Ezt a cikket a Magyar Tudományban szándékoztam megjelentetni, hosszas alkudozás után egy egészen más cikk jelent meg helyette, így ezt itt a blogon publikálom.
***
A tudományfilozófia egyik hagyományos kérdése a tudomány és áltudomány demarkációja, melyről magam is írtam a Magyar Tudományban (BRENDEL 2011b). Az utóbbi évtizedben egy másik közkedvelt téma volt a vallás és a tudomány kapcsolata. Hasonló kérdésekről van szó, de különbségek is felmerülnek. Amikor ugyanis tudomány és áltudomány határáról van szó, akkor a tudományos módszer szigoráról és precíz körülhatárolásáról szoktak értekezni. A tudomány és a vallás elhatárolása viszont inkább a tudományos módszer illetékességéről, mint olyanról szól. Első megközelítésben ugyanis az áltudomány az általunk ismert téridőn belül tevékenykedik, míg a vallásos hit azon kívül. Ahogy az ki fog derülni, ez így nem egészen pontos. Bár a tudományos módszer demarkációja és illetékessége fogalmilag két külön kérdés, mégis összefüggenek. Így a tudományos módszer számonkérésének csak akkor van értelme, ha nemcsak annak szigorát, hanem teljes illetékességi körét is betartatjuk.
Rudolf Carnap, akit a tudományfilozófia atyjaként lehetne tekinteni, így fogalmazott a tudomány illetékességéről: "a tudomány a maga dimenzióin belül nem ütközik korlátokba". (CARNAP 1928, 253. oldal). Hogyan értsük ezt a tézist? Értsük valamiféle nagyképű scientista kijelentésként: "széjjel néztünk a világban, és sehol nem találtunk semmit, amiről a tudomány nem tud"? Nem. Értsük talán valamilyen scientista fanatizmusként: "mélyen hiszünk abban, hogy nem létezhet olyan dolog, amelyről a tudomány nem tud"? Nem, így sem szabad érteni. Értsük ezt valamiféle korlátolt tagadásként: "amiről a tudomány nem tud, az nem létezik, ha mégis, akkor letagadom"? Nem, ez is hiba volna.
Miért nem jogosak ezek az interpretációk? Azért mert itt a tudományos módszerről van szó, és csupán arról, hogy Carnap nem lát olyan elvi akadályt, amely ennek a módszernek korlátot szabna abban a dimenzióban, amelyben illetékes. Azaz Carnap nem azt mondja, hogy a tudomány egész biztosan, és jelenlegi tudásunkkal is teljes, hanem csak annyit, hogy a tudományos módszer, ha nem is tökéletes, de legalább potenciálisan univerzálisan alkalmas arra, amire kitalálták. Nagyon fontos ez a módszertani, instrumentalista és nem ontológiai megközelítés: nem azért fordulunk a tudományhoz, mert előre tudjuk, hogy nem létezik semmi a tudományon kívül, nem azért, mert vakon hisszük, hogy a tudomány mindent meg fog válaszolni. Ezek olyan metafizikai hittételek volnának, melyet Carnap mindig ellenzett, és melyekre nem is szabad alapozni, mert ha ezt tennénk, akkor jogos lenne a tudományt érő olyan egyébként alaptalan vád (ld. lentebb), hogy az is mindenképpen valamiféle hitre, metafizikai előfeltevésre épül. Nem kell, hogy épüljön, és az ilyen instrumentalista megközelítés például egy kulcs ehhez. Azért fordulunk a tudományhoz, mert a legjobb, sőt, tulajdonképpen egyetlen ismert módszer bizonyos kérdések megválaszolására. Nem tévedhetetlen, de a legjobb. A hitnek ugyanis például nincs is megismerési módszere.
A következő kérdés, hogy mi a tudomány „dimenziója”? Mik azok a bizonyos kérdések, amelyekről szó van? A tudomány „dimenziója” az objektív kérdések területe. Del Ratzsch így fogalmazza meg könyvében (RATZSCH, D. 2002, 104.):
„...a tudomány képes olyan objektív, független, valóságos dolgokra vonatkozó igazságokat fölfedezni, amelyek kívül esnek mind a megfigyelés, mind a megfigyelhetőség közvetlen hatókörén, ...”
Ratzsch megfogalmazása arra utal, hogy azt kevesen tagadják, hogy a tudomány képes a közvetlenül érzékelhető valóságot megismerni. Gyakran éri viszont az a vulgáris vád, hogy nem képes azt megismerni, ami nem érzékelhető. Holott a neutrínók korában ez igen nevetséges vád. Hogy erre miképpen képes, most nem térünk ki, hanem csak hivatkozunk, hogy még Ratzsch - akinek könyve igen elfogult a kereszténység mellett - is elismeri, hogy a tudomány képes objektív, a valóságra vonatkozó kérdések megválaszolására. Ennyi nekünk elég. A pontosítás kedvéért megjegyzem, hogy a valósággal csak az empirikus tudományok foglalkoznak, ami a tudomány nagy része, de a matematika nem valóságos, nem szintetikus igazságokkal, hanem analitikus összefüggésekkel foglalkozik. A közös az, hogy ezek is objektív kérdések. A matematika kérdésével a tudományfilozófia sokat foglalkozik, és ez kapcsolódik kérdéseinkhez, de mégsem térhetek ki erre a részletre itt.
A tudomány tartománya tehát az olyan kérdések tartománya, amelyekre igaz és hamis válaszok adhatók. Ez azt is jelenti, hogy a tudomány a tudás szférája, amely a megismerés szférája, mivel megismerés alatt azt értjük, hogy tudást szerzünk a világról vagy magunkról. Ami nem a tudomány feladata, az például az érzelmek kifejezése, a mindennapi döntések, de ezek nem is tartoznak a tudás, a megismerés kérdései közé.
Ha szemléletesen próbáljuk bemutatni, akkor azt mondhatjuk, hogy a vízszintes tengelyen ábrázolhatnánk a különféle „dimenziókat”, melyekben különféle diszciplínák illetékesek. Valódi dimenziók helyett a szemléletesség kedvéért vertikális sávok jelzik a diszciplínákat. A tudomány mellé felsorakozik például a művészetek, és kérdés lehet, hogy hol kap szerepet a vallás. Ha a függőleges tengelyen a módszertani szigorúságot vesszük, akkor a tudománynak a maga „dimenziójában” (sávjában) vetélytársa az áltudomány. Ha tehát a tudomány határa a kérdés, akkor láthatjuk, hogy a vízszintes és a függőleges határok is érdekesek. A tudomány-áltudomány kérdése inkább a függőleges határról szól, a hit és tudomány kérdése inkább a vízszintes határról. De ez nem ennyire egyértelmű, mert végül is minden tudományos vetélytárs próbál vízszintesen és függőlegesen is „támadni”, illetve próbálja átjátszani magát, amikor kritika alá kerül. Éppen ezért, mint látni fogjuk, a tudományos módszerben elengedhetetlenül fontos mind a „vízszintes”, mind a „függőleges” határ. Vegyünk pár példát illusztrációképpen! A példákat Del Ratzsch könyvéből fogom venni, „A tudomány korlátai” című fejezetből. Megjegyzem, hogy cikkem motivációja a Freund Tamással folytatott vitából ered (BRENDEL 2011a), és ő is pontosan ugyanezeket a kérdéseket vetette fel (FREUND 2011), de hogy illusztráljam, hogy mennyire elterjedtek ezek a kérdések, Ratzsch könyvére fogok hivatkozni.
A tudomány alapjai
Itt kanyarodunk vissza ahhoz a kérdéshez, hogy van-e a tudománynak olyan előfeltevése, amelyet nem tud igazolni. Ratzsch és sokan azt állítják, hogy igen. Én azt állítom, hogy amennyiben kitűztük a célt, az illetékességi területet, azaz a tapasztalatainkkal kapcsolatos objektív kérdések vizsgálatát, akkor a tudományos módszer gyakorlatilag „kijön“ bizonyos logikai megfontolásokból. És bár nem lehet igazolni, hogy semmilyen más módszer nem működne, de nincs más módszer, így csak a tudományt lehet választani.
Így például Ratzsch azt mondja, hogy az egyöntetűség elve ilyen hiten alapuló előfeltétel (RATZSCH, D. 2002, 106). Azaz, hogy univerzális törvények formájában keressük az ismereteket. Holott csak arról van szó, hogy az univerzális állítások logikailag igen hatékony eszközök, tehát ez csupán egy „nice to have “ cél.
Ugyanitt Ratzsch azt a közkeletű tévedést is megismétli, hogy a tudomány axiómákra épül, és ezeket az axiómákat el kell hinni. Holott az empirikus tudomány elméleteket dolgoz ki, az elméletekben szereplő természettörvényeket nem szokás ma már axiómáknak nevezni. Ezeket nem a priori hisszük el, hanem pontosan az empirikus megfigyelések által próbáljuk igazolni, vagy cáfolni. Adott esetben elvetjük őket, ami azt jelenti, hogy semmiképpen nem dogmatikus axiómák.
Ratzsch könyvében az említett rész előtt hosszan mutatja be a tudományos módszert, és ha a metafizikai realista vagy antirealista vitát egy Carnaphoz hasonló instrumentalista megközelítéssel kerüljük el, akkor minden ilyen állítólagos előfeltevést fel tudunk oldani. Vagy logikai megfontolásokkal, vagy instrumentalitsa szempontokkal, amelyek praktikusságuk miatt nem tekinthetőek valamiféle empíriától független, erős metafizikai előfeltevésnek.
A végső cél kérdése
Del Ratzsch a 108. oldalon hozakodik elő ezzel a kérdéssel. Ám ez az a probléma, amely valójában nem is objektív kérdés. Carnap írja az Aufbauban: "Az élet rejtvényei azonban nem kérdések, hanem a gyakorlati élet szituációi." (CARNAP 1928, 260.) Ez pedig az élet értelmére is igaz. Itt nincs szó olyan objektív kérdésről, amelyre lenne univerzálisan igaz válasz. Nem objektív kérsésről, nem tudásról van tehát szó. E. Szabó László nemrégiben így fogalmazta ezt meg (Dombi 2008. 14.): „Világos, hogy a tudomány normatív kérdésekre nem tud választ adni. Abból, hogy én tudom, hogy a dolgok hogy vannak, hogy mi van, soha nem fogok tudni arra válaszolni, hogyan legyen tovább.” Itt említeném meg, hogy normatív kérdések alatt értelemszerűen nem csak az (élet)célokat, hanem a szorosan kapcsolódó etikai kérdéseket is értjük.
Ha a tudomány nem tud választ adni, akkor felmerülhet a kérdés, hogy ki tud, ki illetékes? Csábító lenne azt válaszolni, hogy a vallás. Azonban ha egyáltalán választ akarunk, és illetékest, akkor máris egy óriási hibát követtünk el, elfeledkeztünk arról, hogy nincs szó objektív kérdésről, amelyre van általánosan igaz válasz, és így általános illetékes sem lehet. Szubjektív kérdésről van szó, melyet mindenkinek magának kell, nem is annyira megválaszolnia, hanem inkább eldöntenie. Ezt nevezzük értékválasztásnak. Az élet céljait nem megismerjük, hanem választjuk. Tudatosan, vagy tudat alatt. Ahogy E. Szabó László mondja: „különbséget kell tenni az igaz-hamis kategóriapáros és a jó-rossz kategóriapáros között” (20.). Az objektív és a szubjektív közötti különbségről beszél, és Weissmahr Béla ellenvetéseiben nem látok semmit, ami ezt meg tudná rengetni. Az, hogy sok embernek az igazság is érték, nem teremt logikai kapcsolatot
A választáshoz fontos lehet pszichológiai, szociológiai ismereteket beszerezni, történelmi mintákat megismerni. A tudomány tehát segíthet, de nem válaszolhat. A választáshoz jók lehetnek életrajzok, amelyek regényekben szerepelnek, segíthetnek versek is, és más műalkotások. A művészet tehát szintén segíthet. De valójában egyetlen diszciplína sem illetékes ebben, a tudomány, a művészet sem, és a legkevésbé a vallás.
Az élet értelme kérdés messzire vezet. mint filozófiai kérdést, nemrég írtam erről máshol egy összefoglaló áttekintést (BRENDEL 2010). Ott is idéztem Mérő Lászlótól egy jó bekezdést, ezzel foglalnám össze ezt a fejezetet:
„Alap- és kognitív érzelmeinknek önmagukban éppúgy nincs semmi értelmük, mint ahogy magának az életnek sincs azon kívül, hogy ha jól működik, akkor jelen lesz a következő generációban is. (…) Így nem csak az érzelmeinknek adhatunk értelmet, hanem az életünknek is. Mindenki a saját szelfje alapján, amit hite, érdeklődése, habitusa, családja, nemzetisége és még sok minden más határoz meg. Mindenki összeállíthatja a neki leginkább megfelelő bolgogságportfoliót.” (MÉRŐ 2010. 302.)
Jó hasonlat ez a boldogságportfólió, sok minden benne van: a) Az életnek nincs objektív értelme, amit meg lehetne ismerni, tehát nem tartozik a tudományos kérdések közé, b) az életnek nincs egyetlen értelme c) a portfólió időben is változik. a) miatt itt nem lehet szó objektív kérdésről, megismerésről, tudásról. Ez a kérdés tulajdonképpen a magánproblémákhoz tartozik, amelyet minden egyes embernek magának kell eldöntenie, semelyik diszciplína nem illetékes. E. Szabó László fogalmaz így: „függetlenül hittől, vallástól, filozófiai iskolától és tudományos ismeretektől – az ember magára marad.” (Dombi 2008, 15.) Ez negatívan hangzik, pedig ez a szabadság és felelősség. Nem segítség nélkül marad az ember, hanem a maga illetékességét nem háríthatja el. Aki a hithez fordul, az általában autoriter gondolkodású, a saját döntés szabadságáról és felelősségéről mond le, és becsapja magát, hogy itt igazságról lenne szó.
A végső eredet kérdése
Ratzsh ezt a kérdést a 107. oldalon fejti ki. Nemrég jelent meg Stephen Hawkinstól a Nagy Terv című könyv (HAWKING & MLODINOV 2011), amely összefoglaló választ kísérel meg adni ezekre a kérdésekre. Hawking tudományos elmélete – melyet már korábbi könyvekben is bemutatott - szerint az Univerzum térideje olyan, mint a Föld felszíne. Az idő pedig fokozatosan „fordult ki” a térből. A Világegyetem „eleje” pedig a Déli sarkhoz hasonlít, amelynél délebbre semmi nem lehet, mégpedig a téridő szerkezete miatt. Tehát nem előzhette meg semmi a téridőt. Bővebben erről a Magyar Tudományban megjelenő cikkemben lehetett olvasni (BRENDEL 2012).
Ehhez itt csak azt tenném hozzá, hogy ami a finomhangolást illeti, ott megint E. Szabó Lászlóval értek egyet, aki a 35. oldalon (Dombi 2008) fejti ki, hogy az egész finomhangoltsági bayesiánus spekuláció tudományos és filozófiai szempontból értelmetlen. Ahogy az említett cikkben kifejtem én az értelmetlenségét leginkább az antropocentrikus válogatásban és a valószínűségekről szóló ismereteink totális hiányában látom. Nem tudhatom, hogy Szabó ugyanerre gondolt-e.
A példák után visszatérek a legfelül felvetett kérdéshez: a tudomány „vízszintes” és „függőleges” elhatárolására: a módszer és az illetékesség kérdése. A tudományosságot ugyanis nem csak úgy lehet kikezdeni, hogy "ugyan, ne vegyük már olyan szigorúan a módszertani előírásokat!", hanem úgy is, hogy "ugyan, nem mindenhol érvényesek ezek a módszertani előírások!". A „vízszintes” és „függőleges” támadás a tudományosság ellen könnyen vegyíthetők és váltogathatók. Hiszen ha egy módszer valakinek nem tetszik, ki akarja kerülni, akkor amellett, hogy a módszert fel akarhatja vizezni, kikerülheti úgy is, hogy az érvényességi területét próbálja leszűkíteni.
Ha például az aurahívőn igazolást kérünk számon, akkor nem csak az empirikus igazolás módszerén akarhat puhítani, hanem nyugodtan elismerheti az igazolás módszerét, csak annak hatóköréből próbálhat meg kibújni. De ha egy vallásos embert a transzcendens lelke felől kérdezünk, akkor hasonló választ kapunk. Ha tehát a vallásos hívőknek megengednénk ezt, akkor nem lehetne kifogásolnivalónk az ezoterikusokkal szemben. Végül is azt látjuk, hogy vallás és ezotéria között nincs különbség ilyen szempontból: mindkettő támad „vízszintesen” és „függőlegesen” is.
Az egyetlen tartható álláspont, hogy a tudományos módszerhez nem csak az tartozik hozzá, hogy milyen elvárásaink vannak, hanem az is, hogy ennek illetékessége az összes objektív kérdés dimenziója. „Vízszintesen” és „függőlegesen” is éles a határ. Nincs kibújás.
Amit az ember viselkedéséről (lélekről) tudni érdemes, azt a tudást a pszichológia, a szociológia és a neurobiológia adja. Azt nem állíthatjuk, hogy eme tudományok jelenleg mindent megválaszoltak. Ugyanakkor Carnap fenti tézisével egybecsengően nincs semmi okunk azt gondolni, hogy ne lenne rá képes. És bár a pszichológia, a szociológia és a neurobiológia sok érdekes kérdésre még nem tud választ adni, nyugodtan megvárhatjuk, amíg adni tudnak. Aztán ezt vagy megéljük vagy nem, de lehet eme válaszok nélkül is élni. A hittől pedig soha nem kaptunk még ezekre a kérdésekre előbb, vagy jobb válaszokat. Az óhatatlanul felmerülő kérdésre, hogy akkor mi a vallás illetékessége, az a válaszom, hogy semmi. A vallás próbál illetékességet csenni a tudománytól a megismerésben, a művészettől a szubjektív önkifejezésben, de mindenhol csak másodhegedűs. Olyan másodhegedűs, akire nincs szükség, mert a tudomány és a művészet a maga nemében kielégítő, és a vallás nem versenyezhet velük. Ahogy ezt Carnap kifejtette híres cikkének kevésbé híres utolsó felében (CARNAP 1931).
Kulcsszavak: hit, tudás, élet értelme, finomhangoltság
Irodalomjegyzék:
BRENDEL, M. 2012. A Nagy Trónfosztás. Magyar Tudomány. 2012/03, p. 349.
BRENDEL, M. 2011a. Hit és tudomány. Magyar Tudomány. 2011/11. p.1380.
BRENDEL, M. 2011b. A relativizmus határai: vajon létezik-e demarkáció a relativizmuson belül? Magyar Tudomány. 2011/05, p. 590.
BRENDEL, M. 2010. Az analitikus és egzisztencialista filozófia, valamint az élet értelme. Világosság.
CARNAP, R. 1931. A metafizika kiküszöbölése a nyelv logikai elemzésén keresztül. in. Forrai, G., Szegedi, P. (szerk.) 1999. Tudományfilozófia: szöveggyűjtemény. Áron Kiadó. 1999.
CARNAP, R. 1928/1998. Der Logische Aufbau der Welt. Meiner Verlag.
DOMBI, P. (szerk) 2008. Hiszem vagy tudom? Typotex.
FREUND, T. 2011. Hit és tudomány. Magyar Tudomány 2011/11. p. 1385.
MÉRŐ, L. 2010. Az érzelmek logikája. Tercium.
RATZSCH, D. 2002. Miből lesz a tudomány? Harmat Kiadó, Budapest.
