Nem kell ahhoz isten, hogy az ember túl nagy fejszébe vágja a fát.

***

A hívők gyakori érve, hogy ha nincs isten, akkor az életnek nincs értelme. Ebben a postban erről fogok írni, de nem az egész kérdésről, mert sok szempontról írtam már korábban. Vannak olyan érvek, amelyeket itt nem fogok kifejteni, de felsorolásszerűen mégis leírom:

1) Az életnek nincs abszolút értelme, hanem mi adunk neki értelmet.
2) Az életnek nem egy értelme van, hanem különböző emberek különféle cél-portfóliókat állítanak össze.
3) Az életnek akkor sincs abszolút értelme, ha van isten, akkor is minden ember maga állítja össze a cél-portfólióját.
4) Ha valaki hisz istenben, akkor sem kell istent a cél-portfólió első helyére raknia, vagy egyáltalán ráraknia.

És persze 1)-ből triviálisan következik, hogy:

6) Ha nincs isten, akkor is jól össze lehet állítani egy cél-portfóliót.

Amiről most itt írni szeretnék az mindezek helyett inkább az, hogy egyáltalán miért kell egy bazi nagy cél ebbe a portfólióba?! Mert ha van isten, és valaki istent, vagy az isten által megadott célt belerakja a portfóliójába, az kétségtelen, hogy ez valami nagy cél szokott lenni. Nagy, milyen értelemben? Olyan értelemben, hogy az élet egészére szól, és nem is lehet rövid idő alatt, gyorsan teljesíteni.

Bár nem egészen világos még az sem, hogy az emberek mit gondolnak célnak, ha isten létezik, nem is egészen egyeznek meg ebben, de például az szokott cél lenni, hogy a vallásos erkölcsöt betartsák, például a hét főbűntől mentesek legyenek. És hát ezek közül van olyan, amitől teljesen mentesnek lenni nehéz.

Félreértés ne essék! Nem azt mondom, hogy rossz, ha valakinek nagy célja van az életben, csak azt, hogy ez nem szükségszerű. Nem rossz az sem, ha nincs. Sőt, természetes. A közemberek jelentős része úgy éli le életét, hogy a cél-portfóliójuk tele van kis célokkal: bulira készülnek, nyaralásra készülnek, új laptopot akarnak venni, és hasonlók. A legnagyobb céluk esetleg a ház vétele, vagy az egyetem elvégzése, de ha ez megvan, akkor utána már nincs semmi nagy dolog ("van kis dolog, van nagy dolog"...:). Mondjuk azt, hogy legyen gyerekük, és felneveljék, azt legtöbben nem tekintik akkora tudatos célnak, mint inkább az élet majdnem kikerülhetetlen rendjének, vagy egy elfogadható balesetnek, aminek tudni kell örülni. Nem készülnek rá annyira. Meg aztán valamikor még annak is vége.

Tehát elvégzik az egyetemet, családot alapítanak, házat vesznek, felnevelnek egy pár gyereket, utána jön pár évtized, jóval kisebb célokkal, aztán meghalnak. És semmi több?! Semmi több?! És boldogtalanok? Talán, van amikor boldogtalanok, van, amikor boldogok, van, aki boldogabb típus, és van, aki boldogtalanabb. Nagyon sok ember megelégszik ezzel, boldog ezzel, és emellett ateista. És persze sok ember néha vágyik valami többre, de ez csak múló pillanat.

Jól tudom, hogy a hívők azzal jönnek, hogy hát pont ez az, hogy ez milyen kevés, vagy szánalmas, vagy alacsony rendű. De aztán azt gondolom, a hívők nagy részének szeme előtt komoly, nagyon befolyásoló módon ugyanúgy nem lebeg valami nagy cél. Azt a hét főbűnt például komolyan nagyon kevesen akarják teljesen elkerülni. És a vallás nagyon sok hívőnek szinte teljesen hasonló módon egy olyan szokásrendszer, amely nagyon sok kis célt tartalmaz: misére menni, gyónni menni, böjtölni, és hasonlók.

Aztán néhányan pedig nemcsak vágynak a többre, hanem tényleg követnek is egy ezeknél nagyobb célt. De ők lehetnek ateisták is, és a nagyobb cél lehet, hogy sport-teljesítménnyel, művészeti alkotással, tudományos kutatással kapcsolatos. Szó sincs arról, hogy a nagy cél csak istennel kapcsolatos lehet. Nem kell ahhoz isten, hogy az ember túl nagy fejszébe vágja a fát.:)

A másik, hogy szó sincs arról sem, hogy aki csak kisebb célokat követ, az boldogtalanabb lenne. Sem az ateisták nem boldogtalanabbak - ezt felmérések támasztják alá - és én azt sem gondolom, hogy a kis célokat követők boldogtalanabbak lennének. Konkrét felmérésről ez ügyben nem tudok, de az alábbi érvelésből kivehető lesz, miért nem gondolom.

A boldogság pszichológiai kutatásának egy szerintem zseniális elmélete Csíkszentmihályi flow elmélete. Én korábban erről azt gondoltam, hogy egy spekuláció, amely megfelel az általános tapasztalataimnak, háttértudásomnak, tehát plauzibilis. De azt gondoltam, hogy empirikus igazolása kevés van. Nemrég utána néztem, és meglepetésemre azt találtam, hogy Csíkszentmihályi bizony egy nagyon alapos kísérleti metodológiát is kidolgozott, és elmélete mögött nagyon is terjedelmes kísérletek vannak. Tehát az elmélete teljesen tudományos.

Na most a flow elméletet én úgy foglalnám össze röviden, hogy akkor boldog az ember, ha olyan kihívások sorozatát tudja nagy sikerrátával teljesíteni, amelyek nem triviálisak az éppen adott szintjéhez képest. Tehát se nem túl nagy célokat nem szabad kitűzni, se nem túl kicsiket. Az emberek egy jó része pedig hát olyan képességekkel rendelkezik, hogy az imént nem nagy céloknak minősített célok is elég nagy kihívást jelentenek nekik.

De nem kell ezt lekicsinyelni, nekem az a tapasztalatom, hogy én, aki szeretem a nagy kihívásokat, én is olyan vagyok, hogy nagyon sokszor megelégszem, és egészen elégedett is tudok lenni kisebb célokkal is. Például többször is költöztem külföldre, más és más országokba, és emlékszem, hogy nagyon is jól éreztem maga azokban az időszakokban, amikor már nagyjából el voltak rendezve a dolgok, nem voltak stresszes kérdések, volt munkám, és volt hol laknom, és már csak kisebb dolgokat kellett megoldanom, de minden nap volt valami új dolog. Boltokat kellett felfedezni, a környéket bejárni, minden új volt, és kicsit szokatlan. Hasonlóan, nagyon jól éreztem magam különféle munkahelyeken, amikor még újak voltak, és nem egészen tudtam, hogy mentek ott a dolgok. Ezeknél a kezdéseknél az ember úgy érzi, van jövő előtte, van célja annak, hogy beilleszkedjen, kitalálja a dolgokat, és általában az elején nagyon szervezetten, rendesen viselkedtem a munkahelyemen, hogy jó benyomást keltsek. Az elején például elolvastam sok olyan dokumentumot, amire később már azt mondtam volna, minek olvasnám el, úgy sincs jelentősége.

Ami a nagy célokat illeti. Ezekkel az a probléma, hogy a nagy cél per definicionem túl nagy kihívás. A megoldás az, hogy a nagy célt le kell bontani kisebb etapokra. Például egy könyvet írni nagy cél. Ha az ember csak akkor lesz boldog, amikor már megírta (a kiadásról ne is beszéljünk!), akkor ugyan nagyon boldog lehet akkor, csak hát ez a muníció nem élteti a köztes időben, amíg írja a könyvet. Nehezebb úgy motiválni magam, hogy egy sok hónap múlva teljesíthető cél lebegjen állandóan a szemem előtt. Arról nem is beszélve, hogy ha nem jön össze, akkor kudarc.

Vagy például megmondom őszintén, hogy a Nagy Ateista Könyv megírása helyett időnként postolni egy rövidet a blogra sokkal könnyebb dolog. És a Nagy ateista Könyv írása helyett most pont ezt is teszem.

A megoldás nyilván az, hogy le lehet bontani a nagy célokat kisebbekre. Ha valaki például sakkvilágbajnok akar lenni, akkor kitűzheti, hogy megyei, országos, aztán Európa-bajnok legyen. Kitűzhet bizonyos kerek ÉLŐ ponthatárokat is, vagy, hogy bizonyos embereket képes legyen legyőzni. És akkor ha nem sikerül világbajnok lenni, akkor még mindig örülhet, hogy azért a hugicát mégiscsak le tudja győzni.:) Vagy például tekinthető a blog a Nagy Ateista Könyv megírásához egy speciális módszernek, mert bár egy az egyben nem adható ki könyvnek, mégiscsak felhasználható lehet valahogy.

Lehet így szemlélni a dolgokat, csak kicsit nehezebb, mint ha eleve, természetesen adódó kis célok sorozatával töltené fel a portfóliót az ember. de aki mégis a nagy célra is vágyik, annak ez egy jó technika. És ehhez sem kell isten.