Immanuel Kant főműve (A tiszta ész kritikája) először 1781-ben, majd átdolgozva 1787-ben jelent meg. Kant a könyvben három olyan istenérvet cáfol, amelyek ma is gyakran előkerülnek Isten létének bizonyítékaiként, ezért nem árt nagyvonalakban megismerkedni a művel.
A tiszta ész kritikájának megértése komoly szellemi erőbevetést igényel: következetesen használt és jól definiált, de rendkívül absztrakt és ridegnek tűnő fogalmi nyelvével és a gondolatok rendszerének végletes bonyolultságával nehéz kihívás elé állítja az olvasót. Érdekes módon viszont az istenérvek cáfolatai eléggé egyszerű alapgondolatok, amelyek lényegében Kant bábeli gondolatépítményének alapos ismerete nélkül is megérthetőek, bár összefüggnek azzal, és a férfias kanti terminológia ijesztő szövevényében fogalmazódnak meg. Ám ahhoz, hogy az istenérvekről szóljunk, röviden mégiscsak utalni kell arra a kontextusra, amelyben feltűnnek.
Kant a könyvben a megismerés szerkezetét vizsgálja. Szerinte a dolgok tőlünk függetlenül léteznek, ám amilyenek a valóságban, az nem felel meg okvetlenül annak, ahogy számunkra léteznek. Nem tudjuk, milyenek ténylegesen (erre Kant híres terminusa a ’magában való dologról’), mert ahogy mi tapasztaljuk őket, az a mi megismerőrendszerünk által sajátos módon feldolgozott anyag. Az érzéki világra vonatkozó személyes tapasztalatokkal kapcsolatban ez ma is könnyen belátható, hiszen a pszichológiából tudjuk, hogy az érzékletek, észleletek már eleve a tudatunk és az ismereteink által megformálódva jelentkeznek számunkra, ezért van az pl. hogy olyan könnyen látunk bele arcokat ködfoltokba.
Kant emiatt azt a célt tűzi ki maga elé, hogy magát az emberi megismerés szerkezetét tegye vizsgálat tárgyává. A megismerésre vonatkozó ismereteket Kant ’transzcendentálisnak’ nevezi, ami nem keverendő össze a transzcendenssel. Ennek a megismerési rendszernek Kant három szintjét különíti el:
1. Észlelés (szemlélet)
2. Értelem
3. Ész
A dolgok érzékileg jelennek meg a szemlélet számára. A tiszta szemlélet formái a tér és az idő. Ez rendkívül rendezetlen és sokféleséget mutató anyag, amit az értelem fogalmai rendeznek egységes tapasztalattá. A fogalmak itt nem a hétköznapi értelemben vett fogalmak, hanem azok a struktúrák, amiben az érzékek által szolgáltatott anyag elrendeződik (pl. az egység, az okság stb.) Minden ismeret a szemlélet és a fogalom kapcsolatából származik. Kant ezt követően nehéz és végeláthatatlannak tűnő elemzésekbe bonyolódik az értelem és a szemlélet között közvetítő sémákról, a belső önszemléletről, a tapasztalat egyéb feltételeiről, ám ezeket a fejtegetéseket csak az érti és látja igazán, aki éppen benne van a szöveg olvasásában.
Az értelem fölött magasodó tudati szint az ész. Az ész elszakad a tapasztalattól, ezért spekulatív jellegű. Az ész megpróbál valamiféle egységet, totalitást létrehozni a tapasztalatból, ennek az eszközei a transzcendentális eszmék. Három ilyen eszme létezik: a világ, a lélek és Isten. Kant hangsúlyozza, hogy ezeknek e létezőknek a valóságos létét nem ismerjük, pusztán az ész működését jellemzi, hogy önazonos dolgokként tekintünk rájuk.
Kant szerint semmi sem szól Isten valóságos léte mellett. Amit elmondhatunk, az csupán annyi, hogy az emberi elme úgy működik, hogy feltételezi isten létét. Isten olyan lény, aki egységessé teszi a tapasztalatot, ám ez csak a szubjektum eszméje, és nem érv Isten valóságos léte mellett. Kant a maga kőkemény terminológiájának sáncai közé húzódva elkerüli azt, hogy egyértelműen állást foglaljon Isten nemléte mellett, ám csodálatra méltó következetességgel és határozottsággal hangsúlyozza, hogy Isten létének feltételezését semmi okunk kiterjeszteni a szubjektumon túli tapasztalati valóságra, és ez már majdnem ugyanaz, mintha megtette volna ezt az állásfoglalást.
Egy rendkívül óvatos, de rendkívül következetes és éles eszű ateista.
Három Istenérv létezik, mondja Kant, és nem is lehetséges több.
1. ONTOLÓGIAI ÉRV. Ez az az érv, ami Anzelmusztól származik, megtalálható Descartes-nál, és Isten fogalmából kíván következtetést levonni a létére vonatkozóan. Ha Isten a tudatomban létezik mint szükségszerű lény, akkor a valóságban is létezik. Ez nyilvánvalóan értelmetlenség, és Kant hangsúlyozza, hogy az érvvel az az alapvető probléma, hogy a létezést predikátumnak veszi, miközben a „van” ige csak egy predikátum kopulája lehet, önálló predikátum nem.
2. KOZMOLÓGIAI ÉRV. Az okok láncolata végtelen, ezért kell lennie valamilyen végső oknak, egy feltétlenül szükségszerű, önmagától létező lénynek, aki a végső ok. Kant nem nevezi meg őket külön, de tudjuk, hogy ez az az érv, ami Arisztotelésztől származik, és amit Szent Tamás dolgozott át a keresztény teológia számára. Kant ellenvetése ezzel szemben az, hogy egy végső ok létének feltételezésére még a tapasztalati világon belül sincs semmiféle alapunk, így arra még kevesebb a jogunk, hogy ezt kiterjesszük a tapasztalaton túlra (493). Ha Isten az alapja a feltételeknek láncolatának, akkor maga is a feltételek sorának tagja, és maga is feltételhez kötött. Ebben az esetben Isten nem menekülhet a végtelen regresszusból. Ha viszont nem része ennek a láncnak, akkor nem is lehet azokhoz köze, így nem lehet annak alapja. (501) Az okság csakis a tapasztalati világon belül működik, ezért nem köthetjük az oksági lánc kezdetét egy transzcendens létezőhöz.
3. FIZIKOTEOLÓGIAI ÉRV. Ez az érv a minket körülvevő lét tapasztalatából indul ki. Világunk olyannyira gazdag, változatos és tele van szépséggel, azonkívül olyan lenyűgöző rendben áll elénk, hogy az csodálattal tölt el minket, és egy felsőbb értelem létére következtetünk belőle. A sokszínűség olyan csodálatos harmóniában rendeződik el, a céloknak és okoknak olyan gazdag szövedékét produkálja, hogy lehetetlen abban nem felismerni egy végső cél és ok létét, ami természetesen nem más, mint Isten. Kant rideg fogalmi nyelvén itt egy pillanatra átcsillan az a lelkes elragadtatás, amit romantikus költőtársai éreztek a természet szépsége és fensége láttán: „még a mi gyönge értelmünk számára hozzáférhető ismeretek birtokában is erőtlenné válik minden nyelv, ha e temérdek, beláthatatlanul nagy csodának kell kifejezést adnia, (…) és így az egészről alkotott ítéletünk óhatatlanul néma áhítatban oldódik föl” (501). Ez az érv, amit a kreacionisták ma is hangoztatnak.
Csakhogy, hangsúlyozza Kant, ez semmiképpen nem lehet bizonyíték egy teremtő isten létére. Az érv legjobb esetben is csak annyit lenne képes bizonyítani, hogy isten nem más, mint anyagmozgató, akit magát is korlátoznak az anyag törvényei, de semmiképpen nem lehet az anyag létrehozója (505). Ez eléggé meggyőző és logikus gondolat, hiszen a rendezettség csak az elrendezés aktusára utal, de magára az elrendezendő dolgok eredetéhez nem kapcsolódhat.
Kant ellenérvei pofonegyszerűek és meggyőzőek, bár egy vaskos, szerteágazó és sokrétű összefüggésrendszertől terhes terminológiában fogalmazódnak meg. Kár ezután a kreacionistáknak és a keresztényeknek a világ szépségével és célszerűségével előhozakodni olvassanak Kantot.
