerintem egyértelmű a válasz. Lehet pofázni, de az emberek a lábukkal szavaznak.

Ha összehasonlítjuk egy átlagos nyugat-európai családot egy átlagos indiai vagy bangladeshi családdal, és megnézzük, mit hozott nekik a hinduizmus, vagy a buddhizmus, akkor mit látunk?

- Indiában és Bangladeshben emberek milliói élnek bádogvárosokban.

- Innen nézve az szánalmas.

- Tagore mondhatja azt, hogy a nyugat a szánalmas, de a migráció azt mutatja, hogy inkább az indiai és bangladeshi emberek azok, akik Nyugat-Európába vágynak költözni, mint fordítva.

- A hindu vagy buddhista vallás világképe nem képes ellátni az embereket. Indiában és Bangladeshben annyi ember van, hogy képtelenség lenne őket normális szinten ellátni hagyományos, természetes módon. Ha mindegyiknek egyenlő földet adnának és állatokat, hogy hagyományos módon gazdálkodjanak, akkor mindegyik éhen halna.

- A hindu vagy buddhista vallás a fogamzásgátlásra sem ad megoldást. Ezen vallások keletkezésekor ez nem volt probléma. A fogamzásgátlás is a nyugati tudománytól várható.

- Valójában egy átlagos nyugati család, amelyiknek van ideje kirándulni, van pénze elutazni, tud tengerparton néha nyaralni, el tud menni síelni, vagy kirándulni a hegyekbe, sokuknak autója van, esetleg otthon is kertes házban él egy faluban vagy egy kertesházi övezetben, még a természethez is közelebb van, már amennyiben ezt a kapcsolatot úgy értjük, hogy a természettel való pozitív, lélekemelő élményeket vesszük, és nem azt, hogy tele van a szalmazsák csótánnyal.

- Ami az emberek közötti szeretetet illeti, azt nem tudom,és nehéz lenne összehasonlítani, de azt gondolom, hogy nyugaton semmi nem zárja ki, hogy az emberek szeressék egymást.

- A hindu vagy bangladeshi szegény embernek tényleg csak egyvalamije van a nyugati emberrel szemben, ha a nyugati éppen ateista: az istenhite. És erre a nyugati embernél tényleg sokkal több az esély. Ami viszont szerintünk éppen hogy pozitívum - mármint az ateizmus -, és az összes előző pont emellett szól. Szerintünk az, hogy annak a szerény nyomorult embernek van egy meséje, amivel kábítja magát szintén negatívum, és emiatt maradtak le minden előző pontban.

Tagore külön fejezetben foglalkozik a gonosz problémájával, de azt kell, hogy mondjam, hogy igazán fel sem fogja, komolyan sem veszi a kérdést. Eléggé elnagyoltan, és homályosan "érvel", valami olyasmit akar kihozni belőle, hogy a világban minden baj átmeneti, minden baj benne van a pakliban, és hozzátartozik a világhoz. Tehát ignorálni kell, és a jóra figyelni. De ez a kérdés szőnyeg alá söprése. Tagore nem hivatkozik Leibnizre, de kicsit Leibniziánus felhangja is van annak, ahogy arról beszél, a világban lévő gonosz hozzátartozik a világhoz, nem erre kell figyelni. A nyugati társadalom fejlődésében egyébként pont az is benne van, hogy a világ bizonyos bajait nem ignoráltuk, hanem megoldást kerestünk, és találtunk rá. Például sok betegségre találtunk gyógymódot, mert nem nyugodtunk bele a rosszba.

Az egyik legfrappánsabb megfogalmazás erre a problémára talán meglepő módon egy ima, amit Assisi Ferencnek tulajdonítanak, holott semmi köze hozzá.

"Adj türelmet,
Hogy elfogadjam amin nem tudok változtatni,
Adj bátorságot, hogy megváltoztassam,
Amit lehet, és adj bölcsességet,
Hogy a kettő között különbséget tudjak tenni."

Ez az ima a 20. század elejéről való, tehát nem valami ősi, keresztény bölcsesség, éppen Tagore írásával azonos korban fogalmazták meg először. Az ima bölcsessége is korlátolt, azt helyesen fogalmazza meg, hogy vannak dolgok, amelyeken praktikusan nem tudunk változtatni, és jobb elfogadni őket, és azt is, hogy másokat meg van módunk megváltoztatni. Ez utóbbival már ellent mond Tagorénak. Néha viszont vannak olyan dolgok, amelyet korábban megváltoztathatatlannak hittek, és egy feltaláló mégis megváltoztatja. És ebben sokszor szerepet játszhat nagyravágyás, büszkeség is. Pont abban, hogy a megváltoztathatatlanság hitét áttörje. Szóval bonyolult a világ, bonyolultabb, mint ez az ima, de Tagore világképénél még inkább bonyolultabb.

 És a gonosz problémájának isten szempontjából fontosabb aspektusa az, hogy miért is hagyja isten, hogy ennyi gonosz legyen a világban, erre meg Tagore nem is nagyon mond semmit, inkább azt a bizonyos terelést, amiről már írtam.

Tagore leírja azt az elterjedt nézetet, hogy a tudományos magyarázatok nem igazi magyarázatok. Ezt a témát is elnagyolja, mert nem írja le, hogy mi a baja a tudományos magyarázatokkal. Én azt tudom mondani, amit már eddig is kifejtettem, hogy a tudományos magyarázatok valójában igazi magyarázatok, ennél jobb magyarázatunk nem is lehet a dolgokra. Persze, ha valamire csak egy képlet a magyarázat, akkor az nem olyan jó, mint amikor hatásmechanizmus is van mögötte. És még jobb az, amikor a dolgok szerkezetét is felkutatjuk. Nem tudok jobb magyarázatot elképzelni a kérdéseinkre, mint amikor képlet is van, hatásmechanizmus is van, és szerkezeti ismereteink is vannak a dologról. Például, amikor a tudomány meg tudja magyarázni, hogy a jég miért fagy jéggé, ennek leírására képletek is vannak, és azt is tudjuk, hogy a víznek, és a jégnek milyen a szerkezete, és hatásmechanizmus is van: tudjuk, hogy ezek a szerkezeti változásokat hogyan okozza a hideg. Lehet valakinek még ezzel is hiányérzete, de semmiféle misztikus "magyarázat" nem jobb magyarázat ennél. Az, hogy a jégfagyasztó manócskák csinálják az egészet, vagy az, hogy "azért fiam, mert isten útjai kifürkészhetetlenek", biztos nem jó magyarázat.

 A könyv egy idő után átmegy a szeretetről szóló eszetlen ömlengésbe. Egy jellemző vallásos toposz, hogy a szeretet a cél. Tehát, hogy az emberiség célja a szeretet, és szeretet nélkül az emberiség élete értelmetlen, viszont szeretettel értelmes. Erre azt tudom mondani, hogy az "élet értelme" kérdés szubjektív, és erre nincs egyetlen igaz válasz, ezt sokszor kifejtettem már. A homo sapiens társas lény, a szeretet érzése igen erős benne, és igen erős az igény rá benne. Sok embernek fontos a szeretet. De ez nem jelenti azt, hogy az élet célja a szeretet. Ha valakinek nem ez a célja, vagy a szeretet kevésbé fontos célt jelent számára, akkor ez van, el kell fogadni. A szeretet továbbá csak egy érzés, csak egyike a különféle érzéseinknek.

Egy további népszerű toposz az, hogy a szeretet tudás. Bár máshol többször szerepel az, hogy a hit tudás, de a hit végül is érzelmi alapú, tehát a kettő állítás elég rokon egymással. Amikor "érvelnek" mellette, az is roppant mód hasonló. Tagore szerint a szeretet azért tudás, mert biztos. Amit szeretünk, abban biztosak vagyunk. Tagore nem mondja meg, hogy miben vagyunk biztosak. Ha szeretünk valakit mondjuk, akkor lehet, hogy biztosak vagyunk benne, hogy szeretjük, de ez mit jelent? Semmit. Ez egy tautológia. Valaki biztos lehet abban is, hogy a szerelme viszonzott, és örök, de akkor már meg kell említeni a sok szerelemi csalódást. Egy szerelmes ember biztos lehet abban, hogy megbízhat a szerelmében, de ebben is mennyien csalódtak már! Tehát mi a biztos itt?! Semmi.

A szerelem egy igen erős érzés. Lehet, hogy Tagore csak ennyit akart mondani. De nem minden szeretet erős érzés. És ha a szerelem erős érzés, akkor mi van? Mi köze ennek a tudáshoz? A szerelmes ember egyvalamiben biztos lehet, saját pillanatnyi érzésében. Az is lehet, hogy mivel a szerelem erős érzés, ezért elég makacsul fog hozzá ragaszkodni. Azaz mondhatjuk, hogy a szerelmet nehéz megcáfolni. De pont azért, mert ez nem a tudás megcáfolásához hasonló eset. A szerelem időnként pontosan azért tud vak lenni, mert nem tudás. Mert egy érzés, ami nem egészen pontosan faktuális igazságon alapul. Ha Pisti szerelmes Julcsiba, akkor lehet, hogy ez részben azon alapul, hogy Julcsi milyen szép, és milyen kedves. Aztán lehet, hogy Julcsiról kiderül, hogy nem is olyan kedves, és Pisti még mindig makacsul szerelmes. Ha a szerelem tudás lenne, akkor itt a cáfolódás után Pisti el kéne, hogy vesse. A szerelem makacssága pont azt mutatja, hogy nem tudásról van szó. A tudás pont nem lehet biztos (szintetikus kérdésekben), mert a világ empirikus tényei kontingensek. A bizonyosság tehát semmiképpen nem tudás, hanem önbecsapás. A végén lehet, hogy Pisti mégis kiábrándul Julcsiból, és oda a fene nagy bizonyosság! Az egész azért van, mert a szerelem Pisti érzése, és az érzés soha nem egyezik meg egyszerűen egy faktuális összefüggésekkel. Soha nem annak objektív reprezentációja, mindig szubjektív. Ezért nem is lehet tudás.

Tagore még a bevezetőben szabadkozik arról, hogy a könyve nem profi filozófiai mű. Hát ez eléggé understatement. Valójában nagyon dilettáns filozófiai mű. És a szerény Tagorénak lehet, hogy ezt erényként számítják fel, de hát valójában mi jó van abban, hogy dilettáns műveket olvasunk?! Már azon kívül, hogy én is meghallgattam azért, hogy megkritizáljam.

Visszatérve arra, hogy Tagore irodalmi Nobel-díjat kapott. Az irodalmi Nobel-díjat erősen politikai alapon adják, és persze nem egészen van mindenkinek ugyanakkora esélye. Szerintem például József Attila tök egyértelműen a világirodalom legjobb költője volt. De hát nem angolul írt. Igazából én nem gondolom, hogy az irodalmi Nobel-díj bármit is jelent. Még annyit sem, mint a többi Nobel-díj, amely szintén nem feltétlenül objektív. Sőt, szerintem - miközben mondjuk egy fizikus felfedezésének jelentősége egy kicsit objektívabban értékelhető - addig az írókat abszolút nem is lehet rangsorolni. Így ha valaki azzal az érvvel jön, hogy egy irodalmi Nobel-díjast minősítettem hülyének, akkor azt mondom, hogy ennek egyébként sincs sok jelentősége. De felőlem Tagore akár még tök jó író és költő is lehet. Ettől még pocsék filozófus. Ez a könyve mindenesetre elég pocsék.

"A vallás haszna" ("The profits of religion") Upton Sinclair 1917-es könyve, és a librivoxon megtalálható ingyen letölthető hangoskönyvként. Én akként hallgattam, főleg vezetés közben. A cím angolul és magyarul is kétértelmű. Sinclair a könyvében nem a vallás hasznosságát akarja bemutatni, hanem azt, ahogy a különböző egyházak hasznot húznak a hiszékeny emberekből.

A könyv talán leghatásosabb része az első fejezetben az a metafora, amikor leír egy mezőn álldogáló embereket, akik a csizmaszáruknál fogva akarják felemelni magukat (bootstrap lifting). Ezt az allegóriát kibontja, hozzáteszi, hogy a csizmaszár emelgetésnek ilyen-olyan-amolyan egyházai és szektái vannak, hogy vannak fizetett csizmaszár emelők, akik persze ugyanúgy nem csinálnak semmit, hogy az egyházak papjai nem is űzik igazán ezt a gyakorlatot, túl kövérek ahhoz, hogy egyáltalán hozzáférjenek a csizmájuk szárához, hogy ha valaki rámutat, hogy mekkora hülyeséget csinálnak, akkor lehurrogják, és, ami a legfontosabb, hogy a mezőn mindenféle tolvajok settenkednek, akik kirabolják az embereket, miközben azok elvakultan próbálják felemelni magukat a csizmaszáruknál fogva. Még azt is kibontja Sinclair, hogy miközben a tolvajlás egészen közvetlenül megy, addig persze óriási intellektuális energiát ölnek ennek eltakarására, és a csizmaszár emelésbe vetett hit erre szolgál, a tolvajlás elfedésére.

Sinclair allegóriája nagyon erős. Először is különös, fantáziadús a jelenet leírása, az olvasót rögtön megfogja, és a könyv elolvasása/meghallgatása után talán ez az, ami leginkább megmarad benne. Az allegória jól össze is foglalja Sinclair kritikájának egy jelentős részét. Az allegória keserűen gúnyos, kritikus, és itt egy kicsit félrevezető. Azt gondolhatnánk, hogy Sinclair ateista. A bootstrap lifting ugyanis annyira jó szemléltetése a vallás hiábavalóságának, hogy önkéntelenül is úgy értelmezzük, hogy Sinclair szerint az egész vallás, úgy értve, hogy istenbe vetett bármilyen hit hülyeség, hiszen az mind olyan, mint a bootstrap lifting.

De Sinclair pár helyen megjegyzi, hogy ő maga hívő,  a diagnózisa nem egyszerűen az, hogy vannak a rossz vallások, amelyek kifosztják az embereket. A diagnózisa az, hogy a vallások általában teljesen őszinte, jó szándékú emberek tanításaként indulnak. Sinclair szerint Jézus őszinte, igaz ember volt, és általában minden próféta, vallásalapító, vagy rendalapító aszkéta őszinte, igaz, jó szándékú ember. Sinclair azt mondja, hogy a vallást a kapitalizmus rendszere, a gazdasági verseny rontja el. És ez vonatkozik nem csupán a katolikus egyházra, hanem mindenféle szektára és mindenféle új, ezoterikus praktikára, amely éppen divatossá válik. Sinclair szerint a vallások, illetve ezek az ezoterikus tanítók a kapitalizmus profitorientált rendszerében egyszerűen kénytelenek egymással versenyezni a butaságban, hogy az emberek érdeklődését felkeltsék, és kénytelenek kirabolni őket, mert a kapitalizmus rendszere szinte kényszeríti őket rá.

Én Sinclairrel nem csak abban nem értek egyet, hogy ateista vagyok, igazából egyébként Sinclair a könyvben sehol nem érvel amellett, hogy egyetlen vallásos hittételnek mi az igazoltsága, az alapja, miért kéne elhinni, mi a jó benne. Pontosabban többször van egy olyan általános megfogalmazása, hogy kielégít bizonyos emberi igényeket. Azaz Sinclair valami olyasmit sejtet - ezt nem bontja ki sehol részletesen - hogy az embereknek igényük van a hitre, ezért a hit maga jó. Ez az érvelés pedig hibás, sok emberi igényről tartjuk azt, hogy nem feltétlenül jó őket kielégíteni, vagy nem akármilyen formában jó kielégíteni azt. Például lehet férfiaknak olyan igényük, hogy nőket erőszakoljanak meg, és nem, egyáltalán nem jó ötlet, hogy eme igénynek eleget tegyünk, legfeljebb erősen virtuális, fantáziált formában, de sokan azt is kritizálnák, és azt mondanák, ilyen igénynek egyáltalán nem kell elébe menni. Vagy például sok embernek nyilván lenne igénye arra, hogy ne kelljen dolgoznia semmilyen formában, és egész nap szórakozzon, és henyéljen, de ennek sem jó elébe menni, talán az illetőnek sem volna hosszú távon jó.

Szóval, Sinclairrel nem csak az ateizmusban nem értünk egyet, de nekem a diagnózisom is más. Én nem vagyok szocialista, és azt gondolom, a kapitalizmus mai formája egy olyan gazdasági rendszer, amelynél nem tudunk jobbat. Gyakorlatilag mindenki a kapitalista rendszerben él, és nem mindenkit, mindent ront meg ez a kapitalizmus. Ha tehát a vallás a kapitalizmussal összefonódva rossz, akkor a vallás maga a rossz. Nincs megoldásunk arra, hogy a vallást kivegyük a kapitalista rendszerből, és szocialista gazdaságba ágyazzuk. Nem beszélve arról, hogy a történelem bemutatta, hogy a szocialista vagy kommunista rendszer nem működik, és a létező szocializmus ugyanúgy szörnyűség, mint a létező vallások. Hiába álmodozunk tehát egy irreális, és szerintem nem is kívánatos szocializmusról, és hasonlóan hiába álmodozunk egy irreális, és szerintem nem kívánatos jó vallásról.

Én azt gondolom, hogy ha "a kapitalizmus képes minden vallást megrontani", akkor ott a vallással már láthatóan gond van. A vallással pedig pontosan az a gond, ami a hit gondja, amit megfogalmaztam, hogy alaptalan. A kapitalizmus azért tudja mindig "megrontani" a vallást, mert az alaptalan. Ezt a nézetemet korábban már alég alaposan kifejtettem. A vallás hibái a hit hibájából egyenesen erednek. Sinclair hasonlatával élve, a tolvajok azért tudják a csizmaszár emelőket kifosztani, mert a csizmaszár emelés alaptalan bullshit. Amennyiben a csizmaszár emelés egy működő eljárás lenne, akkor a kapitalizmus beárazná azt, és meghatározná a reális árát. Akkor tudnánk, hogy a csizmaszár emelés ennyibe és ennyibe kerül, ami pontosan azt tükrözi, hogy az embereknek mennyi értéket jelent, illetve azt, hogy mennyi ráfordítást igényel. Akkor a papok tényleg olyan szolgáltatók lennének, akik csizmaszár emelésből élnének, és nem kellene tolvajként dolgozniuk. A papoknak azért kell tolvajként dolgozniuk, embereket hülyíteniük, mert tényleges szolgáltatással nem léphetnek be a piacra. Ugyanezért kell nekik a mindenkori elnyomó hatalommal vagy állammal szövetkezniük. Mert az állam biztosítja nekik a "törvényes" rablást. A kapitalizmus valójában nem elrontja a vallást, hanem a vallás eleve rossz.

A könyv másik értékes része az, ahogy bemutatja, milyen sok keresztény és ezoterikus sarlatán létezik. Ez azoknak lehet a legtanulságosabb, akik valami olyan hitben élnek, hogy régen bezzeg a vallás tiszta volt, és, hogy ez a new age őrület csak most jelent meg. Persze a "new age" elnevezés maga új, de nagyon hasonló hülyeségek voltak azelőtt, és nagyjából mindig is, az emberiség történetében. Az is tanulságos, ahogy Sinclair bemutatja, hogy milyen sokféle keresztény szekta van, amelyeket mi, Európában talán nem is ismerünk. Ez azoknak lehet fontos, akik valami olyan naivságot hisznek, hogy a kereszténység nagyjából csak 4-5 egyházból áll. Nekik fontos megmutatni, hogy ennek a hülyeségnek is annyi a variációja, amennyi várható is, hiszen alaptalan hülyeség, pont ezért variálódik annyit.

A könyv további, utolsó értékes része az, amikor Sinclair bemutatja, hogy a vallás hányféle különböző módon járul hozzá az elnyomáshoz. Mivel Sinclair szocialista, a könyv nagyon nagy része erről szól. Aki tisztában van ezzel annak talán már unalmas is. Bár igazából az emberek elnyomása soha nem volna szabad, hogy unalmas téma legyen. Nagyon szörnyű, hogy ezeket az eseteket az unalomig lehet sorolni. Mert mintha valóban sokan el is fogadnák ezt amiatt, hogy sajnos teljesen hétköznapi jelenségről van szó. Ez a rész is annak érdekes, aki esetleg abban a naiv hitben élt, hogy az egyház a sötét középkor és a sötét pedofília kor között valamikor tiszta, és ártatlan volt. Nem, az egyház soha nem volt ártalmatlan, a Római Birodalomtól napjainkig mindig elsősorban az elnyomás pártján volt. Sinclair nagyon sok esetet sorol fel, nem fogom újra felsorolni, akit a részletek érdekelnek, az olvassa el a könyvet!

Mint már hangsúlyoztam, Sinclair nem ateista, bár nem sok érvet sorakoztat fel amellett, hogy miért hisz istenben. Van olyan megállapítása, hogy a materializmus is csak egy dogma, illetve, hogy a "lelki szféra" nyilvánvalóan nem ignorálható, vagy redukálható. De nem részletezi, hogy miért. Nem is valószínű, hogy ebben a kérdésben lennének mélyreható ismeretei.

A szocializmusa és hite ér össze abban, amikor Jézust egy proletár forradalmárnak gondolja. Hasonlókar mond Assisi Ferencről, más prófétákról reformátorokról, mártírokról, de Jézus kapcsán a legkidolgozottabb ez a kép, amit sugall. És ez azért fontos, mert nem ennyire kommunista színezetben, de ez egy igen elterjedt, naiv nézet. Az, hogy Jézus lehetett lázadó, nem tagadom, bár szerintem nem lehet azt mondani, hogy az evangéliumi történetek mögött egyetlen személy áll, aki egy lázadó lett volna. Nyilvánvalóan vannak olyan részek az evangéliumokban, amelyekben egy lázadó Jézus szerepel, de vannak más részek is. Például: "Ő pedig monda nékik: Adjátok meg azért a mi a császáré, a császárnak" Lk 20,25. Mint már kifejtettem, szerintem nem állapítható meg, hogy létezett-e pontosan egy történelmi Jézus, és ha igen, akkor kiféle-miféle alak volt. Az evangéliumok szerintem sokféle mese és esetleg valóságdarab keverékei.

Még kevésbé tartható az a hasonló, naiv nézet, hogy Jézus a szeretet prédikátora volt, és egy teljesen jó szándékú, békés tanító volt. Ennek részben már a lázadó alak is ellent mond, aki például erőszakkal ront be a jeruzsálemi templomba. Van egy agresszív Jézus is az evangéliumokban. És az sem igaz, hogy mindig a szegények pártján állt, hiszen van tanmeséje is, és mondása is arról, hogy: "Mert a kinek van, annak adatik; és a kinek nincs, attól az is elvétetik, a mije van." Mk 4:25

Sinclair még egy pár kisebb, vagy már nem túl fontos dologban is téved. Például elég hiszékeny a telepátia iránt, ami viszont ugyanolyan new ages sarlatánság, mint amiket kritizál. Az eugenika mellett van, ami erkölcsileg embertelen dolog. És megjósolja, hogy az egyház, akárcsak a társadalom, 1950-re szocialista lesz. Ez nagyon nem jött be, sem a társadalom, sem az egyház tekintetében. Sinclair ezt azért írta, mert hitt a szocializmusban, és abban is, hogy a vallás alapvetően nem rossz, és emiatt azt hitte, észhez fognak térni. Hát nem, alapvetően hülyeség, nem térnek észhez, de egyébként a szocializmus egyébként is hülyeség. De olyan értelemben sem tért észhez az egyház, hogy a hatalommal szemben a szegényeket támogatná, a menekültválság kapcsán Kelet-Európában például látványosan a menekültek ellen foglaltak állást. De ezek Sinclair kevésbé fontos tévedései, csak jelzik, hogy azért a hülyeség nem jár egyedül.

Úgyhogy végül is azt kell, hogy mondjam, hogy Sinclair hite téves, Sinclair diagnózisa ezért csak félig igaz, és Sinclair Jézus képe a hívő naiv bugyutasága. De a diagnózis igaz feléért, és az ezeket alátámasztó társadalmi példákért érdemes elolvasni a könyvet.

    Nyelvelnek, barátom, hogy sok borral élek,
    Kurvanyjok, hiszen én velek nem cserélek.
    Nekem tereh gyanánt nincsen a lételem,
    Van borom, pecsenyém, egy-két tál ételem.
    Senki nem ruházza rám a sobrák nevet,
    Faszariságomért huncfut aki nevet.
    […]
    Igyatok, kurvanyja, fiúk! a világnak,
    Kurvanyjok azoknak, akik minket rágnak
    Tudok én már annyit oláhúl, mint tótúl,
    Hogy nem ijedek meg hatlovas hintótúl.

    Csokonai: A borital mellett

Ez a post a káromkodásról fog szólni. Címnek a tízparancsolatban megfogalmazott tiltást adtam, amelyet lehet úgy is értelmezni, hogy mindenféle káromkodás tiltása a szándéka, de lehet úgy is, hogy egy speciális esetet tilt. Ha csak egy speciális esetet tilt, akkor is hasonló problémák vannak vele, mint az általános esettel. A postban az általános esettel fogok sokat foglalkozni, és időnként visszautalok a konkrét, vallásos esetre.

A káromkodás tiltása egy tabu jellegű társadalmi előírás. Ilyenekkel a konzervatívok, és a vallások is előszeretettel élnek. A káromkodás tiltásával az alapvető bajom az, hogy van az éppen aktuális nyelvnek egy szókincse, amely a használt szavak halmaza, és ennek egy részhalmazát valakik "csúnyának" mondják. De ez a "csúnyaság" ez az égadta világon semmiből nem áll. Ez egy tisztán konstruált dolog. Színtiszta konvenció. Semmiféle empirikus, faktuális tartalma nincs.  A káromkodással kapcsolatban nagyon sok téves előítélet van a társadalomban.

Ha valaki úgy védekezik, hogy a szavak csúnyasága abból áll, hogy viszolygunk tőlük, és ez empirikusan megfigyelhető, akkor erre azt mondom, hogy:

1) Természetesen vannak olyan dolgok, amelyektől általában a priori undorodunk, és a csúnya szavak jelentős része innen kerül ki: például: "szar", "húgy", stb. Ugyanakkor ezen dolgoktól való undorodás is csak egy olyan dolog, amiben többségi konszenzus van, és lehetnek biológiai okai is, de lehet alóla kivétel. Például vannak, akik vizeletet isznak kúraszerűen. Én ebben a tekintetben teljesen a többséghez tartozok, a fekália és a vizelet nekem sem jó benyomást keltő dolog. Csak megemlítem, hogy van kivétel. A másik oldalon vannak azok a szavak, amelyek bár csúnyának számítanak, de nem is referálnak olyan dologra, ami ab ovo rossz lenne. Eklatáns példa a "szeretkezés", amely egy olyan szó, amelyik szépnek számít, és jó dolgot fejez ki. A "baszás" és a "kúrás" meg csúnyának számít, de egyébként ugyanazt az általában jónak tekintett dolgot fejezi ki.

2) Az is teljesen nyilvánvaló, hogy azokról a negatív témákról is szükséges adott esetben beszélnünk, és nem száműzhetjük a társadalomból az undorítónak tartott dolgok említését. Vagy hát az egy igen korlátos civilizáció lenne, ahol tényleg tabu lenne a vizeletről és székletről beszélni, hiszen az ilyen társadalomban az orvoslás például igen jelentős korlátokba ütközne. A múltban volt, hogy a társadalmunk olyan volt, hogy ezekről a dolgokról alig beszéltek, és a szeretkezés minden pozitív oldala ellenére mégis tabunak számított, és aztán emiatt még részben negatív dolog is lett belőle. Ebből is látszik, hogy ez a tabusítás mennyire el tud ferdíteni dolgokat.

3) De a mai társadalmunkban van olyan, amikor egy elegáns, öltönyös bácsi kiáll a pódium elé, és előadást tart a kiválasztás szerveinek működéséről, és beszél székletről és vizeletről. Megengedjük az orvosprofesszornak, hogy eme undorítónak tartott dolgokról beszéljen, csak másik szavakat kell használnia. Az orvos bácsi sem mondhatja azt, hogy "szar", azt kell mondania, hogy "széklet", vagy "fekália". Ezzel pedig lelepleződött, hogy a "szar" szó tiltásának nem elégséges oka, hogy undorítónak tartott dolgot jelent, hiszen a "széklet" szó pont ugyanarra referál, mégsem tiltott. A "szar" szó tiltása pedig teljesen művi tabu, álszenteskedés. Visszautalva a "szeretkezés", "baszás" párosra, az is utal arra, hogy a tiltás művi, és nem alapul a tabutól független dolgon.

A társadalom véleményformáló, erkölcspásztorkodó, elit része ezzel is uralja a többieket, hogy kitalálnak egy ilyen hülye játékot, miszerint bizonyos szavak tabuk, mások nem. Aki ezt betartja, bent van az illemtudó emberek körében, aki nem tudja, vagy nem akarja betartani, az meg nincs. Semmi másról nincs itt szó, mint egy olcsó játékról hülyegyerekeknek és hatalmaskodásról. Sok esetben teljesen értéktelen, loser, bugyuta emberek is erkölcsi fölényt kovácsolnak ebből maguknak mások felett. Legalábbis a saját szemükben. Hogy ők többet érnek, ők tudják, mi az illem, ők betartják az illemet. Miközben értelme, az nincs. Máskor pedig, ahogy láttuk, a tabusítással az uralkodó réteg kontrollálni is akarja a dolgokat. A "baszás" és "kúrás" szó tabusítása részét képezte a szexről való beszéd tabusításának, amivel egy jó dolgot akartak befeketíteni, kizárólag hatalmi okokból.

Egy ateista nyilván része lehet egy ilyen álszent, bugyuta hatalmi játéknak, de én azért azt gondolom, hogy ez nem illik az ateizmushoz, mert az ateista úgy döntött, hogy nem lesz része egy másik álszent, metafizikai játéknak, amely szintén csak emberi konstrukció, szintén nincs empirikus tartalom mögötte, ez pedig a vallás. A legtöbb ateista az istenhitet pontosan azért utasítja el, mert nincs mögötte empirikus tartalom. Egy tisztán kreált, fiktív játék, egy tisztán társadalmi konstrukció. Na most a csúnya szavakról szóló illemszabály is pont ilyen. Ezért gondolom, hogy egy ateistához nem illik ebben sem részt vennie. Ahol a "nem illlik" nem illendőséget jelent, hanem következetességet. Az ateista nézeteibe általában nem illik jól bele egy ilyen alaptalan, bigott hülyeségben való hit.

Ezt talán akkor látjuk a legjobban, ha a tízparancsolathoz térünk vissza. A legtöbb ateista szerintem a tízparancsolat tiltását, különösen a teljesen szűk értelmében, azaz, hogy "ne mondd ki azt, hogy Jehova", nevetségesnek tartja. Miért? Azért, mert egy ateista nem hisz istenben, tehát röhejesnek tartja azt, hogy egy valószínűleg nem létező dolog említését tiltsák. Nincs a tiltás mögött empirikus tartalom. No de ugyanilyen röhejes az, ah egy létező dolog egyik féle megnevezését tiltják, a másikat meg nem. Nincs mögötte empirikus különbség.

Ami a sértést illeti. A sértés nem mindig jelent káromkodást, illetve nem elég káromkodni ahhoz, hogy megsértsünk valakit. A sértés igazából semmi más, mint a kritika. A kritika akkor válik sértéssé, ha a kritizált fél úgy veszi. A csúnya szavak használata ezt elősegíti, de, mint láttuk, emögött nincs tényleges ok. Vegyük például a következő három példát:

1) Ez a tervrajz szar.
2) Ez a tervrajz fekália.
3) Ez a tervrajz teljesen értéktelen, irracionális, értelmetlen, zagyvaság.

A három mondat ugyanúgy éles kritikát fogalmaz meg. A 3. verzióban nincsenek csúnya szavak. A 2. verzióban a csúnyának számító szót egy nem csúnyának számító szóval cseréltem fel, ami viccesen hangzik. Az 1. verzió a klasszikus sértés, amit talán a legtöbben kifogásolnának, egy csúnyának számító szóval. Lehet, hogy valaki nagyobb eséllyel sértődik meg 1-en, mint 3-an, de ha ez így van, akkor az egy irracionális hülyeség. Ő baja.

A 3)-as példával odáig is eljutottunk, hogy a társadalmunkban a kritika elengedhetetlen. Lehet, hogy nem mindenki így fogalmazná meg a kritikáját, de nagyon sok esetben kénytelenek vagyunk valami olyasmit mondani, ami hasonlít a 3-as példához. A társadalmunk nem tud működni kritika nélkül, a kritikából pedig bármikor lehet sértés. Bárki megsértődhet azon, hogy megkritizálják az alkotását, a tettét, a cselekedeteit.

Az érdemi kérdés szerintem ebben az esetben az, hogy kinek van igaza. Amibe ugye itt nem mehetek bele, mert hát esete válogatja. De ha a kritika jogos, akkor hiába sértődik be a kritizált, akkor is jogos. Ha pedig a kritika nem jogos, akkor az baj, de akkor az elv nem az, hogy: "ne sértegess másokat", hanem az, hogy: "próbálj meg okosan megítélni másokat!". Ami, megjegyzem az egész Bibliában nem egy különösen hangsúlyos elv. Pedig ez az értelmes elv: az értelmességre felszólító elv.

Fel lehet itt hozni a sértegetést, mint pszichológiai agressziót. Ez azonban szerintem egy olyan fogalom, amely nagyon homályos, és nagyon sok visszaélésre ad okot. Én nem használnám. Én értelmes dolognak tartom azt mondani, hogy az uszítás elítélendő, mert mások tényleges bántalmazását eredményezi. De a pszichológiai agresszió fogalma szerintem egy teljesen félrevezető fogalom. Ez akkor látszik a legjobban, ha összehasonlítjuk a fizikai agresszióval. Vegyük például azt, amikor egy férj a feleségének azt mondja, hogy: "te büdös kurva". Ilyenre szokták mondani, hogy pszichológiai agresszió. Vegyük észre, hogy amit a férj ki akar fejezni, az nem a feleség szagával kapcsolatos, és a legtöbb esetben nem is arról van szó, hogy a férj a feleséget prostitúcióval vádolja. Igazából legtöbbször azon gyanúsítását fejezi ki, hogy a eleség hűtlen. Sokszor meg még ezt sem, csak szidja. Ugyanez a mondat hangozhatna úgy is, hogy: "te prostituáltnak álltál?!" ha erről van szó. Ebben  az esetben a férj haragját jogosnak érzi a többség. Ha a feleség hűtlen, akkor azt is, de ha nem, akkor már nagy az esély, hogy a férjnek nem is adnánk igazat.

Mellesleg a társadalmunk olyan, hogy egy szerelmi kapcsolatban a hűtlenség megoldására a szakítást tartjuk a jó megoldásnak, ha a szerelemnek már vége, egy házasság esetén pedig adott esetben a válást. Ezek persze bonyolultabb kérdések. Amit itt még el akartam mondani, hogy igazából a fő szempont az, hogy a férjnek vagy a feleségnek van-e igaza, és nem az, hogy ki sérteget kit.

Vegyük ezzel szemben azt, hogy a férj elveri a feleségét. Itt már nem az a fő kérdés, hogy kinek van igaza, mert azt mondjuk, hogy elverni akkor sem szabad egy feleséget, ha tényleg hűtlen, és ráadásul még megbocsáthatatlan körülmények között az (például ugye ha a férj előtte megcsalta a feleségét, az mindjárt más). De mindeme összetettebb kérdésekbe bele se kell mennünk, mert a megverést mindenképpen elítéljük. Nincs rá megfelelő indok. Ezzel szemben a "te megcsaltál engem, te erkölcstelen asszony!" kritikáját adott esetben jogosnak tartjuk, és elfogadjuk. A "te büdös kurva" alakban elmondott kritikát, ami ugyanezt jelenti, sokan már nem, pedig nem jelent mást a mondat a szándéka szerint legalábbis. Én azt mondom, a feleség nyugodtan megjegyezheti, hogy az állítás szó szerint nem igaz, fogalmazzon a férj pontosabban, de azt gondolom, egy ilyen perpatvar ettől nem oldódna meg.

De a fizikai bántalmazás és az ú.n. pszichológiai bántalmazás között vannak még óriási különbségek. Az egyik, hogy a fizikai bántalmazás gyakorlatilag teljesen kiszámítható módon fizikai kárt okoz. Az állítólagos pszichés bántalmazás meg nem. Ha egy férj le büdös kurvázza a feleséget, akkor előfordulhat, hogy az megrántja a vállát, és azt mondja: "elválok tőled, nem érdekelnek a sértegetéseid". És akár megcsalta, akár nem. Van-e itt akkor sérelem? Nincs. Ehhez kapcsolódik az, hogy az állítólagos pszichológiai bántalmazásnál a befogadón múlik az, hogy mennyire veszi magára a dolgot. Ld. megint csak az iménti példát.Gyakorlatilag pedig olyan nincs, hogy egy asszonyt a férje megver, de nem veszi magára, és ezért nem lesz tele kék-zöld foltokkal.

Tehát két nagyon fontos különbség van:

1) A sérelem nem-kiszámíthatósága.
2) A sérelem függ a befogadótól.

Ezért én pszichológiai agresszióról általában nem beszélnék. Egy kontextus van, amikor az ismételt sértegetést, amennyiben jogtalan, komolyabban venném. Ez pedig az, amikor az áldozat kénytelen együtt lenni az elkövetővel, és az elkövető ismétli a dolgot. Az összes férj és feleséges példámban a sértegetés azért tűnik súlyosabbnak, mert a feleség bizonyos mértékig kénytelen ezt eltűrni. Ha úgy képzeljük el a dolgot, hogy a férj teljesen jogtalanul büdöskurvázza le a feleségét, ráadásul ismételten, akkor az súlyos dolog. Megjegyzem, ekkor is van megoldás, a válás. Tudom, ez bonyolult dolog, de még ebben az esetben is azt mondom, hogy nem abszolút reménytelen a helyzet. Hasonló az eset az iskolai sértegetéseknél, akár osztálytárs, akár tanár sérteget egy gyereket. Itt még az is súlyosabb, hogy gyerekről van szó.

De az esetek nagy részében, az életben felnőtt emberekről van szó, akik nincsenek úgy összekötve, mint a férj és feleség, és ráadásul hol a sértegetőnek van igaza, hol a sértettnek. Ezek tehát bagatell esetek. Ilyenek a társadalmunk szükséges velejárói, és mondom, az az elsődleges kérdés, hogy kinek van igaza, ha van egyáltalán igazság, és nem az, hogy szabad-e ilyet, és pszichikai agresszióról sem lehet beszélni. Egy olyan mindennapi esetben, mint, hogy a barátom hanyagságból összetörte a telefonomat, és én azt mondom: "te hülye barom", ő meg megsértődik, teljesen felesleges pszichikai agresszióról beszélni. Ez egy sima összeveszés, és a barátságnak emiatt lehet vége, vagy nem. Ő dolguk.

Hasonló az eset az interneten előforduló sértegetéseknek, amelyek nagy része kommentek formájában történik. Általában ezek is bagatell dolgok, általában senkinek nem kötelező tovább beszélnie a másikkal, ha brki is besértődik, lépjen ki, és ne beszéljen arról, mekkora kárt okoztak neki! Erkölcsileg hol a sértegetőnek, hol a sértettnek van igaza, hol meg semelyiknek. Teljesen felesleges itt valami általános módon elítélni ezt, úgyis ez lesz, amíg internet az internet. És az, hogy egy ilyen esetben a sértegető csúnya szavakat is használt, az szerintem tök mindegy, ez csak a moderátorok gügye kis játéka, amelyet már említettem. Csak hatalmaskodásról van szó, semmi másról.

Sok esetben még az is elmondható, hogy a káromkodásnak haszna van, feszültséget vezet le, illetve a tettlegességet is megelőzheti.

A káromkodás tiltása kapcsolódik a szavak mágikus erejébe vetett hithez. A vallásos eszmékhez gyakran kapcsolódik valami olyan tudatos, vagy tudattalan felfogás, hogy a szavak nem szokáson alapuló konszenzusok, nem véletlenül vannak úgy, hanem a dolgoknak valami eleve elrendeltetett neve van, a dolgoknak vannak igazi neveik. Ezzel egyébként egy több nyelven beszélő, művelt embert nehéz megtéveszteni, és ahogy kifejtettem, valójában a szavak megválasztása tiszta konvenció. Annak nincs empirikus tartalma, hogy valamit éppenséggel mely hangsorral, vagy betűsorral jelölünk.

Ehhez kapcsolódik az I. Móz. 2.19, ahol az ember nevet ad az állatoknak, és azzal úgymond hatalma van felettük. A szavak mágikus ereje jelenik meg itt is: az ember nevet ad a dolgoknak, az embernek hatalma van nevet adni a dolgoknak, az ember uralkodik ezzel a dolgok felett. Bizonyára kapcsolatban van ez azzal is, hogy az átkok és varázsigék esetében hittek a szavak valódi mágikus erejében.

A káromkodás tiltása a papok hatalmát szolgálja, mint a többi vallási tabu. Az, hogy "ne mondd azt, hogy 'a kurva isten bassza meg!'!", ugyanolyan alaptalan dolog, mint az, hogy "szombaton de dolgozz!", "vasárnap zárjanak be a boltok!", "házasság előtt ne szexelj!" "ne egyél disznóhús!", "pénteken böjtölj!" és hasonló, önkényes előírások. A papok azzal, hogy kitaláltak ilyen bűnöket a hatalmukban tartották a híveiket, mert ha bűnösnek érezték magukat, a feloldozás a papok kezében volt. (A disznóhús evésének tiltásának adott korban, és adott társadalomban esetleg lehetett valamennyire racionális oka, ma már jelentéktelen dolog.)

A káromkodás tiltása nemcsak bigott, de unalmas és kicsinyes. Amikor nem a papokról van szó, hanem közemberekről, akkor ott nem merül fel a feloldozás és a kontroll, hanem inkább a leszólás. Az értéktelen kisember talál egy dolgot, amiben úgy érzi, felé kerülhet a másiknak, és magas lóról beszélhet hozzá. Sokszor csak erre szolgál neki a káromkodás tiltása, az illemszabály. Másban nem jó, de ebben magasabb rendűnek érezheti magát. Akik velem vitatkoznak, legtöbbször akkor jönnek elő a stílussal, amikor érveik már nincsenek. A káromkodás tiltása a társadalom korlátolt rétegének gyerekes kis játéka, amely által többnek gondolja magát, és úgy érzi, végre valamiért leszólhatja a másikat, hatalma van felette. Ezt a kicsinyes viselkedést figurázza ki a Brian élete c. film kövezéses jelenete is.

A káromkodás tiltásával természetes ösztönöket nyomnak el. Hiszen az embernek természetes ösztöne, hogy erősen odamondjon annak, akire, vagy amire haragszik, kifejezze haragját, illetve le is vezesse a haragját. Ha a haragja jogos, nem látom, hogy miért ne fejezhetné ki. A káromkodás stresszoldó hatású. A káromkodás tiltása ezt elveszi, sőt maga is stresszet okoz.

Valakik jöhetnek azzal, hogy bár az igaz, hogy a vulgáris szavak választása önkényes, és az is igaz, hogy mások kritikája, illetve leszólása jogos, ha jogos, de a kettő együtt már nem. Nem látom, hogy ha ezek külön-külön nem támasztják alá, hogy a káromkodás bűn, akkor együtt miért válna azzá. Nem látom, hogy mi új minőség születik itt, amit tiltani kéne.

Sokan beszélnek arról, hogy tiszteletet kell adni mindenkinek. Ez a "gondolkodásmód" pedig tényleg jellemzően keresztény naivitás. Teljesen erőltetett mindenkit tisztelni, nem is lehet. Vannak olyan emberek, akik annyira nem bírják a tiszteletünket, hogy a szabadságukat is elvettük, és a szavazati jogukat. Ha bűnözők, akkor ez rendjén is van. De akkor nem látom, hogy ehhez képest mi a nagy abban, hogy nem tisztelek bizonyos embereket, mert nem méltóak rá. Mi ez egy börtönhöz képest? Kellene-e tisztelnünk egy életfogytiglanra elítélt terroristát? Ugye nem?! Akkor meg, mi ez a duma?! Én inkább azt tartom, mindenkit méltósága szerint kell tisztelni, vagy nem tisztelni. A terrorista nyilván sokkal súlyosabb bűnt követ el, mint aki hazudik. De aki a pofámba hazudik, én azt ugyan nem tisztelem, és miért tisztelném, ha ő nem tisztel meg engem az igazsággal?!

Egy hasonlóan naiv, keresztény jellegű felfogás az, hogy lehet, hogy az volna a legjobb, ha egyáltalán nem haragudnánk egymásra. És akkor tényleg nem volna indok sértegetni egymást. Na most ez egy nagyon bugyután naiv elképzelés. A "harag" az evolúció során nem véletlenül fejlődött ki. És nem is csak úgy, egy sajnálatos melléktermék. Nem is a bukott emberek elhajlása. A harag teljesen fontos kommunikációs eszköz. A társadalomban az egyéneknek kommunikálniuk kell, hogy mit szeretnének. És azt is, hogy mit nem. Azt, hogy én nem szeretek, vagy nem szeretnék, ellenzek valamit, haraggal szoktuk kifejezni. Lehet azt mondani, hogy ki lehet ezt fejezni simán szóbeli kritikával, haragérzés nélkül, de ez nem igaz. Sok esetben nem lehet.

Például egy gyerek a szülei, a társai haragja által érti meg azt, hogy azok mit nem szeretnek. A társadalomban kialakult konszenzuális erkölcsi szabályokat is így kommunikálják, így nevelik bele a gyerekbe. Az állatoknak, a beszéd és írás nélkül nem is volt más lehetőségük. Egy nagyon kisgyereknek szintén nincs más lehetősége. De ha valaki érti is a beszédet, vagy tud is olvasni, akkor is, a harag kifejezésével is szoktuk nyomatékosítani az erkölcsi előírásokat, vagy csupán azt, hogy: "barátom, ezt velem ne csináld!". A harag automatikusan együtt is jár azzal, ha valaki olyat tesz velünk, amit nem szeretünk, de egyben segít is azt kifejezni a másiknak, hogy nem szeretjük a dolgot.  Ha én a barátnőmnek harag nélkül, nevetgélve mondom azt, hogy: "máskor nem merj hozzám nyúlni", akkor szinte tuti, hogy egy játéknak gondolja, és az ellenkezőjét mondom annak, mint amit ki akarok fejezni. Ha pedig csupán harag nélkül, közömbösnek mondom a barátomnak, hogy: "máskor ne vedd kölcsön a mobilomat", akkor azt kevésbé fogja erős tiltásnak gondolni, mintha haraggal mondanám. Egy "bazdmegnek" ebben az esetben kifejezetten fontos kommunikációs szerepe van.

Egész biztos vagyok, hogy az olvasók legalább 90 százaléka mond olyat baráti körében, hogy: "bazdmeg", meg, hogy "kurva ...", és ennek többlet kommunikációs szerepe van. Irracionális, következetlen, álszent dolog az, ha ezek után a csúnya szavak használatának tiltása mellett áll ki. Nyilvánvaló hogy a csúnya szavaink nélkül is tudnánk ebben az esetben kommunikálni, de az is, hogy a csúnya szavaknak ilyenkor, ha nem teljesen gépiesek, akkor jelentésgazdagító hatásuk van. A csúnya szavak, akár tetszik, akár nem, növelik a szókincset. Per definicionem. Erre még visszatérek, és lentebb még lesz egy tudományos hivatkozás.

Mindenesetre harag nélkül nem csupán az erkölcsi preferenciáink kommunikálása, kialakítása lenne problémás, de értelmetlen is. Hogy lehetne elválasztani a haragot attól amit nemkívánatosnak tartunk?! Hogy lehetne például a gyilkosság rossz dolog, ha a gyilkosokra nem haragudnánk?! Értelmét vesztené a dolog.

Arra illusztrációnak, hogy a káromkodás teljesen önkényes, konszenzuális, mint általában a szavak jelentése, álljon itt az, hogy például a "szar" csúnya szónak számít, a "fekália" pedig szakszónak, ami mögött csak annyi van, hogy a "fekália" idegen eredetű szó. Viszont ha latinok lennénk, akkor a "faeces" pont azt jelentené nekünk, mint most a "szar", és a "szar" meg egy egzotikus szó lenne, amelyet akár szakszóként is használhatnánk. "Külföldiül" nem tudóknak az olyan szavak, mint "merde", "vittu", "Hurensohn", "shit" semmi, különös jelentése nincsen. Az is különbözik különféle nyelveken, hogy mely szavakat használják vulgáris szóként, és mi az, ami igazán csúnyán hangzik. A "kurva" például csak így, jelzőként, magyarul csúnyán hangzik. Franciául szintén. Angolul vulgáris szó, de jelzőként ritkán használják. Németül szintén nem használják jelzőként, és csak akkor sértés, ha tényleges értelmében mondják egy nőre. Akkor nyilván értelme szerint, és nem a szó vulgaritása miatt. A "son of a bitch" és a "hurensohn" sértések. Magyarul viszont a "kurva fia" kifejezés ma már egyáltalán nem használatos (korábban volt, ld. "kurafi"). Látható tehát, hogy a különböző nyelveket tekintve, bár sok általános emberi sajátosság megjelenik, esetleges különbségeket is felfedezhetünk.

Na most, aki az ilyen esetleges konszenzusokat túl komolyan veszi, és tényleg elhiszi, hogy a "szar" csúnyább szó, mint a "fekália", vagy a "széklet", az igencsak korlátolt, maradi, fantáziatlan agyhalott.

Van olyan is, amikor valaki úgy érvel, hogy nem helyes érvek helyett sértegetni a másikat. Ez igaz is. Vegyünk erre pár példát:

1) "A gyök kettő irracionális szám, bizonyítás van rá, amely így szól..."

2) "A gyök kettő irracionális szám, te hülye, bizonyítás van rá, amely így szól...Matekból gimnáziumban tanultuk."

3) "A gyök kettő irracionális szám, te baromállat, bizonyítás van rá, amely így szól...Matekból gimnáziumban tanultuk."

4) "Nincs igazad."

5) "Baromállat".

Nyilvánvaló, hogy 1), 2) és 3) érveit tekintve egyenértékű. 2) egy mellékes megjegyzést, és egy ítéletet is mond a másikról, amely nem csökkenti az érvelés erejét, mivel a minősítést nem érv helyett használja. 3) ehhez képest még vulgáris szót is tartalmaz, amely azonban csak több mérget fejez ki 1) és 2)-höz képest. Az érvelés erejét nem csökkenti, tehát ugyanolyan racionális érvelés. 3) sem érvelés helyett használja a vulgaritást. 3) tartalmilag nem sértőbb 2)-nél, a vulgáris szó miatt az ellenkező fél hajlamos lehet megsértődni, de hát ez már az ő dolga.

4) és 5) érvként már nem jó, mivel itt tényleg csak a minősítés hangzik el, tényleg érvek helyett. Bár olyan közismert, és triviális esetekben, mint a gyök kettő irracionális volta, igazából nem várható, hogy az ember a középiskolai tananyagot mondja el a másiknak. 5) nem rosszabb, mint 4), ugyanis ha valami felvethető 5) ellen, az az érvek hiánya, de ez 4) esetében is igaz. Látható tehát, hogy csak az a releváns, hogy egy vitában valaki érveket használ, vagy sem. Ha igaza van, és emellett, illetve emiatt minősíti a másikat, az opcionális, de jogos. Ha annyira mérges, hogy vulgáris szavakat használ, az nem von le az érvei értékéből.

Aki azzal jön, hogy nem szabad lehülyézni az embereket, azt nem látom, hogy ezt mire alapozza. Az emberek általában minősítgetik a másikat, mondják, hogy az illető kövér, csúnya, szőrös, lusta, becstelen, lop, hazudós, és hasonlók. A kérdés nem az, hogy szabad-e minősíteni, hanem az, hogy mikor van igaza a minősítőnek. Egy finomabb kérdés lehet persze, hogy nem mindig kell a másik pofájába vágni, hogy hülye. Én például nem szoktam, csak a nagy pofájú, makacs hülyéknek. Ezt jogosnak tartom. Ha valaki nem olyan intelligens, de nem nagy pofával mondja a hülyeségeit, akkor én feleslegesen nem bántom. Például a cégnél sok takarító néni van, akik csendben végzik a dolgukat. Bizonyára nem észlények, de mivel ehhez mérten szerények is, én teljesen udvarias szoktam velük lenni, és nem szólom le őket, sőt, készséges vagyok velük. Becsületes módon keresik a kenyerüket, nekem nem hazudnak, velem nem viselkednek aljasul, én se velük.

De a nagypofájú hülyéket nem tudom sajnálni, és azt gondolom, nekik túlságosan is kevesen mondják, hogy hülyék, különben szerényebbek lennének. Egyfajta igazságosság is vezérel tehát ilyenkor.

A következő példa:

1) "Kurva anyád."
2) "Az anyád prostituált, láttam, hogy kint állt a sarkon."

Itt 1) és 2) szó szerint értve ugyanazt mondja, de 1) valójában szerintem kevésbé sértő, mert a vulgaritás miatt úgy gondoljuk, hogy az illető valószínűleg nem szó szerint értette. Én 2)-őn jobban megsértődnék, mint 1)-en.

Az, hogy nem látják be, hogy bizonyos dolgok konszenzuális alapúak, a vallások tipikus hibája. Vagy tipikus visszaélése. Mert hasonlóan próbálják azt beadni, hogy az etika abszolút, és nem megegyezés kérdése. Éppen ezért gondolom ezt is jó ateista témának, és fontos ezt a csatát is megvívni a vallásokkal, mert ez is a maradi és bugyuta vallásos gondolkodáshoz kapcsolódik.

Ha már odáig eljutottunk, hogy a vulgaritás teljesen konszenzuális dolog, akkor beláthatjuk, hogy a "szar" és a "fekália" közötti, szintén csak szokáson alapuló különbség különösebben semmi másra nem szolgál, mint bizonyos dolgok kifinomult kifejezésére. A szóhasználattal pont azt lehet kifejezni, hogy valaki haragszik, vagy egészen semleges módon állapít meg valamit. Ha valaki azt mondja, hogy "de hát ez a pelenka szaros", akkor bizonyára jobban haragszik, mintha csak megállapítja, hogy "ez a pelenka fekáliával szennyezett". A vulgáris kifejezések tehát kifejezőek tudnak lenni, és jól használva hasznosak is lehetnek. A vulgáris kifejezések tiltásával az emberi nyelv eszköztárát szegényítik azok, akik tiltanak.

A káromkodáshoz általában az a nézet kapcsolódik, hogy aki káromkodik, az bizonyára műveletlen, buta ember.  Valójában kimutatták ( Kristin L. Jaya, Timothy B. Jay: "Taboo word fluency and knowledge of slurs and general pejoratives: deconstructing the poverty-of-vocabulary myth", Language Sciences, Volume 52, November 2015, Pages 251–259, másik link), hogy aki sokat káromkodik, az nemhogy nem butább, hanem ez is az általános nyelvi készségeinek a része. A káromkodásbeli tehetség korrelált az általános nyelvi tehetséggel, ami pedig az intelligencia egy jelentős részét teszi ki.

Vegyünk egy példát! Tegyük fel, hogy valaki bemegy egy hivatalba, ahol horgászengedélyt lehet kérni. Tegyük fel, hogy a hivatalban az a szabály, hogy nem szabad azt mondani, hogy "horgász", mert az csúnya szó, ehelyett azt kell mondani, hogy "halfogás", és az illem kedvéért ezt is csak úgy szabad kimondani, hogy gilisztát szórunk a fejünkre. Hülye szabály? Hülye. Akárcsak a vulgáris szavakról szóló szabály. Na most az igaz, hogy a buta ember bemegy a hivatalba, és azt mondja, "kérek egy horgászengedélyt". Mivel buta, nem tudja visszafogni magát, pedig szeretne horgászengedély. De az nem igaz, hogy az intelligens ember pedig minden esetben alkalmazkodik a hülye szabályhoz. Nem, az is butaság, az az ész nélküli alkalmazkodás butasága. Az okos ember az, aki ismeri az illemszabályokat, aki felismeri, hogy ezek hülyeségek, és ezek után dönt arról, hogy most mit akar: A) ebben az esetben a horgászengedély a fontos, és alkalmazkodik a hülye szabályhoz B) nem fontos neki a horgászengedély, ezért nem alkalmazkodik, adott esetben akár provokatív módon be is megy, és azt mondja, hogy "horgászengedélyt kérek, bazdmeg!".

Azt mondják, hogy amiről itt szó van az EQ, és nem az IQ. De az is butaság, hogy az EQ független az IQ-tól. Hiszen az EQ esetében, és konkrétan ebben a példában is, arról van szó, hogy a társadalmi illemszabályokat érdemes ismerni, de nem ész nélkül kell hozzájuk alkalmazkodni, hanem aszerint, hogy mit akarunk, mit nem, mit akarunk bevállalni, mit nem. Akinek nem olyan fontos a horgászengedély, hogy gilisztát szórjon a fejére, annak nem kell ezt csinálnia, és ettől még nem hülye, és nem alacsony az EQ-ja. Aki ész nélkül, mindig, önnön érdekei és érzelmei ellenére birka módon követi az illemszabályokat, annak szerintem alacsony az EQ-ja, nem intelligens, miközben persze tökéletesen illedelmes ember lehet, és fantasztikus társadalmi elismerésben lehet része. Sőt, az EQ teszten is jól teljesíthet, mert az nem EQ-t, hanem illemszabályok ismeretét méri. Én is jól tudok teljesíteni rajta. Intelligens ember tudja az elvárt válaszokat.

Valójában szinte mindenki káromkodik, és a vulgáris szavak használatát ma már szinte mindenhol elfogadjuk. Vannak még persze tabu területek: tudományos szakirodalomban ritkán szabad vulgáris szavakat használni, vagy országok közötti diplomáciai találkozókon is ritka. De ez ma már egyre inkább színészkedésnek tűnik. Lassan bizony a tudományos ismeretterjesztésben is simán lehet vulgáris szavakat használni (Lawrence Krauss: "We are all fucked", 1:10", Richard Dawkins: "Science works, Bitches", "if you don't agree, you can fuck off,"fukcing magnets" 8:45). Még egyelőre eléggé függ a kontextustól, hogy mikor fogadják el. Inkább elfogadják, ha vicces, ha olyan tudós használja, aki ismert, és ritkán fordul ehhez az eszközhöz. De egyre inkább terjed.

A művészetben, filmekben  irodalomban (József Attila A szabad ötletek jegyzékében, vagy Kosztolányi Dezső A "Nyár, nyár, nyár", Tandori Dezső: Hashártyaszakadási elégia, Lackfi János: Trágár beszéd, Petőfi Sándor: Mit nem beszél az a német..., Csokonai: A borital mellett, Janus Pannonius: Lúcáról szóló versében) könnyűzenében (Dopeman ismert száma, a Bazdmeg, ahol a káromkodás iszonyatos elkeseredést fejez ki), újságírásban már egészen bevett dolog a vulgáris szavak használata. A "The L-word"-ben például annyit fuckolnak, hogy találóbb lett  volna "The F-word" a sorozat címének.

Nemrég még nálunk az őszödi beszéden kiborultak egyesek, amihez bizonyára hozzájárult a vulgáris beszéd. Ugyanakkor azt tudhatjuk, hogy ez a beszéd a frakciónak szólt, és ezalapján úgy tűnik, hogy egy belső beszédben az ilyen simán el is ment már akkoriban a politikában. Csak kifelé kellett színészkedni. Valószínű, hogy a politikában a mindennapi munkában simán káromkodnak. Nemrég például az internetadó elleni tüntetések két fiatal szervezőjével (akik csak az egyik, nem is annyira szervező csapat voltak) készített riportban simán kikerült újságba az, hogy "bassza a csőrömet", illetve "kurvára". Ezek a fiatalok ugyan nem voltak észlények, de a riport megjelent, és nem ez volt a baj vele, hogy káromkodtak benne. Vagy a NAV elleni tüntetésen a szónokok olyanokat eresztettek meg, hogy "picsába", és "szar".

A szállóigék közül azt gondolom az egyik legbugyutább az, hogy a "stílus maga az ember". Akik ezt hangoztatják, azok szerintem általában nem értenének ezzel egyet, amikor szállóigét nem beszédstílusra értenénk, hanem öltözködésre. Tehát konkrétan, hogy a nyakkendős, szmokingos férfi az becsületes, és jó. Általában az emberek értik, hogy ez felszínes butaság. Stílust az ember nagyon könnyen fel tud venni, tud váltani. Stílust tekintve az ember könnyedén lehet köpönyegforgató. Így  a stílus egyáltalán nem biztos jelzője az ember "belsőnek" nevezett tulajdonságainak. Ahogy a nyakkendős, szmokingos ember lehet gazember, úgy a nyájasan beszélő ember is. Ahogy a farmeros, pólós, sőt, akár összepiszkolt ruhájú ember lehet talpig becsületes, és roppant rendes, úgy egy káromkodós is.

Ide kapcsolódik még szerintem a vallásos felháborodás témája. A káromkodásban állítólag az a bűn, hogy extrém módon sérteni tudja a másikat. A vallások esetében van egy ehhez nagyon hasonló, kapcsolódó, de kicsit mégis elkülöníthető jelenség, amikor bizonyos dolgokat obszcénnek neveznek, és adott esetben vérig sértődnek rajta. Ilyen volt például a Mohamed-karikatúrák esete. Ez a muszlimokat vérig sértette, míg az ateisták, és keresztények nem láttak benne semmi különöset. Nálunk elfogadott módja a kritikának a karikatúra, és teljesen furcsa dolog az, hogy egy személyt ne lehetne ábrázolni. Felismervén, hogy az egész dolog konszenzuson, megszokáson alapul, mondhatjuk azt, hogy miközben mondjuk muszlimokhoz vendégségbe véve - ha udvariasok akarunk lenni - alkalmazkodhatunk az ő szokásaikhoz, aközben a muszlimnak semmiféle joga nincs ahhoz, hogy mi itthon kelljen, hogy alkalmazkodjunk az ő szabályaihoz. További tanulság az, hogy az, hogy valaki megsértődik egy cselekedetemen, az nem jelenti azt, hogy én vagyok a hibás. Nincs olyan emberi jog, hogy valakinek minden áron joga lenne nem megsértődni. Fordítva: neki ugyan joga van megsértődni, de ez sokszor az ő dolga.

Engem egyébként szüleim káromkodás nélkül neveltek. Nem volt különösebben téma a káromkodás tiltása. Ők nem káromkodtak, mi gyerekek sem. Apukám legnagyobb káromkodása kb az volt, hogy "Gott, verflix mich noch einmal", ami ugyan istenkáromlás, de nincs benne csúnya szó. Munkahelyen, barátokkal, bárkivel, akivel jóba vagyok, én azóta sem káromkodok. A káromkodás nálam csak vitákban merül fel, és csak azt jelzi, hogy "olyan hülyeséget mondasz, ami idegesít, ne csináld!"

Visszatérve a tettleges agresszió és a szóbeli minősítés kérdésére. Miközben a szókimondó szóbeli minősítésekkel szerintem semmi gond nincs, ha jogosak, a tettleges agressziónak mindig is ellene voltam. Soha életemben nem ütöttem meg valakit, eltekintve a gyerekkori veszekedésektől. Amióta felnőtt vagyok, soha nem fordultam tettlegességhez. Tényleg, nemcsak, hogy gyereket, nőt, gyengébb férfit nem ütöttem meg, de kocsmában se verekedtem még soha életemben, nem szedtem fel utcaköveket, nem vertem meg papokat, és nem is bátorítottam ilyenre senkit, sőt, kifejezetten töröltem az ilyen hozzászólásokat, ahol erre hatalmam volt.

A tettleges erőszakot felnőtt korban közemberek között elítélem. A tettleges agresszió ugyanis általában az áldozat rézéről kikerülhetetlen, és sokszor maradandó károsodást okoz. Ezzel szemben a szóbeli minősítést senki nem köteles meghallgatni, elolvasni, nem köteles mellre szívni sem. Ha egyszer nem jogos a minősítés, akkor az már az ember saját habitusától függ, hogy most rágódik rajta egy hetet, vagy elmegy kirándulni, és el is felejti az egészet. A szóbeli minősítés ellen csak a gyermekek és vészesen gyengeelméjűek védtelenek, ilyen esetben soha nem is minősítettem senkit. Amikor én minősítek valakit, azt mondom, jogosnak gondolom, és azt gondolom, az illető megérdemli, sőt, kibírja. Nem gondolom, hogy álmatlan éjszakákat okoztam volna valakinek is. Aki pedig a blogomra jön, és panaszkodik arról, hogy itt milyen minősítéseket kap, annak azt mondom, nem kötelező ide jönni. Ha mégis ide jön, pedig nem tetszik neki, akkor mazochista, sajnálom. Ő hibája.

A cikkemet nem csak a hívőknek állítottam össze, hanem ateistáknak is. Közülük is sokan benne ragadtak abban az ósdi, avítt klisébe, hogy "a stílus maga az ember" (George-Louis Buffon: Discours sur le style), és, hogy "káromkodni nem szabad". Hogy miért? Csak. Dogma. És az ilyen dogmatikus az ateistákra nézve még kínosabb. Nekik talán George Carlin egyik gagejét ajánlhatom, amely rá is mutat pár dologra, amit itt elmagyaráztam, vagy Christopher Hitchens eme videóját ("at least you can fucking die", mondja egy templomban). Pedig sok ateista kedveli azt az egyébként elég bugyuta scientista propagandaoldalt, amelynek az a címe, hogy "I fucking love science", amelynek népszerűségéhez bizonyára hozzájárul a vulgaritás a nevében.

A magyar ateisták között viszonylag népszerű Tóta W. Árpád eléggé sablonos cikkeiben rendkívül vulgáris módon cikizi az egyházakat, a vallásokat, és a politikát. Tóta W. Árpád annak ellenére népszerű, hogy cikkei felszínes cikizések. Vagyis valószínűleg pont ezért népszerű, a saját magához hasonlóan korlátos, felszínes néphez szól, akiknek mélyebb elemzésre nincs igényük. Tóta W. Árpáddal szerintem az a baj, hogy viszonylag korlátolt a műveltsége és intelligenciája. De nem az a baj vele, hogy vulgárisan ír. Még eklatánsabb, és az ateistákon kívül sajnos nem sok embert fog meggyőzni Mr. Deity szatirikus, és provokatív stand-upja, amelynél káromkodósabb gaget nehéz lenne csinálni.

Egy kutatás szerint (Kristin L. Jay, Timothy B. Jay, Taboo word fluency and knowledge of slurs and general pejoratives: deconstructing the poverty-of-vocabulary myth, Language Sciences, Volume 52, November 2015, Pages 251-259) a káromkodóknak átlagosan nagyobb a szókincse, mint akik ódzkodnak tőle. Ezzel megcáfolják azt a mítoszt, hogy azért káromkodnak az emberek, mert nem tudják máshogy kifejezni magukat. Egy másik kutatás (“Frankly, Do We Give a Damn? Study Finds Link Between Profanity and Honesty.” NeuroscienceNews. NeuroscienceNews, 16 January 2017.) szerint aki káromkodik, az nagyobb valószínűséggel őszinte, és mondja az igazságot. Egy harmadik kutatás a káromkodás közösségformáló erejéről szól (Nicola Daly, Janet Holmes*, Jonathan Newton, Maria Stubbe: "Expletives as solidarity signals in FTAs on the factory floor", Journal of Pragmatics 36 (2004) 945–964). Egy negyedik a káromkodás pozitív fizikai hatásairól fájdalom, azaz fizikai próbatétel esetén (Stephens R1, Atkins J, Kingston A.: "Swearing as a response to pain.", Neuroreport. 2009 Aug 5;20(12):1056-60.). Ezzel persze nem akarom azt mondani, hogy a káromkodás egyértelműen, minden esetben ajánlott, előnyös dolog, csak azt, hogy vannak pozitív oldalai is, azt, hogy a kérdés bonyolultabb, és nem lehet általánosságban csak negatívnak beállítani, és elítélni.

Kedves ateisták, jó volna felhagyni ezzel a kibaszottul buta, avítt, konzervatív, dogmatikus baromsággal! Gyertek már le a falvédőről! Ez a 21. század. Legalább ti ne álszenteskedjetek, bazdmeg!:)

Néhány angol nyelvű cikk a trágár beszédről az irodalomban:

Plain talk

Dropping the F-Bomb

Swearing in literature: share examples of bad language in good books

Ode to a Four-Letter Word

A nagy muszlim zavargások közepette kevés figyelmet kapott egy kis hír a Dalai Lámáról, aki egészen megdöbbentően a vallások szerepét jelentősen csökkentő nyilatkozatot közölt a Facebookon. A mai média működését leplezi le, hogy ebből lett a hír, holott ez a saját könyvéből vett részlet. A könyve megjelenésekor, és a nyilván megjelent könyvismertetésekkor nem vertek fel ekkora port, de egy Facebook post, na az már igen!:)

Az idézet ugyanakkor tényleg összefoglalja a lényeges gondolatot:

"All the world's major religions, with their emphasis on love, compassion, patience, tolerance, and forgiveness can and do promote inner values. But the reality of the world today is that grounding ethics in religion is no longer adequate. This is why I am increasingly convinced that the time has come to find a way of thinking about spirituality and ethics beyond religion altogether."

azaz:

"A világ összes vallása képes belső értékek erősítésére a szeretet, együttérzés, türelem, tolerancia és megbocsátásra való fókuszálásukkal. De a mai világ valósága az, hogy az etika vallásra való alapozása nem megfelelő. Ez az, amiért egyre inkább meg vagyok győződve, hogy eljött az idő, hogy közösen találjuk meg a valláson túli spiritualitást és etikát."

Ez egyrészt egy olyan nyilatkozatnak tűnik, amely a vallás végének kezdetét jelzi. Egy fő vallási vezető jelentősen visszavonja a vallás szerepét az életünkben. Gyakorlatilag haszontalan hobbivá zülleszti. Lényegében az egyetlen nagy szerepet veszi el így a vallás, amelyet még mindig tulajdonítanak neki: az erkölcsi nevelés szerepét. Ha megnézzük, hogy ma Magyarországon az egyház, a jobboldal, a hatalom milyen ideológiát nyomat, akkor talán nem kell tovább magyaráznom.

Ez pedig ahhoz hasonló, mint amikor Gorbacsov elkezdte a glasznosztyot. Látszólag reform, de olyan változás, erózió, amely óhatatlanul a bukáshoz vezetett. A különbség annyi, hogy a Dalai Láma bár tekintélyes vallási vezető, de még a buddhizmus irányítása sincs a kezében. Szóval valószínűleg olyan hirtelen, mint a kommunizmus még a buddhizmus sem fog ettől most összeomlani. Sajnos.

De nézzük az idézetet, amelyre mi ateisták azt mondhatjuk, hogy szép, szép, de ez csak az első lépés, ennél sokkal tovább is lehet menni! Miért?

Először is, ismerjük fel, hogy abban, amit a Dalai Láma mond, az égadta világon semmi új nincs. Csak annyi a jelentősége, hogy ő mondja, hogy egy vallási vezető ébredt fel erre. Az etika megalapozásának nagyon sok filozófiai iskolája volt és van, ezek közül csak nagyon kevés hagyatkozik istenre vagy vallásra, és gondolja azt, hogy valami isten vagy más vallásos dogma alapja lehet az etikának.

Diderot filozófiájával többször is foglalkozom, aki Shaftesbury munkáinak fordítója volt, és filozófiája sokat merít Shaftesbury filozófiájából. Ez a Shaftesbury már a XVII. században olyanokat mondott, hogy (i) az etika független a teológiától, hogy (ii) van egyfajta természetes etika, amely az emberből magából fakad, és hogy (iii) a helyes etika az érzelmek ész általi megfelelő egyensúlyozásából fakad. Szögezzük le, Shaftesbury hívő volt!

Azóta számos nagy etikai irányzat létezik, sokféle variációban, és aki kicsit is olvasott ezekről, annak nem meglepő, hogy ezen iskolák nagy része istentől teljesen függetlenül beszél az etikáról. Én ebben a témában nem is akarok most egy nagy, átfogó elemzést adni. Nincs is erre szükség. Csak utalnék arra, hogy a Dalai Láma mennyire spanyolviaszt talált fel, és hogy minő abszurdum, hogy a világ ott "fetreng a lábai előtt", csak mert ő a Dalai Láma, és most elismételt egy közhelyet. Kb, mintha arról írnia, hogy a napokban járt a városban, és jé, nemcsak a Tescoban lehet vásárolni.

A Dalai Láma ráadásul nem ilyen elméleti megfontolásokra hivatkozik, hanem inkább praktikusakra. Azt mondja, hogy a globalizált világban a vallások túlságosan regionálisak. A Dalai Láma, egy tibeti enklávéből Indiába menekült ember, aki sokat utazik nyugatra, ahol rajonganak érte, ráébredt, és ez jó, hogy a világlátása során legalább erre ráébredt, hogy a demokrácia, a nyugati felfogás, a felvilágosodás, a racionalizmus és a szekularizmus valahogy sokkal általánosabb, meggyőzőbb világszemléletek, és nagyobb esély van, hogy ezen az alapon lehet olyan nézeteket kifejteni, amelyek a világ nagy részét egyesíthetik, amelyet közösen el lehet fogadni, amelyek eladhatóak, legalább az értelmes embereknek. Amiről beszélek, az a felfogás ugyanis Japánban, Indiában, Kínában is meghatározóvá válik, még ha sajátságos módokon is.

Ezzel szemben a vallások megosztják a világ embereit, és a legnagyobb vallások is túlságosan helyi jelenségek. Mi persze erre azt mondjuk, lám-lám, a vallások ezen diverzitása, és az, hogy az égadta világon nem tudnak mit kezdeni egymással, legfeljebb vallásháborúzni, nagykövetségeket rombolni, robbantgatni, és hasonlók, azt demonsrálják, hogy a vallás, mint olyan, mekkora baromság. Elvégre arról van szó, hogy a vallásban az emberek azt hiszik el, amit éppen beléjük plántálnak, mindenféle kontroll nélkül. Télapó, fogtündér, stb. Csak istenről elfelejtették megmondani, hogy az is csak gyerekmese volt. És persze a világ különféle helyein különféle dolgokat plántálnak a gyerekek fejébe, és aztán legtöbbször gondolkodás nélkül azt hiszik egész életükben. Na jó, a télapóval ellentétben óriási ipar alapul azon, hogy istenben miért is higgyenek mégis. Bizonyos kivételektől eltekintve, amikor ide-oda megtérnek emberek, az a jellemző, hogy egy bizonyos, teljesen esetleges, furcsa dolgot hisznek, amit "a szüleiktől örököltek".

De térjünk vissza egy kicsit erre a természetes etikára! Fontosnak tartom ismét leszögezni, hogy az etika alapvetően szubjektív, és emiatt nem igazság kérdése. Erről már sokat írtam. Ha tehát valaki azt gondolja, hogy márpedig az az etikus, hogy össze-vissza hazudozzon, akkor mi ez ellen semmiféle objektív érvet nem tudunk felhozni, mert nem igaz, hogy a hazugság per se bűn. Tudunk praktikus érveket felhozni, hogy a "hazug embert könnyebb utolérni, mint a sánta kutyát", és hasonlók, amelyre azonban a mi emberünk szintén vállat vonhat, mert lehet, hogy őneki nem azok a szempontjai az életben, mint nekünk. Mit érdekli őt, hogy utolérik?! Ízlésről márpedig vitatkozni hülyeség. Tehát szögezzük el, nincs igaz, nincs egyetlen helyes etika!

Mégis, ezen a praktikus szinten megállapíthatjuk, hogy nagyon vázlatosan van egy bizonyos természetes etika, melyet az emberek többsége elfogad, amelyek törvényekben is megnyilvánulnak, például a Dalai Láma által is emlegetett Emberi Jogok Egyetemes Nyilatkozatában. Olyan intellektuális elvek mondjuk abban sincsenek, hogy ne hazudj, és ne fogadj el igazolatlan dolgokat létezőnek! Az ilyenekről valahogy jellemzően megfeledkeznek.

A Dalai Láma azt mondja, hogy nem elég a jog, kell ez a közös, világi erkölcs. Én azt mondanám, hogy nem kell ezt ennyire túllihegni! Tényleg van egy bizonyos közös természetes erkölcs, amelyben meg tudunk egyezni,és amely lassacskán változik csak. Ez az erkölcs biológiai alapokon is nyugszik: genetikailag is kódolva van egy része, és társadalmilag is megerősítjük a másik részét. Ez az erkölcs fontos a társadalmunk működéséhez. Ez az erkölcs közös törvényekben nyilvánul meg. És szerintem ennyi elég is, és nem szabad ezen nagyon túl menni, és misztifikálni a dolgot!

Nem kell annyira túllihegni a dolgot, ahogy például Sam Harris teszi. Úgy tűnik, Sam Harris és a Dalai Láma itt összeérnek, és azt kell, hogy mondjam, nincs igazuk, ez már túlzás. Túlzás Sam Harris ama állítása, hogy tudományos alapon egy teljes etikát le lehet fektetni. Szerintem csak nagyon vázlatosan, nagyon leíró módon, és nagyon nagy vonalakban lehet megállapítani bizonyos közös jegyeket, nem pedig egy teljes erkölcsi rendszert.

Mert nem tetszik nekem ebben a nyilatkozatban és Sam Harris szóhasználatában sem a "spiritualitás" szó. Arra jó, hogy misztifikálják, elmossák a dolgokat, és a visszacsempésszék az etikába a miszticizmust. Pedig nem kell, nem kell valami nagy, misztikus alapját keresni a természetes etikának, adódik ez magától. Egyszerűen meg kell figyelni, milyenek az emberek, mi adódik a genetikai örökségünkből, életmódunkból. Mert ebből adódik, hogy mit tartunk etikusnak: azt, ami számunkra, illetve társadalmunk számára jó. Az egyedi és a csoportszelekció alakította ki ezt az igen vázlatos, közös természetes etikai felfogásunkat. És ismétlem, ez szükségképpen nagyon vázlatos, és nem mindenkire érvényes.

Azon sem kell szerintem erőlködni, hogy ezt a közös alapot erőltetve tágítsuk, mélyítsük, erősítsük. Elég erős, mély és tág az már. Egy valamiféle nagy, spirituális mozgalom, amit Harris és a Láma sugalmaz, az óhatatlanul ilyen erőltetett marhaságba torkollna, mégpedig a racionalitás rovására. Amire inkább törekedni kell, az az, hogy az emberek tudatosabban, racionálisabban kezeljék ezt a természetes etikát. Az emberek különféle érzelmeivel szerintem nincs nagy gond. Ha nem volnának buta ideológiák, mint a vallások és szélsőséges politikai ideológiák, akkor olyan óriási gond nem lenne az emberekkel általában (most az egyedileg megzakkant bűnözőktől eltekintve).

Nem nagy gond, ha az egyik ember kicsit jobban nacionalista, másik jobban szereti a nőket, a harmadik jobban szeret enni, és a többi, és a többi. Nem a különféle "normális" érzelmeinkkel, vágyainkkal, szenvedélyeinkkel van a baj. Az ész, az értelem, ha megvan, ha működik, mindezt harmóniába tudja rendezni, és kezelni tudja úgy, hogy az emberek ne ártsanak különösebben egymásnak. Lehet az ember otthon, normálisan nemzeti érzelmű, mérsékelten szexmániás, józanul szerethet enni, ha az eszével tudja, hol vannak a határok, illetve, hogy milyen megoldások vannak az ő speciális mániájának kielégítésére. Semmi baj nincs a különféle szenvedélyes emberekkel, per se. A hülye emberekkel van a gond. Nincs abban semmi nagy baj, ha az embernek van valamiért élnie, és szenvedélyesen odateszi magát a dologért. A megoldás nem a vallás, nem a spiritualitás, hanem az értelem: ennek kell megtalálnia a határokat, egyensúlyokat, kontrollt, megoldásokat erkölcsi kérdésekben, nem pedig valami misztikus dolognak. Én jobban bízok egy értelmes ember erkölcsében, még akkor is, ha nem pont olyan, mint az enyém, mint egy vallásos ember erkölcsében, még akkor is, ha jézusi szeretetet tanít.

A világ sok országából ismerek embereket, elsősorban kollégaként. Ismerek argentint, chileit, marokkóit, algériait, irakit, indiait, kínait és japánt. Ezen emberek általában képzett, viszonylag értelmes emberek. Azt tapasztaltam, hogy egy bizonyos mindennapi szinten meg lehet bízni bennük ezen az értelmes alapon. Van, aki bizalmi alapon fizet be a közös kávéba, amelyet én veszek, és nem tapasztalom, hogy bármelyikük is csalna, volt, aki elvitt autóval a szomszéd városba, és nem kért pénzt érte. Volt akinek kölcsön adtam kesztyűt, volt, akit én vittem el az én autómban. A cégben van egy szokás, hogy ha valakit rajtakapnak, hogy nem zárolta a billentyűzetét (biztonsági intézkedés), akkor "meghívnak" másokat reggelire. Vannak, akik gondoskodnak róla, hogy "meghívjanak" másokat (a nem zárolt számítógépről meghívő e-mailt küldenek). Eddig még mindenki "állta a szavát", senki nem élt kifogással. És még számtalan esetet sorolhatnék. Ezen emberek egy kisebb részéről tudom, hogy különféle vallásúak, egy részéről sejthetem, vagy úgy tudom, bizonytalanok, nagyobbik részéről nem is tudom, hogy vallásosak-e. De egy biztos, nem a vallásuktól függ a megbízhatóságuk, és nem is azon az alapon bíztam meg bennük, hanem azon az alapon, hogy értelmes emberek, csak nem csinálnak olyan dolgot, amiéért a közös kollégáink kinéznék őket. Van egy ilyenfajta erkölcsi érzelem a legtöbb emberben, hogy nem szeretik, ha a társaik kinézik őket. És ez például szerintem genetikus alapú, ez az emberi társadalmak egyik alapja. Az ilyen dolgok szerintem elég alapját képezik a társadalomnak, nem szükséges értelmes emberek között "isten vigyázó tekintete". Elég a társaik vigyázó tekintete. Vagy egyszerűen az, hogy nem kockáztatják, hogy a cégből kirúgják őket.

A cégek, a családok, a baráti társaságok ilyen kis közösségek a nagyobb közösségben, a társadalomban, és alapját képezik a társadalomnak. Egy cég vezetése általában olyan erkölcsi normákat képvisel, ami a kooperációt ösztönzi. A családok és a baráti társaságok is. Egy olyan cég, amely engedné a lopást a cégen belül, hamar tönkre menne, mert a munkatársak egymás meglopásával foglalkoznának. És ahogy egy cégben, egy családban, egy baráti társaságban beleivódik az emberekbe a tolerancia, a kooperáció erkölcse, az nagyban segíti az egész társadalom erkölcsi alapját. Nincs itt semmi szükség sem istenre, sem spiritualitásra.

A Dalai Láma nyilatkozatában ez az, ami nem tetszik, amire azt mondom, hogy ez csak egy nagyon kis lépés, a felvilágosodás kicsi utánzása. És ezért nem jó az, hogy a spiritualitáshoz ragaszkodik. Illetve az sem, hogy mintha kicsit felfújná ezt a dolgot, hogy kell, egy nagyon erős, közös értékrendszer. Szerintem pont elég jó az, ami például az emberi jogok nyilatkozatában van, és nem a közös etikát kell erősíteni, hanem az emberek átlagos intelligenciaszintjét és műveltségét!

A Dalai Láma lépése szép volt, jó volt, de csak az első baby step. Nem csak a szekuláris erkölcsig, de a szekuláris világnézethez, majd az ateizmusig is el kell jutni!

Származási hely: 2012.09.17-patrimonie-louvre-diderot

Párizsi vándorlásaim egyik beszerzése volt Diderot "Pensees philosophiques" (Filozófiai gondolatok) c. könyve, amelyet aztán a párizsi parkokban, kertekben, többek között éppen a Palais Royal-ban (ld. Rameau unokaöccse) olvastam el.

Származási hely: 2012.09.17-patrimonie-louvre-diderot

Ugyanezekben a hetekben valamelyik nap egy Diderot-sétát is tettem Párizsban, megnéztem egyik lakását a 3 rue de l’Estrapade-on...

Származási hely: 2012.09.26.paris-pantheon

...és másikat, ahol meghalt a 39 rue de Richelieu-n,

Származási hely: 2012.09.17-patrimonie-louvre-diderot

ezeken emléktábla is van, egyébként még rengeteg helyen lakott. Hasonlóan, vacsoráztam a Cafe Procope-ban,...

Származási hely: 2012.09.17-patrimonie-louvre-diderot

...ahol sokat időzött elvtársaival, akárcsak a korabeli és későbbi korok értelmisége. Sajnos a könyveken kívül nem sok maradt hátra, nincs múzeuma, sőt, sírhelye sem, mert az Eglise Saint Roch-ban temették el, de a forradalomban eltűnt a sírja, és emiatt nem is került a Pantheonba, Voltaire és Rousseau mellé. Pedig megérdemelte volna.

Egyébként a Pantheonban meg Rousseau kiállítás volt, és többek között egy eredeti Enciklopédiát is láthattam. Ezek az utolsó napok ilyen sűrűk voltak, és Diderot egy visszatérő motívum volt.

Származási hely: 2012.09.26.paris-pantheon

A Pensees egy rövid írás, egy olyan kiadásban olvastam, amelyben szerepel még egy "Addition", és sok bevezetés, illetve magyarázat a könyvhöz. A tanulmányok egyik fontos kérdése, hogy végül is Diderot ateista vagy deista volt-e. Ezen kívül megtudhatjuk, hogy a könyvet a kor szabadgondolkodó szokásai szerint névtelenül adták ki, mert akkoriban könnyű volt emiatt börtönbe kerülni, ahogy Diderot be is került Vincennes börtönébe pár évvel később, leginkább a "Lettre sur les aveugles" miatt.

A Pensees leginkább pontokba szedett aforizmákból áll, melyek között azonban hosszabbak is vannak. Formájában Nietzsche könyveihez hasonlít, és tartalmukban sem áll nagyon messze tőlük. A legérdekesebb kérdés talán nem is az, hogy Diderot ateista volt-e, hanem az, hogy milyen érveik voltak abban a korban az ateizmus mellett vagy ellen.

Nagyon sok egyházkritikus és Bibliakritikus aforizmát találhatunk, amely az akkori hiedelemvilágot figurázza ki.

"Ez az Isten, aki megölte Istent, hogy kibékítse Istent", XL (Ezt az érvet manapság mások arcával lehet látni a Facebookon osztogatva. Akik megosztják valószínűleg mit sem tudnak arról, hogy milyen régi érvet plagizálnak.).

"Azt mondják, hogy visszavonult az Olajfák hegyére, és, hogy imádkozott. És kihez imádkozott? Magához imádkozott.", XXXIX.

A legélesebben kritizált hittételek közé tartozik az eredendő bűn, illetve az örök szenvedés a pokolban.

"És minek büntetni a bűnöst akkor, amikor már semmi jó nem származik a büntetésből?", Addition, XLIX

A Pensees azért is érdekes, mert nem csak a kor legjobb egyházkritikai érveit gyűjti össze, hanem egészen jó ateista érveket is. Ugyanakkor még nem ismerték a darwini evolúciót, emiatt a hívőknek volt egy elég erős istenérvük: a világ, főleg az élővilág látszólagos tervezettsége. Érdekes módon ennek ellenére léteztek már ateisták, és érdekes érvvel hozakodtak elő ez ellen. A hipotézis azért is érdekes, mert akkoriban a Világegyetem véges voltát, és véges korát sem ismerték, és ez kézre jött az ateisták érvelésénél. Az ateisták, akik akkoriban a legtöbben az atomista materializmust fogadták el, azt mondták, hogy a világ atomok mozgásából áll. Az atomizmust ugyan istenhívők is elfogadták, akik úgy érveltek, hogy azért van szükséges istenre, mert az atomok véletlen mozgása nem hozná létre az élővilágot, az értelmet.

Az ateisták, és Diderot azonban előjöttek a végtelen sok majom példával, amely egészen régi időkre vezethető vissza.

"Egy híres professzor jegyzeteiben olvasom: Ateisták, egyetértek, hogy a mozgás az anyag lényege, mi következik ebből? Hogy a világ az atomok véletlen szökelléseiből származik. Szeretném, ha azt is kimondanátok, hogy Homérosz Íliásza és Voltaire Henriásza a karakterek véletlen ugrálásából származik". XXI.

Egyszerűen azt mondták, hogy ha elég sok idő vagy tér áll rendelkezésre, akkor a véletlenszerűen összeálló világok közül a mi, mostani, egészen értelmes világunk is megtörténik egyszer. Mi szerencsések vagyunk, mert éppen ebben az idáig rendezettnek, tervezettnek, otthonosnak tűnő világban születtünk. Megjegyzem, ebből az is következne, hogy akár mától hirtelen kitörne a káosz, mert véletlenül egy olyan világban vagyunk, amely mostanáig volt csak rendezett, és mostantól káosz.

Ebben a vitában szerepel a test-elme probléma ama kérdése is, hogy mi különbözteti meg a valódi intelligens embert egy utánzó géptől. Diderot így fogalmazza meg tulajdonképpen a Turing tesztet:

"Ha valaki talál egy papagájt, aki mindenre válaszol, habozás nélkül kijelentem, hogy egy gondolkodó lényről van szó." XX.

Technikailag, azaz matematikailag és fizikailag az érv tökéletes. Ha a Világegyetem végtelen idejű, akkor a véletlen történésekből kijöhet bármilyen világ. (Bár egyébként ez is megérne egy alaposabb vizsgálatot, mert sokdimenziós térben a véletlen bolyongás sok esetben nem jár be egy valószínűséggel minden pontot, de ki mondta, hogy véletlen bolyongás szerint működik a világ?!) Mindenesetre valamiképpen az érv működött, csak ma már nagyon hátborzongató, és furcsa elképzelésnek tűnik.

Azóta kiderült, hogy a Világegyetem véges, viszont itt van nekünk az evolúció, amely magyarázatot ad, így manapság Diderot könnyen ateista lehetne. A könyv, a tanulmányok szerint ugyanis Diderot a Pensees-ben deista volt. A deisták pedig hisznek istenben, de nem hisznek a csodákban, nem hisznek az egyházban, a Bibliában, és abban sem, hogy a jó erkölcs keresztényi, és szükség lenne hozzá istenre. Egy olyan istenben hisznek, aki felelős az Univerzum megalkotásáért, de utána nem avatkozik bele a világba, nem büntet, nem küldi el fiát (vagy fiában magát).

A deista szerzők gondolatai közül ez az erkölcsi nézet az, amely ma is nagyon fontos, ugyanis még ma is nagyon sokan gondolják azt, hogy etika csak istentől származhat, erkölcsi tartás csak a vallásból. Diderot Shaftesbury-től tanulta az első olyan gondolatokat, amely szerint ez nincs így. Shaftesbury szintén hívő volt, de szintén deista (vagy ahhoz közel álló).

Az Addition szintén aforizma-gyűjtemény, szintén névtelenül lett kiadva, és itt Diderot szerzősége kicsit kétségesebb is. Közben Diderot járt a börtönben, az Enciklopédiát kiadták, de Diderot elvesztette az Eciklopédia kiadásának jogait, Rousseau-t betiltották, Voltaire kiadta sok egyházkritikus művét, és emiatt üldöztetésben részesült. A király udvarában egy komédiában (les Philosophes) kifigurázták a filozófusokat, köztük Diderot-t.

A kísérőszöveg ezzel magyarázza, hogy az Additions kritikusabb, sőt, szerintük már-már ateista. Szerintem továbbra is deista, az LXVIII. gondolat miatt, melyben kifejti, hogy minden vallás a természetes vallás (deizmus) szektája.

De nem is ez a fontos. Mint láttuk, Diderot korában más vallásúnak, deistának, egyházkritikusnak lenni is veszélyes volt. Voltaire és Diderot az életével játszott, amikor az egyházat kritizálták. A gondolkodás szabadságát ekkor vívták ki Franciaországban (pár országban már jobb volt akkor is a helyzet), és ezáltal terjedt el az egész szekuláris, felvilágosult, nyugati világban.

Ma, modern korunkban nagyon szomorú, hogy ezeket a harcokat újra kell harcolnunk, mert vannak, akik visszatérnének a középkori cenzúrához, vannak, akik gyengítenék az egyház és állam szétválasztását. Vannak, akik még azt a deista tézist sem fogják fel, hogy igenis van erkölcs a vallásokon kívül (hozzáteszem, sőt, csak ott van igazán jó erkölcs). Vannak, akik hittant erőltetnének a gyerekeinkre, és egyházi iskolákban akarják kényszeríteni őket. Ma Magyarországon vannak falvak, ahol már nincs más választása a szülőknek, mint az egyházi iskola.

Ma, Magyarországon a vallásszabadságot korlátozza a kormány az egyháztörvénnyel, a gondolat szabadságát például azzal, hogy az "Alaptörvényben" egyoldalú, kereszténypárti megfogalmazások szerepelnek, melyekkel nem értünk egyet.

Ma a világban van, ahol embereket ölnek, rombolnak azért, mert karikatúrákkal, ironikus filmekkel kritizálják a vallást. Akárcsak Diderot és Voltaire, még, ha a kritika színvonala nem is mindig éri el az övékét. De az félelmetes, hogy ma itt tartunk, ma megint itt tartunk, ma megint ugyanezekért kell küzdenünk. Mert az emberiség hülyébbik fele nem tanul sem rációból, sem tapasztalatból, konkrétan a történelemből.

Diderot korában merészség volt ezekért harcolni, akár csak deistaként. Az evolúció hiányában az ateizmust vállalni, megértem, nem feltétlenül lehetett olyan alapokon, mint ma. Ma csak és kizárólag ateistának lehet tisztességesen lenni. Sokszor nincs sok értelme a "mi lenne, ha" kérdéseknek, de azért hadd fejezzem ki úgy magam: ma Diderot valószínűleg ateista lenne. Értve ezalatt pontosan azt, amit fentebb elmagyaráztam.

A blogon sokszor volt már szó a teológiáról: először Mátyás írt egy posztot iarról, hogy tudomány-e ez a diskurzus (sőt másik posztot is), én pedig ehhez kapcsolódtam egy-egy poszttal Karl Rahner, illetve Bolberitz Pál teológiai műveiről.

 Röviden szólva a teológia azért nem tudomány, mert

1. nincs önálló kutatási területe,
2. nincs kutatási módszere,
3. nem tudja igazolni az állításait.

A napokban, amikor kiposztoltam a FB-on Mátyás írását, vitába keveredtem egy ismerősömmel, aki az üggyel kapcsolatban egy teológiai doktori disszertációt ajánlott a figyelmembe, mondván, ez majd eligazít a kérdésben. Én el is olvastam a szövegből azt a szakaszt, ami a tudomány kérdéséről szólt, és azt találtam, hogy elképesztően nagy zagyvaság az egész, egy totál értelmetlenség, egy bábeli zűrzavar. A következőkben bemutatom, miért. Ez nem csupán az adott dolgozatot, hanem magát a teológiát is minősíti.

Már a kezdet is problematikus. A disszertáció szerzője így határozza meg a tudományt: „Amint   nyilvánvaló,   a   tudomány   célja   az,   hogy   teljes bizonyosságú   (metafizikai certitudójú),  igaz  ismereteket  adjon.” (63 old.)

Ez messzemenően nem igaz. A tudomány nem biztos állításokat, hanem igazolt ítéleteket alkot; nem bizonyít, hanem igazol. A kettő közötti különbséget Mátyás jól elmagyarázta az internetes könyvében. Bizonyítani csak a matematika tud, amely axiómákból vezet le tételeket. A tudomány megfigyeléseket tesz, amik visszaigazolnak egy adott elméletet. Minél több megfigyelés szól az elmélet mellett, annál nagyobb a hipotézis igazoltsága, de elvileg mindig elképzelhető, hogy miután egymillió megfigyelés egybevág az elmélettel, egy egymillió-egyedik majd cáfolni fogja azt. Úgy is meg lehet persze közelíteni a kérdést, hogy a tudomány nem igazol, hanem falszifikál, de a lényeg az, hogy nincs szó arról, hogy a tudomány azt hirdetné magáról, miszerint abszolút biztos ítéleteket alkot a világról. Stephen Hawking A nagy terv c. könyvében modellfüggő realizmusról beszél: a tudományt szerinte nem úgy kell elképzelni, mint ami a valóságot írja le, hanem úgy, hogy modelleket alkot a valóságról, aztán ellenőrzi ezeknek a működőképességét. Ha egy modell képes megmagyarázni egy adott jelenséget, akkor azt a modellt elfogadjuk, de nem zárjuk ki annak a lehetőségét, hogy később majd módosítanunk kell rajta, vagy le kell cserélnünk egy másik modellre.

A dolgozat szerzője ezek után megadja az ítélet definícióját (egy predikátum vonatkozása egy szubjektumra), majd felteszi a kérdést, hogy mi a biztos ítélet: „Egy ítélet  igaz  (verum)  volta  akkor  nyilvánvaló  számunkra,  amikor  felismerjük,  hogy  az ítélet  alanyának  léttartalma  (comprehensio) magában  foglalja,  vagy  kizárja  az  állítmány léttartalmát. (…) Egy  állítmány  akkor  állítható  bizonyosan  egy  alanyról,  ha összes  szükségszerű jegyei  az  alany  szükségszerű jegyei  közül  kerülnek  ki.” (64) Ha jól értem, ez lényegében nem más, mint amit Immanuel Kant analitikus ítéletnek nevez (a disszertáció persze nem hivatkozik Kantra, a saját felfedezéseként tálalja a gondolatot). Lényeges különbség, hogy Kant csupán az emberi megismerés szerkezetét akarta leírni ezzel a fogalommal, a teológia viszont a valóságra vonatkozóan kíván valamiféle konklúzióhoz eljutni.

A szerző nem az emberi megismerést vizsgálja, hanem egy biztos fogalmat akar találni. Azt persze nem tisztázza, hogy ez a fogalom az emberi tudat eleme-e, vagy a valóságé, illetve mi a két oldal között az összefüggés, de mindegy. Az abszolút biztos fogalom a latin ens, amit magyarra valamiért lénynek fordítanak (Egyébként Szent Tamástól való). A lény félrevezető szó, hiszen itt nem élőlényről van szó, hanem olyasmiről, mint a létező, csak a lény annál tágabb jelentéstartalmú: ez a fogalom „minden lehetséges lényről állítható, mindenről, ami valamiképpen létezik  vagy  létezhet.” (66) Nocsak. Tehát a lénybe a nem létező dolgok is beletartoznak. Ez azért különös, mert a tudomány éppen a kettőt kísérli meg elválasztani egymástól, megvizsgálva, mi az, ami része a valóságos világunknak, és mi az, ami létezhetne, de mégsem létezik, mert csak a fantáziánk vagy a vágyaink terméke. Egyáltalán nem világos, mit nyerünk azzal, ha bevezetünk egy olyan fogalmat, ami összemossa a valóságot a fantáziával, hiszen a szerző szerint a zsiráf vagy az oroszlán ugyanúgy ens, mint a kockásfülű nyúl vagy a Roxfort Varázslóképző Iskola. Mindenesetre a dolgozatíró úgy vélekedik, hogy „nyilvánvaló, hogy minden ember először a  lény  fogalmát  alakítja  ki.” Hát nem tudom, én nem alakítottam ki magamban ezt a fogalmat, és most sem látom semmi értelmét. Aztán: „A  fogalomalkotás ugyanis tökéletesedési  folyamat,  és  mint  ilyen,  a  kevésbé  tökéletes  állapotból  jut  el  a tökéletesebb  állapotba.  Ámde  egy  kisebb  léttartalmú fogalom  kisebb  tökéletességet jelent, mint  egy  nagyobb  léttartalmú  fogalom.” Egyáltalán nem világos, miért tökéletes ez a fogalom, az meg végképp, hogy mit nyerünk ezzel a tökéletes fogalommal, aminek a jelentése annyira általános, hogy végső soron nincs is jelentése.  

De az érdekes része ezután következik a dolognak. Van tehát idáig egy fogalom, ami a szerző szerint tudományosan biztos. A következő kérdés az, hogy milyen tudományosan biztos ítéletet lehet tenni a lényről. A szerző itt bevezeti a lény fogalmának ellentét, a nem-lényt. Ez a fogalom a „kifejezett léttartalom szempontjából azoknál kevésbé tökéletes, mert azoknál kevesebbet fejez ki: csak annyit, hogy olyan valami, ami nem létezik és nem is létezhet.” (69) Tehát a következőről van szó: lény az, ami létezik, vagy nem létezik, de létezhet. Nem-lény az, ami nem létezik, és nem is létezhet. Nos, ez így teljesen abszurd: a szerző itt tehát a nem létező létezőket osztályozza: van olyan nemlétező, ami létezhet (lény) és olyan nemlétező, ami nem létezhet. Ez teljes értelmetlenség, ez egy avantgard agymenés. Mégis milyen alapon lehet különbséget tenni a nemlétező dolgok között??? És egyáltalán: mire megyünk azzal, ha a nemlétezőket osztályozzuk?  

De a konklúzió ezután jön. A szerző fellépteti az ellentmondás elvét, amely „a létnek és nem-létnek teljes összeférhetetlenségét fejezi ki.” Az ellentmondás elve persze nem új, hiszen Arisztotelésztől származik, akire a szerző természetesen nem hivatkozik. Az ellentmondás elvéből pedig az következik, hogy „a lény nem nem-lény.” (69) Tehát a lény nem lehet nem-lény, a nem-lény pedig nem lehet lény. Nem gondoltuk volna! Nos, ez kétségtelen ugyan, de semmivel nem lettünk okosabbak. Ez egy nulla, ez nem alapja semmilyen biztos tudásnak, ez egy óvodás szellemi színvonalán van. Ezen az alapon ugyanis azt is mondhatnánk pl., hogy „ami nagyobb valaminél, az nem lehet kisebb annál, aminél nagyobb,” és ez igaz is lenne, csak éppen nem állítottunk vele semmit. Az egész nem több, mint üres locsogás. Később ugyanezt kissé velősebben így fogalmazza meg a 72. oldalon: „Ami van, az van, ami nincs, az nincs.” Ehhez a belátáshoz a szerzőnek tehát 72. oldalnyi eszmefuttatásra volt szüksége. És ezt sokan tudománynak képzelik.

Ez eddig tehát totál zagyvaság. De nézzük tovább, mi mindent hord össze a szerző a tudományokról.

Mint láttuk, az egyik fő gondolat az ellentmondás elve, ami Arisztotelésztől való. Nemkülönben az ógörög filozófustól ered a következő tézis, amit a szerző a dedukció tárgyalásánál előad. Amit ugyanis a szerző itt előhoz (Például „minden ember halandó”, ámde „Péter ember”, ezért „Péter halandó”.), az nem más, mint az arisztotelészi szillogizmus újrafogalmazása. Persze Arisztotelész nevének említése nélkül.

A szerző ezután áttér az indukcióra: nem ismerhetünk meg minden egyes létezőt, csak következtethetünk az összességükre. Pontosan erről szól a tudomány, és ezért mondtuk, hogy a tudomány nem bizonyít, hanem igazol.

A szerző következő lépése a metafizika területére vezet, ahol a testről mint testről, mint szubsztanciáról van szó, és arról, hogy az egyedi testeteket a forma alkotja meg: "A sokaság elegendő alapját materiának, az egység elegendő alapját pedig formának nevezzük." (86) Ez megint Arisztotelész, illetve Szent Tamás, akinek a metafizikája kapcsán Eco írja, hogy a forma az anyaggal egyesülve alkotja meg a szubsztanciát. Tehát a teológus, ahogy az előzőekben sem, itt újfent nem tesz semmi mást, csak elismétel egy ismert gondolatot, anélkül, hogy meghivatkozta volna a szerzőket, méghozzá olyan téziseket ismétel, amikről számtalan ismertetés olvasható magyarul is, akármelyik összefoglaló filozófiai kézikönyvben velük.

Ezután kezd a szerző az okokról beszélni: "Hogy ezt az utóbbi állításunkat megérthessük, le kell szögeznünk, hogy okon nemcsak a létesítő okot értjük, hanem oknak nevezzük mindazt, ami bármilyen valós módon hozzájárul valaminek a létrejövéséhez. " (87) Nomármost amit ezután kifejt, az nem más, mint Arisztotelész tanítása a négyféle okról, vagyis a formai és anyagi okról (belső okok), és a cél-és hatóok). A négy okról szóló arisztotelészi tézis olyasmi, amiről a legegyszerűbb filozófiai bevezető kurzusok sem felejtenek el szólni, olyan közismert elképzelés, mint a platóni idea. A teológiai disszertáció papírra vetője tehát lényegében nem tesz mást, mint előszed néhány a laikusok számára is ismert ősrégi filozófiai elképzelést, és saját találmányaként adja elő.

Egy tisztességes szerző azzal kezdte volna, hogy bevallja: nem ismeri és nem is akarja ismerni a tudománnyal kapcsolatos téziseket az utóbbi kétezer évből, ő megmarad Arisztotelész hívének. Ebben az esetben viszont meg kellett volna hivatkozni a mestert, megtanulni ógörögül, és hozzátenni valamit ahhoz, amit az alapszintű filozófiai bevezető könyvek már elmondtak az ógörög szerzőről. Az, hogy a munkáját egy szakmai közösség tudományos teljesítményként ismerte el, magát a közösséget is minősíti.

Ezután következik azonban a konklúzió. "Pétert is az emberi mivoltából kiindulva ismerhetjük meg, ami lényének passzív belső oka."A teológus csak éppen azt nem tudja megmondani, hogy mi is lenne az az "emberi mivolt".

Aztán: "Az összes érzékelő lényekre vonatkozó igazságokat pedig úgy igazolhatjuk, hogy visszavezetjük azokat a még egyetemesebb „test” fogalmára, amelynek tartalma passzív belső oka az összes érzékelő lény mivoltának." Mégis mit tudunk vajon levezetni abból, hogy az egyes dolgokat visszavezetjük a "lény" fogalmára, amibe minden létező és nemlétező dolog beletartozik? És mi az az "érzékelő lény mivolt"? Erre nincs válasz. Az egész szöveg egy üres, tartalmatlan, semmitmondó zagyvaság. Felmond valamit Arisztotelészből és Szent Tamásból anélkül, hogy megértette volna legalább őket. 

Még 2012 novemberben jelent meg a Magyar Tudományban Gánóczy Sándor cikke, amelyben azt bizonygatja, hogy a keresztény teológia bizony tudomány. A cikk utolsó bekezdésében azt írja Gánóczy: "Bebizonyítottam, hogy a teológia tudomány? Nem." Nos, ezzel egyet kell értsek. Persze Gánóczy úgy zárja a cikket, hogy azt mondja, a bizonyításnál kevesebbet azért megtett. Arról beszél, hogy utalt arra, hogy a teológia tudomány, ami az igazolásnál is kevesebb. És hát ha ennyi sok száz év teológia után csak idáig jutottak, hogy csak utalgatni tudnak, akkor az elég gyanús, hogy veszett fejsze. Ebben a postban be fogom mutatni, hogy az utalgatás semmiképpen nem igazolás, sőt, az érvelés is rossz. Az "utalgatás" általában is olcsó játék hülyegyerekeknek. Most vagy határozottan állítunk és igazolunk valamit, vagy hagyjuk a fenébe!

Egy normális, racionális, analitikus gondolkodó egy ilyen cikket Gánóczy helyében azzal kezdett volna, hogy leírja, szerinte mi a tudomány, mint olyan. Ad egy szerinte jó, vagy legalább hozzávetőlegesen jó definíciót. Aztán leírja, hogy szerinte mi a teológia, megint hozzávetőleges, vagy jó definíciót ad. Ahogy mondom, mindkét meghatározás lehet pontatlan, az író erre utalhat, és ennek függvényében mondhatja, hogy a kérdés ettől még eldönthető, vagy emiatt nem dönthető el. Ha a szerző szerint pozitívan, vagy negatívan eldönthető, akkor ezt nyilván a két meghatározás összeegyeztethetőségével vagy ellentmondásosságával támasztja alá. Ezek után, ha azt gondolja a szerző, hogy a teológia tudomány, elvárható volna, hogy elhelyezheti a tudományok "családfáján".

Gánóczy nem ezt teszi, fecseg és csacsog sok mindenről. A cikkből a teológia körülírására többféle próbálkozás van. Láthatóan még azt sem tudja eldönteni, mi a teológia, nemhogy azt, hogy tudomány-e. Aztán van egy rész, ahol kicsit elmereng azon, hogy a teológia természettudomány, vagy társadalomtudomány-e. Tehát még ez sem egyértelmű. Erre még visszatérek. De ami nagyon hiányzik a cikkből, az a tudományosság meghatározása. És ami nagyon nem hiányzik a cikkből, de sajnos benne van, az minden egyéb sallang, aminek kevés köze van a kérdéshez.

Mindez nem véletlen. A hívő emberek nem éppen analitikus gondolkodásukról híresek. Ma nehezen tudom elképzelni, hogy egy az analitikus gondolkodásban jeles, igazán fegyelmezetten, logikusan gondolkodó ember hívő lehetne.

Akkor kezdjük mindjárt azzal, hogy elmondom, mi a tudomány jellemzője. A tudomány pont eme analitikus gondolkodástól tudomány. Minden tudományra jellemző, hogy elméletei vannak, az elméletek általános állításokból állnak, és eme általános állításokból egyedi állításokat vezetnek le. Minden tudományra jellemző az, hogy az ún. deduktív-nomologikus magyarázati modellt követi. Az egyetlen absztrakt tudományban, a matematikában az elméletek axiómarendszerek, az egyedi állítások pedig matematikai tételek. Az összes többi tudományban az elméletek nem axiómarendszerek, az egyedi állításokat empirikusan ellenőrizni lehet, és ezáltal az elméleteket empirikusan igazolni vagy cáfolni lehet, ami által elfogadjuk, vagy elvetjük őket. Ez a leírás igen általános, sok áltudomány esetében a részletektől függhet az, hogy valami tudományos-e vagy sem. De most kiindulópontnak elég lesz ez a meghatározás.

Hogy a teológia mi, az már kevésbé egyértelmű. Ebben nem fogok meghatározást adni, mert ha én definiálnám a teológiát, akkor könnyen lehetne azzal jönni, hogy az én meghatározásom nem jó, tévedek, hogy azt sem tudom, mi a teológia, emiatt butaságokat írok. Hagyjuk rá a hívőkre, hogy azon szenvedjenek, hogy a teológiát meghatározzák, hogy keressenek neki valami vackot a tudomány épületében! Én csak a hívők bugyuta próbálkozásait fogom szétszedni.

Gánóczy is azzal kezdi, hogy megpróbálja megkeresni, mi a fene is lehet a teológia tárgya. Szerinte a teológia nem istenbizonyítással foglalkozik, pedig az istenbizonyítások az általános felfogás szerint nagyon is a teológiához tartoznak. Látjátok?! Már kezdődik a zűrzavar. Gánóczy szerint a teológia szentírástan, azaz a Bibliát alapul véve azt értelmezi, azt tanulmányozza. Eszerint a teológia az irodalomtudomány egy területe lenne, ami veszi magának azt a mérhetetlenül beképzelt bátorságot, hogy egyetlen könyv elemzéséből akar tudományt csinálni.

Aztán hamarosan már átsiklunk a történelemtudományba. Ha ugyanis egy könyvet nem csak úgy értelmezünk, hogy "mi a halált akart az író ezzel mondani, és miért", nem csak azt vizsgáljuk, hogy műfajilag hova tartozik, hogy az író hogy írt, hogy fejezte ki magát, és miért, valamint, hogy ez mennyire sikerült neki - ez volna ugye az irodalomtudomány feladata - , hanem azt is, hogy mit tudhatunk meg a történelemből a könyv által, akkor az természetesen a történelemtudomány illetékessége. A történelemtudomány pedig használ könyveket forrásnak. Idáig rendben volnánk. Csakhogy a történelemtudomány a könyvek mellett sok más forrásból is dolgozik, például régészeti leletekből.

Például ott vannak az Artúr királyról szóló legendák. Ezeket a történelemtudomány összeveti más írásos forrásokkal, ha lehet, korabeliekkel, és végül régészeti leletekkel is. Azt találták, hogy a legenda nagy része kitaláció, és az igazság eléggé más lehetett. Az igazság egyébként ebben az esetben kicsit homályos, de mindenképpen érdekes kérdés. Hasonlóan van a tudomány a Biblia történeteivel is. Akár az exodust, akár Jézust illetően. A történelemtudománynak van a bibliai korról egy bizonyos elképzelése, aminek van egy bizonyos fokú igazoltsága. Időnként változik ez a kép, de azért elég határozott. A kérdés az, hogy a teológia mit akar ehhez hozzátenni? És milyen alapon?! Hit alapon akar mást mondani? Az nem tudományos. Tudományos alapon akar hozzátenni?! De akkor be kell állni történésznek, és a történelemtudomány módszereit követni! Akkor történelem szakra kell járni, nem teológia szakra! Hogy volna az lehetséges, hogy ugyanarról a kérdésről létezzen két teljesen különálló, tudományos diszciplina?! Hogy volna az lehetséges, hogy például az exodusról mást mondjon a történelemtudomány, és mást a teológia, és ráadásul a teológiát is tudománynak mondanánk?! Akkor a tudomány végzetesen inkonzisztens marhasággá válna.

Ha a teológia tudomány akar lenni, és azzal foglalkozik, hogy a Bibliából az ókori történelemre nézvést mit vonhatunk le, akkor a teológia ütközik az ókori történelem tudományával. És lám, mást mond, ellent mond neki, és alul marad. Vegyük például azt, amit Gánóczy is felemlít, hogy a Bibliából ismerjük meg a zsidók kiűzetésének történetét. Igen ám, de erre a történelemtudomány egészen mást mond. Jó, sok részben azt mondja, nem tud semmit dönteni. Kétségek, alternatívák merülnek fel. De azért egy pár dologban teljesen ellent mond a Bibliának. Ja, és ugye a Vörös-tenger szétválasztása meg ellent mond a fizikának.

Odáig rendben vagyunk, hogy a Biblia tényleg egy létező könyv, a tanulmányozása tehát létező tudományhoz tartozik. Nevezetesen az irodalom-történethez, vagy filológiához és a történelemhez. Hát valakik írtak egy könyvet, ez a könyv népszerű, nagy hatása van, miért ne elemezné az irodalom-történet és a történelemtudomány ezt a könyvet is, sok más könyv mellett? A világ történetében sok másik könyvet írtak, a Biblia egy a sok közül, igen kis része az irodalom-tudománynak. Ez az irodalom-tudomány arra jutott, hogy a Biblia egyike a mitologikus gyűjteményeknek. Azaz egy olyan könyv, amelyben némi valóság keveredik sok mesével, és egy nép, egy kor történelmét, kultúráját írja le, amelyet azonban nagyon óvatosan kell kezelni.

Nos, ha egy tudományág megvizsgál valamit, és A konklúzióra jut, akkor a következő lehetőségek vannak: valakinek lehet egy B elmélete, de ugyanazon tudományon belül. Elvben lehetséges volna, hogy valakinek van egy C konklúziója, de a tudományon kívül. Csak ugye a nem tudományos "következtetésről" nyugodtan mondhatjuk, hogy nem ér semmit, tehát C nem vetélytársa A-nak, és hangsúlyozom, C nem tudomány.

Gánóczy azonban azt mondja, hogy a teológia, miközben ugyanaz a tárgya, mint az irodalom-történeti Bibliakutatásnak, miközben ugyanúgy tudomány, aközben más a konklúziója. Ilyen van, ez a B eset. Van olyan, hogy a tudományban van egy tudományágon belül két elmélet, és ezek mást mondanak ugyanarról a kérdésről. Vannak rivális fizikai elméletek, voltak rivális evolúciós elméletek. Ezek azonban ugyanannak a tudományterületnek az elméletei. Ez esetben a teológia nem egy tudományág volna, hanem egy irodalomtörténeti elmélet. A baj az, hogy egyrészt nem ezt mondja Gánóczy, és nem is ezt mondják a teológusok. Továbbá akkor a teológiának tudományos vitát kéne folytatni a jelenleg elfogadott elmélettel, a megfelelő szaklapokban és konferenciákon. És hamarosan valami döntés volna várható, hogy a teológia "elmélete" az igaz, vagy az az állítás, hogy a Biblia egy mitológia. De nem ez a helyzet, a teológia ilyet nem tud. Nem tud tényleges tudományos igazolást felhozni a Bibliáról alkotott eltérő téziseire. Tehát nem lehet irodalomtudomány vagy történettudomány, nem lehet a Biblia tényleges értelmezésének és az ezzel összefüggő történelemnek a tudománya. Mert nem tudja megvédeni téziseit az erről szóló tudományos konferenciákon és szaklapokban.

A sok fecsegés utáni következő nagyon fontos momentum, amikor Gánóczy arról értekezik, hogy mi a hit szerepe a teológiában, és itt teljesen el is vágja magát, ugyanis a hit és a tudomány ellentétesek. A tudományosság lényege, hogy nem azért fogadunk el valamit igaznak, mert hisszük. Ezért fordulunk a logikához és az empíriához ellenőrzésképpen. A hit lényege pedig az, hogy valaki olyat mond igaznak, ami nem igazolt logikai-empirikus alapon.  "A hit pedig a reménylett dolgoknak valósága, és a nem látott dolgokról való meggyőződés." Zsid 11:1. Azt nem nevezzük hitnek, hogy olyat mondok, ami tudományosan elfogadott igazság. Gánóczy így fogalmaz: "Aki igazában hisz, tudja, miben, illetve kiben hisz. Azt is, hogy az miért és mennyiben érdemel bizalmat." De ez marhaság. Ugyanis ha valaki tényleg tudja, tényleg empirikus-logikai igazolása van valamire, akkor azt nem nevezzük hitnek. Másrészt a vallásos hívők nem tudnak igazi magyarázatot adni, hogy miért bíznak meg abban, amit hisznek, ez miért pont az a megbízható, miért nem egy másik hit.

Megjegyzem azt is, hogy a tudomány egyik alapvető jellemzője, hogy nem személyekbe vetett bizalmon múlik. Például nem azért gondoljuk a relativitáselméletet igaznak, mert Einsteint olyan megbízható, talpig becsületes embernek gondoljuk, aki nem hazudhatott, nem tévedhetett, tehát amit mondott, az mind színtiszta igazság volt. Valójában Einstein talán megbízható volt, de nem tévedhetetlen. Volt, amiben tévedett. Más esetekben meg akár olyan tudósok elméleteit is elfogadjuk, akik sok kérdésben hazudozósak voltak, például sokszor megcsalták a feleségüket. Nem tartozik a tudományos szempontok közé.

Itt tehát Gánóczy a szokásos legnagyobb fogalomzavaron, összemosáson alapuló trükköt ismétli meg, amit el szoktak követni a hit és a tudomány összeegyeztetéséhez. E kettőt csak úgy lehet "összeegyeztetni", ha teljesen felforgatjuk a két szó jelentését.

A következő etap, amikor Gánóczy nem tudja eldönteni, hogy a teológia természet- vagy társadalomtudomány-e. Ha a Biblia tanulmányozása a feladata, akkor társadalomtudomány lenne. Ha a Bibliában található történelmi kérdésekkel foglalkozik, akkor is. Ha nem természettudományos fizikai istenbizonyítékokkal foglalkozik, akkor ez arra utal, hogy nem természettudomány. Miért nem tud Gánóczy állást foglalni? Nyilván azért, mert a teológia valójában nem tudomány, emiatt nem találja a helyét.

És itt az interdiszciplinaritás varázsszava sem segít. Jó pár évtizede próbálnak ezzel a jelszóval eladni sok bullshitet. Mindig nagyon kell vigyázni, ha valaki ilyennel jön! Egész pontosan mi indokolja az interdiszciplinaritást? Mi az a kérdés, amely elengedhetetlenül szükségessé teszi két tudományterület összekötését? És miért? Gánóczy erre nem is próbál meg válaszolni.

A következő érdekes állítás, hogy Gánóczy szerint "Mindegyik messzemenően és teljes joggal a módszertani a-teizmus alapján áll." Mármint mindegyik más tudomány. Ez pedig árulkodó dolog. A tudományok ugyanis nem a módszertani ateizmus, hanem a empirikus igazolás módszertani talaján állnak. Az ateizmus a tudományban nem valami alapfeltevés, még csak nem is módszertani alapfeltevés, hanem csak következmény. Ahogy Laplace mondta istenről: "Felség, nem volt szükségem erre a hipotézisre". A tudomány azért ateista, amiért a-télapóista, a-perpeetum-mobileista, a-eldoradoista. Ezek tudományosan igazolatlan dolgoknak bizonyultak, ezért a tudomány nem tartja létezőnek őket, és nem valami módszertani alapvetés miatt. Istent sem. Ha ebben a teológia különbözik, akkor a teológia nem lehet tudomány. A tudomány alapelve ugyanis az empirikus-logikai igazolás szükségessége. Ha a teológia ezt az elvet elveti, akkor nem lehet tudomány, mert ez a tudomány definíciója. Nincs fából vaskarika, és nincs a-emprikus-logikai-igazolásista tudomány. Ez fogalomzavar lenne.

Sok-sok érdektelen fecsegés után Gánóczy a teológai módszeréről beszél. A tapasztalati alapról. No végre valami érdemi kérdés. Mit mond Gánóczy? "A teológus egészen másfajta tapasztalatból indul ki. Olyanból, amely különböző személyek találkozásával, azaz kölcsönviszonyainak, átélésével veszi kezdetét, és amelyet ezért „relacionális” tapasztalatnak lehet nevezni." Csak azt tudnám, hogy akkor a teológia szociológia vagy pszichológia? Vagy az utóbbiak Gánóczy szerint nem tudományok? Merthogy azok pont ezzel a tapasztalati alappal foglalkoznak: emberek találkozásával, emberi kapcsolatokkal, emberek egymáshoz való viszonyával. Ráadásul van egy olyan egyszerű szociológiai összefüggés, amely a sok kézen-közön átadott pletykák megbízhatatlanságáról szól. Ha tehát a teológia alapja ez, akkor nagyon áltudományos. Gánóczy azt állítja, hogy "ennek hitelességét is ellenőrizték, különösen attól az időtől kezdve, amikor a történeti és kritikus írásmagyarázat alakjában már tudományos eszközök is rendelkezésre álltak." De hát ez hazugság. A tudomány soha nem tudta igazolni a keresztény hittételek hitelességét. A bibliai szövegekről pedig kimutatták, hogy vannak közöttük eltérések. Arról nem is beszélve, hogy van egy csomó apokrif irat, amely még jobban ellentmond az evagéliumoknak, pont ezért szórták ki őket. A Biblia bizonyos konzisztenciája a kanonizáció eredménye. De még kanonizáció után is súlyos ellentmondások maradtak benne.

Ezek után jön egy értekezés a dogmáról. Ez mind szép, és jó, ha az összes keresztény teológus elfogadná Gánóczy álláspontját. Az, hogy a hittételeket lehet vitatni, kritizálni, és ezzel a hit liberálisabb lenne, az semmiképpen sem lenne negatívum. Például ha a katolikus egyház jobban hajlana a homoszexualitás, az óvszerek, az abortusz és a papi házasság elfogadása felé, az jó lenne. Igaz, nem tartozik ide. Mert ettől még nem lenne tudomány. Például egy demokratikus politikai vita is ilyen szabad, és nem dogmatikus, de ettől még nem tudományos.

Ezek után megint egy érdemi, de elkent rész következi a Biblia történettudományi vizsgálatáról, és Jézsuról. Gánóczy verifikálásról beszél, de a történettudomány a történeti Jézus létezésében sem biztos, abban meg, hogy ki is volt, és mit is csinált valójában, nagyon eltérő spekulációk vannak. Itt a teológia se tud mit csinálni, nem tudja tudományosan igazolni, hogy az ő spekulációja az igaz. Nincs több igazolása, és ráadásul a spekulációja hajmeresztő (miszerint Jézus isten volt, és feltámadt), ellent mond a többi tudományos tudásunknak. És hiába hermeneutikázik itt Gánóczy, ezt nem lehet feloldani.

A dogmatizmusság elvetésében Gánóczy odáig megy, hogy ilyeneket is mond: "A hit bizalom és nem bizonyosság, hiszen nem evidenciákra, hanem elégségesen hitelt érdemlő ígéretekre alapul. " Amivel megint megerősíti, hogy a teológia nem lehet tudomány. A tudomány ugyan valóban nem bizonyosság, de nem is bizalom, hanem pont arra az evidenciára alapoz, és nem hitelt érdemlő ígéretre. A tudománynak nem ígéret kell, hanem igazolás.

A következő téma az etika, ahol Gánóczy azt mondja: "A hittudós nem teljesítené hivatását, ha megállna a tanok átgondolásánál és rendszerezésénél, anélkül, hogy felmutatná, mi azoknak a logikus következménye a személyes és a közösségi életgyakorlat szintjén." Ami megint azt jelzi, hogy a teológia nem lehet tudomány. A tudomány ugyanis nem mondhat ítéletet normatív erkölcsi kérdésekben, mert nem tudja a válaszokat empirikusan igazolni. Így a tudománynak önmagában nincs következménye az életgyakorlat szintjén. A tudomány például nem mondhat olyat, hogy: "disznóhúst enni erkölcstelen vagy tilos". A tudomány csak a disznóhús fogyasztásának egészségügyi, gazdasági, környezetvédelmi hasznát vagy kárát mutathatja ki. A döntés, az már a közembereké. Azért a közembereké, mert ezek szubjektív kérdések. Teljesen abszurdum volna tehát, ha objektív ismeretek következménye lehetne egy erkölcsi kérdés. Nem lehet objektíven determinálva. Ezért hiba is, amikor erkölcsi kérdésben a teológus véleményét kikérik, hiszen a véleménye csak egy egyetlen ember szubjektív szavazata.

Ezután sok olyan fecsegés jön, ami számunkra érdektelen, és unalmas, a kérdéshez pedig nem tartozik hozzá. A következő érdekes kérdés, hogy Gánóczy helyesen állítja, hogy: "Minden tudomány tudományossága fejlődőképességén áll vagy bukik." Sőt, ennél tovább mehetünk, ha egy diszciplína nem fejlődik, akkor nagyon gyanús, hogy nem lehet tudomány. Ha egy diszciplína mai jeles képviselői ugyanazokról a kérdésekről vitáznak, mint ezer éve, semmit nem tudtak megoldani, és nem tettek le semmiféle alkalmazást az asztalra, akkor az valószínűleg nem tudomány. És a teológia ebben igen szánalmas "eredményt" mutatott fel: semmit.

A maradék rész megint irreleváns fecsegés.

Összességében tehát Gánóczy a teológiát elégé szerteágazónak mutatta be, tudományos jelöltként az irodalomtudomány, irodalomtörténet, a történelem vetült fel. A felsorolt tudományok mindegyikében a teológia csak egy kis terület lehetne. Flörtölt egy kicsit pszichológiával és szociológiával. De valamiféle természettudományhoz is köze kell, hogy legyen, mert Gánóczy azt mondta, nem csak társadalomtudományról van szó. Úgy tűnik, hogy a teológia tehát valamiféle Mekk Mester, aki sok mindenhez érteni vél. És ezen a sok területen mást mond, mint a tudomány. Szerintem elég világos, hogy ez a Mekk Mester nem szakember, hanem sarlatán.

Ahhoz, hogy valaki új tudományterületet vezessen be, vagy egy létező diszciplínát új tudományágként kvalifikáljon, vagy akár egy létező tudományágról egy vita során bemutassa, hogy az jogosan van, mint tudományág nyilván tartva, azt kell, hogy bemutassa, hogy a diszciplína tudomány, azaz a módszerei a tudományos módszernek megfelelnek, továbbá, hogy ez a diszciplína különbözik minden létező tudományágtól. Azaz meg kell nevezni egy olyan tárgyat, amelyet tanulmányoz, amelyet érdemes tanulmányozni, és amelyet minden másik tudományág hanyagol, vagy csak érintőlegesen tárgyal, illetve a módszereiben olyan részletbeli különbségeket, amelyek különböző megközelítésre utalnak, de azért a tudományosságon belül vannak. Ha valaki például amellett érvel, hogy a biológia tudomány, akkor meg kell mutatnia, hogy mi a tárgya, hogy a fizika és a kémia nem igazán fedi le ezt a tárgyat, hogy ezt a tárgyat érdemes kiemelni külön tudományágként. Érdemes rámutatnia, hogy az élőlények megérdemelnek külön tanulmányozást, hogy az élőlények kutatása lehetséges empirikus-logikai úton, hogy a biológia módszerei tudományosak, mégis eléggé sajátságosak ahhoz, hogy külön vegyük a kémia módszereitől.

Gánóczynak a teológiát illetően ez nem sikerült. A teológia tárgyát az irodalom és a történelem tárgyának részeként definiálta. Nem sikerült tisztáznia, mi újat tudna a teológia ezekhez hozzá adni. Az meg fogalmi képtelenség, hogy a hit alapú megközelítés, mint módszertani újdonság beleférjen a tudományba.

A szubjektív idealizmust George Berkeley neve fémjelzi, és a legjobb összefoglalójának a "Három dialógust" tartják, amelyben egy bizonyos Philonous és Hylas vitatkozik egymással. A dialógusok az adott korban, és korábban is, Platón óta bevett, viszonylag élvezetes módjai annak, hogy egy filozófus a nézeteit bemutassa. A dialógus előnye az is, hogy a lehetséges ellenvéleményeket jól meg lehet jeleníteni. A dialógus hátránya, hogy nem illik komplex nézetek leírásához. Életidegen lenne, ha az egyik szereplő nagyon hosszan fejtegetne egy nagyon összetett nézetet. Szerintem emiatt hagytak fel később a filozófusok a dialógusokkal. Berkeley Három dialógusában Philonous jeleníti meg a filozófus nézeteit, és Hylas a különféle ellenvéleményeket. A könyv megtalálható a librivoxon hangoskönyv formájában, és mivel régi szöveg, ezért a könyv szövegesen is megtalálható ingyen.

Na most az olvasó mondhatja azt, hogy mit érdekli őt a szubjektív idealizmus? Régi, lejárt lemez, és igazából még a hívők nagy része sem ezt hiszi, hanem inkább dualista. Általában dualista a jelentősebb egyházak hivatalos tanítása is. Aki ma a szubjektív idealizmust hiszi, azt gyakorlatilag elmebetegnek szokták tekinteni. Ritkábban filozófusnak. De mégis érdekes ez a könyv, mert kihívást jelent. Véleményem szerint egy átlagos mai ateista nehezen tudná megfogalmazni azokat az érveket, amelyek egy elkötelezetlen, nagyon logikusan gondolkodó harmadik személyt meggyőznének arról, hogy Berkeley elméletét kell elvetni, és a materializmust/fizikalizmust érdemes elfogadni. Persze az átlagos ateista kapásból tud érveket mondani, de olyat nehezen, ami nem körkörös, azaz nem eleve a saját nézetrendszerén alapul. Például: "hát nézd már, ott van az a kő, ha fejbe váglak vele, fájni fog!". Egy ilyen érv egy szubjektív idealistának vagy egy elkötelezetlen embernek nem elég, mert hát a szubjektív idealista is elismeri, hogy a kő képzete és a fájdalom képzete az ideáink között van.

Bár én ritkán szoktam egy olyan elméletre, amelyet nem tartok elfogadhatónak, mást mondani, mint, hogy szimplán hülyeség, azért el kell ismerni, hogy Berkeley a maga korában, azon a szinten tulajdonképpen egészen zseniális filozófus volt. Amennyiben Berkeley idealizmusát egy olyan provokatív filozófiai hipotézisnek fogjuk fel, amely ellen érvelni kell, akkor Berkeley azért elég érdekes ujjgyakorlat. Bár meg fogom mutatni, hogy miért nem helyes elfogadni az ideológiáját, de arra kiváló példa, hogy a metafizikával milyen messzire el lehet menni.

Érdemes azzal kezdeni, hogy ontológiai szempontból milyen nagy filozófiai elképzeléseket ismerünk. Tulajdonképpen két nagy csoport van: a monizmusok, és a dualizmus. A dualizmus gyakorlatilag egyféle: eszerint van a materialista/fizikai szubsztancia, és van egy lelki szubsztancia, amely esetleg a túlvilággal/szellemekkel/istenekkel is azonos szubsztancia. Ezt a nézetet Descartes nevével szokták fémjelezni. A dualizmus nagy rákfenéje a két szubsztancia kölcsönhatása: amennyiben a két szubsztancia nem két teljesen izolált világ, akkor kölcsön kell, hogy hassanak. Ha pedig kölcsönhatnak, akkor kérdés, hogy egyáltalán ez hogy lehetséges, illetve mit is jelent akkor a kétféle szubsztancia megkülönböztetése? Konkrétan, ha a "lélek" képes fizikai cselekedeteket okozni, akkor mit jelent az, hogy a lélek nem anyagi? Miben különbözik az anyagtól?! De erről már részletesen írtam.

A monizmusokban viszont csak egyféle szubsztancia van. A materializmus arról ismert, hogy ez az egy szubsztancia az anyag, és ennek megfelelően a "lélek" is anyagra redukálható. Ebbe a nézetbe általában nem fér el isten, mert egy anyagi isten elég problémás elképzelés. A másik monizmus a szubjektív idealizmus: eszerint az egyetlen létező szubsztancia a "lélek", és ez vezet Berkeley idealizmusához. Berkeley szerint az emberi lelkek léteznek, és létezik még isten is. Más idealizmusok szerint esetleg csak isten létezik, ez az objektív idealizmus. A szollipszizmus szerint pedig csak egy én létezik, a mindenkori gondolkodó énje. Ezekre itt nem térek ki, mert még Berkeley idealizmusához képest is elszállt elképzelések, és hasonló problémáik vannak.

Az idealizmus és a materializmus abban közös, hogy egyetlen szubsztancia létezik. Az idealizmus előnye a dualizmussal szemben, hogy nem merül fel a mentális okozás problémája: az anyagtalan lélek tud anyagtalan cselekedeteket okozni, hiszen a cselekedetek nem a fizikai világban történnek, hanem csak képzeletben. Így, amikor elhatározom, hogy iszok egy teát, akkor ennek megfelelően azt képzelem, hogy tényleg iszok egy teát, már, amikor ténylegesen "végre is hajtom" az elhatározásom, és nem jön közbe semmi. Hogy hogy jöhet közbe valami? Ez jó kérdés.

Mert egyik oldalról tudjuk, mindennapi tapasztalat, hogy közbejöhet valami. Például nincs tea otthon, nem tudunk vizet forralni, véletlen sót öntünk a teába, és ezért nem isszuk meg, és hasonló dolgok. Egyrészt ezeket tudjuk, tapasztaljuk. De ha minden csak a képzeletünkben játszódik, ha a teaivást csak mi képzeljük el, akkor miért vagyunk olyan hülyék, hogy azt képzeljük, nincs is tea otthon? Miért nem képzelhetjük azt, hogy van? Egyáltalán, miért nem mi vagyunk akkor mindennek az urai? Miért nem képzelünk magunknak vagyont, szépséget, egészséget, élvezeteket, és mindent, ami jót csak lehet?

Hylas ezt a problémát ennyire konkrétan nem veti fel. Én úgy fogalmaznám ezt meg egy kicsit szakszerűbben, hogy a tapasztalataink azt mutatják, hogy van valamilyen realitás, ami tőlünk független. Berkeley - anélkül, hogy ezt ennyire jól részletezné - azt a megoldást adja erre, hogy itt van szükség istenre. Isten a tőlünk független realitás, aki miatt nem kívánságműsor az élet. Mert tulajdonképpen minden képzelgésünket isten vetíti belénk. Ezért nem képzelhetünk csak úgy akármit el, és ezért tűnik úgy, mintha a világ konzisztens lenne, szabályai lennének, és tőlünk független létező lenne. Ez a tőlünk való függetlenség egy külső realitásra utal, de Berkeley nem azt mondja, hogy a tea azért külső realitás, mert létezik, mint fizikai entitás, hanem azért, mert isten elméjében létező entitás, azaz idea.

Philonous és Hylas eljutnak oda a dialógusban, hogy az idealizmus és a materializmus is azt mondja, hogy van a tapasztalataink mögött egy absztrakt valami, ami biztosítja a tapasztalataink konzisztenciáját, és amelynek törvényei vannak, és nem enged meg nekünk szabad képzelgést. Például amikor a teáskannát látom, a sípolását hallom, a kiöntött tea illatát érzem, aztán az ízét is érzem, és annak, hogy mindezek egymással térben és időben korrelálnak, eme tapasztalatok megfelelnek bizonyos fizikai törvényeknek - például a teáskanna akkor sípol, amikor a víz felforr, és gőzzé válik - mindezek Berkeley szerint is azért vannak, mert a tapasztalataink mögött van valami absztrakt entitás (kanna, tea, víz), de ezek nem fizikai tárgyak, hanem isten elméjében lévő entitások. Hylas nagyon sokáig kitart amellett, hogy ezek anyagi tárgyak, Philonus pedig igen nehezen talál jó érvet arra, hogy miért ne lennének azok.

Philonous viszont nagyon sok olyan érvet sorakoztat fel, amelyek csak a naiv empirizmus ellen szólnak. Hylas személyében mindenféle lehetséges ellentétes filozófiai álláspont megjelenik, ezért a dialógus elején ő naiv empirista, aki azt hiszi, hogy például a teásfilter - legyen mondjuk lipton yellow label - sárga színe az ténylegesen a filter egy tulajdonsága. Ezt a naiv elképzelést nagyon könnyen ki lehet kezdeni, és már Locke bevezette erre a problémára az elsődleges és másodlagos tulajdonság megkülönböztetését. A színek valójában nem tényleges tulajdonságai a tárgyaknak, hanem arról van szó, hogy a fény, a tárgy és a szemünk, agyunk viszonyainak megfelelően mi érzékelünk valamiféle színeket, amely színinformáció a tárgyak elsődleges tulajdonságairól közvetett információt szolgáltatnak. Valójában ugye nincsenek sárga atomok, a címke sárgasága a címke fizikai tulajdonságából adódik, de nem közvetlenül. Valójában a címke szerkezetéről, és az abból következő fényvisszaverő tulajdonságairól szól. Locke megkülönböztette az elsődleges tulajdonságokat, például a tárgyak nagyságát, vagy alakját, melyeket tényleg érzékelünk, és nincs különösebben transzformálva. Berkeley ismeri Locke filozófiáját, és ezt is kikezdi. Van abban igazság, hogy még az elsődleges tulajdonságoknál is szerepet játszik a szubjektív faktor, vagy bizonyos relativizmus. Ha egy tárgy nagyságát nézzük, akkor is igaz az, hogy mi egy látszólagos nagyságot látunk, ez függ a tárgy távolságától, függhet a nézőponttól. A tárgy tényleges nagyságára ebben az esetben is visszakövetkeztetünk. Tehát még az elsődleges tulajdonságok érzékelésében is van egy közvetettség, és van egyfajta reláció a személy és a tárgy között. Tehát nem annyiról van szó, hogy ha egy épületnek van egy tulajdonsága, például, hogy 300 méter magas, az közvetlenül belemegy a fejünkbe.

Ugyanakkor, ha mindezeket elismerjük, Berkeley-nak meg el kell ismernie, hogy például, amikor egy tárgyhoz közeledünk, annak látszólagos nagysága törvényszerűen változik, és az a magyarázat, hogy ez amiatt van, hogy a tárgy ténylegesen létezik, és mi a tényleges, fizikai térben közeledünk hozzá, ez egy igen kézenfekvő, és jó magyarázatnak tűnik. Így lesz a tárgyak érzékelésének relativitásából és változékonyságából is egy fizikalista/materialista érv. Berkeley pedig, mint láttuk, végül el kell ismerje, hogy racionális feltételezés az, hogy mindeme szabályosságok mögött van valami absztrakt entitás, de míg a materialista szerint ez egy ténylegesen létező tárgy, addig ő ezt isten elméjébe rakja.

Berkeley előjön pár olyan szofista trükkel is, ami nem érv. Így például sokat lovagol azon, hogy minden tapasztalatunk az elménkben van, hogyan tudnánk kilépni az elménkből egy valós világba, amikor a tapasztalataink, gondolataink, minden az elménkben van? Berkeley itt nem tudom, mennyire komoly, de egész egyszerűen nem képes felfogni azt, hogy a gondolataink, fogalmaink referálni tudnak a külső világra. Tehát, miközben a teáskanna fogalma a fejünkben van, addig egy valós teáskannára referál (utal), és annak bizonyos mértékben meg kell, hogy feleljen ahhoz, hogy azt mondhassunk, a tudásunk igaz (ez az igazság korrespondencia elmélete). Berkeley pedig mintha ezt nem tudná felfogni. Nem mintha Berkeley idejében a korrespondencia elmélet ilyen szakszerűen ki lett volna dolgozva, de egy hétköznapi szinten akkor is fel lehetett ezt vázolni, és nem kellett volna, hogy Berkeley-nek gondot okozzon. Nem csinálhatott volna ebből rossz érvet.

Hogy ez az érv miért rossz, és ezzel már Berkeley rendszerének durva hibáit is felhozom, az az, hogy Berkeley szerint léteznek elmék. Léteznek tehát különféle emberek. És amikor én azt mondom, hogy "George Berkeley, a híres filozófus", akkor az Berkeley szerint is egy olyan elgondolás, amely referál valamire, ami az én elmémen kívül van, méghozzá rá. Ha pedig én képes vagyok az elmémen kívül létező George Berkeley-ról beszélni, rá referálni, sőt, róla megtudni dolgokat, akkor ez a teáskanna esetében sem lehet fogalmilag problémás. Ezt az érvet Hylas nem veti fel, de ha felvetette volna, akkor Berkeley kénytelen lett volna elismerni, hogy a gondolataink referálhatnak az elmén kívüli dolgokra, mert ha más nem, akkor más személyek az elménken kívül vannak.

Berkeley kénytelen elismerni, hogy nem lehetséges olyan érve, ami logikailag cáfolná a materializmus lehetségességét. Egy mai materialista, a mai tudásunkkal felfegyverkezve Berkeley minden észrevételét meg tudja magyarázni. Az érzékcsalódásoktól kezdve a másodlagos tulajdonságokig. Sőt, a materializmusból következik az, hogy ha a tárgyak rajtunk kívül léteznek, és mi rendelkezünk érzékelési képességekkel, akkor az az érzékelés közvetett kell, hogy legyen, és mindazok az érzékcsalódások, illetve az érzékelés relatív, szubjektív volta szükségszerű.

Cserébe mi is elfogadhatjuk, hogy nem létezhet olyan érv, amely egy az egyben cáfolná Berkeley idealizmusát. Azért nem, mert a materializmus és az idealizmus metafizikai elképzelések, és empirikusan ekvivalensek. Philonous  és Hylas a dialógusban nagyjából eljut ide, amikor belátják, hogy az, hogy az absztrakt entitásokat tárgyaknak nevezzük, vagy isten elméjében lévő ideáknak, az első nekifutásra csak egy elnevezés kérdése. Modern szóhasználattal élve, empirikusan ez nem ellenőrizhető. A logikai pozitivisták álláspontja, miszerint az ilyen viták értelmetlenek, ezen a felismerésen alapszik.

Minden olyan érv, amely a materializmus vagy az idealizmus mellett szól, legfeljebb olyan jellegű lehet, hogy melyik elképzelés praktikusabb, melyik egyszerűbb, melyik az, amelyikkel jobban tudunk gondolkodni. Berkeley úgy látszik, határozottan azt gondolja, hogy a materializmus antiintuitív, azaz neki nehéz elképzelnie, és, hogy a szubjektív idealizmusa az egyszerűbb. Ugyanakkor elfogadja, és Hylas fel is emlegeti, hogy az emberek ösztönösen fizikalisták. Gyakorlatilag minden ember úgy beszél a mindennapokban, miszerint teáskannák tényleg vannak. És nehéz úgy beszélni, hogy "az isten elméjében lévő teáskannáról most úgy képzelem, hogy öntök egy kis teát, és isten ezt megengedi, ezért úgy fogom képzelni, hogy öntöttem magamnak egy kis teát". Majdnem minden ember automatikusan azt mondja, hogy: "öntök a teáskannából teát", és ezeket valós, fizikai tárgyaknak tekinti. Az emberi agy az evolúció során így alakult ki, ezért automatikusan így gondolkodik. Ez pedig azt igazolja, hogy a fizikalista elképzelés az evolúció során jól működött, ezért van bennünk valószínűleg genetikai mélységekig kódolva.

Szerintem egyértelműen Berkeley idealizmusa az, ami kacifántos, és szükségtelenül bonyolult. Egyrészt van ez a furcsa beszédmód. Aztán nézzük meg a komplexitást! A materializmus szerint van az Univerzum, és abban az emberek, és ennyi. Berkeley szerint vannak az emberek, van egy isten (ez eggyel több, szükségtelen dolog), és az egész Univerzum benne van isten elméjében, és isten leszimulálja nekünk pont úgy, mintha valóság lenne. Tehát virtuális valóságként létezik az Univerzum, a teljes komplexitásával. Egyértelmű, hogy Berkeley elképzelése a bonyolultabb, eggyel több létezőt hipotetizál: istent.

Aztán meg Berkeley világában mi is ez az isten? Mik az emberi elmék, hogy működik a kapcsolat isten és az emberi elmék között? A mi Univerzum-szimulációnk csak az elmékben vannak, de miben vannak az elmék?

Aztán vannak furcsaságok, és nehezen megmagyarázható dolgok: például - és a dialógusban egy ilyen téma is felvetül, de nincs kibontva - isten valamiért úgy szimulálja nekünk ezt az univerzumot, hogy nemcsak a teáskanna létezik, de létezik a fény, létezik a szemünk, ahova a fény bejut, az agyunk, amely feldolgozza a jeleket. Miközben Berkeley szerint az agyunk, fizikai tárgyként nem létezik, és miközben az agy a materialista hipotézis egy igen fontos része, eközben isten ezt leszimulálja. A komplett Univerzumot olyan mértékben materialistának szimulálja, hogy még azokat a részleteket is leszimulálja, amik kellenek ahhoz, hogy egy materialista Univerzumban meg tudjuk magyarázni, hogy a materializmus hogy igaz. Istennek nem kellene agyakat szimulálnia. Minek?! Az agy nem valami külső dolog, amit élvezünk, amivel játszunk, hanem a gondolkodás szerve, ami csak a materialista elképzeléshez kell. Isten mintha tökéletesen megtévesztő szimulációt csinálna. Ez pedig így egy üldözési mániás, beteges hipotézis. Ez pont olyan, mint amikor a paranoiás például azt képzeli, hogy a buta tehénfejő parasztlány azért viselkedik buta, tehénfejő parasztlányként, mert egy CIA ügynök, aki olyan rafinált, hogy buta, tehénfejő parasztlányt szimulál.

És ezekkel a meggondolásokkal szerintem egyértelmű, hogy miközben persze a szubjektív idealizmus egy logikailag elképzelhető metafizika, aközben egy feleslegesen bonyolult összeesküvés-elmélet. Ilyenből pedig Dunát lehetne rekeszteni, és hogy rendet teremtsünk, azért fogadtuk el az Occam borotvájaként ismert elvet, vagy szakszerűbben mondva, a tudományfilozófia ökonomikussági elveit, és ezek által egyértelműen nem Berkeley elmélete az, amit el kell fogadnunk, hanem a fizikalizmus/materializmus.

Berkeley a katolikus Írországban élt, bár ekkor épp brit, azaz anglikán megszállás alatt. A könyv ajánlásában az az érdekes, hogy Berkeley mennyire benyal Lord Berkeley-nak of Strattonnak. És érzékelhető az is, hogy tartott attól,hogy nézeteit eretneknek minősítik. Berkeley valószínűleg őszintén hitt istenben, de például az a rész, amikor előadja az azóta már szokásos szöveget arról, hogy a természet mennyire harmonikus, és ez istenre utal, az ma már elég szirupos baromság.

Van még egy hely, ahol Berkeley vallásos meggyőződésből olyat csinál, ami méltatlan a filozófiájához, amely legalább egy méltó kihívás volt. Hasonlóan méltatlan dolog az, ahogy a Genezist próbálja összeegyeztetni az elméletével. A Genezis problematikáját láthatóan nekiszegezte már Berkeley-nak, és választ akart adni. A probléma ugye az, hogy a Genezisre Berkeley nem mondhatja, hogy hamis, téves, mert ez eretnekség lett volna. Márpedig a Genezis tárgyak teremtéséről szól. Philonous első megközelítése, hogy a Genezis nem tárgyak teremtéséről szól, hanem a Hold, a Nap teremtéséről, amelyek ideaként tényleg léteznek isten elméjében, és az emberek elméjében. Itt látszólag csak szavakon való lovaglásról van szó, de az igazi probléma, hogy hogy lehetne az ilyen dolgok teremtését értelmezni? Ha a teremtett dolgok isten elméjében is vannak, akkor azoknak mindig is kellett ott létezniük, mivel minden változás istenben tökéletlenség is volna egyben. Így tehát isten elméjében mindig is léteztek a dolgok, ez nem lehet a teremtés jelentése. Egy lehetséges válasz volna, hogy a Hold teremtése azt jelenti, hogy a Holdat isten megjeleníti az emberek elméjében. Csak hát az a bibi, hogy a Genezis tök egyértelműen azt mondja, hogy a Holdat isten az emberek előtt teremtette. Philonous megoldása, hogy isten az ember előtt más véges lények elméjében jelentette meg a dolgokat. Ez már eleve egy erőltetett megoldás, mivel a Biblia ezt így nem írja. De van itt egy nagyobb probléma is. Hylas nem veti ellen, de itt megint arról van szó, hogy mik is akkor az emberi elmék? Az emberi elmék nem lehetnek csak képzelt dolgok, mert az elmén kívül léteznek. Akkor mit jelent az emberi elmék létezése? Azt, hogy más elmékben jelentek meg? Csakhogy ez csak egy regresszió, amely szükségképpen feloldhatatlan az első teremtett elménél: az nem jelenhetett meg másik elmében. Igazából Berkeley ontológiája itt alapvetően tarthatatlan, az emberi elmék "a levegőben lógnak".

Philonus tovább szövi a dolgot, ez visszakapcsolódik az előző problémához, csak ez általános. Philonus elismeri, hogy az problémás, hogy istennek örök idők óta az elméjében voltak elképzelések, aztán egyszer csak megteremtette őket. Ez egy változás, és ez ellent mond isten tökéletességével. Philonus megjegyzi, jogosan, hogy ez nem is az ő elméletének a baja, hanem a teremtés, mint olyan problémája. Valóban egy dualista elképzelésnél is ugyanilyen problémás. Philonus "megoldása" az, hogy van itt egy ellentmondás, de isten végül is felfoghatatlan.

Na most ez az a pont, amikor azt mondhatjuk, hogy Berkeley sokkal egyszerűbben elintézhette volna a dolgot azzal, hogy a Genezis téves. De ez eretnekség lett volna. Berkeley ettől félt. A második problémánál is azzal védte le magát, hogy aki azt meri állítani hogy a teremtés és a tökéletes isten képtelenség, az maga az eretnek. Ma már nem lehet megmondani, hogy Berkeley itt csak az eretnekség ellen védte magát, miközben valószínűleg már felismerte, hogy a Biblia legalább részben hülyeség, vagy titokban esetleg már nem is hitt istenben, de azt tudta, hogy egy olyan könyvet már nem adhat el, ami ide vezet.

A kép nem illusztráció

Nemrégiben, nem éppen akaratom szerint egy eléggé furcsa pszichedelikus élményben volt részem, amelynek mikéntjét és tanulságait fogom leírni ebben a posztban. De kezdjük, szépen az elején!

Kevesen tudják, hogy a mi családunk apám révén gombaismerő, és gombaszerető család. Amióta az eszemet tudom, mi, akárhol is laktunk, kijártunk a környező erdőkbe gombát szedni. És ezt én magam is folytattam. A gombákat elég jól ismerem, ami azt jelenti, hogy elég sokat ismerek közülük, lényegében azokat, amelyekre sűrűn ráakadok, azokat nagyjából be tudom azonosítani. A legtájékozottabb gombavizsgálókon kívül ezzel nagyjából így vannak a mezei emberek. (És az erdeiek is:) Egy-két olyan jelentéktelen bombafajta van, amelyek az erdőkben megtalálható, melyeket látogatok, de nem tudom beazonosítani. Az apám ezekre mindig azt mondta: "taucht nichts" (nem ér semmit), az egyik munkatársam "gemeiner Giftling" néven emlegeti őket. Amely gombákat megeszek, azokról szinte biztosan tudom, hogy nem mérgezőek. Egész életem során csak kétszer volt olyan eset, amikor rosszul lettem gombától, mert mégiscsak mérgezőek voltak. Egy kicsit. Igen ez így van. Európában lényegében a galócákon és a susulykákon kívül igen ritkán halnak meg emberek gombamérgezésben. Ezeket pedig elég biztosan ki lehet zárni. Vagyis, ami a galócákat illeti,... no de ne szaladjunk előre!

Történt, hogy valamikor az ősszel egy csomó vargánya, némi galambgomba és rizike között egyszer csak találtam egy bizonyos helyen - pontosan meg tudnám mutatni, hol - egy feltűnő, narancssárga kalapos gombát. Ilyen is van, az ember alkalomadtán olyan gombát talál, amilyet még soha. Például életemben egyszer találtam erdőben rókagombát, egyszer redős papsapkagombát, igen kevésszer pisztricgombát, vagy májgombát. Hát igen megörültem annak, hogy most meg császárgombát találtam. Hazamentem, utánanéztem a császárgombának, beazonosítottam, a többi gombával elkészítettem, és megettem. A hírneve ellenére olyan óriási császári íze nem volt, de rossz sem volt.

Egy héttel később a már említett munkatársaimmal mentünk kirándulni, megnéztünk egy vízesést, abszolút jó túra volt. Ezen túra alkalmával találtam az út mellett 4 másik császárgombát. Ezt is elég pontosan meg tudnám mondani, hogy hol. A túra során más gombát nem találtam, nem azért mentünk. Pontosabban, egyszer találtam még császárgombát, de az együtt volt légyölő galócákkal, és nem szedtem le őket, mivelhogy tán még összekeverném őket. Ez egy részben tök racionális döntés volt, másrészt meg majd látni fogjuk, valami hihetetlenül vak voltam a "baljós előjelekre" nézve.:)

No hát, amikor hazaértem, elkészítettem ezt az 4 gombát is. Egy tésztás gombaragu lett belőle, amit egy üveg grimbergennel gurítottam le a torkomon. Kajálás után ejtőzök és internetezek a babzsákomon, és érzem, hogy ej, ez a gombás ragu kissé megülte a gyomromat. Talán túl gyorsan, túl sokat ettem - gondoltam. Hát ittam rá egy pálinkát, emésztést könnyítő célzattal. De hát csak nem múlik el a rossz érzés.

Később hányingerem is lett, és kimentem a vécére egy kicsit hányni. Nem voltam nagyon rosszul, akár hányás nélkül is kibírtam volna, de hát ilyenkor jobb, ha az ember megszabadul a gondot okozó dolgoktól. És elkezdtem gyanakodni, hogy ugyan, mi a halál lehet ez. Közben utánanéztem, és rájöttem, hogy a császárgomba védett, mert nálunk elég ritka gomba, inkább csak meleg időben nő. Hát, gondoltam, a globális felmelegedés hatására északabbra húzódnak a fajok, ennek tudható be ez is. De az, hogy védett, az azért gyötört egy kicsit. Nem annyira, mint a gomba maga, de azért ezen is morfondíroztam.

Aztán még arra is gondoltam, tán az alkohol az oka. Van olyan gomba, amit nem szabad alkohollal együtt enni, mert úgy lesz mérgező. A császárgomba mondjuk nem ilyen, de hát más magyarázatom nem volt a rosszullétre. Olyan is van, hogy egy nem mérgező gomba a talajból véletlenül olyan sok nyomelemet gyűjt össze, hogy mérgezővé válik. Olvastam olyat, hogy a budai hegységben emiatt haltak meg emberek olyan vargányáktól, amelyek amúgy nem mérgezőek. Erre persze elenyésző az esély.

Végül lefeküdtem, mert hát a rosszullét már-már elmúlt, "reggelre csak elmúlik" - gondoltam. De az éjszaka felébredtem.  A gombáról közben már teljesen megfeledkeztem, de furcsa gondolataim támadtak. Először csak szokásos, analitikus gondolatok. Nem tudnám megmondani, de valami absztrakt dolgon elmélkedtem. Lehet, hogy sok értelme sem volt, mert félig még álomban voltam. De aztán egyre inkább elvadultak a gondolatok.

Olyasmit "gondoltam", vagy "éreztem", hogy én Brendel Mátyás vagyok, és nekem van 5-6 tulajdonságom, attributumom, amivel az én "Brendel Mátyásságom" kerek. Valahogy ez a "kerekség" érzése vagy gondolata különös jelentőséget nyert abban a pillanatban nekem. Aztán innen valahogy fonalasan - de nem tudnám megmondani, hogyan, eljutottam oda, hogy úgy gondoltam, hogy mindjárt megőrülök, és őrültnek lenni azt jelenti, hogy tudom, hogy őrült vagyok, és nem tudok ettől megszabadulni. És pontosan ezért fogok megőrülni. És tudom, hogy meg fogok őrülni, de nem tudom elkerülni. És ebbe fogok beleőrülni, ebbe a tudatba.

Látható, hogy a "gondolkodásom" vészesen cirkuláris, vészesen mániás, vészesen kényszeres volt. Nyilván nem akartam megőrülni. De amikor kerestem egy kiutat, hogy hogy tudnék olyanra gondolni, ami nem kényszeres, akkor a következő gondolatom az volt, hogy ez nyilvánvalóan szintén a kényszeresség része. Ebből a gondolati ciklusból nem volt kiút. Egyrészt logikailag is nagyon zárt volt, de nyilván a gombaméreg hatása alatt voltam. Nyilván leginkább emiatt nem tudtam belőle kilépni. Ugyanakkor, hangsúlyozom, már elfelejtettem a gombát, és csak azzal foglalkoztam, hogy meg fogok őrülni.

Ezek után arra gondoltam, hogy nem vagyok őrült, de akkor attól nem tudtam megszabadulni, hogy őrültnek lenni azt jelenti, hogy valakinek az a rögeszméje hogy nem őrült. Innen csupa kényszerképzetes gondolataim voltak, és próbáltam kiszállni a körből, hogy a következő képzetemet ne az előző képzetem determinálja. Például: hogy ne őrüljek meg, csinálhatom azt, hogy felváltva, "spontán módon" hol őrültnek képzelem magam, hol nem. De aztán arra kellett gondoljak, hogy őrültnek lenni talán pontosan azt jelenti, hogy kényszeresen hol őrültnek képzelem magad, hol nem.

Aztán ebből a látszólag kiúttalan, zárt gondolatkörből mégis kiszabadultam, de csak azért, mert a szer hatása talán még erősebb lett. Ekkor már a környezetem interpretációja változott meg. Például úgy éreztem, hogy az egész valóság kicsit balra. De nem hozzám képest van balra a valóság. Még csak nem is arról volt szó, hogy a valóság balrább van, mint ahol én érzékelem, vagy ahol én modellezem, hogy van. A legjobb közelítő megfogalmazás az, hogy úgy éreztem, hogy a valóság ugyan ott van, ahol van, de mégis, igazából egy kicsit balra van önmagától. Vagy például a tért és az időt digitálisnak érzékeltem olyan értelemben, hogy kockákból állt össze, és ezt láttam. Tehát, mintha a Planck állandó makroszkopikus mennyiség lenne. Mondjuk a valóság a kockákon belül folytonos volt, csak "láttam" (elképzeltem) egy rácsozatot rajta. Szóval mégsem Planck állandóról volt szó, hanem valamiféle szimulációs gridről, amely nem látszik, csak én láttam.

Látható, hogy az egész élményem olyan gondolatokból állt, amelyek részben filozófiaiak, analitikusak, részben már metafizikai értelmetlenségek, sokszor pedig még ennél is tovább menő, nagyon nagy értelmetlenségek, amelyeket szavakba önteni is nehéz. Az is egyértelmű, hogy észleltem, hogy nincs velem rendben valami, nem akartam ilyen állapotba kerülni, nem akartam megőrülni.

A pszichedelikus élmény hatása kicsit hasonlított arra, mint amikor nagyon illuminált az ember, és gondol hülyeségeket. De különbözött is tőle, mert illuminált állapotban több alkohol hatására nem kényszeres lesz a gondolkodásom, hanem ha lehet, még szétszórtabb. Ilyen szempontból ennek a drognak a hatása más volt. De emiatt nem próbálnám ki szándékosan, még akkor sem, ha a más kellemetlen hatásai nem volnának. Nyilván egyébként sem ajánlom senkinek a légyölő galóca szedését, sem azt nem tudom, milyen hosszú távú károsító hatásai vannak, és ráadásul eléggé kiszámíthatatlan a hatása.

Egy idő után lefeküdtem, és reggelre már semmi bajom nem volt. Megint megismételném, hogy azt elfelejtettem, hogy gombát ettem. Most, a történet végén elmondhatom, hogy teljesen nyilvánvaló magyarázat van az egész élményre: én légyölő galócát ettem. Azt a gombát, amit a sámánok is használtak, és amit egészen elszállt emberek akár ma is használhatnak pszichedelikus élmények előidézésére. Az első alkalommal nem volt hatása, mert egyetlen gombának nem mindig van. A légyölő galóca nem olyan erősen mérgező gomba. Állítólag olyan 15 példán az, ami már halálos lehet. Az én 5 példányom ehhez képest nem volt sok, de azért már erős élményeket idézett elő. Az is nyilván segített, hogy hánytam. Császárgombának azért nézhettem őket, mert a foltok a sok esőben leáztak. Amikor egymás mellett voltak foltos és nem foltos gombák, akkor ez leeshetett volna. A foltos gombákról pontosan tudtam, hogy légyölő galócák. Szerencsére legalább ott nem szedtem több "császárgombát".

Sokat segített volna, ha eszemben lett volna, hogy ez csak egy gombamérgezés. Komolyan nagyon megijedtem, hogy megőrülök. Ha tudtam volna, hogy elmúlik a dolog, és mi az oka, akkor nyilván sokkal nyugodtabb lettem volna. Tanulságos, hogy még ennyire begombázva sem voltam totál hülye: tudtam, hogy valami nem normális, és kerestem a módját annak, hogy visszakerüljek a normális állapotba.

Az élményeim nyilvánvalóan egyrészt a drogok hatása voltak, másrészt egészen karakterisztikusak rám nézve. Gondolhatjuk-e ezeket igazságnak? Nem. Az első, teljesen normális, racionális, standard válasz az, hogy szer befolyása alatt voltam. De több is kiderült: azért sem, mert én még akkor is tudtam, hogy nem igazságok, hogy nincs rendben velem valami. Én nem kértem ezekből az "igazságokból".

Vallásos szempontból pedig a különféle halál közeli, és más istenélmények kérdéséhez tudom kötni eme élményemet. Átéltem olyan dolgot, ami sok embert nyilván zavarba hozna. Különösen, ha nem tudja, hogy mi az oka az élménynek. Én az élmény alatt elfelejtettem a kiváltó okot, és ez látszik, hogy milyen gondot okozott. Na most sok ember sok esetben hasonlóan nem tudja, hogy mi okozza a halálközeli élményét. Értem ezalatt azt, hogy nincs tisztában azzal, hogy az agyban tök érthető lehet az, ha baleset, és abból következő okok miatt rendellenes működés következtében akármilyen furcsa élményei vannak az embernek. Ha valaki ilyenekkel nincs tisztában, akkor ilyen élmények persze, hogy eléggé megmagyarázhatatlannak tűnnek számára, és ez fokozhatja a jelenséget.

Az is látszik, hogy az ember gondolkodása, tudása, egyénisége, emlékei, világképe nagyon befolyásolja azt, hogy az agya rendellenes állapotban milyen hülyeségeket termel ki. Én semmiféle istent, szellemet nem láttam, nem hallucináltam, csupán a filozófiai gondolkodásban mentem olyannyira félre, hogy az már hülyeség volt. A galóca drogja olyan "gondolatokat" termelt ki belőlem, aminek magjai meg voltak bennem. A rendellenesség csak perturbálni, mutálni, összekeverni tudta a hozott anyagot. Nagyon másfajta dolog nem jutott eszembe, mint ami részegen eszembe juthat, vagy akár józanul is, ha "eleresztem az eszem".

Ennek megfelelően nem meglepő, ha egy vallásos ember agya zavaros állapotban zavaros vallási látomásokat termel ki.

M. M. Mangasarian "The truth about Jesus" c. könyvében megint az a jó, hogy youtube-on is meghallgathatod.

De ha mégis mp3 lejátszón akarod meghallgatni, akkor a Librivoxról letöltheted. És mivel a könyv elég régi, a szerzői jogai lejártak, ezért a szöveget is le lehet tölteni.

A könyv egyike lehet a legkorábbi könyveknek, amelyek elég komolyan, és átfogóan érvelnek amellett, hogy Jézus tulajdonképpen lehet, hogy nem létezett. Érdekes módon sok olyan motívumot és érvet tartalmaz már, amelyeket azóta is felhasználunk vitáinkban. Másrészt kicsit néha komikus, és furcsa.

Mangasarian életrajza maga is szenzáció. Törökországból származott, a Princetonra járt, presbiteriánus lelkész volt, végül racionalista gondolkodó lett. A törökországi származás csak érdekes. A lelkészi hivatás viszont azért jelentős, mert Mangasariannak eszerint volt háttere, az evangéliumokat jól ismerte (ez látszik is a könyvben), de ráadásul volt a másik oldalon, és aztán meggyőződésből váltott véleményt. Bár a könyvben kicsit érezhető valamilyen mélyen motivált küzdelem, de azért elég sok jó érvet tartalmaz, hogy mi ateisták elolvassuk, és használjuk őket. Persze mindig óvatosan, és csak elelnőrzés után!

Például a könyv egy nagyon hangulatos tanmesével nyit, amelyben egy ókori görög 2500 év után feltámad, és csodálkozik azon, hogy az Apolló hit helyett a Jézus hit terjedt el Görögországban. A tanmese tényleg rendkívül eredeti, én nem ismerek hasonlót. Bár rácsatlakozik arra a motívumra, amikor ateisták azt fejtegetik, mennyi Jézushoz hasonló istenségben hittek az emberek Jézus előtt. De Mangasarian jól adja elő a tanmeséjét, nagyon hatásos az, amikor a keresztények először amellett érvelnek, hogy Apolló csak egy mítosz, hiszen senki nem látta, nincsenek bizonyítékai a létezésének, csak holmi szövegek, nem jelenik meg az emberek előtt, aztán amikor az ókori görög belelkesül, hogy "na végre, itt egy megjelenő, igazolható, kézzel fogható isten", akkor kiderül, hogy Jézus bizony pont annyit se tud, mint Apolló, és ha Apolló mítosz, akkor Jézus is. Mangasarian úgy fogalmaz, hogy Apolló szűztől született, de tudtommal Zeuszt mondták apjának, és bár a (fő)isten fia címben egyezik Jézussal, de szűznemzésről szerintem Apollónál nincs szó. Hasonlóan beszél később III. Amenhotep fogantatásáról is, de tudtommal ott is csak az a motívum, hogy az apja Ámon isten lenne, és az anyja szüzességéről nincs szó. Platónról is eképpen beszél, miközben Platón apja ismeretes. Igaz, egy mítosz vele kapcsolatban is létezik, miszerint Apolló volt az apja. Valószínűleg Mangasarian az istentől való fogantatás mítoszát a szűznemzés mítoszával egyenértékűnek vette, amiben van is valami. Hiszen egy istentől való fogantatás esetén  a szűznemzés is kézenfekvő lehet (már amennyire egy ilyen abszurd hipotézis esetén lehetségességről lehet beszélni), illetve egy lány félrelépését, és látszólag apa nélküli gyerekszülését foghatták az istenre.  A szűznemzés hangsúlyozása végül is csak annyit hangsúlyoz, hogy nem volt fizikai coitus, ami hát, hogy úgy mondjam, nem éppen egy fontos, és eget rengető kérdés. Meg hát ugye azt is tudjuk, hogy az evangéliumok esetében félrefordítás is van/lehet a dologban.

Mangasarian a fő részben az evangéliumok ellentmondásait sorolja, amelyek közül sok ismert. Ezek közül csak egy igazán muris példát mondok, azt, hogy a Máté evangéliumának rögtön az első fejezete József genealógiájával kezdi. Mt 1:16, majd két sorral lejjebb, hogy Mária nem Józseftől, hanem a Szent Lélektől volt terhes. 1:18. No de akkor miért József leszármazását írja le, ha József az, akinek köze nincs Jézushoz leszármazásilag? Nyilván már itt is látszik, hogy az evangéliumok tákolmányok. A genealógiát beletették az evangéliumba, amikor még József volt Jézus apja. Majd a szűznemzéses mesét is beletették, és nem érdekelte őket, vagy hülyék voltak ahhoz, hogy felismerjék az ellentmondást, és, hogy fél perc alatt lebuknak, ha értelmes ember olvassa az evangéliumot. Ja, hát ez az, nem értelmesek embereknek szánták azokat.

Mangasarian felveti egyik kedvenc kérdésemet, hogy  miért nem írta le Jézus a maga tanításait? Mangasarian is kifejti, hogy egy kicsit is intelligens embertől ez az adott korban már ésszerű lett volna. Én meglepődtem, amikor ezt a gondolatmenetet olvastam, hogy én tőle teljesen függetlenül jutottam ugyanide. Az oka ennek nyilván az, hogy Mangasarian is értelmes ember volt, én is az vagyok, és a kérdés, illetve az érv értelmes. Bármely értelmes ember teljesen függetlenül is eljuthat ide. Bár megjegyzem, egy olyan kultúrában, ahol a gyerekek kiskoruktól fogva tanulják, hallják az evangéliumokat, mint igazságot, hajlamosak vagyunk megszokni a butaságokat és ellentmondásokat, és sokszor fel sem tűnnek az ellentmondások, fel sem teszünk ilyen kérdéseket, sokszor eszünkbe sem jut meggondolni, hogy "jó, de miért is nem....?"

Már Mangasarian is felveti annak kérdését, hogy Jézust hányan idézték még más forrásokból.  Hogy Josephus Flavius leírásai részben hamisítványok, részben hamisítványok lehetnek, részben meg nem sokat írnak, hogy Tacitus említi naplójában, de erről Mangasarian azt álltja, hogy hamis.Valójában a mai történészek álláspontja az, hogy Tacitus leírása nem hamisítvány. Azt viszont sokan hozzáteszik, hogy csak arról van szó, hogy Tacitus azt írja le, amit hallott, hogy a keresztények mit hisznek. Inkább emiatt nem kell ezt a pár sort komoly igazolásnak venni. Mangasarian azt is állítja, hogy Plinius,  Quintilianus, Philon, Seneca és Epictetus esetében is hiányzik Jézus említése. Plinius említi egy levélben a keresztényeket, sőt, részletesen beszél róluk, de Jézus történelmi hitelességét illetően ez kevés. Quintilianus spanyol rétor volt, tényleg nem írt Jézusról, de ez mondjuk nem látom, miért lenne nagy érv. Philon Alexandriában élő zsidó teológus volt, és valóban nem írt Jézusról, inkább arról ismert, hogy a tanai erősen rokonok azzal a neoplatonista jellegű keresztény tanokkal, ahova a kereszténység tendált a zsidó vallástól elválva. Hogy Philon nem említi Jézust, az bizony komoly érv. Ő az, aki pontosan akkor élt, hogy azt mondhassuk, ha létezett volna Jézus, akkor azért kellett volna, hogy halljon róla. Seneca tudtommal valóban nem írt Jézusról, mivel Rómában élt, ennek kb. olyan jelentősége van, mint Tacitusnak.

 Mangasarian kitér Jézus perére is. Megjegyzi, hogy milyen furcsa is Jézus hallgatása a perében:

"Jézus pedig ott álla a helytartó előtt; és kérdezé őt a helytartó, mondván: Te vagy-é a zsidók királya? Jézus pedig monda néki: Te mondod.    
És mikor vádolák őt a főpapok és a vének, semmit sem felele.
Akkor monda néki Pilátus: Nem hallod-é, mily sok bizonyságot tesznek ellened?
És nem felele néki egyetlen szóra sem, úgy hogy a helytartó igen elcsodálkozék." Mt 27:11-14.

Ez a viselkedés akkor is furcsa volna, ha Jézus egy közember lett volna, és akkor is, ha isten fia és küldötte. Teljesen normális emberi reakció, ösztön, igény, hogy ha az embert vádolják valamivel, akkor általában védeni szokta magát, vitatkozni szokott, meg szokta védeni az igazát. Még akkor is, ha igazából nem hisz abban, hogy ezzel el tud kerülni egy ítéletet. Az emberekben általában van egy olyan igény, hogy maguk előtt, a hallgatóság előtt, az ellenfél előtt igazolja magát. Hogy legalább egy elvi síkon legyőzze azokat, akik őt meg akarják ölni.

Még kevésbé hihető a történet akkor, ha Jézus nem egy közember lett volna, hanem "az ég küldötte", akinek üzenete van, aki prédikál, aki a világnak el akar mondani valamit. Egy ilyen ember miért csinálná pont az ellenkezőjét annak, mint amiért állítólag jött?! A mártírok, a szent ügyért meghalók általában pont arról híresek, hogy hogyan védekeztek, mit mondtak a perük során. Mangasarian felidézi Szókratészt, akinek leghíresebb beszéde az a védőbeszéd, amit Platón örökített meg. Szókratész egy értelmes filozófus volt. Jézus az evangéliumok szerint egy loser.

Persze egy mesében ez a hallgatás jól hangzik. Igaz, kicsit olyan, mintha görög, szofistákon nevelkedett okoskodók találták volna ki: Jézus, a trükkös szofista kifogott a bíróin azzal, hogy hallgatott, illetve "trükkös szójátékkal" fordította vissza a vádakat a vádlóira. Valójában Jézus "trükközése" óvodás szintű.

Ugyanakkor ez nem gondolom, hogy egy hívőt megrenget a hitében, mert túlságosan sok általános és józan belátást kíván tőle az, hogy belássa ennek a mítosznak az irrealitását.

Magasarian kitér egy kis ideig a szentháromság logikai abszurditására, amely Jézus történetében abban nyilvánul meg, hogy Jézus egyszerre azonos az apával, istennel, és egyszerre tudatlan azzal kapcsolatban, hogy mi lesz vele, mi lesz a sorsa, és, hogy az apja, mit kíván tőle, mit kíván ő saját magától. És ezen kívül is több helyen kifejezi azt, hogy ő nem tudja azt, amit csak az atya tudhat. "Ám azt a napot vagy órát senki sem tudja, az ég angyalai sem, sőt még a Fiú sem, csak az Atya. " Mk 13:32. Ez egy skizofréniás baromság.

Mangasarian azon is elidőzik, hogy kifigurázza az evangéliumok dramaturgiáját. Azt, hogy az egész történet stílusában, felépítésében rendkívül hatáskeltő, és egyáltalán nem olyan, mint egy tényleges, történelmi történet. Ebben sok igazság van, de ez sem annyira erős érv. Nem elég objektív. Persze igaza van ebben Mangasariannak, és nekünk, ateistáknak ez fontos is. Mert ez is hozzátartozik az evangéliumok magyarázathoz. Nekünk érdekes lehet azt meglátni, és beleépíteni az evangéliumokról szóló elgondolásunkba azt, hogy ez egy kitalált mese, és ezt a dramaturgiája is alátámasztja. De szerintem nem fog meggyőzni egy hívőt.

Egy azóta klasszikus észrevétel az, hogy Pál leveleiben bár szó van Jézusról, de relatíve kevés helyen, és igen szűkös mértékben van róla szó. Gyakorlatilag a keresztre feszítésen kívül minden életrajzi adat hiányzik, és a későbbi evangéliumok sok mondása, tanmeséje közül szinte semmi nem fordul elő Pálnál. Pedig Pál levelei nagyrészt a közösségekhez írt levelek, és eme levelekben Pál nagyrészt a közösségek egyben tartásáért, rendszabályozásáért küzd, és mindenféle mindennapi problémában igazítja el őket. Ezekben a kérdésekben teljesen kézenfekvő volna Jézust idéznie, Jézus tanmeséihez visszanyúlnia, amelyek többségében ugyanilyen "eligazító" jellegűek. Illetve kézenfekvő volna Jézus "csodálatos" történeteit elmesélnie. Számos kapcsolódó probléma van, például az asszonyok és család szerepe a közösségben. Bár Jézus ugye a család elhagyására buzdítja híveit, Pál pedig akármennyire is nőgyűlölő, az asszonyok közösségbe való befogadását akarja, hiszen neki minden "szavazat" számít. Pál ugyanis épp térítési versenyben van a jeruzsálemi közösséggel. Mangasarian kicsit eltúlozza azt, hogy Pál mennyire nem beszél Jézusról. Valójában Pál pár helyen említi Jézust, de a lényegi meglátás igaz: ez a pár hivatkozás nagyon kevés, és nagyon szegényes. Az egyetlen közösségi hivatkozás az eucharisztia története.

Fontos azt tudni, hogy Pál levelei az első keresztén dokumentumok. Ennek fényében pedig teljesen kézenfekvő magyarázata van a jelenségnek, amit Mangasarian, és azóta sokan mások leírtak. Mangasarian azt mondja, hogy Pál idejében Jézus csak idáig volt kitalálva. Ha valaki nem megy el odáig, hogy Jézus egyáltalán nem létezett, és azt mondja, hogy mondjuk tényleg létezett Jeruzsálemben egy lázadó, akit keresztre feszítettek, akkor is elég erős érv ez arra, hogy Jézus alakjának, mondásainak, történeteinek, tanmeséinek nagy részét utólagosan aggatták rá erre a szellemileg nem túlságosan jelentős lázadóra. Azaz amellett érv, hogy Jézus legfeljebb egy kis lázadó zsidócska volt.

Arra is kitér, hogy bár Pál sokat működött Jeruzsálemben, nem találkozott Jézussal, nem volt tanúja az állítólagos keresztre feszítésnek, nem említ semmit, hogy akkoriban hallott volna egyáltalán Jézusról. Ami furcsa, hiszen Pál tényleg elég valószínű, hogy Jeruzsálemben tartózkodott akkor, amikor Jézus is, és azokról a botrányos történésekről, vagy nagy hírű tanításokról kellett volna hallania már akkor, és erre utalnia kellett volna később.

Mangasarian érvel amellett, hogy az evangéliumokban, Jézus tanításában nincs semmi új, vagy semmi eredeti. Ez is olyan, hogy az, hogy mi "jó", erkölcsi felfogás kérdése. Nekem, sok ateistának és Mangasariannak tényleg nincs semmi, vagy nem sok értelmes tanítás az evangéliumokban. Ugyanakkor a hívőknek meg van, és sok ateista is azt mondaná, hogy Jézus tanításai igazából jók. Sőt, egy teljes mítosz van arról, hogy Jézus mennyire békés és modern eszméket vallott, amik mind jók voltak, csak a gonosz egyház nem tartotta be őket. Ezzel nagyon nem értek egyet, de most maradjunk Mangasarian könyvénél! Az egyik könnyen megfogható dolog az, hogy az ún. "aranyszabály" tényleg nem új dolog, és egyébként kétségbe is vonható. Mangasarian azt emlegeti, hogy már Konfuciusznál is megtalálható, de valójában még sok más helyen is.

Van egy érdekes érve azoknak, akik kulturális keresztények, azaz azt gondolják, Jézus nem létezett (vagy nem volt isten (fia)), de követik a keresztény tanításokat. Mangasarian úgy érvel, hogy ha abból is indulunk ki, hogy Jézus tanítása jó volt, egy hazugság igazságában hinni nincs kihatások nélkül. Aki hazugságban hisz, az hajlamos lesz máskor is hazugságban hinni, vagy hazudni. Azt már én teszem hozzá, hogy ugyanez jó érv általában az istenhit, vagy a halál utáni élet Pascal mérlegéhez hasonló indoklásával szemben, nevezetesen, hogy csak nyerni lehet, veszíteni nem. Veszíteni másban is lehet, de például abban is, hogy aki egy dologban ennyire opportunista alapon választ, az episztemikusan racionális helyett, az félő, hogy máskor is ezt teszi, és ott már veszíteni fog. Például, aki istenben hisz, az általában hiszékenyebb lehet, és könnyebben bedől olyan szélhámosoknak, és ez a tévedése még a valós világban kárt okoznak neki.

Mangasarian hozzáteszi, hogy eme hátrányos hatáson kívül a hazugságnak olyan hatásai voltak, mint az inkvizíció. Ez egy standard ateista érvelés. Egy érdekes pont a kereszténység bűneit illetően az, hogy Mangasarian nagyon hangsúlyozza, hogy a kereszténység viszonylag korai időktől kezdve agresszív volt. Idézi Constantinus állítólagos ediktumát, amit nem találtam meg, de helyette érdemes elolvasni a szaloniki ediktumot, amelyben az immár államvallás kereszténység nevében I. Theodosius "kikiáltotta" a katolikus egyházat a nikaiai zsinat követő között, és mindenki más eretneknek nyilvánított, akiknek üldözését kilátásba is helyezte, és ez meg is történt. Az az ún. ariánus vita, ami nem csupán békés vitatkozás volt, hanem igen kemény üldözés. Ezt a vitát, és üldözést aztán Mangasarian egy elég hosszú, fantáziadús fiktív történetben érzékelteti.

Ezek után Mangasarian megfogalmazza egyik kedvenc gondolatomat, amit már máshol is olvastam, de azt most hirtelen nem tudnám hivatkozni. Ezen észrevétel szerint a zsidók, mohamedánok, keresztények akkor mutatják ki a foguk fehérét, amikor hatalmon vannak, és ez alapján kell megítélni őket, nem pedig az alapján, amikor gyengék. Mindhárom vallás (és hozzáteszem más vallások is) békés, ha gyenge, és agresszív, ha erős. Egy Heine idézettel fejezi ki ezt a gondolatot, amely eredetiben így hangzik: "Denn die Religion, wenn sie uns nicht mehr verbrennen kann, kommt sie bei uns betteln. ", azaz: "Mert a vallás, amikor már nem tud minket  elégetni, kéregetni jön hozzánk.". Heinrich Heine: Zur Geschichte der Religion und Philosophie in Deutschland.

Mangasarian elkövet egy elég nyilvánvaló, de jelentéktelen hibát az érvelésében, amikor azt állítja, hogy a párhuzamosok soha nem találkoznak. Ez az euklideszi geometriában így van, de a könyv megírásakor (1909) már lehetett tudni, hogy ez nem egy abszolút igazság, hiszen Bolyai az Appendixet 1831-ben adta ki, Lobacsevszkij pedig már 1826-ban. Mangasarian azt állítja, hogy ezt a táblánál tudja demonstrálni, és ezt a tudományos igazolásra hozza fel példaként. A példa pont rossz, de amit mond, az igaz: a tudomány tudja demonstrálni az állításait. Mangasarian ezt egyébként az intuíció, a belső meggyőződés, vagy belső érzékelés elleni kritikának szánja, a hangsúly azon van, hogy ez az intuíció nem kommunikálható, ez nem győzhet meg egy másik, értelmes embert. És ebben tökéletesen igaza van. A tudományos érvek ezzel szemben kommunikálhatóak, és meggyőzőek, de erre nem a párhuzamossági axióma a jó példa.

Mangasarian észreveszi, hogy mindhárom monotesita vallás ázsiai. Ezek után következik egy szerintem túlzó kirohanás az ázsiai kultúra ellen. Ami a szerző származását tekintve egyébként érdekes dolog. De ráadásul még túlzó is. De van abban valami összefüggés, hogy tényleg közel-keletiek ezek a vallások, és ez talán nem véletlen. Érvnek azért ez kevés.

Mangasarian szembe állítja Ázsiát Európával, a pogány vallást a monoteistákkal (és a buddhizmussal). Az ázsiai, despotizmusra hajló népben még van is valami, hiszen Ázsiában valóban nem jutottak túl ezen a társadalmi szinten, amíg az európai befolyás meg nem növekedett. Abban is igaza van, hogy a 3 monoteista valláson eléggé látszik, hogy ázsiai. De a szembeállítás túlzásokba megy, és kiérződik belőle a gyűlölet. Sokat idéz egyedi szerzőket, ami nem igazol semmit, mert egyedi esetek.  Kicsit emlékeztet engem ez Nietzsche kirohanásaira a német kultúra ellen.

A könyv végén Mangasarian még dokumentál egy csomó vitát különféle pásztorokkal Chicagoban, itt a saját leveleit, vagy álláspontját teszi közzé, ami kicsit egyoldalú. De nagyon úgy tűnik, már akkor is elég kretének voltak a papok. Ugyanakkor ez ma különösen nem fontos, legfeljebb tanulságos kis történetek.

A saját álláspontommal zárnám ezt a postot.

1) Nyilvánvalóan úgy gondolom, hogy sem az evangéliumok, sem mások nem igazolják azt, hogy Jézus isten, vagy isten fia lett volna, vagy isten küldötte, és azt sem, hogy létezik isten.

2) Azt már kifejtettem, hogy az evangéliumok annyira tákolmányok, hogy a benne szereplő Jézus sok alak keveréke, és lehetetlen megállapítani, hogy ezen alakok közül melyik létezett, és melyiket hívták esetleg Jézusnak. Azt sem, hogy a többi alak létezett-e.

3) Szerintem nem az egyedüli, de egyik lehetséges hipotézis, hogy volt egy Jézus nevű zsidó lázadó, aki felforgatta Jeruzsálemet, agresszív volt, de eléggé loser, és hamar elfogták és keresztre feszítették. A gyógyító és tanító Jézus meséjét pedig az ő történetére aggatták rá a követői.

Végül. Még ha tudnánk is a pontos igazságot, nehéz annak az állításnak az igazságát eldönteni, hogy létezett-e Jézus. Mivel az állítás aluldefiniált. Ha például a 3-as pontban leírt eset igaz, akkor mennyire mondhatjuk, hogy az evangéliumi Jézus létezett? Hiszen az a Jézus, aki élt, az egészen más, mint aki az evangéliumokban szerepel. Az meg hát nyilván nem elég, hogy volt egy "Jézus" nevű alak Judeában akkoriban, hiszen nyilvánvalóan sok ilyen futkározott ott akkoriban. Úgyhogy ezért erre a kérdésre szerintem nem lehet válaszolni. De nem is kell, hiszen mi nem hiszünk ebben a mesében, és hát nem olyan fontos, hogy pontosan tudjuk, hogy ennek a mesének éppen mi a valóságos háttere, egész pontosan milyen forrásokból gyúrták össze. Biztosan sok forrásból.

Épp az imént (a napokban munkába biciklizve) hallgattam meg Nicolas Notovitch igen érdekes könyvét "The unknown life of Jesus" címmel. A Librivoxon is megvan, de egyszerűbb elérést ajánlok fel, youtube-on is megvan.

Ez a könyv arról szól, hogy Jézus állítólag Indiában járt volna fiatal korában, abban az időben, amikor az evangéliumok valóban nem írnak róla semmit. A történet alapja egyébként körülbelül ennyi. Pontosabban két dolgot lehet felhozni egy ilyen hipotézishez. Igazolásnak ez persze nagyon kevés:

1) Valóban van egy nagy hiátus Jézus életrajzában az evangéliumok szerint.

2) A Jézushoz kapcsoló tanítások és mondások egy része valóban hasonlít buddhista tanításokhoz. Különösen a hatalom, a vagyon elvetéséről szóló részek, illetve az, hogy valamennyire az egyedi ember boldogságára fókuszál. Fogalmazhatnék úgy, hogy a "hippis" részek.

Fontos hangsúlyozni, hogy az evangéliumokban szereplő Jézus és tanításai önellentmondásosak, és több részből tevődnek össze. Van ezekkel teljesen ellentétes, erőszakos Jézus figura is.

1)-et illetően nincs különösebb magyarázatra szükség. Amennyiben például Jézus egyáltalán nem létezett, akkor nincs abban semmi meglepő, hogy az életrajzát ilyen hiányosan találták ki. Ha létezett, de a születése mégis mese, akkor is érthető, hogy a legendája ott kezdődik, ahol ismertté vált. A szűznemzés meséjét meg persze hozzáköltötték ehhez.

2) magyarázatához pedig tökéletesen elég némi keleti hatást feltételezni. Buddha tanításainak 5 évszázaduk volt eljutni Júdea területére. Nem kellett Jézusnak ehhez keletre mennie.

Notovitch könyve ettől függetlenül szerintem teljesen elragadó, például a hosszú útleírása miatt, amivel kezdődik. Teljesen el van ragadtatva a polyandiától, azaz attól, hogy a nőknek több férjük lehet, és a nők jogai miatt is. Egyáltalán nagyon oda van a nőkért. Ez az útleírás szükségtelenül hosszú, de lehet, hogy Notovitch ezzel akarta hitelessé tenni a hoax könyvét. Notovitch valószínűleg tényleg járt Indiában, bár az útleírás részében is vannak gyanús dolgok.

A nézeteit illetően már sokkal több a furcsaság. Például a 152. oldalon  úgy ír, mintha Gautama Buddha és Shakyamuni két külön személy volna. Az első életét az i.e. 6. századra teszi, ami helyes, de Shakyamuniról azt írja - -ő Cakya-Mouni néven említi - hogy i.e. 1200 körül élt.

A buddhizmust egyébként tiszta monoteistának mutatja be. A kolostorvezető szájába olyan véleményeket ad, amik nyilván Notovitch saját véleménye. Amikor részt vesz egy buddhista fesztiválon, akkor nagyon kikel a sok maszk miatt, majd a bálványok imádása, a fetisizmus ellen. Ezt a nézetét később is kifejti.

Itt egyébként a kolostorvezető teljesen leereszkedő stílusban magyarázza meg, hogy az egyszerű, hülye népnek szüksége van erre a sok cirkuszra, hogy felfigyeljenek az isteni tanításra. Még szimpatikus is lenne, ha az ostoba, hülye nép fölé helyezve magát nem hinne egy ugyanolyan ostobaságban maga is.

Issa (Jézus) története a könyvnek csak kis részét képezi. Ebben Mózestől kezdve elmeséli a Bibliában írtakat, nagyon vázlatosan, egy kis eltéréssel. Például Mózes a fáraó fiaként szerepel. Ezek a kis eltérések vélhetően szintén Notovitch hipotéziseit mutatják be. Issa egész történetét úgy meséli el, és olyan modern nyelven, modern, "racionális" érvelésekkel, hogy nyilvánvalóan nem egy eredeti, i. sz. 1. századi buddhista szövegről van szó. Lehetne azzal védekezni, hogy a modernség a fordítás eredménye, de például a Biblia szövegéből tudjuk, hogy egy fordítás nem ilyen, és még ha szándékosan akarnák modern nyelvre fordítani, az is iszonyat nehéz volna. Nehéz lenne megmondani, milyen lenne egy buddhista szöveg egy ilyen Jézus életéről, de az biztos, hogy nem ilyen.

Issa történetének leírása után Notovitch még egy magyarázó fejezettel zárja a könyvét, ahol sok nézetét megismétli, illetve védelmébe veszi a Bibliától való eltéréseket, de nagyon átlátszó, hogy saját nézeteit védelmezi.

Ezek a nézetek egy 19. századi "felvilágosult keresztény" nézetei, aki a bálványimádást ellenzi, és a Bibliából azt a bizonyos fajta hippi részt emeli ki magának. Ennek alátámasztására használja a buddhista szent kitalációját. Ez a kereszténység persze a nem legrosszabb kereszténység, de ez is naiv. És semmiféleképpen nincs olyan módszer, amivel biztosítható lenne, hogy a kereszténység csak erre a naiv hippi mozgalomra korlátozódna. Mindenképpen és elkerülhetetlenül hozzátartozik az az egyház is, amely eretnekeket és boszorkányokat irtott, hogy másról ne is beszéljünk.

Az I. "fejezetben"írja:

"2. For there was tortured and murdered the great and just Issa, in whom was manifest the soul of the Universe;

3. Which had incarnated in a simple mortal, to benefit men and destroy the evil spirit in them;"

De aztán az V. fejezet szerint:

"14. Issa denied the Trimurti and the incarnation of Para-Brahma in Vishnu, Siva, and other gods; "for," said he:

15. "The eternal Judge, the eternal Spirit, constitutes the only and indivisible soul of the universe, and it is this soul alone which creates, contains and vivifies all."

Azaz az I. fejezetben úgy mutatja be Jézust, mint ami a keresztény vallás és a buddhista vallás közötti kompromisszumos megfogalmazásnak tűnik: Jézus eszerint olyasmi, mint "isten fia", de a megfogalmazás buddhistás: "az univerzum szellemének inkarnációja". Ez összeegyeztethető volna a szentlélek tanával. Tehát az I. fejezetben Notovitch elég bravúrosan ötvözi a keresztény és buddhista vallást. Jézust itt egy sor hindu és buddhista szent, vagy "buddha" egyikeként mutatja be, aki kicsit több, mint emberi, de hát ilyen avatar-"félistenek" szerepelnek a hindu vallásokban is.

De az V. fejezetben ezt már elfelejti, itt már mást akar bemutatni, mégpedig a lázadó, hippi Jézust, aki nem fogadja el hindu tanítást. És itt az I. fejezetben felépített szép konstrukciót lerombolja. Nemcsak azzal, hogy a felépített sorozatot, amibe Jézust helyezte lerombolja, de azzal is, hogy Jézus kimondja: az, ami ő maga az I. fejezet leírása szerint, az lehetetlen, képtelenség.

Notovitch történetét ma komoly helyeken nem veszik komolyan. Néha hallani egy-egy zavart elmétől Jézus indiai kapcsolatairól ezt azt, de ez olyan körökben terjed, amely körök sok másfajta marhaságot is bevesznek. Ők azok, akik tárgyi bizonyítékok, pontos hivatkozások, dokumentumok nélkül elhisznek dolgokat. Például egy youtube film alapján. Notovitch történetét ugyanis semmiféle kézirat nem igazolja, holott ő azt állítja, hogy ő a Hamis (a kis hamis, nem is tudta, hogy magyar nyelven már ezzel leleplezte magát:) kolostorában látott kéziratot jegyzetelte ki. Ennek a kéziratnak akkor meg kéne lennie. Sőt, hasonló kéziratoknak, több példányban kéne megtalálhatónak lennie a tibeti kolostorokban. Pont azért, mert ahogy Notovitch leírja, ezeket másolták, és elküldték más kolostorokba is. Ahogy a középkorban a Bibliát a keresztények. Még ha Issa nem is a legfontosabb alakja a buddhista vallásnak, egy pár példánynak kéne lennie az életéről. De ezek közül egy sincs azóta sem meg.

Érdekes még a könyv olyan szempontból is, hogy egy olyan mítoszt olvasunk, amelyről egész biztosan tudjuk, hogy kitalált. És bár elmondtam, hogy milyen jelekből lehet tudni, hogy hamisítvány, és komoly helyen senki nem veszi komolyan a könyvet, de azt látjuk, hogy tudatlan, buta emberek ilyen meséknek is bedőlnek, van pár ember, aki hiszi, hogy Jézus Indiában nevelkedett. És az is a helyzet, hogy Notovitch könyve az adott hibákkal együtt is sokkal konzisztensebb, mint az evangéliumok a sok ellentmondásukkal, és sokkal bugyutább meséjükkel.

"Miért vagyok ateista?" címmel megjelent a könyvem, amely arról szól, ami a címe: kreacionizmustól, Biblián, tudományfilozófián, az iszlám valláson át az erkölcsi, emberi, személyes problémákig nagyjából mindenről, ami az ateizmussal kapcsolatos lehet. A könyv ennek a blognak a javát, és jobban időtálló postjait  tartalmazza, sokszor jelentősen átdolgozva, szebben átfogalmazva. Mindenképpen jobban olvasható, jobban kezelhető, egységesebb, szebb, szebben dokumentált, mint ez a blog. PDF-ben és ePub (bocs, ez csúnya, de kis képernyőn mégis ez ajánlott, és nem olyan nagyon rossz ) formátumban van meg, tehát egy mozdulattal el tudod vinni magaddal a strandra, a parkba, utazásra, és akkor is olvashatod, ha éppen nincs internet-hozzáférésed. A bloghoz képest egyetlen hátránya, hogy nincsenek tagek. A PDF-ben azonban könnyen lehet szavakat és kifejezéseket keresni. A tartalomjegyzék oldalszámai nem stimmelnek, ezért elnézést kérek. De ahhoz, hogy egyáltalán ilyen tartalomjegyzéke legyen, át kellett vigyem egy másik szövegszerkesztőn, emiatt lehet eltérés a tartalomjegyzék és a PDF oldalszámai között. Vagy a PDF export során csúsztak el a dolgok. Ellenben az én PDF olvasómban a tartalomjegyzék linkekkel van ellátva, és az működik. Továbbra is akad egy pár nyelvi hiba a könyvben, akárhányszor néztem át. Sajnálom, hogy nem sikerült tökéletesre, de hát ki teremt tökéleteset?:) Más szempontból nagyon jól néz ki a könyv, meg vagyok vele elégedve.

A könyvet szabad terjeszteni, megosztani, és mindenekelőtt elolvasni. A kereskedelmi kiadás jogát fenntartom, ha később lenne erre érdeklődő. Jelenleg egy kiadó sem akarta kiadni. A Typotex kiadóval kétszer is volt olyan tárgyalásom, ahol már elérte a komoly terv szintjét, de aztán visszakoztak.