Grayling könyvét Párizsban a Shakespeare and Co. könyvesboltban vettem meg, ahol egy másik könyvét is láttam, annak címe "The Good Book: A Secular Bible". Először erről írok pár mondatnyit. Vaskos könyv, a címe igen érdekes. Ha belelapozunk, akkor egy erősen költői, a Bibliára tényleg valamelyest hasonlító, kissé eklektikus tartalmat fedezhetünk fel. Ha az ismertetőjét elolvassuk, akkor azt tudjuk meg, hogy ez valóban egy szekuláris Biblia akar lenni, méghozzá olyan értelemben, hogy különféle világi humanista írásokat ollózott Grayling össze egy könyvbe. A probléma, hogy nincsenek megadva a források, ami szándékos, nyilván ezzel is a Bibliára akart hajazni Grayling, de nekem speciel fontos lenne tudni, meg egyébként is az a tisztességes, ha az ember megadja a forrásait, és nem plagizál. A vaskos könyvet azért nem vettem meg, mert drága, mert nem voltak megadva a források, és így számomra csak egy kicsit érdekes könyv, amelynek nem tudom előre megbecsülni az értékét. Példának okáért, ha pontosan tudnám, hogy milyen szerzőktől mennyit ollózott össze, akkor fel tudnám mérni, mennyire is érdekel engem a válogatás. De azért érdekes ötlet, aki egy ilyen szekuláris életvezetésről kíván egy vaskos könyvet magának, az rendelje meg nyugodtan!

Grayling nem egy kezdő író, nem egy outcommingos ateista, mindig is filozófus volt, és nagyon sok könyve ateista volt korábban is. A "To set free Prometheus" egy vékonyabb esszé-gyűjtemény (Oberon Books, London, 2009.). Igazából kissé eklektikus ez is, sőt, talán még eklektikusabb, de legalább elég pontosan lehet látni a tartalom-jegyzékben, hogy milyen esszék vannak összeválogatva. Annyira nem szeretem az ilyen könyveket, mert az a benyomásom, hogy egy híres ember csupán bekötötte pár írását, hogy még egy kis pénzt szerezzen egy könyv kiadásával. Az ilyen könyvek általában redundánsak is, Grayling sem ügyelt arra, hogy az ismétlődő "rögeszméit" kigyomlálja.

A könyv címe például egy ilyen visszatérő motívum. Az egyetlen motívum, amely talán nem zavaró, hogy visszatér, mert ez a könyv címe. Arról van szó, hogy Prométheusz a legenda szerint ellopta az istenektől a tüzet, amivel az embert istentől függetlenné tette. Az istenek pedig megbüntették ezért, különösen azért, hogy felszabadította az embert isten uralma alól. Grayling is utal arra, hogy ennek a mítosznak az ateista felhasználása nem új dolog, nem Grayling gondolata.

Kicsit részletesebben ismertetve a könyvet, kezdjük azokkal a fejezetekkel, amelyek nem túl érdekesek! Van egy fejezet a kreacionimus, intelligens tervezés és evolúció vitájáról, ez totál érdektelen, Grayling végül is nem tud újat mondani a témában. De aki még nem unja, annak érdekes lehet ez a fejezet is. Pangloss orra végül talán az egyetlen érdekes momentum benne, és jelzi is a szerző filozófiatörténeti hozzáállását.

Van egy fejezet a brit ateista és anglikán gondolkodók harcáról és könyveiről, ez is érdektelen, igazából az már tényleg teljesen hidegen hagy, hogy mit ír Grayling valakinek válaszul, aki Dawkinst kritizálja. Itt sok olyan érv szerepel, amely egészen átgondolt, inkább a vita hevében előkapott vagdalkozás. Az esszé majdhogynem egy blog commenthez hasonlít. Nem egy igazán átgondolt, kiforrt, letisztázott fejezet.

Az utolsó fejezet összefoglaló jellegű, lényegében arról szól, hogy az erkölcsös élet, és a mértéktartó epikureánus élet, a savoir vivre, a "jól élni" élet összeegyeztethető, és a kereszténység mennyire önmegtartóztató világnézetet képvisel, és ez milyen rossz. Ez az érv a középkorban volt igazán erős. Manapság egy átlag keresztény talán nem veti bele magát az élvezetek sűrűjébe, de már nem olyan szigorú az önmegtartóztatás és az állandó bűntudatuk. Azt gondolom, ebben a témában már Nietzsche bőven megírta, amit meg kellett írni.

Egy fejezet Bertrand Russell ateizmusáról, illetve agnoszticizmusáról szól. Az ateizmus és agnoszticizmus kérdése sokszor felvetődik. Grayling azt bizonygatja, hogy az ateizmus (értve ezalatt szűken, erős ateizmust) helyesebb, mert igaz ugyan, hogy isten nemléte nem bizonyítható, de az igazolás hiánya szerinte egyfajta elég erős igazolás. Elismeri, hogy logikailag Russell következetes, de azt gondolja, hogy praktikusan neki van igaza, mert mind az igazolás hiánya, mind pedig az az erős agnoszticizmus és valláskritika, amelyet Russell képviselt, praktikusan egyenértékűvé teszi Russell agnoszticizmusát az ateizmussal.

Nos, én Russellnek adok igazat, bár kifejtettem már, hogy egészen pontosan mit gondolok erről. Azt tenném most hozzá, hogy ahogy azt Grayling is kifejti, az agnosztikusnak nem kell "minden mindegy" álláspontra helyezkednie, mondhatja azt, hogy "isten létezésének kérdése nagy általánosságban eldönthetetlen" és hozzáteheti, hogy "tehát ezzel foglalkozni, ebben hinni értelmetlenség", azaz praktikus ateista lehet, és ahogy Grayling kifejti, praktikus szempontból ekvivalens is lehet a nézete egy erős ateistával. Így tehát egy erős agnoszticimus filozófiailag is korrekt, és a vallás erős kritikájára is lehetőséget ad.

Van egy fejezet arról, hogy Grayling miért nem hisz istenben. Ez tulajdonképpen a (pozitív) igazolás szükségességének elvét fejti ki. Sok tudományfilozófiai részletbe megy bele, amelyet szerintem el lehet hagyni, ha nem szakkönyvről van szó. Szakszerűségében pedig Grayling azért hagy kívánnivalót maga után. Nem Grayling az igazán jó író ennek ismertetésére, akkor már inkább tessék tudományfilozófiai szakkönyveket olvasni!

Az első fejezet az ateizmus helyzetéről és jövőjéről szól. Itt Grayling előad egy nagy ívű történelmi víziót, amely szerintem leegyszerűsített, naiv. Majdnem, hogy marxista naivitást fedezhetünk fel benne, és ez baj. Még akkor is, ha Grayling víziója nem veszélyes, és ami a jövőt illeti, egy lehetséges jövő. Nagyon nagy vonalakban azt mondja, hogy az emberiség előtt három nagy kihívás van, a fenntartható fejlődés, háborúk, és a vallás. Vagy beleroppanunk a kihívásba, vagy nem. Ha nem, akkor pedig fantasztikus fejlődés előtt állunk, és a jelen ennek csak a kezdete, és a jövő ígéretes, és szép lesz, mert végre egy szabad társadalomban fogunk élni, vallásoktól mentesen. Én ebben nem bocsátkoznék tippelgetésbe, vagy így lesz, vagy nem. Ugyebár ahogy mondják, jósolni nehéz, különösen a jövőt.

Ugyanakkor ebben a fejezetben vannak azok a gondolatok, amelyek az ateizmus és vallás jelenkori helyzetéről szólnak, az aktuális kérdésekről, és ebben Grayling könyve mindenképpen nagyon fontos, mert nagyon fontos az a kiállás, amely szerint a vallás egyértelműen káros, egyértelműen az emberiség egyik legnagyobb veszélye, és egyértelműen ideje volna felhagyni vele. És Grayling abban is egyértelmű, hogy nem erőszakos felszámolásról beszél, de odamondó, éles ateizmusról.

Ebben a fejezetben köszönt vissza pár olyan gondolat, melyeket magam is szoktam ismételni, és nagyon fontosnak tartok. Pár ilyen gondolatot most is megismételnék.

1) Az egyik, hogy a Dawkins, Hitchens és Grayling, valamint általam is képviselt erősen kritikus, szókimondó, a hívők által sokszor militáns ateizmusnak mondott irányzatra szükség van. Graylng azt mondja, hogy ez a szókimondó, éles ateizmus sehol nem hasonlítható a középkori inkvizícióhoz, szóval a hívők csak "ne rinyáljanak"! (8. oldal)

2) A vallás nem az egyedüli forrása a konfliktusoknak, és háborúknak, de az egyik jelentős forrása. (12. oldal).

3) Az udvarias hallgatásról is ír. (13. oldal) Ha jól emlékszem, ezt már Dawkins is emlegette. Valamiért a vallást sok embernél megillet egyfajta jogtalan tisztelet, és udvarias hallgatás övezi. Például, ha valaki a hülye szertartását úgy csinálja, hogy más is látja, akkor illik hallgatni. Ellenben az ateizmusnak nem adnak ilyen tiszteletet. Azt, hogy egy ateista "lelkét" mi sértegeti, azt nem szokták figyelembe venni. Például, ha bemegyek a templomba, és elkiáltom magam, hogy nincs isten, akkor azt a legtöbben bunkóságnak tartják. De az, hogy a vallások egészen bugyuta kinyilatkoztatásai hogyan sértenek racionális emberi méltóságomban, és ezt nekem az adómból fenntartott közszolgálati médiában "kell" hallgatnom, az senkit nem érdekel. Valószínűleg a helyes megoldás az, hogy tényleg kevésbé kell tisztelni a vallásokat, sőt, provokálni kell őket! Rendben, az ateistát is lehet sértegetni, de akkor a hívőt is!

4) A 15. oldalon Grayling leírja azt, amit én úgy fogalmaznék meg nagyon tömören, hogy a vallás jó oldala kiváltható, rossz oldala miatt pedig elkerülhetetlen. Grayling csak odáig jut el, hogy a vallás jó funkciói kiválthatóak, azt nem látom olyan tisztán megfogalmazva, mint ahogy én szoktam megfogalmazni a "rossz gyógyszer" érvemmel, hogy a kiválthatóság miatt nem is kell itt mérleget vonni. Ha valaminek a jó oldala kiváltható, a káros oldala meg elkerülhetetlen, akkor az rossz. Nyilván ez a konklúzió, de Grayling így nem viszi végig a gondolatmenetet.

5) A 17. oldalon az anglikán egyház túlzott jelenlétéről ír a politikai hatalomban. Ezt veti össze az anglikán egyház tényleges nagyon gyenge erejével, mivel nagyon kevés a templomba járó emberek száma. Ezzel van éles ellentétben, hogy a papok mindenféle hatalomban felül vannak reprezentálva. Ugyanez igaz a mai magyar helyzetre, mert nálunk is igen kevés a templomba járó, illetve valamely vallást ténylegesen követő emberek száma, de a politikai befolyásuk igen nagy (Fidesz-KDNP), sőt, nálunk már szekuláris államról aligha beszélhetünk. Alkotmánysértő állapotok vannak.

6) A 20. oldalon veti fel Grayling azt a gondolatot, hogy a szülők jogai a gyermek nevelésében meg kell, hogy engedje a vallásos indoktrinációt. Ez a gyerek szabadságjogaival ellenkezik. Ez azt gondolom, hogy egy nagyon fontos kérdés, és azt kell, hogy mondjam, hogy nem tudok rá jobb választ, minthogy sajnos meg kell engedni a szülőnek a gyerek indoktrinációját. Nem helyeselhetjük, és szóban elleneznünk kell a konkrét eseteket, amikor a szülő hülyeséget tanít a gyerekének, de törvényileg nem szabad tiltani, mert a szülő szabadságjogaival az ellenkezne.

Egy gyereknek ugyanis szüksége van valamilyen nevelésre, szüksége van valamilyen erkölcsre. Még az is jobb, ha ez az erkölcs bigott, mint az, hogy egy gyerek ne kapjon semmiféle nevelést. Ha a szülőknek megengedjük, sőt ezt várjuk el tőlük, hogy jó dolgokra tanítsák a gyerekeiket, akkor ebben az is benne van, hogy sok esetben rosszra is fogják tanítani. Ez a szabad társadalomban benne van a pakliban, és a nevelés területén ráadásul egyelőre nincs is jobb megoldásunk.

Nincs jobb megoldás, mint a szekuláris államban, iskolában bízni, és abban, hogy ha a gyerek felnő, hátha tud majd szabadon választani. Illetve abban, hogy a szabadság majd legalább változatosságot teremt, és a sokféleség legalább nem borul el az egyik irányba. Ha egy társadalomban végül is él néhány ilyen-olyan-amolyan vallású felnőtt található, és sok ateista, aki meg tudott szabadulni felnőtt korában a vallástól, vagy eleve nem fertőződött meg vele, akkor az praktikusan az, aminél többet rövid távon nem kívánhatunk. Ha egy gyerek lát maga körül katolikust, protestánst, buddhistát, krisnást, muszlimot, zsidót és ateistát, akkor talán csak van elég változatosság ahhoz, hogy a választás lehetősége felmerüljön benne.

Az alternatív megoldás, nevezetesen a gyerekek elvétele a szülőktől, vagy valamilyen erőltetett kontroll, számonkérés, ellenőrzés a gyereknevelésben, az brutálisan antiliberális volna.

Ami viszont nagyon fontos ebben a tekintetben, és Magyarország rohamtempóban csúszik ettől elfele, hogy az állami oktatásnak szekulárisnak kellene lennie, az egész országban szükség volna elérhető, magas színvonalú, jól finanszírozott, szekuláris állami oktatásra. Az elfogadható állapot nem az, hogy egyre több iskola kerül egyházi irányítás alá, mert az állam ezt a folyamatot támogatja, hanem az, hogy annak a néhány special interrest groupnak, ahogy Grayling írja, azaz annak a néhány vallásos embernek, csoportnak, akiknek ez a furcsa életfelfogás a hobbijuk, azoknak legyen pár iskola, joguk van hozzá. De ennyi.

Az egyházi iskolák térhódítása, és az, hogy ez nem az emberek igényéből, hanem állami erőltetésből fakad, az ma Magyarországon hajmeresztő dolog. Ez ellen küzdeni kell, mert messze rosszabb a helyzet, mint Angliában.

Grayling könyvében számomra az volt a legélvezetesebb, hogy azt a néhány egészen aktuális politikai gondolatot olvastam vissza benne, amelyet én is erőteljesen képviselek ezen a blogon. Persze nem hiszem azt, hogy szavaim eljutottak Graylinghez, hanem inkább azt, hogy ez benne van a korszellemben, és jó látni olyan embereket, akik függetlenül, ugyanazokra a gondolatokra jutnak.