A blogon sokszor volt már szó a teológiáról: először Mátyás írt egy posztot iarról, hogy tudomány-e ez a diskurzus (sőt másik posztot is), én pedig ehhez kapcsolódtam egy-egy poszttal Karl Rahner, illetve Bolberitz Pál teológiai műveiről.
Röviden szólva a teológia azért nem tudomány, mert
- nincs önálló kutatási területe,
- nincs kutatási módszere,
- nem tudja igazolni az állításait.
A napokban, amikor kiposztoltam a FB-on Mátyás írását, vitába keveredtem egy ismerősömmel, aki az üggyel kapcsolatban egy teológiai doktori disszertációt ajánlott a figyelmembe, mondván, ez majd eligazít a kérdésben. Én el is olvastam a szövegből azt a szakaszt, ami a tudomány kérdéséről szólt, és azt találtam, hogy elképesztően nagy zagyvaság az egész, egy totál értelmetlenség, egy bábeli zűrzavar. A következőkben bemutatom, miért. Ez nem csupán az adott dolgozatot, hanem magát a teológiát is minősíti.
Már a kezdet is problematikus. A disszertáció szerzője így határozza meg a tudományt: „Amint nyilvánvaló, a tudomány célja az, hogy teljes bizonyosságú (metafizikai certitudójú), igaz ismereteket adjon.” (63 old.)
Ez messzemenően nem igaz. A tudomány nem biztos állításokat, hanem igazolt ítéleteket alkot; nem bizonyít, hanem igazol. A kettő közötti különbséget Mátyás jól elmagyarázta az internetes könyvében. Bizonyítani csak a matematika tud, amely axiómákból vezet le tételeket. A tudomány megfigyeléseket tesz, amik visszaigazolnak egy adott elméletet. Minél több megfigyelés szól az elmélet mellett, annál nagyobb a hipotézis igazoltsága, de elvileg mindig elképzelhető, hogy miután egymillió megfigyelés egybevág az elmélettel, egy egymillió-egyedik majd cáfolni fogja azt. Úgy is meg lehet persze közelíteni a kérdést, hogy a tudomány nem igazol, hanem falszifikál, de a lényeg az, hogy nincs szó arról, hogy a tudomány azt hirdetné magáról, miszerint abszolút biztos ítéleteket alkot a világról. Stephen Hawking A nagy terv c. könyvében modellfüggő realizmusról beszél: a tudományt szerinte nem úgy kell elképzelni, mint ami a valóságot írja le, hanem úgy, hogy modelleket alkot a valóságról, aztán ellenőrzi ezeknek a működőképességét. Ha egy modell képes megmagyarázni egy adott jelenséget, akkor azt a modellt elfogadjuk, de nem zárjuk ki annak a lehetőségét, hogy később majd módosítanunk kell rajta, vagy le kell cserélnünk egy másik modellre.
A dolgozat szerzője ezek után megadja az ítélet definícióját (egy predikátum vonatkozása egy szubjektumra), majd felteszi a kérdést, hogy mi a biztos ítélet: „Egy ítélet igaz (verum) volta akkor nyilvánvaló számunkra, amikor felismerjük, hogy az ítélet alanyának léttartalma (comprehensio) magában foglalja, vagy kizárja az állítmány léttartalmát. (…) Egy állítmány akkor állítható bizonyosan egy alanyról, ha összes szükségszerű jegyei az alany szükségszerű jegyei közül kerülnek ki.” (64) Ha jól értem, ez lényegében nem más, mint amit Immanuel Kant analitikus ítéletnek nevez (a disszertáció persze nem hivatkozik Kantra, a saját felfedezéseként tálalja a gondolatot). Lényeges különbség, hogy Kant csupán az emberi megismerés szerkezetét akarta leírni ezzel a fogalommal, a teológia viszont a valóságra vonatkozóan kíván valamiféle konklúzióhoz eljutni.
A szerző nem az emberi megismerést vizsgálja, hanem egy biztos fogalmat akar találni. Azt persze nem tisztázza, hogy ez a fogalom az emberi tudat eleme-e, vagy a valóságé, illetve mi a két oldal között az összefüggés, de mindegy. Az abszolút biztos fogalom a latin ens, amit magyarra valamiért lénynek fordítanak (Egyébként Szent Tamástól való). A lény félrevezető szó, hiszen itt nem élőlényről van szó, hanem olyasmiről, mint a létező, csak a lény annál tágabb jelentéstartalmú: ez a fogalom „minden lehetséges lényről állítható, mindenről, ami valamiképpen létezik vagy létezhet.” (66) Nocsak. Tehát a lénybe a nem létező dolgok is beletartoznak. Ez azért különös, mert a tudomány éppen a kettőt kísérli meg elválasztani egymástól, megvizsgálva, mi az, ami része a valóságos világunknak, és mi az, ami létezhetne, de mégsem létezik, mert csak a fantáziánk vagy a vágyaink terméke. Egyáltalán nem világos, mit nyerünk azzal, ha bevezetünk egy olyan fogalmat, ami összemossa a valóságot a fantáziával, hiszen a szerző szerint a zsiráf vagy az oroszlán ugyanúgy ens, mint a kockásfülű nyúl vagy a Roxfort Varázslóképző Iskola. Mindenesetre a dolgozatíró úgy vélekedik, hogy „nyilvánvaló, hogy minden ember először a lény fogalmát alakítja ki.” Hát nem tudom, én nem alakítottam ki magamban ezt a fogalmat, és most sem látom semmi értelmét. Aztán: „A fogalomalkotás ugyanis tökéletesedési folyamat, és mint ilyen, a kevésbé tökéletes állapotból jut el a tökéletesebb állapotba. Ámde egy kisebb léttartalmú fogalom kisebb tökéletességet jelent, mint egy nagyobb léttartalmú fogalom.” Egyáltalán nem világos, miért tökéletes ez a fogalom, az meg végképp, hogy mit nyerünk ezzel a tökéletes fogalommal, aminek a jelentése annyira általános, hogy végső soron nincs is jelentése.
De az érdekes része ezután következik a dolognak. Van tehát idáig egy fogalom, ami a szerző szerint tudományosan biztos. A következő kérdés az, hogy milyen tudományosan biztos ítéletet lehet tenni a lényről. A szerző itt bevezeti a lény fogalmának ellentét, a nem-lényt. Ez a fogalom a „kifejezett léttartalom szempontjából azoknál kevésbé tökéletes, mert azoknál kevesebbet fejez ki: csak annyit, hogy olyan valami, ami nem létezik és nem is létezhet.” (69) Tehát a következőről van szó: lény az, ami létezik, vagy nem létezik, de létezhet. Nem-lény az, ami nem létezik, és nem is létezhet. Nos, ez így teljesen abszurd: a szerző itt tehát a nem létező létezőket osztályozza: van olyan nemlétező, ami létezhet (lény) és olyan nemlétező, ami nem létezhet. Ez teljes értelmetlenség, ez egy avantgard agymenés. Mégis milyen alapon lehet különbséget tenni a nemlétező dolgok között??? És egyáltalán: mire megyünk azzal, ha a nemlétezőket osztályozzuk?
De a konklúzió ezután jön. A szerző fellépteti az ellentmondás elvét, amely „a létnek és nem-létnek teljes összeférhetetlenségét fejezi ki.” Az ellentmondás elve persze nem új, hiszen Arisztotelésztől származik, akire a szerző természetesen nem hivatkozik. Az ellentmondás elvéből pedig az következik, hogy „a lény nem nem-lény.” (69) Tehát a lény nem lehet nem-lény, a nem-lény pedig nem lehet lény. Nem gondoltuk volna! Nos, ez kétségtelen ugyan, de semmivel nem lettünk okosabbak. Ez egy nulla, ez nem alapja semmilyen biztos tudásnak, ez egy óvodás szellemi színvonalán van. Ezen az alapon ugyanis azt is mondhatnánk pl., hogy „ami nagyobb valaminél, az nem lehet kisebb annál, aminél nagyobb,” és ez igaz is lenne, csak éppen nem állítottunk vele semmit. Az egész nem több, mint üres locsogás. Később ugyanezt kissé velősebben így fogalmazza meg a 72. oldalon: „Ami van, az van, ami nincs, az nincs.” Ehhez a belátáshoz a szerzőnek tehát 72. oldalnyi eszmefuttatásra volt szüksége. És ezt sokan tudománynak képzelik.
Ez eddig tehát totál zagyvaság. De nézzük tovább, mi mindent hord össze a szerző a tudományokról.
Mint láttuk, az egyik fő gondolat az ellentmondás elve, ami Arisztotelésztől való. Nemkülönben az ógörög filozófustól ered a következő tézis, amit a szerző a dedukció tárgyalásánál előad. Amit ugyanis a szerző itt előhoz (Például „minden ember halandó”, ámde „Péter ember”, ezért „Péter halandó”.), az nem más, mint az arisztotelészi szillogizmus újrafogalmazása. Persze Arisztotelész nevének említése nélkül.
A szerző ezután áttér az indukcióra: nem ismerhetünk meg minden egyes létezőt, csak következtethetünk az összességükre. Pontosan erről szól a tudomány, és ezért mondtuk, hogy a tudomány nem bizonyít, hanem igazol.
A szerző következő lépése a metafizika területére vezet, ahol a testről mint testről, mint szubsztanciáról van szó, és arról, hogy az egyedi testeteket a forma alkotja meg: "A sokaság elegendő alapját materiának, az egység elegendő alapját pedig formának nevezzük." (86) Ez megint Arisztotelész, illetve Szent Tamás, akinek a metafizikája kapcsán Eco írja, hogy a forma az anyaggal egyesülve alkotja meg a szubsztanciát. Tehát a teológus, ahogy az előzőekben sem, itt újfent nem tesz semmi mást, csak elismétel egy ismert gondolatot, anélkül, hogy meghivatkozta volna a szerzőket, méghozzá olyan téziseket ismétel, amikről számtalan ismertetés olvasható magyarul is, akármelyik összefoglaló filozófiai kézikönyvben velük.
Ezután kezd a szerző az okokról beszélni: "Hogy ezt az utóbbi állításunkat megérthessük, le kell szögeznünk, hogy okon nemcsak a létesítő okot értjük, hanem oknak nevezzük mindazt, ami bármilyen valós módon hozzájárul valaminek a létrejövéséhez. " (87) Nomármost amit ezután kifejt, az nem más, mint Arisztotelész tanítása a négyféle okról, vagyis a formai és anyagi okról (belső okok), és a cél-és hatóok). A négy okról szóló arisztotelészi tézis olyasmi, amiről a legegyszerűbb filozófiai bevezető kurzusok sem felejtenek el szólni, olyan közismert elképzelés, mint a platóni idea. A teológiai disszertáció papírra vetője tehát lényegében nem tesz mást, mint előszed néhány a laikusok számára is ismert ősrégi filozófiai elképzelést, és saját találmányaként adja elő.
Egy tisztességes szerző azzal kezdte volna, hogy bevallja: nem ismeri és nem is akarja ismerni a tudománnyal kapcsolatos téziseket az utóbbi kétezer évből, ő megmarad Arisztotelész hívének. Ebben az esetben viszont meg kellett volna hivatkozni a mestert, megtanulni ógörögül, és hozzátenni valamit ahhoz, amit az alapszintű filozófiai bevezető könyvek már elmondtak az ógörög szerzőről. Az, hogy a munkáját egy szakmai közösség tudományos teljesítményként ismerte el, magát a közösséget is minősíti.
Ezután következik azonban a konklúzió. "Pétert is az emberi mivoltából kiindulva ismerhetjük meg, ami lényének passzív belső oka."A teológus csak éppen azt nem tudja megmondani, hogy mi is lenne az az "emberi mivolt".
Aztán: "Az összes érzékelő lényekre vonatkozó igazságokat pedig úgy igazolhatjuk, hogy visszavezetjük azokat a még egyetemesebb „test” fogalmára, amelynek tartalma passzív belső oka az összes érzékelő lény mivoltának." Mégis mit tudunk vajon levezetni abból, hogy az egyes dolgokat visszavezetjük a "lény" fogalmára, amibe minden létező és nemlétező dolog beletartozik? És mi az az "érzékelő lény mivolt"? Erre nincs válasz. Az egész szöveg egy üres, tartalmatlan, semmitmondó zagyvaság. Felmond valamit Arisztotelészből és Szent Tamásból anélkül, hogy megértette volna legalább őket.
