Rabindranath Tagore számomra a füredi sétányról volt ismert, és régen annyit tudtam róla, hogy írt verseket, valamint, hogy irodalmi Nobel-díjat kapott. A "Sadhana" ("The realization of life") c. írása azonban elméleti, filozofikus, még ha pocsék is. Szerintem a hangoskönyv formán kívül nem is érdemes elolvasni, pláne megvenni. És a hangoskönyvet is csak azért érdemes meghallgatni, mert hivatkozási alap lehet sok hinduista-buddhista jellegű new age-szerű hülye elképzeléshez. Sokszor egy ateista - hívő vitában elmegy az irány olyan irányba, amikor az ateista ilyen elképzeléseket kritizál. Ilyen gyakran hallott látomásokat, amelyekről azonban nem tudja megmondani, pontosan kitől hallott ilyet. Pontosabban, sok hétköznapi hívő mond ilyeneket, de rájuk nem lehet hivatkozni, különösen nem úgy, hogy rögzítve is lennének ezek a butuska hittételek. Tagore könyve azért jó, mert leírta ezeket, kiadták, és nem lehet kimagyarázkodni, hogy "nem is ezt mondta". Persze a hangoskönyv formátum ebben éppen gyenge, de ha egy konkrét szöveget kell kikeresni, ha vita tárgya lesz, hogy pontosan mit írt, akkor van e-book verzió is.
Egyébként a könyvet egy sívakáció keretében hallgattam meg a Zillertalban, amikor Hintertux gleccserhez vezettem fel. A könyv címe: "Sadhana" - ami valami olyasmit jelent, mint spirituális megvalósulás - nagyon hasonlít a finn "saatana" szóra, ami sátánt jelent, és ráadásul az egyik legközönségesebb finn káromkodás. Körülbelül a "bazdmeg" hangulatának és kifejező erejének felel meg. Többször is mosolyogtam, amikor mondták a könyv címét, nem tudtam nem erre asszociálni. Ennek egyébként semmi jelentősége, hacsak az nem, hogy mennyire nem jelent semmit ha egy szó hasonlít valamely más szóra, persze kivétel, ha szakember megalapozott kapcsolatot tud kimutatni különböző nyelvek szavai között.
Tagore azzal kezdi, hogy bemutatja, hogy a nyugati emberek elszakadtak a természettől, bezzeg az indiai egy természeti nép. Na most kétlem, hogy Tagorénak ebben mélyreható történelmi és néprajzi ismeretei lennének, ez nyilván csak egy felületes elképzelés, és sok benne az általánosítás. Amikor Tagore a könyvét írta, akkor esetleg az igaz volt, hogy egyes országokban, amelyet ismert, nagyobb volt a városi lakosság aránya, mint Indiában. De nem is látom ennek a jelentőségét, azok az emberelődök, akik legközelebb akartak maradni a természethez, azok fenn maradtak a fán, és máig is ott vannak. Ők a majmok, akik őket istenítik, költözzenek hozzájuk a dzsungelba! Nem látom erről a vita értelmét. Én adottnak veszem, hogy azok az értelmes emberek, akikkel vitázok, elmélkedünk, azok általában nem akarnak a dzsungelben élni. És nem mindenek feletti szempont nekik, hogy a természet benőjön az ablakon.
Ezzel kapcsolatban Tagore felemlíti, hogy a brahmanizmust sokszor éri az a kritika, hogy Brahma egy absztrakt isten, és sehol nem található meg. Tagore válasza erre az, hogy mindenhol megtalálható, mindenben benne van. Ez a fajta panteizmus egyrészt semmitmondó, másrészt ugyanúgy nem mondja meg, hol van isten. A "mindenhol ott van" nem egy konkrét hely, és nem egy konkrétan értelmezhető állítás, gyakorlatilag nem sokban különbözik a "sehol nincs" állításától, mivel isten jelenlétének amúgy sincs egzakt tesztkritériuma ezekben a vallásokban, inkább csak megfoghatatlan vízióról van szó.
A következő részben sok emberi tulajdonságot említ, mint a büszkeség és a mohóság, ami szerinte egy az egyben rossz. Ez egy roppant primitív világkép, azzal együtt, hogy természetesen Tagore szerint a szeretet és az önzetlenség a legjobb dolog a világon. Tagore sokat hivatkozik a kereszténységre is, pontosabban Jézusra (konkrétan soha nem idézi, de van egy bizonyos naiv Jézus képe, arra hivatkozik). És a keresztény világképre is jellemző, hogy azzal akarják elintézni a dolgot, hogy bizonyos érzelmek mindig rosszak, mások meg mindig jók. Lásd például a hét főbűn primitív nézetét. Ez a naiv nézet nem fogja fel, hogy például a nyugati világ fejlődésében mennyi önzés játszott szerepet. És mennyi büszkeség, mohóság és vágy. Hány felfedező fedezett fel mohóságból egy új területet, hány feltaláló volt büszke a találmányára, és, hogy ez a büszkeség volt számára a legfőbb motiváció. A kapitalizmus pedig azon a szabad piaci elméleten alapul, amelynek egyik alapja, hogy az embereket önzőnek, de valamennyire racionálisnak képzeli el, és eme emberek egyéni érdekei mozgatják összességében a kapitalista gazdaságot. Mindez nem működne szeretet alapon.
Tagore példája a spirituális felszabadulásra a tojásból kikelő csirke, aki meglátja, hogy szabad. őszerinte ilyen a spirituális szabadság. Csakhogy szerintem pedig pontosan az ateizmus szabadsága ilyen, és a hívők élnek egy tojáshéj burkában. Nehéz volna vitatni, hogy a hittételek mindig megkötéseket tartalmaznak az emberek számára, és nem a nagyobb szabadságot jelentik.
Hasonlóan, Tagore szerint a nyugati emberek nyomorultul élnek. Szerintünk pedig pontosan, hogy az indiai slumdogok milliói élnek nyomorult módon. És pontosan ezeknek a slumdogoknak jó Tagore szemlélete. Ahogy a Római Birodalom szerencsétlenjeinek jó volt a keresztény vallás. Ezeknek a nyomorultaknak jó vigasz lehet az, hogy nekik ugyan semmijük nincs, de legalább közel élnek a természethez, és istenhez, és szeretetben élnek. Így válik a vallás általában mindig "a népek ópiumává". És a népek eme ópiuma pontosan hozzá is járult ahhoz, hogy India a szegénységben maradjon. Talán pont azért, mert nem vágytak annyira, nem voltak annyira büszkék és mohók. Miközben persze a maharadzsák ott is mohók voltak, kifosztották a népet, amelyet utána ilyen ópiumokkal kábítottak, mint Tagore vallása.
A Római Birodalom császárai felismerték, hogy a szegény rabszolgák, és szegény proletárok elnyomása érdekében nagyon jó a keresztény vallás, mert a rabszolgák legalább nem lázadnak a rendszer ellen, hanem megadják a császárnak azt, ami a császáré, megelégedve azzal, hogy a nyomorult életükben azért megmarad nekik "valami": isten, és nem lázadoznak az arisztokraták, és dúsgazdag papok ellen. Ugyanúgy a nyomorult indiai parasztok és bádogvárosokban tengődő koldusok elnyomására jó a hindu vagy buddhista vallás, vagy pláne annak egy ilyen Tagore féle változata, amely a nyomorult szerencsétlent lenyugtatja, hogy ne lázadjon a gazdag maharadzsák és papok ellen, mert megvan neki a természet közelsége és a szeretet. A természet közelsége nyilván abban nyilvánul meg, hogy hideg van, beesik az eső a bádogtető résein, és a ház előtt patakokban folyik a fekália. De ezzel nincs gond, mert fő a spirituális nézőpont és a szeretet! Miféle szeretet az, amely ilyen állapotokat teremt?!
Valahol egyébként Tagore egy fél mondat elejéig elismeri, hogy a nyugat sokkal fejlettebb Indiánál, hogy India vészesen alulfejlett, de aztán ezt ignorálja. Nem veszi észre, hogy a nyugat talán pontosan azért fejlettebb, mert nem így, és nem ennyire vallásos, mert sok a büszke, a mohó, az önző ember, mert nem csak szeretetben, hanem észben is élünk, és hasonlók. Tagore az elején még toleráns, megengedő, relativista, aki elfogadja, hogy nyugat más, mint India, és nem akar a kettő között rangsort felállítani. De aztán, amikor a nyugati embert szánalmasnak titulálja, akkor már rég elfeledkezett erről.
Az ilyen kérdéseket, amikor azon vitázunk, hogy itt jobb élni, vagy ott, és mindkét oldalon teljes magabiztossággal mondják, hogy az övék a jobbfajta élet, nagyon egyszerűen el lehet dönteni. Legalábbis, amikor országokról van szó. Tessék megnézni, hány ember akar Indiából, vagy Pakisztánból vagy Bangladeshből nyugatra költözni, mert ott szerinte jobb az élet, és hány akarja ezt fordítva. Hangsúlyozom, olyanok, akik komolyan át akarnak költözni (bevándorlók), és akik a jobb élet miatt. Az Indiába költöző nagykövet nem számít. Szerintem egyértelmű a válasz. Lehet pofázni, de az emberek a lábukkal szavaznak.
Ha összehasonlítjuk egy átlagos nyugat-európai családot egy átlagos indiai vagy bangladeshi családdal, és megnézzük, mit hozott nekik a hinduizmus, vagy a buddhizmus, akkor mit látunk?
- Indiában és Bangladeshben emberek milliói élnek bádogvárosokban.
- Innen nézve az szánalmas.
- Tagore mondhatja azt, hogy a nyugat a szánalmas, de a migráció azt mutatja, hogy inkább az indiai és bangladeshi emberek azok, akik Nyugat-Európába vágynak költözni, mint fordítva.
- A hindu vagy buddhista vallás világképe nem képes ellátni az embereket. Indiában és Bangladeshben annyi ember van, hogy képtelenség lenne őket normális szinten ellátni hagyományos, természetes módon. Ha mindegyiknek egyenlő földet adnának és állatokat, hogy hagyományos módon gazdálkodjanak, akkor mindegyik éhen halna.
- A hindu vagy buddhista vallás a fogamzásgátlásra sem ad megoldást. Ezen vallások keletkezésekor ez nem volt probléma. A fogamzásgátlás is a nyugati tudománytól várható.
- Valójában egy átlagos nyugati család, amelyiknek van ideje kirándulni, van pénze elutazni, tud tengerparton néha nyaralni, el tud menni síelni, vagy kirándulni a hegyekbe, sokuknak autója van, esetleg otthon is kertes házban él egy faluban vagy egy kertesházi övezetben, még a természethez is közelebb van, már amennyiben ezt a kapcsolatot úgy értjük, hogy a természettel való pozitív, lélekemelő élményeket vesszük, és nem azt, hogy tele van a szalmazsák csótánnyal.
- Ami az emberek közötti szeretetet illeti, azt nem tudom,és nehéz lenne összehasonlítani, de azt gondolom, hogy nyugaton semmi nem zárja ki, hogy az emberek szeressék egymást.
- A hindu vagy bangladeshi szegény embernek tényleg csak egyvalamije van a nyugati emberrel szemben, ha a nyugati éppen ateista: az istenhite. És erre a nyugati embernél tényleg sokkal több az esély. Ami viszont szerintünk éppen hogy pozitívum - mármint az ateizmus -, és az összes előző pont emellett szól. Szerintünk az, hogy annak a szerény nyomorult embernek van egy meséje, amivel kábítja magát szintén negatívum, és emiatt maradtak le minden előző pontban.
Tagore külön fejezetben foglalkozik a gonosz problémájával, de azt kell, hogy mondjam, hogy igazán fel sem fogja, komolyan sem veszi a kérdést. Eléggé elnagyoltan, és homályosan "érvel", valami olyasmit akar kihozni belőle, hogy a világban minden baj átmeneti, minden baj benne van a pakliban, és hozzátartozik a világhoz. Tehát ignorálni kell, és a jóra figyelni. De ez a kérdés szőnyeg alá söprése. Tagore nem hivatkozik Leibnizre, de kicsit Leibniziánus felhangja is van annak, ahogy arról beszél, a világban lévő gonosz hozzátartozik a világhoz, nem erre kell figyelni. A nyugati társadalom fejlődésében egyébként pont az is benne van, hogy a világ bizonyos bajait nem ignoráltuk, hanem megoldást kerestünk, és találtunk rá. Például sok betegségre találtunk gyógymódot, mert nem nyugodtunk bele a rosszba.
Az egyik legfrappánsabb megfogalmazás erre a problémára talán meglepő módon egy ima, amit Assisi Ferencnek tulajdonítanak, holott semmi köze hozzá.
"Adj türelmet,
Hogy elfogadjam amin nem tudok változtatni,
Adj bátorságot, hogy megváltoztassam,
Amit lehet, és adj bölcsességet,
Hogy a kettő között különbséget tudjak tenni."
Ez az ima a 20. század elejéről való, tehát nem valami ősi, keresztény bölcsesség, éppen Tagore írásával azonos korban fogalmazták meg először. Az ima bölcsessége is korlátolt, azt helyesen fogalmazza meg, hogy vannak dolgok, amelyeken praktikusan nem tudunk változtatni, és jobb elfogadni őket, és azt is, hogy másokat meg van módunk megváltoztatni. Ez utóbbival már ellent mond Tagorénak. Néha viszont vannak olyan dolgok, amelyet korábban megváltoztathatatlannak hittek, és egy feltaláló mégis megváltoztatja. És ebben sokszor szerepet játszhat nagyravágyás, büszkeség is. Pont abban, hogy a megváltoztathatatlanság hitét áttörje. Szóval bonyolult a világ, bonyolultabb, mint ez az ima, de Tagore világképénél még inkább bonyolultabb.
És a gonosz problémájának isten szempontjából fontosabb aspektusa az, hogy miért is hagyja isten, hogy ennyi gonosz legyen a világban, erre meg Tagore nem is nagyon mond semmit, inkább azt a bizonyos terelést, amiről már írtam.
Tagore leírja azt az elterjedt nézetet, hogy a tudományos magyarázatok nem igazi magyarázatok. Ezt a témát is elnagyolja, mert nem írja le, hogy mi a baja a tudományos magyarázatokkal. Én azt tudom mondani, amit már eddig is kifejtettem, hogy a tudományos magyarázatok valójában igazi magyarázatok, ennél jobb magyarázatunk nem is lehet a dolgokra. Persze, ha valamire csak egy képlet a magyarázat, akkor az nem olyan jó, mint amikor hatásmechanizmus is van mögötte. És még jobb az, amikor a dolgok szerkezetét is felkutatjuk. Nem tudok jobb magyarázatot elképzelni a kérdéseinkre, mint amikor képlet is van, hatásmechanizmus is van, és szerkezeti ismereteink is vannak a dologról. Például, amikor a tudomány meg tudja magyarázni, hogy a jég miért fagy jéggé, ennek leírására képletek is vannak, és azt is tudjuk, hogy a víznek, és a jégnek milyen a szerkezete, és hatásmechanizmus is van: tudjuk, hogy ezek a szerkezeti változásokat hogyan okozza a hideg. Lehet valakinek még ezzel is hiányérzete, de semmiféle misztikus "magyarázat" nem jobb magyarázat ennél. Az, hogy a jégfagyasztó manócskák csinálják az egészet, vagy az, hogy "azért fiam, mert isten útjai kifürkészhetetlenek", biztos nem jó magyarázat.
A könyv egy idő után átmegy a szeretetről szóló eszetlen ömlengésbe. Egy jellemző vallásos toposz, hogy a szeretet a cél. Tehát, hogy az emberiség célja a szeretet, és szeretet nélkül az emberiség élete értelmetlen, viszont szeretettel értelmes. Erre azt tudom mondani, hogy az "élet értelme" kérdés szubjektív, és erre nincs egyetlen igaz válasz, ezt sokszor kifejtettem már. A homo sapiens társas lény, a szeretet érzése igen erős benne, és igen erős az igény rá benne. Sok embernek fontos a szeretet. De ez nem jelenti azt, hogy az élet célja a szeretet. Ha valakinek nem ez a célja, vagy a szeretet kevésbé fontos célt jelent számára, akkor ez van, el kell fogadni. A szeretet továbbá csak egy érzés, csak egyike a különféle érzéseinknek.
Egy további népszerű toposz az, hogy a szeretet tudás. Bár máshol többször szerepel az, hogy a hit tudás, de a hit végül is érzelmi alapú, tehát a kettő állítás elég rokon egymással. Amikor "érvelnek" mellette, az is roppant mód hasonló. Tagore szerint a szeretet azért tudás, mert biztos. Amit szeretünk, abban biztosak vagyunk. Tagore nem mondja meg, hogy miben vagyunk biztosak. Ha szeretünk valakit mondjuk, akkor lehet, hogy biztosak vagyunk benne, hogy szeretjük, de ez mit jelent? Semmit. Ez egy tautológia. Valaki biztos lehet abban is, hogy a szerelme viszonzott, és örök, de akkor már meg kell említeni a sok szerelemi csalódást. Egy szerelmes ember biztos lehet abban, hogy megbízhat a szerelmében, de ebben is mennyien csalódtak már! Tehát mi a biztos itt?! Semmi.
A szerelem egy igen erős érzés. Lehet, hogy Tagore csak ennyit akart mondani. De nem minden szeretet erős érzés. És ha a szerelem erős érzés, akkor mi van? Mi köze ennek a tudáshoz? A szerelmes ember egyvalamiben biztos lehet, saját pillanatnyi érzésében. Az is lehet, hogy mivel a szerelem erős érzés, ezért elég makacsul fog hozzá ragaszkodni. Azaz mondhatjuk, hogy a szerelmet nehéz megcáfolni. De pont azért, mert ez nem a tudás megcáfolásához hasonló eset. A szerelem időnként pontosan azért tud vak lenni, mert nem tudás. Mert egy érzés, ami nem egészen pontosan faktuális igazságon alapul. Ha Pisti szerelmes Julcsiba, akkor lehet, hogy ez részben azon alapul, hogy Julcsi milyen szép, és milyen kedves. Aztán lehet, hogy Julcsiról kiderül, hogy nem is olyan kedves, és Pisti még mindig makacsul szerelmes. Ha a szerelem tudás lenne, akkor itt a cáfolódás után Pisti el kéne, hogy vesse. A szerelem makacssága pont azt mutatja, hogy nem tudásról van szó. A tudás pont nem lehet biztos (szintetikus kérdésekben), mert a világ empirikus tényei kontingensek. A bizonyosság tehát semmiképpen nem tudás, hanem önbecsapás. A végén lehet, hogy Pisti mégis kiábrándul Julcsiból, és oda a fene nagy bizonyosság! Az egész azért van, mert a szerelem Pisti érzése, és az érzés soha nem egyezik meg egyszerűen egy faktuális összefüggésekkel. Soha nem annak objektív reprezentációja, mindig szubjektív. Ezért nem is lehet tudás.
Tagore még a bevezetőben szabadkozik arról, hogy a könyve nem profi filozófiai mű. Hát ez eléggé understatement. Valójában nagyon dilettáns filozófiai mű. És a szerény Tagorénak lehet, hogy ezt erényként számítják fel, de hát valójában mi jó van abban, hogy dilettáns műveket olvasunk?! Már azon kívül, hogy én is meghallgattam azért, hogy megkritizáljam.
Visszatérve arra, hogy Tagore irodalmi Nobel-díjat kapott. Az irodalmi Nobel-díjat erősen politikai alapon adják, és persze nem egészen van mindenkinek ugyanakkora esélye. Szerintem például József Attila tök egyértelműen a világirodalom legjobb költője volt. De hát nem angolul írt. Igazából én nem gondolom, hogy az irodalmi Nobel-díj bármit is jelent. Még annyit sem, mint a többi Nobel-díj, amely szintén nem feltétlenül objektív. Sőt, szerintem - miközben mondjuk egy fizikus felfedezésének jelentősége egy kicsit objektívabban értékelhető - addig az írókat abszolút nem is lehet rangsorolni. Így ha valaki azzal az érvvel jön, hogy egy irodalmi Nobel-díjast minősítettem hülyének, akkor azt mondom, hogy ennek egyébként sincs sok jelentősége. De felőlem Tagore akár még tök jó író és költő is lehet. Ettől még pocsék filozófus. Ez a könyve mindenesetre elég pocsék.
