Az igazolás elvét sokan ismerik “Occam borotvája” néven is. Sokan ismerik, hogy ez az elv azt mondja ki, hogy csak az olyan dolgok létezését szabad elfogadni, amelyek feltételezése nem felesleges. Vagy lehet úgy is mondani, hogy aminek létezése specifikusan igazolt. Akik erre az elvre hivatkoznak, általában evidensnek veszik, hogy ez az elv miért jó, miért szükséges, miért helyes, miért ésszerű. Ezért ritkán magyarázzák ezt el. A hívők pedig általában nem fogadják el ezt az elvet, vagy legalábbis a saját hitüket kivételnek gondolják, és azt is szokták mondani, hogy az Occam borotvája elv maga is csak egy igazolatlan hit. A hívők és az ateisták közötti legdöntőbb különbség talán pont ez, hogy a hívő ezt az elvet nem fogadja el, és nem is érti, miért olyan fontos ez az elv. Emiatt fontos elmondani, min alapul ez az elv. Ennek megértése ugyanis segíthet az elv jelentőségét elfogadni, és azt is, hogy nem egy önkényes hitszerű szabályról van szó. Egy elv egyébként sem lehet hit, hiszen inkább praktikus szempontból lehet megközelíteni: működik, vagy nem? Occam borotvája pedig szükséges és praktikus elv.

Mesterséges intelligencia kutatóként dolgozom, és ennek során nagyon sokszor ún. klasszifikációs vagy regressziós feladatokat kell megoldani. A regressziós feladat elmondása könnyebb, és egyváltozós függvényekkel laikusok is meg tudják érteni. Képzeljük el tehát el, hogy vannak bizonyos adataink, amelyek adatpárokból állnak. Vannak különféle (valós) x értékek, és hozzá tartozó (valós) y értékek. Ez azt jelenti, hogy adva vannak egy 2 dimenziós koordináta-rendszerben, azaz síkban pontok, különféle x és y értékekkel. A regressziós feladat az, hogy ezekre a pontokra egy függvényt illesszünk. Általában azért, mert azt feltételezzük, hogy a pontjaink egy valódi függvényből vett minták, de esetleg bizonyos hiba, azaz zaj torzítja el őket.

Különféle nagyon jól kidolgozott regressziós módszerek mellett van egy nagyon jó kis praktikus eszköz, amelyet Eureqanak neveznek, egy bizonyos Nutonian Team fejlesztette, és ezt sokszor használtam a munkámban. Ez a program különféle elemi műveletekből és más függvényekből próbálja összerakni azt a függvényt, amely jól illeszkedik a pontokra.

Például képzeljük el, hogy az f(x)=56-5x² függvényből vannak a adataink.

Az adataink (kis négyzetek) minták egy valós függvényből (folytonos vonal)

De annyival nehezítsük meg a feladatot, hogy az adunk hozzá az értékekhez egy kis „véletlen” hibát. Azaz az f(x)=56-x²+z függvényről van szó, ahol z a zajt jelöli.

Az eredeti függvény értékeit kicsit eltorzítottam egy additív zajjal, ami mérési hibát . Az x^2 az x² jelölése az informatikában.

 Akiért kicsit a matematikának, annak elmondom, hogy a táblázatkezelőmben nem volt véletlenszám-generátor, ezért a z=sin(1000x) álvéletlen függvényt használtam. Ennek értékei ebben a felbontásban véletlennek tűnnek.

Ábra 5: Látható, hogy az Eureqa egész jól elboldogult a feladattal. Kb. 10 másodperc alatt már közel jutott a megoldáshoz. A kék görbe a hibát jelzi, és látható, hogy pár próbálkozás után egyszer csak közel jut a megoldáshoz. Utána már csak a konstansok behangolása történik. A zaj miatt nyilván nem várhatunk pontos megoldást, de a sárgával jelölt rész tulajdonképpen az eredeti függvényt adják vissza, a paraméterek egy egész kicsit mások. A maradék rész a zaj becslése, itt nem várhatjuk, hogy megtalálja a szinusz függvényt, hiszen azt szándékosan majdnem véletlennek állítottam be.

Amit itt fontos tudatosítani, az az, hogy az összes lehetséges függvényt nem lehet kipróbálni. Ezért a program az egyszerű függvényektől kiindulva a bonyolultabbak felé haladva keresi a megoldást. Úgy állítottam be, hogy a polinomok terében keressen. A „size” a függvény nagyságát, azaz bonyolultságát méri, és a program igyekszik olyan megoldást találni, aminek kicsi a bonyolultsága. Csak akkor fogad el egy bonyolultabb függvényt, ha az jelentősen jobb. A program kénytelen így eljárni, mert nincs más módszer a megoldás megtalálására. Lehet kicsit variálni az algoritmuson, de alapjában nincs más működő algoritmus erre a feladatra, mint egy keresési fa bejárása az egyszerű függvényektől a bonyolultabbak felé. Ez akkor igaz, ha a feladat megoldását olyan általános alakban keressük, mint az Eureqa. Amennyiben lineáris regresszióról lenne szó, akkor ott már igen leszűkítettük a keresési teret, továbbá tudjuk a hiba gradiensét, és ez segít a keresésben. De az Eureqa elvben sokkal nagyobb függvénytérben is tudna keresni, köztük olyanban is, ahol nincs gradiens. Megjegyzem még, hogy ez a módszer hasonlít az evolúcióhoz, csak itt a populáció a fa aktuális végpontjaiból áll. A reprodukcióban pedig szerintem nincs párosítás, csak mutáció.

De akár fakeresést, akár evolúciót, akár bármi mást veszünk, minden működőképes keresési/optimalizálási algoritmusnak kell tartalmaznia egy olyan elvet, amely egy “kályhát” jelöl meg, ahonnan el lehet indulni, és keresési irányokat jelöl ki a függvények végtelen terében, és egy olyan elv is kell, amelyik részben lekorlátozza, irányítja a keresést, amely az egyszerűbb megoldások felé irányít. Szakszóval a célfüggvénybe be kell építeni egy regulaziációs részt. Mert ugye a “legbonyolultabb” függvényektől nem lehet kezdeni a keresést. Az Eureqa soha nem találta volna meg a megoldást, ha a 1645sin(345x^34) függvénytől kezdi, és a bonyolultabbak felé keres.

Minden függvényt az ember, de még a számítógép sem tud áttekinteni. Muszáj az egyszerűbb megoldásokat preferálni, és a bonyolultabb hipotéziseket büntetni.

Ehhez hasonló az elv, amikor a megfigyeléseinkre, mint adatokra illesztünk hipotéziseket, ami a tudomány, vagy általában a megismerés feladata. Ott sem lehet áttekinteni minden hipotézist, ott is az egyszerűbbektől kell kezdeni, és a feleslegesen bonyolultakat kerülni kell.

A függvényünket egyébként nem véletlenszerűen választottam ki. Pontosan leírja azt, hogy mennyi lenne egy 56 méteres toronyból elejtett kő magassága az idő szerint, ha nem tekintjük a légellenállást, és a gravitációs gyorsulást kereken 10 m/s²-nek vesszük. Az 56 egyébként a Pisai ferde torony közelítő magassága, amiről eszünkbe juthat Galilei állítólagos kísérlete, amit a valóságban nem ő, és nem Pisában vitt véghez, de a példa kedvéért képzeljük el, hogy véghez vitte!

Galileinek körülbelül ilyen adatai lehettek volna, ha az időt és a magasságot elég pontosan tudta volna mérni. A zaj egy kis mérési hibát, vagy légköri perturbációt, vagy más egyenetlenséget is megenged a kő esésében. Na most a képzeletbeli Galileink, ha nincs valami előzetes elképzelése, akkor az Eureqahoz hasonlóan, egyszerű függvényekkel próbálkozhatott volna. És ha nincs valamilyen kifinomultabb regressziós algoritmusa, akkor ilyen próba-és-szerencse módszerrel kísérletezhetett volna. De neki is az egyszerűbbtől a bonyolult felé kellett volna haladnia, mert a 1645sin(345x^34) függvénytől a bonyolultabbtól fele haladva Galilei sem jöhetett volna rá a megoldásra.

Na most ha ezt általánosítjuk a tudományra nézve, akkor ahol csak vannak megfigyeléseink, lehetőleg mérési adataink, és egy magyarázatot keresünk rá egy függvény (vagy egyenlet) formájában, akkor ilyen regressziós feladatot akarunk megoldani. És mindig szükség van erre a regularizációs elvre.

Ennek a regularizációs elvnek egy korai formáját fogalmazza meg az Occam borotvája elv, amely tehát nem valamiféle alaptalan hit, hipotézis, metafizikai elv, hanem egy szükséges módszerbeli elv. Enélkül az elv nélkül emberi és gépi megismerés nem működhet, mivel végtelen számú, és tetszőlegesen bonyolult hipotézist nem tudunk áttekinteni.

A tudományfilozófiában járatosabbaknak megjegyzem, hogy természetesen tisztában vagyok azzal, hogy az Occam borotvája elv, az a különféle tudományos elméletválasztási stratégiákban megfogalmazott ökonomikussági elvek közül csak egy egyszerű, igen korai, kezdetleges megfogalmazás. Hasonlóan a gépi tanulásban alkalmazott többféle regularizációs terminusokhoz, a tudományban is megfogalmazhatóak különféle variánsok.

Ha az itt kifejtett érvekre a hívők azt mondják, hogy az istenről szóló hipotézist az Occam borotvája nem vágja le, mert nem szükségtelenül bonyolult, akkor a válaszom az, hogy de bizony, jelenlegi tudásunk szerint ez így van, hiszen a tudomány nem tarja szükségesnek ezt a hipotézist: “Erre a hipotézisre nem volt szükségem, Uram”. A hipotézis tehát szükségtelen ahhoz, hogy az adatokra függvényt illesszünk. Nélküle is van jó elméletünk, és egy isten feltételezése sem javít az illeszkedésen.

A hívőknek két módja volna arra, hogy az istenben való hit racionális legyen: vagy igazolt vélekedésnek kéne lennie, amelyet Occam borotvája nem diszkvalifikál, vagy meg kéne alkotniuk a hit alapú regressziós módszert. Kíváncsian várom ennek a hit alapú regressziós algoritmusnak az implementációját.:)

Alain de Bottonra igazából eléggé haragszom a "Religion for Atheists" (azaz "Vallás ateistáknak") c. könyve miatt. Már a címe alapján is gondoltam, hogy nem fogok én egyetérteni ezzel a könyvvel. Még Párizsban vettem meg a Shakespeare and Co. könyvesboltban. Akkoriban még hajlottam arra, hogy "hát megveszek mindenféle ateista könyvet, támogassuk az ateizmust, olyan kevés ateista könyvet adnak ki"! Ma már inkább nem venném meg. Bár a tömérdek hibája mégis olyan, hogy érdemes róla írni, amihez azért mégiscsak el kellett olvasnom.

A cím alapján a könyv még lehetett volna kevésbé rossz. Amire én számítottam, az valami olyasmi volt, hogy egy határozottan ateista szerző ír mondjuk 80 százalékot arról, hogy a vallásban, a különféle vallásokban mi a hiba, mi a rossz, mi a visszataszító, mi az unszimpatikus, és aztán 20 százalékban ír valami olyasmit, hogy mégis van valamelyik vallásban valami érdekes dolog, amit éppenséggel ateisták is átvehetnének.Valahogy úgy, ahogy még a 11. oldalon írja, ahol sok retorikus butaság után azt az igazságot leírja, hogy lehet valaki ateista, és találhatja a vallást néha ("sporadically") hasznosnak. A baj az, hogy de Botton ennél sokkal tovább megy: olyan hamis képet akar festeni a szekularizmusról, hogy az nagyjából megbukott, és csak az menthet meg minket, ha a vallástól igen sok mindent átveszünk. A következő, tehát a 12. oldalon már átfordul abba a hazugságba, hogy a "szekuláris társadalom nem tudott tehetségesen megoldani" egy csomó társadalmi problémát, amiről majd a könyve szól. És mivel a könyvében a társadalmi kérdések nagy részét felsorolja, ez lesújtó vélemény lenne. Ha igaz lenne. 

Alain de Botton végzettségére nézve filozófus, foglalkozása szerint esszéista, kicsit irodalomtörténész és építészet-történész is. Ilyen témákban írt könyveket. Nem tudok megszabadulni attól a benyomástól, hogy ezt a könyvet egész egyszerűen rutinból, pénzért írta (magáért a könyvért kapott bevételért), és miután megvolt a koncepció, azután különösebb lelkiismeretfurdalás nélkül írt le hazugságokat, tódításokat, ferdített, hallgatott el dolgokat, és használt retorikus túlzásokat. Ez utóbbi nyilván a vérében van, láthatóan ő ez a fajta megélhetési filozófus.

Kritizálni a könyvét mégis nagyon hasznos, mert először is, mindaz a hülyeség, amit leír, csal félig olyan, mint ahogy egy keresztény védi a vallását. De Botton olyan marhaságot tényleg ritkán ír, ami csupán egy keresztény dogma vagy hit volna. Nem fogalmaz úgy, hogy a vallásban az a jó, hogy igaz, vagy úgy, hogy isten tényleg van. De például Jézusról ír úgy, mint isten fiáról, és mintha már-már megfeledkezne arról, hogy Jézus nem isten fia (szerinte sem), tehát nincs szó arról, hogy ebben rejlene bármiféle nagysága. Mintha bizony számára Jézus jelentősége, nagysága abból származna, hogy "mégiscsak isten fia".

A sok társadalmi kérdés között van egy olyan javaslat a könyvben, amelynél kicsit elgondolkodnék, hogy jó lenne-e szekuláris verzióban: ez a zsidó engesztelés napja, a jóm kippur (53. o.). De ennél is látok problémákat:

(i) Az a helyes, ha akkor kérünk bocsánatot, amikor rájöttünk, hogy valakit igaztalanul megsértettünk. Rögtön, és nem évente egyszer. Ha lehet, minél inkább rögtön az eset után!
(ii) Szerintem nem sok ember kérne ilyenkor őszintén bocsánatot, inkább valamiféle szokásos, alibi bocsánatkérések mennének divatba. Pl. "sajnálom, hogy nem szerettelek elégé".

A könyvből nagyon olyan benyomásom van, hogy Alain de Botton gyakorlatilag szerelmes a vallásba, különösen a kereszténységbe (a 127. oldalon képes ódákat zengedezni Páduai Szent Antalról, aki halaknak prédikált, röhej), és egy kicsit a buddhizmusba és a zsidó vallásba. Az iszlámról, vagy más vallásokról egy szót sem ír, itt is megmutatkozik korlátoltsága. Botton nem műveletlen, de a műveltsége eléggé szűk. Sok dolgot tud a keresztény vallások kapcsán, valamennyit a zsidó vallásról és a buddhizmusról. Némi műveltség ragadt rá a filozófiából, kultúrtörténetből, mert ez a végzettsége és foglalkozása. De ehhez képest mégis nagyon kevés, amit tekintetbe vesz a könyvben. Különösen durva az, hogy mintha a szépirodalom gazdag tárháza szinte teljesen hiányozna az eseményhorizontjáról. Tesz pár utalást ilyen regényekre, drámákra, de a teljes szépirodalom gazdagságát és erejét mintha teljesen ignorálná. Pedig egy pár másik könyve alapján azt várnánk, hogy nem bizonyulhat ennyire irodalmi analfabétának. A korlátos műveltségének vészesen szelektív vaksággal való felhasználása mellett hangsúlyos az is, hogy a kereszténységbe olyan értelemben is szerelmes, hogy a világi és a keresztény megoldások közül sokszor teljesen indokolatlanul tekinti a világi megoldást túl kevésnek, és a keresztény megoldást többnek. Anélkül, hogy erre igazából okot mondana. Mindenesetre a könyv egy igen terjedelmes óda a kereszténységhez egy állítólagos ateistától. Alain de Botton ateizmusa úgy látszik, kimerül abban, hogy éppen csak nem tudja bevenni a szentháromság, a szűznemzés, és más keresztény meséket, de még ezekre a mesékre is romantikus elfogultsággal néz, mintha nagyon szeretne hinni bennük, csak nem menne.

A világi megoldásokról szólva a 18. oldalon például leszögezi, hogy a tudomány és a művészet kevesebb belátást és vígaszt ad, mint a vallás. Azt, hogy a tudomány kevesebb belátást adna, mint a vallás - értve ezalatt megértést, tudást - határozottan tagadom, az ellenkezője igaz: a vallás kevesebb, valójában semmiféle tudást vagy megértést nem tud adni, csak egy szélhámos pótlékot. Akinek ilyenre van igénye, az persze a valláshoz fordul, de Alain de Botton állítólag pont nem veszi be az ilyen primitív tudáspótlékokat. És pozitív példának ezt nem állíthatjuk be! Nem csúszhatunk bele abba sem, hogy "de hát az emberi gyengeség", és kell valamit adni akár a saját gyengébbik felünknek, akár a gyengébb embereknek! Nem. Nekik segítséget kell adni abban, hogy megértsék, miért a tudomány ad tudást, a vallás miért nem, hogy rászokjanak arra, hogy igényeljék a valódi tudást, és igényesek, erősek maradjanak ebben. Ezt pedig nem a vallásokhoz való lerontással érjük el. Ami a vígaszt, és a művészetet illeti. A művészet sok vigaszt adhat. Ha valakinek mondjuk szerelmi csalódása van, fél a haláltól, meghalt valakije, akkor versek olvasása sok vígaszt adhat neki. Vagy jó példát mond de Botton, amikor Csehov drámáira hivatkozik a 135. oldalon. A vallásban szerinte az a jobb, mint Csehovban, hogy egy rendszerezett, totális kontrollt adnak az életünkhöz. Szerinte az a jobb, ha kevés könyvünk van, de azt megbecsüljük (139.o.). Szerintem meg éppen ellenkezően: az a jó, ha sok könyvből merítünk, és nem ragaszkodunk a Mein Kampfhoz csak azért, mert nincs más a könyvespolcon.

Lehetne Csehovból olyan fanatikus kultuszt csinálni, mint a Star Wars, Harry Potter és hasonló fanatizmust, csak azt gondolom, ezek negatív példák. És a vallás is pontosan ezért negatívabb a művészetnél. A művészet eltekintve az ilyen fanatikusoktól, szabadon hagyja neked a választás lehetőségét, nem akar totálisan kontrollálni. De Botton a 193. oldalon veti fel azt a hülye ötletet, hogy óriásplakátokon kéne reklámozni az emberek általános gondjait, amiken tépelődnek, hogy tudjuk, mások is gondolnak ilyenekre, nem vagyunk egyedül. Nehéz megmagyarázni, hogy de Botton hogy lehet annyira vaksi, hogy nem veszi észre, művelt ember ezeket pont könyvekből, vagy a színházból tudja. De Botton valami iszonyatosan műveletlennek tűnik, vagy pedig ideológiai okokból teljesen megfeledkezik ezekről a dolgokról.

Illusztráció a könyvből: de Botton azt szeretné, ha nagy felületeken reklámoznának emberi érzéseket. Teljesen nyilvánvaló, hogy a filmek ennél sokkal jobbak, hatásosabbak, gazdagabban oldják meg emberi érzések ábrázolását.

Szerintem a művészetnek elégnek kéne lennie. Itt nyilván lehet azt mondani, hogy a vallás több vigaszt ad, mert hát például a halál esetében elég nehéz azt a mesét überelni, hogy aki meghalt, nem is halt meg, és tovább él  mennyországban. De ha így vesszük, akkor az alkohol és a kábítószerek is adnak vigaszt, és az ennyire eszement vigaszokat értelmes ember már nem gondolja pozitívumnak. Értelmes, és pszichésen egészséges embernek a művészetek, és az embertársak által nyújtott, nem meséken alapuló vígasz elég kell, hogy legyen. A vallás a tudományhoz és a művészetekhez képest a józan ész határain belül nem jobb, sőt, igazából nincs is helye e kettő mellett. Továbbá a vallás az a tudomány és a művészet között egy olyan zagyvaság, amelyik sem a tudomány, sem a művészet szerepét nem tudja betölteni, és ezért felesleges diszciplina. Itt még  Rudolf Carnap filozófiájára hivatkozok.

Alain de Botton, bár filozófusként akár ismerhetné is - de nem használ hivatkozásokat. Először is kevés olyan tényről beszél, amit könnyedén lehetne hivatkozni, vagy idézni. Nem idéz a Bibliából vagy keresztény gondolkodóktól, vagy egyházi dokumentumokból. Mindenféle általános állítást kézenfekvően igaznak vesz a kereszténységről, holott ez csak az ő nagyon felszínes, és legtöbbször szerintem téves véleménye. Ezentúl nagyon sok olyan állítást tesz, ami az emberekről általában szól. Hogy mi hogy jobb a társadalomnak. De ezeket sem támasztja alá. Ezek közül van pár, amiről szerintem már van ismeretünk, és szerintem nem igaz. És van sok, ami csak simán spekuláció, de Bottom véleménye, de semmi nem támasztja alá, hogy ennél több lenne. Például a 25. oldalon azt állítja, hogy az emberek társaságkedvelése fordított kapcsolatban áll a népsűrűséggel. Felsorol sok plauzibilis példát, amikor nagyvárosokban idegenek vagyunk egymáshoz. De nagyon sok ázsiai népnek, amelyek igen nagy népsűrűségű országban laknak barátságosabb hírnevük van, mint sok európai, vagy észak-amerikai, ritkán lakot területen élő népeknek. És ez is van annyira plauzibilis, mint amit de Botton mond. Én ilyen kérdésekben konkrét felmérések nélkül nem állítanék semmit, sőt, kétlem, hogy lenne ilyen összefüggés bármelyik irányban. De Bottont már az is hiteltelenné teszi, hogy ennyire hasból mond dolgokat a társadalomról. És akkor erre jön még nagyon sok logikai hiba, vagy ismert tények elhallgatása a világról.

Viszonylag világosan körvonalazódik, hogy Alain de Botton egy midlife crisiben élő filozófus, aki nem olyan boldog a családjával, nagyon esetlen, nagyon beszűkült, magányos életet él, és sehogy sem sikerül neki másik kitörési pontot találnia, mint a kereszténység, mert valahogy ő maga is esetlen és buta. De Bottonnak mindenféle dologgal baja van, ami nem is tartozik a valláshoz: a társadalommal, az emberekkel, a családdal, a technikával, a tudománnyal, a haladással, a modernséggel, a liberalizmussal (70.), a reklámokkal (88.o.) az erkölcsi relativizmussal, a felvilágosodással, a környezetszennyezéssel (200.) a művészettel (208. o.) és leginkább a szekularizmussal. (Csak egy példa: a 29. oldalon a modern társadalmat ostorozza a workoholizmus miatt, miközben ennek nincs köze a valláshoz, és egy speciális, nem általános részletkérdés. Egyébként meg a munkahely társasági és életformáló szerepét lebecsüli.) Tulajdonképpen ahogy a kereszténységet védi, az ezekben a vonatkozásokban nagyon hasonlít egy Jáki Szaniszló féle igen konzervatív, igen beszűkült, és minden fent felsorolt dologban hibát látó kritikával. Amiben az is arcátlanság, hogy például a környezetvédelem szempontjából a különféle vallások egyáltalán nem töltöttek be határozottan pozitív irányába mutató szerepet.

Sokszor csak értetlenül állok azelőtt, hogy de Bottonnak végül is mi baja van, és miért nem jó a szekulris megoldás? A 95. oldalon például a példaképekről beszél. Nyilván a szentek a kereszténységben nagy példakép-tárházak voltak, bár kicsit egysíkúak. Megint azt kell, hogy mondjam, hogy az irodalom, a filmek sokkal változatosabb, jobb példaképeket tárnak elénk. De Botton is felsorol lehetséges példaképeket, például Abraham Lincolnt, csak aztán azt nem értem, hogy egy Lincoln film helyett, amelyben megelevenedik az ember és a komplexitása, miért jobb neki egy ósdi szentkép, és egy történet, ami alig mutat be nekünk egy valódi embert? Hogy lehet neki egy ikon jobb, mint egy egész estés film? Való igaz, hogy a középkorban, a faluban élő gyereknek, aki előtt csak egy szent ikonja volt, ahhoz, mint példaképhez talán jobban ragaszkodott. Míg a mai gyerekek, ha megnéznek egy filmet Che Guevaráról, akkor lehet, hogy egy napig imádni fogják, aztán meg mégsem lesz ő a példakép, mert más ingerek is érik őket. De én ezt jó dolognak tartom. Nem baj, ha egy Che Guevara csak kevés befolyást szerez egy gyerek életében, nem baj, ha később rájön, hogy talán nem kéne mindenben követnie! Che Guevarát könnyű naivan imádni, és egy pár aspektustól eltekintve nem jó példakép.

Vagy értetlenül állok azelőtt is, hogy a 202. oldalon arról beszél, hogy az emberekben a csillagokat nézve tudatosodik, hogy "mi a helyünk az Univerzumban". Ez a tudományos ismeretterjesztés egyik legelcsépeltebb gondolatai közé tartozik, amióta Carl Sagan a Kozmoszban divatba hozta. Mi a halál hiányzik még itt de Bottonnak? Mire kell neki a vallás? Azt hangsúlyozom, hogy semmiféle Univerzumról szóló gondolat nem igazolja valójában isten létezését. De Botton mintha mégis ebbe az irányba csúszna el, és akkor meg kell, hogy kérdezzem, egyáltalán, tényleg ateista?!

A 101. oldaltól kezdve de Botton az oktatást ostorozza. Leginkább az egyetemeket. Első óriási, és kézenfekvő hibája az, hogy az egyetemektől vár el olyan dolgokat, amit a gimnáziumban valamilyen szinten megadnak. Az egyetemeknek, a de Botton által idézett John Stuart Mill idézetel szemben nem az a feladatuk, hogy teljes embereket neveljenek. Nem erkölcsöt kell oktatniuk (hacsak nem ez a szakirány), hanem egy szakmában képeznek felső fokon diákokat. Én úgy fogalmaznék, hogy az egyetemek azt tesztelik, és arra tanítanak, hogy egy vizsgára fel tudjál készülni, hogy tudjál tanulni magadtól is, és hogy át tudjál menni igen nehéz teszteken. Adnak konkrét szakmai ismeretet is, de az 10 év múlva már elavul. És adhatnak még kapcsolati tőkét. Amire de Botton gondol, arra a gimnázium való: ott még nevelgetik a gyereket, és számtalan olvasmányt kell elolvasnia. Ott bizonyos fokon erkölcsöt oktatnak, de szerencsére nem olyan buta, abszolutista erkölcsöt (az én időmben még legalábbis így volt), ami az olyan konzervatívokra jellemző, mint de Botton. Eleve az az elképzelés, hogy az a jó, ha a gyerekbe belenevelnek egy erkölcsöt, az az egyetlen igaz erkölcs buta hitén alapul. Amennyiben a gimnáziumoknak nem céljuk teljesen agymosott gyerekeket nevelni, akkor az, hogy nem direktbe nyomatnak egy bizonyos erkölcsöt, az nem negatívum, hanem jó dolog. Az is eleve buta elképzelés, hogy valami iskolában fel tudnak arra készíteni, mit csinálj, ha válságban van a házasságod (112.). Mintha az ilyen azonos mintára menne mindenkinél és mintha ez érdekelné a tinédzsereket.

Hasonlóan a 142. oldalon elkezdi azt kifejteni, hogy a vallásokban az elmélet sokszor kapcsolódik foglalkozsokhoz, szertartásokhoz, gyakorlatokhoz. Ez a szekuláris esetben is így van. Egyáltalán nincs ilyen ellentét. Sőt, a vallások esetében is sokszor könyveket kell megtanulni, vagy elméleti "tudást" a könyvekből. És a szekuláris világban is sok esetben gyakorlatokról van szó. De Botton eseményhorizontjáról döbbenetes módon teljesen hiányoznak például a sportok. Ahol egy oktatótól kaphatsz elméleti oktatást, aztán kipróbálhatod. De ez csak egy példa volt. De Botton példái viszont érthetetlenek. Mit adna az, hogy ha valami vallásos dogmákon japán teaszertartással egybefűzve meditálnék?! Szerintem a japán teaszertartásnak van egy korlátos érdekessége, de nem gondolom, hogy elengedhetetlen vagy fontos lenne a bölcsességhez állandóan ezt a szertartást elvégezni. Minden embernek egyébként is vannak saját kis szokásai, "szertartásai", és azt gondolom, jól van az úgy, hogy ezt az emberek a maguk kedve szerint választják, és nem valami pap írja nekik elő.

A 152. oldalon beszél a meditációról. A meditáció talán a másik olyan ötlete, amiben persze semmi új nincs, teljesen elcsépelt, de legalább nem totál hülyeség. Én kipróbáltam a meditációt, kicsit próbáltam csinálni, láttam, hogy mi a hatása, mi a jó benne, de manapság már nem csinálom. Legutóbb a Madrissella csúcsáról visszafele jövet egy hegyi patak partján kicsit meditáltam, mert olyan kedvem volt, olyan volt a hely, és meg kellett várni a barátaimat. De azért nem egy olyan nagy was ist das.

A 173. o. körül sokat ír Szűz Máriáról. Ha csak arról lenne szó, hogy hát az embereknek szükségük van egy női példaképre is, ezzel is tud szolgálni a társadalom: nagyon sokan rajonganak királynőkért, történelmi királynőkért, az elnök felségéért, és hasonlókért. Ezek ugyanúgy nagyon naiv, az adott személy igazi énjéhez nem nagyon kötődő rajongások. Akinek ilyesmire van szüksége, megtalálja a valláson kívül is. Kifejezetten károsnak tartom viszont azt, ahogy arról beszél, hogy a felnőttek, ha gyerekesek, az jó. Nem, nem jó. A felnőtt legyen felnőtt, és legyen elég érett! Legfeljebb játszásiból, viccesen lehet néha gyereket játszani, de egy Szűz Mária kultusz nem ez a kategória.

A 183. oldaltól kezdve arról beszél, hogy a vallások pesszimisták, és ez milyen jó, mert a világi szféra meg túl optimista. Én ezt nem gondolom. Azt sem gondolom igaznak, hogy a vallások olyan pesszimisták lennének, egyik lényegük, hogy a "nép ópiumát" képezik. Azt sem gondolom, hogy a világi szféra meg túl optimista lenne. Az igaz, hogy a világi szféra arra épít, hogy a tudománnyal, fejlődéssel, haladással jobbak lesznek a dolgok, de ez, ha nem ölt vallásos mértéket, akkor nem túlzottan optimista, csak realistán az. És az optimizmus-pesszimizmus vitáról kb. ez is a mondandóm: teljesen értelmetlen vita, szubjektív beállítottságról szól. Ami a ténykérdéseket illeti, ott meg realistának kell lenni. Ez a jó megoldás, nem az optimizmus vagy a pesszimizmu végletei.

A művészettel de Bottonnak még további bajai is vannak. (i) Hogy a vallást a múzeumokban a vallási környezetből kiragadva mutatják be (209.). Ez nem rossz dolog, érdemes elvonatkoztatva is látni pár vallásos szobrot ahhoz, hogy jobban megértsük. A templomban is maradt elég szobor. (ii) Baja van a modern, absztrakt művészetekkel (214.). Ebben hajlamos vagyok vele jelentős mértékben egyetérteni. Szerintem a "nagy fekete négyzet" nem művészet. De ez egy vallástól független kérdés. (iii) Szerinte a középkori művészetnek jó volt, hogy korlátos volt a tematikájuk (221). Szerintem az igaz, hogy a művészek korlátok között is sokszor szépen ki tudnak bontakozni, de azért unalmas az a sok szent kép. (iv) Szerinte a múzeumonak össze kéne csoportosíani a képeket tematika szerint (242.) Ez egy értelmes alternatíva. Azért csak alternatíva, mert hülyeség volne lemondani a kronologikus tárlatokról. Egyébként de Botton szerintem itt is nyitott kapukat dönget: az időszakos kiállítások között ilyen is van. De ha jól belegondolunk, akkor azért megvan annak az oka (extra munka, nincs elég kép ugyanabban a témában, egy képen nem csak egy téma van), hogy miért nem terjedt el ez jobban. De Botton a könyvében sokszor képekkel kidolgozott, futurisztikus ötletekkel jön, de az nem esik le neki, hogy a világ nem azért nem olyan, mert mindenki hülye, hanem azért, mert ő a hülye: nem látja, hogy mi a hátulütője az ötleteinek, miért nincs rá valódi igény (a rövid hype-on túl, ami lehetséges).

Illusztráció a könyvből. Miután de Botton leszidja a modern művészetet, ötletel egy ilyen alkotáson, amilyenhez hasonló sok van különféle városok parkjaiban. Teljesen elcsépelt dolog.

A 253. oldalon a reformáció és a modernség egyszerűségét ostorozza. Sokan nem értenek vele egyet. A reformátusok sem, de mások sem. De Botton egyébként itt nem először mond ellent magának is. A 120. és a 264. oldalon xplicit is dícséri az egyszerűséget. A buddhizmusban is ezt szereti, és az imént a művészetek bekorlátozását (ez is egyfajta egyszerűség) dícsérte. Ez egyébként tipikus jellemzője a vallásban szerelmeseknek: az is dícsérni való, ha a vallás egyszerű, de az is, ha rokkokósan túlbúrjánzóak. Csak hát kilóg a lóláb.

A 268. oldalon dícséri a középkori souvenir shopokat, ahol hamis ereklyéket adtak el. Eléggé érthetetlen, hogy szerinte ebben mi a jó. A modern társadalom ezt a túrizmusban talán még sokkal nagyobb arányokban is csinálja. Igaz, kevesebb benne a fanatizmus, mint a zarándoklatokban, de ez határozottan így jobb. Szerintem teljesen rendben van az, hogy egy túrista elmegy kedvenc írójának szülőházába, például Illiers-Combray-be, megnézi, hol nevelkedett az az író, és egyrészt többet megért a könyvből, motiválja más könyvek elolvasására, másrészt ez tényleg lehet a turistának egy emlékezetes élmény. A souvenir shopban meg vesz valami emléket, mondjuk egy naplót, és egy szép tollat, amiről nem hiszi azt, hogy kigyógyítja a rákból. Még azt sem, hogy nagy író lesz belőle. Csak egyszerűen egy motiváló élmény. Még akkor is, ha Proust nem a kedvencem, és még csak nem is olvastam, viszont Illiers-Combray nem volt túlságosan messze a lakhelyemtől.

A 272. oldalon még olyat is leír, hogy sajnos nincs módszerünk meghatározni ezeket a gyógyító helyeket. De van: tudománynak nevezik,és a valóban gyógyító helyeket meg is találja. Például a fürdőket, speciális ásványianyag tartalommal. A vallás szent helyei közül tudtommal nincs ilyen.

A 280. oldaltól kezdve arra hívja fel a figyelmet, hogy az egyházaknak micsoda vagyonuk és hatalmuk van. Ez, mint kritika, teljesen helyes. A szekuláris államnak ezt kordában is kell tartania. Sokkal többet kéne korlátozni az egyházi előjogokat, amiből a jogtalan hasznukat lefölözik. Másrészt viszont de Botton egészen másik oldalró fogja meg a kérdést: szerinte az ateizmusnak egy ateista vallás formájában erős egyházat is ki kellene építenie. Ez pedig totális, és nagyon veszélyes hiba volna. Nem gondolom, hogy a szekularizmusnak, az ateizmusnak az államon kívül valami nagy, erős szervezetet kellene kialakítania. Az ilyen szervezetek állanadóan eltorzulnak, és az elnyomás segítői lesznek. Ahogy az egyházak is. Vagy úgy járunk velük, mint a kommunizmussal.  Szerintem jól van az így, hogy az ateizmusnak nincsenek nagy szervezeteik. Vannak értelmes emberek, vannak gondolkodók, vannak kis mozgalmak. És valóban, ha sikerülne szervezetet alakítani, és pénzt szerezni, nagyobb befolyásunk volna. De a végén ebből lenne az ateista diktatúra.

A 290. oldalon vezeti elő azt a tervét, hogy a ppszichológiai rendelőket a Mc Donaldshoz hasonlóan kéne uniformizálni. Aminek semmi köze a témához, egyike de Botton sok hülye ötletének. A pszichológia még nem egy egységes tudomány, és amíg még nem tart ott, jó is, ha különféle, vetekedő nézetek színtere marad. Az a tudományosság egyik fontos eleme, hogy vannak különféle iskolák, amíg nem dől el viszonylag egyértelműen, hogy kinek van igaza. De ráadásul a pszichológia gyakorlatában egy olyan feladatot tűz ki maga elé, hogy emberek pszichéjével foglalkozzon, ami minden, csak nem uniform, és amely gyakorlathoz az uniformizáltság csak nagyon ritkán ad előnyt. A legtöbben felhördülnének azon, hogy pszichológusok futószallagon kezeljék a hozzájuk fordulókat. Azonnal fordulnának is ki a rendelőből.

A 300. oldaltól kezdve August Comte-ot dícséri, aki valóban egy szekuláris társadalmat képzelt el erősen humanista vallással és óriási szervezetekkel. De hát Comte nem véletlenül nem talált sok követőre. És de Botton munkásságából sem lesz semmi. Remélem legalábbis.

 De Botton esetlenségét és butaságát jelzi az is, hogy például a 14. oldalon arról panaszkodik, hogy a "high-minded" értelmiségi embereknél nem divatos a tanácsadó ("self-help") könyvek olvasása. Ebből kiviláglik, hogy mintha ő maga olvasott volna sok ilyet abban az időben. Azt kell, hogy mondjam, hogy azok a tanácsadó könyvek, amelyekre itt gondol, amelyek az egyes emberek sorskérdéseiben próbálnak tanácsot adni, valóban tipikusan csak nagyon limitált színvonalat érnek el, és tényleg nem valók egy művelt értelmiséginek. Ha de Botton úgy gondolja, neki valók, akkor ott valami baj van nála. Szerintem az, hogy egy közepes tapasztalatokkal, közepes értelmi képességekkel, nálam hülyébb ember elmondja a véleményét arról, hogy mit hogy kéne csinálni az életben, olyan kérdésekben, melyeket én százszor meggondoltam, amelyekben van tapasztalatom, amelyekben ráadásul nincs is egy igaz válasz, amelyben az élet során változik a felfogásom, szóval, hogy ilyen kérdésben ilyen buta könyveket olvassak, az tényleg felesleges időpazarlás. Ha de Botton mégis úgy gondolja, akkor talán nem is olyan "high-minded". Persze, a butább embereknek ezek a könyvek fontos kapaszkodót jelenthetnek, és fiatalabb embereknek is, akiknek még nincs annyi tapasztalatuk. Volt, amikor én is olvastam ilyen könyveket, de már régóta nem. Nem is gondolom úgy, hogy ezekben a kérdésekben annyira mellélőttem volna, az életem során csak apróbb változásokat várok. Az furcsa is lenne, ha nem így volna 40-en túl. Ha még mindig nem tudnám, mit akarok.Természetesen sok részletkérdésben megkérdezek embereket, és sok mindenben van, hogy valaki jobban tud nálam valamit, de ezek nem azok a kérdések, amikre de Botton gondol. És sokat mond, hogy ez az ember ezekben a kérdésekben az önsegítő könyveket és a vallásokat tartja értékes forrásnak. Tehát a "hogyan gyógyuljunk meg pozitív beállítottsággal" könyv mellett a "hogyan gyógyuljunk meg isten segítségével" könyvet tartja értékes forrásnak.

De Botton könyve tematikájában, megközelítésében nagyon hasonló a Sunday Assembly ötletéhez. Elég nyilvánvaló, hogy ha az ötetét tovább visszük, és a tettek mezejére lépünk, akkor abból valami olyasmi lesz, mint a Sunday Assembly. Ez pedig egy igen rövid hype után nagyon gyorsan összeomló mozgalom volt. Nem igaz az, hogy az embereknek erre tényleg szükségük van, mert nem tölt be olyan funkciót, amire a társadalmunknak ne lett volna már megoldása. Nem igaz, hogy az ateisták nagy tömegben tényleg szekuláris misét, agape éttermeket és szekuláris éneklést akarnak. Akik ilyet akarnak, azok megtalálják a maguk kórusait, a bulikat, partykat, amelyek sokkal jobban működnek, mint a Sunday Assembly, vagy de Botton naiv ötletei.

Az Agape étterem ötletéről is elég hosszan ír, miközben itt is komoly problémáim vannak az ötlettel:

1) Ha ez egy értelmes ötlet lenne, már lennének ilyen éttermek.

2) De Botton csak azt próbálja naivan megoldani, hogy ezek szerint gyáva idegen emberekkel ismerkedni.

3) Másik oldalról teljesen jogos az, hogy az emberek nem feltétlenül akarnak idegenekkel olyan gyorsan ismerkedni, hogy mindjárt arról beszéljenek velük, hogy mi nyomja a lelkiismeretüket ("mit bántál meg az életben?"). Annak, hogy nem akárkivel ismerkedünk, hogy először felületesen közelítünk ("mit dolgozol,") bizony van szerepe és oka az életben. De Botton erről a 46. oldalon írja le butuska gondolatait.

4) Az Agape Étterem ötlete nem a vallás által motivált. A mise nem étterem, és pont azt nem tudja, amit de Botton az étteremnél is hiányol. Nem, idegen emberek misén nem szoktak ismerkedni.

5) Ellenben vannak nagyon jó szekuláris szokásaink, amelyek nagyon alkalmasak ismerkedésre. Akár a közvetlen ismerkedős oldalak, akár a munkahely, partyk, házibulik, szervezett utazások, bármiféle hobby klubjai. Az egyik talán meglepő példa a telekocsi szolgáltatás, ott aztán lehetősége van az embernek akár sok-sok órát is idegenekkel beszélni. És azt kell, hogy mondjam, hogy nem minden embernek van erre igénye, nekem például kifejezetten nincs. Nekem a munkahely, party, házibuli és hobby az, ami igényemre való, mert ott még jó lehetőségek vannak valakivel nem kötelezően ismerkedni. Szóval de Botton itt is igen korlátoltnak néz ki, mint aki nem ebben a világban él, vagy nagyon lemaradt volna arról, hogy mik vannak az egyszerű, mindennapi életben.

Illusztráció a könyvből. Elég nyilvánvaló, hogy de Bottonnak egy swinger klub hiányzik

Mindenképpen ide kívánkozik az a gondolat, hogy de Botton mindig is egy liberális társadalomban élt, és ebben a luxusban finnyáskodik a liberális társadalomról, a problémáiról. Nagy naivitásában bele sem gondol abba, milyen az, amikor egy társadalom tényleg nem szabad. Ha nem vallásos példákat nézünk, akkor talán még de Botton is visszaretten a nem liberális nem demokráciáktól: a nácizmustól, a kommunizmustól, a fasizmustól, ahol tényleg megmondták az embereknek, hogy mit csináljanak, és nem véletlenül nem szeretjük az ilyen társadalmat. Kivéve persze egy igen hülye réteget. És a kommunizmusban nem csak az volt a baj, hogy amit megmondtak, hogy hogy éljenek az emberek, az olyan szörnyű lett volna, mert éppenséggel úgy is lehet élni, sokan maguktól is úgy életk volna, úgy éltek. A baj az, hogy akik elkezdenek megmondani, soha nem tévedhetetlenek, mindig mondanak baromságokat is. A másik baj, hogy mindig vannak olyanok, akik mást akarnak, és az a más sokszor semmivel sem rosszabb, csak más. És ezt a másságot nem szeretik a diktatúrák, és a vallások, és de Botton sem.

Az 52. oldalon az eredendő bűnről beszél. Itt is csak megdöbbenni lehet. Jó, persze, az eredendő bűn meséje a keresztényeknél kifejez valamit. Talán még sokak lelkiismeretfurdalását is kifejezi. De hogyan mehet el de Botton amellett, hogy egy iszonyatosan igazságtalan, embertelen dologról van szó, ami szembe köpi az emberi alapjogokat? Egy gyerek még a szülei bűnéért sem felelős (ha nem vett részt bennük). És sajnos a történelemben sok bűnt követtek már el ilyen bugyuta elképzelések miatt. És akkor nyomassuk fullba a vallásos kreténséget?!

De Botton könyve egyébként szándékával teljesen ellentétesen mégis hasznos volt számomra. Teljesen megerősített abban, hogy miért szekuláris társadalomban szeretnék élni, miért liberális demokráciában szeretnék élni. Miért fontos számomra a szabadság. Hangsúlyosan értve ezt úgy, hogy mindabban tényleges szabadságom legyen, amit a törvény nem tilt.

Miért lenne hiba, és nevetséges megalkudni de Botton gyerekded, naiv, önállótlan, paternalista birkamentalitásával. Miért lenne rossz, ha egy ilyen korlátolt, konzervatív, bigott példa követendővé válna. Még ha ateista is. Hogy miért gondolom szánalmasnak azt, ha valakinek mankóra van szüksége ahhoz, hogy elhatározza, mit szeressen, mit csináljon. Ha de Bottom egy egész könyvben arról sirdogál, hogy nem mondja meg neki senki, hogy mit csináljon, akkor milyenek lehetnek a nála sokkal butább és műveletlenebb embertömegek?! Belegondolni is rossz. A 77. oldalon arról beszél, hogy nincs bölcsességünk kihasználni a szabadságot. De hát beszéljen a maga nevében, és a lelki szegények nevében, de ne az én nevemben! Továbbá még azon lelki szegényeknél is, akiknek nincs elég eszük, hogy éljenek a szabadsággal, az a helyes konklúzió, hogy okosítani kell őket, és nem az, hogy hülyén, karámba tartani őket.

Arról nem beszélve, hogy mivel ateista, amikor azt kívánja, hogy valaki mondja meg neki a dolgokat, akkor egy másik ember szolgájává válik. Miért? Mi alapon?! Egyetlen értelmes oka lehetne erre, ha bevalja, hogy ő maga nagyon hülye. Csak az a baj, hogy a vallásban, vagy hasonlóan paternalista közösségekben pont nem a legokosabb emberek szokták megmondani a frankót.

Hogy miért fontos a szabadság. De Bottom egész komolyan felveti azt, hogy nem baj, ha a vallás beleszól abba, hogy mit csinálunk a hálószobában (73.), sőt, egyenesen jónak gondolja, ha a Biblia azt is előírja, hogy hányszor. Ezt én valami hajmeresztő baromságnak, és sértésnek gondolom. És de Botton könyve szándéka ellenére azért jó, mert egy egészen váratlan irányból emlékeztet minket arra, hogy mi a rossz a vallásban.

Hogy miért van szükség arra, hogy pozitív, követendő példának állítsuk az olvasók elé azt az embert, aki a demokratikus törvények betartása mellett tényleg tud önállóan és szabadon élni. Akiben van annyi ész, erő és akarat, hogy azt mondja: "a magam életem ura vagyok, az erkölcseim ura vagyok, a céljaim ura vagyok, azt csinálom, amit magam elé tűztem, saját akaratomból". És ki meri mondani: "ki vagy te, hogy megmondd nekem, mit csináljak?" (de Botton a 74. oldalon kezdi ezt kritizálni) Ezt a fajta világszemléletet, mentalitást talán legjobban Nietzschével tudnám illusztrálni, bár Nietzschét más szempontból kritizáltam, de a könyvei tele vannak ezzel az önállósággal és szabadággal. Az Übermensch lényege végül is ez.

Végezetül csak felsorolnám egy listában, a hogy a világban mennyi minden nem vallásos tevékenység van, amit de Botton alulértékel, vagy egészen egyszerűen ignorál, figyelembe sem vesz, pedig alkalmat adnak szórakozásra, ismerkedésre, elgondolkodásra, szertartásokra, társasági életre:

- partyk, házibulik, komoly és könnyűzenei koncertek, kocsmák, romkocsmák, ...

- sakklubbok, bridzs klubbok, gó klubbok, billiárd szalonok, ...

- regények, versek, színházak,...

- filmek, sorozatok, ...

- múzeumok, művészeti galériák, ezeknek kiállításai, tárlatai, különféle modern események, mint a "múzeumok éjszakája"

- szervezett vagy szervezetlen utazások, kirándulások, biciklitúrák, kajak, kenu túrák, ...

- a sport rengeteg formája, beleértve az egyre divatosabb extrém sportokat, vagy új sportokat

- a telekocsi szolgáltatás, illetve esetleg más technológiai újításból adódó lehetőségek

- ha már technológiai újtásról beszéltem: az internet

Illusztráció a könyvből. De Botton máshol szidja az élményfürdők, élmény-hotelek világát. Holott akkor már százszor inkább az, mint egy ilyen lehangoló fürdő.

És akkor mindaz, ami nekem éppen most eszembe jut nyilván még mindig a teljesség igénye nélkül van. Inkább csak azokat a dolgokat soroltam fel, amelyek nekem képben vannak, engem érdekelnek. Eme lehetőségek mellett én nem gondolom, hogy egy vallást kellene kidolgozni ateistáknak, hogy szükséges volna ilyen szervezetre. Ha van egy olyan mozgalom, amelyik nem megy el túlságosan vallásos irányba, akkor az nem olyan nagy baj, de ha elhal, az is jó. A Sunday Assembly mozgalom elhalása végül is elég szépen pontot tett eme kérdés végére: nem, az emberek végül is nem igényelnek ilyesmit olyan nagyon igazán.

Augusztusban Dubrovnik közelében, Horvátországban nyaraltunk barátokkal. Na most Dubrovnikba autóval menni  két útvonal jön szóba Magyarországról. Az egyik a kényelmes, valamennyivel hosszabb, de kicsit drágább, és unalmas autópálya, amely szép nagy kerülővel, de ha nincs dugó, akkor biztosan, és kiszámítható idő alatt levisz legalábbis a Neumnál lévő Bosnyák földnyelvig. Aztán, hogy a falatni bosnyák (pontosabban hercegovin) földnyelven, a két határátkelőn mennyi idő alatt érsz át, az már kevésbé kiszámítható.

A másik lehetőség átmenni Bosznia Hercegovinán (a továbbiakban "bosnyák"). Itt az út jelentős részét nem autópályán teszed meg. Az EU-ból is kilépsz, aminek úgy látszik, az a következménye, hogy kérik az autód biztosítását (Neumnál nem, mert elhiszik hogy csak gyorsan átutazol). Viszont az út távolságban rövidebb, tehát benzinre és ezen kívül autópályára is kevesebbet költesz. Két autópálya szakasz van, ott euróval tudsz fizetni, és nem drága.

Na most mivel ez nem egy útibeszámolós blog, nem mondom el a többi kalandomat a határokon, elég az, hogy én lefele menet a bosnyák útvonalat választottam, mivel érdekesnek tartottam, és Szarajevóban találtam egy igen olcsó szállást. Megint nem részletezem a szállást.

Doboj után belépve Boszniába, igen hamar a Bosna völgyében haladt az út, és bizony olyan muszlim területen, hogy a falvakban templom helyett rendre mecseteket láttam. Szarajevóban sok más egyéb mellett a bazárt néztem meg, és több mecsetet láttam, mint katolikus vagy ortodox templomot. A muszlim többségű terület Mostarig folytatódott, talán még pár falunyit délebbre is.

Ami erre a blogra tartozik, az az egyszerű, de sokak tudatában nem élő tény, hogy ha nem is az EU részeként, de Európában létezik egy muszlim ország. Bosznia és Hercegovina legnagyobb vallási közössége muszlim, és összességében kicsivel 50% felett vannak az országban. Hercegovina az már többségében talán nem muszlim, de ott is élnek, hiszen az emlegetett Mostar Hercegovina nem hivatalos fővárosa. A döbbenet az, hogy a muszlimoktól oly nagyon rettegő Magyarországtól mintegy 100 kilométerre már kezdődnek az olyan falvak, amelyekben nem templom, hanem mecset van. Itt vannak a szomszédban. Na most milyen tanulságokat vonhatunk le ebből?

1) A muszlimok tudnak demokráciában élni: Bosznia és Hercegovina lehet, hogy nem a demokrácia mintaországa, lehet, hogy elég nagy a korrupció, de azért vannak olyan demokratikusak, mint Magyarország a mostani rezsimmel.

2) A muszlimok, ha többségbe is kerülnének, Európában nem valószínű, hogy bevezetik a sharia jogot. Bosznia Hercegovinában többségben vannak, és nincs sharia jog, sőt, vallásszabadság van.

3) Az iszlám összefér a szekularizmussal, értve ezalatt, hogy annyira, mint a kereszténység. Sok muszlim magánember nyilván érzelmileg elborultan simán muszlim egyházállamot vezetne be, azt sem mondanám, hogy Bosznia Hercegovinában a szekularizmus példaértékű, de ami a vallásszabadság részét illeti, az például egész jól működik. A muszlimok csak éppen, hogy többséget képeznek. De nem annyira hülyék. Tudják azt, hogy nehéz volna elnyomni azt az elég jelentős katolikus és ortodox kisebbséget, ráadásul a környező országok biztos közbe lépnének, mivel a nem muszlimok legtöbbször etnikailag is egy szomszéd ország kisebbségéhez tartoznak. A sok vallású, és etnikai összetételű ország vezetői tehát tudatában vannak annak, hogy az ország törékeny stabilitása azon múlik, hogy nagy szabadságot adnak a jelentős kisebbségi vallásoknak. Természetesen, ha a muszlimok nagyobb többségbe kerülnek, akkor könnyen meglehet, hogy egyáltalán nem ilyen megfontoltak. De ilyen Európában nem fenyeget egyik országot sem. Igazából Bosznián kívül az egyszerű többség sem fenyeget.

 4) A muszlimok nem feltétlenül kényszerítik rá vallásukat másokra, és nem feltétlenül üldöznek más vallásúakat, vagy ateistákat. Pláne nem a halálba. Ez igazából az előző variálása, és ugyanaz lehet mögötte. A bosnyák muszlim vezetők úgy tűnik felfogják, hogy ha elkezdenék a nem muszlimokat irtani, akkor végül nagyon visszaütne rájuk a népirtás.

5) Ehhez kapcsolódik valami Bosznia történetéből, nevezetesen a jugoszláv háború, ezen belül pedig súlypontként Szarajevó ostroma és a srebrenicai mészárlás. Mindkettővel eléggé mélyen megismerkedtem egy múzeumban Szarajevóban. Azt gondolom, hogy nagyon elborult szerb nacionalistákon kívül mindenki elismeri, hogy ezek emberiség ellenes durva büntettek voltak, és nem muszlimok követték el keresztényeken, hanem keresztények muszlimokon. Legalábbis nagyrészt, mert persze lehet, hogy ateisták is követtek el dolgokat, és lehettek áldozatok is, és a muszlimok is lehet, hogy bizonyos helyeken visszavágtak. De a tettek zömét keresztények követték el muszlimokon. És egy népet irtottak, és ezres nagyságrendben.  Könnyen elfelejtik ezt azok, akik ma azt mondják - és ateisták is mondják ezt a baromságot - hogy az iszlám mennyivel szörnyűbb a keresztény vallásnál. Nem kell a középkori inkvizícióhoz és boszorkányüldözéshez visszamennünk, hogy keresztényeket találjunk, akik Európában népet irtottak, és vallási alapon. Mert ugye a bosnyákok egyébként szlávul beszélő nép, és azt tippelem, hogy genetikailag nem nagyon különböznek a szerbektől.

Még valamit ehhez a mészárláshoz. Boszniában régóta élnek ortodox és katolikus keresztények, muszlimok, és néhány zsidó. Szarajevóban például mindegyiknek van temploma. Na most még Szarajevó ostroma alatt is a szarajevóiak tudtommal egységesek maradtak, és nem irtották egymást. Bosznia tudtommal igen régóta egészen jól megvolt ezzel a vallási sokféleséggel. Az emberek is jól megvoltak ezzel. Bár nyilván okoz bajt a hétköznapi életben is a vallás, nyilván vannak esetek, amikor a vallás alapján embereket hátrány ér, és ez baj, és ez a vallás hibája, de az igazán nagy baj, az emberirtás akkor történt meg, amikor a vallást a politika, a nacionalizmus felhasználta. Tehát egyrészt észre kell venni, hogy sok békés közember meg tud élni más vallásúakkal, másrészt viszont a vallási különbség durva dolog lehet, amikor a hatalom uszít. A srebrenicai mészárlás múzeumában én láttam olyan felvételt, amelyen Ratko Mladic a történelmi múltra hivatkozva a muszlimokon való bosszúállásról beszélt a katonáinak Srebrenicánál. Nem a bosnyákokat nevezte meg, hanem konkrétan a muszlimokat. Konkrétan a vallásra hivatkozott, és ez konkrétan emberek ezreinek életét vette el.

6) Bár a bosznia hercegovinaiak valamivel több, mint 50%-a muszlim, ezeknek nagy része felekezeten kívüli, azaz nem szunnita vagy shiita vagy wahabita, hanem a maga módján muszlim. Ami pedig arra utal, hogy a muszlimságuk nagyrészt csak identitásra szolgál, és nem valami mély hit. Egy másik felmérés bár kissé más számokat mutat (két felmérés vagy egy felmérés két kérdéssora is lehet ellentmondásos, mert ezekben a kérdésekben a kategóriák nem igazán pontosan definiáltak, és a válasz eléggé függ a kérdés megfogalmazásától, a mintavételezéstől, meg a válaszoló pillanatnyi hangulatától) sokkal több az ateista, és a nem is olyan mélyen vallásos. Ez pedig egy Európában eléggé általános trendre, az elvilágosodásra utal a muszlim közösségen belül is.

Hozzátenném még azt is, hogy Szarajevóban nem láttam még fejkendős muszlimot sem, csak talán a mecsetnél. (Igen, az egyik mecsetbe bementem, hogy lássam, milyen egy igazi, működő mecset.) Mostarban láttam niqabos nőket, azaz egész testük fekete öltözetben volt. Láthatóan egy férfinak több felesége is volt.

Később pedig láttam muszlimokat az étteremben, ahogy elkülönülve ettek. Értve ezalatt nem azt, hogy tőlünk elkülönülve, mert ott voltak szomszédos asztaloknál, hanem a nők, a férfiak és a fiúk voltak elkülönülve. A lányok az asszonyokkal voltak. Ezt persze én hülyeségnek tartom, és ha bármi módon érintve lennék, akkor nem fogadnám el. Egyébként érdekes, ahogy a fiúk átszaladgáltak a nőkhöz, ők még a természetes jó dolgot csinálták. Ez mutatja milyen erőltetett a dolog. De ezek a muszlimok, a sok nejükkel niqabban és a másik csoport a szeparált étkezéssel szerintem turisták voltak. Az ilyen dolgokat egyébként szerintem felesleges betiltani. Nekem az eszembe se jutott, hogy ott terrorista robbantás történhet, és a barátaim a gyerekekkel is félelem nélkül mászkáltak a bazárban. Én meg biztos nem fényképezhettem volna, ha terroristák lettek volna.

De ismétlem, a muszlimok nagyobbik része egyébként felekezeten kívüli, és Bosznia nem nyomra rá a muszlim vallást a nem muszlimokra. Nem tudok trendeket mutatni, és a trendek egyébként sem biztos, hogy mutatnának ennél több eredményt, de ha a muszlimok nagyobbik része nem nevezi magát szunnitának vagy shiitának, hanem azt mondja, hogy "le van szarva", az már egy kis jó jel.

Összességében nem mondom, hogy szívesen élnék Boszniában. Ahogy Borsodban vagy Szatmárban sem. A gazdaságuk nem valami nagyon jó, a demokráciájuk nem jobb, mint a magyar, nem beszélem a nyelvüket, és nem is akarom megtanulni. Ateistának lenni bizonyára nem túl jó ott, de másrészt meg nem egy katasztrofális ország.  A muszlim többség ellenére nincs sharia jog, nincs egyházállam. Nem nyomják el a más vallásúakat, nem üldözik őket, annak ellenére, hogy ők voltak üldözve, és őket irtották keresztények. A biztonság lehet, hogy nem annyira jó, de végül is az új nyugati kocsimmal mertem éjjel parkolni Szarajevóban, és semmi baja nem volt. A közlekedési stílusuk durva, de ez az olaszoknál is így van. A bazár péntek éjjel tele volt európai módon kicsiccsentett nőkkel, és nem erőszakolták meg őket. A szórakozási szokásaikra nézve a legnagyobb bajom az volt, hogy a legjobb bárnak úgy tűnik azokat tartják, amelyekből iszonyat hangosan dől a zene. De mivel távol szálltam meg tőlük, ez sem zavart. Másrészt Németországban gyakran zavarnak a hangoskodó németek, és olaszok.

Tehát még egyszer összességében: az látszik, hogy az iszlám vallás, akárcsak más vallások, nem éppen a fejlődés zálogai. De a nácik azon félelmei, hogy az iszlám a keresztény vallásnál rosszabb, hogy ezek mindenhol shariát vezetnek be, nem tudnak a demokráciához alkalmazkodni, nem tudnak integrálódni egy adott országban, hogy Európában mindenkit megerőszakolnak, aki nő, és mindenkit megölnek, aki más vallású, az nagyon cáfolódott.

Ezen a képen a világ vallásainak demográfiai projekciója látható a Pew Research Center szerint. Szerintem az ateizmus jövője ennél azért lesz jobb, mert a technológiai fejlődést, a tudást, a világiasodást, a kitéréseket alulbecsülték vagy egyenesen ignorálták.

Ebben a postban kifejezetten ateista szemszögből fogom leírni, hogy ha az iszlám ellen akarunk küzdeni, akkor mi a legjobb stratégia, különös tekintettel a migrációs kérdésre. Mivel demokrata vagyok és liberális, ezért azokat a kérdéseket nem is fogom vizsgálni, amelyek ártatlan muszlimok kiirtására vonatkoznak. Nem is indoklom meg külön, hogy ártatlan embereket miért nem ölünk meg, hanem evidensnek veszem. Tulajdonképpen tényleg csak azt a kérdést fogom vizsgálni, hogy beengedjünk-e muszlim migránsokat Európába. A migráció kérdését sem fogom más szempontból vizsgálni, csak utalok arra, hogy demográfiai okokból bizonyos mennyiségű, és ez akár milliós nagyságrendű migráns bevándorló befogadása szükséges az elkövetkező évtizedekben. Abba a hosszú vitába nem megyek bele, hogy biztonságilag ezt megengedhetjük-e magunknak. Teljesen nevetségesnek tartom azokat a buta embereket, akik a terrorizmustól fosnak, miközben emberek tízezrei halnak meg az autóutakon. Az autókat mégsem tiltjuk be, mert bizonyos veszélyt elfogadunk, ha hasznosak. A migránsok által létrehozott veszély pedig elhanyagolható. A hagyományos bűnözésben semmiféle statisztika nem mutatja ki, hogy veszélyesebbek lennének, a terrorizmus pedig egyrészt nem is most hágott a tetőfokára, másrészt társadalmi szempontból igen sokadrangú kérdésről beszélünk. Ismétlem, az autó-balesetek jelentősebb veszélyt jelentenek.

Tehát ezek után csak és kizárólag a muszlim vallás elterjedésére fókuszálok. Ugye két lehetőség van:

A) Beengedünk Európában jelentős mértékű migránst, és azok között sok muszlimot.

B) Nem engedünk be Európába migránsokat,vagy legalábbis igen erő intézkedésekkel ezek számát nagyon leredukáljuk.

A B) esetet most közelítőleg úgy fogom analizálni, mintha tényleg egyetlen muszlim migránst sem engednénk be Európába. Az összes muszlim számához képest sikerülhet közel 0 százalékra leszorítani ezt az arányt, ha mondjuk a nácik nagyon drasztikus intézkedéseit is meglépnénk. Azaz mindenhova kerítést építenénk a szárazföldön, a tengeren meg mindenkit visszatoloncolnánk egyből, ahonnan jött. Ezzel ugyan Líbiával és Törökországgal nagyon komoly diplomáciai konfliktus keletkezne, de ezeknél az országoknál erősebbek vagyunk. Szerintem persze már csak ezért sem kéne ezt meglépni, de ezt most tegyük félre!

Nézzük tisztán a demográfiát, és először a B esetet!

B) A világban jelenleg él N muszlim, az egyik Wikipédia cikk szerint ez 1,6 milliárd körül van. Tudjuk még azt is, hogy eme muszlimok nagy része jelenleg, és a közeljövőben nagyobb szaporodási rátával rendelkezik, mint a keresztények és ateisták. Jelenleg keresztényből egyébként valamivel több van, kb 2 milliárd. Ateistából meg hát nagyon attól függ, hogy kit tekintünk annak, különösen a kínaiak esetében kérdéses ez, de ha a hivatalos kínai adat helyett a realitásokat vesszük, akkor inkább 1 milliárd alatt van. A lényeg azonban a muszlim vallás, amelynek hívei a közeljövőben jobban fognak szaporodni, mint a keresztények és ateisták. Továbbá, ezek a muszlimok általában olyan körülmények között élnek, hogy a gyerekeik is igen nagy eséllyel lesznek muszlimok. A muszlimok tehát egyóriási, belterjes populációt és kultúrát fognak alkotni. Mivel a muszlimokat nem fogjuk beengedni Európába és más nem muszlim országokba sem, sokkal kevesebb ismereteik, tapasztalataik is lesznek nem-muszlim nézetekről. Nehéz megbecsülni, hogy a kommuninákió, a globalizáció migráció nélkül mennyi információcserét eredményez, de azt mindenképpen elmondhatjuk, hogy kevesebbet. Migráció nélkül a muszlimok nem nagyon fognak nem muszlim környezetbe csöppenni. Ezért a muszlim kultúrában sokkal kevesebb ismeret lesz arról, hogy milyenek a nem muszlim országok, vallások, és az ateizmus. Milyen a liberális demokrácia, és milyenek a szekuláris országok. Eközben a keresztények és ateisták kisebb szaporodási rátával fognak szaporodni. Sok keresztény meg fog térni ateistának, lehet, hogy az egész nyugati világ ateista lesz, de a teljes populáció csökkenni fog, és a muszlim vallás nem csak a kereszténységet, de a kereszténységet és az ateizmust is várhatóan túlnövi. Ha a muszlimok száma egy év alatt általában q-szorosára növekszik (ez ugye nem csupán a szaporodási rátától függ, hanem a halálozásoktól is, de jelenleg q nagyobb, mint 1), akkor a következő évben Nxq, utána Nxqxq és k év múlva Nxq^k muszlim lesz. Azaz exponenciálisan növekednek egy viszonylag nagy q-val.

A) Ebben az esetben a muszlimok egy jelentős része nem muszlim országban fog élni. Na most a nácik mondhatják hogy ezek a muszlimok nem fognak integrálódni, de amennyiben tartjuk magunkat a realitásokhoz, az európai országok szekulárisok maradnak. Legalábbis nagyon remélhetjük, és fogunk is ezért küzdeni. Ez pedig azt jelenti, hogy azok a muszlimok, akik Európába jönnek, minimum látni fognak más példákat, ismerni fogják a liberális demokráciát, a szekuláris államot. Na most a gyerekeket és fiatalokat leszámítva nem meredek feltételezés az, hogy akik Európában élnek, azok nyilván nagyobb részt szeretnek Európában élni. A Németországban élő mintegy felső becslésben 4 millió török származású ember például nagyrészt még mindig muszlim, de azért van Németországban, mert ott szeret élni, és jobban, mint Törökországban. Ez pedig akárhogy is, de elismerése annak, hogy a német rendszer jobb, mint a török. Muszlimként ezek az emberek jobban szeretnek a szekulárisabb, és vegyesebb vallású Németországban élni, mint Törökországban. Ez pedig sokat jelent.

Az is nagyon fontos, hogy ezek a muszlim gyerekek európai történelmet, európai tudományt tanulnak egy európai iskolában. Egyébként meg a török gyerekek nagyrészt németül, és németül beszélnek jobban. Azaz ezek a gyerekek először mindenképpen muszlim németek lesznek. Közben pedig lazul a vallásuk is, és vannak olyanok is, akik áttérnek.

A következő fontos elem az, hogy az európai muszlimok jobban el tudnak vinni információkat a többi földrész muszlimjaihoz. Azért, mert az ő nyelvüket beszélik. A perzsát, az arabot, az afrikai nyelveket, stb. Jobban eljut a muszlim országokba a demokrácia, a liberalizmus a szekularizmus vagy az ateizmus híre.

A következő fontos tényező pedig az, hogy tudjuk, az Európában élő muszlimoknak kisebb a szaporodási rátája, mint a másik földrészen élő muszlimoknak. Így Európában az a bizonyos q sokkal kisebb, mint más földrészen, továbbá a megtérések is lejönnek ebből. Ha a világot vesszük, akkor a migráció önmagában semmit nem változtat az összes muszlim számán. Ha figyelembe vesszük, de ezt nem szándékom érvként felhozni, akkor a migráció során sajnos halnak meg emberek, de ezt hanyagoljuk el, és ne tekintsük érvnek!

Ha Európát vesszük, akkor a migrációs beáramlás növeli Európában a muszlimok számát. Az persze fontos, hogy Európában a muszlimok ne legyenek többségben. De ahogy rámutattam, évi pár százezres migárció esetén ilyen még vagy száz évig biztosan nem fenyeget. Azután pedig már úgyis kiszámíthatatlanok a folyamatok.

Összességében tehát ha beengedünk Európába pár százezer muszlimot évente, akkor a világban lévő muszlimok száma a hatások miatt várhatóan csökken. Mert a migráció maga nem változtat, a szaporodási rátájuk csökken, a megtérések által a számuk csökken, és a visszahatásuk a muszlim országokra még egy másodlagos hatás révén ugyanilyen folyamatokat indíthat el.

Összességében tehát megéri beengedni a muszlimokat egy olyan pár százezres mértékig évente. Amennyiben a B esetet nézzük, akkor a világban elég hamar nagyon nagy többségben lesznek a muszlimok. És hiába "védtük meg tőlük Európát", ez a nagy többség szerintem nem lesz jó. Az A esetben ugyan Európában némi munka vár ránk. Vitázni kell muszlimokkal, ügyelni kell a szekuláris szabályokra. Együtt kell élni velük. De a világ összes muszlimját sikerült korlátozni sőt, lehet, hogy több ateistát sikerült ezzel "csinálni" a muszlim kitértek miatt.

Általánosságban beszélve van egy olyan meglátásom, amelyet számszerűen nehezen lehet igazolni, de plauzibilisnek is hangzik, hogy a kevert országokban a különféle vallások aránya nem csak eleve korlátos, hanem jobban is csökken, és szerintem a kevert vallású országok gyorsabban világiasodnak. Például Franciaország, Németország, Magyarország. Monolitikusabb vallású Lengyelország és Románia. De a sok más hatás miatt sok a trendnek ellent mondó összehasonlítást is lehetne hozni, teljes statisztikát pedig nem csináltam.

Plauzibilisnek hangzik, hogy ha a muszlim tapasztal, lát ateistákat és keresztényeket, akkor a többség inkább liberálisabb vallású lesz, és nem fundamentalistább. De a keresztényekre is igaz, hogy ha muszlimokat látnak, tapasztalnak, akkor egy kicsit tükröt tartunk eléjük ezzel: sok szempontból nekünk ateisták ilyenek vagytok ti keresztények, mint nektek a muszlimok. Hát nem nevetségesek?! Arra is hivatkozhatnék, hogy Európában a szekularizmus pontosan abból is fejlődött ki, hogy a protestások és keresztények harcoltak, és az uralkodóknak már elegük volt ebből. Az első vallásbéke a 30 éves, igen véres vallási háborút lezáró Vesztfáliai béke részeként született. Arról is lehetne értekezni, hogy sok  ateista került ki korábban a zsidó vallásból, akik szintén Európában voltak és vannak diaszpórában.

Végül ugyanezek a konklúziók vonatkoznának a keresztényekre is, de hát ők már itt vannak. Talán a muszlim országokba kéne őket beengedni, de ehhez ottani ateistáknak nem kampányolhatok. Vonatkozik ez buddhistákra és más vallásúakra is, de az ilyen migránsokból Európába jövők száma igen csekély. De ha lennének, azt mondanám, keveredjenek csak a vallások, szerintem ez nekünk, ateistáknak hosszú távon inkább jó.

Az utóbbi hetekben Európa országaiban, Franciaországban, de már Németországban is felmerült a burkini betiltása. Egyes városok, mint például Cannes polgármestere ezt már el is határozta. Manuel Valls, a francia miniszterelnök támogatta. Németországban szóba került, a kormány, a pártok és a média vitát folytat róla.

A burkini tiltása bagatell kérdés, de nagyon fontos elveket feszeget. Úgy gondolom, hogy nagyon fontos írnom róla, ugyanis itt nemcsak az említett polgármesterek, politikusok, hanem nagyon sok ateista is olyan véleményt képvisel, ami valójában tökéletesen szembe megy az ateizmus demokrata, liberális alapon való képviseletével. Több hír postolása után a facebookon azt láttam, hogy olyan hozzászólások voltak, amelyek arról tanúskodtak, hogy sok ateista nem az értelem, a szabadság alapján ateista, hanem az ateizmusa nem más, mint egy erős ideológia, amit önző módon akar terjeszteni, nyomni, akárcsak egy vallásos fanatikus. Ahogy a vallási fanatikusok sokszor betiltanának túlságosan paráznának tartott dolgokat, úgy ezek az ateisták betiltanák a túlságosan prűd viseletet. És még ha nekem nyilván nem is tetszik a burkini, nem értek egyet a betiltásával. Sőt, nagyon lehangolónak, tartom azt, hogy sok ateistának ennyire fogalma nincs a liberalizmus és a demokrácia eleiről. Olyan ateisták, akik az európai, felvilágosult értékeket védik az iszlám ellen, szembe köpik ezeket az európai, felvilágosult értékeket. Félelmetes.

De azért a kérdés nem egyszerű. Írnom kell arról, hogy mi szól a burkini betiltása mellett, és aztán arról, hogy mi szól ellene, és melyek azok az elvek, amik felülírják az első szempontokat. Az sem mindegy, hogy hol tiltják be a burkinit, és az is fontos, hogy mi a burkini. Kezdjük az utóbbival. A burkini nem burka. Én még nem láttam, és irreális volna az, hogy egy ilyen fürdőruha a teljes arcot és szemet takarja. Ha valaki fürödni akar, akkor azért nem valószínű, hogy az arcát is takarni akarja.

Ezzel szemben a burka az egész arcot takarja, és a szemnek vagy csak egy rés, vagy egy szitaszerű anyag van meghagyva. Egészen más.

A második, hogy nem mindegy, hogy hol tiltják, és milyen indokkal. Nyilván jobban meg lehet indokolni, hogy egy uszoda betiltsa a burkinit, hiszen az egy zárt hely, zárt medence, a vizet tisztítani kell. Egy uszodában fürdősapkát is előírhatnak, akkor ennek megfelelően tilthatják a burkinit. Nyilván azt sem lehet, hogy nagykabátban ugorjak be a medencébe. Továbbá az uszodába belépőt fizetek, az egy zárt hely, valakinek a magántulajdona, vagy közösségi tulajdon, de nem olyan nyilvános hely, ahova bárkinek joga van csak úgy bemenni. Ez lehet, hogy elsőre nem érthető, de érthető, ha ezzel szemben egy tengerpartot veszünk. A tengerpartra mindenkinek joga van lemenni, egy óriási vízmennyiségről van szó. A tengerbe belegázolhatunk akár bundában is, sőt, vannak, akik lovagolnak a tenger sekély vizében. Itt a tiltásnak csak ideológiai oka lehet. Csakhogy ideológiai okokból ilyet itt nem teszünk. Ha pedig az apácákat nem tiltjuk ki a tengerből, akkor a burkinit hogyan tilthatnánk?! Hol lenne itt a szabadság és az egyenlőség?!

Érdemes arra is kitérni, hogy a burkini technikailag alig különbözik egy száz évvel ezelőtti fürdőruhadivattól. Akkor még az európai divat is elég prűd volt.

Pontosabban, 1919-ben ez volt a merész divat, mert a láb kivillanása akkor Európában bizony libertiánus volt.

Szerencsére ma már Európában túl vagyunk ezen, ami jó. De amikor például olyan keresztények dölyfösen hivatkoznak erre, akiknek keresztény elődei még keményen harcoltak az ilyen liberális fejlemények ellen, akkor az röhejes.

Abszurd az is, hogy míg 100 éve a liberálisok azért küzdöttek, hogy aki nem szégyellős, had fürödjön kevesebbet takaró ruhában, addig most egyes európai keresztények és liberálisok kényszeríteni akarnak nőket, hogy libertiánus módon fürödjenek. Holott ezek a nők lehetnek őszintén szégyellősek is akár. Még ha a burkinit kényszerítették is rájuk, a szégyellősségük lehet valódi. Akik a nők jogait akarják védeni, azok hogy feledkeznek meg erről? Hogy akarnak nőket végül is meztelenkedésre kényszeríteni?! Abszurdum.

Egy német cikkben arról lehet olvasni, hogy a burka betiltását - azt már megbeszéltük, hogy a burkini ehhez képest lightos - bizonyos helyeken, bíróságon, iskolákban és az autókban tiltanák. A bírósági és iskolai tiltás jogos lehet szekuláris alapon. Az autóban meg biztonsági okokból. Hasonlóan lehet indokolni a tiltást tüntetéseken, hogy mindenki azonosítható legyen, de akkor ennek vonatkoznia kell a szélsőségesekre is, akik maszkban tüntetnek és zavarognak, és az anonymous maszkokra is. Valószínűleg ilyen jellegű tiltások azok, amelyek a kormányzó CDU-ban többséget is szerezhetnek, az alkotmánnyal is összeegyeztethetőek, és reálisak is.

Akik úgy érvelnek, hogy a nők jogainak megvédése a fontos, azoknak az a válaszom, hogy természetesen a nők jogai fontosak. És természetesen minden olyan eset elítélendő, amikor nőket erre kényszerítenek. Európában azonban ezt nem úgy oldjuk meg, hogy betiltunk dolgokat, hanem úgy, hogy a nőknek valóban garantáljuk a szabadság jogait. Például kényszeríthet egy férfi egy nőt a szex valamilyen formájára, de nem az a megoldás, hogy betiltjuk a szex olyan formáit, amikre a férfiak esetleg kényszeríthetnek nőket, hanem az, hogy a kényszert magát tiltjuk. Európában azt mondjuk, hogy egy nőnek joga van ellent mondania, ha a férfi fizikailag kényszeríti, akkor az bűntény. A nő továbbá el is válhat. A burka vagy burkinire való kényszerítés elleni küzdelemnek is ez a módja: Európában biztosítani kell a nőknek a jogot, hogy ha akarnak, európai fürdőruhában fürödjenek, ha a férjük kényszerítik őket, akkor legyen hova fordulniuk, ha a kényszertől menekülve válni akarnak, tudjanak válni. És fontos, hogy tudják, mihez van joguk. Mindezt nem lehet azzal helyettesíteni, és értelmetlenség is azzal helyettesíteni, hogy tiltjuk a burkinit. Arról nem beszélve, hogy logikai abszurdum a nők szabadságjogait azzal védeni, hogy tiltunk, azaz elvesszük a szabadságuk egy részét.

Vannak, akik úgy érvelnek, hogy a burka az iszlámmal, az iszlám meg a terrorizmussal függ össze. Itt azonban két olyan abszurd lépés is van, amiből egy is jogtalan. Betiltjuk-e Európában az iszlámot az iszlám terrorizmus miatt?! Nem. Azért nem, mert Európában felismertük, hogy a kollektív büntetés helytelen, és valószínűleg nem is hatékony. A muszlimok elsöprő többsége nem terrorista. Őket a terrorizmus miatt büntetni jogtalan lenne. Na most a burkának meg még kevesebb köze van a terrorizmushoz.

Konkrétan annak nincs sok veszélye, hogy valaki a tengerparton, burkiniben robbantson. A burkini nem alkalmas robbanószer eltakarására. Azonkívül, bár egy tengerparton sokan lehetnek, de nem igazán az a célhelyszín, ahol igazán sok ember halálát lehet előidézni. Amennyiben valahol mégis ilyentől félnek, akkor rendőröknek kell járőrözniük a tengerparton. Ez a szokásos, európai megoldás.

Amikor ebbe a kérdésben az európai értékekről beszélünk, akkor a szekularizmusra szoktunk gondolni. Igaz, hgy még Magyarország sem igazán szekuláris ország, hiszen a kormány vastagon építi az egyházállamot, de ebbe most ne menjünk bele! A szekuláris elvek közül viszont fontos a vallásszabadság. Egy vallásos szekulárisnak azért, mert elfogadja, hogy bár az ő hite az "igaz hit", de erről még nem sikerült mindenkit meggyőzni. Vagy ökumenikus alapokon elfogadja, hogy más vallások is egész jó közelítések. Vagy egyszerűen a demokratikus elvek erősebbek nála, mint a hitének hülye hittételei. A szekuláris ateista kb ugyanígy van vele, csak ő azt gondolja, hogy a hit hülyeség, ellenben a tévedő embereket nem lehet rövid távon meggyőzni erről, és a társadalomnak addig is működnie kell. A szekuláris ateista mondhatja azt, hogy az embereknek joguk van hülyéknek lenniük, amennyiben ezzel másoknak nem okoznak jelentős kárt. És a hülyeséghez nemcsak joguk van az embereknek, de ki is fejthetik azt, meg is jeleníthetik azt.

Európa felismerte, hogy sosincs olyan okos ember, aki tévedhetetlenül mindent tudna, és ha megtesznek valakit cenzornak, akkor az inkább csak azt eredményezi, hogy az ő hülyesége, vagy az ő ideológiájának hülyesége érvényesül, nem az igazság. Európa felismerte, hogy a társadalmi fejlődés szempontjából a vélemény és szólásszabadság jobb, mint a cenzúra és az ilyen jellegű tiltások.

És úgy őszintén szólva, ha egy muszlim nőnek a férje burkinit ír elő a strandon, és a burkinit betiltják, akkor a férje mit fog csinálni?! Komolyan azt hiszik a döntéshozók, hogy akkor a férj azt fogja mondani: "Fatima, hát ez van, akkor menjél ki bikinibe a strandra!"? Nem inkább az lesz, hogy Fatima így már ki se mehet a strandra? Míg burkiniben legalább megengedte neki, hogy kimenjen?! Aztán ha Fatima és Mohamed a strandra jár, akkor esetleg az is előfordulhat, hogy kinyílik előttük a világ, és Fatima majd egyre rövidebb burkinit vesz, és eljutnak a bikinihez, pontosan úgy, ahogy a bigott, viktoriánus, keresztény Európa eljutott idáig.

Na most a terrorista robbantás nyilvánvalóban nagy kárt okoz, ami felülírja a vallásszabadságot. Az autóvezetés biztonsága erősebb lehet a vallásszabadság elvénél. Egy tüntetésen a közbiztonság fontosabb lehet a vallásszabadságnál. De az, hogy szerintünk a burka hülyeség, akár etikai, akár divat, szempontjából, akár abból a szempontból, hogy az iszlám vallás hülyeség, ez nem fontosabb a szabadságnál.

Az alábbi  felvétel az America's Got Talent 2016 egyik bűvészéről szól, nemrég láttam egyik ismerősömnél megosztva. Ma olyan korban élünk, hogy az értelmes emberek, ha meglátnak egy ilyen felvételt, akkor feltételezik, hogy trükkről, és nem csodáról van szó. Ez egy jó hír, hiszen azt mutatja, hogy az értelmes emberek a történelemből, az ismereteik alapján, az élettapasztalataik alapján, és a háttérismereteik alapján ma a priori azt tartják valószínűbbnek, hogy egy ilyen ember nagyon ügyes, és nagyon okos módon kitalált egy megtévesztő trükköt, és nem azt, hogy véghezvitt egy csodát. Ez nagyon jó hír. Ez nagyon helyes, és alátámasztja azt az általános meggondolást, amelyet a csodák, és Hume érvelése kapcsán leírtam, tehát, hogy:

1) A történelem nem szolgál meggyőző csodákkal.

2) Ilyet igen nehéz volna szolgáltatni.

3) De szerintem ha létezne isten, és akarná, akkor tudna szolgáltatni csodákat, és azok megkülönböztethetőek volnának az ilyen trükköktől.

Ahhoz, hogy ezeket az állításokat erősítsem, mindenképpen jó volna, ha kimutatnám, hogy az ebben a  videófelvételen látható trükk tényleg trükk, és nem csoda. Ezzel két dolgot mutatok meg:

A) Hogy még az olyannyira csodának látszó dolgoknak is van racionális magyarázata, mint ennek a trükknek.

B) Hogy ez a trükk sem csoda, és vélhetően ha ez a trükk nem csoda, akkor a jóval kevésbé dokumentált történelmi "csodák" még kevésbé aspirálhatnak meggyőzően a csoda titulusra, hiszen ha egy ennyire, látszólag lehetetlen dologra van racionális magyarázat, akkor a jóval kevésbé lehetetlen történeli "csodákra", például Jézus "feltámadására" szintén van magyarázat.

Összességében, ha racionálisan leleplezem ezt a bűvészt, akkor azzal demonstrálom a racionalitás erejét. Először is feltételezhetjük, hogy a videó hiteles, és megmásítatlan felvétele annak, ami történt. Ha nem volna az, akkor persze vágásokkal simán össze lehetne hozni egy ilyen trükköt. És különféle kameraállásokból ez még a műsorban is lehetséges lett volna. De induljunk ki abból, hogy a trükk nem ennyire primitív, és meglátjuk, valóban nagyon érdekes trükkről van szó.

A bűvész két trükköt mutat be. Az első annyira nem is trükkös. Itt a bűvész kb. 4-6 elforgatást csinál a Rubik-kockán. Ebből zacskóba betételkor a felét visszaforgathatja, kivételkor a másik felét. Ez teljesen plauzibilisen megmagyarázható egyszerű kézügyességgel és memóriával. Illetve a bűvész nyilván pontosan begyakorolta, hogy pontosan mely elforgatásokat fog elvégezni, és így azt is, hogy hogy kell azt félig vakon visszaforgatni. Ismétlem, én ezt nem tudnám megcsinálni, legfeljebb nagyon sok gyakorlással, a bűvésznek érdeme, hogy ilyen ügyes, nem lehúzni akarom, hanem csak megmagyarázni.

Az érdekesebb trükk a második. Itt a bűvész eleve egy csavart alkalmaz. Simon összekavar egy Rubik-kockát, a bűvész pedig kikap a zacskóból egy kirakott kockát. Aztán leleplezi magát, hogy persze, két kocka volt a zacskóban. Ezután visszaadja Simonnak az összekevert kockát, és kirakja annak mását, anélkül, hogy igazán lehetősége volna azt látni.

 Az első hipotézis, ami felmerülhet a trükk kapcsán, hogy a bűvésznek hihetetlen kézügyessége és memóriája van, képes kirakni a SImon által összekevert kockát úgy, hogy azt csak igen felszínesen, pár másodpercig látta. Nevezetesen, amikor berakta, és kivette. Utána ugyanis Simon eltakarja a kockát. Elvben ez sem volna lehetetlen, de igazolni fogom, hogy nem ez a trükk megfejtése.

Az a látszólag őszinte manőver, hogy bevallja, volt két kocka a zacskóban. elleplezi  azt, hogy a zacskóban valójában három kocka volt. A bűvész az őszinte bevallás után nem ellenőrizteti a zacskót, és a közönség nem is gondol arra, hogy ellenőrizze. Íme a figyelemelterelés első fogása.

De hogy tudja a bűvész három kockával megcsinálni a trükköt? A következőképpen: 1) Van az a kocka, amelyet Simon összekavart. Ez a zacskóba kerül, és soha többé elő nem veszi a bűvész. AMikor a zacskót lerakja, akkor fogja az abben még benne lévő első kockát. 2) Van egy előre összekavart kocka, amelyről azonban a bűvész pontosan tudja, hogy hogy van összekavarva. És 3) Van egy kirakott kocka a zacskóban.

A trükk az, hogy a bűvész a 2. kockát adja vissza Simonnak. Sem Simon, sem a közönség nem veszi észre, hogy a 2. kocka nem az 1. kocka. Ezek után a 3. kockát elővéve a bűvész pontosan ki tudja rakni a 2. kockát, hiszen az bár össze van kavarva, de egy a bűvész által pontosan ismert módon. A bűvésznek csak azt kell betanulnia, hogy a 2. kocka milyen forgatásokkal van összekavarva.

Mindezt igazolni is tudom, mert a videófelvétel nem hamisított, tehát látszik rajta.

Na most a kulcs. Itt van egy screenshot az 1. kockáról, amelyet tényleg Simon kevert össze:

Elég csak megjegyezni a sárga, 2x2-es négyzetet.
A bűvész által megmutatott 2. és 3. kocka, amelyet a 2. mintájára kevert össze ezzel nem egyezik. Ezt a fenti kép is mutatja, de megismétlem. Az első oldala:

De nem egyezik a második  oldal sem:

És a harmadik sem:

A negyedik és ötödik sem:
És a hatodik sem.

Íme tehát, igazoltam, hogy a Simon által összekevert 1. kocka nem egyezik meg a 2. és a bűvész által összekevert 3. kockával. Az meg, hogy a bűvész a 3. kockát össze tudta kavarni pontosan olyanra, mint az előre, rögzített módon összekavart 2. kockát, az ügyes mutatvány, de nem csoda.

Az ilyen bűvészekkel természetesen nincs semmi bajom. Ezek a bűvészek nem állítják, hogy ők képesek csodára, nem állítják, hogy meg tudják szegni a fizika és logika törvényeit. Ők csak trükköt mutatnak be. "Csak a kezemet figyljék", mondta mindig Rodofló, utalva arra, hogy trükközni fog. Ezek a bűvészek megtévesztik a közönséget, szórakoztatják őket. Becsapják őket a trükkjükkel, de nem hazudnak csodát. Valójában amellett, hogy sok embert szórakoztatnak, és azok rá sem jönnek, hogy hol verték át őket és magukat, ezek a bűvészek hasznosak. Hasznosak, mert visszaigazolják az értelmes embereknek, hogy csodák nincsenek, csak trükkök vannak. Ha ennek a trükknek van magyarázata, akkor könnyen el lehet képzelni százféle magyarázatot Jézus állítólagos "feltámadására", a vízen járásra, a szűznemzésre, Lázár feltámasztására, a víz borrá változtatására, és hasonlókra. Ezek az evangéliumi "csodák" jóval keésbé dokumentáltak, mint ez a bűvésztrükk. Visszaigazolják azt is, hogy a racionális gondolkodásnak milyen nagy az ereje.

Végezetül: nem, nem kerestem rá a trükk megoldására az interneten, nem is tudom, hogy bárki leírta volna a megoldást.

És a rciionális gondolkodás erejére egy másik példa: ma több percen át kerestem a kocsikulcsom, íg végül kikövetkeztettem, hogy a kocsi bezárása után az egyik fontos dolog, amit csináltam, hogy egy gumimatrac-pumpát felhoztam, és visszatettem a dobozába. Amilyen szórakozott voltam, abba ejtettem bele a kulcsot is. De racionális gondolkodással kikövetkeztettem, hogy elég nagy esélye van annak, hogy ott hagytam. Amúgy évekig lapulhatott volna a dobozban, mire megtalálom...

Nemrég hallgattam meg hangoskönyv formájában John Stuart Mill "Three essays on religion" ("Három esszé a vallásról") c. könyvét. Ha pontosan emlékszem, akkor a bevezetőben elmondják, ez nem egy olyan könyv, amelyet Mill így kiadott volna, vagy ki akart volna adni, hanem egyszerűen tényleg 3 esszé, amit utólag úgy gondoltak, hogy össze lehet kötni azzal, hogy a vallásról szólnak, és ki lehet adni egy könyvben. Ebben a postban a természetről szóló esszéről lesz szó. Ez az, ami közvetlenül nem is a vallásról szól, és ha a vallásos ideológiák nem volnának olyan hülyék hogy érvet akarjanak csinálni a természetből akkor nem is kellene, hogy a vallás szóba kerüljön, de szóba kerül benne, így én is szólni fogok róla. Számos módon köthető nemcsak a valláshoz, hanem teljesen modern vitákhoz a vallás kapcsán.

Millt én nem tartom nagyon jó filozófusnak. Egy olyan liberális, nagyjából empirista, valamelyest baloldali gondolkodó volt, aki jó neveltetést kapott, tudott írni, a szemlélete nagy vonalakban rokonszenves számomra, de szerintem nem alkotott zseniálisakat. A könyvei bizonyos mértékig jól összefoglalnak bizonyos témákat, én is ezért hivatkozok rá, apropóként használom, hogy elmondjam az egyetértésemet,  kritikám, vagy kiegészítésemet. A természetről például, mint látni fogjuk, Mill véleménye távol áll a vallások hülyeségeitől, de eléggé sajátságos vélemény, igen túlhangsúlyozza a mesterséges dolgok szeretetét. Ehhez bizonyára hozzájárul az hogy a 19. században élt, amikor a mesterséges vívmányok előnyeit már látni ehetett, de a hátrányai még nem jöttek ki. Például a környezetszennyezés még nem volt jelentős, a globális felmelegedésről még mit sem tudtak. De ne szaladjunk előre!

Mill megkülönbözteti a természet szó sok jelentést. Ennek kevés jelentősége van, mert ez csak akkor jelentene problémát ha a "természet" szó eme jelentéseit összekavarják, és visszaélnének vele a vallások. De nem erről van szó. Két eltérő jelentést mégis kiemelek: (i) a természet az Univerzum, azaz minden, a rá vonatkoznak a természettörvényekkel együtt.  Ezt a jelentést tükrözi a "természettörvény" szó maga, ami univerzális törvényekre vonatkozik. Általában fizikai törvényekre. Ezzel szemben szűkebb értelemben (ii) a természetes a mesterséges ellentéte. Azaz nem ember alkotta dolog, vagy még szűkebb értelemben, nem a természettől alapvetően különböző technológával alkotott dolog.

A második jelentés eme két variációjára kitérek, mert ennek van jelentősége. Például lehet azt mondani, hogy mondjuk a tehénből fejt tej mesterséges, hiszen az ember mesterségesen tenyésztette a marhát ilyenné, a marha eredetileg nem adott volna állandóan tejet, és egyébként is, az ember feji a tejet, a tehén magától nem spricceli a vödörbe. Ha meg egy fejőgép feji a tejet, akkor pedig pláne mesterséges eszközök segítségével állt elő abban a formában, amelyben ismerjük. Aztán meg ugye még pasztőrözik is, mindenféle módon kezelik, adnak hozzá adalékanyagokat, elvesznek belőle anyagokat. Mégis, a tejet nem feltétlenül mondjuk mindig olyan értelemben mesterségesnek, mint például a műanyagokat, amelyek a természetben nem fordulnak elő, mert molekuláris szinten olyan struktúrákról van szó, amilyen a természetben nem áll elő. Bár a természetben vannak más, hasonló polimerek, de amiket műanyagoknak nevezünk, az pont nincs.

Sokan ebben a második értelemben erkölcsi érvet faragnak abból, hogy valami mesterséges vagy természetes. Érdekes módon vannak olyan vallások, vagy vallásos jellegű népbutító ideológiák, amelyek szerint a természetes jó, a mesterséges rossz, más vallások pedig sok esetben pont azt mondják, hogy a természetes a rossz, a mesterséges a jó. Persze nem pont ugyanazokról a dolgokról van szó. A keresztény vallás például mindkét dolgot egyszerre teszi, és egészen közel álló kérdésekben. Például a keresztény egyházak többsége szerint a mesterséges fogamzásgátlás rossz, és csak azért, mert mesterséges. Mert beavatkozás a természet isten alkotta rendjébe. Ugyanakkor ugyanezek a keresztény egyházak szerint például ha egy nő kedve szerint szexel sok férfival házasságon kívül, akkor az rossz. Pedig a természetben az állatoknál ez lépten-nyomon előfordul. Itt az, hogy ez természetes, érdekes módon átfordul azzá, hogy ez "állatias", és rossz dologgá válik.

Egyébként mindkét fajta érvelés eleve úgy hibás, ahogy van. Abból, hogy valami természetes, nem következik az, hogy rossz, vagy az, hogy jó. Semmi köze hozzá. Az, hogy valami természetes, azaz, hogy a természetben de facto így van, az egy deskriptív megállapítás az "is-ought" distinkció "is" oldalára esik. Ezzel szemben az, hogy mi jó és mi rossz, az nem deskriptív leírás, hanem normatív. Itt nem arról van szó, hogy de facto mi hogy van, hanem arról, hogy hogyan kéne lennie. Ez az "is-ought" distinkció "ought" oldalára esik. És ahogy ismeretes, az "is" és az "ought" logikailag független dolog. Az egyikből nem következik a másik. Van, ami de facto valahogy van ("is"), és jó, hogy úgy van, és van ami nem jó, hogy úgy van. Emellett van, ami nincs úgy, ahogy kéne lennie, illetve van, ami szerencsére nincs úgy, ahogy nem kéne lennie. Ráadásul az, hogy minek hogy kéne lennie, az az emberek szubjektív véleménye, ami az érzéseiktől függ. Nem pedig egy külső, objektív tény.

Ha egy nő egy hónapban három különböző férfival szexel, vagy egy férfi három különböző nővel, akkor ez de facto így van. Hogy ez így jó, vagy rossz az teljesen független attól, hogy de facto így van-e. Ennek értelmében pedig attól is független, hogy a természetben így van-e, vagy csak mi csináljuk így. De összefoglalva: a természetből, vagy a természet törvényeiből, vagy abból, hogy mi természetes nem lehet erkölcsi törvényeket levezetni. Ha egyébként valaki komolyan gondolná, hogy egész pontosan az a jó, ami természetes, annak pontosan úgy kéne élnie, mint az állatok. Lehet, hogy ebben akkor nincs benne a műanyag, de akkor az angol wc sincs benne, és a házasság sincs benne, és lehet, hogy benne van a poligámia.

Ha a természetes mindig a jót jelentené (a mesterségessel szemben), akkor az egész társadalmunk hülyeség lenne. Mill egy csomó példát sorol fel erre, például a  mocsarak lecsapolása. Ez a példa persze kicsit 19. századi, de azért ma sem szeretnénk, ha mocsarak lennének városok belterületén, a mocsarakat úgy szeretjük, ha a lakóhelyünktől távol vannak, és csak az ott élő állatoknak vannak fenntartva, illetve azoknak, akik éppen oda szeretnek kirándulni. De nem szeretnénk a mocsarakat az összes természetes nyűgével együtt a munkába menet átélni.

Közbevetőleg: itt felmerülhet az a kérdés, is, hogy ha isten teremtette az Univerzumot, akkor a mesterséges dolgokat nem közvetlenül teremtette, de hát ha ezek mégis jó dolgok, akkor isten teremtése nem tökéletes. Persze lehet azt mondani, hogy isten eleve betervezte az emberi technológiai fejlődést, de akkor azt kell, hogy mondjuk, ez az isten betervezte a technológiai rosszat is, és felelős érte. Röviden: isten vagy felelős a technológiai rossz dolgokért is (atombomba), vagy nem felelős, de akkor a technológiai jó dolgok is az ember alkotásai, és nem isten érdemei. Akkor van a világon valami, ami istentől függetlenül jött létre, és jó. Akkor isten nem lehet a tökéletes jó, hiszen a teremtése még javítható volt.

Ez a kérdés szorosan kapcsolódik a világban levő gonosz problematikájával, amellyel már sokszor foglalkoztam. Millnél azonban egy olyan példára, megfogalmazásra akadtam, ami szerintem nagyon találó. Mill azt mondja, hogy ha a világ igazságos lenne, akkor minden ember pont annyi jót és rosszat kapna, amennyit érdemel, tökéletes erkölcsi történet lenne. Ezt szakszóval úgy is mondják, hogy a világ merikrokrata lenne. Én ennek nagy híve vagyok, és mivel a világ nem ilyen, ezért nem is tudom elfogadni, hogy egy jóságos isten teremtette. A világ jelenleg nem meritokrata elven működik, és korábban sem eszerint működött. Az, hogy a meritokratizmus híve vagyok, azt jelenti, hogy szeretném, ha így működne, és próbálok érte tenni.

Mill szerint a  természetesből nagyon sok rossz van, sokkal nagyobb rossz, mint a mesterségesből. Itt jön az ki, hogy Mill a 19. században élt, amikor ez még eléggé igaz volt. Én ma már nem lennék ilyen határozott ebben, de azt állítom, hogy az emberi technológia összességében nagy fejlődés, és megéri érte. Hogy emellett a természetes rossz, vagy a mesterséges rossz a nagyobb, az egy külön kérdés. Mill nagyon irtózott a természettől, ahogy említettem, itt már kezd egyoldalúvá válni a véleménye.

Mill kitér arra - és ez a gonosz problematikájának egyik védekező kísérlete -, hogy van, hogy jóból rossz lesz, és rosszból jó. Ezáltal próbálják a hívők védeni, hogy isten miért engedi meg a rosszat: van, amikor jót eredményez. És fordítva: isten a jót engedi, de van, hogy rossz lesz belőle. Mill helyesen rámutat, hogy ezek mellékeffektusok. a fő effektus az, hogy legtöbbször jóból jó lesz, rosszból rossz meg rossz. Mill szerint azért, mert az "akinek van, annak adatik" elve dominál. Ez szerintem így hülyeség, a természetben pozitív és negatív visszacsatolások is vannak. De énszerintem a  jóból azért lesz legtöbbször jó, és a rosszból legtöbbször rossz, mert a természet egyszerűen folytonos függvények szerint változik. Azaz legtöbbször nem ugrik nagyokat. De az nem igaz, hogy a termszetben az önerősítő pozitív visszacsatolás dominálna. Ha dominálna, akkor a természet instabil lenne.

Mill egyébként a jóról és rosszról eléggé abszolút értelemben beszél. Olyan, mint egy erkölcsi abszolutista. Mindenképpen úgy ír, mint aki meg van győződve arról, hogy legalább bizonyos erkölcsi értékek abszolút értékek. Ez szerintem tarthatatlan. Pont az "is-ought" distinkció miatt. De ez egy másik nagy kérdés, az erkölcsi relativizmus, amiről szintén már elég sokat írtam.

A rossz problémájára Mill szerint csak az a megoldás, hogy isten nem omnipotens. Ezzel csak az a gond, hogy ez ellenkezik a legtöbb vallás doktrínáival. Ez egy logikailag lehetséges hipotézis volna, de nem népszerű, és persze ez sem  egy igazolt hipotézis. Nem racionális benne hinni. Egyszerűbb hipotézis az, hogy nincs isten. Az is jogosan felvethető, hogy ha isten nem mindenható, akkor "isten isten-e egyáltalán". Illetve az is, hogy ki teremtette azt, ami korlátozza istent. Akkor isten nem az egyedüli teremtő lenne. Vagy van valami, amit más teremtett, és neki korlátot jelent, vagy van valami, amit senki nem teremtett.

Mill megvédi Leibnizet Voltaire-rel szemben, mert Mill szerint Leibniz nem azt állította, hogy az elképzelhető világok legjobbika van, csak az összességében lehetséges világok legjobbika. Tehát, hogy Leibniz szerint a mi univerzumunkban lévő rossz logikailag kiküszöbölhetetlen velejárója egy nagyobb jónak. Amolyan "collateral damage". Csakhogy szerintem ezt Voltaire is így értette. Az "elképzelhető világok legjobbikát" így szokták érteni, azaz logikailag megengedett világra gondolnak. Voltaire iróniája ez ellen az elképzelés ellen szólt. Mert eléggé nagy lehetetlenség azt hinni, hogy a világban lévő összes rossz azért van, mert kiküszöbölhetetlen velejárója a nagyobb jónak. Az sem plauzibilis elképzelés, hogy ennél a világnál ne létezhetne logikailag konzisztens jobb világ, ha máshogy teremtették volna meg a szabályait, vagy bizonyos állapotokat, (véletlen dolgokat).

Végezetül még arra térnék ki, hogy ma miért aktuális ez a természetes-mesterséges probléma. Két példát fogok említeni. Az olvasónak nyilván magától is eszébe jutnak azok a vitás kérdések, amelyek manapság foglalkoztatnak minket, és valahogy a vallással kapcsolatosak. Az egyik ilyen példa az a chemtrail hívők, akik egy összeesküvés-elméletben hisznek, de a mozgalomhoz elég nagy merítéssel hozzácsapódnak olyan témák is, hogy tulajdonképpen minden mesterséges dolog rossz. Valójában ugyebár a kondenzcsíkok, amelyeket a repülők húznak, nagyrészt vízből állnak. Ugyanolyan vízből, mint a természetes víz. Csak azért károsnak gondolni, mert egy repülőből jön ki, marhaság. A repülő persze széndioxidot, és még kis mértékben más gázokat is bocsát ki. Ezek közül van üvegház-hatású, vagy ózonréteget romboló gáz is. Teljesen jogos felvetés az, hogy a mellékes gázok redukcióját megcélozzuk, mert ezek nem szükségszerű termékei az égési folyamatnak. De ez egy technológiai kérdés, amire technológiai válasz lehetséges csak. Azt felvetni, hogy töröljük el a repülést, úgy, ahogy van, mert mesterséges, az túlzás, és marhaság. Tenni azért, hogy kevés káros hatása legyen, az jogos. De ennek az ésszerű mérlegeléséhez pont az olyan szélsőséges dogmáktól kell megszabadulni, hogy a mesterséges rossz dolog. Tudom, a chemtrail hívők jelentős része azt hiszi, a repülőgépek szándékosan permeteznek további anyagokat, amelyek a nép butítására, megbetegedésére szolgálnak. Ez eszeveszett összeesküvés-elmélet, és hülyeség. De emögött valahol mélyen az a reflex húzódik meg, hogy ami természetes az eleve rossz, vagy legalábbis gyanús.

Egy másik, frekventált példa a homoszexualitás, ahol egy gyakran elhangzó érv, hogy nem természetes. Ez duplán is hülyeség, mert egyrészt a homoszexualitás a természetben is előfordul, másrészt pedig ebben a postban pont azt fejtegettük, hogy nincs olyan szabály, hogy ami nem természetes, az rossz. Maga a katolikus egyház sem mondja általában azt, hogy csak a természetes jó, vagy azt, hogy ami mesterséges, az mind rossz. Tehát a homoszexualitásnál sem lehet ilyen nem létező szabályra hivatkozni. Mégis megteszik. Nem mennék bele a chemtrail vagy a homoszexualitás kérdés részletes elemzésébe, az messzire vezetne. Csak azt akartam illusztrálni, hogy Mill eme esszéje jó muníciót ad ebben a két kérdésben egy visszatérő érv kilövésére. Akár ellenpéldákat is lehet Mill esszéjéből venni, de az érvei mindenképpen figyelemreméltóak.

Nicolas Everytt: "The non-existence of God" c. könyvének következő, fejezetéről lesz szó: az istenélményekről. A témát nem tartom különösen fontosnak, de érdekesnek igen. És akárcsak a csodák kapcsán, itt is fontos, és mély tudományfilozófiai kérdésekről lesz szó, nevezetesen az ismereteink fundamentumáról, illetve arról a kérdésről, hogy mi alapján fogadhatunk el egy érzékelési formát, és mi alapján utasíthatjuk vissza. Az istenélmények kérdése, bár elég világosan elkülönül a csodák kérdésétől, de kapcsolódik is, ugyanis egy istenélmény is sokszor kapcsolódik fizikailag látszólag lehetetlen dolgokhoz, másrészt, ha a hívők azt hiszik, hogy találkoztak valakivel, akkor felvethető a kérdés, hogy honnan gondolják, hogy ez a valaki isten? Ha pedig ennek igazán utánakérdezünk, akkor itt tulajdonképpen nem elég, hogy a hívő azt hiszi, vagy úgy érzi, hogy istennel találkozott, hanem tulajdonképpen szükség volna egy ugyanolyan erős igazolásra, mint a csodák esetében. De evvel a kérdéssel Everitt nem foglalkozik, én pedig lezárom a kérdést azzal, hogy utalok a csodáról szóló postomra.

Fontosnak én azért nem gondoltam ezt a kérdést, mert én gyakorlatilag nem találkoztam olyan hívővel, aki azt állította volna, hogy neki személyesen volt istenélménye, találkozott istennel, és ezt a találkozást szó szerint értette volna. Szerintem a világon általában kevés hívő állítja ezt, és kevés hívőnek jelent ez igazolást istenre. A többség szerintem azért hisz istenben, mert így nevelték, vagy valamikor ezt egy rokonszenves, vonzó világképnek tartotta, vagy, mert bizonyos istenérvek meggyőzték, esetleg olvasott valamilyen vallásos könyvet, netán a Bibliát, és ez győzte meg. Ezek persze mind nagy hülyeségek, de az istenélmény is az, szóval ilyen szempontból mindegy, csak én úgy becsülöm, hogy gyakorlatilag kicsi a jelentősége.

Az istenélményeknél, akárcsak a csodáknál a legelső, és döntő szempont, amivel szemben egy ateista szkeptikus állást foglal, az a hitelességük. Ezzel kapcsolatban a hívők egyik fajta állítása az, hogy a vallásos élmény, isten érzékelése egyszerűen egy új érzékelési mód. Ez akkor is jó megközelítés, ha technikai értelemben nem gondoljuk, hogy egy új érzékelési módról lenne szó, hanem csak az istenélmények hitelességét vizsgáljuk, mert ha egyszer ezeket az élményeket egy halmazba vesszük, akkor egy bizonyos fajta érzékelésnek tekintjük, amelyet legalábbis egységesen akarunk tárgyalni, megítélni, azaz ugyanazok a kérdések merülnek fel így is, úgy is.

Az egyik legegyszerűbb ellenvetésünk az lehet - és ezt Everitt nem is tárgyalja - hogy ennek az állítólagos érzékelési módnak nincs szerve, nincs arra fizikai, biológiai magyarázat, hogy ez az érzékelés hogyan is működne. Míg a többiek esetében van ilyen tudományos magyarázatunk, leírásunk. Ez meg nagyon alátámasztja a hitelességüket. Ha egyszer tudjuk, hogy a fény hogyan juthat a tárgyról a szemünkbe, tudjuk, hogy a szemünk és az agyunk azt hogy dolgozhatja fel, és tudjuk, hogy az embereknek (általában) van szeme és agya, akkor kézenfekvő, hogy lehet egy olyan érzékelési képességünk, mint a látás, legfeljebb ennek pontossága, vagy torz volta lehet kérdéses. És természetesen nem szükséges, hogy ez a szerv jól működjön, vannak gyengén látók, színtévesztők, sőt, vakok is. Ezzel szemben, ha egy másfajta érzékelésnek nem találjuk a szervét, nem találjuk központját az agyban, akkor eleve kétséges, hogy ez hogyan is lehetne.

De ez még nem egy döntő érv. Hiszen korábbi korokban az embereknek nem igazán volt fogalmuk még a fény és a hang mibenlétéről sem, a szem és a fül működéséről igen felszínes ismeretük volt, az agyról esetleg nem is tudták, hogy a gondolkodás szerve (azt hitték, a szív az), és mégis, az az ismeretük, hogy van olyan érzékelési módunk, hogy látás, és hallás, és szaglás, és ízlelés, és tapintás, ez az ismeretük igaz volt. Na most honnan lehet ezt tudni?

Különösen problémásnak látszó kérdésfeltevés ez egy empirista számára - az ateisták többsége pedig empirista - hiszen az empirizmus szerint minden tudásunk alapja az érzékelés. Egy logikai pozitivista számára pedig a probléma ugyanúgy létezik, hiszen számára minden a valóságról szóló szintetikus állítás empirikus alapú kell, hogy legyen. Ez azt jelenti, hogy az érzékelési módok megítélésében nincs hová visszahátrálni. Tehát a látás megbízhatóságát nem tesztelhetjük valami még megbízhatóbb dologgal. Nincs a valósághoz, az igazsághoz közvetlenebb hozzáférésünk, nincs "ground truth". A megoldás pedig nyilván az érzékszervi adatok belső analízisében rejlik, azaz a különféle érzékelési képességeinket egymással teszteljük.

Ezen magyarázat előtt a kérdés még egyszerűnek tűnt. Hülye kérdés, mondhatnatta volna az olvasó, még az előző bekezdés olvasása előtt, hiszen honnan is tudnám, hogy jól látok? Hát egyszerűen tudom, és kész. Szakszóval kifejezve, és Everitt erre utal, az érzékeléseinkről szóló ismereteink közvetlen, adott ismeretek, ezek az ismereteink fundamentumai, ezekről szólnak a logikai pozitivisták által protokolltételeknek nevezett állítások (bár ezek pontos formájáról vitatkoztak), ezek az Everitt áltl is properly basic, azaz alapállítások. Everitt egy másik fejezetben foglalkozik azzal, hogy a Plantinga által "kidolgozott" reformed epistemology szerint a "létezik isten" ilyen alapállítás, de erre itt most ne térjünk ki, foglalkozzunk inkább azzal, hogy lehet-e isten érzékelése egy külön érzékelési mód, illetve az istenélmények csoportja lehet-e egy viszonylag megbízható élménycsoport. Everitt másokat követve arról beszél, hogy "veridical" élményről van-e szó, azaz olyanról, amiben alapesetben megbízhatunk, mint például ahogy abban megbízunk, hogy ha látunk valamit, akkor az létezik.

Itt Everitt, és mások is, akik a veridical élményekről beszélnek, illetve arról, hogy alapból megbízunk az állításainkban - ez például Swimburne érve - láthatóan nagyon megfeledkeznek az érzékcsalódásokról. Az érzékcsalódások azt demonstrálják, hogy még ha különösebben semmiféle zavaró tényező nincs, még ha tiszta is az agyunk, jók az érzékszerveink, akkor is megtévesztenek minket az érzékszerveink. Nekem kedvenc, és a postban használt példám az lesz, hogy ha egy pálcát belelógatunk egy patakkvízbe, akkor azt látjuk, hogy meg van törve. És nem igaz, hogy alapértelmezésben megbízhatunk a látásban, még akkor sem, ha semmiféle zavaró tényező nem játszik közre. Tehát Swimburne azon érve, hogy alapból megbízunk az élményeinkben, tehát az istenélményekben miért ne, már ott bukik, hogy alapból sem bízunk meg az élményeinkben.

De honnan tudjuk azt, hogy a látás, minden hibája mellett egy valamilyen szinten megbízható, reális érzékelési mód, és nem egy hallucináció?! A másik oldalon, mi az érvünk az ellen, hogy az istenélmény nem egy ilyen érzékelési mód? Itt Everitt egészen jó érveket hoz fel. Ezt a kérdés sokszor H.G. Wells c. "vakok országa" példameséjével szokták elmondani a hívők (Wells a meséjében nyíltan nem mond egyértelmű konklúziót). Erről már írtam egy postot, amelyben elég részletesen kifejtettem, hogy a hívők szerintem miképpen és hogyan tudnák igazolni, ha lenne egy plusz érzékelési módjuk. De nézzük, hogy Everitt kapcsán hogyan foglalhatjuk ezt össze talán kicsit másképpen!

1) Az érzékelés mechanizmusa. Az összes érzékelési módunkhoz van szerv, és tudjuk, hogy miképpen vagyunk képesek érzékelni azt a bizonyos dolgot azzal a bizonyos szervvel. Tudjuk, hogy a szemünk hogyan konvertálja a fotonokat akciós potenciállá, amit az agyba továbbít, és az agy feldolgozza azt. Erről a feldolgozásról is van egy csomó ismeretünk. A hívő persze beleköthet, hogy nem elégedett a látás magyarázatával, vagy úgy általában a gondolkodás magyarázatával fizikalista alapon. De ha összevetjük, hogy miféle elmélet van arról, hogy miképpen érzékelheti az ember a transzcendenset, akkor ég és föld a különbség. A transzcendens érzékelésénél még a materiális okozás problémája is felvethető, mint teljesen áthidalhatatlan problémát.

2) Everitt a mechanizmus hiányát igazából úgy veti fel, hogy arra nincs mechanizmus, hogy miképpen volna lehetséges a privát érzékelés. Ez akkor vetődik fel, ha az ateista azzal a kritikával jön, hogy hogy lehet az, hogy amikor egy hívő istenélményről számol be, akkor azt a legritkább esetben erősíti meg más is, akár akkor sem látják mások istent, ha jelen vannak. A hívő ekkor jöhet azzal az igen gyenge érveléssel, hogy csak ő képes látni istent. Ami nem igazán képzelhető el. Ha a hívő azt mondja, hogy - ahogy Everitt kifejti - isten csak bizonyos embereknek mutatja meg magát, akkor ez (i) olyan összeesküvés-elmélet, amiért elmegyógyintézetbe szokták vinni az embereket (ii) akkor isten vessen magára, hogy nem hiszek benne, ő tehet róla!

3) A megbízható érzékelésnek van egy fontos tulajdonsága: a saját állapotom, helyzetem, vagy más dolgok által befolyásolható, és az így előidézett változás az érzékelt tartalomban következetesen összefügg a helyzet, vagy a környezet változásával. Everitt almával mondja el a példát, de ez elég unalmas. Én az egyik kedvenc példámmal élnék ebben a postban, tegyük fel, hogy bizonyos emberek tudnának ultrahangot érzékelni, és azzal tájékozódni, akárcsak a denevérek. Ebben az esetben az ultrahangokat nyilván a fülünkkel hallanánk. Mindkét fülünk befogása nyilván kioltaná az érzékelést, az egyik fülünk befogása szintén részben degradálná, de lehet, hogy teljesen tönkretehetné a távolságbecslést. A fejünk helyzetének változása szintén ennek megfelelő változást kell, hogy okozzon az érzékelésben. Miközben egy adott, mozdulatlan tárgy relatív helyzetének meg kellene maradnia. Na most a hívő jöhet azzal, hogy ez isten esetében elvileg is lehetetlen. Istennek nincs helyzete, nem egy tárgy a téridőben. Csakhogy, ha mégis érzékeljük, akkor lehet, hogy lenne egy entry pointja a téridőben a róla jövő érzékleteknek. Ha a jelenségek minden hiányát, ami valamifajta igazolást jelentene, kimagyarázunk, hogy isten nem ilyen, akkor a végén marad egy igazolatlan, és jelentés nélküli hipotézisünk.

4) A konzisztenciának nem csak egy érzékelésen belül, hanem érzékelési módok között is meg kell lennie: ha 5 méterre érzékelek egy tárgyat, akkor azt normál esetben látnom is kell, ha odamegyek érintéssel is érzékelnem kell tudni. A tárgy mérete, alakja, helyzete is megfelelő kell, hogy legyen. Ha egy nagy gömböt látok, de egy téglatestet érzékelek az ultrahanggal, akkor valami nem stimmel az ultrahangos érzékeléssel. Egy másik példa az érzékcsalódásra a vízbe mártott bot: ezt eltörve látom (a fénytörés jelensége miatt), de törés nélkülinek találom, ha megfogom. Mivel a tárgyak létezésében és alakjában is egy bizonyos konzisztenciát feltételezünk, amely a vízbe mártástól egy ág esetében nem különösebben változhat meg, ezért itt a látott élményre mondjuk azt, hogy tévedés van benne (ilyen szinten egyik érzékelési mód sem teljesen megbízható, csak bizonyos szintig). Ez a példa jól mutatja, hogy hogyan állapítjuk meg, mely érzékeléseinkben bízzunk, és melyeket nyilvánítsuk érzékcsalódásnak, amikor összevetjük őket egymással.

5) Az érzékcsalódásokon időzve még egy kicsit, az istenélmények kapcsán elég kézenfekvő az, hogy itt is lehet érzékcsalódásról, vagy módosult tudatállapotról, képzelgésről szó. Egész egyszerűen akár hallucinációról, vagy arról, hogy valamilyen homályos dolgot félrenéztek, vagy hamisan emlékeznek rá. Ugyabár egy a múltról szóló beszámoló ilyen módon is téves lehet.

6) Everitt helyesen rámutat arra, hogy az, hogy adott esetben mások is megerősítsék az élményt, szintén sokat segít az igazolásban. Ha pedig olyan esetben nem látnak mások semmit, amikor pedig kéne (mert jelen vannak), akkor ez kifejezetten az élmény hitelessége ellen szól. Itt akkor a hívő jöhet a privát érzékeléssel, amiről már szóltam.

7) Az is jó, ha az élmény reprodukálható. Ha tudhatom, hogy isten valahol huzamosabb ideig érzékelhető, akkor később is meg tudom erősíteni az élményem hitelességét. Ha ez annak ellenére nem sikerül, hogy várhatóan kéne, hogy sikerüljön (például egy pillanattal később), akkor ez egyenesen az élmény hitelessége ellen szólhat. Itt megint óvatosnak kell lenni, mert a reprodukálhatóság elvárásának például van határa. Nem várhatjuk el, hogy isten ugyanott rostokoljon másnapig, csak, hogy józanul is megnézhessük. De az, hogy egy ilyen reprodukció még az esetek egy részében sem történik meg, az több mint gyanús.

8) Lényegében itt is igaz, hogy ha sikerülne ráhúzni a jelenségre egy elméletet, és jósolni lehetne, hogy isten mikor, kinek, hol jelenik meg, akkor az egy csapásra hitelessé tenné az élményt.

Mindez az istenélményeknél nincs meg. Egyenként mindig meg lehet próbálni magyarázni a hiányt, de együtt az összes felsorolt pont, az reménytelen. Az pedig még inkább furcsa, hogy isten nem csinálja ezeket a "megjelenéseket" jobban, pedig hát nem egy nehéz dolog, és ugye állítólag isten még mindenható is. Igazán nem lehetne számára gond konzisztensen, reprodukálható módon, mindenkinek megjelenni. A bujkáló, és esetleg pár hívőnek mindenféle szabályosság nélkül, össze-vissza megjelenő isten pedig már kifejtettem, hogy kissé beteges, "paranoiás" feltételezés.

 Everitt megemlíti, de méltatlanul kis hangsúllyal azt, hogy a különféle istenélmények, akárcsak a csodákról szóló beszámolók, és a különféle vallások maguk is, földrajzilag igen különös eloszlást mutatnak. Keresztény vidékeken általában keresztény látomásokról hallunk, muszlim vidékeken muszlimokról, indiai vidékeken indiai istenekről. Itt megint lehet azzal próbálkozni védekezni, hogy isten mindenki számára úgy jelenik meg, mint ami az ő elképzelése, de akkor egyszerűbb magyarázat az, hogy ezek a jelenségek mindenkinek a hitéből táplálkozó, saját képzelgések.

Az összes pontot, és Everitt összes kritikáját le lehet fedni egy teljesen profi tudományfilozófiai megközelítéssel: az empirizmus szerint - és ebben még a logikai pozitivizmus, sőt, a popperi racionalizmus is egyetért vele, az elméleteinket aszerint kell megválogatni, hogy az összes megfigyelésünket együtt minél jobban, egyszerűbben megmagyarázzuk. A jóság kritériumaiba nem mennék bele, de ennek jegyében például minél kevesebb érzékcsalódást, és hazugságot, csalást kell feltételezni. A fénytöréses példánál pedig alapvetően két fő hipotézist tehetünk fel:

A) Vagy a látásunkat zavarja meg valami (modern ismereteink szerint ez a fénytörés jelensége).

B) Vagy a látásunknak van igaza.

Csakhogy a B) esetben feltételeznünk kell olyan dolgokat, hogy (i) A tapintásunk, amely szerint a bot nem tört el, téves. (ii) A bot rejtélyes módon kiegyenesedik, amikor a vízből kivesszük. Emiatt a B) hipotézis túl bonyolult. Nem áll össze a kép. Hasonlóan, egyszerűbb azt feltételezni, hogy a Bibliában tévedések, hazugságok, metaforikus dolgok vannak, és a keresztények, akik istenélményekről számolnak be, szintén vagy tévednek, vagy hazudnak, vagy nem szó szerint értik az istenélményt, mint azt feltételezni, hogy a keresztényeknek igazuk van, de az összes többi vallásnak, és misztikus szektának nincs, továbbá a bibliai ellentmondásokra van valami magyarázat, és az összes isten ellen szóló érvre is van, amelyeket ezen a blogon valaha is elővettem.

Ide kapcsolódó probléma az is, hogy ahogy Everitt megjegyzi, alapból eleve érthetetlen, hogy egy isten miért lenne érzékelhető. De ha éppen akarja, akkor a mindenhatósága miatt azt is el lehet gondolni, hogy érzékelhető lehet. Csak éppen akkor nem lehet megmondani, mifélének kéne lennie. Teljesen jogos kérdés az, hogy a hívő hogyan is ismeri fel istent?! Everitt szerint gyakori válasz, hogy egyszerűen tudják, anélkül, hogy szóban ki tudnák fejteni  az indoklását. Ez is gyanúra ad okot.

Én itt annyit tennék hozzá, hogy tapasztalatom szerint az álomban fordul elő ilyen, amikor tudom, hogy ki kicsoda, de nem tudnék semmi konkrétumot megnevezni, hogy honnan tudtam volna, mit is jelentene ez a tudás. Egész egyszerűen az agyam bizonyos része ebbe az állapotba billent be. De ez a képzelgésre jellemző dolog. Ugyanis a valós dolgokról általában tudjuk, hogy honnan ismerjük fel őket, minimum akkor meg tudjuk ezt fogalmazni, ha rákérdeznek.

Everitt nem hivatkozik rá, de kapcsolódó kutatási téma a neuroteológia. Ez a vallásosság és az agy kapcsolatát kutató tudományterület. Ebben a postban nem fogom ezt részletesen bemutatni, de a vizsgálatok bizonyos agyterületek és a "szupernaturális élmények" kapcsolatát mutatták ki. Eme területek mágneses ingerlésével "spirituális" élményeket lehet kiváltani. Ezek az élmények lehet, hogy hasonlóak a kalsszikus istenélményekhez, lehet, hogy elvontabbak. Én azt olvastam, hogy tipikusan testen, téren és időn kívüliség élményéről van szó, és a kapcsolódó agyterület, a temporális lebeny pontosan ilyen információk feldolgozásáért felelős. Az, hogy ilyen élményeket ki lehet váltani az agyban, erősen igazolja azt, hogy ezek emberi képzelgések. Természetesen a hívőnek itt is van ad hoc magyarázkodó hipotézise: az agy adott központja isten, vagy a túlvilág jeleit képes befogni, és ha ingereljük, akkor valóban képzelgéseink lesznek, ellenben, ha ingerlés nélkül van istenélmény, akkor az valódi. A gond csak az, hogy ez megint a nyakatekert hipotézis ez egyszerű magyarázat helyett. A másik, hogy ismerve azt, hogy az agy működésében mennyi sok zavar következhet be, természetes hipotézis az, hogy akkor ez az agyterület el is romolhat, ingert kaphat máshonnan, aktivizálódhat tévesen is. Annyi pszichés betegség, érzékelési zavar mellett ez nem meglepő. Az ateista az összes ilyen élményt ilyen túlműködésként, vagy működési zavarként magyarázhatja. A hívőnek meg semmi alapja, hogy kijelentse, hogy eme élmények egy része mégis hiteles üzenet lenne. Számos érv szól még az ellen, hogy itt egy valódi érzékelésről lenne szó, de a neuroteológia külön postot érdemel. Egy magyar könyv, amely elég jól bemutatta ezt a kutatási területet Szendi Gábor: Isten az agyban c. könyve. Természetesen ez a könyv az adott időpont állását mutatta be, a kutatási terület rohamosan fejlődik, és még sok, részletesebb eredmény várható a jövőben.

A végén visszatérnék arra, hogy nagy átfedést mutat ez a kérdés a csodákkal. A csoda kézenfekvően istenélmény is lehet, és az istenélmény szükségszerűen csoda, legalábbis a csoda elterjedt értelmezése szerint. Az istenélmények esetében többet időztem az érzékelések értelmezééné, megbzhatóságánál. Hogy honnan tudjuk, mi hallucináció, és mi igaz, mikor nem megbízható valami, mikor pedig igen. Ez azért érdekes mert mindezeket a tapasztalataink közötti összefüggések alapján kell eldöntenünk, nincs egy biztos háttérismeretünk, vagy alap érzékelési forma, ami mindennek az alapja volna. Ha lenne, az már dogma lenne. És ugyanezek a kérdések a csodák esetében is felmerülnek. Ott is kérdés volt, hogy miben bízhatunk meg, miben nem, és hogy tudjuk ezt úgy megalapozni, hogy közben nem hivatkozhatunk semmi dogmára, vagy tévedhetetlen érzékelési formára.

A képen "Szent Hubertusz" megtérését előidéző állítólagos csodát ábrázolták. A vadászó fiatal nemesnek a legenda szerint megjelent egy szarvas, az agancsa között kereszttel. Fogok beszélni erről az állítólagos csodáról is, de kezdjük az elején, az általános kérdésfeltevéssel: igazolhatják-e csodák isten létezését?

Az erről a kérdésről szóló tanulmányok klasszikusan Hume egyik könyvfejezetével szokták kezdeni, ez pedig "A csodákról" szóló X. fejezet az "Tanulmány az emberi értelemről", c. könyvben. Én sokat olvastam másodlagos irodalomban erről a fejezetről, de nem akartam volna erről addig postot írni, amíg el nem olvastam magam is az eredeti szöveget, ugyanis kétségem volt azt illetően, mennyire pontosan adják vissza mások Hume tézisét. Miután elolvastam, az nyilvánvaló, hogy Hume azt állítja, hogy:

1) A vallástörténelemből, vagy történelemből ismert csodák semmiképpen nem igazolják isten létét, vagy ama vallás igazságát, amelyhez kötik. Ha pedig nem vallásos csodáról van szó, akkor isten igazolása ugyan szóba sem jön, de akkor egyszerűen nem adhatunk hitelt a csodának.

2) Ha elvben tekintjük a kérdést, akkor Hume szerint mindenképpen nagyon nehéz volna odáig eljutni, hogy egy csodát elfogadjunk igaznak (megtörténtnek). Ennek különféle nehézségei vannak, amelyeket nyilván én is elemezni fogok.

Hume érvelésében egyébként lesz hiba, amit meg is fogok mutatni, továbbá nem eléggé letisztázott a fogalmazása, érvelése és szerkezete (Pont ezért sem teljesen világos, hogy Hume állítja-e, hogy a csodák elfogadása elvben abszolút lehetetlen. Sokan így interpretálják Hume végkövetkeztetését), mindazonáltal roppant élvezetes elolvasni mégis a szöveget, mert:

A) Maga a kérdés feltevése és megközelítése a tudományfilozófia legérdekesebb kérdéseihez visz el minket. Úgy mint, mikor igazolt, mikor cáfolt egy elmélet, mi legyen az elméletválasztás módszere, tényleg empirikus-e a tudomány, és ez mit jelent, bizonyosság-e a tudás, és ha nem, akkor mi a jelentősége és mik a kritériumai, mi egy ad hoc hipotézis, mik az ismereteink megbízható alapjai, van-e egyáltalán fundamentuma, lehetünk-e realisták, vagy relativisták, illetve teljesen szkeptikusoknak kell-e lennünk?

B) Hume láthatóan nagyon kiakadt a babonás emberekre, és a keresztény vallásra is, és rendkívül jól érvel amellett, hogy egy ókori könyvben olvasott állítólagos csodák mennyire gyenge hitelességűek, és, hogy még a különféle más csodákról szóló beszámolókhoz képest is nagyon gyengék. Tehát, hogy a keresztény vallásban emiatt hinni, nagyon eszement dolog, hiszen összehasonlításban és abszolút értelemben is gyenge lábakon áll.

Az egyik híresebb, és talán legfrappánsabb érve az, hogy ha a csodák igazolnák isten létét, és valamely vallás igazságát, akkor ugyanilyen mércével a többi vallás is igazolt lenne, de hát ezek a vallások ellent mondanak egymásnak. Itt észrevesszük, és felhasználjuk, hogy a különféle vallásoknak kb. azonos szinten és módon "igazolt" csodái vannak: általában szent könyveikben, más könyvekben, saját hagyományukban, saját egyházuk által elismert csodákról van csupán szó. Ez az érvelés általánosítható a vallás "módszerére", hiszen bármilyen "módszertani elv" (és itt valamely elv mellőzését, például az empirikus igazolás nem megkövetelését is elvnek tekintek), amely általánosan jellemző a vallásokra, nyilván nem lehet jó elv, hiszen egymással ellentmondó hipotéziseket eredményez. Erre alapoztam, "A hit eredendő hibája és ennek társadalmi kihatásai" c, írásomat.

Hume emellett élvezetesen, érdekesen, olvasmányosan fejti ki, hogy a Bibliában szereplő csodákat konkrétan miért is nem fogadhatjuk el erősen igazoltnak: mert műveletlen embere írták, régen írták, hiszékeny emberek beszámolóiról van szó, nincs független megerősítése, egymásnak is ellent mondanak a tanúk. Kifejezetten tetszett, mert én is szoktam hangsúlyozni, hogy a tanúvallomások összevetése teljesen józan, és értelmes módszer, és én is azt szoktam emlegetni, hogy a bíróságokon is ezt teszik. A Biblia tanúvallomásai egy bíróságon úgy dőlnének meg, mint a huzat.

Ide kapcsolódik, és ez vezet át Hume fő érveléséhez az a klasszikus ellenvetés, hogy sok történelmi eseményt ennyi, és ilyen erős bizonyíték alapján elfogadunk. Bár ez az érv ott már mindenképpen bukik, hogy más történelmi eseményt sem fogadunk el, legalábbis a részleteit nem, ha a beszámolók ellentmondásosak. Ha azonban van pár nem ellentmondásos beszámoló, akkor valóban, a plauzibilis történelmi hipotéziseket elfogadjuk, mert ezek nem mondanak ellent a háttér-ismereteinknek. A vallásos csodák azonban általában ellentmondanak a tudományos ismereteink, ellent mondanak annak, amit természet-törvényeknek hívunk.

Hume alapvető érvelése az, hogy mivel minden ismeretünk empirikus alapokon nyugszik, a természettörvények is ilyenek. Amikor természettörvény ütközik egy csodáról szóló beszámolóval, akkor valójában egy beszámoló ütközik sok beszámolóval, illetve akár saját megfigyeléssel is. Na most a természettörvényt viszont azért fogadtuk el természettörvénynek, mert nagyon sok megfigyelés igazolta. Például azt, hogy minden ember halandó, és, hogy amikor tényleg meghalt, akkor nem támad fel, azt olyan iszonyatos mennyiségű élettapasztalat igazolja (és hozzáteszem, most már a biológiai háttérismereteink is, amelyet még több megfigyelés és kísérlet igazol), hogy ehhez képest egy feltámadásról szóló ellentmondásos beszámoló egy kis szekta tagjaitól, akik műveletlenek voltak, régen éltek, és a beszámolókat évtizedekkel később írták le, hát ez igen gyenge.

Hume nagyjából úgy érvel, hogy ha a természettörvényt N megfigyelés támasztja alá, akkor az annak ellent mondó csodát is N megfigyelésnek kell alátámasztania. És ez már hibás érvelés, Hume is felveti, hogy lehet olyan megbízható beszámoló, amely erősebb, de aztán, amikor arról van szó, hogy igazolható-e legalább a csoda megtörténte, akkor mégis másképp foglal állást.

Hume hibája egyébként egy hamis dilemma. Akkor lenne igaza, ha logikailag csupán két lehetőség közül választhatnánk:

A) Vagy a természettörvény igaz, és az azt igazoló N megfigyelés igaz, és a csodát igazoló M megfigyelés hamis.

B) Vagy a csoda igaz, és az azt igazoló M beszámoló igaz, és az természettörvényt igazoló N megfigyelés hamis.

Ha logikailag valóban csak ez a két lehetőség volna, akkor a B esetet csak akkor választhatnánk, ha M>N lenne, illetve még a megbízhatóságot figyelembe véve, az M beszámolós megbízhatósággal súlyozott összege nagyobb lenne az N megfigyelés megbízhatósággal súlyozott összegénél.

Hume pedig úgy érvel, hogy ez egyetlen állítólagos csodára sem teljesül. Ebben igaza is van. Továbbá Hume valami olyat mond, hogy ennek teljesítése nehéz. És lehet, hogy azt is akarja állítani, hogy praktikusan lehetetlen. Ebben pedig abszolút nincs igaza, mert ezzel analóg esetekben a történelem folyamán többször megtörtént, hogy a természettörvény elvetését választották a tudósok, és teljesen jogosan. De ne szaladjunk előre!

A harmadik, lehetőség ugyanis a következő:

C) Az eddig természettörvénynek tartott összefüggés részigazság, sok esetben érvényes az összefüggés, az N megfigyelés igazságában nincs okunk kételkedni, ugyanakkor az M beszámoló is igaz, mert a törvény alól van kivétel.

Így pedig az N megfigyelésnél sokkal kevesebb, sőt, talán egy megbízható megfigyelés is elég lenne annak igazolására, hogy a vélt természettörvény megsértésével van dolgunk. Ehhez a tézishez azonban sokkal könnyebben is eljuthattunk volna, és ez mutatja, hogy Hume azért itt egy elég nagyot tévedett, hiszen nagyon triviális, hogy nincs igaza, mert hát a vélt természettörvények megsértését a tudomány történetében többször láttuk, hiszen jó pár elmélet megdőlt a tudomány története során. A legjobb példa talán a newtoni fizikát megsértő megfigyelések és kísérletek voltak, nevezetesen a Merkúr perihéliuma, és a Michelson-Morley kísérlet. A részletekbe itt nem szükséges belemenni, elég talán, hogy az anomália a Merkúr perihéliumával kapcsolatban azt jelentette, hogy a Merkúr pályája olyan paraméterekkel rendelkezett, amely a newtoni mechanikának ellentmondott. A Michelson-Morley kísérlet pedig azt igazolta, hogy a fénysebesség nem adódik hozzá az alapsebességhez, ha mozgó inerciarendszerben vagyunk, és ez szintén ellentmondott a newtoni mechanikának. Miközben a newtoni mechanika nagyon sok esetben működött, bevált predikciókkal rendelkezett, sőt, már az ipari forradalom teljes technológiája nagyrészt azon alapult. Tehát itt van a klasszikus eset, amikor N igen nagy, M igazából csak pár megfigyelés és kísérlet, és mégis, a fizikusok elfogadták, hogy ezek a kísérletek valósak, és ellentmondanak a newtoni fizikának. Hume persze ezt a tudománytörténeti fejleményt nem ismerhette, mert korábban élt. És korábban nemcsak Hume, de például Kant sem tudta elképzelni a newtoni mechanika cáfolását.

Érdemes nagyon röviden kitérni arra, hogy a Merkúr perihéliumánál próbálkoztak ad hoc mentőhipotézisekkel. Korábban ugyanis egy hasonló esetben az Uránusz keringési anomáliájából sikeresen egy másik bolygó létezését jósolták meg, és ez a Neptunusz képében ez fényesen igazolódott. De a Merkúr esetében a mentőhipotézisek csődöt mondtak, és a newtoni fizika - ahogy Lakatos mondaná - degeneratív kutatási programmá vált. A Michelson-Morley kísérlet esetében az éter elmélet volt a segédhipotézis, amely Einsteinig még tartotta is magát. Tehát a csodákhoz nagyon hasonló jelenségek a tudomány történetében vannak: ismerünk híres anomáliákat, amikor a tudósok egyetértett abban, hogy egy korábban természettörvénynek hitt összefüggésnek egy anomália ellentmond, és nem tagadták az anomália jelenségének hitelességét, legfeljebb azt nem tudták, nincs-e valamilyen mentőhipotézis. Ha van, akkor az anomáliának vége, ha nincs, továbbra is fennmarad. Az igaz, hogy ha egy segédhipotézissel, vagy egy újabb, átfogó elmélettel sikerül megoldani az anomáliát, az még inkább megerősíti az anomália jelenségének hitelességét, de a Merkúr perihéliumánál például annyira egyértelmű volt az anomália, hogy a tudósoknak nem volt kétségük. Ennek oka nyilván az, hogy egy potenciálisan akárhányszor megfigyelhető jelenségről van szó.

Csodák esetében szokták feltételezni, hogy azok ritkák, de valójában a ritkaságnak, vagy reprodukálhatóságnak nincs elvileg döntő szerepe a kérdésben. Egy reprodukálható jelenség természetesen azért jó, mert tényleg potenciálisan akárhány megerősítést kaphat. Tehát gyakorlatilag akármilyen nagy M elérhető. De egy egyszeri jelenség is lehet igazán erősen igazolt, és mégis anomália. Így például az 1054-es szupernóva, amely a Rák-ködöt hozta létre arról híres, hogy a világ több országában regisztrálták, és aligha lehetett ez összebeszélés, vagy kollektív hallucináció eredménye. Igaz, ez a megfigyelés jelenlegi tudományos ismereteinknek nem mond ellent.

Ezt a csodákról szóló postot egyébként Niholas Everitt: "The non-existence of God" c. könyve motiválta, ezt olvasom mostanában a strandon. A könyv végigveszi az istenről szóló érveléseket, és minden fejezetben tárgyal egy nagy csoportot. A szerző analitikus filozófus, ateista, és minden fejezet végén az a konklúziója, hogy az isten mellett szóló érv gyenge, az isten ellen szóló érveknek pedig van bizonyos erőssége. Nem mindenhol értek egyet azzal, ahogy Everitt érvel, sok fejezetben, az analitikus filozófia egyik túlzó jelenségét látom, nevezetesen, hogy Everitt teljesen feleslegesen túlragozza a dolgokat. Például az ontológiai istenérvnél végigveszi egy csomó filozófus teljesen hasonlóan rossz érvét, teljesen reménytelen érvek analízisébe megy bele, és szőrszálhasogató, miközben fontos érveket meg kihagy.

A csodákról szóló fejezetben például teljesen feleslegesen problémázik azon, hogy az, hogy egy természettörvény alól van kivétel, az logikai ellentmondás. Természetesen. Ezért a pontos fogalmazás az, hogy korábban természettörvénynek gondolt törvény cáfolatáról van szó, amely megmutatja, hogy a törvény csak korlátosan érvényes. Az istenhívők szokásos elképzelése szerint isten a világot és a törvényeit teremtette, tehát a természettörvények mindaddig tényleg teljesen érvényesek, amíg istennek eszébe nem jut beavatkozni, és természetesen csak ő tudja a természettörvényeket felfüggeszteni, ha akarja. Ennek igazolására pedig az tényleg logikus volna, ha tudnának mutatni olyan csodákat, amikor egy egyébként mindig érvényes törvény egy különleges esetben meg lett szegve, és akkor mondhatják azt, hogy a megszegés isteni csoda, a megszegő maga isten. A hívő számára rossz hír, hogy Hume-nak annyiban igaza van, hogy a történelemből ismert csodának tartott mesék ettől nagyon messze vannak. De abba nincs Hume-nak igaza (ha állított ilyet), hogy ilyenek igazolása teljesen lehetetlen.

Na most Everitt néhány mellékes, de mégsem felesleges dologra is kitér. Helyesen megjegyzi, hogy csodának azt is nevezhetjük, amikor egy esemény nem mond ellent kifejezetten egy természettörvénynek, csak nem tudjuk a tudományos magyarázatát, és azt hiszi a hívő, hogy soha nem is fogjuk tudni. Például az élet keletkezése nem mond ellent nagyon szorosan a fizika törvényeinek, csupán egy roppant különös jelenség, és jelenleg nem tudjuk a pontos magyarázatát. A hívő hiheti, hogy soha nem is fogjuk tudni, de hát honnan tudná a hívő, hogy soha nem fogjuk?! Everitt helyesen rámutat, hogy ezt a hívő nem tudhatja. Ha pedig a hívő minden jelenleg nem megmagyarázott jelenség mögött istent lát, az a fehér foltok istene, aki méltatlanul bujkál az egyre szűkösebb rejtekhelyén: a tudomány fehér foltjai között. Ezt a képet a hívők általában kikérik maguknak, egy ilyen istenhit roppant defenzív, és méltatlan volna.

Egy másik lehetőség a koincidenciák csodája. Itt sincs arról szó, hogy valami ellent mond a fizika törvényeinek, de furcsa egybeesésről van szó. Everitt olyan példát mond, hogy egy agyi stroke miatt egy mozdonyvezető eszméletét veszti, az automatikus fékezés megállítja a vonatot, és így az nem üt el a sínen egy gyereket. Ez egy roppant különleges egybeesés. Everitt szerint itt soha nem igazolódhat isten mert hát nincs szó a természettörvényeknek való ellentmondásról, nincs szükség istenre magyarázatként. Én azt mondanám, hogy ha statisztikailag túlságosan szokatlan egybeesések tömkelegeit látnánk, és mindegyik egy jóságosnak feltételezett isten vélhető céljainak megfelel, akkor ez egy erős igazolás lenne. De a valóságban ilyet nem látunk: a valóság nem jóságos. ld. erről a gonosz problematikáját.

Everitt itt le is zárja a fejezetet, és nem tárgyalja elég mélyen a kérdést. Pedig van még itt némi mondandó. Már láttuk, hogy a koincidenciáknál is van mit keresni, de azért az analízisem fő sodrában visszatérnék a klasszikus, természettörvényeknek ellentmondó csodák esetére.

Egy másik igen jó írás a csodákról John Stuart Mill könyvében található, amelynek "Three essays on religion" a címe. Ezt egyébként hangoskönyvben, a librivoxról töltöttem le. Mill is Hume írásából indul ki, és nagyon jól végigveszi a lehetőségeket, hasonlóan ehhez a posthoz. A csodákról "Revelations" címmel van szó, a "Theism" c. esszében.

Milt nem tartom a legzseniálisabb filozófusnak. Számos esetben van hiba a gondolataiban, elég gyakran nem elég határozott, vagy furcsa számomra az álláspontja. Például az istenhívővel, ateistával és agnosztikussal szembe állítja magát, és szkeptikusnak mondja magát. Na most az agnosztikussal szemben szkeptikusnak lenni, az már elég meredek dolog. Sokszor pedig azt a szöveget mondja el, amit várok, de nincs benne semmi meglepő.

De itt Mill  mégis meglepett. Legalábbis félig. Mégpedig azzal, hogy azt mondja, a csoda és az anomália között az a különbség, hogy az anomáliához a tudomány előbb-utóbb találni szokott egy új elméletet. Amihez az is hozzátartozik, hogy mint a Merkúr perihéliumánál is, reprodukálható eseményről van szó. Már kifejtettem, hogy bár ez praktikusan fontos különbség lehet, de elvben nem. Mill azt is írja, hogy ez az új elmélet az, ami később visszaigazolja az anomáliát. Erről is írtam, hogy ez félig igaz, és itt már Mill hibásat is állít. Ugyanis például a Merkúr perihéliumát már akkor elfogadták, amikor még nem volt meg a magyarázata a relativitáselmélettel.

És mégis, érdekes, a Merkúr perihéliumánál komolyan nem vetődött fel, hogy ez egy csoda lenne. Miért nem? Hát azért, mert hiányzott az, hogy istennek ezzel ugyan milyen motivációja lenne?! A Merkúr perihéliuma társadalmi szempontból lényegtelen dolognak nézett ki, és máig nem zavar sok vizet. Ezzel szemben a legkisebb bibliai csodáknál is szerepel valamilyen motiváció. És ez a kulcskérdés.

Ugyanis a monoteista vallások hiténél egy olyan hipotézisről van szó, miszerint isten nemcsak fel tudja függeszteni a természettörvényeket, de istennek céljai vannak, ráadásul ezek az emberek nemes céljaival jól egybeesnek, legalábbis a hívők hite szerint. No de ezzel mégiscsak van egy bizonyos elméletünk. Igaz, isten motivációi nem adnak hatásmechanizmust a csodákról, és egész pontosan jósolhatóvá sem teszik a csodákat, de bizonyos szinten ad egy fél magyarázatot rájuk: "az anomáliát isten okozta, ezért és ezért a jó célért".

Ha tehát van egy anomáliánk, amely elég erősen igazolt ahhoz, hogy feltételezzük, a régen természettörvénynek hitt összefüggés nem mindig igaz, akkor feltételezhetjük azt, hogy ez egy tudományos anomália, amire majd találunk tudományos magyarázatot egy átfogóbb elmélet által, gondolhatjuk azt, hogy soha nem lesz rá magyarázat, és gondolhatjuk azt, hogy csoda. De ez utóbbit csak akkor, ha a csoda motivációja következetesen látszik. A motivációkat sem dobálózhatunk ad hoc: nem hozhatunk fel minden csodára egy légből kapott hipotézist a motivációra. Néhány világos motivációval kellene tudni lefedni a csodákat. Ha tehát az Univerzum tele volna olyan természettörvény-sértésekkel, amelyek rendre az emberek, és a pozitívnak mondott erkölcsök érdekében történnének, akkor ez szerintem igazolása lehetne istennek. Tehát, ha rendre megmenekülnének az ártatlanok a természeti katasztrófákban, és ha a bűnösök csodálatos módon megbűnhődnének. Csak hát a valóságban ez nagyon nincs így, és ez már megint a gonosz problémájához vezet minket: a természeti katasztrófákban sok ártatlan hal meg, anélkül, hogy isteni csodák kimentenék őket. Az állítólagos csodák tekintetében megfigyelhető még két tendencia is, ami még abszurdabbá teszi azt a hipotézist, hogy egy jóságos isten beavatkozásai lennének:

A) A történelem folyamán egyre csökken a számuk. Ami azzal nem fér össze, hogy isten művei lennének jó ügyek érdekében, viszont arra a feltételezésre jól illeszkedik, hogy tanulatlanság, butaság okán született félreértések, tévedések.

B) A csodák abszolút nem fontossági sorrendben történnének. Egyik kedvenc példám erre "Szent" Hubertusz legendája, mely szerint egy az agancsai között keresztet viselő szarvas jelent meg neki, amitől megtért kereszténynek. Ez a legenda, ha egyáltalán adunk neki hitelességet, és nem mesének tekintjük, még mindig kézenfekvően magyarázható hallucinációval, optikai csalódással, vagy hasonlóval. Ez egy nagyon jó példa arra, hogy egy, a természettörvényekkel nehezen összeegyeztethető jelenségnek - ha nem ezeket a segédhipotézises magyarázatát vesszük - akkor az anomália valóságának igazolásához holmi régi, megbízhatatlan legenda közel sem elég. A legenda szerint "Szent" Hubertusz megtérése senkinek nem mentette meg az életét, de élete során nyilván tett sok jó dolgot, ám ez mindösszesen jelentéktelen a történelem nagyobb katasztrófáihoz képest. Például a Holokauszt megakadályozására isten nem tett gyakorlatilag semmi nagy dolgot, és semmi következetes dolgot.

Összességében az ilyen "csodák" túl ritkán történnek csak meg, pontosan olyan gyakorisággal, ahogy várjuk, amennyiben nincs isten. Mert ugye koincidenciák vannak, ezt már megbeszéltük.

Tehát az Univerzum szerintem nem tud felmutatni annyi, olyan erősen igazolt csodát, amely de facto igazolná isten létezését. Ugyanakkor azt a vádat is el kell utasítanom, hogy én, mint ateista lehetetlenül korlátolt lennék, és engem csodák tömkelegei sem győznének meg. Nem igaz, meggyőzhetnének, ha statisztikusan szignifikáns gyakorisággal fordulnának elő, és következetesen a legfontosabb jó célokért történnének. Ha a hívők jobb életet élnének, egészségesebbek lennének, ha az imák legalább statisztikusan szignifikáns mértékben működnének, ha a jó statisztikusan szignifikáns gyakorisággal elnyerné jutalmát, a rossz meg büntetését, és ez az emberi igazságszolgáltatás fölötti jelenség lenne, akkor ez meggyőzne istenről. A valóság viszont egy jóságos isten nélküli, közönyös Univerzumról győz meg. Azaz legfeljebb egy közönyös isten létezéséről lehetne elvben szó, de persze ez sem igazolt, és nem hiszek benne.

Farkas Henrik könyvét szerintem sok éve vehettem egy antikváriumban, elvi alapon, gondolván, hogy "jó, ha ez a könyv megvan", illetve, "jó, ha a megvétellel eme könyvek megmaradását támogatom". Az, hogy el is kéne olvasni, csak olyan formában volt bennem, hogy "majd egyszer, talán". Ezek az egyszerek, és talánok általában strandolásnál, vagy az erkélyen ülve jönnek el, amikor még mindig inkább egy-egy klasszikus könyvet veszek elő.

Farkas Henrik könyve 1988-as, ez a rendszerváltás előtt nem sokkal volt. Igazából a dátumba már belefért volna, hogy esetleg a vallás irányába elfogult, de szerencsére nem. A "kommunista" könyveknél ebben a témában legalább ez a jó, hogy a vallás irányába nem valószínű, hogy elfogultak. Ettől még persze lehetne számos módon rossz, de nem az. Meg voltam elégedve azzal hogy egy szakértő könyvéről van szó, aki hivatkozza a megfelelő irodalmat. Ha bármely kérdésbe mélyebben bele akartam volna menni, akkor oda irányított volna, ahol folytathattam volna a témát, de igazából ebben a postban ezt biztosan nem teszem meg.

A könyv megközelítése teljesen szimpatikus, és talán ez benne a legfontosabb. Az összes fejezetben egy-egy bibliai rejtélyről, sok esetben csodáról, vagy csodálatosnak hitt dologról mutatja be, hogy annak milyen prózai magyarázata van, vagy lehet. Szerintem ezért a érdemes ezt a könyvet elolvasni. Iszonyúan fontos, hogy a fiatalok ilyen könyvet olvassanak, és nem népbuttó propagandát arról, hogy a Biblia milyen csodálatos, és hinni kell istenben.

A legtöbb magyarázatot, vagy lehetséges magyarázatot ismertem, mint tudományban és a keresztény vallásban is járatos ember. Más magyarázatok pedig szintén kézenfekvőek voltak. Például nem vágott földhöz, hogy Ézsau, a szőrös ember egészen kézenfekvő magyarázata az, hogy van egy ilyen genetikai atavizmus, a hypertrichosis lanuginosa (8.o.), de természetesen j volt olvasni a megerősítést, hogy tényleg van ilyen, és milyen gyakran fordul elő (nagyon ritka).

Az már érdekesebb, hogy Ezsau talán inkább Türosz torzonborz vadászistene lehetett (7.o.), és a történet nem annyira egy partikulárisan megtörtént esemény, mint inkább egy aitológikus történet: azt magyarázza meg, hogy a zsidó egyistenhit hogyan győzte le az Edomiták hitét. Vagy pedig egy konkrét történetet így kapcsolt össze egy aitológiai interpretációval. Ezsau vörös haja is szimbolizálhatja Edom néét, mert az "Edom" is vöröset jelent, bár inkább bőrszínre értik (7.o.). Ehhez kapcsolódik egyébként egy másik kérdés, amit "A rabszolgaság bibliai védelme" c. egyébként embertelenül negatív könyvben olvastam, ott azt íra Josiah Priest, hogy az "Ádám" szó elent vöröset, tehát, hogy Ádám vörös volt, nem fehér ember. Az etimológiai állítást most látom először megerősítve egészen más helyen. Ádám meg nyilván nem volt vörös, mert ebben a frmában nem is létezett, de lehet, hogy a Genezis meg Edomita eredettörténetből (is) származik. Ádám kérdését Farkas Henrik nem is említi. Érdemes még megemlíteni, hogy Jákob nemcsak a történetében csapja be apját és testvérét, hanem a neve is ezt jelenti (9.o.). A zsidók, úgy látszik büszkék voltak arra, hogy valamiféle becsapással kerekedtek az Edomitákon felül. Számomra ez ma nem éppen büszkélkednivaló. Hát de ez is csak arra utal, hogy a Biblia erkölcse rendkívül kétséges, változó, és az Ószövetség erkölcse nagyon elavult. Szerintem mondjuk az Újszövetségé is, de azt kevesebben fogják elismerni.

Jákob rászedése folytatódik azzal, ahogy Lábán eszén túljár a fekete juhokkal, és Farkas Henrik itt bemutatja azt, hogy Jákób lehet, hogy egy genetikai összefüggést használt ki, amit Rényi Alfréd állítólag matematikailag is modellezett (15.o.). Itt, és még pár helyen azért lehet, hogy a könyv elavult, és nem pont a legújabb álláspontot tartalmazza. De ez azért sem fontos, és máris le kell lohasztanun azok kedvét, akik azt mondják, hogy tehát Jákob olyan genetikai ismereteknek volt birtokában, amit aligha tudhatott, és ez is isten létezését igazolja. Jákob simán megfigyelhette ezt az összefüggést empirikusan, és megjegyezhette anélkül, hogy a genetikai alapjait ismerhette volna. Másrészt magában a Bibliában szerepel az is, hogy Jákob maga válogatta a juhokat, amivel visszajutottunk az erkölcstelen csaló történetéhez (48.o.). 

A Biblia egyébként nem csak itt tartalmaz ugyanarról a történetől két elég nyilvánvalóan eltérő változatot. Ugyanez a helyzet a genezissel, és a tízparancsolattal. Ezek is több változatban vanna meg. Ez pedig azt demonstrálja, hogy az Ószövetség igazából egy eyszerű mítoszgyűjtemény, amit próbáltak zsidó érdekek szerint válogatni, és farigcsálni, de hát elég pocsékul sikerült ez is.

Van pár érdekes fejezet a korabeli éghajlatról, a tevékről, az exodusról, de ezek hosszadalmas, komplex fejezetek. Itt egyébként megint az a benyomásom, hogy Farkas Henrik sokszor nem egészen megállapodott tudományos véleményt mond el, hanem inkább a sajátát, ami alapulhat bizonyos bizonyítékokon, de nem feltétlenül megalapozott a több elgondolás közötti döntése. Viszont ez talán nem is lényeges. Érdemes elolvasni ezeket a fejezeteket, csak azért, hogy képet kapjunk bizonyos dolgokról. Az megint igaz, hogy számos rejtélyes dolognak simán van prózai magyarázata, csak éppen többféle is lehet. Például a zsidók lehettek akár Egyiptomban is, mert sok nép megfordult ott, az időjárás miatt ez kézenfekvő is.

A háziállatokról szóló részben az az érdekes, hogy egészen kézenfekvő okai voltak annak, hogy mely állatokat tisztelték, melyeket nem. A tiltásoknak lehetett az a magyarázata, hogy nem volt szükségük arra az állatra, de más is. A legismertebb tiltás a mohamedánoknál és zsidóknál is a disznóhúsevés tiltása. Emögött lehetett simán az, hogy teljesen gazdaságtalan lett volna disznót tartaniuk, hiszen túl sok vizet és takarmnyt igényel (101.o.),

A tilalmak tehát sok esetben praktikus eredetűek. De azért ne essünk hasra a Biblia bölcsességétől, hiszen egyrészt, mindez akkor, és ott volt érvényes, ma már, és máshol egyáltalán nem.  Például Európában, a keresztényeknek már általában érdemes volt disznót tartani, el is vetették a tilalmat. Hasonlóan, a tengerparti országoknak érdemes tenger gyümölcseit fogyasztani, és a modern hűtési technológiával azok nem is romlanak meg (103. o).

De a tiltások között, és persze általában a Bibliban sok totális képtelenség is van. Például III. Móz 11:20 szerint: "Minden szárnyas féreg, a mely négy lábon jár, útálatos néktek." Csak hát négylábú, szárnyas féreg nincs.

 A tilalmaknak azonban van más oka is, éldául a disznó áldozati állat volt az Adonisz kultuszban (108.o.) a tiltásának oka tehát már megint egy rivális vallás lenyomása volt. A zsidó nép, és a zsidó vallás általában egy olyan palesztínai történelemben formálódott, ahol a zsidó nép fenn akart maradni egy csomó kánaánita nép között, és ha lehet, győzni akart felettük. Ez formálta a vallásukat, és még a monoteizmus kialakulásában is döntő szerepe lehetett. Az Ószövetségben ugyanis számos nyoma van a politeizmusnak, és egy mindenféle hitben élő népcsoportok között volt annak némi felsőbbrendűségi érzésre alapot adó indok, hogy "a mi istenünk különb, mert egyetlen isten". Ezek az én gondolataim, de közismert összefüggések.

Természetesen a tisztátalan állatok listáából is van két verzió, és ezek nem pontosan egyeznek (111.o.). Például V. Móz 14:19 szerint: "Minden szárnyas féreg is tisztátalan legyen néktek; meg ne egyétek." Míg III. Móz 11:21 szerint: "Csak azt ehetitek meg a négylábú szárnyas férgek közül, a melynek lábain felűl szökő-szárai vannak, hogy szökdécselhessen azokkal a földön."

 Jerikó alálharsonái kapcsán Farkas Henrik azt mondja, hogy a hanghullámok, ha eltalálják valaminek a sajátfrekvenciáát, akkor pusztítóak lehetnek. Ez a fizikai jelenség ismert, de Farkas Henrik szerint a zsidók Jerikó városát nem találhatták, csak romos állapotban. Ez megint egy olyan kérdés, hogy az exodus időpontja vitatott, és ezért nem biztos, hogy ez teljesen friss, megalapozott álláspont. A történet lehet akkor is metaforikus, ha tényleg volt ostrom, és a kánaánita népek csak megijjedtek a harsonáktól.

 A Frigyládával kapcsolatban Farkas Henrik felsorol pár, elsősorban technikai jellegű csodálatos hipotézist, de végül is csak arra jut, hogy ilyen kegytárgytartókat egyiptomban használtak, tehát maga a frigyláda, mint olyan nem túl meglepő, és esetleg némi statikus töltése lehetett, amely megrázhatott embereket, de nemigen ölhetett meg senkit (128.o.). Ez a bibliai népeknek csodás lehetett, és eltúlozhatták. A másik mód, ahogy a frigyláda halált hozhatott, hogy egyszerűen fertőző betegségeket terjesztett, himlőt vagy pestist (133.o.). Ehhez nem kellett csoda. 

Van egy történet a Bibliában, amikor Nábáb és Abihu lázad Mózes és Áron ellen, azonban a frigyládából fellobbanó tűz elégette őket. Farkas Henrik említi, hogy a tűzzel trükköző alexandriai készülék híres volt Egyiptomban (137.). Az könnyen feltételezhető, hogy Mózes ebből valamennyi tudományt ismert, és legalábbis használt tűzzel kapcsolatos trükköket a frigyláda kapcsán. Ehhez nyilván kellettek neki különféle gyúlékony eszközök. Nábáb és Abihu lehet, hogy csak hozzáértés nélkül nyúlta ezekhez, és baleset áldozatai lettek. Mindenesetre az elég prózai, és kijózanító, ha arra gondolunk, Mózes esetleg csak egyfajta bazári tűznyelő szintjén volt, és a "csodáinak" egy része, mint az égő csipkebokor is, csak ezen alapult. Egyébként ennek a történetnek is két verziója van a Bibliában, a másikban a föld nyeli el Nábábot és Abihut.

Az Ezekiel történetről, amely Däniken által lett híres - hiszen ő földönkívüli űrhajóval magyarázta a leírást - azt írja, hogy lehet meteor lezuhanásának leírása (148.o.), vagy harci szekér is lehetett (150.o.) nyilván megint szóba jön akár két történet keverése is.

Az egyik legérdekesebb bibliai rejtély, amely azonban különösebben nem szolgál isten igazolására, hanem nagyon sokan fogják úgy fel, hogy egy furcsaság, aminek biztosan van magyarázata, az a hihetetlenül nagy, konkrétan matuzsálemi életkorok. A 900 éves életkorok kézenfekvő magyarázata az, hogy ezek holdhónapok, és nem évek. A bökkenő csak az, hogy míg Matuzsálem 969 esztendős volt a Biblia szerint, Ábrahám már csak 175, Jákob 147. Ezek pedig még mindig hihetetlenül hosszú életkorok, de hónapban mérve meg már csak gyerekéletek lennének. Itt lehet, hogy már csak egyszerű túlzásról van szó, illetve nem is ismerték olyan pontosan az életkorokat az emberek. Farkas Henrik szerint a legjobb magyarázat, hogy az évszámok szimbolikusak, esetleg nem egy ember életét, hanem egy kor hosszát jelölik meg, és túlzóak, mert különösen a régebbi személyeknek ezáltal akartak tekintélyt adni. Jobb magyarázat hiányában ez kézenfekvő is lenne, csak valahogy ez az elég nyilvánvaló, de fokozatos átmenet a furcsa a nagyon nagy számoktól az már-már normálisan hosszú életkorig.

A vízözön kapcsán Farkas Henrik elveti Várkonyi Nándor elméletét, miszerint valóban történt egy világméretű vízözön (185.o.), hanem azt mondja, hogy sok népnél volt sok helyi vízözön, és a bibliai is csak egy ilyen. Egyébként is a Gilgames eposz átvétele, és ezzel megint ott vagyunk, hogy az Ószövetség csak egy összeollózott fércmű. A Vízözön Farkas Henrik szerint azért nem lehetett világméretű, mert az ásatások nem egyetlen, mindenhol megtalálható, mindenhol ugyanabban a korban megtalálható leletekről szólnak. Ez szerintem ma is a tudomány álláspontja, ha nem így lenne, arról már olvastunk volna.

A Betlehemi csillag kapcsán Farkas Henrinél a jól ismert Jupiter-Szaturnusz együttállást találjuk meg válaszképpen (192.o.). Ehhez pedig Jézus állítólagos születését csak i.e. 7-re kell datálni, ami nem lehetetlen, mert az időszámítást Jézus születéséhez csak sok évszázaddal később kötötték, és akkor tévedhettek ennyit is.

Ezzel vége a könyvnek. Kihagytam pár kisebb részt és fejezetet, már csak azért is, hogy érdemes legyen elolvasni. Mint már megfogalmaztam, a könyv azért jó, mert történelmi, racionális beállítottságú. A válaszok keresésének módját, a gondolkodásmódot érdemes megtanulni belőle. Az egyes válaszok közül lehet, hogy van, ami ma már nem is a tudomány elfogadott álláspontja. Ilyen szempontból a könyv nem használható kézikönyvnek. Érdekes témák, kérdések, és lehetséges válaszok szempontjából igen. De a válaszokat érdemes mindig ellenőrizni a mai tudomány fényében.

Az alábbiakban a vallási homofóbiáról szeretnék néhány szót szólni. Köztudott, hogy az orlandói mészárlás egyik vagy fő motivációja a muszlim Omar Mateennek a melegek iránti ellenérzése volt. A Pulse a melegjogok védelmének szimbolikus helye volt. Seddique Mateen, az elkövető apja elmesélte, hogy Omar egy alkalommal milyen indulatba jött, amikor férfiakat látott egymással csókolózni. Omar egyébként állítólag maga is rendszeresen látogatta a helyet; nem tudni miért: talán maga is homoszexuális volt, de lehet, hogy a melegek iránti gyűlöletétől próbált szabadulni.

Ám engem itt nem a konkrét ügy érdekel, hanem általában a vallási homofóbia. Ez ugyanis nem csupán az iszlám sajátossága, hanem, úgy tűnik, a semita vallásoké általában. A baptista  Roger Jimenez pl. úgy gondolja, nem szabad a szodómiát dicsőíteni azzal, hogy meggyászoljuk az áldozatokat. De nincs nagy véleménnyel a melegekről a Biblia sem: »Ha valaki férfival hál együtt, úgy, ahogy asszonnyal szoktak együtt hálni, ez utálatosság, amelyben mindketten részesek, ezért meg kell halniuk, vérük visszahull rájuk.« (III Móz XX: 13) A kereszténység és zsidóság szent könyve tehát ugyanazt javasolja büntetésként, amit Omar tett. A következőkben tehát nem is fogom elválasztani egymástól a három ábrahámi vallást, csupán a közös fóbiájukról írok néhány bekezdést.

Az ilyesfajta vallási nézeteket én őrültségnek tartom. Az én fogalmaim szerint ugyanis az a bűn, ami másnak fizikailag vagy lelkileg árt, méghozzá szándékosan árt. Ha pl. véletlenül rálépek valakinek a lábára a buszon, azzal fájdalmat okozok, de ha ez csupán figyelmetlenség volt, akkor nem követtem el bűnt. Ha viszont akarattal (és mondjuk nem valamiféle önvédelemből) teszem ugyanezt, az már bűnnek tekinthető. Ám ha a környezetemben két azonos nemű embertársam egymásba szeret, szellemi és fizikai közösséget alkot, azzal ők

1. nekem nem ártanak; sem fizikailag, sem lelkileg nem károsítanak, és
2. nincs is ilyen szándékuk, hiszen a figyelmük eleve nem rám, hanem egymásra irányul. Tehát nem követtek el semmiféle bűnt.

Heteroszexuális emberként mondhatom persze azt, hogy az ilyen jellegű kapcsolat tőlem idegen, engem zavar, vagy hogy az én ízlésemnek nem felel meg. (Az igazság egyébként az, hogy nemigen érdekel, mert nem szoktam más emberek szexuális szokásaival, magánéletével foglalkozni.) Ám mivel, ahogy fentebb írtam, a párválasztás nem morális ügy, ez csakis ízlés kérdése lehet. Egyszerűen arról van szó, hogy az ember a mások párválasztását a saját ízlése alapján ítéli meg. A szerelem, a vágy útjai sokfélék, és mindenkinek megvan a joga, hogy a maga útját járja. Fura lehet pl., hogy Faludy György egy nála félszázaddal fiatalabb nőt vett feleséül, de ha Fanni elhitte neki, hogy nagy költő (nem az), és felismerte benne élete szerelmét, akkor miért tagadnánk meg tőlük a boldogságot? Csupán azért, mert én nem vezetnék oltárhoz egy ötven évvel idősebb nőt, még nem vitatom el tőlük, hogy nekik jó volt így.

Az emberi társadalmat ízlésüket, életcéljukat, életvitelüket tekintve rendkívül sokféle egyed alkotja. Az ember természetszerűleg idegenkedik mások értékrendjétől, ízlésétől, ám mégis kénytelen elfogadni azt, már csak azért is, mert ez az ára annak, hogy őt is elfogadják azok, akiknek a szemében ő az idegen. Én pl. nem szeretem a mulatós zenét, egyrészt mert nem tetszik, másrészt mert igénytelennek tartom. De azért nem jutna eszembe agyonlőni Balázs Palit, sem azokat, akik ezt a műfajt élvezik. Szintén nem rajongok a népzenéért, de tudom, hogy a népművészet komoly érték, ezért fontos, hogy megőrződjön. Vagy mondhatnám azt is, hogy én érzem szépnek, ha egy ember a nyakáig tele van tetoválva, de tisztában vagyok azzal, hogy nem is kell, hogy nekem tetsszen – elég, ha a szerelme vagy ő maga vonzónak találja azt. Semmi okom és alapom nincs arra, hogy saját magamat tegyen meg a normalitás abszolút pontjának, és saját magamhoz viszonyítsak mindenki mást a deviancia skáláján. Bizarr és igazságtalan tett lenne, ha a saját ízlésítéleteimet valamiféle isteni igazság mércéjévé tenném, és szent szövegekkel alátámasztva morális ítéletekké változatnám az ízlésítéleteket. Mindenkinek joga van a boldogsághoz, méghozzá olyan módon, ahogy ő szeretné. Senkinek nincs joga, hogy ezt elvitassa másoktól.

Azoknak viszont, akik úgy érzik, mégis nekik kell az eltérő szexuális irányultságú embertársaikon az erkölcsi ítéletet végrehajtani, és adott esetben fizikai megtorlásban részesíteni azokat, érdemes lenne végiggondolni két kérdést.

Isten, mint tudjuk, maga a tökéletesség. A keresztény Isten ráadásul tökéletes szeretetközösségben létezik önmagával (!!!). Istennek nincs neme, bár az Atya és a Fiú hímnemre utal, amiben azért van némi homofób töltet. De mindegy, legyen ez csak metafora, Isten pedig nem hím, és nem nőnemű lény. Egy ilyen tökéletes lényt vajon miért zavar, ha két azonos nemű ember szereti egymást? Miért ne lehetne két férfi vagy két nő között ugyanolyan bensőséges, önfeláldozó, intenzív szeretetközösség, mint egy hereroszexuális pár esetében? Egyáltalán, minek teremtett Isten két különböző nemet, ha tudta, hogy ebből csak a felfordulás és bűn származik?

De főként: miért érdekli ennyire Istent az emberek szexuális élete? Ha ő maga tökéletes szeretetközösség, miért nem elég neki önmaga, és miért foglalkozik ilyen megszállott módon a teremtett lényei szeretetközösségével? Nem inkább arról van szó, hogy az emberek azok, akiket eltántoríthatatlanul és leküzdhetetlenül izgat mások szexualitása? Nem lehetséges, hogy ez az érdeklődés annyira jellemzően emberi dolog, hogy egy tökéletes lényhez egyszerűen méltatlan lenne ilyen ócska pletykálkoldás, és mások nemiségében való vájkálás?

A másik kérdés az ítélet végrehajtását érinti. Isten állítólag majd a túlvilágon fogja igazán elbírálni az embereket. Akik pl. hisznek Jézusban, el fogják nyerni az örök életet a túlvilágon. Jézus a latornak is azt mondta, hogy vele lesz Isten országában, de nem mentette meg a keresztről. Másfelől Isten, ha akar, bizonyos esetekben nagyon is be tud avatkozni a világ folyásába. Elpusztította pl. Szodoma és Gomorrhát, összezavarta a nyelveket a bábeli toronynál, sőt egy ízben az egész emberiséget is kiirtotta némi plusz víztartalék bevetésével. Megjelent Saulnak a damaszkuszi úton, és mivel Isten mindenható és mindenhol jelenvaló, egészen nyugodtan megtehetné, hogy minden egyes embernek megjelenik külön-külön, közli az akaratát, vagy sóbálvánnyá változtatja őket a hasonló bűnben leledző embertársaik okulására.  

Nem világos tehát, hogy mi az oka Istennek arra, hogy éppen a melegek esetében az emberekre bízza a büntetést, méghozzá itt a földön. Miért nem bírja Isten kivárni, amíg meghalnak, hogy majd akkor majd ítélkezzék fölöttük? Mire ez a türelmetlenség? Vagy miért nem teszi meg Isten, hogy egy jó nagy villámmal sújtja a Pulse melegbárt, ha már időnként a keresztény templomokra is képes időnként ménkövet küldeni? És az ember miért nem hagyja rá Istenre az igazságszolgáltatást? Talán nem bízik Istenben?

A Magyar Tudományban korábban a tudomány határairól írtam egy cikket, amely a hasonló című könyv recenziója volt (BRENDEL 2011a). Ott a tudomány és áltudomány határáról volt szó. Ez a kérdés a tudományos módszer szigoráról és precíz körülhatárolásáról szólt. Látszólag egy másik kérdés a tudomány határa a vallás felé. Ez azért tűnik más kérdésnek, mert itt mintha a tudományos módszer illetékességéről, mint olyanról volna szó. Első megközelítésre azt gondolhatnánk, hogy míg az áltudomány az általunk ismert téridőn belül tevékenykedik, addig a vallásos hit azon kívül. Ahogy az ki fog derülni, ez így nem egészen pontos. Továbbá a téridő, mint olyan, nem jelent elvi korlátot a tudomány számára. Ahogy látni fogjuk, a tudományos módszer számonkérésének csak akkor van értelme, ha nemcsak annak szigorát, hanem teljes illetékességi körét is betartatjuk.

A legutóbb Hit és tudomány címmel megjelent cikkemre (BRENDEL 2011b, mely az azonos című könyv recenziója volt) Freund Tamás hasonló címmel írt választ (FREUND 2011), amelyben lényegében két tézist mond ki:

(i) a hit és a tudomány illetékességi szférája diszjunkt: "nem átfedő territóriumok".

(ii) A hitnek van illetékességi szférája: "Olyan kérdések esetében fordul az ember a hithez, amely kérdéseket a természettudomány fel sem tehet magának.".

Vegyük észre, hogy Freund Tamás itt pontatlan a szavakkal, mert már csak természettudományról beszél. Nem egyértelmű, hogy az általa pedzegetett kérdésekről mit gondol, hogy a társadalomtudományok tudnak-e választ adni. Ha igen, akkor itt sincs alap a valláshoz fordulni, hiszen a társadalomtudományok egyértelműen jobb módszert jelentenek. 

Van két másik hallgatólagos tézis is:

(iii) Ha valamire más, ismert diszciplínák nem adnak választ, akkor a hithez kell, vagy érdemes, vagy indokolt fordulni.

Freund Tamás figyelmen kívül hagy nagyon sok lehetőséget. Az első az, hogy a vallás annyira rossz módszer, hogy még akkor sem kell hozzá fordulni, ha nincs máshova fordulni. Például ha egyetlen hangszeren sem tudunk játszani, akkor sem érdemes a focihoz, mint sporthoz fordulni zenélés céljából, mert a labdarúgás sehogy sem alkalmas zenélésre (tekintsünk el a metaforikus, erőltetett állításoktól!). A másik lehetőség, hogy bizonyos kérdéseket esetleg nem kell (azonnal) megválaszolni. Például elképzelhető olyan kérdés, amelyre a tudomány még nem tud választ adni, de képes lehet rá. Például: "van-e Földönkívüli élet". A jövőben lehet, hogy választ kapunk erre a kérdésre. Különösen, mivel ez a kérdés pozitív irányban elég gyorsan eldőlhet. De akár lesz pozitív válasz, akár a negatív válasz megerősödésére kell várnunk, nyugodtan eléldegélhetünk addig válasz nélkül is. Nem kell a hithez fordulni, és nem is érdemes. Nekem például nincs hitem ebben a kérdésben.

Elképzelhető olyan állítás is, amelyre a tudomány praktikusan valószínűleg soha nem fog tudni válaszolni, például: "Hogy hívták Julius Caesar szépapjának szépapját, és mi volt a kedvenc színe". Vagy a híres viccbeli kérdés: "hány katonai áldozata volt a Szovjetuniónak a II. Világháborúban, sorolja fel őket név szerint!" De ezek praktikusan soha nem is fontos kérdések. Lehetnek továbbá olyan "kérdések", melyekre sem a tudomány nem tud választ adni, sem a művészet, sem más diszciplína, de nem is kell választ adni, pl. "mit egyek ma vacsorára?". Erre nem valamilyen diszciplínának, hanem nekem magamnak kell „választ” adni. Ez magánügy. A "kérdések" és a „válasz” azért van idézőjelben, mert ezek nem is kérdések, hanem problémák, amelyekre nem választ kell adni, hanem dönteni kell bennük. A döntés nem lehet, és nem is kell igaznak lennie. Az ilyen magánjellegű problémánál senkihez nem kell fordulni: nyugodtan eldönthetünk magunk is.

Végül sem a tudománynak, sem másnak nem kell válaszolni az olyan értelmetlen kérdésekre, mint: "Julius Caesar prím-e?" Mert erre nem lehet választ adni, ez egy értelmetlen kérdés. Ez a példa Rudolf Carnap híres cikkéből való (CARNAP 1931)

És a negyedik hallgatólagos tézis:

(iv) A hit ezekre a kérdésekre tud választ adni.

Mint látni fogjuk, Freund Tamás egyik kérdése sem ilyen, és persze semmi okunk azt gondolni, hogy lehetséges ilyen kérdés. Én nem ismerek olyan kérdést, melyre választ tudna adni a hit. Nem látom, hogy miképpen tudna, ha egyszer semmiféle módszere nincs,a mi erre alkalmas volna.

Tegyük mindezzel szembe azt a tézist, amelyet sok ateista képvisel, és én is képviselek, és amelyet Carnap így fogalmazott meg: "a tudomány a maga dimenzióin belül nem ütközik korlátokba". (CARNAP 1928, 253. oldal). Hogyan értsük ezt a tézist? Értsük valamiféle nagyképű scientista kijelentésként: "széjjel néztünk szanaszét a világban, és sehol nem találtunk semmit, amiről a tudomány nem tud"? Nem. Értsük talán valamilyen scientista fanatizmusként: "mélyen hiszünk abban, hogy nem létezhet olyan dolog, amiről a tudomány nem tud"? Nem. Értsük ezt valamiféle korlátolt tagadásként: "amiről a tudomány nem tud, az nem létezik, ha mégis, akkor letagadom"? Nem.

Miért nem jogosak ezek az interpretációk? Azért mert itt a tudományos módszerről van szó, és csupán arról van szó, hogy Carnap nem lát olyan elvi akadályt, amely ennek a módszernek korlátot szabna abban a dimenzióban, amelyben illetékes. Azaz Carnap csak annyit mond, hogy a tudományos módszer, ha nem is tökéletes, de legalább potenciálisan univerzálisan alkalmas arra, amire kitalálták. Nagyon fontos ez a módszertani, és nem ontológiai megközelítés: nem azért fordulunk a tudományhoz, mert előre tudjuk, hogy nem létezik semmi a tudományon kívül, nem azért, mert vakon hisszük, hogy a tudomány mindent meg fog válaszolni, hanem azért, mert a legjobb, sőt, tulajdonképpen egyetlen módszer eme kérdések megválaszolására. Nem tévedhetetlen, de a legjobb. A hitnek ugyanis például nincs is megismerési módszere.

A következő kérdés, hogy mi a tudomány „dimenziója”? A tudomány „dimenziója” az objektív kérdések területe. A tudomány tartománya az olyan kérdések tartománya, amelyekre igaz és hamis válaszok adhatók. Ez azt is jelenti, hogy a tudomány a tudás szférája, amely a megismerés szférája, mivel megismerés alatt azt értjük, hogy tudást szerzünk a világról vagy magunkról. Ami nem a tudomány feladata, az például az érzelmek kifejezése, a mindennapi döntések, de ezek nem is tartoznak a tudás, a megismerés kérdései közé.

Ha szemléletesen próbáljuk bemutatni, akkor a vízszintes ábrázolhatnánk a különféle „dimenziókat”, melyekben különféle diszciplínák illetékesek, akkor a tudomány mellé felsorakoztatnak például a művészetek, és kérdés lehet, hogy hol kap szerepet a vallás. Ha a függőleges tengelyen a módszertani szigorúságot vesszük, akkor a tudománynak a maga „dimenziójában” vetélytársa az áltudomány. Ha tehát a tudomány határa a kérdés, akkor láthatjuk, hogy a vízszintes és a függőleges hatások is érdekesek. A tudomány-áltudomány kérdése inkább a függőleges határokról szólt, a hit és tudomány kérdése inkább a vízszintes határról szól. De ez nem ennyire egyértelmű, mert végül is minden tudományos vetélytárs próbál vízszintesen és függőlegesen is támadni, illetve próbálja átjátszani magát, amikor kritika alá kerül. Éppen ezért, mint látni fogjuk, a tudományos módszerben elengedhetetlenül fontos mind a „vízszintes”, mind a „függőleges” határ.

Vegyük ezek után sorba Freund Tamás "kérdéseit"!

A) Az élet értelme: "például mi létezésünk értelme". Ez az a probléma, amely nem is kérdés. Carnap írja az Aufbauban: "Az élet rejtvényei azonban nem kérdések, hanem a gyakorlati élet szituációi." (CARNAP 1928, 260.) Ez pedig az élet értelmére is igaz. Itt nincs szó olyan kérdésről, amelyre lenne igaz válasz. Nem tudásról van tehát szó. Nem megismerésről. Ez a probléma valóban kívül esik a tudományon, de kérdésként valójában nincs értelme. Nem látom továbbá értelmét, miért kellene itt a hithez fordulni. Ez a kérdés messzire vezet és filozófiai kérdés (BRENDEL 2010), nemrég Mérő Lászlótól olvastam erről egy jó bekezdést:

„Alap- és kognitív érzelmeinknek önmagukban éppúgy nincs semmi értelmük, mint ahogy magának az életnek sincs azon kívül, hogy ha jól működik, akkor jelen lesz a következő generációban is. (…) Így nem csak az érzelmeinknek adhatunk értelmet, hanem az életünknek is. Mindenki a saját szelfje alapján, amit hite, érdeklődése, habitusa, családja, nemzetisége és még sok minden más határoz meg. Mindenki összeállíthatja a neki leginkább megfelelő bolgogságportfoliót.” (MÉRŐ 2010. 302.)

Jó hasonlat ez a boldogságportfólió, sok minden benne van: a) Az életnek nincs objektív értelme, amit meg lehetne ismerni, tehát nem tartozik a tudományos kérdések közé, b) az életnek nincs egyetlen értelme c) a portfólió időben is változik. a) miatt itt nem lehet szó kérdésről, megismerésről, tudásról. Ez a kérdés tulajdonképpen a már emlegetett magánproblémákhoz tartozik, amelyet minden egyes embernek magának kell eldöntenie, semelyik diszciplína nem illetékes. Aki a hithez fordul, az általában autoriter gondolkodású, a saját döntés szabadságáról és felelősségéről mond le, és becsapja magát, hogy itt igazságról lenne szó.

Az élet értelme az a probléma, amelyben a tudomány ugyan nem illetékes, de a hit sem adhat rá igaz választ, mert nincs rá igaz válasz. Tehát itt Freundnak nem csak (ii) tézise, hanem (iii) és (iv) is megbukik.

B) Az Univerzum eredete, és hangolása: "Hit kérdése az is, hogy ha a tér-idő dimenziók, azaz az anyagi világ létezésének kezdetét az ősrobbanásra tesszük, akkor azt vajon megelőzte-e egy tér-idő dimenziókon kívüli teremtő erő/szellem létezése és akarata". Nemrég jelent meg Stephen Hawkinstól a Nagy Terv című könyv (HAWKING & MLODINOV 2011), amely összefoglaló választ kísérel meg adni ezekre a kérdésekre. Hawking tudományos elmélete – melyet már korábbi könyvekben is bemutatott - szerint az Univerzum térideje olyan, mint a Föld felszíne. Az idő pedig fokozatosan „fordult ki” a térből. A Világegyetem „eleje” pedig a Déli sarkhoz hasonlít, amelynél délebbre semmi nem lehet, mégpedig a téridő szerkezete miatt. Tehát nem előzhette meg semmi a téridőt. Bővebben erről a Magyar Tudományban megjelenő cikkemben lehet majd olvasni (BRENDEL, 2012).

Tehát nagyon úgy néz ki, hogy a tudomány adhat választ ezekre a kérdésekre. Itt tehát Freund Tamás elhamarkodottan könyvelte el, hogy "Nem hiszem, hogy ez az alapkérdés tudományos kutatások segítségével eldönthető lenne".

Közbevetőleg reagálok pár olyan sorra, amely nem egy kérdést vet fel, hanem egy olyan tézist mond a tudományról, amely teljesen tudomány-ellenes:

"Ugyanakkor egyértelmű, hogy ateista tudóstársaim hite az enyémnél is nagyobb, hiszen minden anyagi entitás megjelenését, közöttük a saját létezésének értelmét kutató emberi agy kialakulását, az anyagi világ szerveződésének csodálatos logikáját és szépségét az atommagok szintjétől az univerzumig egy semmiből eredő, céltalan ősrobbanás véletlenszerű eredményének tekintik. "

Ezzel kapcsolatban a következőket jegyezném meg:

1. Meg lehet közelíteni a kérdést szakszerű tudományos szempontból, és akkor arról kell beszélni, hogy melyik elmélet konzisztens, melyik a legjobban igazolt, melyik ad magyarázatot a legjobban megfigyeléseinkre. Ha pedig Freund tud egy az evolúciónál konzisztensebb, igazoltabb, nagyobb magyarázóerővel rendelkező elméletet az evolúció kérdéseire, akkor ezt szakújságokban publikálja, majd jogosan megkapja a Nobel-díjat, amennyiben időben kiderül, hogy igaza van.

2. A tudomány által ma elfogadott magyarázatok ma empirikusan igazoltak, és Freund ezt az igazolt elméletet hasonlítja össze egy igazolatlan hittel. De ezen túl, ezzel Freund Tamás pontosan itt, ezen a ponton a tudományt és a hitet mégis vetélytársnak fogja fel. Meggondolatlan megjegyzésével maga szegi meg (i) tézisét.

3. Ennek értelmében viszont úgy is válaszolhatunk, hogy a tudományos elméletek elfogadásához nem kell nagyobb hit. Sőt, semennyi hit nem kell hozzá. Mert a tudomány nem hit kérdése.

Freund igazából azért szegi meg az (i) tézisét, mert keres a hitnek illetékességi területet, de sehogy sem talál olyat, amelyben működik. Mert a hitnek nincs illetékességi területe. Tehát igazából a (ii)-(iv) tézisek kudarca miatt sérti az első tézisét.

C) A transzcendens lélek, és az agy elme dualista felfogása: "A teremtő lélekhez való hasonlatosságunk pedig hitem szerint abban áll, hogy lényünk szellemi komponense (...) szintén képes a tér-idő dimenziókon kívüli létre, amelyre meghívást kapott. Hogy van-e létünknek ilyen komponense, az hit és nem tudományos kutatás kérdése."

A dualista felfogás problémáiról írtam abban a cikkben, amelyre Freund Tamás válaszolt. Sajnos Freund ezekre nem reagált. Most ezt csak azzal egészíteném ki, hogy miért tarthatatlan az, hogy a transzcendens lélek tudományosan megközelíthetetlen kérdés.

1. Tudományfilozófiai szempontból az előbb hivatkozott problémák nagyon röviden úgy foglalhatóak össze, hogy paradoxiális elképzelés az, hogy valaminek empirikus hatása van az életünkre, de empirikusan nem ismerhető meg. A lélek, a téridőn kívüli transzcendenciával ellentétben állítólag állandóan hatással van az életünkre. Az egyik leghétköznapibb jelenség. Ha pedig állandó hatással van, akkor nem lehet empirikusan hozzáférhetetlen. A tudomány kisebb hatású dolgokat, mint például neutrínókat is képes felfedezni, miért ne lenne illetékes egy olyan hétköznapi dologban, amely a viselkedésünkre van hatással?

2. Mint azt fent leírtam, a tudomány illetékessége az objektív kérdések köre. Márpedig a "létezik-e, és milyen formában létezik a lélek" objektív kérdés. Freund Tamás és más hívők általános stratégiája, hogy az objektív kérdések egy területét elhatárolja, hogy "na ehhez a tudomány nem férhet hozzá". Ennek semmi alapja nincsen, mesterkélt. Miért pont az agy belsejénél húznánk határt?
   Képzeljük el, hogy ha az agy belsejét transzcendensnek mondjuk, akkor miért ne mondhatnánk ezt mondjuk a Naprendszeren vagy Tejútrendszeren kívüli dolgokra? Vagy a Nap vagy a Föld belsejére? Igaz, a tudósok messzi csillagokat látnak, trükkösen „belelátnak” a Napba és a Földbe is. De ugyanez igaz az agyunkra is.

Azon túl, hogy ennek semmi alapja nincsen, itt záródik be a kör, és jutunk vissza az áltudományokhoz. Az áltudományok, az ezotéria is gyakran így jár el. Azt mondják, hogy az „energiamező” létezik, hat ránk, de tudományosan nem hozzáférhető. Az „aura” létezik, érzékelhető, csak tudományosan nem hozzáférhető. Természetesen, mivel itt alapvető logikai ellentmondás van, ezért itt az álláspontok állandóan ingadoznak, változnak, fluktuálnak. Amikor tudományos igazolásról van szó, akkor a hívők azzal védekeznek, hogy a tudomány számára nem hozzáférhető a jelenség, de amikor reklámozzák a termékeiket, „módszereiket” akkor sok empirikus hatásról beszélnek. Olyannyira, hogy még készülékeket is árulnak.

Na most, a vallásos hívők, az egyházak sokszor kritizálják az ezotérát, pedig pont ugyanazt csinálják: önkényesen lekerekítik a világ egy állítólagos részét, ahol azt mondják, hogy a tudomány nem illetékes, hanem ők az illetékesek. Nyilvánvalóan csak az igazolás felelősségének kerüléséről van szó.

És itt térünk vissza a legfelül felvetett kérdéshez: a tudomány „vízszintes” és „függőleges” elhatárolására: a módszer és az illetékesség kérdése. A tudományosságot ugyanis nem csak úgy lehet kikezdeni, hogy "ugyan, ne vegyük már olyan szigorúan a módszertani előírásokat!", hanem úgy is, hogy "ugyan, nem mindenhol érvényesek ezek a módszertani előírások!". A „vízszintes” és „függőleges” támadás a tudományosság ellen könnyen vegyíthetők és váltogathatók. Hiszen ha egy módszer valakinek nem tetszik, ki akarja kerülni, akkor amellett, hogy a módszert fel akarhatja vizezni, kikerülheti úgy is, hogy az érvényességi területét próbálja leszűkíteni.

Ha például az aurahívőn igazolást kérünk számon, akkor nem csak az empirikus igazolás módszerén akarhat puhítani, hanem nyugodtan elismerheti az igazolás módszerét, csak annak hatóköréből próbálhat meg kibújni. Ha tehát a vallásos hívőknek megengednénk ezt, akkor nem lehetne kifogásolnivalónk az ezoterikusokkal szemben. Végül is azt látjuk, hogy vallás és ezotéria között nincs különbség ilyen szempontból: mindkettő támad „vízszintesen” és „függőlegesen” is.

Az egyetlen tartható álláspont, hogy a tudományos módszerhez nem csak az tartozik hozzá, hogy milyen elvárásaink vannak, hanem az is, hogy ennek illetékessége az összes objektív kérdés dimenziója. „Vízszintesen” és „függőlegesen” is éles a határ. Nincs kibújás.

Mit tudhatunk meg a hittől a „lélekről”? Praktikusan nagyon keveset, vagy semmit. A vallás részben népi pszichológiához hasonló "bölcsességeket" mond a lélekről, még ritkábban valami tudományosat ismétel meg. Ezen kívül meg valójában nem nagyon mondanak semmit. Az a kevés is kétséges, nincsen különösebb konszenzus róla, nem eredményez semmilyen sikeres technika, gyakorlati alkalmazás.

Freund (iv) tézise tehát itt is botlik: a vallástól nem tudunk meg semmilyen megbízható, új tudást a „lélekről”. Sérül a (iii) tézis is: egészen nyilvánvalóan nagyon sok ateista nagyon jól van anélkül, hogy a vallás "válaszaihoz" fordulna.

Amit az ember viselkedéséről tudni érdemes, azt a tudást a pszichológia, a szociológia és a neurobiológia adja. Azt nem állíthatjuk, hogy eme tudományok jelenleg mindent megválaszoltak. Ugyanakkor Carnap fenti tézisével egybecsengően nincs semmi okunk azt gondolni, hogy ne lenne rá képes. És bár a pszichológia, a szociológia és a neurobiológia sok érdekes kérdésre még nem tud választ adni, nyugodtan megvárhatjuk, amíg adni tudnak. Aztán ezt vagy megéljük vagy nem, de lehet eme válaszok nélkül is élni. A hittől pedig soha nem kaptunk még ezekre a kérdésekre előbb, vagy jobb válaszokat. Freund Tamástól, mint neurobiológusnak sok ismeretet köszönhetünk. Freund Tamástól, mint hívőtől nem tudtunk meg semmi használhatót a „lélekről”.

Kulcsszavak: hit, tudás, test-elme dualizmus, élet értelme, ősrobbanás

Irodalomjegyzék:

BRENDEL, M. 2012. A Nagy Trónfosztás. Magyar Tudomány. 2012/03, p. 349.

BRENDEL, M. 2011a. A relativizmus határai: vajon létezik-e demarkáció a relativizmuson belül? Magyar Tudomány. 2011/05, p. 590.

BRENDEL, M. 2010. Az analitikus és egzisztencialista filozófia, valamint az élet értelme. Világosság.

CARNAP, R. 1928/1998. Der Logische Aufbau der Welt. Meiner Verlag.

CARNAP, R. 1931/1999. A metafizika kiküszöbölése a nyelv logikai elemzésén keresztül. 5
In: Tudományfilozófia szöveggyűjtemény. Szerk. Forrai G. és Szegedi P. Budapest: Áron Kiadó. 1999. 9-25. oldal. 

HAWKING, S., MLODINOV, L. 2011. A Nagy Terv. Akkord Kiadó.

MÉRŐ, L. 2010. Az érzelmek logikája. Tercium.

BRENDEL, M. 2011b. Hit és tudomány. Magyar Tudomány 2011/05. p. 1380.

FREUND, T. 2011. Hit és tudomány. Magyar Tudomány 2011/05. p. 1385.

Az 1001 éjszakára való utalás nyilván csak metaforikus, az 1000 korbácsütés viszont nem mese. Raif Badawi történetéről a magyar sajtó is beszámolt bizonyos szinten. Aki olvas újságot, az emlékezhet rá, hogy Szaud Arábiában van valami "ateista", aki blogot hozott létre, és megkorbácsolták, illetve börtönre ítélték. Pontosabban szólva az nem világos, hogy Raif Badawi ateista-e, ha az, és ezt kimondaná. valószínűleg aláírná halálos ítéletét. Annyit tudunk, hogy liberális, és kritizálta a vallásos alapú bigott szabályokat és életet Szaud Arábiában. Valamennyire az ottani egyházi szervezeteket is. De nyíltan ateistaként tudtommal nem nyilvánult meg. Továbbá először halálra ítélték, majd ezt módosították 1000 korbácsütésre, és tíz év börtönre. A korbácsütéseket minden pénteken, ötvenes adagokban kellett volna megkapnia, de azt tudni illik, hogy ötven korbácsütés, ha tényleg keményen, büntetésként, hóhér adja, akkor olyan súlyos dolog, hogy alig lehet túlélni. Olyan fizikai sokkot jelent a szervezetnek. A bőr súlyos, és kiterjedt sérülése meglepő módon halált okozhat. Az alapján lehet ezt elképzelni, hogy égési sérülésekbe is bele szoktak halni betegek kórházban, pedig ezen kívül semmi komoly bajuk nincs. Nos, szóval az első ötven adag után Raif nem kapott több korbácsütést. De továbbra is évekig börtönben marad.

Magam is ennyit tudtam, és nem érdekelt volna a történet mélyebben, ha meg nem nézek egy riportot Ensaf Haidarral, aki Badawi felesége. Nos, hát én is emberből vagyok, ha azt olvasom, hogy Szaud Arábiában valaki börtönben ül, és megkorbácsolták, csak mert olyat írt a weboldalán, aminél én tízszer vadabbakat írok itt, akkor felháborodok, postolom. Ha vannak újabb hírek, postolom még egyszer. Ha bármikor a hülye hívők keresztény és iszlámüldözésről beszélnek, akkor meg felhozom ezt az esetet, meg persze sok másik hasonló esetet is. 

De hát az emberek ennél mélyebben nem kapcsolódnak az ügyhöz, és ezzel én sem vagyok másképpen. Persze, felháborít, bosszant, szóvá teszem, nyilván többször, mint egy átlagember, de sokkal többet azért én sem foglalkozok vele. Ahhoz, hogy foglalkozzak, meg kell, hogy ragadjon valami. Márpedig Raif Badawi gondolataiból eddig még nem sokat hallottam, és nem valószínű, hogy azok olyan eget verőek volnának. Pontosan azért, mert egy olyan országban él, ahol az eget verő gondolatok halvány utánzatáért is halál jár. Badawi nem a gondolatai miatt ismert, hanem amiatt, ami történt vele.

Szóval a minap megnézten ezt a riportot, és hát így már azért mindjárt más!:) Raif szerencséje, hogy a felesége, Ensaf Haidar tüneményes egy nő, és hát ő az, aki az egész világon kampányol mellette. Ő az, aki ezt megteheti, mert elmenekült Szaud Arábiából. (Csak egy példa a náciknak: íme, jönnek Szaud Arábiából is olyan politikai menekültek, akiknél nehéz volna tagadni, hogy veszélyben vannak).

Ensaf Egyiptomba menekült, majd Libanonba, és most Kanadában él. A riport szerint nagyon boldog, hogy befogadták, és most az életét a 3 gyerek nevelésének szenteli, illetve kampányol a férjéért. Ensaf sem mond olyan bölcsességeket, amitől leesnénk a székről, de sajnos és szerencsére olyan az élettörténetük, ami önmagában magával ragadó. Tényleg érdemes megnézni ezt a riportot, mert ebben van némi plusz más riportokhoz képest. Például, ahogy elmondja a szerelmük romantikus történetét. Tényleg elragadó, mert annyira szabadkozik, és csak sokadjára mond el annyi részletet, amitől már nekünk is kerek a történet.

Rómeó és Júlia történetéhez (ami ugye egy nagyon kevés alapon nyugvó mese) hasonlítják a történetüket, és tényleg így van. Mindkét család ellenérzése és tiltása ellenére, teljesen lehetetlen körülmények között szerettek egymásba. Részben persze nyilván pont ezért. Míg Shakespeare Rómeója és Júliája azért találkozhatott egymással, ők gyakorlatilag nem. Ezzel szemben volt telefonjuk, ami Rómaónak és Júliának nem volt. A szaud-arab viszonyokat jól jelképezi az, hogy azt is elvették Ensaftól. Emberileg egyszerűen ocsmánynak tartom azt, hogy a két család nem támogatta őket, hanem még inkább az elítélésük mellett volt. Ha ők nem is vállalják fel a gyerekeik nézeteit, ha nem is mernek kiállni mellettük, de annyi elvárható lenne egy családtól, hogy a politikai és vallási kérdésektől független emberi alap dolgokban támogassák őket. Ez is jelzi a szaud-arab viszonyokat, ami ugye egy nagyrészt wahabita vallás által meghatározott bigottság.

Ez a bigottság nem csak abban buta, amit hirdetnek, de most komolyan, amit Raif Badawival csinálnak, az kontraproduktív. Egyébként ez is jellemző a bigottságra, és talán ezért is lesz a világ mindig egyre liberálisabb. Csak nagyon lassan. Hiszen gondoljuk meg! Badawi jelenleg börtönben ül. Nem valószínű, hogy ott meggondolja magát. Azért nem, mert hacsak nem alkalmaznak valami iszonyatos lelki terrort vagy gyógyszerezik, akkor nem lehet olyan nyomást gyakorolni rá, amely erősebb lenne a szerelménél és annál, hogy ő tudja: a világ többsége nem muszlim, és még a muszlimok nagy része sem nem úgy él, ahogy Szaud Arábia. Tehát Raif Badawin bár lehet közösségi nyomás Szaud Arábiában, de ott van a világ nagy része mögötte. És ő ezt tudja. Ellentétben mondjuk egy Giordano Brunóval.

Na most amikor kiengedik a börtönből, akkor bár betarthatnak vele szabályokat, de hacsak nem teszik ezt is lehetetlenné, el fog jönni Szaud Arábiából. Valószínűleg akár még illegálisan is. (Nácik: megint, tessék, vannak esetek, amikor az illegális migráció helyes dolog). 

Amíg Raif börtönben van, addig Ensaf Haidar nem fog hallgatni, és addig neki a szaud kormány maga biztosítja az egész világon az érdeklődést. Ha Raif kikerül a börtönből, akkor az nekik, és nekünk győzelem lesz. Ha sikerül elmenekülnie Szaud Arábiából, akkor pedig ő lesz az, akire reflektorfény kerül, és el tudja mindazt mondani nagyon sok embernek, amit el akart, és amire ezáltal még több ember fog figyelni. Ezek nekünk lehetnek triviális dolgok, de a muszlimoknak nem. A muszlimoknak Ensaf Haidar, Raif Badawi és a hasonló emberek, akik muszlim liberálisok, muszlim szekularisták, volt muszlim ateisták, vagy csak ateisták egy muszlimnak mondott országból, ezek mind olyan emberek, akiknek szavaira messze jobban odafigyelnek. Mi, ateisták angolul, németül, franciául, vagy más nyelveken nehezebben fogjuk elérni ezeket a muszlimokat, és kevésbé tudunk rájuk hatást gyakorolni. Ezért fontos ez az egész történet.

Rómeó és Júlia története mese. De nyilván a valósághoz hasonló mese volt Shakespeare korában. Igazából az a meglepő számomra, hogy akkoriban már egyáltalán volt szó arról, hogy valaki lehet szerelmes, és házasodhat szerelemből. Tudtommal ez valamikor a romantikában kezdett kibontakozni. Shakespeare meséje nem szól az ateizmusról, csak a szerelem szabadságáról. Ma a nyugati világban nem csak a nem egészen tökéletes, de nagymértékű vallásszabadság korát éljük, de a szerelem szabadságát is, aminek korlátot ma már szintén csak nagyon kivételes esetekben szabnak szülői érdekek. Nyilván sok Rómeó és Júlia küzdelme érte el azt, hogy idáig jutottunk. Elég sok Rómeó és Júlia küzdelme az iszlám világban is elhozhatja ezt az eredményt. Raif Badawi és Ensaf Haidar ennek "úttörői".

Nem kell különösebben ügyelnem a spoilerezéssel, mert a filmnek nincs különösebben nagy fordulata azon kívül, ami az előzetesből is nyilvánvaló, és viszonylag korán kiderül: a főszereplő, Ann rákos, és pár hónapon belül meg fog halni. Sem Ann, sem a rendező nem dramatizálja túl ezt a dolgot, olyannyira, hogy számomra zavaróan hiteltelennek tűnt, hogy Ann például nem keres fel másik orvost. Vagy például a film végéig nem mondja el senkinek, hogy meg fog halni. Bár az is igaz, hogy ez hozzájárul a film érdekes hangulatához.

Egy klasszikus film, amely ilyen témáról szól vagy nagyon romantikus lenne, mint a Love story, vagy drámaian kidomborítaná a halált, és a búcsút. Kicsit emlékeztet ez a film a Becéző szavakra, amelyben azonban a ráknak, és a halálnak a film végén van szerepe, hogy lezárja azt, és más fénybe helyezzen sok mindent. Az "Életem nélkülemben" is zűrös a főszereplő családja, és a halálnak szerepe van abban, hogy Ann átértékeljen dolgokat, az anyjával való kapcsolatot is, de ez egyáltalán nem olyan drámai. Mivel Ann senkinek nem mondja meg, hogy meg fog halni, nagyon nincs is lehetőség dramatizálni. Ann maga pedig egy olyan személynek tűnik, aki gyakorlatiasan, praktikusan, és viszonylag nyugodtan veszi az élet dolgait, éppen csak van egy kis listája, hogy mit kell még elvégeznie.

Azt gondolom, hogy azt reálisnak vehetjük, ahogy a film végül is bemutat egy amerikai nőt, akinek az élete majdhogynem nyomorúságosan egyszerű. És a halál annyit változtat ezen, hogy megpróbálja belőle kihozni, amit lehet, és aminél talán nem is hozna ki többet soha életében. Azt gondolom, ha filmben szereplő Ann hosszú életet élt volna, akkor is csak annyit tett volna, hogy jó esetben viszonylag jó anya lett volna, nagyjából rendesen felnevelte volna a gyerekeit. Valahogy a lakókocsiból idővel egy házba költöztek volna. Az anyjával soha nem változott volna meg semmi, és az apjával sem. Egy hosszú élet során is lehet, hogy lett volna egyszer egy szeretője. Vagy több. El is válhattak volna. De végül is sokkal több nem történt volna.

Így, hogy Ann korán meghal ez annyiban változik, hogy pár hónapban teszi meg mindezt. Kipróbálja, milyen a szex mással. Még szerelmesek is lesznek a szeretőjével, de már ebből sem lehet nagy dráma. Egy hosszú élet során ez várhatóan inkább problémás lett volna, mint jobb. Meglátogatja apját, és beszél vele, ez is pozitív módon sikerül. Ha sokáig élt volna, akkor lehet, hogy többször látogatta volna, viszont valószínűleg veszekedtek volna. Ann talál egy új anyukát a gyerekeinek. Ha nem halt volna meg, könnyen lehetett volna az, hogy elválnak, és a gyerekeiknek tényleg új anyja lett volna. És valószínűleg mindez sok veszekedéssel, és emberileg sokkal szánalmasabban alakult volna.

Én azt gondolom, hogy a rendező, Isabel Coixet és valószínűleg a könyv írója (Nanci Kincaid, nem olvastam a könyvet, nem tudom, mennyire más) valami olyasmit akart bemutatni, hogy egy nagyon átlagos ember, aki az életét általában el szokta rontani, odafigyeléssel alakíthat mindent úgy, hogy az egész élete bár nem lesz valami bombasztikus slágerstory, de mégis valami, aminek bizonyos szempontból értelme van, ami pozitív, ami "szép". Ann, azáltal, hogy keretet kap az élete, odafigyel, tudatosan máshogy él, és jobb személy lesz. Nem olyan értelemben jó, hogy valami hihetetlenül "szent" dolgokat tesz (ezek egyébként is kérdésesek, ld. Teréz Anya), hanem abban a nagyon egyszerű értelemben, hogy a maga normái és a környezetének többsége szerint jó emberként él, jobb emberként gondolnak vissza rá. És mindezt a realitások keretein belül. Coixet nem valami nagyon elrugaszkodott példát akar adni a filmben, hanem olyat, ami tényleg mindenkinek szól, és mindenki elképzelheti azt, hogy egy kis megerőltetéssel ő maga is képes lehet erre.

Mi ateisták figyeljünk fel arra is, hogy a filmben sem a túlvilág, sem isten nem fordul elő! Ann sehol nem vallásos, egy pillanatra sem. Sehol egy Biblia, egy templom sem kerül képbe, semmiféle vallásos téma fel sem merül. Ann nyugodt természetéhez az is hozzá tartozik, hogy teljes természetességgel veszi azt, hogy ha meghalt, akkor nem lesz. Semmilyen formában. A gyerekeinek küld születésnapi üzeneteket, és ezekben sem fordul elő semmi olyasmi, hogy "anyuci odafentről néz most benneteket". Nem, anyuci meghalt, nincs többé, a kazetták az egyetlen formái annak, ahogy a halála után még valamilyen értelemben ott tud lenni. Olyan értelemben, hogy az üzenet több, mint emlék, hiszen új szavak a gyerekeknek, amikor meghallgatják azokat. Ez Ann egyetlen módja a továbbélésre azon túl hogy milyen emlékeket hagy maga után.

Nyilvánvaló az, hogy a film kapcsán az élet értelmének kérdése kimondatlanul ott van a háttérben. Bár Ann ezen sem morfondírozik, talán olyan egyszerű személy, akiben ez így nem is fogalmazódik meg. Ami megfogalmazódik, az csak nagyon konkrét: hogy mit tett életében, mit nem tudott megtenni, és mit tud még megtenni. Ann számára mindenképpen értelme van annak, amit a füzetébe felírt. És ez így van a legjobban, ha Ann boldogságát nézzük, hiszen bármiféle kétség csak elrontaná azt a boldogságot, amit eme körülmények között megcsinált magának.

És persze, fel lehet vetni, hogy mégis, mi értelme az egésznek?! Ann életének értelme úgy tűnik, csupán annyi, hogy egy férj, egy szerető, egy apa, egy anya és a gyerekei úgy emlékeznek rá, hogy jó ember volt. Szerepe annyi, hogy jó anya volt, és feleségnek sem volt rossz, annak ellenére, hogy a különleges körülmények miatt megcsalta a férjét. De csak ennyi lenne az élet értelme? Az élet értelmének kérdésével ez a nehéz: ha úgy akarjuk, Ann élete értelmes volt. A film végén bizonyára a legtöbben ezt érzik. De ha úgy akarjuk, akkor senkinek az élete nem ér semmit, legyen a leghíresebb író, költő, uralkodó, gondolkodó, vallásalapító, vagy akármi. Ez pontosan azért van, mert az egész szubjektív. És ez a nehéz az élet értelmében: Rávenni magunkat, eljutni oda, hogy úgy érezzük, hogy van értelme. Ez nagyon nehéz, ha "istennek sem" érezzük úgy. Az érzelmeket nagyon nehéz kontrollálni.  Ann számára annyi volt az élet értelme, ami a filmben szerepel. És annyiban szerencsés, hogy ő ezt értelmesnek érezte. Más meg lehet világhíres popsztár, és mégis annyira értelmetlennek találja, hogy a drogozással kvázi öngyilkos lesz. A filmben szó van egy bizonyos Nirvana koncertről, ezért ez a példa találó.

Tehát? Tehát megint csak oda lyukadtunk ki, hogy az élet értelme szubjektív. És boldogság szempontjából a filmbeli Ann egészen jól csinálta, ugyanis a vacak kis életéből kihozott annyit, hogy boldogan élt, sőt, ezt egy pár jó színész előadásában még akár meg is nézzük, érdekes történetnek találjuk. Persze, ez egy kitalált történet, de akkor is. Kurt Cobain meg nagyobb híresség lett, hajlamos vagyok azt mondani, hogy élete érdekesebb volt, nagyobb durranás. Én magam inkább lennék Kurt Cobain, mint Ann. De ez nem jelenti azt, hogy ez valami igazság, mert nincs igazság. Annyi van, hogy Ann boldogan halt meg, Kurt Cobain meg inkább nem. És ezzel még csak azt sem akarom mondani, hogy a boldogság valami igazság, és senki ne legyen "Kurt Cobain", hogy mindenkinek Annt kell követnie. Nem mondom. Azt mondom, hogy Ann mintája lehetséges, és ha valaki boldog akar lenni, akkor adaptálhatja az ő saját életére.

Az egyházak bűneiről szóló ateista írásokra az egyik legbugyutább, de jellemző módon leggyakoribb reakció az, hogy Sztálin is ateista volt (ami igaz, csak érvelésében hibás), és hogy Hitler is ateista volt, ami viszont már faktuálisan is ostoba tévedés. Valamiért mégis ez a rögeszme, illetve valószínűleg szándékos hazugság-propaganda terjeng leginkább azon hívők között, akik vérszagot érezve rávetik magukat egy-egy ilyen ateista írásra.

Sok tudományos elemzést lehetne olvasni Hitler vallásosságáról, de ezek az elemzések teljesen feleslegesek, amikor elő lehet venni Hitler saját kezű írását. Ide fordulok tehát, de figyelemmel kell lennem a magyarországi törvényekre (egyébként most, amikor ezt teszem, nem tartózkodok Magyarországon), és a józan megfontolásokra, tehát nem schmittelem ki az egész törzsanyagot úgy ahogy van, nem adok meg hivatkozást, hogy reklámozzam a művet. Elrettentő céllal fogok idézni pár részletet, amelyet mindenki megkereshet, akinek esetleg kétsége volna afelől, hogy ez bizony a Mein Kampfból van, és nem a Jobbik programjából, és nem is a KDNP vagy a Fidesz kormányprogramjából. Az ember egyébként komoly kísértésbe esik, hogy azt gondolja van, hogy bizony ez a Jobbik, vagy a KDNP-Fidesz programja.

Viszonylag egyszerűen jártam el, mert nem olvastam végig ez a förmedvényt, hanem az "isten" szóra kerestem rá. A könyvben 65 helyen szerepel az "isten" szó valamilyen formában. Ezek egy jelentős része olyan ártatlan fordulatokat takar, mint "isten őrizz", ezeket nem idézem. Amiket idézek, ott az istenhitnek hangsúlyos szerepe van, és konkrétan köthető is Hitler valamilyen nyomorult nézetéhez.

"Az örök isteni igazságszolgáltatás vasökle volt az, amely Ferenc Ferdinánd főherceget, a németségnek ezt az elkeseredett ellenségét éppen azokkal a golyókkal terítette le, melyeknek öntésénél maga is segédkezett. Ausztriában Ferenc Ferdinánd volt a felülről irányított elszlávosítás fővédnöke!"

A következő idézet egy KDNP-s Kulturkampf bevezetőjébe is beleillene:

"Káromolja Istent és a világot, míg végre valamilyen bűncselekmény miatt a fiatalkorúak fogházába kerül. Itt kapja meg az "utolsó simításokat". A kedves polgári világ pedig meglepődik azon, hogy ennél a "fiatal állampolgárnál" teljesen hiányzik a "nemzetért való lelkesedés", csodálkozik az ilyen ember alacsony erkölcsi szintjén, és nemzete iránti közömbösségén, de nem veszi észre azt, hogy miként mérgezik meg a népet, sajnos, nemegyszer, mozi, színház, ponyvairodalom és újság segítségével."

Ez talán a legegyértelműbb hitvallás, amely a legordasabb eszmét köti össze Hitler hitével:

"Hiszem, hogy a mindenható Isten akarata szerint cselekszem, amikor a zsidóval szemben védekezem és harcolok az Úr művéért!"

Ez az idézet azért érdekes, mert a Nemzeti Hitvallás előszavára hajaz. Aztán:

"Ennek a bomlási folyamatnak a megfigyelése éppen olyan megrázó, . mint amilyen tanulságos. A történelem ítélő karja ezer és ezer formában sújtott le. Az a körülmény, hogy az emberek nagy része vakon botorkált a bomlás jelei között, csak azt bizonyította, hogy az istenek akarták Ausztria pusztulását."

Ez az idézet elmenne a Magyar Család"tudományi" Társaság írásában is:

"Míg a természet a születéseket nem korlátozza, de az egyest a legnehezebb vizsgának veti alá, és az újszülöttek nagy számából csak a legjobbakat képesíti az életre és fajtájának fenntartására, addig az ember a születések számát korlátozza, és ezután teljes erejével rajta van. hogy az egyszer megszületettet minden áron életben tartsa. Az isteni akaratnak ez a befolyásolása éppen olyan bölcsnek, mint emberségesnek tűnik fel előtte, és boldog, hogy ismét alkalma volt a természet manipulálására. Persze arra nem gondol a Mindenhatónak ez a majmocskája, hogy a születések számának a korlátozása mellett az egyesek értékét is sikerült csökkentenie."

A "Mindenható majmocskája" kifejezés pedig Morvai Krisztina stílusát idézi. A következő egy afféle, tudom, hogy bűnösnek gondolnak, de az istenhitem mindenre feloldást ad:

"Annyiszor énekeltem a "Deutschland über Alles"-t és kiáltottam a "heil"-t tele torokkal, hogy számomra tényleg kegynek tűnt fel az a körülmény, hogy végre az Örök Bíró isteni ítélőszéke előtt tehetek tanúbizonyságot érzelmeim igazi voltáról és őszinteségéről."

Ez a rész az, amely jól illik egy Jobbikos, finánctőke és fogyasztói társadalom-ellenes írásba:

"Mindinkább háttérbe szorult a túléltnek képzelt mennyei istenség, és helyette Mammon bálványának tömjénezett a nép. Valóban kétségbeejtő elfajulás vette kezdetét éppen abban az időpontban, amikor a nemzetnek minden valószínűség szerint elkövetkező sorsdöntő órában hősi elhatározásokra nagyobb szüksége lett volna, mint valaha."

Egy kis gyöngyszem a sajtószabadságról. No itt az istennek nincs sok szerepe, csak megakadt rajta a szemem. Milyen jó kis önigazoló részlet lenne ez a mindenkori cenzoroknak:

"Mert mihelyt az ember megkísérli, hogy fellépjen az ilyen gyalázatos sajtótermék ellen, azonnal a többiek is pártjára kelnek, nem mintha egyetértenének vele, Isten őrizz; csak azért, hogy asajtószabadság és a szabad véleménynyilvánítás elvét megvédjék. Egyedül ezt védelmezik. A legerősebb ember is megtántorodik erre az ordítozásra, mert hiszen az úgynevezett"tisztességes" lapok részéről éri."

Aztán ismét "megszólal" a Magyar Család"tudományi" Társaság:

"E tünetek elleni küzdelem erkölcsi jogosultságának első előfeltétele a jövő generáció korai házasodásának lehetővé tétele. A késői házasság ma már magában rejti e veszedelem csíráját,márpedig ez, bárhogy csűrjük-csavarjuk is a dolgot, az emberiség szégyene marad. Nemigen illik ama lényhez, amely különben "szerényen" Isten képmásának szereti nevezni magát."

Megint egy nagyon hangsúlyos rész, amelyet önmagában sem lehet kimagyarázni:

"De akkor mindenesetre a gyermek ábécéjétől kezdve a legutolsó újságig, minden színháznak, minden mozinak, hirdetőoszlopnak és minden szabad deszkakerítésnek ez egyedüli nagy küldetés szolgálatába kell állnia, míg végre a mi "egylethazafiaink" fohásza: "Uram szabadíts meg bennünket!" a legkisebb ifjú agyában is lángoló kérelemmé alakul át: "Mindenható Isten, áldd meg egyszer ami fegyvereinket, légy oly igazságos, mint amilyen mindig voltál, ítélj most, vajon méltók vagyunk-e a szabadságra. Urunk, áldd meg a mi harcunkat."

És végül megint egy az "igazság odaát van", a hit engem fog igazolni jellegű önfelmentés:

"Az állam bírái elítélhetnek bennünket tevékenységünkért, a történelem azonban, a magasabb igazság és igazabb jog istenasszonya, ezt az ítéletet egykor mosolyogva fogja szétszaggatni, hogy felmentsen bennünket a bűn és bűnhődés alól."

Az ilyen, bűncselekmény, de akkor mi van, "oszt jónapot" (copyright: Orbán Viktor), meg a történelmi ítélőszék, és magasabb igazság nem idegen Orbán beszédeiben sem.

Mindezeket olvasva, és a Mein Kampfot részletesebben is olvasva (amit persze csak a racionalitással megfelelően felvértezett embernek ajánlok), tulajdonképpen nem csak az a megdöbbentő, hogy Hitler hívő volt, mélyen vallásos, és hogy ez mennyire szorosan kapcsolódott az ordas ideológiájához, hanem az is, hogy mindazok az egyéb eszmék, amelyeket sokszor kötnek fundamentalista valláshoz, mint az abortusz-ellenesség, a szexuális korlátozások, a fogyasztótársadalom-ellenesség mennyire szervesen kapcsolódik egy nagy ideológiai katyvasszá, amelynek a zsidóüldözés csak a legordasabb része. És az is, hogy a mai nácik összeesküvés-elméletei nagyjából ugyanazokból a toposzokból építkezik, mint Hitler agybaja. Például a sajtó ellenséges, a sajtó hazudik, és itt is van egy óriási összeesküvés-elmélet, ami "megmagyarázza", hogy hogy lehet, hogy a sajtó nagyon nagy része szembe megy az autópályán.

És hogy mindeme katyvasz szinte mindegyik eleme hogy köszön vissza az olyan szélsőjobboldali ideológiákban, mint a Jobbik, és a Fidesz. A legmegdöbbentőbb valóban az, hogy még a Fidesz azon bugyutaságai, amire sok ember csak legyint, mennyire szépen visszhangozzák a nácizmus ideológiáját.

Mit akarok ezzel mondani? Először is kezdjük azzal, hogy mit NEM akarok mondani:

1) Azt nem, hogy mindenki, aki abortusz-ellenes, aki a fogyasztói társadalmat kritizálja, aki konzervatív szexuális erkölcsöket hirdet, aki nacionalista, aki konzervatív, az mind náci.

2) Azt, hogy a Jobbik náci párt igen. És a menekültkérdés óta a Fideszről is állítom ezt. De ez politikai kérdés, és ez egy ateista blog, szóval nem fogom kifejteni.

3) Azt sem, hogy minden hívő náci, vagy, hogy az egyház (bármelyik is) náci.

Azt viszont már megfontolásra ajánlom, hogy:

A) Amikor ezen toposzok mindegyike egyetlen pártban vagy politikai vezetőnél találkozik, akkor kapjuk fel a fejünket, mert veszély van! Ezen ideológiai elemek együttesen valami nagyon ronda dolgot diagnosztizálnak.

B) Amikor ezen toposzok ráadásul hittel is kapcsolódnak, az még veszélyesebb. És persze ezen toposzok maguk is át vannak itatva a hittel. Továbbá a naiv hit, a kritikus gondolkodás hiánya az, amely ezeket a toposzokat így össze tudja hozni és fogni. A hit, a kritikus gondolkodás hiánya az a mind-set, amely egy olyan ember fejében van, aki rendre, sorra ezekre a témákra fut ki, és hogy hogy nem mindegyikben pont a bornírt választ találja meg. Tehát amikor ez így mind együtt van, akkor ott bizony a hit is jelen van. Ennyi butasághoz már hit kell.

C) És ha nem is minden hívő náci, de nekem azzal ne jöjjön senki, hogy Hitler ateista volt, vagy hogy a nácizmus ateista ideológia volt, mert aki ezeket olvasva még mindig ezt hajtogatja, annak elmegyógyintézetben a helye!

Megjegyzem, az nem tiszta, hogy Hitler milyen vallású volt, tehát azzal senki ne jöjjön nekem, hogy mivel Hitler vallása kissé zizi volt, és nem pont katolikus, vagy mivel Hitler hatalmi érdekekből részben antiklerikális volt bizonyos egyházakkal, azért ateista volt! Attól, hogy valaki egy bizonyos egyházat kritizál, hatalmon részben le akar rombolni, még nem lesz ateista. És attól sem, hogy a katolikus hitet valamilyen pogány vallással, vagy meghatározhatatlan, new ages zizivel keveri.

Azoknak, akiket irritál az, hogy a náci kártyát húzzák elő, hangsúlyoznám, hogy mindezt azért tettem, mert engem bosszantott az, hogy kommentekbe állandóan azt írják, hogy Hitler ateista volt. Az meg azért már mégis a bugyutaság netovábbja, amikor valaki úgy náci kártyázik, hogy pont az ellenkezője az igazság!

A Magyar Tudományban jelent meg egy cikkem Stephen Hawking és és Leonard Mlodinow Nagy Terv c. könyvéről. (Elnézést, most vettem észre, hogy Mlodinow nevét a cikkben következetesen rosszul írtam, és a szerkesztő sem vette észre.)

A könyvismertetésen túl azt a nézetemet is kifejtem, hogy a finomhangoltságból, tervezettségből vett istenérv miért rossz, és itt nem is annyira az istenre való következtetést kifogásolom, hanem azt, hogy a finomhangoltság, ahogy felvetik, már eleve egy elrontott, jogtalan kérdés, ugyanis velejéig antropomorf, és mint ilyen, egy szubjektív szempontot csempész be a kérdésfelvetésbe, amely miatt az, mint objektív kérdés nem is legális.

Ezen kívül a Nagy Terv c. könyv azért megnyugtató választ ad a finomhangoltság szerintem teljesen jogtalan kérdésére is. Az istenérv tehát kétszeresen is bukik, és ezzel az isten melletti utolsó érv is megdőlt. "Bevégeztetett". Isten meghalt. Ezt most már nem csak nietzschei értelemben mondhatjuk ki.

Bővebben tehát a Magyar Tudományban, itt.

Kaptunk egy levelet az egyik hívő olvasónktól:)

Kedves ateisták!

Gyakran mondjátok, hogy nincs bizonyítékunk isten létezésére, és ti ezért nem hisztek benne. Nos, biztos vagyok, hogy elkerülte a figyelmeteket egy kiváló érv, amely szó szerint ott lóg az orrotok előtt. És ti nem látjátok. Pedig olyan egyszerű, hogy még az ártatlan gyermekek is megértik. Nagyon világos ez a lelki szegényeknek, de nektek elsötétíti a szemeteket az a sok tudományotok. A materialista tudományotok, amely egy ilyen egyszerű dolgot sem tud megmagyarázni. Pedig mindenki ismeri ezt: az ember berakja a zoknijait a mosógépbe, aztán kilógatja száradni, aztán, amikor megszáradtak elkezdi összeválogatni. És hogy. hogy nem rendre akadnak páratlan zoknik. Ó, ne gyertek nekem azzal, hogy ez csak amolyan anekdótális bizonyíték, vagy véletlen egybeesés, vagy átmeneti állapot! Nagyon jól tudjuk, hogy sok-sok zokni van, amelyiknek soha nem találjuk meg a párját. Sem ma, sem holnap, sem soha. Összeszedhetitek az összes tudományotokat, rendszerező algoritmusotokat, zokni-detektorotokat, kvantumcsatolásotokat, meg mindent, soha nem fogjátok megtalálni a páratlan zoknijaitok párját! Az összes tudományotokat a hajatokra is kenhetitek! És azzal se gyertek nekem, hogy bagatellizáljátok a kérdést! Melyik az a szem, amelyik száraz marad a párját reménytelenül kereső zokni láttára?! Ki meri azt mondani, hogy az éjjel, az ágyban fagyoskodó láb nyomorúsága nem életbevágó társadalmi probléma?! És hol van, aki a keresztény hitnél állhatatosabb reményt tud kínálni a páratlanságban megtévedt lelkeknek?! Ő nem, kedves ateista barátaim, ilyen olcsón nem viszitek el szárazon a páratlan zoknijaitokat a mosógép viszontagságaiból! Figyelmetekbe ajánlanám még legnagyobb tudósunk, Albert Einsteint példáját is, aki köztudomásúlag nem szeretett zokniban járni. Hát kell-e ennél meggyőzőbb érv?! Hát teljesen nyilvánvaló, hogy még Einstein sem tudott megbirkózni a páratlan zoknik rejtélyével, és ezért nem viselt zoknit.

Igazából persze nem az fontos, hogy én nem szeretem ezt a szót, hanem az, hogy mi a baj vele. Egész egyszerűen az, hogy ennek a szónak a jelentése még az emberi nyelvek esendőségéhez képest is igen kevésé meghatározott, és sokértelmű, és ezért vissza szoktak vele élni. Az egyik jelentése mindenképpen kapcsolódik a vallásossághoz, a hithez, a transzcendenshez, míg más jelentések nem kapcsolódnak. Ezáltal a hívők eme szóval össze tudják mosni a vallást a nem vallással. Sok olyan pozitív, és fontos jelenséget sajátíthatnak ki maguknak, amely vallás nélkül is létezik, és ezzel akarják alátámasztani a hitüket.

A "spirituális élmény" kifejezést sokszor használják ateisták is, és ekkor nincs köze semmi transzcendenshez. Olyankor szokták ezt a szót elővenni, amikor valakinek emelkedett élménye van, amikor túláradnak az érzelmei. Sokan úgy fogalmaznának, hogy más tudatállapotban vannak, de azt gondolom, ez általában túlzás, hiszen ilyenkor is képesek vagyunk normálisan gondolkodni. Talán sok szokatlan gondolatunk van, talán az érzelmeink túl is csordulnak, de azért ez még nem kontrollálatlan, és tudatunknál vagyunk. A kontroll némi lazulásáról van csupán szó.

Neurológusok sokszor beszélnek egy bizonyos "God spot"-ról, az agy egy bizonyos területéről, amelynek aktivitása spirituális élményekhez kapcsolódik. (hogy most mennyire jogos ezt egyetlen területre vagy pontra redukálni, és mennyire pontos kifejezés a "god spot", az a spiritualitás témája sempontjából nem lényeges) Ennek az agyterületnek a mágneses ingerlésével el is lehet érni ilyen élményeket. Ezen élmények leírása sokszor a téren és időn kívüliség érzéséről szólnak, illetve valami egység érzéséről az Univerzummal, vagy mindennel. Az ilyen élmények azonban még mindig csak érzések, illetve hát olyan élmények, amelyek az agyunk speciális működésére utalnak. Ez a speciális működés valószínűleg bizonyos részek túlzott aktivitásából áll, vagy más részek szokatlan inaktivitásából. Ezek az élmények sem tudatállapot-váltások, de az agy működési módja valamennyire megváltozik egy kis időre. Másra kerül a hangsúly, a fókusz. De alapjában nincs többről szó, mint amikor egy bármilyen érzelem eláraszt minket, legyen az szeretet, düh, szomorúság, vagy boldogság.

Úgy gondolom, hogy olyan élményekkel, amelyek emelkedettek, vagy érzelmileg elragadottak, nincs semmi gond, amennyiben ezeket nem interpretálják túl. A "spirituális" jelző használata pedig ezt a veszélyt foglalja magában. Azt, hogy egy egyszerűen emelkedett élmény mögé transzcendenst erőltessenek. Kétféle rossz érv is jellemző ezzel kapcsolatban:

1) A spirituális élmények a hívők szerint nem magyarázhatóak materialista módon.

2) Hit nélkül az emberek szegényebbek volnának spirituális élményekben.

Ami az 1)-es pontot illeti, az egy bonyolultabb kérdés, amiben a neurobiológiai kutatások illetékesek, és ezért itt nem tudok ebbe belemenni. De azt gondolom, hogy ez az ún. "God spot" téma egy jó illusztráció arra, hogy ezekre az élményekre vannak bizonyos magyarázataink. És ha ezek még nem is túl részletesek, az semmiképpen nem mondható, hogy kizárt, hogy tljes egészében fizikalista magyarázatunk legyen rá. Így nem tekinthetőek semmiféle transzcendens igazolásának.

Ami a 2)-es példát illeti, nekem, mint ateistának bizonyára nem lehet egészen pontosan olyan élményem, mint ami egy hívőnek van. Például nem érezhetem azt, hogy egy mindent tudó, mindenható, jóságos, láthatatlan személy gondoskodik a sorsomról. De nem is vágyok erre, mert egyrészt szabad ember vagyok, engem zavarna egy ilyen személy kontrollja. Másrészt önálló ember vagyok, nincs szükségem ilyen személy ilyen gondoskodására. Tehát azt kell, hogy mondjam, hogy ennek az élménynek a hiánya engem körülbelül annyira taglóz le, mint az, hogy még nem volt élményem abban, milyen szexrabszolgának lenni. Az a hallgatólagos feltételezés, hogy akinek több élménye van, annak teljesebb az élete, hibás.

De ott is hibázik az érvelés, hogy a legtöbb vallás nagyon sokfajta élménytől pontosan eltiltja a híveit. Ezek közül a legtöbb szexuális élmény, de bizonyos vallások a húsevéstől tiltják el a híveit. És vannak mások, akik vallás nélkül vegetáriánusok. Persze a hívők úgy korrigálnának, hogy bizonyos élmények habzsolása nem teszi teljesebbé az életet, ellenben az istenélmények, azok mindenképpen kellenek. Nehéz volna megfogalmazni azt, hogy mely élmények számítanak bele a teljességbe, de végül is azt kell, hogy mondjam, ez ugyanúgy érzelmi dolog, szubjektív dolog, mint az erkölcs, és az életcélok. Sőt, ezekkel szorosan össze is függ. A hívőnek természetesen az ő élményei a legklafábbak, nekem meg nyilván a sajátjaim.

Ha már mindenképpen erőlteti valaki a spiritualitást, akkor azt gondolom, hogy különleges, emelkedett, érzelmileg túláradó élményekben nekem is volt részem életemben, és még lesz is nagyon sok. Ezek közül kiemelném azt, hogy fiatal koromban verseket írtam. Nem azért emelem ki, mert ez a legvadabb élményem, hanem azért, mert egy párhuzamot akarok kifejteni. A versírás bizonyos fokig hasonlít arra a bizonyos vallásos élményre, hiszen egy vers írása is elmehet egy olyan tudatállapotig, amely már "extatikus", és már akár tudatállapot-váltásnak is nevezhető, igaz, ez rövid idejű. Nem tudnám megmondani, hogy amikor nagyon el voltam ragadtatva, akkor tudtam volna-e racionálisan válaszolni egy kérdésre. Illetve ha tudtam volna, ahhoz nem kellett volna-e előbb "visszajönnöm a földre". Mindenesetre a vallásos élmény és a versírás - azt gondolom - lehet ugyanolyan elragadtatott, emelkedett. Nem véletlen, hogy a vallások sokszor fordulnak a versekhez, vagy metaforikus képekhez. És Rudolf Carnap a metafizikusokat eltévelyedett költőknek diagnosztizálta. Ám a költészet azért is jobb a vallásnál, mert a költők általában a versíráson kívül józan emberek, és olyankor legtöbbjük - Rudolf Carnap igazát megerősítve - még azt is elismeri, hogy amit a versében ki akart fejezni, az azért elragadtatott túlzás, és mindenképpen tisztában van azzal, hogy a metafora, az csak metafora.

Tovább folytatva a "spirituális" élmények áttekintését, az, hogy a templomban énekeljek, az nincs is kedvemre, sokkal inkább kedvemre való a szeretkezés, a snowboardozás, az autóvezetés, és hasonlók. A templomhoz képest sokkal inkább "spirituális" élmény nekem 200 felett vezetni a német autópályán, eljutni Svájc egyik szép vidékére, snowboardozni a Matterhornnál, 3800 méter magasan (ez egy tanmesére is megihletett engem), vagy Flimms-Laax hatalmas freeride zónájában derékig érő porhóban, off-piste menni le, ragyogó napsütésben.

A Matterhornnál még azon is el lehetne elmélkedni, hogy a nagyon nagy magasságnak, az oxigénhiánynak eleve van egy kis "tudatmódosító" hatása. Esetenként ez olyan erős is lehet, hogy akár még idézőjelbe sem kell tenni. Talán nem négyezer méter magasan, de még pár ezer méterrel magasabban tudunk esetekről, amikor egy-egy hegymászó már nem volt képes gondolkodni, és butaságot csinált. Idáig felesleges volna elmenni, de mondjuk négyezer méter körül már tényleg nem úgy érez az ember, mint lent a völgyben, bár még el tud végezni hibátlanul egy összeadást. Az alkoholos illumináltsághoz tudnám hasonlítani ezt az élményt, de természetesen minden tudatmódosító szernek más és más a jellege.

A határok itt fontosak, hiszen, mint említettem, butaság olyan magasra és olyan körülmények közé mászni, hogy azzal az életünket komolyan veszélyeztessük. Hasonlóan butaság veszélyesen autót vezetni, vagy a kábítószerekkel túl messzire menni, bár ez utóbbiban egyáltalán nincs tapasztalatom. Az alkohol is tud ölni, és tud függőséget okozni. Egy kis "tudatmódosítás" azonban nem árt, ha nem okoz függőséget, és vissza lehet belőle jönni. Azt gondolom, hogy még arra a bizonyos élményre a Matterhornnál is igaz, hogy talán nem lenne jó egész életemet ott tölteni. Közben "le is kell jönni a földre". Ahogy az is túlzás volna, ha valaki egész életében szerelmes volna, vagy verset írna, és nem tudná abbahagyni.Életünk nagy része abban a bizonyos természetes, racionális, tudatos állapotban folyik. Talán a legnagyobb időt egy másik fajta tudatállapotban az álom teszi ki, de annak van biológiai szerepe, és ez egy túl hosszú kitérő lenne. De az álomtól eltekintve valóban igaz, hogy az a normális, ha abban a józan, tudatos tudatállapotban vagyunk. És ez így is van jól. Minden másfajta élmény lehet akár még tudatállapot-váltás is, de az a jó, ha reverzibilis, és nem okoz függőséget.

A vallásos hit egy olyanfajta élmény, amellyel azt gondolom, hogy az is baj, hogy egy állandósult, függőségben lévő beteges "tudatmódosulás". Az idézőjel itt is jogos: a hívők egészen racionálisak tudnak lenni egy csomó dologban, csak egy pár kérdésben módosult a tudatuk. Ez viszont állandó, nem tudnak "lejönni a szerről".

Könnyen elképzelhető, és plauzibilisnek tűnik az, hogy az ókorban és középkorban a közembereknek tényleg nem sok más lehetőségük volt "spirituális" élményekre, mint a vallás. A parasztemberek, akik faluhelyen dolgoztak, a sok munka mellett esetleg még némi zenével szórakozhattak, és maradt még a templomba járás. Ma viszont a vallások visszaszorulása olyan jelenségekkel jár együtt, mint az egyre növekvő túrizmus, a sportok elterjedése, köztük az extrém sportoké. Ma már egy kicsit is jómódú ember eljuthat a világ olyan tájaira, amelyek csodálatos élményeket jelentenek nekik. Sok, igazán "spirituális" élményt jelentő utazás nem is olyan drága, hanem hátizsákos. Bárki ejtőernyőzhet, vagy bunghi-jumpingolhat, az emberek igen jelentős része síel vagy snowboardozik, szikát, vagy indoor mászik. De nem akarom a saját érdeklődési körömre szűkíteni a lehetőséget, nagyon sok olyan tevékenység van, amelyet nem próbáltam, például a szörfözés, vagy eszembe sem jut, például... ööö ...:) Ezek a lehetőségek nyilván alternatívát képeznek a vallásnak, és az, hogy a vallások visszaszorulnak, eme teljesen pozitív fejleményeknek is köszönhető. Szélesednek a lehetőségeink, szélesedik a világunk. Nem csak egyfajta "spirituális" kínálat monopolizálja a piacot.

Christopher Hitchens talán nem sértődött volna meg ezen az ironikus kártyán, hiszen értette a szatírát, az iróniát. Mondhatnánk, hogy most az élet ironikusan elbánt vele, de ez nagyon nagy melléfogás lenne, hiszen az élet, vagy a halál egyáltalán nem bánt el Hitchens-szel - legalábbis az elbánás pejoratív értelmében - amikor eltávozott az élők sorából. Nem váratlanul, hiszen rákbeteg volt. És azt kell, hogy mondjuk, hogy ugyanebben az értelemben még a rák sem bánt el vele.

Hitchens Dawkins után az egyik legismertebb, sőt, talán tényleg a második legismertebb ateista kortárs gondolkodó volt. Ismertségét újságírói tevékenységétől köszönhette, és nem csak ateizmusáról volt híres, de viszonylag éles, és inkább baloldali véleménye volt különféle politikai kérdésekben is. Szenvedélyes volt, talán még Dawkinsnál is szenvedélyesebb, de sokszor ugyanolyan szellemes is egyben. Ugyanakkor Dawkinshoz hasonlóan, a szenvedély néha nála is a precizitás róvására ment.

Őszintén szólva én pont azt a stíluselemet nem szeretem Hitchensnél, ami a sikernek kulcsa lehetetett: a brit retorikát. Ahogy az állításait egy kicsit kiszínezve, eltúlozva tálalta, de egy olyan brit retorikával, ami sokak szemében bizonyára emelkedett, művelt, amolyan "oxfordias". Nem tudnom pontosan megmondani, miben testesül meg a retorikájában ez a brit stílus, de azt látom, amikor túlzásokba megy.

Az emberi természet, a média már csak olyan, hogy a relatív, vagy tényleges extremitást emeli ki, ennek megfelelően az ateisták közül sem a legmegfontoltabb gondolkodók válnak igazán ismertté, hanem bizony a szenvedélyesebbek, mint Dawkins és Hitchens, akiknek érvelésében nagyon sok igazság van, de helyenként a szenvedély miatt meg is botlanak.

Olvastam Hitchens legismertebb könyvét, a "God is not Great" címűt, és amellett, hogy persze élvezetes olvasmány, és mindenkinek ajánlom, bizony, azt kell, hogy mondjam, hogy ha az ember pontosabb érveket szeretne olvasni, akkor forduljon szakemberhez! Mint például Michael Martinhoz, vagy Daniel Dennetthez.

Hitchens író és újságíró volt, nem tudós, és nem filozófus. Nem mintha a tudósok és filozófusok tökéletesek lennének, és nem mintha egy újságírónak ne lehetnének nagyon is pontos érvei. De általában azért van különbség az újságírók, tudósok, filozófusok között, a képzésnek, a professzionalizmusnak általában megvan a hozadéka. Másrészt minden ilyen foglalkozásnak megvan a különböző szerepe a társadalomban. Mert szükség van ateista újságírókra, tudósokra és filozófusokra is, hogy különböző szinteken mondják el az embereknek azokat a gondolatokat, melyeket el kell mondani. 

Mi ateisták sokszor, én magam néha szintén gondolkodtam azon, hogy vajon mi a helyes hozzáállás az ateizmus kérdésében? Azaz mi a helyes vagy mi a praktikus ateista stílus? És itt most csak a stílusra, a vulgaritás szintjére, illetve a militantizmus kérdésére gondolok. Arra jutottam, hogy egy bizonyos, értelmes fokig szükség van szenvedélyes ateistákra is, akik oda tudnak mondani, és mérsékelt, megfontolt ateistákra is, akik pontosan ki tudják fejteni az érveket.

Szükség van tehát Dawkinsra és Hitchensre is, mert megjelenítenek valamit, aminek meg kell jelennie. Egy élesebb szemléletet jelenítenek meg, amely egy lehetséges vélemény. Sokszor ők mutatnak rá igazán élesen a vallások visszásságaira, amellyel kapcsolatban a moderáltabb hangok csupán csak kevésbé élesen lépnének fel, de sokszor egyet kell, hogy értsenek velük a diagnózisban. Sokszor a militáns ateistáknak van merszük arra, hogy a társadalmi nyomás ellenére szembe szálljanak a bornírtságokkal, és az emberek pofájába vágják, hogy milyen álszentek vagy hülyék. Például Hitchensék vették a merszet ahhoz, hogy kimondják, a pápát is bíróság elé kellene vinni a pedofil ügyek miatt.

Igen, a vallások népbutító tevékenysége szánalmas, aljas, veszélyes, ártalmas dolog, amelyet semmiképpen nem kell tisztelnünk. De az már egyéni ízlés kérdése, hogy valaki a kritika, megvetés és utálat szintjeiben éppen meddig jut el.

Egyszer Párizsban és az igen ismert Shakespeare and Co. könyvesboltban jártam, ahol kiemelt helyen láttam Hitchens több könyvét. A fentebb említett "God is not Great" címűt, egy antológiát cikkeiből, többnyire politikai témában, és egy fejezetnyi ateizmussal, valamint egy válogatást más ateista szerzők írásaiból, melyet Hitchens szerkesztett. Láttam továbbá egy életrajzot is. Sejtettem, hogy a kiadók Hitchens halálára készülődnek, ez a sok könyv, és az életrajz ezt jelezte. Tudatában voltak Hitchens valószínű jövőjének. Hát azóta sajnos távozott az élők sorából.

Hívők nagyon sokszor jönnek azzal az érvvel, hogy zuhanó repülőn nincsenek ateisták. Hitchens jó ellenpélda erre. Persze nem repülőbalesetben halt meg, hanem rákban, de ha valami motiválhat a hitre való megtérésre, akkor a rák ugyanúgy erős kísértés, mint egy zuhanó repülő. A zuhanó repülő hirtelen, éles, rövid kísértés, egy rák hosszan tartó, de egyáltalán nem kevésbé drámai kísértés.

Hitchens, amikor már sejtette, vagy mondhatjuk akár tudta is, hogy közeledik a halála, következetes maradt - nem úgy, mint például Antony Flew, aki szenilitására megtért - Hitchens személyiségében ez mindenképpen olyannyira elismerésre méltó, amivel kiemelkedik sokunk közül. Szerencsére nem mindenki ateizmusa kerül ilyen megpróbáltatás által tesztelésre. Erre szokták mondani: helyén volt a szíve. Nagyon is helyén. Ő egy becsületes, korrekt ember maradt egy "zuhanó repülőn". Egy bátor ember, mert készült a halálra, de nem félt tőle.

Karol Vojtyla (gy.k. II János Pál) talán legismertebb jelmondata volt az, hogy "ne féljetek"! Sosem értettem, a hívők általában miért félnek a haláltól, illetve mit gyászolnak. Én azt gondolom, az ateisták félhetnek a haláltól. Persze szemlélhetik úgy is a dolgot, hogy nem kell félni tőle, mert ez nem egy objektív kérdés. A nemléttől lehet félni is, és nem félni. A mennyországtól félni nem értem, hogy lehet. Persze lehet, hogy a hívők a pokoltól félnek, de hát az már csak a hívők egy kisebbék részénél, ahogy mondják, egyéni szoc. probléma. Ha a pokolban hisznek, és félnek tőle, és arra számítanak, hogy életükkel oda kerülnek, akkor miért úgy éltek?

Mindenesetre Hitchens szépen elmondta, hogy egy ateistának lehet nem félnie a haláltól, ami viselkedés szempontjából majdnem ugyanaz, mint félni tőle, de bátornak maradni, és nem bedőlni valami butaságnak csupán félelelmből. Hitchens példájával megmutatta, milyen igazán homo sapiensnek lenni: értelmes embernek, akinek értelmén az érzések nem fognak. Érdekes módon, Hitchens akármilyen szenvedélyes is volt, ebben helytállt.

Hitchens megtestesített egyfajta ateista életszemléletet, amely egy lehetséges életmód a sok közül, és nagyon is emberi. Ha erkölcsről beszélünk, lehet beszélni őszinteségről, egyenességről, amely egy hívő embernek is érték lehet. Hitchens élete jó példa arra, hogy egy ateista végül is minden normális emberi fogalom szerint lehet erkölcsös. És lehet egy ateista bármilyen szenvedélyes, általában sokkal korrektebb, sokkal kevésbé veszélyes a hívőkre, mint sok vallásos fanatikus egymásra, vagy az ateistákra.

Hogyan búcsúzzunk egy hírhedt ateistától?  Jó utat a mennyországban? Nyilván nem. Rest in peace? Tudjuk, hogy már nem zavarhatja meg semmi, az élet kihúnyt a testében, akármi is történne testével, nem vele történik.

Bár maga a búcsúzásnak is csak szimbolikus értelme van, de talán ennyit elmondhatunk: köszönjük Christopher!

Ezt a cikket azért közlöm a blogon, mert a Magyar Tudomány elutasította a publikálását. Az elutasítás azért meglepő, mert több másik cikkemet elfogadták az utóbbi időben, és azokhoz hasonlítva ez a cikk még inkább tudományosabb, még szakszerűbb, még inkább releváns a tudomány szempontjából.

Azt lehetne gondolni, hogy talán az az oka, hogy Mérő Lászlónak messzire elér a keze, vagy valaki túlbuzgó rajongója. Azonban az az igazság, hogy nem is voltam annyira kritikus Mérővel, mint például korábban Freund Tamással. Az igen valószínűtlennek tűnik, hogy több megfelelő színvonalú cikk után, hirtelen, valamilyen rejtélyes agyvérzés miatt lebutultam, és egy pocsék cikket írtam. Szerintem egészen jó ez a cikk színvonalában. Az lehet, hogy valahogy mégis kegyvesztett lettem, valamilyen okból. Tapasztalataim szerint ez a magyar újságírásban igen elterjedt jelenség. De nem vagyok paranoiás, úgyhogy ezen nem rágódok.

Sajnos ilyen hosszabb lélegzetű, komolyabb könyvismertetést és vitát tudományos témában nem lehet Magyarországon máshol közölni, sem az Élet és Tudomány, sem a Természet Világa nem fogad be ilyeneket.

Mindenesetre azt semmi nem tiltja, hogy ha már megírtam, akkor magam publikáljam az írást. A cikk témája nem az ateizmus számára legfontosabbak közül való, de egy tudományos és egy ateista életszemlélet szempontjából is fontos. Az értelem és érzelem kérdésével tulajdonképpen nagyon szorosan kapcsolódik, és ezzel pár postomhoz, amely ezen a blogon található, hasonló címszavak alatt.

***

A tudományos ismeretterjesztés feladata, hogy különféle tudományos ismereteket a laikus olvasónak emészthető stílusban tálalja. Ennek megfelelően a következő feltételeknek szükséges megfelelnie:

i. Tudományos ismereteken kell alapulnia, és azokra megfelelően hivatkoznia.

ii. A tudományos ismereteket érdekes, élvezhető módon érdemes bemutatni, és ehhez megengedhet magának egy minimális pongyolaságot és némi szubjektivitást is, ha ezt jelzi.

iii. A tudományos ismeretet értelmezheti, de nem értelmezheti félre, nem rugaszkodhat el attól túlságosan.

Nem biztos, hogy ez egy teljes feltétel-lista, de ebben a cikkben ezeket a feltételeket fogom tekinteni. Az első ponthoz magyarázatot mellékelnék. Természetesen lehetséges tökéletesen tudományos könyv, amely tudományos eredményeket mutat be, azokra támaszkodik, de nem adja meg a hivatkozásait. A hivatkozás szigorúan véve a tudományos szakcikkek követelménye. Felvetődhet tehát az olvasóban, hogy az ismeretterjesztésnél miért követelnénk meg?

Először is mindenképpen hasznos, és igazán kár volna elhagyni őket. Miután ugyanis a szerző felkeltette az olvasó kíváncsiságát, sőt, nagy vonalakban megismertette vele területet, ő utána akarhat nézni, és nagyon hasznos, ha ehhez a hivatkozások rendelkezésre állnak. Ha már sikerült a könyvben motiválni egy olvasót, igazán kár lenne kihagyni az alkalmat, hogy el is irányítsuk a célhoz.

Másodszor, az mindenképpen elvárható a szerzőtől, hogy háttérmunkaként megfelelően irodalmazzon. Ezek után pedig teljesen érthetetlen, hogy miért ne adná meg a hivatkozásokat, melyek nála készen állnak. A hivatkozások elhagyásakor tehát erős gyanúnk lehet, hogy az irodalmazás a háttérben is elmaradt. Ha a szerző jártas a területen, melyet bemutat, akkor felvetődhet, hogy minek irodalmazzon, az ismeretek a fejében vannak. Igen ám, de pontos ellenőrzés nélkül, amit mesél, az tele lehet hibákkal, illetve az ő önkényes értelmezésével. Az emberi agy ugyanis roppant esendő, ezt látni fogjuk ebben a cikkben is. És még a szakember is rosszul emlékszik egy csomó mindenre.

Mérő László ismert, népszerű ismeretterjesztő, ami nyilvánvalóan annak köszönhető, hogy valóban érdekes stílusban és az olvasót érdeklő interpretációban ad elő dolgokat, de mint ahogy be fogom mutatni, a tudományosság szükséges feltételeinek nagyon sokszor nem felel meg. Három könyvet fogok bemutatni, melyek közül egyet nagyon rossznak, egy másikat közepesen rossznak, míg egy könyvet egészen jónak fogok megítélni ilyen szempontból. Az egyik könyv régi, és a leghíresebb könyve, kettő pedig újabb.

Az első könyvnél keveset fogok időzni, ez a leghíresebb könyv, az Észjárások. Erről azért nem írnék sokat, mert már igen régi könyv. Így nem fogom végigvenni a töménytelen hibáit. Annyit mondanék róla, hogy ez az a könyv, amely tartalmaz némi hivatkozást, de csak a könyv végén, egy listában, és a szövegben nincs hivatkozás a forrásokhoz, így nehezen is követhető, és nem is igazán teljes ez az irodalomjegyzék. A könyv rengeteg tudományos ismeretet mutat be, de azok összetétele önkényes, értelmezésük pedig nagyon is visszás. Például a matematikai játékelmélet a racionális gondolkodás korlátjának állítja be, ahelyett, hogy bemutatná azt. Holott semmi irracionális nincs abban, hogy elégtelen információ mellett nem-determinisztikus, kevert stratégiát alkalmazzunk.

Vagy például a Gödel tétel bemutatása, amely egy másik, népszerű visszaélés egy tudományos eredménnyel.

„A tudomány valóban nagyjából ilyen szeretne lenni, de ebben az esetben Gödel tétele garantálja, hogy mindig is lesznek olyan igazságok, amelyek a tudomány összes addig létrehozott paradigmáját, összes meglévő axiómarendszerét kicselezik. Sőt, a tudomány keretein belül korrekt módon megfogalmazható állítások (tények, összefüggések, kivételek, stb.) között is garantáltan vannak olyanok, amelyek igazak, de a tudomány eszközeivel nem bizonyíthatók be. „

A Gödel tétel a matematikában egy bizonyos nagy kutatási program, nevezetesen a formalizmus újragondolását kényszerítette ki, de a tapasztalati, és azon belül a természettudományokra nézve nincs olyan negatív következménye, mint amit Mérő állít. A természettudományokban a matematika ugyanis csak egy eszköz, és kiegészíti azt az empíria, mint igazolási eszköz, amely kívül áll a matematikai keretein. Így a tapasztalati tudományban a Gödel tétel negatív következményei áthidalható problémát jelentenek, illetve eleve nem is képeznek problémát (Brendel 2005). Ezen túl a matematikai entitások a fizikában csak akkor kapnak jelentőséget, ha létezik fizikai interpretációjuk. Csakhogy például G-nek, és a G-ről szóló eldönthetetlen állításnak nincs értelmezése a fizikában.

Mérő a mesterséges intelligenciát illetően megfogalmaz pár pesszimista jóslatot:

„Herbert Simon 1958-ban azt írta, hogy 10 éven belül számítógépprogram lesz a sakkvilágbajnok, ha engedik az emberek versenyein azonos feltételek mellett részt venni. Ugyanitt azt jósolta, hogy a hatvanas évek végére elkészülnek olyan programok, amelyek idegen nyelvű szövegeket jó minőségben lefordítanak angolra. A sakkprogramokat egyelőre minden különösebb megszorítás nélkül engedik az emberi versenyeken részt venni, talán éppen azért, mert nem igazán komoly ellenfelei a sakkmestereknek. A tolmácsoló számítógépek sem jelentek meg még a piacon, pedig nyilvánvalóan nagy üzletet jelentenének.”

Mérő könyvének kiadása után két évvel már megbukott a jóslata a sakkról, amikor Deep Blue, 1996-ban legyőzte Gary Kaszparovot. És tolmácsoló programok is egészen sokat fejlődtek mostanában. Mérő a harmadik könyvben, Az Érzelmek Logikájában (ld. később) korrigálni fogja magát, és elismeri, a sakkprogramok utolérték a nagymestereket, de abban meg a go nevű játékról állítja, hogy soha nem lesz nagymester fokú program (199.). A go azonban nem csak Mérő László szenvedélye, hanem az enyém is, továbbá éppen egy olyan laborban dolgozok, ahol az első nagymester erejű program, a MoGo megszületett (Gelly, G., Silver, D. 2008). Ezt egyébként egy magyar eredmény tette lehetővé, melyre büszkék lehetünk (Kocsis, Szepesvári 2006). Az ún. Monte Carlo Tree Search módszer továbbfejlesztésével, melyben később magam is tettem egy kis lépést, a számítógépes go további fejlődik, nemrég pedig az AlphaGo legyőzte az éppen aktuális legjobb gójátékost, Lee Sedolt. Ezzel Mérőnek ez a jóslata is megdőlt. Úgy látszik, é már csak ilyen sorban megdőlő, rossz jóslatokat tud tenni. Nyilván azért, mert nem látja át igazán ezt a területet, de elég beképzelt ahhoz, hogy jósoljon.

Az Észjárások az a Mérő könyv, amely ugyan sok érdekes területet mutat be, de olyan irracionális interpretációban, hogy soha életemben nem hallottam egyetlen tudományos gondolkodású olvasót sem, aki azért ajánlotta volna Mérő könyvét mert egy bizonyos tudományos elmélet abban van jól leírva, és ő ott ismerte meg. Annál több áltudományos és hittérítő szöveget olvastam és hallottam, amely rá hivatkozott. Tehát ez az a könyv, amely közepesen rossz.

A második könyvről sem fogok sokat írni, ez Az elvek csapodár természete (továbbiakban Csapodár). Ez a könyv tulajdonképpen nem tudományos ismeretterjesztő könyv. Semmilyen követelménynek nem felel meg. Ebben a könyvben Mérő – a címhez illően - csapongó gondolatait írta le, amelyek nem tudományosak. Mérő tulajdonképpen visszaél ismertségével, ugyanis félő, hogy az olvasók komolyan veszik ezeket, és akár még tudományosnak is. Tehát ez a nagyon rossz könyv.

A harmadik könyv, Az Érzelmek Logikája (röviden Logika) lesz az, amelyik elfogadható. Ez sem tökéletes. Először is, amikor elkezdtem olvasni, roppant idegesítő, zavaró volt egy csomó minden. Később jöttem rá, hogy az a kb. húsz százalék, amely a Logikában rossz, az a Csapodárból jön, és vice versa: ami az utóbbiban véletlenül jó, az az előbbiben is benne van. Igen, az átfedés kb. negyven százalék.

Ezek után tehát beszéljünk Az Érzelmek Logikája tudományos ismeretterjesztésnek vehető nyolcvan százalékáról. Ezek azok a részek, amelyek alaposan alá is vannak támasztva irodalommal. Itt Mérő tulajdonképpen a pszichológia olyan eredményeit ismerteti, melyek különféle kísérletek által alá vannak támasztva. Az irodalomjegyzék alapján bárki utána is járhat eme kísérleteknek, és most hivatkozások is vannak a szövegben. Mérő érdeme az, hogy összeválogatta, és egy bizonyos gondolatfüzérre fonta fel őket. Ez a gondolatmenet egészen racionális lenne, de be fogom mutatni, hogy végül Mérő következetlen, sok helyen bicsaklik.

Az első megjegyzésem Érzelem nélkül nincs értelem című fejezetről szól, ahol Mérő bemutatja, hogy keveredik az emberben az érzelem és az értelem. A szomatikus marker fogalma eleve olyan, hogy abban az érzelem és értelem keveredik, hiszen a Damasio által elvégzett kísérletben (148.) is bizonyos élmények szubjektív előjelét – amely egy érzelmi kérdés - integrálja az élmények gyakoriságának becslésével – amely egy értelmi kérdés. De Mérő tévesen vonja le azt a következtetést, hogy érzelem nélkül nincs értelem (157.). Csak azt lehet levonni, hogy az emberben ezek sajnos vészesen össze vannak kavarodva. Az a kontingens tény, hogy értelem és érzelem emberben keveredik, nem jelenti azt, hogy ez szükségszerű. Az is igaz, hogy az emberi lét funkcionálásához - különösen egy evolúciós környezetben - szükség van érzelmekre és érzelmekre is. Hiszen érzelmek nélkül nincsenek célok, nincs az „életnek értelme”. De az értelem és érzelem együttléte nem jelenti azt, hogy szükségszerűen keverednek is. A 302. oldalon van egy szép zárógondolat:

„Alap- és kognitív érzelmeinknek önmagukban éppúgy nincs semmi értelmük, mint ahogy magának az életnek sincs azon kívül, hogy ha jól működik, akkor jelen lesz a következő generációban is. (…) Így nem csak az érzelmeinknek adhatunk értelmet, hanem az életünknek is. Mindenki a saját szelfje alapján, amit hite, érdeklődése, habitusa, családja, nemzetisége és még sok minden más határoz meg. Mindenki összeállíthatja a neki leginkább megfelelő bolgogságportfoliót.”

Ez egyike azon kevés nem tudományos, filozófiai nézetnek, ahol egyetértek Mérővel (Brendel 2010). Életcélok nélkül nincs mire alkalmazni az értelmet. És az életcéljainkat az magasabb rendű érzelmeink adják. De ebből sem következik, hogy általában az értelem ne lehetne érzelem nélkül, legfeljebb az, hogy érzelem nélkül az értelemnek nem volnának céljai. Fontos tehát, hogy az értelem és az érzelem együttműködjön. De az együttműködés nem kell, hogy kavarodást jelentsen.

Ahogy annak sincs akadálya, hogy egy robotnak érzelmei legyenek. Mérő a 150. oldalon tesz egy kurta megjegyzést, hogy a mérnökember is szomatikus markereket tervezne a robotba. És azzal egyet érthetünk, hogy a robotoknak is lehetnek különféle belső céljaik, de az érzelem és értelem összekavarása egy szomatikus markerbe nem volna jó. Mérő maga is rámutat erre a 200. oldalon, tehát itt ellentmond magának.

A 201. oldalon van ezzel kapcsolatban még egy nem tudományos megjegyzés, mellyel kivételesen megint egyetértek: hogy egy érzelmekkel rendelkező, túlságosan autonóm robot ugyanolyan szeszélyes lény lenne, mint mi, ezért a mérnökök nem is igazán törekednek erre (201). Az emberhez hasonló, érzelmes gép tehát azért várat magára, mert nem is cél ilyet készíteni, pont az ellenkezője a fő cél: a megbízható, érzelemmentes gép, melyeknek a célokat mi adjuk.

Az sem szükségszerű, hogy az értelem és az érzelem egyetlen lényben legyenek együtt. Semmiféle akadálya nincs annak, hogy egy értelmes, érzelem nélküli robotnak vagy számítógépeknek emberek adjanak célokat. Mint ahogy jelenleg az emberek adnak célokat, a még nem annyira értelmes és érzelemmentes robotoknak. Ahogy az imént írtam, pontosan ez az a forgatókönyv, amelyet a mesterséges intelligenciától elvárunk, és az intelligencia növekedését szeretnénk, miközben a forgatókönyvön nem szeretnénk változtatni. Ez pedig érzelem nélküli, intelligens robotot jelent. Feltételezzük, hogy ez lehetséges. Amikor a Deep Blue legyőzte Gary Kaszparovot, akkor a Deep Blue nem akart nyerni, ezt a célt beleprogramozták. Kaszparov nyerni akart, és ezt maga miatt akarta. Amikor az AlphGo legyőzte Lee Sedolt, akkor az AlphaGo csak azért akart nyerni, mert beleporgramozták. Lee Sedol magától is akart nyerni. Ám Deep Blue a sakkban intelligensebb volt Kaszparovnál, az AlphaGo pedig Lee Sedolnál. Pedig egyiknek sem voltak érzelmei. Sőt, egy kis részben pont azért.

Ahogy Mérő leírja, az emberek az evolúció kontármunkája miatt ugyanazokon az információs csatornákat használják értelmi és érzelmi kérdésekre, illetve hasonlóan kevert, szomatikus markereket. A „kontármunka” kifejezéssel itt Mérő először is elismeri, hogy ez nem szükségszerű, lehetne máshogy, lehetne értelem és érzelem külön. Másrészt helyesen jelzi, hogy e kontingens tényhez normatíve kritikusan állhatunk hozzá: a természet megoldása nem csak nem szükségszerű, de nem is jó megoldás. Mérő egészen odáig merészkedik, hogy a 151. oldalon  gányolásnak minősíti ezt a megoldást.

Hogy az érzelmek és értelem ezen keveredése milyen rossz, az ott derül ki, amikor Mérő helyesen rámutat (234.), hogy az ember milyen rossz a statisztikai becslésekben, vagy üzleti intuícióikban (245.). És ha például a repülés (repülőgépes utazás) kockázatát az agy külön csatornán dolgozná fel, mint a repüléssel szembeni szubjektív érzelmeket, akkor talán nem tévednénk akkorát a statisztikai becslésben az érzelmi hozzáállás miatt.

Az érzelem és értelem összekeverésének kritikájába jól illeszkedik, amikor az EQ-ról (érzelmi intelligenciáról) van szó, és Mérő megkritizálta az EQ zsurnaliszta felfogását. Utal arra, hogy az emberek, az intelligens társaik megítélésével ellentétben az érzelmileg intelligens emberek megítélésében nem értenek egyet. Ez utal - de hiányoltam a könyvből annak  kimondását - hogy az EQ-nak bizonyos értelemben nem is értelmezhető objektíven, és pont azért, mert az értelem más, mint az értelem. Így érzelmi kérdésekben nincs objektíven helyes és helytelen válasz. Mérő a 168. oldalon bemutatja, hogy bizonyos pongyolán megfogalmazott IQ teszt kérdéseinél is lehet ilyen bizonytalanság, de az végül mégis egyértelmű, hogy melyik az intelligencia szempontjából helyes válasz. Ez nem igaz az EQ esetére.

Helyes válasz csak akkor van, ha a társadalomban beilleszkedni akaró egyént tételezünk fel. Mérő majdnem kimondja ezt a 171. oldalon, amikor bemutatja, hogy egy intelligens ember társadalmi közeg váltásakor előbb problémákkal küzd, de idővel intelligenciával megoldja. Itt Mérő azonban feltételezi, hogy az illető be akar illeszkedni, ami nem szükségszerű. A példa jól szemlélteti azt is, hogy az EQ csupán speciálisan alkalmazott IQ.  Az intelligens embernek várhatóan az EQ-ja is jó (lesz), csak időt kell neki adni a tanuláshoz, illetve ha még sem illeszkedik be, akkor lehet, hogy nem is akart.

A beilleszkedés feltételével, ezekkel a megszorításokkal az EQ-nak már van értelme. De az EQ ebben az esetben olyan intelligencia, amelynek alkalmazási területe az érzelem. Az érzelem maga itt nem intelligens, csak alkalmazási terület. És az intelligenciához magához nem kell érzelem, ugyanis alkalmazható egészen más dolgokra is, például sakkra. Azt is lehet mondani, hogy az EQ, mint érzelmekre alkalmazott intelligencia, az általános, bármire használható intelligenciát alkotó egyik speciális képesség (187.)  Azt, hogy az EQ az IQ része, Mérő helyesen mutatja be, és az ismertetett kísérletek ezt érdekes módon mutatják be.

Az EQ területén Mérőnek tehát nagyrészt még igaza is van, de pár konklúzió határozottabb kimondása már itt is hiányolható. Az érzelmek és értelmek elkülönítése, és a különböző szerepük tisztázása lenne a Logika olyan mondandója, amelyet végig lehetne vinni, és tudományosan alátámasztható a megadott hivatkozásokkal. Ez a tudományosan alátámasztható kép pedig azt mondaná ki, hogy az értelem és érzelem két külön szférája elménk képességeinek, amelyeknek az emberi élethez együtt kell működnie. Az együttműködésen túl azonban sokszor vészesen összekeverednek, így az emberek sokszor nem egészen racionális lények, és ez az érzelmi életükben is kárt okoz. Az érzelmi és értelmi „csatornák” Mérőnél is összekeverednek, mert nem lesz következetes: Később megenyhül, megbocsát az evolúció gányolásának, nem ennyire kritikus, sőt, mintha örülne is annak, hogy így vannak a dolgok (157., 303.). Az utóbbi hivatkozás a könyv utolsó fejezete, amelyben végül is teljesen aláássa korábbi mondandóját, kár, hogy ezzel hagyja ott olvasóit.

A Logikában sok adat, sok kísérlet, sok összefüggés szerepel, amely alkalmas az értelem és érzelem kérdéseinek tisztázására. Sok helyen nagyon jó gondolatokat fogalmaz meg, de végül következetlensége megakadályozza, hogy egy igazán szépen letisztázott képet adjon nekünk. Miközben az értelem és érzelem összegányolását először hideg fejjel elítéli, közben a szíve sokszor megenyhül, és „megbocsát” az evolúciónak, ez pedig végül elmossa a képet.

Kulcsszavak: Mérő László, értelem, érzelem, pszichológia, intelligencia, ismeretterjesztés

Hivatkozások:

Brendel, M. (2005): Carnap, Popper, Gödel: Vajon az univerzalitás cáfolható-e a nem-teljességgel , Magyar Filozófiai Szemle, 2005/4, 657-681.

Brendel, M. (2010): Az analitikus és egzisztencialista filozófia, valamint az élet értelme,Világosság, 2010/nyár.

Mérő, L. (1994): Észjárások, A racionális gondolkodás korlátai és a mesterséges intelligencia, Typotex, Budapest.

Mérő, L. (2008): Az elvek csapodár természete, Tercium Kiadó.

Mérő, L. (2010): Az érzelmek logikája. Tercium Kiadó.

Gelly, G., Silver, D. (2008): Achieving Master Level Play in 9 x 9 Computer Go, Proceedings of the Twenty-Third AAAI Conference on Artificial Intelligence, AAAI 2008, Chicago, Illinois, USA, July 13-17, 2008, p. 1537-1540

Kocsis, L., Cs. Szepesvári, Cs. (2006): Bandit Based Monte-Carlo Planning , Proceedings of the 17th European Conference on Machine Learning, Springer-Verlag, Berlin, LNCS/LNAI 4212, September 18-22, pp. 282-293.

Ateista mese? Ki hallott már olyat?! Ugye? Nos, Michael Martin, ateista filozófus írt egy ilyen könyvet is, és most otthon alaposabban beleolvastam. Martin fő könyvéről, az Atheism, a Philosophycal Justificationról már részben írtam. Ehhez képest a The Big Domino in the Sky (A nagy dominó az égben) nem igazán jelentős mű, gondolom, csak Martin simertsége, kapcsolatai miatt adták ki. Ez a cikk arról fog szólni, hogy egyáltalán lehet-e, érdemes-e, mik a nehézségei, és ha mégis, akkor hogyan lehet esetleg mégis jó ateista irodalmi alkotásokat írni.

Ateista mesét nem szoktak írni, elég nehéz is összehozni egy jó könyvet ilyen témában. A legjobb író, aki eszembe jut, és kiválókat alkotott ilyen témában Nietzsche. "Mitologikus" stílusú könyve a Zarathustra, amely elég hangsúlyosan ateista, viszonylag egyértelműen szépirodalmi mű (a többi könyve nem az), tehát nem csupán ateista érvgyűjtemény.

Ideológiai verset, mesét írni általában rossz ötlet, és nehéz dolog. Egy másik pozitív kivétel, melyet említhetek, Voltaire Candide-ja, melyet fantáziadús története, és rendkívül éles, gúnyos társadalom-kritikája tesz élvezetessé. De még igazán jó írók, költők is sokszor kudarcot vallanak, amikor nagyon közvetlenül próbálnak eladni egy ideológiát. Minden nézetet - legyen politikai, vagy filozófiai - sokkal ízlésesebb, hatásosabb, érdekesebb közvetve eladni, azaz úgy beleilleszteni egy regénybe, hogy ne legyen olyan hangsúlyos, ugyanakkor szervesen illeszkedjen a környezetbe, a személyiség-elemekhez.

A "Miller's inferno" (Miller pokla) című sci-fi novella például elköveti szinte az összes olyan kisded hibát, melyet egy kezdő sci-fi író elkövethet: sematikus nevek, különféle bolygók és élőlények fantáziátlan felsorolása, egyszerű történet. Én már csak tudom, mert én is  írtam régen egy sci-fit, amely eléggé ateista volt, de még nagyon zsenge volt. Ennek ellenére megtalálható bizonyos e-book gyűjteményekben, mert fent volt a Solaria oldalán.

Ráadásul nagyrészt a "Miller's inferno" is vitáról, érvekről szól, és valódi története nincs. Maga az az ötlet, hogy mi lenne, ha lenne ateista, vagy valláskritikus múzeum, nagyon jó. Bár talán már eljárt felette az idő: a 21. században a inkább webportálok szolgálnak ilyen tematikus gyűjtemények céljára. Továbbá a múzeum, mint egy novella fő ötlete mégiscsak kevés. Martin csak azért ülteti a dolgot sci-fibe, mert ma realitása nincs, és hogy az olvasónak érdekesebb legyen, de nem tesz köréje annyi körítést történetben, drámában, fordulatban, hogy tényleg érdekessé váljon, és az olvasó elfelejtse, propagandáról van szó.

Összehasonlításképpen saját írásaimból egy regényt tudnék említeni, amelyben van némi ateizmus. És én is megkaptam kritikaként, hogy minek tettem bele ateizmust. Azt gondolom, ennyi vállalható, mert a regényem nem csupán érvekről szól. Lehet, hogy ezért a regényért nem fogok irodalmi Nobel-díjat kapni, de azért szerintem jobb mű, mint Martin meséi.

Ennek ellenére azért lehet ajánlani Martin könyvét is, mert különféle isten melletti érveket (teodicea) úgy kritizál, illetve isten elleni érveket úgy prezentál, hogy az mégis érdekes lehet sok embernek. bármennyire is rossz fikció, de nem száraz filozófia. Bizonyára vannak olyanok, akik ez utóbbit nem szeretik.

Miközben az élet értelmének kérdését par excellence filozófiai kérdésnek tekintik, sőt, sokan talán a leginkább filozófiai kérdésnek, aközben meglepő módon nem írtak erről a történelem híres, “nagy” filozófusai könyveket. Az utóbbi időben viszont éppen kezembe akadt pár ilyen könyv. Az egyik Hankiss Elemér könyve 1, a másik Tarr Irmtraudé 2. De azért nem fogok meglepetést okozni, ha elmondom, hogy egyikük sem mondja meg, mi az élet értelme. Hankiss könyvéből úgy tűnik, egyáltalán nem gondolja maga sem, hogy választ tudna adni, inkább lehetőségek hosszú felsorolásából áll a könyv, némi elemzéssel, de azt végül is nem mondja ki határozottan, amit én itt állítani fogok, hogy a kérdésre nem is lehetséges választ adni, mert nem egy értelmes kérdés. Hankiss ezt a lehetőséget ugyan szintén felveti, de aztán ennél sem állapodik meg.

Annak, hogy oly kevés nagy filozófus írt erről a témáról egyrészt az lehet az oka, hogy az utóbbi időben már kezdték felismerni, hogy a kérdés értelmetlen, még, ha nem is mondták ki egyértelműen. A másik oka pedig talán az, hogy az élet értelmének kérdése majdnem ugyanaz, mint az etika kérdése. Olyannyira, hogy sokszor nem is tárgyalják külön a filozófusok, hanem beleértik az etika kérdései közé. Tulajdonképpen ez nem is hiba, hiszen ha valakinek elég jól kidolgozott erkölcsi rendszere van, az nagyon sok tekintetben meghatározza azt, hogy mit tegyen életében. És fordítva: senki nem tűz ki végső, nagy célnak olyan dolgokat, melyeket egyébként erkölcstelennek tart. De azért az is igaz, hogy bizonyos kérdéseket inkább erkölcsi, másokat inkább életcél kérdésnek tartunk. Például azt már általában nem gondoljuk erkölcsi kérdésnek, hogy milyen pályát válasszon valaki a lehetséges, számára erkölcsileg elfogadható foglalkozások közül, miközben ez az életcél kérdéseibe beletartozhat.

Azt gondolom, hogy az erkölcs és az életcél kérdésének viszonya az, hogy az erkölcs még sok lehetőségre ad szabadságot, és az életcéljainkat ezek közül kell választanunk.

Az viszont alapvetően hasonló a két kérdésben, hogy mindkettőnek végül is érzelmi alapjai vannak, és ezért az erkölcsi relativizmus mellett az életcél-relativizmus pártján is állok. A téziseim erre alapulnak:

1. Az életnek nincs egyetlen, objektív értelme, amely az igaz értelme lenne az életnek. Azért, mert az “értelem” kérdése szubjektív, és így nem lehet objektíven igaz választ adni rá.

2. Az emberek az életükben több dolgot tartanak értelmesnek, és különböző mértékben fontosnak. Az élet egy értelme helyett érték-portfóliókról beszélhetünk, melyekben sokféle cél lehet, különböző fontossággal. Az érték-portfólió kifejezést Mérő László „boldogságportfólió” kifejezéséből alkottam, ő az „Érzelmek logikája” c. könyvében ír erről.

„Alap- és kognitív érzelmeinknek önmagukban éppúgy nincs semmi értelmük, mint ahogy magának az életnek sincs azon kívül, hogy ha jól működik, akkor jelen lesz a következő generációban is. (…) Így nem csak az érzelmeinknek adhatunk értelmet, hanem az életünknek is. Mindenki a saját szelfje alapján, amit hite, érdeklődése, habitusa, családja, nemzetisége és még sok minden más határoz meg. Mindenki összeállíthatja a neki leginkább megfelelő bolgogságportfoliót.” 3

3. Az emberek életében időben változik az, hogy mit tartanak fontosnak. Az értékrendszer tehát nem csak személyről személyre, hanem egy személynél időről időre is változik.

4. Az értékrendszert az emberek szabadon alakíthatják ki maguknak.

5. Az életnek akkor sem lenne egyetlen értelme, ha létezne isten, és akkor sem, ha ő konkrétan megmondaná, hogy szerinte mi az élet értelme. Mert ez is csak egy vélemény lenne.

6. Az életnek értelmet, azaz egy értékrendszert viszont mindenki maga kialakíthat magának. Ehhez nem kell isten.

Ami az 5-ös pontot illeti, isten azért nem mondhatna többet az élet értelméről, mint a saját, szubjektív véleményét, mert erről objektív igazságot állítani fogalmi képtelenség. A fogalmi képtelenség pedig olyan, mint egy logikai képtelenség. Márpedig arról a különféle vallásos nézetek nagy része megegyezik, hogy isten nem tud logikai képtelenséget véghezvinni. Ahogy nem tud felemelhetetlen követ teremteni,úgy objektív élet értelmet sem tudhat, mert ez utóbbi ugyanolyan logikai képtelenség, mint az előbbi.

Az egyik megdöbbentő, és érdekes dolog, hogy – ahogy Hankiss is megjegyzi – például a Bibliában sehol nincs az megfogalmazva, hogy végül is mi az élet értelme, de még az sem, hogy isten ugyan mi célból teremtette volna a világot. Isten tökéletességét tekintve nem is látszik sehogy sem lehetségesnek, hogy isten bármiféle célból teremtse a világot, hiszen ez a cél a világ teremtése előtt nem lett volna beteljesítve, tehát hiányosságot jelentett volna istenben, és akkor ez azt jelentené, hogy isten nem lett volna tökéletes. A másik irányból közelítve, ha isten tökéletes, akkor nem hiányzik neki semmi. Ha nem hiányzik neki semmi, akkor nem lehet semmi célja egy világ teremtésével. Röviden: egy tökéletes istennek nem lehetnek még betöltetlen céljai, mert ha vannak, akkor még nem lehet tökéletes.

Ezenkívül itt is érvényes az, amit a képzeletbeli Őrmesterről írtam: attól, hogy isten valamit parancsba ad, attól én nem fogom azt sem erkölcsösnek, sem értelmesnek tekinteni. Lehet, hogy elvégzem, mert isten hatalma nagy, és félnék a haragjától, de ez nem jelentené azt hogy számomra is céllá válna. Rá lehet venni erőszakkal, hogy megcsináljam, de arra nem, hogy szeressem.

Ami pedig a 6-os pontot illeti, Alfred Ayer ezt így fogalmazza meg “(az életnek) annyi értelme lehet, amennyivel csak meg tudjuk tölteni” 4 (tehát mi, és nem isten, 105. o.) Azaz mindenki a maga élete értelmének a kovácsa.

Ahogy az erkölcsnél is elmondtam, miközben az életcélok teljesen relatívak, vannak bizonyos okok, amelyek miatt sok közös van az emberek életcéljai között.

1. Evolúciós alapon bizonyos célok ösztönösen belénk vannak plántálva. Például az emberek általában szerelmesek lesznek, társkapcsolatban élnek, és gyerekeket nevelnek. De ez nem minden ember életcélja, csak a legtöbb embernek.

2. A társadalom a nevelés során bizonyos értékeket a gyerekekbe nevel. Például a legtöbben szimpatikusabbnak tartják, ha valaki életcéljának tekinti a fogyatékosok megsegítését, és kevésbé szimpatikusnak ha valaki mondjuk vadásztrófeákat gyűjt. Mostani társadalmunkban legalábbis inkább ez a közhangulat, mint a fordítottja.

3. A társadalom általában nem szabja meg, illetve nem bünteti a különféle életcélok választását, kivétel pár extrém esetet, amely a közerkölcsökbe ütközhet. Így például a rabló életmód nem elfogadott életcél választás, a prostitúció pedig országtól, és történelmi időponttól függ. De a legtöbb életcél a liberális elvek alapján szabadon hagyott lehetőségek között szerepel. Így vadásztrófeákat gyűjteni bár manapság nem olyan cool, de még lehetséges életcél.

Így tehát nemcsak nem lehet egyetlen életcélt állítani az emberiség elé, de jól is van ez, mert a társadalmunk egyrészt bizonyos közös célokat úgyis megfogalmaz, de emellett az is megfigyelhető, és szórakoztató, hogy az emberek különfélék is, és különféle célokkal is rendelkeznek. Unalmas, és veszélyes is lenne, ha minden férfi Cindy Crawfordot akarná elvenni feleségül. Társadalmunk számára fontos is az, hogy legyen olyan ember, akinek életcélja a tanítás, egy másiknak viszont a tudományos kutatás. Ez a két cél bizonyos szinten konkurens, és jó, hogy nem minden tudós tanít, mert akkor nagyon keveset tudnának felfedezni, és jó, hogy a tanár nem kutat, mert akkor nem tudna odafigyelni a tanításra.

Az élet értelmének keresésében nem az a nehéz, hogy nehéz megtalálni az igaz választ a kérdésre. Az ugyanis nem létezhet. Az élet értelmének keresésében pont az a nehéz, hogy a kérdés valójában nem objektív, így nincs rá egy definitív válasz. Az objektív kérdésekre adandó válasz keresésében – bármennyire is nehéz legyen megtalálni az igazságot – az a jó, hogy amikor ott vagyunk, akkor egyértelműen ott vagyunk. Tudjuk, hogy megtaláltuk a választ, és a keresés befejeződött, megnyugodhatunk. Legalábbis egy bizonyos szinten, mert ugye teljesen bizonyosak soha nem lehetünk.

Például a Nagy Fermat sejtés matematikai tételének bizonyítása évszázadokig az egyik legnagyobb kihívása volt a matematikának. De amikor Andrew Wiles 1995-ben befejezte a bizonyítást, akkor nem csak számára ért véget 7 évnyi munka, de az egész matematikus társadalom és más érdeklődők számára bizonyos kétségeken túl egyértelmű volt, hogy megvan a válasz. Mert a kérdés objektív volt. Tudjuk, hogy mikor érvényes egy matematikai tétel bizonyítása. Nem lehetséges, hogy egy másik matematikus egy ellenkező választ adjon a Nagy Fermat tételre. Ha ez előfordul, akkor az egy feloldandó ellentmondás. Ezzel szemben nem feloldandó ellentmondás az, ha Mari néni egyáltalán nem a Nagy Fermat sejtés bizonyítását tartja életcéljának, ahogy Wiles.

Az élet értelmének kérdésében nem az a nehéz, ami a Fermat tétel bizonyításában. Nem az, hogy nem tudjuk, mi a helyes válasz, és nem is az, hogy ki tudja, ki, és mikor lel rá a válaszra. A nehézség az, hogy nincs rá, és nem is lehet rá igaz válasz.

Az élet értelme nem egy igazságkérdés. Ahogy kifejtettem, sokan, sok félét érezhetnek, hangsúlyozom, érezhetnek értelmes célnak, mások ugyanazt nem, illetve egészen mást érezhetnek értelmes célnak, és még ugyanaz az ember is érezhet először értelmes dolognak valamit, később meg már nem. Elmegy tőle a kedve, vagy megjön hozzá a kedve. Amikor valakinek kedve van bizonyos dolgokhoz, amikor úgy érzi, valami fontos, valami életbevágóan fontos, akkor legyen az bármennyire nehéz cél, kelljen bármilyen nagy erőfeszítéseket tennie érte, nincs gond. Ha Wiles nagyon érdeklődik a Nagy Fermat sejtés bizonyítása iránt, akkor rendben van az élete, és nem zavarja az, hogy Mari néni egyáltalán nem tartja fontosnak ugyanezt. Az ilyen dolog csak a nagyon fanatikus embereket zavarja. Gyakorlatilag csak a nagyon fundamentalista konzervatívok azok, akiket zavar, ha egy másik embert más érdekel, miközben neki attól semmi baja. Ha pedig ez az ember még ölni is képes ezért, akkor szinte mindig a vallás van a háttérben.

Azzal sincs személyes gond, ha valaki egy ideig érdeklődik valami iránt, majd megvesz érte, aztán már nem érdekli annyira, végül teljesen elmegy tőle a kedve, de időközben valami más dolog kezdi el érdekelni. Lehetnek ebből gubancok, de személyes válsághelyzetet ez sem okoz.

Az igazán nagy gond akkor van, ha valaki semmihez sem érez kedvet. Ha semmi nem érdekli, ha semminek nem érzi értelmét. A nagy gond nem azért van, mert elvesztette az igazságot. Ha csak erről volna szó, például ha csak az derülne ki, hogy Wiles bizonyítása hibás, akkor – bár Wiles bizonyára nem örül ennek, de – neki lehet feküdni még egyszer, és korrigálni a dolgot. Ha elvesztettük az igazságot, akkor meg lehet találni. Akkor tudjuk, mit kell csinálni, mihez, hogyan kell nekifogni. Legalábbis bizonyos nagy vonalakban. Mert persze egy bizonyítás esetén is lehetünk olyan helyzetben, amikor nem tudjuk konkrétan, hogyan tovább. De azt tudjuk, hogy a bizonyítást akarjuk befejezni, és van elképzelésünk arról, hogy ehhez a kérdéssel matematikai szempontból kell foglalkozni. És van valamilyen nagyon vázlatos elképzelésünk arra, milyen lehetne egy bizonyítás.

De ha a kérdés nem igazság kérdése, akkor nincs mit megtalálni. Akkor nem tudjuk, mit tegyünk. Nincs arra receptünk, hogy ha unjuk a világot, akkor mit csináljunk. Például, ha eddigi életünkben mindig a síelés volt a mániánk, alig vártuk a telet, gyűjtöttük a pénzt a sívakációra, felszerelésre, terveztünk, pályát és szállást kerestünk és foglaltunk, aztán egyszer csak teljesen elmegy a kedvünk a síeléstől, akkor nem tudjuk, hogy mit tegyünk.

Azért nem tudjuk, mert az, hogy már nincs kedvünk síelni, az nem olyan, mint egy hibás bizonyítás. Nincs benne semmi hiba. Ahogy igazság sem volt abban, amikor úgy éreztük, a síelés mindennél fontosabb. Az is csak egy érzés volt, és az is csak egy érzés, hogy most már nem fontos. Márpedig nincs igaz és hamis érzés. Tehát a probléma nem az, hogy kiderült, hibás volt egy érzésünk, és meg kéne javítani. Ha csak meg kéne javítani, akkor könnyebb volna. De nem szeretni síelni nem hiba, nincs benne semmi hiba. Nincs mit megjavítani. Ahhoz, hogy azt akarjuk, hogy szeressünk síelni, már szeretnünk kell síelni. És ha nem szeretünk, az is egy lehetséges érzés. És a világ összes objektív ténye, felfedezése sem cáfolhatja.

Amikor elmegy a kedvünk a síeléstől, és minden mástól, akkor csak azt várhatjuk, hogy vagy megjön a kedvünk síelni, vagy valami máshoz. Hogy mitől jönne meg, és mihez a kedvünk, arra nincs recept. És ez az élet értelmében a nehéz. Nincs rá recept, de még csak kritérium sem. Továbbá sajnos szinte elkerülhetetlen, hogy legyen ilyen válság az életünkben. Azért elkerülhetetlen, mert ez a homo sapiens fejlődésének a kulcsa.

A homo sapiens azért nincs a többi főemlősök között a dzsungelben a fán, mert elment ettől a kedve. De a szavannán sincs, mert attól is elment. A homo sapiens a történelme során mindig azért fejlődött tovább, mert már nem volt boldog a korábbi állapotokkal, mert újat akart. Mert elment a kedve, és csak így jöhetett meg a kedve valami máshoz. A homo sapiens azért vált intelligens, társadalomban élő emberré, mert magas az ingerküszöbe, pontosabban idővel mindig feljebb emelkedik az ingerküszöbe. Mindig ráun dolgokra, és újat akar. Lehetne ez másképpen is, logikailag nem kizárt, hogy a homo sapiens is lehetne egy valamilyen helyzettel örök időkig elégedett állatfaj. A homo sapiens lehetne elégedett azzal, hogy az őserdőben él, vagy, hogy a szavannán él, de akkor soha nem vált volna belőle értelmes ember. És talán fordítva: egy értelmes ember minden dolgot megismer, átlát, megért, és akkor már kevésbé lesz számára érdekes.

„Láttam a boldogságot én,
lágy volt, szőke és másfél mázsa.
Az udvar szigorú gyöpén
imbolygott göndör mosolygása.
Ledőlt a puha, langy tócsába,
hunyorgott, röffent még felém -
ma is látom, mily tétovázva
babrált pihéi közt a fény.” 5

Ezért az élet értelme szükségszerűen olyan probléma, amely idővel mindig kisebb-nagyobb válságba viszi az emberiséget és az embert. A legnaivabb, legmélább emberek kivételével teljesen természetes, hogy idővel mindenki megun dolgokat, és az is, hogy van idő, amikor semmi nem érdekli az embert. Ilyenkor válságba kerül, és nagyjából nem tudok sokkal okosabbat mondani, mint, hogy meg kell várni, hogy vagy belebotlik valamibe, ami érdekli, vagy elkezdi valami érdekelni, amit előtte is ismert, vagy újra elkezdi érdekelni valami, ami előtte már érdekelte, de elment tőle a kedve.

Igazából nem tudok tanácsokat adni, mert az is teljesen természetes, hogy az embereket különféle dolgok érdeklik. Pont azért, mert a kérdés nem objektív. Mint mondtam, nincs recept.

Egyetlen, nagyon általános recept jut csak az eszembe: érdemes lehet ilyenkor belefogni olyan dolgokba, amelyek adódnak, és talán nincs is kedvünk hozzá. De ahogy a mondás tartja: „evés közben jön meg az étvágy”. Persze a mondás nem természettörvény, tehát nem mindig igaz: van, amikor hiába tömünk valamit magunkba, nem jön meg hozzá az étvágyunk. Sőt, akár meg is undorodhatunk tőle. Szóval annyira ezt sem kell erőltetni. Mégis azt mondanám, általában megéri próbálkozni, nem veszíthetünk vele semmit. Ha nem tömjük túlságosan a fejünket valamivel teli.

Például elkezdhetünk valami sportot, anélkül, hogy teljesen megszállottak lennénk. Elolvashatunk egy könyvet, amely annyira nem is érdekel minket. Elmehetünk buliba, amelyre nincs is annyira kedvünk elmenni. Bármikor történhet ott valami, találkozhatunk valakivel. Nem lehet tudni. És aztán, ha megint úgy érezzük, hogy céljaink vannak, fontos dolgaink vannak, akkor megint kerekebb lesz valamennyivel a világ. Persze nem a világ lesz kerekebb, az pont olyan marad, mint előtte, hanem az érzéseink lesznek jobbak.

Amikor azt mondom, hogy az élet értelme nem egy nehéz objektív kérdés, amire nem találjuk a választ, hanem egy olyan szubjektív probléma, amire nincs válasz, akkor lehet, hogy sokak nem értik a különbséget. Végül is, akár az objektív választ keresi valaki eredmény nélkül, akár nincs objektív válasz, a helyzet hasonló: válasz nincs, és gondban vagyunk.

A különbség szerintem ahhoz hasonlatos, mint a pszichológiában a játszmaelmélet játszmái, és az élet komoly problémái között. A valójában megtalálhatatlan élet értelmének keresése olyan, mint egy játszma: igazából ez az egész életet strukturálni tudó cél. Mint ilyen, az egyetlen érdeme ennek, hogy tényleg egy kimeríthetetlen célt ad az illetőnek: mivel az élet értelmét nem lehet megtalálni, soha nem érhet el a céljához, ezért a célja örök, ahogy Madách írja találóan: „a cél halál, az élet küzdelem, és az élet célja-e küzdés maga”. Az ilyen ember lehet, hogy akkor volna gondban, ha égre megtalálná, hogy az élet valódi célja objektíven igazolhatóan a bélyeggyűjtés, és csak a bélyeggyűjtés. Mit csináljon ez az ember ezután? Mert, hogy valószínűtlen, hogy tényleg boldog lesz azzal, ha élete végéig bélyeget gyűjt. Milyen jó, hogy soha nem kerülhet ilyen helyzetbe, mert soha nem jöhet rá, hogy az élet célja a bélyeggyűjtés, és csakis a bélyeggyűjtés. Mert az életnek nincs objektív célja.

Annak őszinte bevallása, hogy az életnek nincs objektív célja, megszabadít minket ettől a bugyuta játszmázástól. Szabaddá tesz, mert azt tesszük, amihez kedvünk van, függetlenül attól, hogy ez most az életnek igazi célja, vagy sem. Mert úgysincs ilyen. És persze lehet, hogy időnként mindentől elmegy a kedvünk, és „depressziósak” vagyunk egy pár napig, hétig, hónapig, de tudjuk, hogy ez majd elmúlik. Tudjuk, hogy majd megjön a kedvünk valamihez, és az élet megy tovább. Tehetjük mindezt szabadon, hazugságok nélkül, őszintén, viszonylag problémamentesen. Hiszen ezután az, hogy pár napig kedvtelenek vagyunk, már szintén nem akkora tragédia.

Jó ideje van a könyvespolcomon egy "Mormon könyve". Nem is emlékszem pontosan, hogy mikor, és honnan kaptam. Valószínűleg mormon hittérítők adták ingyen, én meg elfogadtam. Ilyenkor mindig dilemmában vagyok, mert ha abból indulok ki, hogy én biztos immunis vagyok a vallásos könyvekre, és abból, hogy egy bizonyos egyháznak van egy fix pénzbeli kerete, akkor kárt okozok nekik, tehát hasznot az emberiségnek. Ha azonban az igényt növelve esetleg valamilyen plusz finanszírozást gerjesztek, akkor lehet, hogy csak az emberiségnek okozok kárt. Ez persze egy embert tekintve jelentéktelen dolog, de ha az összes ateista követ egy mintát, akkor már van a kérdésnek jelentősége, és én azt mondom, hogy az ilyen könyveket inkább fogadjuk el.

Van még egy faktor: megismerni a különféle vallásokat nem árt, még ha hülyeségek is. Különösen fontos ez a valláskritikát folytató ateisták esetében, nekik ismerni kell azt, amit kritizálnak. Na most a vallások megismerésének is van azért egy határa, mert hát véges idővel rendelkezem, tehát azért minden marhaságot nem olvasok el. Így konkrétan a Mormon könyvét sem olvastam el az elejétől a végéig. Nekem egy olyan kiadásom van, amelyben a fejezeteknek van összefoglalója, és végiglapoztam, melyik fejezetben van valami érdekes. Elmondom: szinte az egész totálisan unalmas.

Emellett inkább egy kutatást végeztem el, hogy nagyjából mit lehet tudni a mormon egyházról. Először is több egyház van, amely a Mormon könyvében leírtakra hivatkozik, ugyanis ez a vallás is sok ágra szakadt, ahogy az már lenni szokott a vallásokkal. A legnagyobb szekta neve egész pontosan: Az Utolsó Napok Szentjeinek Jézus Krisztus Egyháza. A postban röviden "mormon egyház" néven vagy az összes ilyen egyházra fogok hivatkozni.

Európában a Mormon vallásról keveset beszélnek, mert egy amerikai vallásról van szó, nem is túl nagy a hitközösség. Ha szó esik róla, leginkább a többnejűségről van szó. Pedig ez a vallás roppant érdekes, és igen tanulságos a története. Még ha a Mormon könyve unalmas is.

Megfigyelhető a nagy, monoteista vallások történetében az, hogy egymásra épülnek. A legelső, ma is aktív monoteista vallás a zsidó, és az Tanakh - amely nagyjából azonos az Ótestamentummal - az ő szent könyvük. A zsidó vallás is építkezik a korábbi politeista vallásra, ennek nyomai meg is találhatóak a Bibliában. Építkezik az egyiptomi vallásra is, és lehet, hogy Enkhaton monoteista reformja hatással volt a zsidó monoteizmusra is. Ennek részleteiről itt most nem írok.

Az teljesen köztudott, hogy a kereszténység a zsidó vallásra épül. Az első keresztények zsidók voltak,  Jézus, ha létezett, zsidó volt, ha nem, sok zsidó elemből állították össze. A Biblia fele, az Ótestamentum a Tanakh-kal nagyjából megegyezik, a kereszténység tehát teljes egészében elfogadta a zsidók szent könyvét (meg egyébként el is utasította, de hát a vallás már csak ilyen ellentmondásos).

Még mindig ismeretes, bár ehhez már nagyobb műveltség kell, hogy a muszlim vallás "Könyv népei"-nek nevezi a zsidókat, és tágabb értelemben a keresztényeket is. Sőt, Mohamed elismerte Jézust, mint prófétát, aki sok okos dolgot mondott, csak hát nem a végső igazságot, és természetesen nem volt isten fia, és nem támadt fel.

Na most ha ezt a mintát megfigyeljük, akkor máris tanulságos, mert azt látjuk, hogy ezek a vallások soha nem tudtak egyszerre nagyon sok hülyeséget kitalálni, mindig csak keveset adtak hozzá a korábbi hülyeségekhez, vagy változtattak rajta valamit. Megfigyelhetjük a mintát, hogy mindig jött valaki, egy bizonyos vallásos közegbe, és valamilyen új alapon új vallást és hatalmat akart szerezni. Enkhatonnal is így volt, a zsidók is azért írták a Bibliát, hogy a kánaánita politeista népek közül kiemelkedjenek, megalapozzák az országukat.

A keresztényeknek a Római Birodalomban is kellett valami, ami más, mint a többi politeista vallás, de a zsidóktól is különbözik. A legkorábbi zsidó keresztények csak a farizeusoktól és szadduceusoktól akartak különbözni, de már sok zsidó diaszpórában volt, kezdett leválni egy nem is annyira zsidó réteg, és Pál felismerte, hogy tovább lehet ezt a vallás vinni, a nem zsidókhoz is.

Mohamed is hatalmat és Birodalmat épített ki a vallásával, ez volt a célja. Zsidó nem lehetett, a keresztények messze voltak, talán nem akart a pápa alá tartozni, vagy ki tudja, miért nem tetszett neki, mindenesetre úgy döntött, inkább ír egy teljesen új szent könyvet. De azért sokat épített a zsidó vallásra, és ezt el is ismerte.

Ha ide vesszük még a kálvinista és lutheránus szektákat, akkor azok bár nem írtak új könyvet, de megreformálták a vallási szabályokat. Szent könyvet talán azért nem írtak, mert ekkor már az olyan "gondolkodók", mint amilyen Luther és Kálvin volt, több könyvet írtak életük folyamán, és nehéz lett volna eladni azt, hogy ebből az egyik, és csak az egyik a szent, isteni sugallatra épült.

No és itt lesz érdekes a Mormon könyve. A Mormon könyvét a 19. században, az Egyesült Államokban írta (találta) egy bizonyos Joseph Smith. Szóval jóval a reformáció után, amikor már nem várnánk, hogy valaki új szent könyvet ír, új vallást alapít, legalábbis nem várnánk, hogy ezt emberek beveszik. Nem is vették be olyan sokan, a legtöbben nevetségesnek tartják a mormon vallást. Még a mormon vallásúak közül is sokan szabadkoznak, hogy azért nem egészen veszik szó szerinti igazságnak a Mormon könyvében leírtakat. Ismerős, ugye, manapság a Biblia is erre a sorsra jut. Egyre nagyobb mértékben.

Másrészt a 19. századi Egyesült Államok egy mozgalmas, részben még vadregényes ország. Itt még megtörténhetnek olyan dolgok, amelyek a megállapodott Európában nem. És Joseph Smith ráadásul az ország egy olyan vidékén élt, és egy olyan korban, amely bizony termelt ki új vallásokat. Angolul a vidéket "burned-over-district"-nek nevezik emiatt, és a kort "második nagy megvilágosodásnak". Többek között a Jehova tanúi vallás, és az Adventizmus is ekkor és itt született. De a Mormon könyve azért különleges.

Egyrészt, és ezt elismerem, kicsit csodálatraméltónak tekintem azt, hogy ez a Joseph Smith, vagy valaki más összehozzon egy ilyen könyvet. A könyv sok szempontból teljesen nevetséges, de mégis egy bizonyos konzisztenciával rendelkező történet, amelyet tök komolyan előadnak, és nem fikcióként. Meg kell jegyezni azt is, hogy ebben a korban az már elterjedt volt, hogy hasonló fiktív regényeket adtak ki. Mondhatni, a science-fiction már elkezd kialakulni. Mondjuk még nem annyira tudományos, de hát sokszor ma sem tudományos, amit sci-fi néven eladnak. A Mormon könyve több elképzelés szerint különféle könyvekből merített, köztük ilyen fiktív történetekből is, mint Solomon Spaulding egy kézirata. Ha a Mormon könyve nem is ilyen korábbi könyvekből áll össze, az látszik, hogy a történet alapja, nevezetesen, hogy zsidók Amerikába mentek, abban a korban nem volt szokatlan ötlet.

Joseph Smith állítólag aranytáblácskákat talált egy ládában, de ezek természetesen nincsenek meg. Érdekes dolog, hogy a Mormon Könyvében van két tanúságtétel, a hármak, és a nyolcak tanúságtétele. Míg az evangéliumok íróit nem tudjuk egész pontosan név szerint, itt az író(kat) is ismerjük, és három, majd nyolc ember névvel tanúságot tesz, hogy látták az aranytáblácskákat. Mondjuk az is igaz, hogy olyat is mondtak később, hogy csak "lelki szemeikkel" látták. Mindenesetre az, hogy névvel ennyi ember ilyet írásba ad, és soha nem von vissza, az furcsa.

Gondolhatunk arra, hogy Joseph Smith tényleg lopta a könyvét. Azt is, hogy maga írta. Azt is, hogy egy csoport esküdött össze, hogy megírnak egy ilyen könyvet, és alapítanak egy új vallást. Ez utóbbi esetben csodálatra méltó, hogy a csoport mennyire fegyelmezett. Bár sok közülük ugyanazon család tagja volt. A későbbi egyházszakadásoknál Oliver Cowdery elszakadt Joseph Smithtől, de mégsem kotyogta ki, hogy a könyv csalás.

A Mormon könyve legfontosabb motivációja és tanítása, hogy elszakad a keresztény egyházaktól, de azért mégsem zsidó vallásról van szó. Bizonyos kiadásokban, így a fenti képen is az alcíme az, hogy: "Jézus Krisztus egy másik testamentuma" Bár láthatóan közelebb áll a zsidó valláshoz, mint a keresztény szekták. A történet, amit elmesél röviden az, hogy bizonyos zsidó törzsek Judeából Amerikába mentek, és megőriztek eredeti zsidó tanításokat, de Jézus tanításait is, aki Amerikában is megjelent. Ez a tanítás nem tér el olyan nagyon a keresztény tanításoktól.

A Mormon könyve ma már teljesen nevetséges. Ezzel Joseph Smith nem számolt, vagy fel sem tudta mérni, vagy nem érdekelte. Akkoriban az indiánok eredetéről még nem tudtak sokat, sőt, általában a nyelvészet, genetika, archeológia, az emberiség őstörténetével, illetve az írásbeliség előtti történetével foglalkozó történelemtudomány nagyon gyerekcipőben járt. Smith tehát gondolhatta, hogy életében soha nem bukik le.

Ma viszont már ki lehetne mutatni, ha zsidók Amerikába mentek volna, és ennek sem lingvisztikai, sem genetikai, sem archeológiai nyoma nincs. Pedig az első kettő várható volna, ha a Mormon könyve igaz lenne. Így tehát a Mormon könyvét praktikusan cáfoltnak vehetjük. Smith sok esetben lebukik más dolgokkal is, például olyan háziállatokról ír, amelyeknek Amerikában Kolumbusz előtt nem volt nyoma.

És pont ez az érdekes a Mormon könyvében: van egy könyv, amelyre épül egy vallás, a vallásnak sok követője is van, és mégis, józan ésszel a dolog teljesen nevetséges, és tök egyértelműen cáfolódott. Ennél talán csak a Scientológia nevetségesebb, mint egy még modernebb, még extrémebb példa.

Ha a Mormon könyvét visszavetítjük a Korán, az Újtestamentum vagy az Ótestamentum keletkezésének idejére, akkor teljesen nyilvánvaló, hogy azok is simán lehetnek kitalációk. Olyan kitalációk, amelynek némi valóságalapja van, és némileg máshonnan lopott mítoszok. Mindezt össze lehetett gyúrni egy olyan könyvvé, amely sok hülyét átver. Mert van elég hülye a világon. A korábbi "szent könyveknél" ma már a lebukásnak kisebb a veszélye, mert olyan régen írták őket, hogy nehezebb utánamenni a valóságnak. De azért azokat is bőven cáfolja elég dolog.

Az olvasó talán csodálkozik azon, hogy miért írok Agatha Christie detektívtörténetéről egy ateista blogban. Az eredeti könyvben - úgy tudom - nincs különösebben nagy hangsúly a valláson. De nemrég a 2010-ben készült Poirot sorozatból láttam azt a részt, amelyik ezt a regényt dolgozza fel. Ez pedig eléggé a vallás körül forog. A kapcsolat egyébként nem erőltetett, a krimiben felvázolt dilemma az igazságosságról egy rendkívül kényes vallási kérdés, és a legjobb érv a keresztény és más személyes, és jóságosnak gondolt isten létezése ellen. A gonoszból vett isten elleni érv egyik klasszikus példája pontosan olyan ártatlan kislányok halála, mint ami ebben a történetben is szerepel. (Általában kislányokkal példálóznak, mert azokért jobban megesik az olvasó szíve, mint az ártatlan kisfiúkért).

Kénytelen vagyok felvázolni a történetet, és a krimi megoldását ahhoz, hogy az ahhoz kapcsolódó kérdéseket és mondandót kifejtsem. Én a 2010-es film verziójában fogom elmondani a történteket, ha a regény ettől eltér, az nem fontos. A film szerint Poirot bizonyos okokból Isztambulból az Orient expresszen utazik vissza Angliába. A vonat Horvátországban megreked egy hóviharban, és azon az éjjel megölnek egy bizonyos Mr. Ratchetet, aki egy amerikai kétes "üzletember". Poirot természetesen elkezdi kihallgatni a személyeket, és természetesen szinte mindenki gyanúsítható a gyilkossággal, és mindenféle bonyodalmak adódnak. Az én mondandóm szempontjából csak a végkifejlet az érdekes. Poirot két lehetséges hipotézist vázol fel, az egyik szerint egy idegen ölte meg Mr. Ratchetet, ismeretlen okokból. De ebben a verzióban is el lehet képzelni, hogy valamilyen maffialeszámolásról van szó.

A gyilkosság igazi megoldása azonban az, hogy Mr. Ratchet valójában egy bizonyos Mr. Cassetti, aki korábban elrabolt, és megölt egy bizonyos Daisy Armstrongot. A lányt közvetlenül az elrablás után ölte meg, de a váltságdíjat felvette érte. Korrupcióval sikerült az amerikai bíróságon az elítélést elkerülnie, majd elmenekülnie. Azóta álnéven menekül, és alvilági üzletekből él, no meg a váltságdíjból. A vonaton abban a vagonban utazó majdnem minden emberről kiderül, hogy valamilyen módon kapcsolódik az Armstrong családhoz, és lehetséges gyilkos, mivel Daisy haláláért akar bosszút állni. A szövevényes nyomokra a megoldás azonban az, hogy közösen vitték véghez a gyilkosságot. Pontosan 12-en voltak, mint egy amerikai esküdtszéken, és afféle szimbolikus esküdtszékként torolták meg az ügyet, amelyben nem született igazságtétel igazi esküdtszéken.

Poirot első reakciója a filmben az, hogy akármennyire is megértő a gyilkosokkal, az embereknek nincs joguk az önkényes igazságszolgáltatásra. És én azt gondolom, hogy ebben Poirot-nak igaza is van, és ehhez kellett volna tartania magát a végsőkig. Az elkövetők azonban rendkívül erős érzelmi "érveket" tudnak ezzel szembe sorakztatni azzal, hogy állandóan hangsúlyozzák, hogy Cassetti csak méltó büntetését nyerte el, és ők csak igazságot szolgáltattak, mert ez elmaradt.

Poirot végül az első, valójában hibás hipotézist mondja el a jugoszláv rendőrségnek, és ezzel megmenti a gyilkosokat. Teszi ezt hangsúlyosan vallásos, katolikus meggyőződésből, amire a filmben nagy hangsúlyt fektetnek. Nem könnyen teszi ezt, és egészen biztos vagyok benne, hogy sok néző ezt úgy interpretálja, hogy milyen emberséges, mély, dilemmákkal teli, embert próbáló, és nemes dolog is ez a vallás, és, hogy Poirot hite bizony emberséges, és mély.

Hát egy fenét. A film a vallás zagyvaságát, embertelenségét, tarthatatlanságát leplezi le. Azt leplezi le, hogy a vallás micsoda zavaros butaság.

Először is, mondjuk el ateista szemszögből azt, hogy mi lehet a mi tisztességes álláspontunk. Ateistaként látjuk, hogy az Univerzum nem igazságos. Sőt, teljesen közönyös. Nincs is más "dolga", nem is várunk el tőle mást. A fizika törvényei szerint egy erős ember gond nélkül megölhet egy gyenge kislányt. A fizika törvényei között nem szerepel semmiféle igazságosság. Az állatvilág törvényei szerint is megtehetné, bár az állatvilágban is léteznek védekező szülők, akik az utódaikat megvédik a veszélyektől. De kétségkívül az állatvilágban sok igazságtalanság történik. Legalábbis emberi nézőpontból ítélve. Ugyanakkor az emberi társadalom szerepe ateista alapon nyugodtan lehet az, hogy eme igazságtalanságokat lehetőleg megelőzze, illetve ha nem tudta, és még lehet, igazságot szolgáltasson. Az igazságosság mértéke itt az ember: az emberi társadalom azt az igazságtalanságot tiltja, illetve bünteti, amit az emberek többsége annak tart. Nincs külső mérce, nincs felsőbb törvényszék. Ez a rendszer törvényeiben akár lehet ideális is lehet, de el lehet ismerni, hogy a bűnüldözésben nyilván sosem lesz tökéletes, és erre nincs is végső orvosság. Ezután elképzelhetőek  olyan igazságot szolgáltatni akaró megoldások, mint ebben a filmben, de elképzelhető Poirot első álláspontja is, amely szerint a jog mindenek felett van, és még ha nem is tökéletes, jobb a jogkövető magatartás, mint az önkényeskedő igazságszolgáltatás. Én ezen az állásponton lennék, de ez nem kötelező ateista álláspont. Ateista szemmel az Orient expressz gyilkosságának végkimenetele lehet pontosan ugyanaz, mint ami a filmben van, csak vallási felhangok nélkül.

A vallási felhang ugyanis szerintem teljesen vállalhatatlanná teszi az esetet.

1) Ez az észrevétel ateistára és hívőre is igaz: bár emberi mércével nyilván helyes dolog az, ha a gyilkos elnyeri méltó büntetését, de Daisy életét igazából ez nem hozza vissza. Nyilván én is azt tartanám ideálisnak, ha Cassettit a bíróság elítélné, de ha nem, akkor nem tartom olyan fontosnak a megbüntetését, hogy jogsértő magatartást, gyilkosságot kövessen el emiatt valaki.

2) A hívők általában erősebb igazságossági igényekkel rendelkeznek, mint az ateisták. Ez az egyik motivációjuk a hitre, mert ők is látják, hogy az Univerzum nem igazságos, az emberi világ sem teljesen igazságos, emiatt hisznek egy végső igazságszolgáltatásban. Ez pszichésen érthető, de egyébként gondolkodási, érvelési hiba. Abból, hogy nekünk embereknek van olyan vágyunk, hogy a dolgoknak igazságos vége legyen, nem következik az, hogy van ilyen. A vágy nem bizonyít semmit. Ez a híres is-ought distinkció.

3) Hívő szempontból megmagyarázhatatlan, hogy miért nem tesz isten igazságot a kérdésben. A Cassettik miért nem törik ki a nyakukat véletlen balesetekben még mielőtt gyilkolásznak, vagy legalább azután?!

4) Amennyiben isten nem tesz a Földön igazságot, akkor egy hívő hiheti azt, hogy a túlvilágon igen. Konkrétan Daisy a mennyországba fog kerülni, Cassetti meg a pokolba. Ennek a hitnek persze, mint mondtam, semmi alapja nincs. De ez a hit legalább ezen felül tisztességes, legalábbis, ha csak bűnözők megbüntetését tekintjük, és ha a büntetés arányos lenne. (A végtelen pokol nem arányos büntetés).

5) Ha a hívő emberek azt gondolják - és a filmben szereplő vallásos gyilkosok ezt gondolták - hogy ha isten nem adott méltó büntetést, akkor ők fognak, az szerintem roppant zavaros dolog. Egyrészt érthetetlen, miért akarnak ők még itt a Földön méltó büntetést. Ez ateista gondolkodásmód, ateista igény. Ha egy hívő ilyet akar mindenek felett, akkor szíve mélyén ateista módon érez. Másrészt érthetetlen, hogy ha isten nem gondoskodott büntetésről, akkor ők honnan veszik az alapot ennek megváltoztatására. Ha 3)-ra az a hívők válasza, hogy nem olyan fontos minden gyilkost itt a Földön megtorolni, hogy isten emiatt bekavarjon, akkor nem mondhatja azt, hogy ezzel szemben egy igen kétséges leszámolós gyilkosság a megoldás rá.

6) Mondhatja a hívő, és a filmben erre van némi utalás, hogy isten a méltó büntetést pont a gyilkosok révén hajtja végre. De ez problémás, mert ez egy nagyon csúnya (erkölcstelen) megoldás, ami ebben az esetben még csak nem is kényszer, hanem isten eredeti mesterterve?! Hát ez embertelenül szánalmas dolog lenne. Akkor már inkább törje ki Cassetti a nyakát! Mibe sem kerülne ez egy istennek.

Összesítve, bár lehet, hogy a film alkotóinak az volt a mondandója, hogy bemutassák, hogy a keresztény vallás milyen mély, emberi, nemes, nehéz dolog, én csak azt látom, hogy milyen szörnyűséges zagyvaság. Azt, hogy Poirot-nak a vallása szerint olyan dilemmát kell megoldania, hogy az erkölcsét vagy a jogkövetést helyezze előtérbe, azt nem a vallás értékének látom, hanem ebben azt látom, hogy a vallás micsoda szánalmasan embertelen dolog. Egy hipotézis az ilyen ellentmondásoktól nem jobb lesz, hanem tarthatatlan. Tudom, vannak hívők, akik pont ilyen bonyodalmakban látják a vallás nemességét, de ez a "nemesség" szerintem kb. olyan, mint a náci Németország dilemmája, hogy a nem árja magyarokat mennyire vonja be maga mellé a Szovjetunió elleni háborúba. Ez is egy dilemma, de nem mélyíti a náci ideológiát, hanem leleplezi. Hasonlóan, a vallásból adódó olyan problémák, mint amilyeneket ez a film bemutat, nem mélyítik a vallást, hanem leleplezik.

Persze lehet, hogy a filmkészítőknek a vallás leleplezése volt a célja. És az is lehet, hogy egyáltalán nem volt ilyen határozott céljuk, hanem csak felmutattak problémákat, próbáltak ilyen kérdéseket bevonni egy detektívtörténetbe. Nem tudom, nem is nézek utána, mert nem a rendező kritikája a célom, mert nem a rendező érdekel engem, és nem is a film, hanem a vallás hülyesége.

Az USA-ban minden évben kitör a háború karácsony körül ilyen dolgokon, hogy szabad-e „kellemes ünnepek”-et kívánni „kellemes karácsony” helyett, vagy hogy szabad-e a „christmas”-t „xmas”-nek rövidíteni, s ezzel kilökni a „Christ” (Krisztus) betűket a szóból, annak ellenére, hogy az xmas „x” betűje a görög „Χριστός” szóból származik, ami Krisztust jelent.

Mózes vs. Mikulás 
Talán nem vett részt mindenki ilyen vitában itthon, de arról még országunkban is szó esik olykor, hogy mennyire helyes a télapót belekeverni a karácsonyi ünnepbe.

Azon is bizonyára mindenki elgondolkodott már, hogy mennyire helyes összevonni az ajándékozást, az anyagiasságot, a vadkapitalista vásárlási rohamot a karácsonnyal, amit a szeretet és  az emberiség megmentője ünnepének tartunk… De mennyien gondolkodunk el arról, hogy egész pontosan mi köze a kereszténységnek és Jézusnak december végéhez, és hogy van-e bibliai vagy történelmi alapja ennek, vagy más karácsonyos hiedelmünknek.

Járjunk utána… de csak miután hajtogattunk a fejünkre egy bazinagy alufólia csákót.

Remélem, az olvasók többségének nem meglepetés, hogy a karácsony körüli dolgok jelentős része nem bibliai.

A bibliában szó sincs Jézus születésének dátumáról. Egyes keresztény kutatók bizonyos utalások alapján, mint például a birkapásztorok munkája, úgy hiszik, hogy valószínűleg tavasszal születhetett Jézus, mások őszre következtetnek ezekből az írásokból, de egyik sem kőbe vésett tény. Ami azt illeti, rangos keresztények, például az i. sz. 200 körül író Alexandriai Kelemen, híres keresztény püspök és teológus sem tudta megmondani Jézus születésnapját. Irományaiban több különböző dátumot is hátrahagyott, többségük tavaszra szólt, de nem volt köztük az általunk ismert december 25.

Akkor hogyan alakult ki?

Tudniillik az északi féltekén december végén, 21-én vagy 22-én a leghosszabb az éjszaka és a legrövidebb a nappal. Ezt hívjuk téli napfordulónak, és szinte minden nép kultúrájában hatalmas ünnepek és grandiózus mitológiai elemek társultak hozzá, hiszen az élet ekkor kezdett ébredezni, a hideg telek ekkor kezdtek el enyhülni.

A római birodalomnak is, ahol a korai keresztények éltek, megvolt a maga i. e. több száz évre visszanyúló tradíciója a téli napforduló körül: a Szaturnusz isten tiszteletére tartott Saturnalia ünnepe. A rómaiak élete ilyenkor teljesen felfordult néhány napra. Óriási lakomákat tartottak, megajándékozták egymást, énekeltek az utcán, fényeket gyújtottak s miegymás.

A 2. évszázad közepe felé elterjedt Sol Invictus (a Halhatatlan Nap istenének) kultusza. 274-ben Aurelianus császár hivatalos államkultusszá is tette az istenség imádatát, aki december 25-én született, és születésnapján (Dies Natalis Solis Invicti) hatalmas ünnepeket tartottak. A keresztény papok féltek a pogány vallások egyes szokásainak népszerűségétől, amelyekben sok keresztény hívő is részt vett, ezért számos ilyet integráltak a kereszténységbe. Így tettek a Saturnaliaval is, illetve a Natalis Solis Invictivel is. E pogány ünnepek eltörlése elképzelhetetlen volt az immár keresztény Római Birodalomban, így a 4. században hivatalosan december 25-e lett a karácsony.

Oké, valószínűleg megtaláltuk a dátumot, akkor mi a helyzet a többi részlettel? Mondjuk... a három királyokkal?

Nos, a biblia nem említ sehol három királyt. Máté 2. könyvének eleje meghatározatlan számú bölcsekről beszél, akik asztrológiában jártas keleti papok lehettek a szó eredeti értelmében. Talán úgy lett az X bölcsből 3 király, hogy azok három fajta igen értékes ajándékot hoztak a biblia szerint: „aranyat, tömjént, mirhát”. Neveik, Gáspár, Menyhért, Boldizsár nem jelennek meg sem a bibliában, sem a keresztény írásainkban egészen a 6. századig.

A mai populáris képpel ellentétben a biblia szerint a bölcsek nem is a jászolban találták meg a kisded Jézust, hanem bent a házban. Jászolról egyedül Lukács beszél, de állatokat nem fest köré a biblia.

Na de egyáltalán hol találták meg a szent családot a bölcsek? És mit keresett ott a család?

Máté könyve szerint Mária és József Betlehemben éltek, s Jézus születése után Názáretbe költöztek. Ne felejtsük el, hogy a Jézus születése körüli, a bibliának és a történelemnek is ellentmondó hiedelmeinknek egyik fő célja az, hogy szimpátiát ébresszen bennünk a sok viszontagságot átélt kisded és családja iránt, így talán épp ezért maradt meg a közhiedelemben Máté verziója helyett Lukács elbeszélése, aki szerint Mária és József Názáretben laktak, és úgy 150 km-t utaztak Betlehembe az igencsak terhes Máriával. Ismét fontos megjegyezni, hogy Betlehem városát azért kellett a történetbe szőni, mert ezer évvel korábban itt született a zsidók legnagyobb királya, az ótestamentum Dávidja. Ahhoz, hogy a zsidók prófétának fogadják el, fontos, hogy Jézus valamilyen módon Dávid leszármazottja legyen (pld Sámuel könyve). Ezt a célt szolgálja a betlehemi származtatás, illetve Jézus vérvonala, amiből két egymásnak ellentmondó, egymást kizáró verziót kaphatunk Lukács (3:23-38) és Máté (1:1-17) könyvében. Ami azt illeti, Lukács (2:4) szerint azért kellett Józsefnek 150 km-t legyalogolnia egy várandós nővel, mert József (az ezer éve élt) Dávid leszármazottja volt. Ez persze teljesen obszcén, és semmi értelme nincs. Ezer év távlatának függvényévé tette volna a Római Birodalom a cenzusokat/adók beszedését? Nem. Az ég világon semmilyen erre utaló bizonyítékunk sincs erre, és ordít róla, hogy csupán az ótestamentummal próbálják összefűzni Jézus karakterét az írók.

Názáretet azóta sem sikerült megtalálnunk, egyébként, pedig minden bizonnyal a történelem egyik legjobban keresett települése. Még abban sem vagyunk biztosak, hogy Jézus korában létezett-e egyáltalán Názáret nevű település. Az első két évszázadból egyetlen emlékünk sincs, amely létezésére utalna, annak ellenére, hogy számos galileai település nevéről van írásos emlékünk. Pont arról ne lenne, ahonnan a megváltó származott? Názáretre az első utalásunk egy 200 körül íródott dokumentumból van.

Tehát a település Jézus idejében vagy nem létezett, vagy nem élhetett ott 100-400 embernél több. Egy ilyen apró falu viszont szöges ellentétben áll a bibliában leírtakkal, miszerint zsinagógája és szentírásai vannak Názáretnek.

Heródes király valóban parancsba adta minden 2 évesnél fiatalabb kisded meggyilkoltatását?

Nem.

A bibliát alkotó írásokat rengeteg ismeretlen ember írta (s még több változtatta). Minden írónak más elképzelése volt a dolgokról és azok jelentőségéről. A gyermekek meggyilkoltatása egyedül Máté evangéliumában van jelen. Sem a biblián belül, sem más írásos vagy régészeti emlékeinkben nem szerepel ilyen eseményre utaló jel. A Máté neve mögé bújó ismeretlen szerző mindent megtesz, hogy Jézust az ótestamentumban megígért prófétának állítsa be, és minél több hasonlóságot próbál teremteni Mózes és Jézus közt. Ugye emlékszünk arra, mikor a fáraó megpróbálja megölni Mózest születése után, vagy amikor nem engedi el Egyiptomból a zsidókat az ótestamentumban, és isten fenséges jóságában és mindenhatóságában meggyilkolja Egyiptom összes elsőszülöttjét? E között a történetek közt akart Máté evangéliumának ismeretlen írója párhuzamot vonni Heródes király gyermekgyilkosságaival. Sőt, hova máshová küldené az író a Heródes haragja elől menekülő családot, mint Egyiptomba?

Nos, ami azt illeti, Mátéval ellentétben Lukács evangéliuma nem is említi Egyiptomot, hanem Lukács szerint rögtön visszatértek Jeruzsálembe, majd haza Názáretbe.

Ismét egy önellentmondás a számtalan közül.

Máté Jézusát viszont Egyiptomba menekítették szülei és évekig ott is éltek, míg Heródes meg nem halt – Időszámítás előtt 4-ben.

Micsoda? Hogy Heródes i. e. 4-ben halt meg? Tekerjünk vissza egy kicsit!

Mint tudjuk, József és Mária azért indult el Lukács szerint, hogy adót fizessen/cenzuson, egyfajta népszámláláson vegyen részt, hiszen a császár „adót vetett ki az egész világra mikor Czirénius volt Szíria kormányzója”.

A helyzet viszont az, hogy ez ellentmond történelmi tudásunknak. Tudjuk például, hogy Heródes, Júdea királya i. e. 4 tavaszán meghalt. Azt is tudjuk, hogy Czirénius i. sz. 6-ban lett Szíria kormányzója. Tizenegynéhány éves inkonzisztencia van tehát itt.

De... Legalább Mária szűz volt... Igaz?

Nos... Igen is, meg nem is. Mint ahogy azt a bibliától megszoktuk: ellentétes, egymást kizáró dolgokat olvashatunk ki Máriáról is.

A nézet, hogy Jézust szűz anya szülte, a második évszázadban terjedt el a keresztények közt. Az ótestamentum könyve, Ézsaiás, egy olyan messiásról beszél, akit egy „almah” szül meg. Ez a héber szó „fiatal lányt”, házasítható hajadont, s néha szüzet jelent. Minden bizonnyal ezt a próféciát félreértelmezve írták meg később az új könyveket szerzőik. Na de hányan tudjátok azt, hogy a biblia több helyen is beszél Jézus lány- és fiútestvéreiről? Jakabról talán hallottatok.

Mivel a testvérek létezése (Lukács 8:19, János 2:12, Apostolok 1:14)   ellentmond több nagyobb egyház tanításainak, ezért mindenki nagyban hallgat erről, annak ellenére, hogy a biblia része! A katolikus egyház veszettül kardoskodik amellett, hogy a Boldogasszony Jézus születése előtt és után is szűz volt haláláig, pedig Jézus születése utáni szüzességéről még a biblia sem tesz állítást. Sőt! Nem csak hogy a bibliakutatók általában, de több neves katolikus bibliakutató is egyetért azzal, hogy Jézusnak bizony legalább 4 fiú- és 2 lánytestvére volt a szentírás szerint: Jakab, Simon, Józsé, Júdás (Máté 13:55) – nem az árulkodós fajta, hisz a Júdás igen gyakori név volt abban az időben, akár csak a Jézus (azaz Yeshua).

A teljesség igénye nélkül megpróbáltam tömör lenni, hiszen alaposan végigtaglalva 100-200 oldal sem lenne elég mindenre. Úgy gondolom, hogy az emberek többségének a fenti dolgok legalább egy része teljesen újszerű. Kifejezetten sok mítosz van a karácsony körül hívő és nem hívő oldalról is. Megértem, hogy a konspirációs elméletek korában az emberek kételkednek az ilyen megdöbbentő információkban, s úgy gondolom, hogy aki csak úgy elhiszi nekem a fentieket kételkedés, gondolkodás, utánanézés nélkül, az rosszul teszi, hiszen a kételkedés a tudás fájának kertésze. Ezek nem okkult titkok, s megpróbáltam őket alátámasztani bibliai utalásokkal és egyéb linkekkel. A biblia figyelmes olvasásával össze lehet kötögetni a pöttyök egy részét. Ha valaki utánanéz – és átvágja magát a szkepticizmus dzsungelvágó késével a sok mítoszon és hamis állításon – akkor ő is megláthatja, hogy a karácsony körüli hiedelmeink jelentős részének semmilyen bibliai alapja nincs. Úgy gondolom, hogy a vallásos emberek is profitálnak az ilyen hiedelem-levedlésekből – feltéve, hogy az igazságot keresik. Egyszer talán megkérdezik magukat, hogy a vallásuk is hasonlóan erős alapokon nyugszik-e.

Szóval jönnek az ateisták és döglött egeret tesznek a karácsonyfám alá?

Szó sincs róla. Az ateisták többsége élvezi a karácsonyt. Nincsen semmi probléma azzal, ha az emberek ünnepelnek és jól érzik magukat, bezabálnak és a szeretteikkel vannak. Sőt. Többségünk még a pogány karácsonyfa illatát, a tékozló fényeket, a Bud Spencer filmeket és a többi velejáróját is kedveli… csupán nem szeretünk hazugságokban élni, és tisztában vagyunk azzal, hogy ahogy nem a mikulás hozza a kéményen keresztül az ajándékokat, úgy az ünnep mögött sem egy kétezer éves, mitikus figura születése áll.

Nézzetek vissza húsvétkor! Akkor elmondom, milyen hatalmas problémák vannak a kereszténység másik legszentebb ünnepe körül.

A végén álljon itt egy ateista karácsonyi dal Tim Minchintől (felirat bekapcs: jobb alsó sarokban):