G.E. Moore-t az analitikus filozófia első "atyjának" tartják, és kétségtelen, hogy például a "Principia Ethica", c. könyve sokkal analitikusabb, mint sok elődjének munkája e témában, de azt gondolom, hogy mondjuk Kanthoz képest csak egy kis fejlődést érhetünk tetten, miközben sok logikátlan butaság is van benne, valamint a gondolkodásmódjának vészes korlátoltsága. Ennél is rosszabb az, hogy miközben akkurátus módon precíz akar lenni, ez nem sikerül neki, viszont roppant mód körülményes, unalmas és vontatott. Sokszor triviális meglátásokat ismételget a végtelenségig, és persze amikor úgy esik, a butaságait is.

Analitikus például az a felütés, hogy egy kérdésre akkor lehet jól válaszolni, ha pontosan definiált. Meglátja, hogy sok kérdésnél nem pontosan definiált, mi a kérdés, és a különböző filozófusok másról beszélnek. Ez lenne az a bizonyos analitikus hozzáállás a filozófiához. A probléma a kivitelezéssel van.

A könyvet azzal indítja, hogy megkülönböztet két etikai kérdéstípust:

A) Mi az, ami önmagában jó, azaz érték?

B) Hogyan kell cselekedjünk?

Ez idáig nagyon jó. Fontos megkülönböztetni a cselekedeteinket (B), azok következményét, és az azok kiértékelésében szerepet játszó értékrendet (A). A B kérdésre adott válasz nyilvánvalóan függ A-tól, továbbá attól, hogy a cselekvéseinknek mik a következményei. Amennyiben A adott, akkor a B kérdés - ahogy Moore helyesen rámutat - egy nem túl egyszerű, egész tudományos és gyakorlati tudásunkat is magába foglaló kérdés. Minél többet tudunk a világról, annál jobban tudhatjuk megbecsülni a cselekedeteink következményét, de ehhez szükséges is nagyon sok természettudományos, társadalomtudományos ismeret, és sok hétköznapi tudáshoz tartozó egyszerű adat és összefüggés.

A B) kérdés Moore szerint intuitív, alapkérdés, alapfogalom, nem definiálható. Ez is teljesen rendben van, egyezik az én véleményemmel. Később látni fogjuk, mi az, amiben B kapcsán már nem értek egyet Moore-ral.

Máshogy is megfogalmazhatjuk a két kérdést, és mivel még ugyanarról van szó, ugyanúgy jelölöm őket:

A) A célok, amikre az erkölcsös viselkedés törekszik. Ezeket jó dolgoknak tartjuk.

 B) A cselekedetek, melyekről azt gondoljuk, jóhoz vezetnek, ezeket ezért tartjuk jó dolgoknak.

Miközben a B kérdés Moore szerint elvileg megválaszolható, öt nehézséget sorol fel a gyakorlati kivitelezésben.

1) A kauzális kapcsolatok ismerete az egész tudomány kész voltát feltételezi. A tudomány pedig ehhez nem elég fejlett, különösen az itt igen fontos társadalomtudományokban.

2) Nehéz átlátni, hogy egy cselekvés az idő végtelenségéig milyen hatást okoz. Ezt praktikusan egy bizonyos fokú előrelátással lehet közelíteni, de nem lehet akármilyen távlatra megjósolni a cselekedetünk következményeit.

3) Meg kell vizsgálni, hogy egy cselekmény a jó mellett okoz-e rosszat, és mi a kettő mérlege.

4) A cselekedetek körülményektől függően okoznak mást és mást. Így mindig adott szituációban lehet csak egy cselekedetet jónak vagy rossznak ítélni.

5) Az erkölcsös cselekvés az, ami a legjobb mérlegű. Moore rögeszméje az, hogy tudnunk kell azt is, hogy egy cselekvés a lehető legjobb, azaz optimális, hhoz, hogy erkölcsösnek mondjuk. Ez az aggály szerintem nem akkora  probléma, mint ahogy Moore beállítja. Ugyanis nem csak az optimális cselekedet az erkölcsös.

Mindezekből az következik, hogy a B kérdésre csak egy becslést lehet tenni,legjobb tudásunk szerint. Én ezt nem látom ennyire nagy problémának, mint Moore, emögött az is lehet, hogy relativista vagyok, de erről majd később. Mindenesetre a történet tanulsága az, hogy az erkölcsös cselekedet szempontjából a minél szélesebb, mélyebb, relevánsabb tudományos tudás és az intelligencia nagyon fontos. Szerintem a tudomány nem tart ott, és nem is biztos, hogy valaha is eljutna odáig, hogy tudnánk erre jobb választ adni, mint egy intelligens becslés, de a relativizmus miatt ezt nem is tartom katasztrófának. Szerintem bőven elég jó az, ha mindenki elég okosan tenné azt, amely az értékrendszere szerint valóban hosszú távon jónak tűnik.

Moore kritizálja az evolúciós alapú etikát, konkrétan Herbert Spencert: az evolúció valójában nem jelöli ki azt, hogy mi jó, és rossz. Az evolúciónak magának nincs célja, annak pedig hogy szimplán, de facto mi az, ami szelekciós előny, annak nem sok köze van a jó erkölcsi fogalmához. Szerintem nagyjából igaza van. Bár számomra szimpatikus volna, ha sokan egy olyan etikát követnének, amely természetes értékeken alapul. Azért lenne szimpatikus, mert például racionálisan jobban felmérhető, illetve az evolúcióval szembe pisilni elég nehéz dolog. De valóban, ez nem jelenti, hogy ténylegesen erkölcsös jó lenne az, ami evolúciós szempontból előnyös. Ezzel nem mondom azt, hogy rossz, csak azt, hogy relativista alapon más értékek is értékek lehetnek. A jó nem jelenti azt, hogy természetes és vice versa.

A következőkben Moore a hedonizmust kritizálja, azt a nézetet, hogy az a jó, ami élvezetes. Itt kritizálja John Stuart Millt, de ezt nem fogom külön részletezni, mert Millnek nincs mindig, mindenben igaza, de Moore-nak sincs.

A hedonizmus tekintetében pontosítanunk kell, méghozzá a fent megkülönböztetett A és B erkölcsi kérdést tekintve. A hedonizmus szerint tehát minden jó, ami mint cél (good as ends) jó, azaz az A kérdéshez tartozik, az mind élvezet, és csak is élvezet lehet. Moore ezzel száll vitába, mert szerinte a szépség, a tudás, vagy az élvezet tudatosítása is jó, vagy plussz jó. Hivatkozni csak a saját véleményre és az általa ismert gondolkodók vélt vagy valós véleményére hivatkozik. Tehát itt igen gyenge érvelése.

Én a hedonizmust korábban egy lehetséges, szimpatikus erkölcsi felfogásnak tekintettem, amelynek nincs több alapja, mint bármelyik másik erkölcsi felfogásnak. Azonban észre kell venni, hogy van itt egy fogalmi játszadozásra elehetőség. A hedonizmus elve az "élvezet" megfelelően tág értelmezésével analitikus igazsággá változtatható. Mondható, hogy bármi, amit A értelemben jó célnak tekintünk, egy tágabb értelemben élvezet. Ha a szépség jó cél a cselekedeteinkhez, akkor mondhatjuk, hogy a szépséget élvezzük. Másrészt, pedig azok az értékek, amelyek nem élvezetek, azok lehet, hogy B értelemben eszközt jelentenek a jó dolgokhoz, mint például a tudás. Ha valakinek a tudás nem önmagában érték, akkor is el kell ismernie, hogy a tudás hasznos ahhoz, hogy más jó dolgokat elérjünk. Szerintem ez a keret, ilyen tág értelemben véve jól illeszkedik egy relativista erkölcsre, hiszen ha a végső értékek relatívok, akkor bizonyára azért választjuk őket, mert élvezzük őket, a maradék dolgot meg ha nem vagyunk hülyék, azért választjuk, mert hozzásegítenek minket ezekhez a végcélokhoz.

Az egozimusról Moore észrevételezi, hogy szűken és tágan is értelmezhető. A szűken vett egoistarövidlátó módon csak azt csinálja, ami neki közvetlenül jó. A tág értelemben vett egoista lehet altruista, hiszen számítása szerint ha másokat bizonyos mértékig segít, abból hosszú távon sokkal több jó származik neki is.

Moore kritizálja a metafizikusokat is. A metafizikusok szerint a "jó" valamilyen transzcendens tulajdonság, vagy transzcendens realitáson alapul. Őket is kritizálja, de körülményes és unalmas okfejtéssel. Mindjárt itt egy okfejtést, ahol nem is értem, hogy akar érvelni:

A 2+2=4 -ről felismeri, hogy absztrakt, hogy ez nem egy empirikus összefüggés, hanem analitikus. Nem tiszta, hogy hogy érti a példát az erkölcsre nézve. A matematikai összefüggések olyan absztrakt modellek, amelyek a valóságot leíró fizikai modellekben egy kész elemként alkalmazhatóak. Az euklideszi geometria bizonyos fizikai modellekben alkalmazható, másokban a nemeuklideszti kell. Maga a geometria önmagában nem érvényes, nem igaz a valóságra nézve. A matematikai összefüggések absztrakt, analitikus összefüggések, empirikusan nem igazolhatóak, de nem is vonatkoznak a valóságra. Ha az A típusú etikai értékek ilyenek lennének, akkor nem volnának alkalmazhatóak a B típusú etikai kérdésekben, mert nem vonatkoznának a valóságra. Ha a "szépség jó" állítás analitikus igazság volna, akkor nem lehetne szó valódi szépségről.

Ráadásul itt is problémát okoz az, hogy az erkölcsi értékek és az esztétikai ítéletek is szubjektívek, azaz relatívok. Ezért az erkölcsi elvek nem alkalmazhatóak jól az emberi viselkedések általános leírására. Míg az aritmetika törvényei bizonyos fizikai törvényeken keresztül valóban alkalmazhatóak a valóság leírására, ugyanilyen általános erkölcsi törvények nincsenek. Moore még keveset ismert arról, hogy a különféle népek mennyire más erkölcsöket követhetnek. Nincs olyan általános etika, amelyik jól alkalmazható volna ennek leírására.

Moore három lehetőséget vet fel:

1) A jó azért jó, mert egy meghatározott transzcendens realitás (isten) ezt határozza meg.
2) A jó azért jó, mert egy ismeretlen metafizikai realitás ezt határozza meg. 
3) Kantra hivatkozva: a jó azért jó, mert a mi fejünkben lévő realitás ezt határozza meg.

Szerintem 1) igazolatlan, és kérdéses, ld még később, 2) még inkább a levegőben lóg. 3) igaz, de Moore azt nem veszi észre, hogy ha a jó csak a fejünkben van, és intuitív, akkor ez azt is jelenti, hogy szubjektív, és nincs az az objektív jó, amiről Moore beszél. Moore elképzelése az, hogy a jó értékei a fejünkben vannak, intuitív igazságot jelentenek, objektívek, de mégsem felel meg nekik semmiféle transzcendens vagy más külső, objektív dolog. Ez pedig abszurdum. Abszurdum az, hogy véletlenül, intuitíven minden ember fejében ugyanazok az objektív értékek lennének, minden külső ok nélkül. Moore elismeri, hogy nem tud igazi érveket felhozni amellett, hogy az általa intuitívan jónak gondolt dolgok miért objektív jók, de valamiért ragaszkodik mégis ehhez. Semmi alapja nincs ehhez. Ha valami nem definiálható, ha nem lehet érvelni mellette, ha intuitív, ha csak a fejünkben van, akkor ez par excellence az, ami szubjektív, és relatív.

Az 1) eset kapcsán helyesen azt írja, hogy hiába parancsol isten valamit, az ettől nem lesz jó, csak parancs. Ez szerintem egy nagyon fontos észrevétel, és Moore a legkorábbi filozófus, akinél ezzel a gondolattal találkoztam, és akire hivatkozni lehet.

Moore érdekes módon meglátja, hogy lehetnek más társadalmakban más érzelmek, pl társadalom, ahol nincs házastársi féltékenység. Beszél arról, hogy ebben a társadalomban más szempontokból kellene megvizsgálni a házasságtörés, mint cselekvés jóságát. De nem látja eme jelenség jelentőségét, pont azért, mert nem ismer extrém példákat, nem ismeri, mennyire különböző társadalmak lehetnek. Nem látja a jelenség következményeit sem: Nem jut el odáig, hogy kimondja: az erkölcsi jó nemcsak intuitív, de szubjektív és relatív.

Bizonyos értékek jóságára erős, bár az előzőek szerint nem konkluzív érvnek mondja azt, hogy elítélik, aki nem úgy tesz, pl. az emberölés a legtöbb országban bűntény. De ez majdnem ugyanolyan érvelés, mint az, hogy az a jó, amit a legtöbb ember kíván. Ezt Moore elutasította. Itt csak azt látjuk, hogy az emberek értékrendszere, bár relatív, és szubjektív, de bizonyos kérdésekben elég széles lehet a konszenzus. Ha pedig visszatérünk az evolúciós etikára, akkor az pont ilyen alapú lehet: azon értékekben van nagy egyetértés emberek között, amelyek a társadalmunk evolúciója során fontos szelekciós előnyt jelentettek a homo sapiens életmódját folytató társadalmakban. Mert ugye ez függ az elfoglalt evolúciós nichétől. Ettől ezek az értékek nem lesznek objektív jók, csak praktikusan a homo sapiensnek jó értékek. A társadalomnak érdemes lehet előírni ezeket, egy okos embernek értelmes dolog lehet követnie őket, de ha valaki tényleg máshogy érzi, akkor el fog térni tőlük.

A Principiában van egy határozott, nem nagyon hangsúlyos kereszténység kritika is: ha a kereszténység szerint az élvezet és boldogság nem érték, hanem csak az önmagukért való igazi, isteni erények azok, akkor minek a mennyországban jutalom? Akkor a mennyországbeli jutalom nem érték, mert az csak az élvezetről, jó érzésről szólhat. Én azt gondolom, hogy Moore itt egy bevett keresztény felfogást kritizál,hiszen sokan gondolják, hogy a mennyországi jutalom élvezet és boldogság jellegű. De bizonyos teológusok könnyen kikerülhetik ezt azt mondván, hogy a mennyországbeli jutalom maga is isteni érték. Moore nem érvelhet ez ellen, hiszen szerinte van élvezet nélküli érték. Morre tulajdonképpen elárulta magát, amikor a jutalomból az élvezetre következtetett, hiszen ez azt feltételezi, hogy minden jutalom, azaz minden jó dolog élvezet. Ez pedig pont a hedonizmus volt, amely ellen ágált.

Moore azt is kritizálja, immár sokkal erősebb érvként, hogy a Bibliában nem különböztetik meg hangsúlyosan a célként jó dolgokat és az eszközként jó dolgokat. Így a Biblia egyáltalán nem szolgálja eme összefüggések megértését, ami végül is az erkölcsi nevelés egyetlen értelmes célja.

Mint már említettem, Moore szerint az esztétikai értékek jók. Szerinte vannak objektíven szép és nem szép dolgok. Megemlíti, hogy nincs teljes konszenzus, de ennek mindenféle egyéb okai vannak, például hibás esztétikai ítéletek. Ha Moore felfogását tovább visszük, akkor az esztétikai ítéleteknek olyasmiknek kéne lennie, mint a tudományos elméleteinknek: néha tévedünk, de azért elég nagy a konszenzus és konvergencia. Csak hát az esztétikai ízlésünk nagyon nem ilyen: sokkal nagyobb a diveriztás és a divergencia is. Így azt következtethetjük, hogy az esztétikai ítéletek különbözőségének nem a ritka hibák az okai, hanem az, hogy nincs objektív szép. A szépség teljesen szubjektív és relatív. Megint azzal a megszorítással, hogy ebben a relatív szubjektivitásban sok az evolúciós alapú konszenzus.

Moore szerint a szépség is egy intuitív, objektív ítéletünk, amely nem definiálható. Alapfogalom. De a szépséget visszavezeti az erkölcsre: szép az, ami hozzájárul az erkölcsi jóhoz. Így az egész munkája körkörös: az erkölcsi jó definiálhatatlan, intuitív. Amikor viszont példákat akar adni rá, akkor a legjobb példája, a szépség olyan, hogy nem segít az erkölcsi jó megértében, mert miközben csak egy példa, de még csak nem is definiálható maga sem, aközben a szépségre vezeti azt vissza. Az esztétikai szép objektívvé tétele és az erkölcsi jó objektívnek vétele valóban összefüggő, rokon hiba.

Moore könyvében találhatunk egy hasznos érvet bizonyos teodíceák ellen. A teodíceák isten létezése melletti érvek, amelyek sokszor ateista érvekre adott válaszok. Például a világban lévő rossz egy jó érv egy jóságos isten ellen. A teodícea szerint a valós szenvedés iránti tudatos részvét jobb, mint a fiktív szenvedés iránti tudatos részvét. Ez indokolja, miért van szenvedés a világban. Ám ahogy Moore rámutat, a valós szenvedés rosszabb, mint a fiktív. ezért a teodicea kérdéses. Lehetséges, hogy a valós szenvedés szükséges az ideális világhoz, de nincs okunk ezt hinni.

Én annyit tennék hozzá, hogy a dolog az értékek és a szenvedés súlyozástól függ, de elég abszurd objektív súlyozásban hinni, és ez alapján akár csak az elméleti lehetőségét felvetni annak, hogy a szenvedés okozása vagy tétlen engedése indokolható lehet. Ugyanis ez esetben isten a saját súlyozott értékrendjét alkalmazná az emberi értékrenddel szemben, és emellett okozna szenvedést, tehát fittyet hányva az emberi szenvedésre, amely az emberi értékrendben valószínűleg súlyosabb, mint a szenvedés iránti részvétből származó jó. Ha ugyanis az utóbbi lenne a nagyobb jó, akkor az ember maga is okozna szenvedést, és el is fogadná ennek jóságát. Márpedig a világban egy csomó olyan rossz van, amely az emberek szerint rossz, és elkerülendő lett volna. És ezt egy embertől eltérő értékrendi súlyozással védeni nem meggyőző, és egy önző istent feltételez.

Egy relativista értékrendben ha valaki szenvedést akar okozni vagy felvállalni valamilyen nemes cél érdekében, az mindig a személy saját döntése. és ez így emberséges. A teodícea ezzel szemben egy embertelen istent feltételez.

A keresztény etika legnagyobb hibája pont ugyanaz, mint ami Moore hibája: hogy objektív etikát feltételez. Moore csak annyit mondhat, hogy neki nem szimpatikus, illetve részleteiben téves. Az én kritikám viszont az, hogy keretében is téves és dogmatikus, elnyomó téveszme, amely sokkal károsabb, mint ahogy az Moore kritikájából következne.