Az alábbiakban a vallási homofóbiáról szeretnék néhány szót szólni. Köztudott, hogy az orlandói mészárlás egyik vagy fő motivációja a muszlim Omar Mateennek a melegek iránti ellenérzése volt. A Pulse a melegjogok védelmének szimbolikus helye volt. Seddique Mateen, az elkövető apja elmesélte, hogy Omar egy alkalommal milyen indulatba jött, amikor férfiakat látott egymással csókolózni. Omar egyébként állítólag maga is rendszeresen látogatta a helyet; nem tudni miért: talán maga is homoszexuális volt, de lehet, hogy a melegek iránti gyűlöletétől próbált szabadulni.

Ám engem itt nem a konkrét ügy érdekel, hanem általában a vallási homofóbia. Ez ugyanis nem csupán az iszlám sajátossága, hanem, úgy tűnik, a semita vallásoké általában. A baptista  Roger Jimenez pl. úgy gondolja, nem szabad a szodómiát dicsőíteni azzal, hogy meggyászoljuk az áldozatokat. De nincs nagy véleménnyel a melegekről a Biblia sem: »Ha valaki férfival hál együtt, úgy, ahogy asszonnyal szoktak együtt hálni, ez utálatosság, amelyben mindketten részesek, ezért meg kell halniuk, vérük visszahull rájuk.« (III Móz XX: 13) A kereszténység és zsidóság szent könyve tehát ugyanazt javasolja büntetésként, amit Omar tett. A következőkben tehát nem is fogom elválasztani egymástól a három ábrahámi vallást, csupán a közös fóbiájukról írok néhány bekezdést.

Az ilyesfajta vallási nézeteket én őrültségnek tartom. Az én fogalmaim szerint ugyanis az a bűn, ami másnak fizikailag vagy lelkileg árt, méghozzá szándékosan árt. Ha pl. véletlenül rálépek valakinek a lábára a buszon, azzal fájdalmat okozok, de ha ez csupán figyelmetlenség volt, akkor nem követtem el bűnt. Ha viszont akarattal (és mondjuk nem valamiféle önvédelemből) teszem ugyanezt, az már bűnnek tekinthető. Ám ha a környezetemben két azonos nemű embertársam egymásba szeret, szellemi és fizikai közösséget alkot, azzal ők

1. nekem nem ártanak; sem fizikailag, sem lelkileg nem károsítanak, és
2. nincs is ilyen szándékuk, hiszen a figyelmük eleve nem rám, hanem egymásra irányul. Tehát nem követtek el semmiféle bűnt.

Heteroszexuális emberként mondhatom persze azt, hogy az ilyen jellegű kapcsolat tőlem idegen, engem zavar, vagy hogy az én ízlésemnek nem felel meg. (Az igazság egyébként az, hogy nemigen érdekel, mert nem szoktam más emberek szexuális szokásaival, magánéletével foglalkozni.) Ám mivel, ahogy fentebb írtam, a párválasztás nem morális ügy, ez csakis ízlés kérdése lehet. Egyszerűen arról van szó, hogy az ember a mások párválasztását a saját ízlése alapján ítéli meg. A szerelem, a vágy útjai sokfélék, és mindenkinek megvan a joga, hogy a maga útját járja. Fura lehet pl., hogy Faludy György egy nála félszázaddal fiatalabb nőt vett feleséül, de ha Fanni elhitte neki, hogy nagy költő (nem az), és felismerte benne élete szerelmét, akkor miért tagadnánk meg tőlük a boldogságot? Csupán azért, mert én nem vezetnék oltárhoz egy ötven évvel idősebb nőt, még nem vitatom el tőlük, hogy nekik jó volt így.

Az emberi társadalmat ízlésüket, életcéljukat, életvitelüket tekintve rendkívül sokféle egyed alkotja. Az ember természetszerűleg idegenkedik mások értékrendjétől, ízlésétől, ám mégis kénytelen elfogadni azt, már csak azért is, mert ez az ára annak, hogy őt is elfogadják azok, akiknek a szemében ő az idegen. Én pl. nem szeretem a mulatós zenét, egyrészt mert nem tetszik, másrészt mert igénytelennek tartom. De azért nem jutna eszembe agyonlőni Balázs Palit, sem azokat, akik ezt a műfajt élvezik. Szintén nem rajongok a népzenéért, de tudom, hogy a népművészet komoly érték, ezért fontos, hogy megőrződjön. Vagy mondhatnám azt is, hogy én érzem szépnek, ha egy ember a nyakáig tele van tetoválva, de tisztában vagyok azzal, hogy nem is kell, hogy nekem tetsszen – elég, ha a szerelme vagy ő maga vonzónak találja azt. Semmi okom és alapom nincs arra, hogy saját magamat tegyen meg a normalitás abszolút pontjának, és saját magamhoz viszonyítsak mindenki mást a deviancia skáláján. Bizarr és igazságtalan tett lenne, ha a saját ízlésítéleteimet valamiféle isteni igazság mércéjévé tenném, és szent szövegekkel alátámasztva morális ítéletekké változatnám az ízlésítéleteket. Mindenkinek joga van a boldogsághoz, méghozzá olyan módon, ahogy ő szeretné. Senkinek nincs joga, hogy ezt elvitassa másoktól.

Azoknak viszont, akik úgy érzik, mégis nekik kell az eltérő szexuális irányultságú embertársaikon az erkölcsi ítéletet végrehajtani, és adott esetben fizikai megtorlásban részesíteni azokat, érdemes lenne végiggondolni két kérdést.

Isten, mint tudjuk, maga a tökéletesség. A keresztény Isten ráadásul tökéletes szeretetközösségben létezik önmagával (!!!). Istennek nincs neme, bár az Atya és a Fiú hímnemre utal, amiben azért van némi homofób töltet. De mindegy, legyen ez csak metafora, Isten pedig nem hím, és nem nőnemű lény. Egy ilyen tökéletes lényt vajon miért zavar, ha két azonos nemű ember szereti egymást? Miért ne lehetne két férfi vagy két nő között ugyanolyan bensőséges, önfeláldozó, intenzív szeretetközösség, mint egy hereroszexuális pár esetében? Egyáltalán, minek teremtett Isten két különböző nemet, ha tudta, hogy ebből csak a felfordulás és bűn származik?

De főként: miért érdekli ennyire Istent az emberek szexuális élete? Ha ő maga tökéletes szeretetközösség, miért nem elég neki önmaga, és miért foglalkozik ilyen megszállott módon a teremtett lényei szeretetközösségével? Nem inkább arról van szó, hogy az emberek azok, akiket eltántoríthatatlanul és leküzdhetetlenül izgat mások szexualitása? Nem lehetséges, hogy ez az érdeklődés annyira jellemzően emberi dolog, hogy egy tökéletes lényhez egyszerűen méltatlan lenne ilyen ócska pletykálkoldás, és mások nemiségében való vájkálás?

A másik kérdés az ítélet végrehajtását érinti. Isten állítólag majd a túlvilágon fogja igazán elbírálni az embereket. Akik pl. hisznek Jézusban, el fogják nyerni az örök életet a túlvilágon. Jézus a latornak is azt mondta, hogy vele lesz Isten országában, de nem mentette meg a keresztről. Másfelől Isten, ha akar, bizonyos esetekben nagyon is be tud avatkozni a világ folyásába. Elpusztította pl. Szodoma és Gomorrhát, összezavarta a nyelveket a bábeli toronynál, sőt egy ízben az egész emberiséget is kiirtotta némi plusz víztartalék bevetésével. Megjelent Saulnak a damaszkuszi úton, és mivel Isten mindenható és mindenhol jelenvaló, egészen nyugodtan megtehetné, hogy minden egyes embernek megjelenik külön-külön, közli az akaratát, vagy sóbálvánnyá változtatja őket a hasonló bűnben leledző embertársaik okulására.  

Nem világos tehát, hogy mi az oka Istennek arra, hogy éppen a melegek esetében az emberekre bízza a büntetést, méghozzá itt a földön. Miért nem bírja Isten kivárni, amíg meghalnak, hogy majd akkor majd ítélkezzék fölöttük? Mire ez a türelmetlenség? Vagy miért nem teszi meg Isten, hogy egy jó nagy villámmal sújtja a Pulse melegbárt, ha már időnként a keresztény templomokra is képes időnként ménkövet küldeni? És az ember miért nem hagyja rá Istenre az igazságszolgáltatást? Talán nem bízik Istenben?