Christopher Hitchens talán nem sértődött volna meg ezen az ironikus kártyán, hiszen értette a szatírát, az iróniát. Mondhatnánk, hogy most az élet ironikusan elbánt vele, de ez nagyon nagy melléfogás lenne, hiszen az élet, vagy a halál egyáltalán nem bánt el Hitchens-szel - legalábbis az elbánás pejoratív értelmében - amikor eltávozott az élők sorából. Nem váratlanul, hiszen rákbeteg volt. És azt kell, hogy mondjuk, hogy ugyanebben az értelemben még a rák sem bánt el vele.
Hitchens Dawkins után az egyik legismertebb, sőt, talán tényleg a második legismertebb ateista kortárs gondolkodó volt. Ismertségét újságírói tevékenységétől köszönhette, és nem csak ateizmusáról volt híres, de viszonylag éles, és inkább baloldali véleménye volt különféle politikai kérdésekben is. Szenvedélyes volt, talán még Dawkinsnál is szenvedélyesebb, de sokszor ugyanolyan szellemes is egyben. Ugyanakkor Dawkinshoz hasonlóan, a szenvedély néha nála is a precizitás róvására ment.
Őszintén szólva én pont azt a stíluselemet nem szeretem Hitchensnél, ami a sikernek kulcsa lehetetett: a brit retorikát. Ahogy az állításait egy kicsit kiszínezve, eltúlozva tálalta, de egy olyan brit retorikával, ami sokak szemében bizonyára emelkedett, művelt, amolyan "oxfordias". Nem tudnom pontosan megmondani, miben testesül meg a retorikájában ez a brit stílus, de azt látom, amikor túlzásokba megy.
Az emberi természet, a média már csak olyan, hogy a relatív, vagy tényleges extremitást emeli ki, ennek megfelelően az ateisták közül sem a legmegfontoltabb gondolkodók válnak igazán ismertté, hanem bizony a szenvedélyesebbek, mint Dawkins és Hitchens, akiknek érvelésében nagyon sok igazság van, de helyenként a szenvedély miatt meg is botlanak.
Olvastam Hitchens legismertebb könyvét, a "God is not Great" címűt, és amellett, hogy persze élvezetes olvasmány, és mindenkinek ajánlom, bizony, azt kell, hogy mondjam, hogy ha az ember pontosabb érveket szeretne olvasni, akkor forduljon szakemberhez! Mint például Michael Martinhoz, vagy Daniel Dennetthez.
Hitchens író és újságíró volt, nem tudós, és nem filozófus. Nem mintha a tudósok és filozófusok tökéletesek lennének, és nem mintha egy újságírónak ne lehetnének nagyon is pontos érvei. De általában azért van különbség az újságírók, tudósok, filozófusok között, a képzésnek, a professzionalizmusnak általában megvan a hozadéka. Másrészt minden ilyen foglalkozásnak megvan a különböző szerepe a társadalomban. Mert szükség van ateista újságírókra, tudósokra és filozófusokra is, hogy különböző szinteken mondják el az embereknek azokat a gondolatokat, melyeket el kell mondani.
Mi ateisták sokszor, én magam néha szintén gondolkodtam azon, hogy vajon mi a helyes hozzáállás az ateizmus kérdésében? Azaz mi a helyes vagy mi a praktikus ateista stílus? És itt most csak a stílusra, a vulgaritás szintjére, illetve a militantizmus kérdésére gondolok. Arra jutottam, hogy egy bizonyos, értelmes fokig szükség van szenvedélyes ateistákra is, akik oda tudnak mondani, és mérsékelt, megfontolt ateistákra is, akik pontosan ki tudják fejteni az érveket.
Szükség van tehát Dawkinsra és Hitchensre is, mert megjelenítenek valamit, aminek meg kell jelennie. Egy élesebb szemléletet jelenítenek meg, amely egy lehetséges vélemény. Sokszor ők mutatnak rá igazán élesen a vallások visszásságaira, amellyel kapcsolatban a moderáltabb hangok csupán csak kevésbé élesen lépnének fel, de sokszor egyet kell, hogy értsenek velük a diagnózisban. Sokszor a militáns ateistáknak van merszük arra, hogy a társadalmi nyomás ellenére szembe szálljanak a bornírtságokkal, és az emberek pofájába vágják, hogy milyen álszentek vagy hülyék. Például Hitchensék vették a merszet ahhoz, hogy kimondják, a pápát is bíróság elé kellene vinni a pedofil ügyek miatt.
Igen, a vallások népbutító tevékenysége szánalmas, aljas, veszélyes, ártalmas dolog, amelyet semmiképpen nem kell tisztelnünk. De az már egyéni ízlés kérdése, hogy valaki a kritika, megvetés és utálat szintjeiben éppen meddig jut el.
Egyszer Párizsban és az igen ismert Shakespeare and Co. könyvesboltban jártam, ahol kiemelt helyen láttam Hitchens több könyvét. A fentebb említett "God is not Great" címűt, egy antológiát cikkeiből, többnyire politikai témában, és egy fejezetnyi ateizmussal, valamint egy válogatást más ateista szerzők írásaiból, melyet Hitchens szerkesztett. Láttam továbbá egy életrajzot is. Sejtettem, hogy a kiadók Hitchens halálára készülődnek, ez a sok könyv, és az életrajz ezt jelezte. Tudatában voltak Hitchens valószínű jövőjének. Hát azóta sajnos távozott az élők sorából.
Hívők nagyon sokszor jönnek azzal az érvvel, hogy zuhanó repülőn nincsenek ateisták. Hitchens jó ellenpélda erre. Persze nem repülőbalesetben halt meg, hanem rákban, de ha valami motiválhat a hitre való megtérésre, akkor a rák ugyanúgy erős kísértés, mint egy zuhanó repülő. A zuhanó repülő hirtelen, éles, rövid kísértés, egy rák hosszan tartó, de egyáltalán nem kevésbé drámai kísértés.
Hitchens, amikor már sejtette, vagy mondhatjuk akár tudta is, hogy közeledik a halála, következetes maradt - nem úgy, mint például Antony Flew, aki szenilitására megtért - Hitchens személyiségében ez mindenképpen olyannyira elismerésre méltó, amivel kiemelkedik sokunk közül. Szerencsére nem mindenki ateizmusa kerül ilyen megpróbáltatás által tesztelésre. Erre szokták mondani: helyén volt a szíve. Nagyon is helyén. Ő egy becsületes, korrekt ember maradt egy "zuhanó repülőn". Egy bátor ember, mert készült a halálra, de nem félt tőle.
Karol Vojtyla (gy.k. II János Pál) talán legismertebb jelmondata volt az, hogy "ne féljetek"! Sosem értettem, a hívők általában miért félnek a haláltól, illetve mit gyászolnak. Én azt gondolom, az ateisták félhetnek a haláltól. Persze szemlélhetik úgy is a dolgot, hogy nem kell félni tőle, mert ez nem egy objektív kérdés. A nemléttől lehet félni is, és nem félni. A mennyországtól félni nem értem, hogy lehet. Persze lehet, hogy a hívők a pokoltól félnek, de hát az már csak a hívők egy kisebbék részénél, ahogy mondják, egyéni szoc. probléma. Ha a pokolban hisznek, és félnek tőle, és arra számítanak, hogy életükkel oda kerülnek, akkor miért úgy éltek?
Mindenesetre Hitchens szépen elmondta, hogy egy ateistának lehet nem félnie a haláltól, ami viselkedés szempontjából majdnem ugyanaz, mint félni tőle, de bátornak maradni, és nem bedőlni valami butaságnak csupán félelelmből. Hitchens példájával megmutatta, milyen igazán homo sapiensnek lenni: értelmes embernek, akinek értelmén az érzések nem fognak. Érdekes módon, Hitchens akármilyen szenvedélyes is volt, ebben helytállt.
Hitchens megtestesített egyfajta ateista életszemléletet, amely egy lehetséges életmód a sok közül, és nagyon is emberi. Ha erkölcsről beszélünk, lehet beszélni őszinteségről, egyenességről, amely egy hívő embernek is érték lehet. Hitchens élete jó példa arra, hogy egy ateista végül is minden normális emberi fogalom szerint lehet erkölcsös. És lehet egy ateista bármilyen szenvedélyes, általában sokkal korrektebb, sokkal kevésbé veszélyes a hívőkre, mint sok vallásos fanatikus egymásra, vagy az ateistákra.
Hogyan búcsúzzunk egy hírhedt ateistától? Jó utat a mennyországban? Nyilván nem. Rest in peace? Tudjuk, hogy már nem zavarhatja meg semmi, az élet kihúnyt a testében, akármi is történne testével, nem vele történik.
Bár maga a búcsúzásnak is csak szimbolikus értelme van, de talán ennyit elmondhatunk: köszönjük Christopher!
