Ateista Klub

1. HOGYAN, MIÉRT IS LÉTEZIK A SÁTÁN?

Ha gyerek vagy, és félsz a sötétben, hát megvan rá az okod. Ha azt képzeled, egy gonosz szörnyeteg ott lapulhat láthatatlanul a feketeségben a szobád csücskében, vicsorgó pofájából véres nyálat csorgatva a játékaid közé a szőnyegre, hát jól képzeled. A Sátán ugyanis nem mesehős, hanem valóságos lény. Ne gondold, hogy mindez csak fantázia, az ördög valóságos létezése ugyanis be van bizonyítva tudományosan. Előd István a Katolikus Dogmatikában leszögezi: „A gonosz lelkek létezésének és teremtettségének dogmáit a jó angyalokkal együtt bizonyítottuk”. (126) A Biblia több különböző néven említi ezen ártó szellemeket (szatanász, diabolosz stb.), akiknek a származásáról nem kapunk pontos információkat, de az világos, hogy többen vannak, és Isten engedélyével tevékenykednek. Jézus működésének egyik legfontosabb területe is az ördögűzés volt, ráadásul a Sátán ő magát is megkísértette, noha sikertelenül, Jézus Mózes szavaira hivatkozva utasította el a Gonosz csábítását (Mt. 4.) (De hát hogyan is gondolhatta komolyan az ördög, hogy magát istent is hatalmába kerítheti?).

„Hittétel, hogy a gonosz szellemeket Isten jónak teremtette, de ők saját magatartásuk következtében gonoszakká lettek,” olvashatjuk a Dogmatikában (127). Az angyalokat Isten próbának vetette alá, ők pedig elbuktak, így az Úr száműzte őket az üdvösségből, és emiatt a megváltás sem vonatkozik rájuk. Bűnük nem más volt, mint a kevélység, vagyis az, hogy nem voltak hajlandók elfogadni Isten felsőbb hatalmát, és elismerni saját alacsonyabb rangjukat.

Ez tehát a sátán létezésének tézise röviden. Mindez nem túl bonyolult, de annál több kérdést vet fel.  Először is zavarba jövünk: ha Isten mindentudó, és, ahogy a teológusok tartják, az idő egészét úgy látja egészben, mint egyetlen örökkévaló, jelenbeli pillanatot, akkor vajon miért volt szüksége próbára? Nem látta előre a próba eredményét? Ha hiszen Isten mindentudó, akkor a próba potenciális kimenetelét is előre ismernie kellett volna, és ebben az esetben nem is kellett volna aktualizálnia magát a próbát, létrehozva ezzel a teremtett világban a rosszat. És ha Isten végtelenül jó, akkor miért tett lehetővé egy olyan szituációt, ahol szeretett teremtményei örökre elkárhozhatnak? Nem tudta volna mindezt megelőzni? Továbbá ha mindenható, akkor miért teremtette meg egyáltalán azokat a lelkeket, akikről úgyis tudta előre, hogy a rossz utat választják majd? Ha pedig végtelenül megbocsátó (és alázatos, mint Jézus, amikor a tanítványai lábát mossa), akkor miért nem nézte el az angyaloknak a kevélység gyengeségét, miért torolta meg azt? Miért nem mosolygott kegyesen, és hagyta meg őket abban a boldog hitben, hogy ők is isteni rangúak? Miért nem volt képes Isten egy kevéske nagyvonalúságot tanúsítani? Egyáltalán: miért olyan nagy bűn a kevélység, a büszkeség? Ha Isten valóban megbocsátó lenne, akkor nem ragaszkodna ilyen görcsös, hiú módon a hatalmához. A kevély lélek pedig nem árt senkinek, az pedig, hogy miként látja, mennyire tartja önmagát, mindenkinek a saját személyes ügye.

Valahogy nincs ez így rendben. Ha Isten megteremtette a Sátánt annak ellenére, hogy tudta, mivé válik majd, és mennyi szenvedést fog okozni a világban, akkor a Sátán létezéséért egyértelműen Isten a felelős. Nincs mentség Isten számára.

2. A SÁTÁN LÉTEZIK IS, MEG NEM IS

A keresztény vallás legfőbb jellemzőjének az egyistenhitet tartják. Köztudott azonban, hogy a monoteizmus hosszas vallási fejlődés eredménye: a Jahve-hívő zsidó nép eredetileg nagyon is elfogadta a különböző istenek létezését, akik közül csak egy volt Jahve, a zsidó nép vezetője. Jahve a babiloni fogság idején lett az egész világ ura és teremtője. A babiloni fogság után pedig, olvashatjuk Gecse Gusztáv Bibliai történetek c. könyvében, „a papi uralom idején (…) beszivárogtak a zsidó vallási elképzelések közé bizonyos perzsa elemek is. Ismeretes a perzsa vallás szélsőséges dualizmusa, amely szerint a világnak két princípiuma, istene van: a jó és a rossz (Ahura-Mazda és Ahra-Majniu). (…) E két istenség szüntelen küzdelemben áll egymással, a végső harc azonban csak a világ végén fog bekövetkezni, amikor is nagy természeti katasztrófák kíséretében a jó isten véglegesen legyőzi a rosszat és újjáteremti a világot.” A keresztény vallás, amely mindezt megőrizte, így egyszerre dualista és monoteista vallás. Egyszerre hisz abban, hogy a világot egyetlen mindenható Isten irányítja, meg abban is, hogy kettő. Ha Isten jó és mindenható, akkor Sátán nem létezhetne. Ha pedig létezik, akkor Istennek korlátolt a hatalma. A kétféle nézet kölcsönösen kizárja egymást, és ez a tisztázatlan ellentmondás alapjaiban teszi torzzá, betegessé, értelmetlenné a keresztény nézetrendszert.

Ebből következik ugyanis, hogy a rossz hol létezik, hol nem. Ismerjük Szent Ágoston lelki küzdelmeit, vívódásait a Vallomásokból, amelyeket a manicheusokkal vívott, akik éppen a fenti dualitást hirdették. A manicheusok a perzsiai Mani (216-277) tanait hirdették, aki szerint a világ a Jó és a Rossz harcának területe. Ha azonban ez így van, akkor Isten nem mindenható, és ez a probléma okozta Ágoston súlyos lelki válságát.  

A dilemmát a teológus végül egy különös gondolattal kívánta feloldani: a rossz szerinte nem is létezik önálló formában: a rossz csak a jó hiánya. „Nem tudtam még, hogy nem más a rossz, mint a jó hiánya. Ha ez nincs, akkor egyáltalán a rossz sem létezik.” (III. 7.) Minden teremtett dolog jó, hiszen minden Istent tükrözi. „A rossz – eredetét én annyira kerestem – semmiképpen sem mondható állagnak. Ha állag volna, jó is volna. Vagy meg nem romolható állag volna és akkor bizony igen nagy jó is volna.” (VII. 12) Ez így érdekesen hangzik, de voltaképpen nem történik más, mint hogy Ágoston egyszerűen letagadja a rossz létezését. Ez az elképzelés mindenesetre rendszeresen előkerül mint Isten mentsége a rosszra.

Nos, ismerjük ezzel szemben a középkori keresztény inkvizíció működését, amely a rosszal való harc nevében igenis megégetett embereket, akikre a kínzókamrákban sikerült rábizonyítania az ördöggel való cimboraságot. Amint látjuk, a Dogmatika is kiáll a Sátán valóságos léte mellett. Az ördög léte tehát mindig a kontextustól függ. Ha el akarunk ítélni valakit, vagy küzdeni akarunk valaki vagy valami ellen, akkor nyugodtan feltételezhetjük a sátáni hatalmak létét, ellenben ha Isten jóságát vonja valaki kétségbe, akkor a Sátán megszűnik létezni.

3. MIÉRT IS JÓBARÁTUNK A SÁTÁN?

A Sátán azért jóbarátunk, mert jó és kényelmes hinni benne. Könnyű, egyszerű magyarázatot kínál a problémákra, és megszabadít a gondolkodás terhétől. A következőkben igyekszem ezt megvilágítani egy példán.

Képzeljünk el egy falut, ahol számos probléma adódott az utóbbi években, és úgy tűnik, fölöttébb küzdelmessé vált az élet, odavan immár a régi idők önfeledt boldogsága. A folyó kiöntött, elárasztotta a házakat, ragacsos iszapot hagyva maga után a portákon, a lábasjószágok közül sokan titokzatos módon feldobták a patájukat, a kocsmában gyakoriak lettek a verekedések, vér fröcsögte össze a frissen meszelt falat. Valami nincs rendben, berozsdásodtak a világ fogaskerekei, ácsolatai korhadni kezdtek. Mi történik hát, és mit lehet tenni? Tanácsot kell tartani, az emberek tehát összeülnek a plébánián, hogy megvitássák az ügyet.

Feláll a tanító, és felvázolja az elképzeléseit. Több különböző bajjal állunk szemben, mondja, amik nem függnek össze egymással, és különbözőképpen orvosolhatjuk azokat. Az árvízért a szokatlanul sok csapadék a felelős, és gátépítéssel védekezhetünk ellene. Az állatokat betegség tizedelte meg, amiért nem elég higiénikus körülmények között tatjuk őket. Ki kell tisztítani, lemeszelni, fertőtleníteni az ólakat, istállókat, tisztán tartani az udvarainkat. Az agressziónak pedig pszichológiai okai vannak: a nem megfelelően beosztott szabadidő, műveletlenség, unalom, céltalanság. Megoldás: könyvtár, közösségi ház, színjátszókör szükséges a faluba. Nos, a tanító beszédét végighallgatni önmagában is figyelmet és türelmet, szellemi erőfeszítést kíván, ami nem egy kényelmes állapot. Az általa ajánlott megoldási kísérletek sem kecsegtetnek gyors sikerrel, viszont gyötrelmes, hosszadalmas és fáradságos munkát ígérnek; a környezetünk, életvitelünk, gondolkodásunk átalakítását követelik meg.

A tanító után a pap kap szót a falugyűlésen. Ő egészen más víziót vetít ki a közösség elé. A sok rossznak egyetlen közös forrása van, mégpedig a Sátán, aki mostanában nagyon odaszokott a faluba. A falu szélén lakik ugyanis egy nő, - nevezzük mondjuk így – Habók Éva, aki boszorkány, úgyhogy ő vonzotta ide udvarlóként szarvas-patás ismerősünket. Habók Éva nem jár vasárnaponként misére, sokat sétál egyedül az erdőszélen, és többen látták fekete macskával beszélgetni. Sohasem ment férjhez, legényt sem igen láttunk soha a nyomában járni, virágokkal nem árasztották el portáját a gavallérok. Ebből pedig logikusan következik, hogy csakis a Sátán lehet a szeretője. Hát persze, hogyan is lenne meg különben férfi nélkül. Nem kell itt kérem gondolkodni, okoskodjon csak a tanító, ha azt szereti, de ne itt, vigye innen a tudományát máshová. A tanítónak elvette az eszét a sok olvasás, a tudománytól nem látja a valóságot, aminek az ismeretéhez nekünk nem kell könyv. Nekünk ugyanis elég, ha eleresztjük inkább a fantáziánkat, és elképzeljük Habók Évát vérben és mocsokban, szétvetett lábbal vonaglani pokoli nász közben az ördöggel, köröttük koponyák és kitömött denevérek a falon. Nem kell itt építkezni, izzadni, elég, ha elfogjuk és máglyán megégetjük Habók Évát. Ezzel pillanatok alatt, hipp-hopp rendbetettük a falu dolgait, ráadásul még az agressziónkat is remekül kiéltük, hiszen micsoda katarzis végigélvezni a látványt, amint a boszorkány teste megfeketedik a lángokban.

Umberto Eco ennek az eljárásnak rendkívül szemléletes leírását adja A rózsa nevében. Vilmos testvér és Melki Adso gyilkosságok ügyében nyomoznak egy meg nem nevezett kolostorban valahol a mai Olaszország és Svájc határán a hegyekben. Vilmos művelt és éles eszű ember, Roger Bacon, William Ockham ismerője. Vilmos a nyomok értelmezéséből próbál következtetni a rejtélyes események pontos megtörténtére és okaira. Közben azonban megérkezik Bernardo Gui, az inkvizítor, aki rögvest a Sátán jelenlétét szimatolja mindenben, amivel találkozik, és szörnyű kínzásoknak veti alá azokat, akikkel kapcsolatban a leghalványabb gyanú is felmerül. Fekete macska, testi hiba, magányos élet mind-mind a Sátán működésének jele lehet. A borzalmas ámokfutást látva Vilmos elmeséli Adsonak, hogy korábban ő is inkvizítor volt, és kimondja, hogy aki egyszer az inkvizíció karmiba került, az soha többé nem menekülhet onnan. A kínzások hatására az áldozatok nem csupán bevallják, hanem ténylegesen el is hiszik, hogy valóban az ördöggel szövetkeztek.

Sokkal könnyebb tehát bűnbakot találni, akin levezethetjük az agressziónkat, mint szembenézni a világ bonyolultságával, a problémák összetettségével. Dawkins is írja: abszurd, hogy a hívők a földrengések után isteni büntetést emlegetnek vagy gonosz démonok tevékenységének, és nem pedig a tektonikus lemezek mozgásának tulajdonítják a katasztrófát. Ez így nagyon kényelmes, de a problémát nem oldja meg, csak újabbakkal toldja meg azt. Könnyebb boszorkányt égetni a rontás miatt, mint természettudományokat tanulni, hogy megismerjük a betegségek vagy a tektonikus lemezek működését, vagy pszichológiát, hogy megértsük azokat a bonyolult lélektani mechanizmusokat (mint pl. a projekció, frusztráció, bűnbakképzés vagy az Aronson által olyan sokat tárgyalt önigazolás), amelyek az agresszív cselekményekhez elvezetnek. A sátánhit maga is egy ilyen pszichológiai mechanizmus, bűnbakképzés, mely felment a gondolkodás terhétől, viszont a problémákat nem oldja meg, hanem csak újabb erőszakhoz vezet.  

Akármerre járjak, nézzek,
Mindenütt szép a természet,
Szóval ki nem mondható:
Szemnek, szívnek vidítója,
Oh áldott az alkotója,
Isten, a Mindenható.

Benedek Elek

A blugyhalat választották idén a legrondább állat kitüntetett címére. Nem tehetek róla (dehogynem:), de erről nekem a szépségből vett istenérv jutott eszembe. Állítólag már Kant is pedzegette, hogy a szépség szubjektív, emberi dolog, és ha sok mindent szépnek is látunk, az csak azért van, mert evolúciósan (Kant persze nem így fogalmazott) szépnek "tanultuk meg" látni. És sok veszélyes, rossz vagy szokatlan dolgot pedig rondának látunk, mert így "tanultuk meg", vagy nem tanultuk meg, és kiakad rajtuk az esztétikai központunk. Egyébként meg nem kell ezen a halon annyira röhögni, van ember is ilyen ronda, és hát még milyen rondák lehetnek az emberek más élőlények számára!

De mindig akadnak olyanok, akik mégis komolyan veszik a szubjektív esztétikát, főleg tudósok, főleg elvarázsolt pillanataikban. A következőt állítólag Arthur Peacocke, molekuláris biológus írta vagy mondta:

„Ifjúságomban agnosztikus lettem. De roppant hatást tett rám, amikor kutattam, hogy a világegyetem valójában megérthető. Miért bizonyul a természet mindig értelmesen összefüggőbbnek, mint bármi, amit fel tudunk fogni, mielőtt tanulmányokba kezdenénk? Hiszem, hogy a világegyetem ésszerű, mert szuperértelmes lény van mögötte. Megborzongtat a világegyetem szépsége és ésszerűsége, a kvarkoktól az emberi agyig, annak rendje, bonyolultsága és integráltsága. Hiszem, hogy Isten a végső realitás. Isten örök, téren és időn túli.”

Nehéz megmondani, mert manapság az internet tele van hamis idézetekkel, amelyeket másolgatnak, és a megbízható forrásokat, hivatkozással már nem lehet megtalálni. De nem is fontos, mert temérdek hasonló gondolat van, és a Bibliában is fél tucatnyi olyan zsoltár, amely áldja a természet szépségéért az úrat.,

Viccelődve mondhatám, hogy talán nem csak Peacocke volt elvarázsolva, hanem isten a blugyhalat a lélek egy sötét, delíriumos teadélutánján teremtette, amikor megcsalta a felesége Thorral.:) Van ebben az egész történetben, a nevetségességében és a halasságában valami douglas adamsi irónia.

No, a végén legyen valami kemény érv is! Swinburnet valamiért nem közösítették ki az analitikus filozófiából, hanem félig-meddig komolyan veszik, holott a hülyeségeivel keményen megdolgozik azért, hogy ne vegyék. Ő képes komolyan érvet csinálni az Univerzum szépségből, amelyről az imént már elmondtam, hogy szubjektív, és hát demonstráltam, hogy kétséges, mint "tény". De azért ő nyomja. Az alábbi módon érvel a Wikipédia-oldalon idézett könyvben. És most nem idézem, hanem csak a képleteket írom:

legyek k a rendezett Univerzum létezésének eseménye

legyen e a szép Univerzum létezésének eseménye

legyen h isten létezésének eseménye

legyen P(h|e) a feltételes valószínűség jele (itt eltértem Swinburne jelölésétől, hogy az osztás jelével ne keverjük)

legyen P(h|e.k) azon feltételes valószínűség jele, hogy létezik isten, feltéve, hogy az univerzum rendezett és szép

Swinburne érve:

P(e|h.k) jóval nagyobb, mint P(e|k). Great. Ez szép, hatásvadász "érv", csak ugye nem ez a kérdés, nem ez az, amit meg kell kérdeznünk, nem ez a kérdés az, ami döntő. Amit kérdeznünk kell, mit következtethetünk isten létezésének valószínűségéről abból, hogy "szépnek" találjuk az Univerzumot? Mit mondhatunk isten létezésének valószínűségéről abból, hogy megfigyeljük, az Univerzum "szép"? Namost, mivel Swinburne valamiért a rendezett Univerzumot is belekeverte, ezért ezt benne hagyjuk a képletben. Bayes tételéből tudjuk, hogy:

P(h.k|e)=P(e|h.k)P(h.k)/P(e)

itt P(e) egy 0 és 1 közötti, ismeretlen szám. P(h.k) ismeretlen szám, egy ateista szerint simán nulla. P(e|h.k) egy 0 és 1 közötti szám, igazából ezt meghatározhatja a hívő, elfogadhatjuk, hogy lehet akár 1 is. Ebből következően P(h.k|e) vagy 0 vagy 0/0 alakú. Azaz megy az istenérv a levesbe. Akik még tovább akarják vinni ezt az ab ovo hülyeséget. Kérdezheti valaki azt, hogy ha látjuk, hogy az Univerzum rendezett és szép, akkor mennyi isten létezésének valószínűsége?

P(h|k.e)=P(k.e|h)P(h)/P(k.e), megint 0 vagy 0/0 alakú.

Vagy próbáljuk meg k nélkül!

P(h|e)=P(e|h)P(h)/P(e), szintén 0 vagy 0/0 alakú.

Vagy próbáljuk meg k-val, de az eredményben küszöböljük ki k-t!

P(h|e)=P(h.k|e)/P(k|h.e)=P(e|h.k)P(h.k)/P(e)/P(k|h.e), és P(k|h.e)-t megint vehetjük 1-nek, vagy 1 közeli számnak, akkor megint 0, vagy 0/0 alakú eredmény jön ki.

Mindig az a baj, hogy isten a priori valószínűségéről, P(h)-ról nem tudunk semmit, illetve simán mondhatjuk azt, hogy 0.És köznapi szavakkal elmondva, azt mondhatjuk, hogy bár egy rendezett vagy szép Univerzum relatíve növeli isten létezésének feltételes valószínűségét, de ha eleve totál valószínútlen ez a hipotézis, akkor nem érünk vele semmit. Kicsit növelni a nullát, vagy a nagyon keveset, az nem elég.

Egyébként ugyanez a hiba a finomhangoltságból vett istenérvvel is, és minden más istenérvvel, amely feltételes valószínűségekkel operál. Az a baj, hogy isten a priori valószínűségéről nem mondhatunk semmit, ismeretlen, simán mondhatja az ateista, hogy szerinte nulla. Erre rámutattam már a Magyar Tudományban megjelent cikkemben is.

És ismétlem, a szépségből vett istenérv a finomhangolásból vett istenérvnél is bugyutább, mert még szubjektívebb a kiindulópontja.

A napokban megint egymásra torlódott három hír is, amely a vallással és a szexuális visszaéléssel kapcsolatos.

Az első az Egyesült Államokból, ahol egy protestáns lelkész sorban erőszakolt meg fiúkat, mégpedig azzal az elképzeléssel - vigyázat, neuronrohasztó részlet következik! - hogy elűzze a fiúkból a homoszexualitást. Ezt úgy vélte elérni, hogy szex közben imádkozott istenhez, és azt hitte, hogy a fiúkból ejakuláció közben távoznak a sátáni gondolatok. Wow, non cogito, ergo cum. Az ugye már totál abszurdum, hogy valaki a homoszexuális pedofíliát a homoszexualitás elleni közdelemmel akarja megindokolni, de ez a vallási konstrukció ez olyan, hogy még Tertullianus (credo quia absurdum est) is megnyalná mind a tíz misegyertyáját. Ha már egyébként a homoszexualitást akarta elűzni, esetleg mégis a feleségét kellett volna megkérnie, hogy ugyan már sz... ja le a fiúkat a nemes küzdelem nevében. Az ejakuláció is meglett volna, és a heteroszexuális idomítás is.

Persze, azt vegyük észre, hogy a szűznemzéssel született istenfiú, aki azonos is az apjával, meg nem is, hozott ajándékot is, meg nem is, nem kevésbé agybeteg mese. Csak az ex-keresztény országokban jobban hozzá vagyunk szokva.

A homoszexualitás elleni olthatatlan közdelem pedig hát echte keresztény toposz, le se lehet tagadni. És hát azért mégiscsak protestáns ez a lelkész.

A második történet még mindig monoteista vallásról szól. Ez a jól ismert iszlámos történet, ahol a fiatal lányokat akaratukon kívül férjhez adják általában idősebb férfiakhoz, akik elég jómódúak a vásárhoz. Ezek aztán nagyon sokszor nem csupán a házasságot erőszakolják rá a leányra, hanem abszolút szexrabszolgának is használják őket. Mindez az iszlámmal teljesen konform szokás, Mohamed maga is igen fiatal korú lányt vett feleségül, az asszonyverést meg még explicit javasolják is (Kur(án), 4,34-es szúra). Most az egyik ilyen kislány meghalt a nászéjszakán. Ez a cikk magyarul van, nem fordítok magyarról magyarra.

A harmadik már pogány hülyeségről szól. Kínában egy férfi állítólag azzal vett rá egy nőt szexre, hogy a péniszével ki tudja űzni a szellemeket a vaginájából. Ez a történet kevésbé tragikus, sőt, lehet, hogy csak valami szerelmi civakodás, minden esetre a férfit letartóztatták. Tulajdonképpen erre a történetre csak azt szeretném mondani, hogy lám, valahogy az emberiség "kollektív tudatalattija" állandóan szexelni akar, és ehhez talál ki mindenféle extravagáns történetet.

Nem tudom, hogy valamelyik szenzációhajhász "tudós" nem jött-e még elő azzal az elmélettel, hogy tulajdonképpen a vallást a kőkorban azért találták fel az ősférfiak, hogy a fantasztikus meséikkel lenyűgözzék a nőstényeket, és így jussanak be az ágyukba. Ez volna a vallás szelekciós előnye.

Komolyra fordítva a szót. Tudom, a hívők azzal jönnek majd, hogy nem a kereszténység a hibás. Ezért van ott a muszlim példa. Meg nem is a monoteizmus a hibás, ezért van ott a pogány példa. A hit már valahogy csak hibás kell, hogy legyen ebben az egészben, nem?

Valahonnan vette az amerikai férfi azt az elképzelést, hogy a homoszexualitás bűn, hogy a sátánt ki kell űzni az emberből. Valahonnan vette azt a mintát, hogy az ember hihet, és nem kell igazolnia a hitét. Ha a katolikus egyház kitalálhat mennyet és poklot azért, hogy társadalmi hatalmat, állami támogatást kapjanak, és jogot etika könyvek írására és agymosásra, akkor ugyan ő miért ne találhatna ki valamit egy kis pedofil szex megindoklására? Vagy a kínai férfi miért ne találhatna ki valamit egy nő megkapására? És itt a kitalációt értem úgy is, hogy talán tudatosan hazudnak, és értem úgy is, hogy talán őszintén hiszik a baromságaikat. A katolikus egyház is. A muszlim vallás is.

És hallom a hangokat mondani, hogy az amerikai férfi nem volt jó keresztény, a jemeni nem volt jó muszlim, a kínai meg nem volt jó pogány. Meg vannak a fanatikusok, meg az egyszerű, jóravaló hívők. Igen, ki lehet őket közösíteni, de ez a helyzetet megoldja?! Változtat-e bármit is ezeken az eseteken, ha ezek az emberek ezentúl a maguk módján hisznek ugyanabban a bullshitben?! Ugyanúgy hívők. Megelőzi-e ez azt, hogy a jövőben ilyen ne forduljon elő? Törődik-e bármelyik egyház is azzal, hogy hathatósan megelőzze azt, hogy emberek butaságokat higgyenek?! Nem törődnek. Azért nem, mert ezzel saját lényegüket kéne megtagadniuk, hiszen mindegyik maga is ugyanilyen butaságokat hirdet. Az egyházak nem jöhetnek azzal, hogy "jó, gyerekek, ne legyünk már hülyék, de azért a logika, a tudomány, az empíria, az igazolás, a józan paraszti ész követelményeit tartsuk már be!" Mert hát ezen maguk is buknának, akkor máris mennének a levesbe.

Kicsit ugyan unom már, hogy minden héten, hónapban leírjam ugyanazt, hogy de igen, ezekben a történetekben a hit hibás. Jobb lenne a világ hit nélkül. Nem egy csapásra, meg igen, ezeknek a perverzeknek más ideológiát kéne kitalálni, de azért a kísértés sokkal nagyobb, ha ott van a kész vallásos ideológia, amelyből, mint tiszta forrásból lehet meríteni. És sokkal nehezebb volna összehozniuk a dolgot a vallás nélkül. Vagy például a jemeni történetben vallás nélkül legalább az állam nem akarná eltusolni a dolgot.

De az a helyzet, "kedves" hívő "barátaim", hogy ha egy tudós jönne ilyen badarsággal, hogy azért kell megerőszakolnia valakit, mert a tudomány ezt és ezt állítja, akkor a tudomány minimum azt a kérdést neki tudná szegezni, hogy: "no és mivel igazolod ezt a mesét?" Ha a hit nem ab ovo abból állna, hogy "nem kell igazolnom semmit, mert ez hit", akkor az amerikai lelkész azért csak bajban lett volna.

Amikor a vallások bűneiről beszélünk a történelem folyamán, akkor gyakran kapjuk vissza azt a reakciót vagy feleletet, amely a kommunizmust vagy a nácizmus bűneit kapcsolja az ateizmushoz. Ami a nácizmust illeti, az, hogy Hitler ateista lett volna, egyszerű tudatlanság és butaság. Ami kérdéses lehet, hogy Hitler mennyire volt keresztény, illetve mennyire volt egy sajátságos, viking vallás, vagy még attól is különböző, saját, new age vallás követője. A válasz valószínűleg az, hogy meglehetősen nagy zavar lehetett a fejében különböző vallásos darabokból összeállítva. Aki tehát Hitler ateizmusát akarja igazolni, annak most ennyit, a többi szint alatt van.

Ami a kommunistákat illeti, többségük tényleg ateista volt, és a kommunizmushoz általában ideológiailag is inkább az ateizmus kapcsolódott. Kommunizmus alatt itt megkülönböztetés nélkül értek marxizmust, leninizmust, bármiféle létező szocializmust, amely akár államkapitalizmus is lehet. Itt most nem a politikai fogalmak tisztázása a téma, tehát ezekre nem térek ki, és a továbbiakban ezeket a "kommunizmus" gyűjtőszóval illetem, nem foglalkozva azzal, hogy ezek mennyire "igazi" kommunista ideológiák.

Először is szoktak itt számokat összehasonlítani: mennyi áldozata volt a vallásoknak, és mennyi a kommunizmusnak? A vallások részéről inkább a kereszténységet szokták felhozni, és lehet az inkvizíciótól, a boszorkányüldözésen át a vallásháborúkig válogatni. Az iszlám bűneit a műveletlenebb emberek Európában nem  annyira ismerik, a maja vallás bűnei távol állnak, és nem élő probléma, a buddhizmus pedig valamivel békésebb vallás, de egyébként a buddhizmus is követ el elég csúnya dolgokat,

Ne legyenek illúzióink! Ahol a vallás hatalomra kerül, ott vissza is él a hatalommal, és a vallásnak van egy olyan hajlama, hogy egyházzá szokott formálódni, és hatalomra szokott kerülni. Van még egy olyan szokása is, hogy különböző vallásháborúkban egymás ellen fordulnak, mint például a buddhizmus is Sri Lankán, Burmában és Thaiföldön. De térjünk a fő témára!

A kommunizmus rémtettei között vannak koncepciós perek, néha népirtások, és háborús bűnök. A számok összehasonlításánál felmerülhet az a kérdés, hogy az abszolút értékek a lényegesek, vagy inkább valamilyen relatív arány. A kommunista diktatúrák nemrég uralkodtak a Földön, amikor sokkal népesebb államok voltak, és az emberülésnek is sokkal "hatékonyabb" módszerei álltak rendelkezésre. A relatív összehasonlítás megfelelőbbnek látszik. Így például az egyik legnagyobb kifejezetten vallásháború, a 30 éves háború az akkori Német államokban 25-40 százalékos pusztulást vitt véghez az emberek között. Ilyen mértékű pusztítást a nácizmus meg sem közelített Németországban (vagy máshol). A II. világháború alatt Németország vesztesége 10 százalék alatt volt és aki azzal jön, hogy jó, de a szovjeteket jobban irtották, hát ott sem volt a veszteség több, mint 15 százalékos. Aki meg a két japán atombombát gondolja szörnyűnek, Japán vesztesége 5 százalék alatt volt. Természetesen mindegyik iszonyúan sok embert jelent, és mindegyik ideológia el is ítélendő emiatt.

De fő gondolatmenetemhez közelebb áll egy olyan probléma, amely akkor merül fel, ha a bűnök fajtáját vesszük sorra, és azt próbáljuk meg eldönteni, hogy mit is vegyünk bele. A vallás, konkrétan a kereszténység felelőssége egy inkvizíciós per és máglyahalál esetében nyilván sokkal nagyobb, mint a keresztes háború áldozatainál. És ha csak egy sima, középkori háborút veszünk, abban a vallás inkább ürügyként szerepel, mint felelőssé tehető ideológiaként. A modern, vallási alapú terrorizmusnál pedig a vallást a hívők szeretnék ürügyként látni, de azért mégiscsak jelentős köze van az elkövető motivációihoz.

Hasonlóan óvatosan kell viszont bánni a kommunizmus áldozatinál is! Ugyanis azon pap szenvedéseiben, akit hite miatt mondjuk börtönbe vetettek, nyilván közvetlenül szerepet játszik az ateizmus, ugyanakkor az Ukrajnában Sztálin őrültsége miatt éhen halt parasztok, vagy üldözött kulákok halálában az ateizmusnak semmi szerepe nincs.

Ha ezt vesszük, akkor az jön ki, hogy ha körülbelül azonos felelősségi szintnél, és azonos súlyosságnál húzunk határt, akkor a vallásnak egészen sok rémtette marad meg, míg az ateizmusnak egészen kevés. Vegyük például csak az emberölést, és csak a közvetlen ideológiai alapon véghezvitt emberöléseket! Ha ezt tesszük, akkor kiderül, hogy a hitük miatt megölt papok száma a kommunizmusban igen kevés, és mindenképpen kevesebb, mint a hitük miatt megöltek száma az inkvizíció történetében. Hitük miatt megölt papokról beszéltem a kommunizmusban, hiszen a kommunista diktatúra mezei embereket a hitük miatt nem nagyon ölt meg. Nem folytattak akkora hittérítést, inkvizíciót, mint a keresztény hatalom. A békésen máshogy hívő embert békén hagyták.

Ez már kapcsolódik a fő mondandómhoz. De végül meg fogjuk látni, hogy alig kell embereket számolgatnunk ahhoz, hogy rájöjjünk, a kommunizmus rémtettei az ateizmus kritikája szempontjából egyáltalán nem olyan erős érvek, mint a különféle egyházak rémtettei a vallásokat illetően.

Miért is? Az általános kérdés itt az, hogy mennyiben tehető felelőssé egy bizonyos ideológia bizonyos történésekért a történelemben. Nyilván minden cselekedetnek sok motivációja, sok oka van. Minden egyes embernek egyedi motivációi vannak, és a legalapvetőbb felelősség magáé az emberé, és nem holmi ideológiáé. Ugyanakkor, ha egy ideológia túl sokszor játszik szerepet nagyon negatív cselekedetek elkövetésénél, akkor az ideológia felelőssége is felmerül.

Hangsúlyoznom kell, hogy határozottan úgy gondolom, hogy itt nem relativizálhatunk el minden ideológiát, minden bűnt! Ha valamit erős konszenzussal bűnnek tekintünk, annyira, hogy például egy bírói ítéletet és büntetést jogosnak tartunk, akkor felmerülhet a kérdés, hogy milyen ideológia játszhatott szerepet. És azokat az ideológiákat, amelyek nagyon sok ilyen esetben játszanak szerepet, igenis felelőssé kell tenni, és fel kell hívni a társadalom figyelmét a káros voltukra!

Ha a középkorban egy inkvizítor máglyára küldetett egy eretneket, akkor lehet azt mondani, hogy gonosz volt, perverz volt, részeg volt, utasításra cselekedett, nem is ő vitte véghez a kivégzést, stb. Hasonló gondolatok felmerülhetnek kommunista diktátorok rémtetteinél is. Amiben azonban vallás és az ateizmus itt jelentősen különbözik, hogy a vallás a felemlegetett rémtettek idejében egyeduralkodó, és fő ideológia volt. A kereszténység és az iszlám egyeduralkodó, fő, és gyakorlatilag egyetlen ideológia volt a középkori Európában és az arab államokban. A kommunizmus is egyeduralkodó ideológia volt a kommunista diktatúrákban, de a kommunizmus volt az, és nem az ateizmus. Vegyük észre! Az ateizmus a kommunizmus mellett csak egy igen kis jelentőségű ideológiai elem volt. Sztálin elsősorban kommunista volt, és ehhez képest huszadrangú, hogy ateista volt. Ezzel szemben Torquemada elsősorban hívő volt, és nem valamilyen más, középkori, extrém ideológia híve. Amit Torquemada politikai téren vélhetően vallott, az a teljesen természetes, "középvonalas feudalizmus" volt.

Bár igaz, hogy a kommunista diktatúrákban a kommunizmus szinte mindenhol ateista volt, de elvben létezik, és létezett is vallásos kommunizmus, és ami még fontosabb, létezik ateizmus kommunizmus nélkül is. Ezzel szemben nem létezik nem hit nélküli kereszténység vagy iszlám.

És pontosan ez az, ami miatt a kommunizmus áldozatainak igen kis részéért tehető felelőssé az ateizmus. Ugyanis az ateizmus motivációként valójában ritkán lépett fel a kommunizmus alatt. Kevés embert öltek meg ténylegesen a hitük miatt.

A kommunizmus és az ateizmus együtt járása nem teljesen véletlen. Ennek egyik oka pont az, hogy a vallások a középkorban az elnyomó hatalom részét képezték. A keresztény főpapság a feudalizmus második elnyomó rendje volt, és a polgári forradalmak után sok hatalmat megőrzött, a kommunista szóhasználat szerint, a főpapság továbbra is elnyomó osztály maradt, és az egyház az elnyomó államrendszer része, fontos eleme. (Itt az egyházat és a vallást megkülönböztetem, de vegyük észre, a vallás szinte mindig egyházzal járt, és az egyház szinte mindig az elnyomás része volt. ) Ha a vallás az elnyomott rendek és osztályok ideológiája lett volna, ha az egyházak az elnyomott rendek és osztályok szervezete lett volna, akkor a kommunizmus lehetett volna akár keresztény is.

A kommunizmus a vallás és az egyház ellen, mint ellenséges osztály lépett fel. Számukra a főpap inkább annyiban volt ellenséges, amennyire az arisztokrácia, vagy a burzsoázia része volt. Nem annyira a hite miatt, hanem az társadalmi osztálya miatt. Ahogy Lenin maga fogalmazott:

"A munkás-demokraták mindenki szabadságát támogatják a politikai harchoz, beleértve a papokét. Mi nem a papok választási kampányban, illetve a Parlamentben (Duma), stb. való részvétele ellen vagyunk, hanem csakis a papság középkori előjogai ellen." Liberálisok és Klerikálisok

Aki azt gondolja, hogy ez egy kiragadott szöveg, vagy Lenin részéről valami kivételes, egyedi megingás, vagy valamilyen rövid távú politikai manőver, az tanulmányozza a többi, hasonló írásokat: 1,2,3,4. Persze Lenin a hatalomra jutás előtt volt ilyen nagylelkű, később már egyáltalán nem volt választás párti. És ez az idézet nem azt akarja igazolni, hogy a kommunista diktatúra soha nem volt ellenséges a papsággal szemben, hanem inkább azt, hogy azért, és akkor, amikor a politikai harcokban kerültek útjukban, és nem annyira ateista alapokon. A rendszer ellenségei ellen léptek fel, inkább politikai, és nem vallási alapokon.

A kommunista diktatúra általában akkor támadott meg papokat, ha azok a kommunizmust ellenezték. Ezzel szemben a középkori egyház olyan eretnekeket ítélt el, akiknek általában eszük ágában nem volt a feudalizmus megdöntése. Konkrétan: Nagy Imrét, Rajk Lászlót nem azért ölték meg, mert hittek istenben. Igazából még Mindszenty Józsefet sem csupán azért vetették börtönbe, mert hitt. A másik oldalon Giordano Brúnót viszont nem azért küldték halálba, mert a feudalizmus ellen papolt, hanem eretnek hite miatt.

Persze van még egy ideológiai oka is annak, hogy a kommunizmus miért lett inkább ateista. Azért, mert a kommunizmus egy szélesebb értelemben szintén vallás. Ahogy azt sok gondolkodó bemutatta, a kommunizmus ideológiája szintén bizonyos jóslatokon alapult, melyek, ha nem jöttek be, akkor igazítottak rajtuk. Popper fejti ki A historicizmus nyomorúsága c. könyvében, hogy a marxizmus a kommunizmus győzelmét a legfejlettebb nyugati államokban jósolta meg, és ezt Leninnek hogy kellett kifacsarnia ahhoz, hogy a Szovjetunió eljövetelét megmagyarázza.

A kommunizmus tehát szintén az empirikus cáfolatok ellenére, dogmatikusan hitt ideológia volt, és a kommunizmus tulajdonképpen ugyanúgy egy üdvözülést ígérő ideológia volt. Ahogy Julian Young fogalmaz a The Death of God and the Meaning of Life c. könyvében Marxról: "A híres mondása szerint a vallás 'a nép ópiuma'. The észre kell, hogy vegyük, hogy akárcsak Hegel, Marx paradicsomot ígér, egy 'igaz világot', amelynek eljövetele a 'történelem végét' fogja uralni." 79. oldal.

A kommunizmus paradicsoma a kommunista társadalom volt, a végítélet a kommunista forradalom volt, és a Kánaánt ezen a Földön ígérték. Nem a transzcendens jövőben, hanem az e világi jövőben. De egyébként igen hasonló ideológiát képviseltek. A kommunizmusnak a többi vallás tehát ideológiai vetélytárs volt, ezért is voltak legtöbbször ellenségesek vele.

Ha valaki olyan erős elvi alapokon ateista, mint például az evidencializmus (nem fogadok el a valóságra vonatkozóan semmit igaznak, amíg nincs empirikusan igazolva), akkor számára a kommunista ideológia hasonlóan elfogadhatatlan hit, mint a vallásos hit. Ha nem hiszünk istenben, mert nincs rá igazolás, akkor miért hinnénk a lenini útban, vagy a kommunista jövő eljövetelében? Miért hinnénk, ha kifejezetten empirikus történelmi bukás támasztja alá, hogy nem egy igazán reális eszme?

Ennek megfelelően én nem vagyok kommunista, konkrétan nem ismerek kommunista ateistát, azok a szerzők, és gondolkodók, akiknek gondolataira támaszkodok, nem kommunisták. Manapság a legtöbb ateista nem kommunista, és mivel a kommunizmus a világban leáldozóban van, a jövőben ez még inkább így lesz. A kommunizmus egy átmeneti jelenség volt, az ateizmus viszont túlélte.

Az ateizmusnak valójában kevés köze van, a mai ateistáknak általában igen kevés köze van, nekem konkrétan pedig semmi közöm nincs a kommunizmushoz, és emiatt a kommunizmust rajtam számon kérni esztelen dolog.

Amikor a hit ellen szólalok fel, akkor az mindenféle hit ellen szól, és az a tény, hogy nem csak az istenbe vetett hit, hanem másfajta, alaptalan, világmegváltó ideológiák is sok kegyetlenséget hoztak a világra, inkább alátámasztja az általános konklúziót: igazabb és jobb hit nélkül élni. Legyen az istenhit, ufóhit, aurahit, kommunizmus, nácizmus, vagy akármilyen hit.

A hívők valahogy azt nehezen akarják felfogni, illetve elismerni, hogy a kommunisták az ateizmusuk miatt igen kevés papot öltek meg. Ők az ateizmust akarják hibáztatni a kommunisták összes rémtettéért, csak, mert többnyire ateisták voltak, függetlenül attól, hogy eme tettekben az ateizmus szerepet játszott-e, vagy sem. Ők nem akarják felfogni, hogy a kommunisták elsősorban kommunisták voltak, és csak mellékesem voltak ateisták, már akik azok voltak. Hogy rémtetteikben az ateizmusuk igen ritkán játszott szerepet, illetve általában igen csekély mértékben játszott szerepet, annál inkább kommunizmusuk.

De aki ezt nem akarod felfogni, játsszuk már el ezt fordítva a vallásokkal! Mi, meggondoltabb ateisták a vallás számlájára szoktuk írni az inkvizíciót, az iszlám terrorizmust, és olyan eseteket, ahol a vallás ténylegesen ideológiai alap volt. De csak ezeket. A keresztes háborúk még olyanok, hogy félig ide számíthatóak, és a hangsúlyosan vallási polgárháborúk, mint például a harminc éves háború. De egy csomó háborút nem szoktunk a vallás számlájára írni, csak azért, mert a katonák és a katonai vezetők nagyrészt, vagy kivétel nélkül hívők voltak. Eddig amellett érveltem, hogy amikor tényleg a vallás miatt öltek meg embereket, olyanok száma összesen a történelemben nagyobb, mint az ateisták által a vallásuk miatt megölt emberek száma. Például az inkvizíció áldozatainak száma több, mint a kommunisták által vallásuk miatt megölt papok és más hívők száma.

De nézzük a másik mérleget! Csapjuk az összes ateista kommunista által megölt embert az ateizmushoz, mennyit kapunk?! Pár millió németet és japánt a II. világháborúban, még pár milliót az intervenciós háborúban, Afganisztánban, Vietnámban, Észak-Koreában. Igazából itt az összes áldozatot nem is csaphatjuk a valláshoz, mert a katonák nagy része nem volt ateista. De csapjuk még ehhez hozzá a különféle felkelések, és kommunista diktatúrák áldozatait. Hol járunk? Valahol 20-50 milliónál ez nem lehet több.

Ezzel szemben mi van a hívők által megölt emberekkel? Ott van ugye sokkal több millió szovjet katona, akit hívő német katonák öltek meg. De ott van a II. világháború majdnem összes többi áldozata, legyen az amerikai, francia, vagy német, akit a másik oldalon hívők öltek meg. Itt is lejön egy pár ateista, de ez kb olyan, mint hogy a szovjet katonák között is sok hívő volt. De ahogy a történelemben visszafele megyünk, a hívők aránya a hadseregekben egyre nagyobb. Ott van majdnem az egész I világháború. És aztán ott van tulajdonképpen az összes háború a világtörténelem korábbi időszakában, amelyben legfeljebb mutatóban ölt meg ateista bárkit is. Így akkor a hívő emberek áldozatai elérik a száz vagy akár ezer milliókat is. 

Szerintem ez a mérleg nem a jogos mérleg, de ez is durván a vallás kárára billen.

Saint-Exupery "gondolatának" egy kicsit bővített változata, amit idézni szoktak a következő: "Jól csak a szívével lát az ember. Ami igazán lényeges, az a szemnek láthatatlan." Szerintem ez a világirodalom legbutább mondata, legalábbis azok közül, amelyeket ilyen gyakran idézgetnek. Mert emberek tömegei gondolják ezt hatalmas bölcsességnek. Régóta gondoltam már erről írni, az apropót most az adja, hogy ez az idézet, pontosabban "A kis herceg" egy hosszabb részlete állítólag szerepel a Bánhegyi Ferenc és Olajosné Kádár Ilona etika-könyvében, amelyből most tanítanak az iskolában. Én ezt egy blogon olvastam, nem áll módomban ellenőrizni, hogy tényleg szerepel, nincs okom kételkedni sem benne. Saint-Exupery könyve minden esetre létezik, szerepel benne ez a részlet, és önmaga okán is fontos kérdésnek tartom, amit itt fel lehet vetni. Az apropó miatt kifejezetten az etika szempontjából fogom megközelíteni a kérdést, és nem episztemológiai szempontból.

Az Átlátszó Oktatás blog postjával nagyjából egyetértek. Az első példájukat nagyon telitalálatnak gondolom, a másik kettőben van némi erőltetettség, illetve szerintem nem találták meg az igazi kritikát, és ezért írok én itt egy élesebb kritikát. A kritikához etikai kérdéseket, illetve problémákat, szituációkat fogok felhasználni illusztráció képen. A három példa fokozatilag abban fog különbözni, mennyire drámai az erkölcsi kérdés.

I) Az első kérdés lesz a viszonylag legártatlanabb: szabad-e kegyes hazugsághoz folyamodni? Bár vannak olyan esetek, amikor ez elég drámai is lehet, például ha valaki megcsalja a párját. De sokszor egészen kis kérdésről van szó, mint például hazudjam-e az anyósomnak az, hogy persze, hogy finom az ebéd, amivel megvendégelt.

II) Ez a kérdés magáról a blogról van, illetve állítólag a könyvből. Fontos, hogy a kritikám a könyv példáját is előveszi, hogy lássuk, érdemi tétje is van a dolognak. Tehát:

"A szülők elváltak, a tízéves kislány az édesanyjával maradt. Az édesanya újra férjhez megy, és az új férj magával hozza tizenkét éves lányát is. A két lánynak a lakás szűkössége miatt egy szobában kell laknia. A lányok azonban nem tudják egymást elviselni, állandóan veszekednek. A tízéves lánynak az édesapjánál külön szobája lehetne. Az édesanyját viszont nem akarja elhagyni."

III) A harmadik példa igen drámai lesz. Egy palesztin terrorista, a Hamasz tagja áll szemben egy zsidó katonával. Az felmerülő erkölcsi és nem csak erkölcsi kérdések világosak.

Térjünk vissza az Exupery idézetre! "Jól csak a szívével lát az ember. Ami igazán lényeges, az a szemnek láthatatlan." Mi ezzel a baj?

0) azt érvként nem fogom elsütni, hogy a szívével az ember tutira nem lát nemhogy jól, de rosszul sem, mert a szív egy egyszerű vérpumpa, van, akinek nincs is. A szív nyilván az érzelmek metaforája, teljesen állandósult ez a metafora az érzelmekre. A kis herceg egy szépirodalmi mű, használ egy metaforát, rendben van, ez a feladata.

1) Érdemi érvekre térve, ellentézisként azt lehetne mondani, hogy jól bizony nem a szívével lát az ember, jól pont a szemével lát az ember, sőt, nem is csupán a szemével, hanem az agyával, és mivel az érzelmekért is az agy a felelős, úgy kell pontosítani, hogy jól az ember az érzékelésével és az eszével lát. A szem ugyanis önmagában nem lát semmit, ha nincs mögötte a tudattalan feldolgozó egység, és még az sem látna jól, hiszen ismerjük a sok érzékcsalódást, igazán jól akkor lát az ember, ha amit tudattalanul lát azt minél okosabban meggondolja az eszével.

2) A tézis melletti érvet nagyon tömören úgy lehetne megfogalmazni, hogy Exupery fatálisan összekeveri a szubjektív és objektív kérdéseket. A szív a szubjektív "látásmód" szimbóluma, a szem pedig az objektív látásmódot testesíti meg. A szubjektív érzések pedig nem arra valók, hogy a dolgokat lássák, hanem arra, hogy a dolgokhoz való viszonyainkat meghatározzák. Ha például a palesztin terroristánk először utálja a zsidókat, aztán valamilyen oknál fogva mégis megszeretné őket - erre nincs sok esély, de elméletileg előfordulhat - akkor nem a zsidók változtak (tegyük fel, hogy nem valami változás az ok), hanem a palesztin terrorista viszonya, hozzáállása a zsidókhoz. A palesztin terrorista utálata és későbbi szeretete nem a tényeket jelentette, nem a külső valóságot, hanem azt, hogy ehhez ő hogy viszonyul érzelmileg.

Az ész pedig, ha jól működik, akkor az érzelmektől függetlenül képes lehet jól, objektíven látni a zsidókat. Nagyon nehéz ezt az érzelmektől függetleníteni, és nehéz volna olyan palesztint találni, aki képes egyszerre utálni a zsidókat, de objektíven látni őket, de ha egyharmadik személyt veszünk, aki kívül áll, az könnyebben képes lehet erre, és ha képes erre, akkor csakis az eszével, nem a szívével.

3) Egy nagyon tömör másik kritikát lehet úgy is megfogalmazni, hogy amikor a vágyvezérelt gondolkodást gondolkodási hibának ítéljük, akkor pontosan azt ítéljük hibának, amit az idézet reklámoz.

4) Egy etika könyvben ez az idézet azért is rossz, mert azt sugallja, hogy etikai kérdésekben van abszolút helyes látásmód. Azt mondja, hogy lehet jól látni erkölcsi kérdésekben, hogy van abszolút jó. A zsidó-palesztin kérdésben az olvasó hajlamos lehet arra, hogy azt mondja, ez a békés megoldás. Mivel ez bonyolult kérdés, ezért vegyük inkább a kevésbé drámai példát!

Szerintem a II. példában, az elvált szülők lányánál sincs egyértelműen helyes megoldás. De ha a zolvasó ezt nem fogadja el, akkor talán elfogadja, hogy az I. példában nincs. A kegyes hazugság tényleg olyan dolog, amelyről az emberek mást és mást mondanak. Ugyan ki mondaná meg a helyes választ, és milyen alapon? A hazugság nem szép dolog, de másokat megbántani sem szép.

5) Az idézet és az etika könyv azért is rossz, mert pont ezt nem mutatja be: az erkölcsi elveink olyanok, hogy sok van belőlük. És nem ellentmondásmentes axiómarendszert képeznek. Sok esetben mérlegelni kell két erkölcsi elv közül, hogy melyik a fontosabb. És a mérlegelést vajon mi végzi el?! Hát az eszünk. A szívünk azt mondja: "ne hazudj" és azt is, hogy "ne bántsd meg szeretteidet!". Ha egyáltalán mond ilyet. Azt is mondhatnánk, már ezt nem is a szívünk mondja, hanem mégiscsak az eszünk. De ha a szívünk mond is két ilyen dolgot, amely egy adott szituációban egymásnak ellent mond, vajon ki lesz az, aki mérlegel? Ki lesz az, aki feloldja az ellentmondást? Ki lesz az, aki dönt? Hát az eszünk. És az idézet, és az etika tankönyv ezt nem mutatja a gyerekeknek.

6) Az idézet és az etika könyv azzal sem foglalkozik, hogy sok erkölcsi problémában nagyon is sokat függ  a helyzet a részletektől, és nem csak hogy nincs abszolút helyes megoldás, de nincs univerzális megoldás sem. A II. példában egész pontosan mennyire is kiállhatatlan az a másik lány? Egy bizonyos fokig bizonyára lehet azt mondani, hogy érdemes lehet a másik lánnyal barátkozni, a konfliktusokat megoldani, mégiscsak megszeretni egymást. De vajon ezt bármilyen undok, antiszociális lánynál így van?! Nincs ennek valahol egy határa? No és ezt az "attól függ" dolgot, ezt a határt ezt vajon a szívével gondolja meg az ember, vagy az eszével?!

7) Persze, az erkölcsi kérdéseknek érzelmi alapja is van. Az érzelmek nélkülözhetetlen inputot adnak ezekhez a kérdésekhez. Pont ezért nincs egyébként objektív igazság bennük, mert az emberek sokfélék, sok félét éreznek. De másrészt az erkölcsi kérdésekben való gondolkodás egy igen jelentős részét a gondolkodás azaz az ész adja. A szív csak az input.

8) A palesztin példát ugye azért is hoztam, mert a palesztin terrorista szíve itt azt mondja, hogy robbantsa fel a zsidókat. A zsidó katona szíve meg esetleg azt, hogy lőjön halomra minden palesztint. Vajon jól a szívével látnak?! Nem értene majdnem minden kedves olvasóm egyet, hogy nem?! Hogy talán gondolkodniuk kéne, és inkább az eszükkel látni a kérdést?! Persze lehet azt mondani, hogy jól a szívével csak akkor lát az ember, ha a szíve jól lát. Csak ugye ez egy üres lózung, mert tautológia. Azon kívül nem vezet semmiféle megoldáshoz a helyzetben. Ugyanis a palesztin terrorista és a zsidó katona szíve az adott helyzetben már csak ilyen. Egyikük sem tud úgy dönteni, hogy akkor most egy csapásra szeretni fogja a másikat. És nem is kell. Csupán gondolkodniuk kellene. Elkezdeni gondolkodni, azt lehet döntés alapján is. Könnyebb elkezdeni gondolkodni, mint egy csapásra szeretni egymást. A gondolkodásnak pedig két előnye is van a példában. Az első, hogy hiába utálják egymást, ha gondolkodnak, akkor együtt élhetnek ezzel az utálattal. Civilizált ember módjára megtanulnak viselkedni. És ha nagyon akarják, továbbra is utálhatják egymást.

A palesztin terroristával és a zsidó katonával nem az a nagy baj, hogy utálják egymást, hanem az, ha nem gondolkodnak. A helyzet megoldása nem valami csodálatos szívátültetés, vagy szeretetbeömlesztés. Nem. A helyzet megoldásához elég lenne gondolkodni elkezdeni. aztán a gondolkodás végén esetleg az utálat is elmúlhat. Sok gondolkodás után esetleg jobban megérthetik egymást.

9) Exupery idézete egy bizonyos kontextusban hangzik el. A szituáció az, hogy a kis róka arról beszél, hogy időt kell szánni egymás megismerésére, megszelídítésére. És ezzel nincs is semmi gond, ez értelmes mondandó. Csakhogy, ha ezt vesszük, akkor az a bizonyos két mondat nagyon el van rontva. Mert akkor azt mondhatjuk, hogy nem a szívével lát jól az ember, hanem idővel. És azt mondanám, még mindig inkább az észnek, gondolkodásnak kell az időt szánni, hogy jól lásson az ember. Mert ha csak a szívére szán időt, akkor idővel a dologból mégiscsak lehet reménytelen szerelem, szerelmi csalódás, vagy lehet abba való belelovaglás, hogy a palesztin utálja a zsidókat, vagy a jobbikos utálja a cigányokat. Aminek időt kell itt adni, hogy ezt felülbírálja, korrigálja, az az ész.

10) Azt is lehet mondani, hogy jól akkor látja az ember a másikat, ha "belső" tulajdonságait is megismeri, ez az, amit nem lát a szem. Mondhatná valami, de ez sem igaz. A belső tulajdonságok megismerésében ugyanúgy az idő egy fontos faktor, és ugyanúgy az ész a másik fontos faktor. A szív itt is nagyon csalóka tud lenni. Sőt.

11) Fel lehetne még hozni az Exupery idézet védelmében, hogy a szívével az ember jól a saját érzelmeit látja, vagy jól látja az alap erkölcsi értékeket. Vegyünk egy példát! Julcsi szereti Karcsit, és nem szereti Bélát. Az, hogy Julcsi ismeri a saját érzelmeit, triviális dolog. Vannak persze trükkös helyzetek, amikor valaki előtt rejtve maradnak saját érzelmei, de általában ismerjük őket. Amikor rejtve vannak, azt is az eszünkkel tárjuk egyébként fel, nem a szívünkkel. A szívünk értesít arról, hogy "ezek az érzelmeink". Ennyi. Ezt nem nagyon lehet jól és rosszul csinálni. Ami ugyaneme érzelmek alap megítélését illeti Julcsi nem szereti Bélát, nincs ebben semmi helytelen. Azok a  próféták, akik azt hitték, hogy lehet mindenkit szeretni, naivak voltak. Ha etika órán olyan naiv butaságokat akarnak tanítani, hogy "szeresd ellenségeidet", vagy "szeresd a számodra  unszimpatikus embereket" akkor az etika órával ez is baj. Nincs olyan, hogy az alap érzelmeink alapvetően hibásak vagy helyesek lennének. Nem az a baj, hogy van, amit szeretünk, van, amit nem. Ez rendben van így.

12) Képzeljünk el egy embert, aki nem szeret, de értelmes, átgondolt, és nem vágja át a nyakamat, mert tudja, hogy nem éri meg, meg annyira nem is lesz belőle haszna, és átlátja, hogy én sem vágom át az ő nyakát, csak mert nem szeretem, egy szóval, ha az illető nem szeret, de kölcsönösen értelmesen és korrektül viselkedünk! Képzeljünk el a másik oldalon egy másik embert, aki szeret, szeretetével megöl, és szeretetből és hülyeségből állandóan rosszat tesz nekem ("A pokolba vezető út is jó szándékkal van kikövezve")! Ti melyiket választanátok?! Én habozás nélkül az elsőt.

13) Vagy képzeljük el, amint a palesztin terrorista és a zsidó katona valahol Gázában ül a tankjában, és a házában a rakétája mellett, és Exuperyt olvasgatnak. Hirtelen "megvilágosodnak", és a szívükhöz kapnak: "jól csak a szívével lát az ember, mondd, meg szívem, de őszintén, tényleg utálod te a zsidókat?" illetve "tényleg utálom én a palesztinokat?" És a szívük válaszol: "tényleg, bazdmeg.". És akkor mi van? Csinálják ezt végtelen ciklusban életük végéig? Megold ez bármit is?! Változtat ez bármit is?!

Hát kérem ezek azok a dolgok, amikre ez az idézet nem tanít meg. Illetve amire az etika órán úgy látszik, nem fogják megtanítani a gyerekeket - ha tényleg ez van bennük. Gondolkodni, és a gondolkodás fontosságára.

Véleményem szerint az etika oktatásban az egy súlyos dolog, hogy eleve választható helyette hittan oktatás is, ami egy korlátolt etika oktatása. Az is hiba, hogy ezért az ideológiai agymosásért állami támogatás jár, és a gyerekek fele ebbe az agymosodába jár. A következő nagy hiba, hogy a világi etika oktatás, amelynek éppen az lenne a szerepe, hogy alternatívát nyújtson a hittannak, szintén hittan lett. A gyerekek most kötelezően választhatnak hittan 1.0 és hittan 2.0 között. Ezen túl, ahogy azt az általam linkelt blogokon bemutatták, bődületesen bugyuta is az etika könyv. És ez a vallási dolgokon túl menő butaság. De volna még egy ehhez képest szubtilis megjegyzésem is.

Ez pedig az, hogy általános iskolában, sőt, még középiskolában sem kéne etikát külön oktatni. Ebben a tankönyvben látható, hogy a feladatok jelentős része így is, úgy is irodalmi idézetet használ fel. Ez az etika könyv, ha jó lenne, akkor nagyrészt az irodalom óra ismétlése lenne. És teljesen felesleges két irodalom órát tartani. Az irodalom óra azért jó etika oktatás, mert ott az irodalmi művek gazdagsága jobban biztosítja a különféle etikai nézetek gazdagságának bemutatását. Másrészt nem olyan erőltetett módon verik a gyerekek fejébe az erkölcsi mintákat, harmadrészt érdekesebb is a dolog, mint a tömény etikai elmélet oktatása. Ezt még a mostani tankönyvírók is felismerték. Amit Hoffmann Rózsáék nem ismertek fel, hogy "jé, ez egy kicsit más irodalom tankönyv lett, de nem tübb, mint egy irodalom tankönyv!" Le kéne vonni a konklúziót: amíg nem tömény etikát, mint filozófiát tanítanak a gyerekeknek, és ez egyetem előtt biztosan nem ajánlott, addig felesleges a külön etika óra. Bele lehet foglalni más tantárgyak oktatásába.

Részlet a könyvből:

***

Olvassátok el az alábbi közérthető szöveget, amely az etikáról szól!

"1. Önmagának okán azt értem, aminek lényege magában foglalja a létezést; vagyis azt, aminek természete csak létezőként fogható fel.
2. Azt a dolgot mondjuk a maga nemében végesnek, amelyet más, ugyanolyan természetű dolog határolhat. Például végesnek mondunk egy testet, mert mindig fölfogunk más, nagyobb testeket. Ugyanígy egy gondolatot egy másik gondolat határol. Ellenben gondolat nem határol testet, sem test gondolatot.
3. Szubsztancián azt értem, ami magában van és magában fogható fel, azaz aminek fogalma nem szorul rá más
dolog fogalmára, hogy abból alakítsuk ki.
4. Attribútumon azt értem, amit az értelem észrevesz a szubsztancián, mint olyat, ami a szubsztancia
lényegét alkotja.
5. Moduszon a szubsztancia affekcióit értem, vagyis azt, ami másban van, s e más révén fogjuk is fel.
6. Istenen a feltétlenül végtelen létezőt értem, azaz a végtelen sok attribútumból álló szubsztanciát, amelyek
mindegyike örök és végtelen lényeget fejez ki.
Magyarázat
Azt mondom: feltétlenül végtelen, nem pedig a maga nemében. Ami ugyanis csak a maga nemében végtelen, arról
végtelen sok attribútumot tagadhatunk. Ami ellenben feltétlenül végtelen, annak lényegéhez tartozik mindaz, ami lényeget fejez ki, és semminemű tagadást nem foglal magában."*

Feladatok:
1) Válaszoljatok a következő egyszerű kérdésre: Mi határolja azt a szubsztanciát, amelynek attribútuma, hogy minden olyan dolgot határol, amelyet nem határol semmi?

2) Vitatkozzatok el az alábbi lehetőségeken!
A) Van Isten.
B) Nincs Isten.
Keressetek érveket A) mellett, és arra is, hogy ha nincs Isten, akkor miért van mégis.

3) Egyeztessétek egymás között, hogy ha valaki a B)-t válaszolja, akkor máglya jár neki, vagy csak tépjék ki a nyelvét. Melyik az etikusabb?

4) Keressétek meg a fenti definíciók alapján annak bizonyítását, hogy ha a hegyekbe mentek, akkor pulóvert kell magatokkal vinni!

5) Van-e összefüggés a 2-es kérdés és aközött, hogy a pap bácsinak szép, új audija van?

6) Mi a véleményetek arról, hogy a szerző, aki Hollandiában letelepedett idegen, így felforgatta az ottani hagyományos hitet? Hát nem szomorú dolog?! Szabad-e ilyet tenni? Hogyan tudjuk megelőzni az ilyet hazánkban?

* A részlet Spinoza Etikájának első soraiból van, és természetesen ez egy álhír.

1. ábra: A társadalmi összetartás és a vallás fontossága országos szinten véve negatívan függ össze. Vízszintes tengely: a vallás fontossága a mindennapi életben. Függőleges tengely: társadalmi összetartás.

Ha megkérdezik az embereket, hogy mi az, ami a társadalmat összetartja, nagyon sokan a vallást említenék fel. Ha fordítva kérdezünk, hogy mi a vallás haszna, akkor az olyan rossz válasz mellett, hogy etika, szintén fel szoktak emlegetni olyat, hogy a társadalmi összetartás, vagy valami hasonló fogalmat.

A német Bertelsmann-Alapítvány felmérése szerint azonban, amit felszínesen gondolnak az emberek, azt mélyen már nem gondolják így, illetve nincs így. Sőt. Az alapítvány egy nemzetközi kimutatást készített, amelyben a társadalmi összetartást komplex módon mérték, olyan összetevők alapján, mint hogy mennyire bíznak meg az emberek egymásban és az intézményekben, mennyire készek segíteni egymásnak, mennyire tartanak be szociális szabályokat. A másik oldalon a vallásosság fontosságát mérték a mindennapi életben. Itt nem arról van szó, hogy a világ különféle országaiban egy új felmérést készítettek volna, hanem létező adatokból állítottak össze regressziós teszteket.

A létező adatokat országos szinten aggregálták, és amit összehasonlítottak, azok országos átlagok voltak. Az egyik fő vizsgálatban azt nézték, hogy egy ország társadalmi összetartó ereje hogyan függ össze azzal, hogy mennyire tartják a vallást a mindennapi életben fontosnak az emberek. Tehát nem a vallásosok arányát nézték, bár ez is biztos korrelált volna, hanem, hogy milyen fontos a vallás. Az eredményt az első ábra mutatja.

Az 1. ábrán egy lineáris regressziós egyenest illesztenek a pontokra, és -0,46 vagy -0,43-as korrelációt mérnek (hogy a két korreláció miben különbözik, az már tényleg szakmai részletkérdés). Ez a negatív korreláció szignifikáns, egyértelmű, de nem nagyon nagy. Ez szemmel is látszik az ábrán: bőven vannak kivételes országok. Magyarország is kicsit outlier, ugyanis ahhoz képest, hogy a vallás csak közepesen nem fontos, a társadalmi összetartás igen gyenge. Hát, Magyarországot ezek szerint csak a teljes ateizmus mentheti meg.:)

Általában sok az olyan kivétel, ahol a vallás nem erős, még sincs valami nagy társadalmi összetartás. Másrészt viszont a nagyon erősen vallásos országokban garantált az alacsony társadalmi összetartás.

Feltűnő, hogy az adatok a fejlett világból származnak, azaz Európából, és a fejlett angolszász országokból. A felmérésből kimarad a harmadik világ, de még Ázsia fejlettebb vagy fejlődő országai is. Ennek ellenére az 1. ábra trendje nagyon is tanulságos ránk nézve, hiszen mi európai ország vagyunk. Mi nem sokat tudnánk kezdeni egy ázsiai trenddel.

A korrelációhoz meg kell, hogy fussuk a szokásos kört. A német cikk címe az, hogy "A vallás gyengíti a társadalmakat", de aztán elmagyarázzák, hogy a korrelációból ilyenre nem lehet következtetni. Három lehetőség van:

1) A vallás tényleg gyengíti a társadalmat.

2) Az erős társadalmi összetartás vallástalanságot okoz.

3) Van egy harmadik közös ok, amelyik mindkettőt okozza.

A vallásra nézve egyik sem rózsás. Gondoljunk csak bele, hogy ha a társadalmi széttartás okozza a vallást! Ez jobban hangzik?! És az, hogy van valami közös dolog, ami társadalmi széttartást és vallást is okoz egyben? Ez sem hangzik jól. Az viszont ebből biztos, hogy a vallásnak nem lehet társadalmi összetartó ereje, legalábbis nem erős, mivelhogy ez nem jön ki az eredményekben.

Hát kérem ez az, amit esetleg hittan és etika órán tanítani kéne!

Megjegyzem, ez csak egy egyedi kimutatás, lehet azt mondani, hogy egy kimutatás nem kimutatás. De az a gyanús, hogy a vallás pozitív hatásainak mítoszát sorba cáfolják meg felmérések. Bizony, kimutatták már, hogy a társadalom erkölcsét sem javítja a vallás.

2. ábra: a társadalmi összetartozás boldogsággal jár együtt. Vízszintes tengely: társadalmi összetartás. Függőleges tengely: elégedettség-index.

A 2. ábra egy még erősebb összefüggést mutat, amely a magyarokra nézve még szomorúbb. Egyébként közhely, hogy Magyarország az egyik legboldogtalanabb ország Európában, és a társadalmi összetartás is nagyon alacsony. De azt eddig nem tudtuk, hogy ez a kettő ennyire összefügg. Gyakorlatilag minden ország felsorakozik az egyenesre, csak két kivétel van.

Itt talán az irány is egyértelműbb: a társadalmi széttartás okozhatja a boldogtalanságot, vagy pedig közös ok van. Ha pedig összerakjuk a két korrelációt, akkor az is valószínűsíthető, hogy a vallás és a boldogtalanság is korrelál. Legalábbis a fejlett országokban.

Mostanában rájöttem, hogy nincs elég időm elolvasni nagyon sok filozófus eredeti könyveit, de még a másodlagos irodalmat, életrajzokat sem. Van viszont időm mp3-lejátszón munkába biciklizés közben hallgatni bizonyos dolgokat. Részben persze hangos könyveket is le lehet tölteni, de vannak a youtube-on előadások is, amelyek mp3 formába konvertálhatóak, hiszen a kép végül is nem érdekes. A youtube-on található anyagok megbízhatósága persze megkérdőjelezhető, de bizonyos egészséges szkeptikus vizsgálat után ki lehet hámozni, mi lehet a megbízható és az igaz. Össze kell vetni egymással előadásokat, figyelembe kell venni, ki, hol, milyen közönség előtt tartja, és hogy mennyire tűnik magabiztosnak és konzisztensnek. Persze még ezután sem lehetünk biztosak abban, nem vertek-e át minket, nem valami oltári összeesküvés-elmélet áldozatai vagyunk, esetleg mindenkit megvezetett valami trükkös dolog, vagy urban legend. És már helyben is vagyunk, hiszen ez a post pont a reasonable doubt, az egészséges és paranoiába vitt szkepticizmusról, valamint a vallásról fog szólni. Az előadások között a leginkább Peter Millican bevezetőjét tartottam hasznosnak.

Azóta egyébként olvastam Hume-ot eredetiben is, és ez a postom helytállónak bizonyult.

Hume a vallásfilozófiában arról ismert, hogy szkeptikus volt a csodákkal szemben. Nem azt gondolta, hogy nincsenek csodák, hanem amellett érvelt, hogy ha vannak csodák, akkor sem tekintenénk őket igaznak, hanem maradnánk a természettörvényeinknél. Ez a kérdés azért fontos, mert a fegyver kétélű: a hívők gyakran jönnek azzal, hogy mit vár az ateista igazolást istenre, amikor úgyse hinné el a csodákat?! Ezért fontos, hogy Hume-nak nincs igaza. Létezik olyan anomália, amelynél a tudósok képesek elvetni az elméletüket. A legjobb példa erre a newtoni fizika, és a Merkúr perihéliuma, vagy a Michelson-Morley kísérlet. A newtoni fizika olyan jól működött, annyira erősen igazolt volt, hogy Kant egyenesen szintetikus a priorinak, azaz szükségszerűen igaznak nevezte. Kant talán nem fogadta volna el az anomáliákat, de hát addigra már meghalt. A tudósok végül elfogadták, igaz, ehhez kellett a relativitás-elmélet is. A lényeg, hogy akármennyire is igazolt egy elmélet, van olyan anomália, amelyet nem vetünk el, hanem elhisszük, és komolyan gondolkodóba esünk a természettörvény igazáról. Akkor pedig lehetne ilyen csoda is, hiszen a csoda nem volna más, mint olyan anomália, amelynek vallásos töltése van, amely emberi szempontból fontos, pozitív eset. Ilyen azonban még sincs, ezek az anomáliák rendszerint fütyülnek az emberi igényekre. Juszt se olyan "csoda" történik, amely nekünk olyan marha jó lenne.

Hume arról is híres, hogy az oksággal kapcsolatban is szkeptikus volt. Megint nem arról van szó, hogy azt mondta volna, nincs okság, csak arról, hogy ezt nem tudjuk bizonyítani. Az oksággal külön nem foglalkozok, mert az indukcióval el van intézve. A modern tudomány valójában ugyan oksági, de nem egyedi ok-okozati összefüggésekkel operál. A modern tudomány természettörvényei általánosak. Például a Föld keringésének nem a Nap az oka, hanem a Földre számos erő hat, és vannak erőtörvények is, és mozgástörvények, és ezeknek eredője határozza meg a Föld mozgását. az más kérdés, hogy legtöbb esetben praktikusan a Napon kívül minden ignorálható ezekben az egyenletekben. De például ha az ár-apályról van szó, akkor a Holdat nem szabad elhanyagolni.

És akkor jöjjön a fontos kérdés: az indukciós általánosításról. Miről van szó? Az az állítás, hogy "holnap is felkel a Nap", figyelembe véve, hogy ugye ezt úgy kell érteni, hogy a Föld forog, a lehető legbiztosabb igazságnak tűnik. De egy szélsőséges szkeptikus, amilyen Hume volt, tud benne kételkedni. Hiszen az, hogy eddigi életemben megfigyeltem, hogy a Nap felkelt már pár ezerszer, nem garantálja, hogy holnap is felkel. Miről van itt szó? Hogy jön ide az indukció?! Érvelni ugye úgy lehet, hogy:

(i) A sok ezer megfigyelésből azt a törvényt általánosítom, hogy a Nap minden nap felkel.

(ii) Ebből pedig következik, hogy holnap is fel fog.

De vegyük észre, hogy miközben (ii) megfelelő, dedukciós következtetés, és emiatt tuti, addig (i) nem deduktív következtetés, azaz logikailag nem következik. Ha valaki logikai-empirista alapokon gondolkodik, akkor gondban van, hiszen az (i)-ben lévő indukciós általánosítást nem tudja megfigyelni. Nem tudjuk megfigyelni, hogy "a Nap minden nap felkel", de szigorúan véve logikailag következtetni sem tudjuk.

Hume szkeptikus volt, és azt mondta, hogy emiatt az indukciót nem tudjuk a tudásunkkal megalapozni. Hasonlóan az oksági elveket sem, amelyek maguk is indukciók. A csodákkal kapcsolatban egyébként következetlen, mert ott meg pont túlzásba viszi az indukcióban való bizakodást. No mindegy, Hume azt mondja, hogy csak azért hiszünk az indukcióban, mert ilyen a természetünk. Azért hiszünk az okságban, mert ez van belénk kódolva.

Hume filozófiájának nagy része erről a szkepticizmusról szól, és aztán általában ezzel az általános sémával oldja meg a kérdéseket: azért tudunk élni a szkepticizmus mellett, mert ilyen a természetünk, és ez a természet nem is hibás, hanem a múltbáli tapasztalatok miatt vált ilyenné. Azért hiszünk az okságban, mert bevált. De ez Hume számára nem logikai érv, hanem csapán praktikus magyarázat.

A hívők gyakran jönnek azzal is, hogy a tudománynak végül is nincsen alapja, a tudományhoz is hit kell. És eme megjegyzések magja szintén az indukciós általánosításokról szólnak. Vagy ha ritkán másról is, az a problematika jó mintapélda lesz. Tehát akkor Hume miatt ott állunk, hogy a tudománynak nincsenek alapjai?

De térjünk csak vissza az "ez bevált" megállapításra! Hume számára ez nem érv az indukció mellett. Neki ez csak arra magyarázat, miért vagyunk ilyenek. De van, akinek ez teljesen jó érv. Egy későbbi filozófiai irányzat, szintén angolszász, szintén empirikus, a pragmatizmus ezt az "ez bevált"-at tűzte zászlajára. Egy John Dewey-nak ez tökéletes érv, jobb érv nem is lehetne a tudomány mellett.

De szerintem még jobban is élesíthetjük ezt a dolgot. Nem csak arról van szó, hogy ez bevált, hanem létezik a lehetőségeknek egy tárháza, és ezek közül csak ez vált be. Létezhet a szkepticizmusnak egy skálája. A legszélsőségesebb szkepticizmus Hume szkepticizmusa. De ha ezt következetesen alkalmaznánk is, akkor nem tudnánk megmondani, holnap felkel-e a Nap. Ami pedig marhára fontos kérdés, mert ha nem kel fel, akkor sok mindenbe nem is érdemes belevágni. Nincs például értelme elmenni kirándulni, majd akkor kell elmenni, ha legközelebb kegyeskedik felkelni a Nap. De sok munkának sincs értelme: például a parasztnak nincs értelme kimenni a földekre, mert sötétben ő nem tud dolgozni.

A szkepticizmust kicsit csökkentve kapjuk a tudományt. Ez a tudomány megmondja nekünk, hogy holnap is felkel a Nap, azt is, hogy mikor. Ma már egészen megbízható időjárás-jelentést is tud adni, és még nagyon sok mindent tud nem csak megmagyarázni, de jósolni. Mindezek a lehetőségek a szkepticizmus kicsi csökkentésével nyíltak meg, de maradt még szkepticizmus, nem fogadunk el mindent csak úgy. A tudomány néha téved, és van benne annyi szkepticizmus, hogy ilyenkor korrigálni tudja magát. A korrekciók eredményeképpen egyre ritkábban téved, és egyre egzotikusabb kérdésekig tolta ki a gyakorlatilag biztos tudás határát. A tudósok ráadásul meg szoktak egyezni eme gyakorlatilag már megállapodott tudásban. A japán, az argentin, a kanadai és az ausztrál tudós nem négy külön szekta tagja, akik tök mást mondanak a világról. A tudományban létre tud jönni a konszenzus, a tudomány konvergál. A közepes fokú szkepticizmus tehát hasznos, működik.

És akkor ott van a szkepticizmus teljes elhagyása. Amikor készek vagyunk bármit elhinni, és például simán elhisszük, hogy a Nap minden nap tízkor kel, függetlenül az empirikus megfigyelésektől, csak azért, mert tízig szeretnénk aludni. Igen, ez a hit, a vallás. És a másik vallás képviselője meg esetleg azt hiszi, hogy a Nap csak délután kettőkor kel, mert ő még lustább. A harmadik pedig, hogy reggel hatkor, mert ő ki akar menni a földekre dolgozni. Ez a vágyvezérelt "gondolkodás birodalma is egyben. És aztán ezek az emberek összevesznek, összeverekednek, vallásháborúba mennek egymással, ahelyett, hogy megfigyeléseket végeznének, és a tudományra bíznák a dolgot.

Persze a vallások leginkább olyan dolgokban hisznek, amelyekről nem lehet sehogy sem megfigyelésekkel dönteni, mert empirikusan teljesen elérhetetlenek. Ehhez kapcsolódik az a kérdés is, hogy rendben, a szkepticizmust ennyire letekerni veszélyes, de nem lehet, hogy szükséges? Ha a szkepticizmus letekerése ilyen gondokat szülne, de közben óhatatlanul szükséges lenne bizonyos dolgok elfogadásához, amelyek szükségesek az életben, akkor muszáj lenne mégis letekerni a szkepticizmust. Ehhez csak az kell, hogy fontosabb legyen hinni istenben, mint ami a különféle istenhitekből származó gond. Mivel ez utóbbi tetemes, elég fontos dolognak kéne lennie annak, amihez hit kell.

De nincs ilyen. Lehet hit nélkül élni. Mégpedig pont azért, mert a transzcendens per definicionem empirikusan elérhetetlen, tehát marhára nincs befolyása a világra, tehát tök mindegy. A mindennapi életbe isten a hívők szerint sem avatkozik be. Logikailag kizárt is, hogy beavatkozzon, de empirikusan elérhetetlen legyen. A bujkáló isten ma már közhely.

Lehet hit nélkül élni erkölcsi szempontból is, mert istennek semmi köze az erkölcshöz, van isten nélkül is erkölcs, és sokkal inkább a mi erkölcsünk. Az élet céljának sincs köze istenhez, mert a mi életcélunk a sajátunk. A társadalom szervezésének sincs köze istenhez, a közbiztonságnak sincs köze a valláshoz, és a boldogságnak sincs sok köze. Isten nem jó semmire, lehet isten nélkül élni, a szkepticizmus tudományos fokán lehet élni, az alatt pedig durván romlik az életminőség a háborúk és terrorizmus miatt. Ezzel szemben nem lehet bizonyos fokú szkepticizmus nélkül élni.

A szkepticizmus megfelelő szintjének kiválasztásának tehát az az indoklása, hogy ez működik, és az a még erősebb indoklása, hogy csak ez működik. Ez pedig elég erős logikai indok. Van olyan jó indok, mint kizárásos alapon bizonyítani, hogy csak a 2 lehet az egyetlen páros, pozitív prímszám.

Az ábrán az is világosan látszik, milyen az, amikor a hit jobbról akarja előzni a tudományt, az extrém szkepticizmus segítségével. Amikor a hívők, akiknek hite semmilyen módon nincs alátámasztva, a tudománytól jóval nagyobb szkepticizmusnak való megfelelést kérnek számon, mint amit ők teljesíteni (nem) tudnak.

Az extrém szkepticizmusról egyébként itt egy hasonló értelmű Wittgenstein idézet a Tractatus 6.51-ből:

" A szkepticizmus nem megcáfolhatatlan, hanem nyilvánvalóan értelmetlen, mert kétkedni akar ott, ahol nem kétkedhetünk. Mert kétely csak ott merülhet fel, ahol van valamiféle kérdés; kérdés pedig csak ott, ahol van felelet, és ez utóbbi csak ott, ahol valamit mondani lehet."

Ami Hume vallásosságát illeti. sokan vádolták ateizmussal. Nem volt az. Úgy vélte, isten létére nincs semmi igazolás. A túlvilági életre sincs. De ugyanaz a megoldása volt, mint az okság kapcsán: azt mondta, egész egyszerűen ilyenek vagyunk. Természetes módon hiszünk istenben. Így ő is hitt. Ha nem hitt volna, talán máglyán végzi, soha nem tudhatjuk, nem csupán ezért volt-e óvatos. A tálvilági életben egyébként nem hitt. Úgy látszik erről az emberi rossz szokásról le tudott szokni. Azóta aztán látjuk azt is, hogy a homo sapiensnek egyáltalán nem valami felülírhatatlan szokása a hit, nem is biztos, hogy annyira természetes. Lehet hit nélkül élni, a megszokás ma már nem lehet indok.

A napokban egy bulváros hír jelent meg a Velveten, amelyet nem olvasok, de hát az Indexbe bekötik, és a címre felfigyeltem. Arról szól, hogy Brazíliában egy férfi betegesen adakozóvá vált az agyvérzése miatt. A bulváros hír az MTI-től jön, ettől persze még lehetne ferdített is, de az eredeti, angol hír a LiveScience-n már komolyabbnak néz ki, és utána lehet még járni, hogy máshol is megjelent, vagy átvették. Miért érdekes ez a hír nekünk?!

Az egyik dolog, hogy az adakozás extrém formáját lebetegezték. Pedig amit ez a jóember csinált, az nem több, mint az, amit Jézus állítólag javasolt a Bibliában:

"Monda néki Jézus: Ha tökéletes akarsz lenni, eredj, add el vagyonodat, és oszd ki a szegényeknek; és kincsed lesz mennyben; és jer és kövess engem. Az ifjú pedig e beszédet hallván, elméne megszomorodva; mert sok jószága vala. Jézus pedig monda az ő tanítványainak: Bizony mondom néktek, hogy a gazdag nehezen megy be a mennyeknek országába. Ismét mondom pedig néktek: Könnyebb a tevének a tű fokán átmenni, hogynem a gazdagnak az Isten országába bejutni." Mt 19:21-24.

És ha a hívő azzal jön, hogy jó, de ez a brazil ember családos, akkor az mégiscsak durva. Igen ám, de az említett részben Jézus ezt bizony a család elhagyására is érti:

"És a ki elhagyta házait, vagy fitestvéreit, vagy nőtestvéreit, vagy atyját, vagy anyját, vagy feleségét, vagy gyermekeit, vagy szántóföldjeit az én nevemért, mindaz száz annyit vészen, és örökség szerint nyer örök életet." Mt 19:29.

Aki pediglen azzal jön, hogy Jézus ezt ajánlotta, de nem kötelező, annak azt mondhatom, hogy
(i) Rendben, de az ajánlás azt jelenti, hogy Jézus szemében ez biztos nem beteges.

(ii) Valójában azért ez több, mint ajánlás, ez a tökéletes példa, illetve "erősen ajánlott" dolog, mivelhogy a Mennyországba Jézus szerint enélkül igen nehéz bejutni. Sunyi zsarolóhoz méltóan nem mondja meg pontosan, hogy mi a szabály.

Innen tehát logikailag két lehetőség van:

1) Vagy a felsorolt újságok és szakértők a hülyék.

2) Vagy Jézus volt hülye, és ráadásul beteges, akár a brazil férfi.

Szóval nem én mondám, hogy Jézus patologikus beteg volt. Jáki Szaniszló írja a "Miért él a kérdés: van-e lélek" c. füzet 49. oldalán, hogy "A názáreti próféta vagy egy igen súlyos pszichotikus eset volt, vagy valóban az, akinek állította magát", aztán nem is érvel amellett, hogy miért ne lenne igaz az első.

Valaminek betegségnek valló nyilvánítása persze húzós dolog, ahogy minden olyan javaslat, hogy a vallás maga egy az egyben legyen betegségnek tekintve, sok ellenérzést vált ki. Azt mondom azért mindenképpen mondhatom, hogy az altruizmusnak van egy természetes foka, és az attól való eltérés éppen lehetséges, de ajánlani nem ajánlanám, mert nem éppen szelekciós előny. És egyébként pont evolúciós értelemben beszélhetek természetes fokról, mert a homo sapiens társadalma olyan, ahol bizonyos altruizmus kifizetődő, de bizonyos fok felett meg nem. Ez, és csak ez határozza meg az alturizmus természetes fokát, és ha egy Szent Könyv ettől feltűnően eltér, akkor hát annál nagyobb baj a Szent Könyvnek.

Odáig persze nem akarok elmenni, hogy Jézust is biztos agyvérzés érte, vagy mutáns volt. Ilyenről a tizenötperces hírnév kedvéért szoktak szenzációhajhász könyveket írni bizonyos emberek. Nyilván nem lehet megmondani, hogy ha Jézus élt, és olyan volt, mint amilyen az evangéliumokban van leírva, akkor honnan eredt ez az extrém altruizmus. Lehettek akár ilyen okai is. A lényeg, hogy ma már ezt természetes módon patologikusnak vesszük.

Ez a jelenség egyébként általában is jellemző. Ma valószínűleg Jézust sültbolondnak nyilvánítanák, bár nem feszítenék keresztre, ha olyanokat tenne, mint ami az evangéliumokban írva van, és ha valaki olyan csodákat regélne róla. Ugyanígy Assisi Ferencet ma is bolondnak néznék, mint anno, de mára már a történelmi Assisi Ferencet mégis szentnek tartják. Jellemző, ahogy a bolondokból szentek lesznek, amint az idő eltávolítja őket a realitástól. A ma történt csodálatos eseteket nem tekintjük csodáknak, hetente "támad fel" valahol egy ember a világon, és csak kis színes hír lesz belőle, nem egy új vallás.

Amire ki akarok lyukadni, hogy nagyon kilóg a lóláb, erős kognitív disszonancia van itt is. A legtöbb ember nem tekinti normálisnak, patologikusnak, őrültnek tekinti azt, ha egy ember mindenét szétosztja. Ha ráadásul azt mondják nekik, hogy az illetőnek agyvérzése volt, akkor simán elfogadja, hogy ez beteges. Ezzel szemben a legtöbb hívő egészen máshogy ítéli meg ugyanezt a viselkedést, ha az illető egy sok száz éve élt úgymond "szent". A kortárs osztogatóval szemben kíméletlenül realista, míg a kedvenc meséjében szereplő osztogatóval szemben szentimentálisan naiv.

A másik szempont amiből nézve érdekes ez a hír, hogy az agyvérzés viselkedésbeli eltérést okozott. A linkelt két külföldi cikk az eset apropóján foglalkozik is ezzel, és ennek neurobiológiai hátterével. Ez pedig azért érdekes, mert a hívők azzal szoktak jönni, hogy az embernek egy transzcendens lelke van, amely nem redukálható az anyagi dolgokra. Erről a lélekről való vita során pedig modern korunkban a hívők kénytelenek odáig hátrálni, hogy az ember viselkedésének nagy része ugyan magyarázható az agyműködéssel, de bizonyos dolgok mégsem. Ezek a viselkedések, amelyek a hívők szerint nem vezethetőek vissza az anyagra, jellemzően valami lágy, meleg érzelmekkel kapcsolatosak, és az adakozás tipikusan ilyen. Szorosan kapcsolódik például a szeretethez, amely talán a legfőbb kandidátus arra, hogy a hívők szerint ne lehessen visszavezetni a neurobiolgiára.

Nem igazán látom a logikát abban, hogy miért a meleg, lágy érzelmek lennének nem redukálhatóak, miért nem mondjuk a gyilkos harag, a megvetés vagy a fösvénység. De hát valahogy a hívők már csak ilyenek, és hát ez éppen egy ilyen meleg, lágy eset. És itt éppen azt demonstrálja az eset, hogy ez is nagyon szorosan kapcsolódik az agyműködéshez, amelyet az agyvérzés természetesen jelentősen megváltoztatott. Igen komplikált kimagyarázkodással lehet tehát csak védekeznie a hívőknek, és sokkal egyszerűbb hipotézis az, hogy hát bizony az adakozás is az ember olyan viselkedésformája, amely redukálható az agyműködésre. Befolyásolja az agyat ért baleset, befolyásolja géneken keresztül az evolúciós környezet. Ezzel az egyszerűbb elmélettel egyébként is sokkal többet fogunk megtudni az adakozásról, amelyről a transzcendens hipotézis úgyse mond semmit. Csupán a szokásos üres címke. Meg lehet ítélni, hogy egy pár tudományos elméletből, vagy a Bibliából lesz-e okosabb az ember.

Mostanában az ellenzéki pártok a különféle stadionépítéseken való felháborodással kampányolnak. Ez egyébként egy érdekes dolog, mert hát ugye a stadionokban sportolnak, a sport hasznos dolog. Mégis, a pártok elég erős érvrendszert tudnak felsorakoztatni amellett, hogy itt mégiscsak inkább luxusról, nem tömegsportról van szó, és nehéz időket élünk, és ezer jobb helye lenne annak a pénznek, mint a stadionokban. Ehhez még hozzá jön az, hogy a magyar foci sikertelensége hangulatilag szépen aláfesti az érveket.

Ez a kampányfogás mindezek ellenére kockázatos, hiszen nagyon sok foci szurkoló van, akiket ezzel elijesztenek maguktól a pártok. Hasonlóan, a kormány pedig a sok fociszurkoló szimpáítiájára számíthat. Nehéz megmondani, hogy a szavazatmaximalizálás jegyében nyerő lépés-e a stadionépítések ellenzésével kampányolni. Nyilván több ember van, akit a foci annyira nem érdekel, mint ahány vérbeli fan van. Az emberek többsége tehát érzelmileg is azonosul azzal, hogy jobb helyen lenne máshol a pénz. De ezen emberek nem annyira fanatikusan stadion-ellenesek, mint amennyire stadionpárti egy ősszurkoló. Tehát sok gyengébb szimpáítia van kevesebb, erős antipátia ellenében.

Egészen hasonló a helyzet az egyházak tekintetében. Magyarországon azok az egyházak, akikre igen sokat költ az állam, visszaszorulóban vannak. Az atlatszo.hu kimutatása szerint az EMMI költségvetéséből legalább 20 milliárd forint ment el a Katolikus Egyházra, 6 milliárd, a református egyházra, és 2 milliárd az evangélikusra. Ez nem az összes pénz, amit rájuk fordítanak, ennél sokkal többet kapnak. Ez csupán azok az összegek, melyeket az EMMI-től kapnak. 

Az ellenzéki pártok ebből azonban nem csinálnak kampányt. Mondhatni, hogy egy egész egyház méltán kap több támogatást, mint egy stadion. De szerintem a kettő nem mérhető össze. Ha jól gondolom, akkor itt egyházak éves, rendszeres EMMI támogatása, és a fociban egy egyszeri, nagy projekt egyszeri támogatásáról van szó.

Az összehasonlítás további elemei, hogy hívők szerint az egyházak fontosabbak a focinál. Hát, ez minimum vitatható, de ami szerintem nem vitatható, hogy az oktatás (tudomány) fontosabb, mint a vallás. Márpedig például az ELTE sokkal kevesebb támogatást kap, mint a katolikus vagy evangélikus egyház.

Az egyházak fontosságához az is hozzátartozik, hogy a támogatott egyházak híveinek száma a népszámlálás szerint durván csökkennek. A Katolikus Egyház például 54,5 százalékról 39 százalékra (1.7.1. tábla). És ahogy azt lehet tudni, a népszámlálás ráadásul felülbecsüli a valóban elkötelezett hívők számát. 

Tudom, a hívők azzal fognak jönni, hogy az egyházak olyan funkciót látnak el, mint oktatás, egészségügy és műemlékek fenntartása. De az egyházak által fenntartott műemlékek között meg sajnos nem a fertődi Esterházy kastély van, nem is a bicskei csillagvizsgáló, hanem templomok. Ezeknek fenntartása olyan nagyon nem melengeti meg egy ateista szívét. Attól függ, mennyire antiklerikális. Ami az oktatást és egészségügyet illeti, az egyházaknál nagyon zavaros ez a finanszírozási rendszer, amelyben az egyházak jogtalan előnyöket kapnak. És végül, ezen felül van olyan támogatás, amely csak a hitéleti tevékenységre van, no az az igazán felháborító. 

És mégis, az ateisták pénzéből is finanszírozzák ezeket a dolgokat. Tudom még, a hívők azzal is jöhetnek, hogy az egyetemekre se jár mindenki, és, hogy például a listán nem szereplő színházakba sem. Igen ám, de az alkotmányunkban, és a Fidesz tákolmányában sem, nem az állam és fociegyesületek, nem az állam és színházak, nem az állam és egyetemek elválasztása szerepel, hanem az állam és egyház szétválasztása.

Márpedig a vatikáni szerződés - melyet kiterjesztettek más egyházakara is-, az emiatt explicit alkotmányellenes törvény. Olyan törvény, amelyet sajnos a jelenlegi ellenzék alkotott meg, és amelyet a jelenlegi ellenzék sem ellenez. A vatikáni szerződés ellen semmelyik párt nem kampányol. Miért?

Egy válasz, és ez mindenképpen szerepel az okok között az, hogy szavazatmaximalizálás szempontjából. De amit fent a fociról elmondtam, az a vallásra is igaz: a vatikáni szerződés felmondása nyilván sok, de bőven kisebbségben lévő fanatikus sértene, és nyilván nagyon sok szavazó lenne viszonylag semleges, vagy gyengén helyeselné. De a fanatikusok ellenzése eltántoríthat valakit a párttól, míg a gyenge egyetértés nem feltétlenül hoz szavazókat egy pártnak.

A pártok tehát részben racionálisan járnak el, a hiba a szavazókban van, akik elnézik az alkotmánysértést, elnézik a jogtalanságot, nem bassza annyira a csőrüket, hogy most egy párt mellett emiatt leszavazzanak. A baj azokkal a felekezeten kívüliekkel van, akik elnézik, hogy az adójukat odaadják egy totál értelmetlen célra.

A pártok ehhez képest csak gyávák, elvtelenek, és talán kicsit félre is becsülik a helyzetet, mert nem biztos, hogy a mérleg nyelve ennyire a vatikáni szerződés támogatása mellé billen.

Ami ellen az ellenzéki pártok felemelték a hangjukat az nem a vatikáni szerződés, hanem az egyháztörvény. A Demokratikus Koalíció és az MSZP is. Az egyháztörvény és a vatikáni szerződés annyiban függ össze, hogy az egyházi státuszból kirekesztett egyházakra nem terjed ki a vatikáni szerződés kiterjesztése. A mi szempontunkból az MSZP és a DK tehát ugyan nem kritizál egy jogtalan szerződést, de legalább amellett kampányol, hogy a jogtalan szerződésből minden egyház egyenlő jogokkal nyerészkedjen. Számunkra ez egy kicsit jobb, mint amit a kormánypárt csinál. De a valódi probléma a vatikáni szerződés volt. A valódi probléma, hogy egyházaknak támogatás jár, holott az egyházak semmiféle igazolható teljesítményt nem tudnak lerakni az asztalra (mint mondta, ahol tud, ott még pluszban jár támogatás), és emiatt igen, voltak üzletegyházak. Méghozzá nem is csak néhány. Mindegyik egyház üzletegyház.

Az egyházaknak ráadásul ezzel a támogatással most már el sem kell számolniuk. Olyan audit vesznek belőle a papok maguknak, amilyet akarnak. Az egyházaknak úgy látom, ma pont ugyanolyan nemesi előjogai vannak, mint a középkorban: az állam garantálja, hogy megkapják tőlünk a tizedet, ne kelljen adózniuk, nem ellenőrzik az elköltését.

A modern megoldás pedig a vatikáni szerződés eltörlése: éljenek meg az egyházak a híveik támogatásából, ha pedig valamilyen valós teljesítményre kell nekik pénz, akkor pályázzanak együtt a civil szervezetekkel! Mérettessék meg magukat tisztességes versenyben!

Ezt a blogbejegyzést a magyar adófizetők pénzének lenyúlása nélkül írtam. Valójában teljesen ingyen. Bérből élek, megdolgozok érte.

Nem kell ahhoz isten, hogy az ember túl nagy fejszébe vágja a fát.

***

A hívők gyakori érve, hogy ha nincs isten, akkor az életnek nincs értelme. Ebben a postban erről fogok írni, de nem az egész kérdésről, mert sok szempontról írtam már korábban. Vannak olyan érvek, amelyeket itt nem fogok kifejteni, de felsorolásszerűen mégis leírom:

1) Az életnek nincs abszolút értelme, hanem mi adunk neki értelmet.
2) Az életnek nem egy értelme van, hanem különböző emberek különféle cél-portfóliókat állítanak össze.
3) Az életnek akkor sincs abszolút értelme, ha van isten, akkor is minden ember maga állítja össze a cél-portfólióját.
4) Ha valaki hisz istenben, akkor sem kell istent a cél-portfólió első helyére raknia, vagy egyáltalán ráraknia.

És persze 1)-ből triviálisan következik, hogy:

6) Ha nincs isten, akkor is jól össze lehet állítani egy cél-portfóliót.

Amiről most itt írni szeretnék az mindezek helyett inkább az, hogy egyáltalán miért kell egy bazi nagy cél ebbe a portfólióba?! Mert ha van isten, és valaki istent, vagy az isten által megadott célt belerakja a portfóliójába, az kétségtelen, hogy ez valami nagy cél szokott lenni. Nagy, milyen értelemben? Olyan értelemben, hogy az élet egészére szól, és nem is lehet rövid idő alatt, gyorsan teljesíteni.

Bár nem egészen világos még az sem, hogy az emberek mit gondolnak célnak, ha isten létezik, nem is egészen egyeznek meg ebben, de például az szokott cél lenni, hogy a vallásos erkölcsöt betartsák, például a hét főbűntől mentesek legyenek. És hát ezek közül van olyan, amitől teljesen mentesnek lenni nehéz.

Félreértés ne essék! Nem azt mondom, hogy rossz, ha valakinek nagy célja van az életben, csak azt, hogy ez nem szükségszerű. Nem rossz az sem, ha nincs. Sőt, természetes. A közemberek jelentős része úgy éli le életét, hogy a cél-portfóliójuk tele van kis célokkal: bulira készülnek, nyaralásra készülnek, új laptopot akarnak venni, és hasonlók. A legnagyobb céluk esetleg a ház vétele, vagy az egyetem elvégzése, de ha ez megvan, akkor utána már nincs semmi nagy dolog ("van kis dolog, van nagy dolog"...:). Mondjuk azt, hogy legyen gyerekük, és felneveljék, azt legtöbben nem tekintik akkora tudatos célnak, mint inkább az élet majdnem kikerülhetetlen rendjének, vagy egy elfogadható balesetnek, aminek tudni kell örülni. Nem készülnek rá annyira. Meg aztán valamikor még annak is vége.

Tehát elvégzik az egyetemet, családot alapítanak, házat vesznek, felnevelnek egy pár gyereket, utána jön pár évtized, jóval kisebb célokkal, aztán meghalnak. És semmi több?! Semmi több?! És boldogtalanok? Talán, van amikor boldogtalanok, van, amikor boldogok, van, aki boldogabb típus, és van, aki boldogtalanabb. Nagyon sok ember megelégszik ezzel, boldog ezzel, és emellett ateista. És persze sok ember néha vágyik valami többre, de ez csak múló pillanat.

Jól tudom, hogy a hívők azzal jönnek, hogy hát pont ez az, hogy ez milyen kevés, vagy szánalmas, vagy alacsony rendű. De aztán azt gondolom, a hívők nagy részének szeme előtt komoly, nagyon befolyásoló módon ugyanúgy nem lebeg valami nagy cél. Azt a hét főbűnt például komolyan nagyon kevesen akarják teljesen elkerülni. És a vallás nagyon sok hívőnek szinte teljesen hasonló módon egy olyan szokásrendszer, amely nagyon sok kis célt tartalmaz: misére menni, gyónni menni, böjtölni, és hasonlók.

Aztán néhányan pedig nemcsak vágynak a többre, hanem tényleg követnek is egy ezeknél nagyobb célt. De ők lehetnek ateisták is, és a nagyobb cél lehet, hogy sport-teljesítménnyel, művészeti alkotással, tudományos kutatással kapcsolatos. Szó sincs arról, hogy a nagy cél csak istennel kapcsolatos lehet. Nem kell ahhoz isten, hogy az ember túl nagy fejszébe vágja a fát.:)

A másik, hogy szó sincs arról sem, hogy aki csak kisebb célokat követ, az boldogtalanabb lenne. Sem az ateisták nem boldogtalanabbak - ezt felmérések támasztják alá - és én azt sem gondolom, hogy a kis célokat követők boldogtalanabbak lennének. Konkrét felmérésről ez ügyben nem tudok, de az alábbi érvelésből kivehető lesz, miért nem gondolom.

A boldogság pszichológiai kutatásának egy szerintem zseniális elmélete Csíkszentmihályi flow elmélete. Én korábban erről azt gondoltam, hogy egy spekuláció, amely megfelel az általános tapasztalataimnak, háttértudásomnak, tehát plauzibilis. De azt gondoltam, hogy empirikus igazolása kevés van. Nemrég utána néztem, és meglepetésemre azt találtam, hogy Csíkszentmihályi bizony egy nagyon alapos kísérleti metodológiát is kidolgozott, és elmélete mögött nagyon is terjedelmes kísérletek vannak. Tehát az elmélete teljesen tudományos.

Na most a flow elméletet én úgy foglalnám össze röviden, hogy akkor boldog az ember, ha olyan kihívások sorozatát tudja nagy sikerrátával teljesíteni, amelyek nem triviálisak az éppen adott szintjéhez képest. Tehát se nem túl nagy célokat nem szabad kitűzni, se nem túl kicsiket. Az emberek egy jó része pedig hát olyan képességekkel rendelkezik, hogy az imént nem nagy céloknak minősített célok is elég nagy kihívást jelentenek nekik.

De nem kell ezt lekicsinyelni, nekem az a tapasztalatom, hogy én, aki szeretem a nagy kihívásokat, én is olyan vagyok, hogy nagyon sokszor megelégszem, és egészen elégedett is tudok lenni kisebb célokkal is. Például többször is költöztem külföldre, más és más országokba, és emlékszem, hogy nagyon is jól éreztem maga azokban az időszakokban, amikor már nagyjából el voltak rendezve a dolgok, nem voltak stresszes kérdések, volt munkám, és volt hol laknom, és már csak kisebb dolgokat kellett megoldanom, de minden nap volt valami új dolog. Boltokat kellett felfedezni, a környéket bejárni, minden új volt, és kicsit szokatlan. Hasonlóan, nagyon jól éreztem magam különféle munkahelyeken, amikor még újak voltak, és nem egészen tudtam, hogy mentek ott a dolgok. Ezeknél a kezdéseknél az ember úgy érzi, van jövő előtte, van célja annak, hogy beilleszkedjen, kitalálja a dolgokat, és általában az elején nagyon szervezetten, rendesen viselkedtem a munkahelyemen, hogy jó benyomást keltsek. Az elején például elolvastam sok olyan dokumentumot, amire később már azt mondtam volna, minek olvasnám el, úgy sincs jelentősége.

Ami a nagy célokat illeti. Ezekkel az a probléma, hogy a nagy cél per definicionem túl nagy kihívás. A megoldás az, hogy a nagy célt le kell bontani kisebb etapokra. Például egy könyvet írni nagy cél. Ha az ember csak akkor lesz boldog, amikor már megírta (a kiadásról ne is beszéljünk!), akkor ugyan nagyon boldog lehet akkor, csak hát ez a muníció nem élteti a köztes időben, amíg írja a könyvet. Nehezebb úgy motiválni magam, hogy egy sok hónap múlva teljesíthető cél lebegjen állandóan a szemem előtt. Arról nem is beszélve, hogy ha nem jön össze, akkor kudarc.

Vagy például megmondom őszintén, hogy a Nagy Ateista Könyv megírása helyett időnként postolni egy rövidet a blogra sokkal könnyebb dolog. És a Nagy ateista Könyv írása helyett most pont ezt is teszem.

A megoldás nyilván az, hogy le lehet bontani a nagy célokat kisebbekre. Ha valaki például sakkvilágbajnok akar lenni, akkor kitűzheti, hogy megyei, országos, aztán Európa-bajnok legyen. Kitűzhet bizonyos kerek ÉLŐ ponthatárokat is, vagy, hogy bizonyos embereket képes legyen legyőzni. És akkor ha nem sikerül világbajnok lenni, akkor még mindig örülhet, hogy azért a hugicát mégiscsak le tudja győzni.:) Vagy például tekinthető a blog a Nagy Ateista Könyv megírásához egy speciális módszernek, mert bár egy az egyben nem adható ki könyvnek, mégiscsak felhasználható lehet valahogy.

Lehet így szemlélni a dolgokat, csak kicsit nehezebb, mint ha eleve, természetesen adódó kis célok sorozatával töltené fel a portfóliót az ember. de aki mégis a nagy célra is vágyik, annak ez egy jó technika. És ehhez sem kell isten.

Egyszer volt, hol nem volt... Ismeritek azt a viccet, hogy:

- Miért piros az elefánt szeme?

- Hogy jól elbújjon a cseresznyefán.

- ????

- Miért, láttál már elefántot cseresznyefán?

- Nem.

- No látod.

Aki nem érti, mit keres ez a vicc ezen a blogon, az gondoljon az "isten útjai kiszámíthatatlanok" közmondásra! És a rejtőzködő istenre! Láttál már istent a cseresznyefán? Nem?! No látod, jól elbújt!

***

- Szóval egyszer volt, hol nem volt, volt egyszer egy hétfejű, tűzokádó sárkány, úgy hívták, Fuhur, és nagyon szeretett a cseresznyefán cseresznyézni. Nem hiszed el?! Pedig a Szent Könyvben ez van írva.

- No figyusz, az még hagyján, hogy sárkány, de hát tüzet okádó sárkány? Most ebbe belegondoltál?! A sárkány gyomrában mondjuk benzin van, és ég, és a sárkány azt okádja?! Szétég az egész nyelőcsöve, ember!

- Jó-jó, az is hülye, aki elkezd ezen vitázni, hát a tűzokádás tök nyilván metaforikus, az a helyzet, hogy csak büdös volt a szája.

- És a sárkány? Sárkányok nincsenek.

- Nono, a komodói sárkánnyal mi van?

- Az annyira sárkány, mint a házisárkány. Valójában egy gyík.

- De sárkány.

- Jó, ne lovagoljunk a szavakon! A komodói sárkánynak egy feje van.

- De Fuhurnak hét volt.

- Jó, de ez is kb annyira mond ellent a tudománnyal, mint a tűzokádás. Praktikusan lehetetlen.

- És az összenőtt testű sziámi ikrek?

- Jó, ezt el lehet játszani két fejjel, mutáns esetben, ideig-óráig, de hét fej, az így se nő össze, az már durva lenne.

- Hát, márpedig így van írva a Szent Könyvben.

- De ellent mond a tudománynak!

- Nem, ez egy másik kérdés, ez nem tudományos kérdés.

- Most nem értem, a tűzokádásnál simán elfogadtad a tudomány álláspontját, és nem mentél szembe vele. A hét fejnél szembe mész?!

- Ez nem szembe menetel, ez egy másik sík.

- Ja, vagy úgy. Nem inkább arról van szó, hogy cherry pickinget csinálsz a Szent Könyvedből, és azt hiszed el, ami éppen tetszik neked, azt meg nem, ami nem tetszik?!

- De nem.

- De igen.

- De nem.

És ez így ment az idők végezetéig. Pontosabban, amíg nem jött a vadőr*, és mindenkit lekergetett a fáról.

* "Első nap jöttek a németek, és kizavarták a szovjet csapatokat az erdőből. Aztán a szovjetek erősítést kaptak, és ellentámadást indítottak, kizavarták a németeket az erdőből. Aztán a németek kaptak egy légi bombázást, és megint kizavarták a szovjeteket az erdőből. Végül jött a vadőr, és mindenkit kizavart az erdőből."

Az ateisták egyik kedvenc érve, hogy a vallások annyira különbözőek, olyan mértékben divergálnak, annyira nem tudnak megegyezni egymással és az igazsággal, hogy már pusztán ez is mutatja, hogy a hit nem jó módszer. Mi több, a vallások eme elvi széthúzása a gyakorlatban háborúkba, terrorizmusba és inkvizícióba torkollik. Éppen ezért nagyon is fontos, hogy megmutassuk a buta ateistáknak történelmi példák sorozatát, mely történelmi példák igaz történetéről nem is tudnak ezek a műveletlen ateistákok, mert ők egész nap, orrba-szájba csak a víg tudománytörténetet olvassák, a szomorú valóságról mit senem tudnak.

Kezdjük mindjárt az elején! Már az ókori görögök is... nos, tényleg, ahogy azt tudjuk, az első atomista gondolkodó, Démokritosz is koncepciós bíróság elé idézte az első valamire való tudóst, Archimédészt, akinek végül ki kellett innia bürokpoharát, amiért eretnek nézeteket vallott.

A fényességes középkorban nem ismeretes valamire való tudós, köszönhetően az egyház racionális felvilágosító erejének. Holmi európai tudósocskák valamiféle szextáns-hadjáratot szerveztek az arab tudósok ellen, de ez igazán említésre se méltó, csupán önnön mérhetetlen tudásuktól begőzölt kutatók extravagáns vállalkozásáról van szó.

Aztán, a fényességes középkor után, ahol ilyen tudósocskáknak semmi keresnivalójuk nem volt, a renaissance (pfúj, micsoda megtévesztő elnevezés!) után mindenki ismeri Nikolausz Kopernikusz történetét, aki behívta Lengyelföldre az angol seregeket, és a katonai fölény erejével győzte le a geocentrikus világképet. Tycho Brachét, albioni segítséggel, koncepciós perben küldve a máglyára, amiért férfi ruhába mert öltözni.

Hasonlóan, ismeretes, hogy Newton is máglyára küldte Leibnizet, mivel a naprendszeren kívüli világokról antinewtoniánus eszmékben mert hinni. Leibniz a Campo de Fiori téren égett porrá, akárcsak a nézetei, a newtoniánus fizika ezáltal és csakis ezáltal vált egyeduralkodóvá évszázadokon át.

Később a tudomány vérszomjas, inkvizíciós gépezete már alább hagyott, egyszerűen nem voltak abban a pozícióban, hogy az áltudósok életére törjenek, ezért csakis a cenzúra eszközeivel tudtak küzdeni az áltudományos nézetek ellen. Így kerültek indexre olyan vetélytárs áltudósok könyvei, mint Galilei, Descartes, Hume, Locke, Pascal, John Stuart Mill és mások.

Modern korunkban már a terrorizmus a jellemző harcmodor. A tudomány már nem számolhat régi hatalmával, nem tudja bíróság előtt elítéltetni a másképpen gondolkodókat. Ezért a tehetetlen, kis bosszúszomjas tudósok a terrorizmus eszközeihez fordulnak. Így volt ez például, amikor a Standard Modell hívei két repülőgépet vezettek a Húrelmélet fellegvárának tartott Stanford Egyetem ikertornyaiba. Az összeomló egyetemi épületek alatt sok húrelméletes, de nagyon sok ártatlan, sőt, standard modellt kutató fizikus is életét vesztette. Nehéz értelmetlenebb, barbárabb tettet elképzelni, és ezt a tettet a tudomány motiválta. Közkeletű vélekedés a standard modell hívei között, hogy aki a húrelmélet elleni hadakozásban veszti életét, azt 72 kezdő szexológus doktorandusz lány várja a túlvilágon.

Mindez az aljas háború, inkvizíció és cenzúra volt az egyetlen oka a történelemben annak, hogy a mai, materialista, redukcionista tudomány nyerni tudott: elpusztították, agyonhallgatták, máglyára küldték, megölték a más nézeteken vallókat. Ám a történelemből az alternatív eszméknek is maradt fent némi nyoma, és mi le tudjuk leplezni, hogy a tudomány milyen alantas, nem racionális eszközökkel él önkényuralma és az egyedüli nézet zavartalanságának biztosítása érdekében. A tudomány maga a módszertelenségénél fogva szanaszét ágazna ezer ágakká, csakis a kegyetlen balta vágásai azok, amelyek kegyetlenül lemetszik ezeket a vadhajtásokat, és a tudomány egységességének illúzióját keltik.

De mi, kedves hívő társaim, mi "Á"-t látunk a szitán. Mi meglátjuk a történelemben az ármánykodásokat, minket nem lehet Schmitt Palira venni! Mi leleplezzük a tudomány összes ármánykodása mögött, hogy semmiféle teljesítmény nincsen, szalmakutyákból áll az egész elefántcsonttorony.

1. AZ EMBER BŰNÖS LÉNY

 A keresztény vallás egyik legvisszataszítóbb eleme a mindent átható bűnkultusz. A bűnnel kapcsolatos ellenérzésünk egyrészt az elképzelésnek az emberi méltóságot és önérzetet megtagadó következményeiből adódik, másfelől pedig az ellentmondások tömegéből és a homályosnál homályosabb, képtelennél képtelenebb spekulációkból, amelyek a bűn képzetét övezik.

Az embert egész valójában meghatározza és áthatja a bűn. Karl Rahner drámai megfogalmazásában „a mai ember nincs tudatában annak, hogy letörölhetetlen bűntől terhelten áll Isten előtt, kárhozatra méltó lényként, akit azonban Isten kiszámíthatatlan és csodálatos felmentő ítéletével, kegyelmével mégis megmentett és elfogadott.” (Karl Rahner, A hit alapjai, Szent István Társulat, Bp., 1983, 110.) Az ember saját erejéből nem győzheti le a benne lakozó bűnös hajlamokat, és nem menekülhet a pokol tüzétől, ami a bűn törvényszerű következménye lenne. A bűnön csakis Krisztus megváltó kereszthalála képes felülkerekedni. A kereszténység a megváltás vallása, a megváltás pedig logikus módon annál nagyobb jelentőségű, minél súlyosabb és mélyrehatóbb a bűn, amelyet eltöröl. A bűnösség emiatt a kereszténységben nem feltétlenül kötődik konkrét elkövetési aktusokhoz, hanem ennél sokkal mélyebb egzisztenciális állapot, olyan létezési mód, amely szinte már magának az embernek a szinonimája.

Az ember tehát bűnös és kárhozatra méltó teremtmény. Ez a sötét és mélységesen ellenséges, gyűlölettől és undortól áthatott sivár emberkép a legkevésbé sem egyeztethető össze egy olyan vallás képzetével, amelynek állítólag a szeretet áll a középpontjában, hiszen az embert megfosztja minden méltóságától, elveszi tőle a dolgok szépsége felett érzett öröm lehetőségét, meggyűlölteti vele önmagát, és az örökös frusztráció keserű mélységébe taszítja. A bűntudat, a rossz közérzet mindenen eluralkodik. Ez a legkevésbé sem kellemes helyzet, és aki ezt az életérzést hirdeti, arról nemigen mondható el, hogy a szeretet vezérelné. Mert aki nem tud őszintén örülni a dolgoknak, és nem tudja elfogadni és igenelni önmagát, aki nem képes önfeledten, önmarcangolás nélkül létezni, az beteg és boldogtalan lélek, akitől nem lehet elvárni mások szeretetét sem.

A bűnkultusz arra való, hogy az embert teljességgel függő helyzetbe hozza. Ahelyett, hogy Isten képességet és erőt adott volna az embernek az autonóm lénnyé váláshoz, inkább önmagát ölette meg, hogy megváltson minket. Krisztus véres áldozata a le nem róható hála érzését kényszeríti az emberre, a kereszt pedig az örök szemrehányás agresszív jeleként tolakszik minduntalan elébe. Vagyis Isten szeretete nem egy egészséges lelkű és önzetlen szülőre emlékeztet, hanem az utódából önállótlan, örökösen tőle függő korcsot nevelő frusztrált anyára. Miért nem alkotta Isten az embert olyannak, hogy önerejéből megküzdhessen a bűnnel? Olyan nehéz lett volna ez egy mindenható létezőnek? Minden épeszű, lelkileg egészséges szülő arra törekszik, hogy önállóvá nevelje az utódait, és akkor boldog, ha a gyermeke leválik róla, és már nem lesz szüksége rá. Isten nem ilyen teremtő, ő állandó hálát vár, és nem akarja, hogy a teremtményei saját lábukra álljanak. De vajon hogyan lehetne boldog az az ember, akitől megvonják a jogot, hogy értékesnek érezze önmagát, hogy büszke lehessen önmagára? Mitől lenne egészséges az a teremtmény, akit örök kiskorúságba kényszerítenek?

Mindezt szépen megfogalmazza Előd István a Katolikus dogmatikában: „A bűn elhagyása azt jelenti, hogy az ember mondjon le függetlenségi törekvéseiről, rendetlen önszeretetéről, mert ez a bűnök gyökere.” (Előd István: Katolikus dogmatika. Szent István Társulat, Bp., 1983. 156.) Máshol: „Az isten által kiszabott halálbüntetés nyilván azt is akarja jelezni, hogy az ember élete mindenestül Istentől függ, és ha függőségét nem akarja elismerni, örök halál, vagyis életnek nem nevezhető kárhozat lesz a sorsa.” (160) Tehát a függőség a lényeg. Ne akarjon az ember önmaga lenni, óvakodjon saját fejével gondolkodni, hagyatkozzon csak rá vakon valami más hatalomra, Istenre, az egyházra, a hittérítőkre. Az állítólagos szeretet mögött az uralmi vágy munkál: az ember függetlenségének eltörlésére, a lelkek megnyomorítására és zombisorba való taszítására irányuló törekvés működik. Ez maga a lelki terror, a mentális vérszomj, az agresszivitás netovábbja.

A bűnösség sulykolása, mint ebből is látszik, arra is szolgálhat, hogy uralmat szerezzünk a lelkek fölött. Akit sikerül meggyőznünk arról, hogy az önálló gondolkodás bűn, és hogy neki nincs joga a saját létezésre, hogy neki nincs önálló értéke, és hogy ő csakis egy másik létezőtől függ, azzal aztán már bármit megtehetünk. Beküldhetjük egy jókora bombával a bevásárlóközpontba, elorozhatjuk tőle a vagyonát, tizedet szedhetünk az egyháznak, engedelmes szavazóvá nevelhetjük stb.

2. ELLENTMONDÁSOK

Mindezeken túl számos ellentmondás és értelmetlenség kapcsolódik a bűn képzetéhez. Az első az, hogy nincs tisztázva, honnan ered a bűn. A Katolikus Dogmatikában ezt olvashatjuk: „(…) Isten nem teremtette az embert bűnösnek, a bűn eredete az emberi akaratban forrásozik.” (155) Fura egy mondat. Az a kijelentés, hogy az embert Isten jónak teremtette (hiszen nem bűnösnek alkotta), mi mást jelenthetne, mint hogy a jóra való törekvéssel, vagyis jó akarattal látta el? Ennek ellenére az emberi akarat bűnös. Velősebben: a mindenható Isten megteremtette a jó embert, aki rossz. A keresztény szemfényvesztés tipikus megnyilvánulása ez a mondat, a fából vaskarika példaszerű esete, az óriási törpe, az ízetlen fűszer, a négyszögletű kerek erdő teológiai verziója. Nem szükségeltetik különösebben tetemes mennyiségű szellemi potenciál annak a belátásához, hogy ez a kijelentés totális értelmetlenség.

Ha tehát az ember akarata Isten szándéka ellenére bűnös, akkor Isten az, aki kudarcot vallott, aki elrontotta az embert, a felelősség egyedül az övé, hiszen a tervezett autonóm és a helyes úton járó lény helyett ügyetlenségében egy erkölcsi nyomorékot hívott létre, egy mindenestül tőle függő lelki torzszülöttet. Ebben az esetben viszont Isten maga sem mindenható, hanem egy céljaiban korlátozott, tehetetlen, fogyatékos képződmény. Ezt az értelmezést alá is támasztja a Dogmatika következő mondata: „Az ember gonoszsága tehát nem hiúsította meg Isten üdvözítő tervét, csak módosította annak végrehajtását.” (193) Ha a teremtőnek módosítania kell a teremtés tervén, akkor Isten nagyon távol áll attól, hogy mindenható legyen, hiszen a tervet elrontotta, olyan hibát követve el, aminek a következményeit nem látta előre. Kár ezt az Istent ennyire mentegetni.

Vagy talán arra gondol a dogmatika, hogy az ember az akaratát, ami a tetteit irányítja, nem Istentől kapta? De akkor vajon kitől? Honnan származik a bűnös szándék, amely alapjaiban hatja át az embert? Miféle idegen aktivitás plántálta az emberi lélek kellős közepébe ezt az Istentől messzire vezető bűnös vágyakozást? Létezik valamiféle társalkotó is a teremtésben? Lehetséges, hogy a Sátán ez a másik teremtő. Csakhogy ha a Sátánnak ekkora hatalma van a világban, akkor azért ugyancsak Isten a felelős, hiszen ő alkotta a Sátánt is, illetve ő az, aki nem képes megfékezni a gonoszt.

A szabad akarat, amit Isten egyik legfőbb mentségeként szoktak felhozni, szintén nem érv a bűn léte mellett. Ha Isten igazán jónak alkotta volna az embert, akkor az ember szabad akaratából sem választaná a rosszat, sőt a rossz választás lehetősége egyáltalán fel sem merülhetne. Arról már nem is beszélve, hogy a szabad akarat tana ellentmond annak a dogmának, miszerint az ember átörökli az eredendő bűnt, illetve hogy csakis Isten azt, aki eltörölheti ezt a bűnt. Ha az embernek ennyire nincs hatalma a bűnnel szemben, akkor nemigen mondható szabadnak sem. Ez egy feloldhatatlan ellentmondás, hiszen a szabad akarat dogmája szembemegy az ember Istennel szemben való semmisségének már említett tézisével.

A másik totálisan igazságtalan és elfogadhatatlan keresztény nézet, ha már itt tartunk, az áteredő bűn tézise. Hogyan lehetne bűnös az, aki nem követett el ténylegesen vétket? Márpedig a keresztény dogma szerint ha a bűn maga nem is, de a bűnös állapot mindenképpen öröklődik (181). Olyannyira, hogy az újszülött is bűnös, aki még éppencsak felsír az anyaméhből kijövet a napvilágon. Egy igazságos és épelméjű Isten nem tekinthetne bűnösnek olyan embereket, akik nem hajtottak végre ilyen jellegű cselekedeteket. A dogma azt tanítja, hogy Ádám megtörte a kezdeti ideális állapotot, így az egész emberiség elvesztette Isten kegyelmét, amit csak Krisztus megváltó kereszthalála szerzett vissza számunkra. Csakhogy ez úgy hangzik, mintha a kegyelem valamiféle tehetetlenül mozgó tömeg lenne, amit ha egyszer valaki eltérít útjában, akkor az nem is juthat vissza többé az előző medrébe: „Ádámnak ugyanis nemcsak az emberi természetet kellett volna átörökíteni utódaira, hanem a kegyelmet és a természetenkívüli adományokat is. Bűne következtében ezeket részben önmaga, részben utódai részére elveszítette” (181). Ez viszont ellentmond annak az elképzelésnek, hogy a kegyelemben Isten állandó aktivitása van jelen. Miért vette el Isten a kegyelmet az egész emberiségtől? Miért nem adta vissza a többieknek, ha egyszer valakitől megvonta azt? Hogyan büntetheti Isten egyetlen ember miatt az egész emberiséget? Ez bizony nem egy szerető és igazságos Isten, hanem a vérszomjas és önző Jahve, aki az apák helyett a fiúkon torolja meg a bűnt, harmad-és negyedíziglen. (Móz. II, 20, 5.) De egyáltalán: hogyan értendő az, hogy a kegyelem vagy a kegyelem elvesztése öröklődhet? A kegyelem tehát egy gén vagy egy ingatlan?

Itt adódik továbbá egy újabb, éktelen képtelenség is, mégpedig az első bűn megtörténtét illetően. Ma már a kereszténység sem tud dacolni az evolúció tanával, amiből következik, hogy nem létezett első emberpár. Viszont ha Ádám és Éva csak metaforikus, mitikus teremtmények, akkor az ősbűn sem eshetett meg a valóságban. Egy fikciós lényről ugyanis nehéz elhinni, hogy a valóságban létező tettet hajt végre. Ezzel az erővel Jókai regényeinek héroszai is kihúzhatnák a mai valóságos Magyarországot az összes bajából. Ha az első emberpárról elismerjük, hogy nem léteztek, akkor a bűn sem létezhet, és a megváltás sem. Ha Ádám és Éva metaforikus figurák, akkor az első bűn is az, és Jézus Krisztus is. Az egész elképzelés mehet a mítoszok közé, azon vallások társaságába, amelyeknek ma már nincsenek követőik (mint pl. az ógörög vagy az egyiptomi hit).

A teológia menekülőútja, mint oly sok esetben, itt is a metaforikus kódnak a szövegre való ráerőltetése. Kiderül, hogy a paradicsom talán nem is egy hely, hanem egy állapot volt, Ádám pedig nem egy ember, hanem egy közösség (!!!). Ezek szerint viszont nyilván a gyümölcsöt sem gyümölcsnek kell gondolnunk, és vélhetően nem is a gyümölcs leszakajtása volt az első bűn (159). Itt viszont olyan hermeneutikai senkiföldjére tévedtünk, ahol bármi lehet bármi. Nagyapa lehet a nagymama, a kalapács lehet harapófogó, Pista lehet Jóska. Ezek szerint semmit nem tudunk a bűnről, egy mese az egész, viszont a következményei mindenre kihatnak. Ha egy közösség követte el a bűnt, akkor mi volt ez a bűn? Miféle közösség volt ez? Talán neandervölgyiek, talán tündérek vagy lovas nomádok? És miért beszél a biblia egy közösség helyett egy emberről? Mi oka lehetett a szerzőknek, hogy ekkorát hazudjanak az üdvtörténet első, legfontosabb eseményéről? Szellemi éjszakában járunk, és nincs útjelző a sötétségben, egyetlen csillag sem világít tudatlanságunk feketeségében.

Mindebből kiviláglik az, hogy a bűnkultusz mélységesen emberellenes és ellentmondásokkal terhes képzelgés. Nem látható be, mi haszna lehet egy ilyen szörnyű látomás elfogadásának a társadalomra és az egyénre nézve. Sem a világ és az ember megértéséhez, sem az erkölcsre neveléshez nem nyújt segítséget egy olyan világkép, amely eleve lehetetlennek tartja, hogy az ember saját maga vegye fel a harcot a rossz ellen, és aminek az eredménye csakis rossz közérzet és frusztráció lehet.

1. ábra: Végtelen hosszú idejű Univerzum

Egy klisészámba menő klasszikus szerint "az élet olyan, mint a motor: ha nem megy, be kell rúgni". Ez a cikk arról szól, hogy az Univerzum nem ilyen és nem feltétlenül kell berúgni.

Az egyik legnépszerűbb érv isten mellett az ú.n. kozmológiai istenérv, amely szerint ha mindennek kell, hogy legyen oka, akkor okok egy potenciálisan végtelen láncolatát lehet felállítani, és hacsak nem képzeljük az Univerzumot okok ilyen végtelen regresszusának, akkor az Univerzumnak is kell, hogy legyen oka, ezt az okot nevezzük istennek. Ő lenne az ok nélküli ok, Aristotelész mozdulatlan mozgatója.

Ez az istenérv azért nem helyes, mert mint ahogy sokan megjegyezték J.S. Milltől, Bertrand Russellen (ld. Russell: "God and Religion", 1986, p. 41.) át Dawkinsig (ld. Dawkins: "Isteni téveszme", a "A bayesi érv" c. fejezet végén):
A) Vagy tényleg mindennek kell, hogy legyen oka, tényleg nincsenek kontingens dolgok, akkor mi isten oka.
B) Ha lehet olyan, aminek nincs oka, akkor az lehet az Univerzum is. Az Univerzum maga lehet casua sui.

Avagy: ha a végtelen regresszust elvágjuk, akkor elvághatjuk már isten előtt is. És ha ehhez hozzá vesszük Occam borotvájának elvét, akkor ott is kell elvágni.

Az érv további gyengéje, hogy a mozdulatlan mozgatónak nem kell egyedül lennie, és nem kell, hogy bármelyik vallás istenével, hogy egyenlő legyen.

Az első feloldás a kozmológia istenérvre az, hogy az Univerzum mindig is létezett (1. Ábra), és ez a 20. századig egészen bevett nézet volt, így a kozmológiai istenérv nem is volt olyan erős. Azelőtt is megkérdezték mi volt az Univerzum oka, mert hát ezt a mindig is létező Univerzumot és a végtelen regressust valamiért nem tekintették elégséges magyarázatnak. Mint ahogy F. C. Copleston a híres vitájában Russellel. A vita meghallgatása után sem értem, miért nem lenne elég jó, megfelelő magyarázat ("sufficient explanation") Coplestonnak a végtelen regresszus.

A kozmológiai istenérv a 20. században a Big Bang elmélet elfogadásával kezdődött, olyannyira, hogy a kezdeti lépéseket ehhez egy belga katolikus pap tette meg, pontosan azért, hogy ezzel istent "bizonyítsa". A Big Bang elmélet valóban kapóra jött neki, hiszen úgy gondolták, hogy ha az Univerzum ideje véges hosszúságú, akkor a végtelen regresszust valahol el kell vágni. Ez nem igaz.

Az egyik legkézenfekvőbb feloldás arra, hogy az Univerzumunknak úgy tűnik, van kezdete, és még se legyen kezdete, egy ciklikus modell (2. Ábra), ahol egy nagy összeroppanás megy át egy nagy felfúvódásba, amely aztán valahol megáll, és újra zsugorodásnak indul, és ez így megy az idők végezetéig. Ez főleg keleti vallásokkal vágna egybe, de ez sem jelentené, hogy a keleti vallások istenei léteznek, mert nem sok köze van hozzá. Lehetne egyébként az idő maga is ciklikus, ez esetben maga az idő is ismétlődik, és a sok Univerzum ugyanaz az Univerzum. Ez azonban tiszta metafizika, hiszen hogyan lenne ellenőrizhető. A lineáris idejű, de ciklikus Univerzumban esetleg feltételezni lehet valami igazolást, az előző univerzumnak lehetne valami maradványa a miénkben. De ilyenről a tudomány nem tud, és ha jól tudom, akkor a nagy reccs sem tűnik ma valószínűnek.

2. ábra: A ciklikus Univerzum

Van azonban a véges hosszú idejű Univerzumnál az érvelésben egy kis logikai, illetve matematikai baki. Ha feltesszük, hogy az Univerzum ideje véges hosszú, ebből nem következik, hogy van eleje és vége. Az egyik ilyen ellenpélda a kör, és ez tulajdonképpen a ciklikus idejű Univerzumot jelenti. ld. 3. Ábra.

3. ábra: Ha valaminek véges a mérete, attól még nem biztos, hogy van eleje és vége. Ciklikus idejű Univerzum.

A 4. ábra pedig azt mutatja, és ezt középiskolában matekból tanultuk, hogy a nyílt intervallum is ilyen (egyébként még sok nyílt halmaz van, de a laikus ezt ismeri).

4. ábra: Ha valaminek véges a mérete, nem biztos, hogy van eleje és vége. Nyílt intervallum.

Ennek megfelelően az 7. ábra az Univerzumot, mint nyílt idejű univerzumot mutatja. Ez tulajdonképpen a Big Bang modell, csak hangsúlyozom, hogy a kezdeti szingularitás nem egy létező dolog, az csak határérték, az az időtengely nyílt (torlódási) pontja. Mivel a szingularitásban a sűrűség végtelen, és még sok nullával való osztás van, értelmes fizikus nem is gondolhatja, hogy a szingularitás valóban az Univerzum létező része. Ez a modell tehát nem más, mint a Big Bang helyes értelmezése. Ha viszont nincs szingularitás, akkor az Univerzumnak nincs olyan időpontja, amelynél ne volna megelőző időpont, mindennek van oka. Becsomagoltuk a végtelen regresszust véges méretű tartományba. ld. 6. ábra

6. ábra: a végtelen oksági lánc becsomagolva véges tartományba

Azt jegyezzük meg, hogy ha a végtelen oksági láncot fenn akarjuk tartani, azaz minden időpont előtt szeretnénk, ha lenne megelőző időpont, amely oka tud lenni, akkor az intervallum szükségképpen nyílt. Hogy a mérete véges vagy végtelen, az már a végtelen regresszus szempontjából mindegy. A 7. ábra ezt a nyílt, de véges korú Univerzumot mutatja.

7. Ábra: nyílt intervallum modell

A 20. században később aztán a multiverzum modellt is megalkották. Itt a ciklikus modellhez hasonlóan univerzumok fejlődnek ki egymásból. A baj ugyanaz, mint a ciklikus modellnél: hogy lehet ez több, mint értelmetlen metafizika? A modell megalkotói azonban adtak némi fizikai indoklást is erre, mégpedig a kvantummechanika bizonyos interpretációját. Ezzel ez a modell jobb magyarázat a kozmológiai istenérvre is, és a finomhangoltságra is, mint holmi isten, de azért szerintem kicsit nehézkes modell, sok univerzumot feltételez fel. Kicsit drága magyarázat. Ismétlem, istennél még mindig jobb. Ezt ki is fejtettem a Magyar Tudományban egy cikkben. De ez a modell is gyenge lábakon áll az igazolást illetően.

A komplex idejű Univerzum modellje Stephen Hawking elmélete volt, bár most már a multiverzumot is propagálta. A komplex idejű modell is a kvantummechanikára támaszkodik, állítólag van némi elméleti háttere. Itt a valós idő fokozatosan fordul ki a komplex időből. Ez meg tulajdonképpen a végtelen hosszú idő becsomagolása, levetítése egy véges, nyílt intervallumra. Tehát ez a nyílt intervallum egy speciális megvalósítása, amely persze okoz változást az Univerzum dinamikájában. Ebben már a kozmológusok tudnak dönteni, én ehhez nem értek.

8. ábra: Az Univerzum komplex idejű modellje, amelyben az időnek azért nincs kezdete, mert "fokozatosan kezdődik el". Emiatt nincs kezdeti probléma. a gyengéje ennek is, hogy tudtommal független igazolása nincs.

Minden esetre azt láttuk, hogy arra a problémára, amelyre isten nem megoldás, a tudománynak számos megoldási javaslata van. A gond csak az, hogy a Big Bang elméleten kívül egyik sincs függetlenül igazolva, ezért én például továbbra is a Big Bang nyílt intervallumos értelmezését fogadom el. És istenhez menekülni azzal, hogy itt nincs megoldás, az butaság. Nem nincs, inkább túl sok is van.

Az iszlámban a szüzesség nagy kincs. Annyira, hogy sokan ölni is képesek érte. Mohammed próféta legalábbis mindenképp, ahogy az életéről szóló elbeszélések ezt büszkén megéneklik a vallás szerves részét képző hadithokban. (Pld.: 1, 2, 3, 4, 5, stb)

Talán nem meglepő, hogy az év elején még a házasságon kívül szexelők halálra kövezésének gondolatával játszó kormánnyal rendelkező, ezzel egy időben a köztudatban a mérsékelt és modern iszlám megtestesítőjeként élő Indonézia számos politikusa szeretné, ha a nőket 16-19 éves lányokat szüzességi tesztnek vetnék alá minden évben. Amennyiben a szűzhártyát nem találják érintetlen állapotban, úgy a lány nem járhat iskolába?

Az ötletgazda, a pár százezer fős dél-szumátrai Prabumulih körzet oktatásáért felelős Muhammad Rasyid e tesztekkel védené a nők jogait:

"Minden nőnek joga van a szüzességhez." - mondja. "A nők érdekét szolgálja ez. Megvédi őket a prostitúciótól és a szabad szextől."

Az iszlamista "Igazság és Virágzás Párt" is egyetért: A fiatalok túl könnyűvérűek és erkölcstelenek.

Bizarr, hogy rá kell világítani a tényre, hogy a szűzhártya megléte vagy hiánya nem mond el túl sokat a szüzességről. Tudni illik, hogy egyesek szűzhártya nélkül születnek, mások elveszítik mondjuk sportolás közben, egészségügyi problémából adódóan, megint másokat megerőszakolhatnak, megint mások pedig részt vehetnek egy szűzhártya rekonstrukciós műtéten - mert igen, van ilyen.

Nem csak azért bizarr erre rávilágítani, mert ezek iszonyúan alap biológiai és szexológiai tudásmorzsák, de furcsa, hogy az érintetlenség jegyében valaki megérintetné egy idegennel egy fiatal lány privát testrészeit. A történelem hajnalán érthető volt, ha nem is elfogadható, hogy az emberek mindenféle barbár módon akarták minimalizálni a tini és egyedülálló anyákat, a szüléssel járó haláleseteket, vagy a mások gyerekeinek felnevelését, de egyes tradícióknak egyszerűen csak ki kell halniuk.

Ez a 3. ilyen próbálkozás az elmúlt pár évben, és valószínűleg ez is el fog bukni, mint elődei, de nem a lányok jogai miatt - az nincs túl magas prioritáson egy olyan kultúrában, ahol a gyerekek több mint 90%-át körülmetélik.

Ismét cikkem jelent meg a Magyar Tudományban, ismét könyvismertetés, és ismét nagyon is kapcsolódik az ateizmushoz. Az istenérvek közül a legutolsó, ma még sokra tartott istenérvről, a finomhangoltságról van benne szó, és Paul Davies könyvéről. Véleményem szerint az Univerzum finomhangoltságának kérdése egy tudománytalan felvetés, mert abból indul ki, hogy a homo sapiens, mint olyan valami kitüntetett dolog az Univerzumban, aminek létezhetősége (és nem létezése!) külön magyarázatot igényel. Néhány highlight a cikkből:

"Ahogy a geocentrikus világkép hívei hajdan úgy vélték, hogy az ember bolygója, a Föld a világ középpontja, ahogy az élővilág teremtettségének hívei általában azt gondolták, hogy a teremtés koronája az ember, Davies azt gondolja, hogy az Univerzum vagy Multiverzum koronája az ember."

"Természetesen az élet kialakulásának meg kell keresni a magyarázatát, ha tudjuk. De nem jobban, mint az élettelen sziklák, a különféle tengerek, síkságok kialakulásának magyarázatát. Nem jobban, mint a kvazárok, pulzárok, csillagok, szupernóvák és mindenféle más élettelen dolgok kialakulásának okát."

"De ha istent például a lehetséges istenek végtelen teréből egyenletes eloszlással húzták volna, akkor P(I) például nulla volna, és akkor a finomhangoltságos érv ezen semmit nem változtatna."

"Aki a finomhangoltságot istenérvnek komolyan veszi, annak az érvét a gonosz létezése igencsak lenullázza. Miért pont olyan az Univerzum, mintha gonoszságra is lenne hangolva?"

"Davies rámutat, hogy az, hogy pont én vagyok most itt, és nem egy genetikusan különböző egyén, egy irdatlan kis valószínűségű esemény, amelynek van ugyan némi magyarázata, de nem feltétlenül tartjuk szükségesnek külön megmagyarázni. "

"Ugyanis a pi számjegyei nem véletlenek, rögzítettek. Tehát nem lehet külön magyarázata annak, hogy miért pont annyik, amennyik. Nem lehet hozzá pi-teremtő istent feltételezni. Egyébként pedig 1 valószínűséggel előbukkan a pi számjegyei között bármilyen véges alakzat, köztük olyan is, amelyik nagyon hasonlít egy archoz."

"Az Univerzum paraméterei pedig hasonlóak: hát valamennyinek kell lennie azoknak a paramétereknek, és az éppen valós értékük is csak egy érték a sok közül. Ha más lenne az értékük, az semennyivel sem lenne valószínűbb. És ezen semmit nem változtat az, hogy szubjektíve nekünk ez az érték kedvező. "

"Ez olyan, mintha Marcsi néni külön magyarázatot kérne arra, hogy az ő nyerőszámát húzták ki a lottón, azon az alapon, hogy számára ez a szám szubjektíven kitüntetett, mert éppen nagyon kedvező."

"végtelen regresszusnál mindig lehet azt mondani, hogy „most itt vagyunk a láncban, idáig látunk, tovább nem, nem spekulálunk”. Ha egy dolog visszavezethető tudományos elmélettel valami másra, ami egyszerűbb, kevesebb paramétere van, és emellett empirikusan ellenőrizhető, akkor jó, ha nem, akkor feleslegesen nem spekulálunk."

"Davies azt kérdezi, „miért éppen matematikai természetű az univerzum” .Valójában nem lehet olyan univerzum, amelynek leírására a matematika ne volna alkalmazható. Ez a kérdés olyan, mintha valaki azt kérdezné, miért olyan az Univerzum, hogy magyarul lehet beszélni róla. Nem az Univerzum olyan, hanem mi vagyunk magyarok."

A teljes cikk elérhető online a Magyar Tudomány Archívumában.

Indiában megöltek egy neves racionalistát, és most egyesek a babonás tevékenységekkel való pénzszerzést szeretnék illegálissá tenni odaát, és FaceBook csoportunkban felmerült egy kérdés egy cikk kapcsán:

Érdekes problematika. Vajon szabad-e, érdemes-e, praktikusan kivitelezhető-e, hogy törvényt hozzanak az ellen, hogy valakik babonás hitekből anyagi hasznot húzzanak? És ha ilyet a hétköznapi mágia ellen hoznának, hogyan lehetne kihúzni belőle a vallásokat?! Hát azok mi a fenét csinálnak, ha nem ezt?!
Szerintem az embereknek joguk van hülyének lenni, és ha valaki átveri a másikat a hite miatt, akkor verje át. A baj akkor van, amikor engem az állam kötelez, hogy a saját pénzemet adjam oda (adókon keresztül) az ilyeneknek.

Úgy gondolom, hogy az állam lényege az, hogy mi emberek külön-külön gyengék és kiszolgáltatottak vagyunk, valamint akármilyen intellektuális magaslatokba is hágunk, sok területen mindig ignoránsak és ostobák maradunk, ezért összefogunk és szövetséget alkotunk. Legalábbis ez kéne legyen a lényeg. Úgy gondolom, hogy védenünk kell egymást a csalástól és vannak is törvényeink arra, hogy megakadályozzuk a lopást, a csalást. Számomra pont az az elképesztő, hogy nem vagyunk konzisztensek ezekkel a törvényekkel bizonyos típusú kizsebelések esetében. Például az orvosi rendelőre bárki kiragaszthat egy homeopátiás plakátot büntetlenül, a pránanadik elszedhetik a haldoklóktól a pénzüket, a természetgyógyászod zsírégető varázsszereket adhat el neked. Miért?

Meg kell követelnünk másoktól, hogy szolgáltatásaikat bizonyítékokra alapozzák, mert nincs lehetőségünk mindig okosnak és örök szkeptikusnak lenni. Mi van akkor például, ha elmész a henteshez, de a marha homeopátiás szerekkel volt védve a fertőzésektől és szerzel egy betegséget. Mi van, ha balesetet szenvedsz, és bevisznek téged a homeopátiás sürgősségire. ;) Mi van, ha te ugyan beoltattad a csemetéd, de nem alakult ki nála immunitás, és az osztálytársának szülei oltásellenesek, az osztálytárs megbetegedik, s a tiéd is elkapja. A sor hosszú.

Aztán ott van a gazdasági része - és átugranám a nyilvánvaló „a legtöbben nem adóznak” részt, de azt megjegyezném, hogy amit a pap/táltos/látnok nem adózik, vagy kárt tesz, azt te fizeted meg a te adódból, a te munkáddal.

Egy társadalomnak korlátozottak az erőforrásai. Természeti, anyagi, emberi erőforrásai egyaránt. Ha a korlátolt erőforrásait arra használja a társadalom, hogy reggel hattól délután kettőig gödröt ásat Pistivel, majd kettőtől tízig betemetteti Gizivel... akkor a társadalom nem fog semerre jutni. Gyakran hallom, hogy valamiből meg kell élnie azoknak is, akik ilyen csalásból élnek meg. Ez egy rossz érv. Ha hajlandó lennél pénzt adni olyan szolgáltatásért, ami nem hasznos, akkor az azt jelenti, hogy az ég világon minden igényed kielégítetted már? Az ilyen varázsszolgáltatásoknak nincs haszna azon felül, hogy gyakran (de nem mindig) jól szórakozik az, aki megveszi őket, vagy valamilyen szociális élményt kap. Azt mondanám, hogy ezeket ki lehet váltani szórakoztató szolgáltatások ezreivel, pszichológussal, közösségi programokkal és sok minden mással, de a kár sokkal nagyobb, mint anyagi, vagy az esetleges (de nem ritka) egészségügyi kár.

Azt hiszem, hogy kialakítanak az ilyen tevékenységek a társadalom tagjaiban már kora gyerekkortól egy hibás és ártalmas világképet, gondolkodási módot. A gyerek azt látja a TVben, hogy pénzenergiát küldenek, egészségügyi problémát varázslással oldanak meg. Felcsapja a Nők Lapját, és nézi a horoszkópokat, az ezotériás fórumokat, a mama összekulcsolja a kezét, becsukja a szemét és valami testetlen lénynek térdepel, hogy megkapjon valamit, s a gyógyszertárakban is rá akarják sózni a varázsbogyókat, amiben semmi hatóanyag sincs. Mielőtt felépülnének a tudat első bástyái már kialakultak a túlzott mennyiségű sületlenség hatására a hibás agyi áramkörök, amik sokakban egy életre megmaradnak.

Ahhoz, hogy a világgal úgy tudjunk kölcsönhatásba lépni, hogy az számunkra és mások számára kedvező kimenetellel járjon, minél jobban ISMERNÜNK KELL a világot. Különben anyuka lehet, hogy a legjobb szándékkal félti a gyermekét a gonosz orvosoktól, és azért viszi inkább valami szentemberhez, de a gyereke fog szenvedni amiatt, mert anyu felfogása a valóságról valóságidegen. Ha rosszul tudjuk a játékszabályokat, akkor nem tudunk felülkerekedni a kihívásokon.

Szóval Saeed Malekpour Iránban született, és hosszú ideje Kanadában élt és dolgozott webfejlesztőként, majd 2008-ban hazalátogatott a kvázi vallásos diktatúrában élő Iránba a haldokló édesapjához és akkor BAMM: lecsukták az iráni hatóságok. Nem tudjuk, hogy Saeed képfeltöltő szoftverét Saeed tudtával használták-e fel pornóoldalak működtetéséhez vagy sem. Ez igazából teljesen irreleváns.

A lényeg az, hogy tavaly decemberben még mindig halálbüntetést akartak kiosztani Malekpournak, merthát... a pornó... az rossz. Felejtsd el a régi megvakulsz, ha sokat maszturbálsz intéseket. A jövő konzervatív szülei talán azzal kéne riogassák gyermekeiket, hogy jön értük az iráni ajatollah és kivégzi őket. Hatalmas könyörületességről és bölcsességről árulkodva kivégzésről életfogytiglanra váltottak a napokban az iráni hatóságok - akik egyébként eleinte sem ügyvédet, sem emberi körülményeket nem voltak hajlandóak biztosítani a börtönben Saeed számára.

Vitatkozhatunk a pornó rossz és jó társadalmi hatásain, de azzal szerintem épeszű ember egyetért, hogy a "pornószájt működtetése" és az "iszlám szentségének megsértése" nem hogy egy ember kivégzésére vagy bebörtönzésére, de még egy osztályfőnöki intő kiadására sem elég nyomós okok.

Azt hiszem, hogy a vallás és a hardcore pornó között az a hasonlóság, hogy ha az emberek túl komolyan veszik, akkor eltorzul valami a lelkükben. Kezeljük helyén ezeket a dolgokat, mint meséket, és senkinek nem fognak ártani.

Láng Benedek egy korábbi, két másik szerzővel írt könyvét korábban már megkritizáltam a Magyar Tudományban abból a szempontból, hogy relativisztikus, langyos nézeteket képviselnek a tudomány és áltudomány elválasztásának (demarkációjának) kérdésében. Lángnak nemrég jelent meg egy újabb cikke a Magyar Filozófiai Szemlében a fenti címmel, ami a new age, ezotéria korában bizonyára érdekes, de azt gondolom, azt mutatja, hogy hogyan lehet a filozófiát rosszul használni, illetve, hogy a rossz filozófia az áltudományhoz, mágiához vezet, illetve ezeknek explicit vagy hallgatólagos támogatásához. A legkisebb rossz, ami Láng Benedek könyvéről és cikkéről elmondható, hogy az áltudomány hívei biztosan felhasználják. Ezt ellensúlyozandó egy kicsit, nagyon fontos, hogy az ilyen nézeteket helyére tegyük, ehhez persze megfelelő filozófiai tudás kell.

(Közbevetőlegesen, nagyon megörültem annak, amikor felfedeztem, hogy a Magyar Filozófiai Szemle pár megújult, rendszeresen megjelenik, és viszonylag jól szerkesztett, illetve interneten is elérhetővé váltak a számok. Ajánlom minden kedves olvasónak, akármennyire is nem értek egyet egyes cikkekkel, az egész szemle olvasgatása mindenképpen az olvasó javára szolgál.)

Visszatérve Láng cikkére: a falszifikáció kérdését nem meglepő módon Karl Poppernél kezdi, ezzel nincs is semmi gond, ez a bevett eljárás a témában. Az első logikai bakugrás, amikor a falszifikáció kérdését összekeveri az elméletválasztás, vagy programkövetés, programválasztás kérdésével.

A) A falszifikáció kérdése az, hogy van-e olyan empirikus megfigyelés, amely cáfolni tudja az elméletet.

B) Ha egy elmélet cáfolódott, akkor az, hogy elvetjük-e, vagy módosítjuk-e, és ha módosítjuk, akkor mit, és hogyan, hogy a módosítás ad hoc jellegű lesz, vagy elfogadható, illetve hogy a tudományos kutatási program összességében progresszív marad vagy degresszívvé válik, az egy másik kérdés. Ez a tudományos kutatási programkövetés kérdése.

A hivatkozott Duhem-Quine aluldetermináltsági tézis szintén csak B-re vonatkozik. Tulajdonképpen az következik belőle, hogy ha egy elméletet egy kísérlet cáfol, akkor sok módon járhatunk el, sokféleképpen megmenthetjük az elméletet. Ez nem triviális, érdemes tudni róla, de nem is olyan meglepő dolog.

Láng Benedek nagyon helyesen bemutatja, hogy a B kérdés is igen fontos a tudományosság szempontjából. Bemutatja, hogy lehetséges, de nem tudományosan elfogadható technika az, ha ad hoc hipotézisekkel próbálják megmenteni az elméletet. Lakatosra hivatkozik, de itt érdemes tovább menni. Láng azt már nem mondja el, hogy Lakatos megfogalmazta azt is, hogy ha egy tudományos kutatási programban egy elméletet úgy mentenek ki az állandó cáfolási kísérletek alól, hogy a program egyre inkább degenerálódik, akkor az nem tudományos. Persze, minden elméletet a végtelenségig lehet védeni hajmeresztőbbnél hajmeresztőbb hipotézisekkel, de a tudomány pontosan nem ezt teszi. Az áltudománynak meg pontosan ez az egyik technikája.

A tudomány például próbálkozott a Merkúr perihéliumának megmagyarázására a newtoni fizika keretein belül, mindenféle érdekes segédhipotézissel. Itt is igaz a Duhem-Quine tézis: az anomália aluldeterminálta, nem mondta meg, pontosan, mi a hiba, csak azt, hogy van hiba. Tehát lehetett játszani a hipotézisekkel. De a tudomány egy idő után már nem bohóckodott, egy idő után a relativitáselméletet fogadták el. Az áltudomány pedig attól áltudomány, hogy bohóckodik, illetve általában nem maga teszteli a saját ad hoc hipotéziseit. Az igazsághoz hozzá tartozik, hogy a tudomány általában akkor adja fel a degenerált kutatási programot, amikor van egy jobb alternatíva, az is hozzátartozik, hogy a döntő kísérlet, vagy döntő cáfolatnak tekintett dolog általában csak utólag minősül döntőnek. Erre Láng helyesen mutat rá (Lakatos cikkében is megtalálható ez a gondolat). De a tudományossághoz az is hozzá tartozik, hogy van tudós, aki ellenőrzi az újabb és újabb segédhipotéziseket, és van tudós, aki keres alternatív elméleteket.

Láng Benedek bemutatja az ú.n. whig történelemírást, amely a győztes, illetve a jelen szempontjából írja le a múltat, és megítéli azt. Itt Láng Benedek megint kever pár kérdést. Mert kérdés, hogy mit szeretnénk:

I) A múltat empatikus módon, a  lehető legnagyobb beleéléssel leírni. Azaz nem megítélni a múltat, csak feltárni a belső működési mechanizmusait. Még azt sem mondanám, hogy ez önmagában a megértést jelenti. Ez esetben természetesen az anti-whig módszer nagyon is hasznos.

II) A múltat teljesen megérteni. Ez esetben szerintem nem elég az anti-whig módszer, hanem egy vegyes módszer a jó. Láng bemutatja az anti-anti-whig módszert, amely megpróbál a jelen szempontjából kérdezni, de a jelen szempontjaival nem eltorzítani a választ. Ez egy jó ötlet, de ennél szerintem még komplexebb módszer kell.

III) Értékelni a múltat. Ez esetben csak a whig megközelítés a helyes. A múltat nem értékelhetjük úgy, hogy belehelyezkedünk a múltba. Mert akkor meglehet, minden úgy lesz helyes, ahogy csinálták, és semmit soha nem kritizálhatnánk. Megítélni természetesen csakis jelenlegi tudásunk szerint érdemes valamit.

Hadd mondjam el ezt a kérdést az inkvizíció példájával, amely ezen a blogon egyébként is állandóan felmerülő kérdés:

I) Ha az Inkvizíció működését szeretnénk szűken leírni, ha arra, és csak arra vagyunk kíváncsiak, hogy az embereket akkor mi mozgatta, mit miért csináltak, akkor az anti-whig megközelítés jó lehet. Akkor persze kiindulhatunk abból, hogy ezek az emberek csak a vallásukat védték, és a koruk bevett technikáit alkalmazták, és ezek egy kicsit nagyon elfajultak.

II) Ha egy mai gyereknek szeretnénk leírni az Inkvizíciót, akkor kénytelenek vagyunk mai kérdéseket és fogalmakat is használni. Tehát az anti-anti-whig megközelítés lesz jobb.

III) De ha csak a II) szerint járunk el, akkor a gyereknek semmit nem tanítunk arról, hogy az Inkvizíció milyen helytelen dolog volt. Márpedig hát azért valakinek ezt is el kéne mondani. És ez azért whig nézőpontból lesz az igazi. Muszáj a mai, emberjogi kérdéseket felvetni, és rámutatni, hogy az Inkvizíció valami szörnyűség volt. Ha ez elmarad, akkor olyan gyerekeket nevelünk, akik adott esetben az Inkvizícióhoz hasonló dolgot hoznak majd létre.

Hasonlóan, a középkori mágiát le lehet írni semleges szempontból is, de a végén nem hagyható el az ítélet, hogy mai tudásunk szerint már hülyeség. Ha elmarad az ítélet, akkor a gyerekek persze nagyrészt ezotéria-hívőkké válnak. Lásd jelen korunk agyatlan ezotéria hívőinek tömegeit. Ezt segíti elő Láng Benedek a filozófiájával.

Végül is miféle mentségeket és mentő hipotéziseket hoz fel Láng az ezotéria nevében?

1) A cáfolatok mellett konfirmációk is vannak.

2) A dolog működhet, attól függ, hogy mit használunk alapon.

3) A dolog működhet a megfelelő helyen, a megfelelő időben a beavatottaknak.

Láng Benedek ezt persze az adott kor embereinek szájába adja. És nem egészen biztos benne, hogy jöttek-e ilyen kifogásokkal, mert ennek nincs nyoma a fennmaradt iratokban. Láng nem mondja, hogy maga is ezt képviseli, de azt se teszi egyértelművé, hogy nem ért ezzel egyet, és ha nem, miért nem.

Aztán kiemelném, hogy ma az ezotériával ugyanitt tartunk, még mindig ugyanezekkel a kifogásokkal jönnek, amelyek nevetségesek, buták, vagy pedig tudományos igényességű utánjárást igényelnének. Nézzük részletesen, és nézzük az amulett példáján keresztül ezeket a pontokat!

1) A konfirmációk: szigorúan véve, ha a hipotézis deteminisztikus, akkor egy cáfolat is cáfolat. Mindegy, hogy mennyi konfirmáció van. Ha a hipotézis statisztikai jellegű, tehát, hogy "az amulett nem mindig, de szignifikánsan segíti a hordozóját a csatában", akkor viszont szignifikáns korrelációt kell kimutatni. Nincs itt mese. A modern tudomány azért érzékelte, hogy van itt egy kis gond, hogy lehet egy összefüggés nem determinisztikus, és statisztikus módszereket dolgozott ki. Nézzük csak meg a gyógyszerkutatás rendkívül szofisztikált ellenőrzési módszereit! Képzeljük el, hogy ma már egy gyógyszert nem engedélyeznek, ha nem ment át kettős vak kísérletek tömegein! És az emberek még így is bizalmatlanok a gyógyszerekkel szemben, de ugyanezek az emberek megveszik a semmiféle teszten át nem esett amulettet. 

A statisztikai módszer részben a 2. és 3. ellenvetést is kezeli. Van, amikor egy-egy ismeretlen faktort egyszerűen a statisztikus modellel kezelünk le. Ha az ember a statisztikus módszerhez ma, a modern világban nem ragaszkodik, ha nem látja a jelentőségét, ha megelégszik a "valamikor igen, valamikor nem" lózunggal, akkor a modern tudomány a középkori áltudománnyal teszi egyenlővé. Ez pedig nem csak nem igaz, nem csak igazságtalan, de sértő is, tehát fel fogjuk emelni a szavunkat ellene.

2) Ha a magyarázkodás olyan hipotézist használ, hogy például az amulett csak megfelelő anyagból készülve működik, vagy csak megfelelően hordva, akkor egyrészt elvárható az, hogy a mágia híve megmondja, milyen a helyes anyag, mi a helyes viselet. Ha a mágia híve ezt nem tudja meghatározni, akkor az amulett, melyet árul azzal a tudással, amelyet mellékelni tud hozzá, végül is használhatatlan. Lehet, hogy van olyan amulett, amely valahogy működne, de ezt a mágia híve nem ezt az amulettet árulja a kliensének, legalábbis erre nincs semmiféle igazolás. Az amulettárus ebben az esetben tudja, hogy nem minden amulett működik, és fogalma nincs, hogy az árult amulett milyen amulett. Tehát még amuletthiten belül is szélhámos. Ilyenkor egyébként a tudomány különféle anyagokat, és viselési módokat tesztelve szokta kezelni a kérdést. A modern tudomány igen hatásosan működik, az áltudósok ezt állandóan elfelejtik. Láng Benedekek is.

3) Hasonló a megoldás. Ha az amulettet hatásosan csak bizonyos beavatottak készíthetnek, használhatnak, akkor a mezei embernek árult mezei amulett nem is használ. Szélhámosság. Továbbá, akkor a tudomány letesztelné a különféle amulett márkákat, és különféle személyeket tesztelne, és megint ki tudná mutatni melyik működik. A tudomány többet tud, mint amit a mágusok és rossz filozófusok elképzelni tudnak.

A tudomány azért is tudomány, mert ha egy elmélet cáfolódik, és ki kell javítani, akkor a módosított változatnak is utána jár, a segédhipotézist is teszteli. Az áltudomány meg azért áltudomány, mert csak bemondja, de le nem tesztelné, mert sejti, hogy nem állja meg a helyét. A középkori mágia képviselői ha elő is hozakodtak ilyen segédhipotézisekkel a cáfolatok lekezelésére, nem vitték végig azokat a vizsgálatokat, amelyek ilyen hipotézisek felmerülése esetén kötelezőek lennének. És az áltudomány ezért áltudomány. Miért fontos ez?

A) A mai modern tudomány módszereinek számon kérése a középkori mágián nem azért fontos, mert el tudnánk érni visszamenőlegesen, hogy ezeket a módszereket betartsák. Hanem azért, hogy kimondjuk: a középkori mágia bizony áltudomány.

B) Azért is fontos, mert a mágia mai képviselői, az ezoterikusok a hosszú évszázadok során egy büdös kukkot nem tanultak, nem haladtak előre, és MA sem végzik el ezeket a vizsgálatokat, hanem a segédhipotéziseket csak kimagyarázkodásra használják. Ugyanott tartanak, mint a középkorban. Talleyrand bonmot-jával: a mágusok semmit sem felejtenek, és semmit nem tanultak.

Vegyük észre azt is, hogy a mágus Láng Benedek által, vagy általam leírt mentőhipotézisei pont olyanok, mint amilyet Popper leírt: ad hoc jellegűek. És ha a mágia utána menne ezeknek a hipotéziseknek, és rendesen, mindent letesztelne, akkor valahol vagy el kell vetnie az elméletet, vagy egy olyan hipotézisekbe kellene menekülniük, amelyek már nevetségesek, és olyan kutatási programot kapnának, amely - ahogy Lakatos nevezte - degeneratívak, és ezért áltudományosak.

Láng Benedek egyik példájában leír egy boros-vízes kísérletet, amelyet Galilei is leírt, és felmerül, hogy elvégezte-e. Először is, a tudomány tudományossága nem dől meg amiatt, mert Galilei esetleg egyszer lusta volt, és helytelenül járt el. Ha az volt, akkor annak csak egy tanulsága van: nem szabad annak lenni.

Láng Benedek végül arra lyukad ki, hogy a boros-vízes kísérlet esetleg aszerint működik, hogy mik a körülmények, nagyon érzékeny a dolog a víz és bor sűrűségére és egyéb tulajdonságaira. Nos, ha ez így van, ez a 2-es helyzet, tudjuk, mit kell ilyenkor tenni. Én például nem mondanék semmit a boros-vízes példáról, amíg nem végeztek el egy széleskörű kísérlet-sorozatot, mert tényleg látható, hogy egy kis sűrűség-különbség megváltoztathatja a helyzetet.

Mindezt azért ne állítsuk már párhuzamba az amulettes példával, amelynél nem látom, hogy hogy lenne érzékeny a különféle feltételekre! Egy kicsit más összetételű amulett hatásos lenne?!

Láng egyébként úgy állítja be, mintha a tudomány soha nem végzett volna el imakísérleteket:

"Meglehetősen abszurdnak hangozna, hogy tudományos kísérleteket végezzünk annak érdekében, hogy az imák hatékonyságát leteszteljük, és megállapítsuk, hogy az imák hány százaléka bizonyul sikeresnek. "

és utána végigveszi, hogy terveztek, de nem végezték el, illetve végeztek el hasonlót, de imát azt végül is nem.

Nos nem értem, hogy ennyire tájékozatlanul miért ír valaki referált folyóiratba cikket, és hogy tudott átmenni. Ugyanis jónéhány ilyen kísérletet végeztek. Ez a téma is a bloghoz tartozik, és azt kell, hogy mondjam, a kísérletek eredménye, hogy az imának a placebo hatáson kívül nem nagyon látszik eredménye, illetve precizitással eltűnő effektus lép fel.

A tudomány a filozófusokkal és az ezoterikusokkal szemben bizony-bizony irdatlan sok kísérletet végez el. És ez így helyes.

Míg Láng Benedek kutatását az adófizetők pénzéből támogatták, addig ezt a blogot nem a ti pénzetekből írom.

Arthur Schopenhauer írja "A világ, mint akarat és képzet" előszavában, roppant gunyorosan, hogy ha valaki esetleg megvesz egy könyvet, akár az ő könyvét is, és nem akarja elolvasni, még mindig sok hasznát láthatja, például beteheti a könyvtárába, egy hézagot pótolva, kiteheti a dohányzóasztalkára, vagy, végül, akár még könyvismertetést is írhat róla. Hát valami ilyesmi a benyomásom Mérő Lászlóról Dawkins könyvével kapcsolatban.

Nem mintha Mérő Lászlóról korábban olyan fantasztikus véleményem lett volna. Munkásságában egy pár helyen találtam egy-két egészen jó gondolatot, amelyet nagyon sok csapodár ismeretterjesztés ront le, és legfőképpen az a gondom vele, hogy sokszor nem látni, hova is akar kilyukadni, mi a véleménye. Mérő szeret érdekes dolgokat elővenni, olyan ismereteket, amelyeket mások fedeztek fel, mint például a kevert stratégia a játékelméletben. Mérő azt gondolja, hogy kritikus gondolkodást, tudást, ismeretet terjeszt, de a felszínességével és zavarosságával maga is inkább rombolja a racionalitást, mások által pedig könyvei kifejezetten felhasználhatóak racionalitás-ellenes kritikára. Kicsit olyan ő mint Thomas Kuhn azzal a  különbséggel, hogy Kuhn a tudományfilozófiában valamennyire új, de szintén felszínes, zavaros, könnyen visszaélhető elgondolásokat alkotott.

Mérőnek Dawkins könyvéről van egy régi, 2008-as recenziója, melyre most bukkantam rá. Régi írás, időben kellett volna kritizálni, de hát a hibái időtlenek, tehát most sem haszontalan végigmenni rajta.

Először is is vegyük észre, Mérő Dawkins könyvével gyakorlatilag nem foglalkozik! Sehol nem idézi, sehol nem hivatkozik rá, sehol nem kritizálja konkrét tartalmát. Ad abszurdum simán lehet, hogy Mérő nem olvasta Dawkins könyvét. Talán emiatt foglalkozik minden mással a könyv helyett. És emiatt is teljesen időszerű ma is Mérő cikkét kritizálni, mert Mérő sem Dawkins könyvéről írt, hanem az ateizmusról általában.

Ez annál is sajnálatosabb, mert Dawkins könyvét éppenséggel lehet kritizálni. Nem az ateista filozófiatörténet legragyogóbb összeállítása. Csak éppen Mérő sehol nincs ahhoz, hogy egy ilyen kritikát meg tudjon írni. Ahhoz mélyebb filozófiai tudás, gyakorlat kellene. Ez Mérőnek nincs, emiatt mozog általános téren, emiatt próbál valamibe az ateizmus és Dawkins kapcsán általában belekötni. Ebben a postban én sem fogom Dawkinst kritizálni, mert én már megtettem korábban. Én tényleg a könyvről írtam recenziómat, nem pedig másról fecsegtem, mint Mérő.

Az első bekezdésben még van egy pár mondat Dawkins könyvéről:

"Dawkins prófétai hevülettel áll ki az ateizmus eszméje mellett, és abból indul ki, hogy a tudomány teljes mértékben képes helyettesíteni a vallást."

Először is, és erre Dawkins már maga is reagált, a hevület maga nem hiba. A prófétákkal sem az a baj, hogy hevületesek voltak. Nem a stílusukkal volt a gond, hanem a tartalommal. Ha Mérő Dawkins stílusát kritizálja, az nem érv, érvek helyett szoktak emberek felszínesen a stílussal foglalkozni. Bárkire, aki kiáll valami mellett, rásüthető ez a "prófétei hevület". Ez semmi.

Így sok év után nem emlékszem, hogy Dawkins írta volna, hogy a tudomány helyettesítheti a vallást. Ha mégis leírta ezt, akkor Mérőtől (vagy az olvasótól) egy idézetet és hivatkozást várnék. Ha leírta, akkor ez hülyeség lenne. A vallást a tudomány önmagában nyilván nem tudja teljes egészében helyettesíteni. Már csak azért sem, mert ami a vallásban hülyeség, azt nem is kell másik hülyeséggel helyettesíteni. Másrészt a tudomány illetékessége a megismerés, és ekként a vallásból csakis az ott egyáltalán nem működő megismerést tudja "helyettesíteni" (eufemizmus itt helyettesítésről beszélni, amikor a tudomány par excellence a megismerés eszköze, és nem valami helyettesítő módszer). Ami a vallásban további jogos emberi szükségletre épülő funkció, azt már nem a tudomány helyettesíti. Ilyen az önkifejezés, és kommunikáció másokkal, amire a művészet szolgál. Ilyen az etikai rendszer kidolgozása, amire a törvénykezés, a filozófia, művészet, a nevelés, és az ember magánéleti döntései szolgálnak. Ilyenek a különféle szokások kialakításai az emberi élet strukturálására, amire szintén a nevelés, művészet és az ember maga szolgál. Ilyen a közösségformálás, és a közösségi élet, amire különféle klubok szolgálnak. Sok kisebb funkciója lehet még a vallásnak, amelyet mindet ki lehet váltani valamivel. A tudomány maga nem tudja kiváltani a vallást, de a vallásnak nincs semmiféle szükséges funkciója, amelyet ne tudna valami kiváltani. És nem is látom, hogy miért ne váltanánk ki, amikor a vallás káros, a helyettesítő dolgok pedig nem különösebben károsak.

"Csakhogy a tudomány nagy részét mélyen istenhívő emberek alkották meg."

A "csakhogy" itt valami logikai kapcsolatra utal. Tehát ha a tudományt nagyrészt istenhívők alkották meg, akkor a tudomány nem válthatja ki a vallást. De hát ez logikailag totál zizi "érv". Logikailag ez sehogy sem következik. A tudományt nagyrészt férfiak alkották meg. Akkor ebből következik, hogy a nők nem lehetnek tudósok?! Ráadásul ugye láttuk, hogy Mérő árnyékra vetődik, a tudomány nem akarja önmagában kiváltani a vallást. De időzzünk még el egy kicsit a premisszánál! Valóban, a tudomány kialakításakor a tudósok nagyrészt istenhívők voltak. Akár az ókori görögökre gondolunk, akár mondjuk a 17-18. században a modern tudomány kialakítására. No de mi következik ebből? Szerintem semmi. A tudomány kialakítói az antik görögöknél egy rabszolgatartó társadalomban éltek. Akár helyeselték is azt. És akkor mi van?! Ebből következik, hogy a rabszolgatartás helyes?! Vagy az, hogy a tudomány szükségessé teszi a rabszolgatartást?! Hogya  rabszolgatartás nem kiváltható?! Nem. Attól, hogy anno a tudósok nagy része hívő volt, nem következik, hogy ma is ez a helyes álláspont. Ma a tudósok jóval kisebb része hívő, és az összlakossághoz képest is jóval kisebb része az. Ez azért erősebben nyom a latba, mint az, hogy régen azok voltak. Ma miért nem azok?! Nem azért, mert a tudomány fejlődött, és mai tudásunkkal a hit már nem tartható?! Cáfolja-e ezt az, hogy mondjuk a 18. században a hit még "tartható" volt, és a tudósok nagy része hívő volt?! Az evolúció felfedezése előtt a tudósoknak még egy nyomós okuk is volt az istenhitre. Akármilyen butaság is az istenhit, az evolúciós elmélet megjelenése előtt elég nehéz volt egy igazán kerek alternatívát adni helyette. De ma ez már nem áll fenn, ma a hit butaság, és van is alternatívája.

"A modern tudomány csakis olyan kérdésekkel foglalkozik, amelyekben az istenhit nem játszik szerepet."

Tévedés. A modern tudományban semmiféle istenhitet tiltó különrendelkezés nincs. A modern tudomány foglalkozik olyan kérdésekkel, amely kapcsolatos az istenhithez. Most a neuroteológián, valláspszichológián, vallásszociológián kívül (ezek ugye a hívő emberekkel foglalkoznak, nem istennel) például ott vannak az imakísérletek, vagy a halálközeli élmények kutatása. A modern tudomány ugyan sehol nem talált igazolást isten létére, de ez már csak "isten hibája". Ha isten létezne, akkor a modern tudománynak illetékessége lenne ezt is vizsgálni, és lenne is rá módszere. Nem arról van szó, hogy a tudomány és a vallás úgy van szétválasztva, hogy a tudomány gyáván kivonult az istenkérdésből, inkább arról, hogy a vallásos gondolkodás alapjában tudománytalan, és a vallásos istenhipotézisek sokszor alkalmatlanok arra, hogy tudományos igazolást nyerjenek, meg hát végül is arról, hogy a tudomány talán azért nem tudja igazolni istent, mert nincs.

"Egy mai tudósnak is kötelessége a hitét különválasztani a tudománytól"

Egy mai tudósnak minimálisan az tényleg kötelessége, hogy a vallásos baromságot ne vigye be a tudományos kutatásába. Azért, mert tudománytalan. Való igaz, hogy tudományos szempontból nevetséges volna bármi mellett is vallásosan érvelni. A hívő "gondolkodás" alapvetően tudománytalan. A különválasztás tehát nem csupán afféle dresscode jellegű előírás, hanem racionálisan szükséges dolog. Az igaz, hogy gyakorlatilag az a tudós, aki mellesleg hisz, de nem kavarja össze a kettőt a munkájában, ma is eléldegélhet, de ahogy jeleztem, egyre kevesebb ilyen tudós van. Azért, mert itt egy kognitív disszonancia eltakarásáról van szó. Valójában a tudósnak nem volna szabad hívőnek lennie, mert a hit ellent mond a tudományossággal. A két elv ellent mond. A vallás áltudomány. És bár a tudós praktikusan ugyan lehet hétvégén, otthon áltudós, de elvben azért ez egy komoly disszonancia. Ez bizony olyan, mint amikor a kutató orvos hétvégén auragyógyászati termékeket reklámoz, vagy a fizikus hétvégén Egely-kereket. 

"akkor is, ha az ő hite történetesen ateista hit."

A gyenge ateizmus, vagy az agnosztikus ateizmus (eléggé hasonló nézetek) azaz az istenbe vetett hit hiánya nem lehet hit. Per definicionem, per se nem hit. Ugyanis nem állít semmit, hanem tartózkodik valamitől. A gyenge ateizmus az a dolog, ami pont nem a hit. Kár erőltetni, hogy az, fogalomzavar. Nem tudom, hogy Mérő hogy lehet ilyen tájékozatlan, ha tájékozatlan, miért ír cikket, ha cikket ír, akkor miért nem tájékozódott legalább az írásakor.

"A tudománynak ezekről a kérdésekről "hivatalból" nincsen mondanivalója."

A tudománynak istenről mai tudásunk szerint valóban nincs mondanivalója, mivel a tudomány számára isten jelenleg nem igazolt, nem létezik. Ahogy a tudománynak nincs mondandója a pegazusok nemi életéről, az unikornisok vándorlási szokásairól, és a télapó logisztikai problémáiról. A tudomány gyenge ateista. Nem a priori az, hanem a posteriori: jelenlegi tudásunk szerint a tudománynak gyenge ateistának kell lennie, ez a helyes álláspont. 

"És ezért bizonyult a tudomány, ellentétben az egyéb okos megismerési módokkal, például a misztikával, a művészettel vagy a teológiával, kiemelkedően sikeresnek a technika vívmányainak megalapozásában."

A tudomány azért bizonyult sikeresnek a technika vívmányainak megalapozásában, mert okos megismerési mód. A többi pont azért nem, mert nem okos, és nem működő megismerési módok. Tulajdonképpen módnak se nagyon nevezhetőek, nincs módszerük.

Egy autó vagy egy számítógép ugyanúgy működik egy istenhívő, mint egy ateista számára.

Így van. Ezzel szemben a keresztény vallás nem működik ugyanúgy keresztény és ateista számára. Mérő beletenyerelt egy fontos érvbe.

Kétségtelen, hogy a tudomány eredményeinek elfogadása sokszor nehezen megy az egyházaknak, például Galilei egyházi rehabilitálása csak halála után három és fél évszázaddal történt meg. A fejlődést mutatja azonban, hogy Darwin elméletét a katolikus egyház már szűk másfél évszázaddal A fajok eredete megjelenése után összeegyeztethetőnek találta a vallás dogmáival.

"Nagy eredmény" kérem, hogy a vallás csökkentette a lemaradását. Bár szerintem nem a vallás csökkentette ezt, hanem a gyorsuló világ kényszerítette ezt rá a vallásra. Darwin elmélete hamarabb elterjedt, Darwin elmélete mögött a praktikus kutatás sokkal gyorsabban, robbanásszerűen indult be. Illetve a 20. századra az egyházat szerencsére sarokba szorították a szekuláris erők, tehát nem inkvizíciózhatott egy kicsit sem Darwin követőivel. Végül, mint látni fogjuk, a Vatikán nem egészen fogadta el Darwin elméletét.

"Manapság a kreacionista tanok legkeményebb kritikusai éppen a Vatikáni Tudományos Akadémia tudósai - és ez az ő szájukból sokkal hitelesebben hangzik, mint Dawkinséból, aki az érvelésbe állandóan belekeveri ateista hitét is."

Igen, hol is vannak a Vatikán népszerű kreacionizmust kritizáló könyvei?! Nem nagyon ismertek ilyenek. Bizonyára vannak ilyen könyvek, de olyan nagyon nem lehetnek hitelesek, a sikertelenségüket elnézve. És hogy a Vatikán ne keverné bele a hitet a könyveibe?! Sírjak, vagy nevessek?!

"Ha a kreacionisták ebben a tudományos kérdésben tévednek, az nem jelenti, hogy vallási hátterük eleve tévedés."

A helyzet az, hogy de igenis, a kreacionizmus az pont a vallási hátterük, ugyanis az egyik legfőbb istenérv. Olyannyira, hogy míg a Vatikán elfogadja az evolúciót, azért nem egészen veszi át az anyagot, hanem az ember kialakulásakor nem találja a kiutat, botladozik és hadovál. Én nem olvastam ugyanis eddig világos állásfoglalást arról, hogy a Vatikán a homo sapiens eredeténél is elfogadná Darwin álláspontját, azaz, hogy állati ősökből, evolúcióval fejlődtünk ki, és nem kellett semmiféle isteni lehelet, se így, se úgy, se amúgy.

"Ha az istenhit, illetve az ateizmus egyaránt valamiféle hit, akkor egyfajta szimmetriának kellene lennie közöttük."

De nincs szimmetria, és a gyenge ateizmus éppen ezért nem lehet hit. A "hiszek istenben" és a "nem hiszek istenben" nem szimmetrikus (ellentétes) állítások, hanem logikai komplementerek. A "hiszek istenben" ellentéte a "hiszem, hogy nincs isten", ami viszont erősebb annál, hogy "nem hiszek istenben". A gyenge ateizmus csak a hit elvetése, és emiatt nem hit. A szimmetria ott is borul, hogy a "hiszek istenben" állítás igazolást kíván, a "nem hiszek istenben"-t az igazolás hiányában alapértelmezésként kell elfogadni.

"Az ateizmusra elvileg ugyanúgy lehetne valamiféle vallást alapítani, mint az istenhitre, függetlenül attól, hogy a tudomány éppen hol tart a világ megismerésében."

Pont azért nehéz, mert nem hit. És nem is alakult ilyen ki. Mérő nem tudom, miért erőlteti a logikailag és empirikusan is megbukott rögeszméjét. Az ateizmus nem hit, ezért nehéz rá vallást alapítani. Mit ad isten, a valóságban tényleg nem nagyon van. Józan paraszti ésszel tehát a logikailag megjósolt jelenség visszaigazolódott a valóságban. De Mérő nem józanul áll neki a kérdéshez, hiába az empirikus valóság, ő ragaszkodik, hogy az ateizmus hit, és hiába, hogy nem nagyon van hozzá vallás, ezen meglepődik, de eszébe nem jut, hogy talán azért, mert tévedett, az ateizmus nem hit. Itt van előtte az empirikus cáfolat, de nem fogja fel.

"Ahogy Noah Wunsch, a német festő mondta: "Nem igazán látom, hogyan működhetne egy ateista egyház. Leülünk, és a semmiről beszélgetünk?""

Ez teljesen igaz. Az ateista egyház azért nem működne, mert semmiben nem hisz, a semmiről nem lehet beszélni. De ha semmiben nem hisz, akkor nem hit, vegyük már észre, "az istenit!"

"Elvileg létezhetnének ateista vallások is. Azoknak azonban nem pusztán Isten létezésének tagadására kell épülniük, hanem arra, hogy mitől tud szép, jó és harmonikus lenni egy olyan világ, amelyben nemcsak Yossarian buta és gonosz istene nem létezik, hanem szeretője jóságos, igazságos és kegyelmes istene sem."

Nem, ezt nem az ateizmusnak, és nem valami egyháznak kell megoldani, hanem ezt az embereknek, a társadalomnak kell. Hogy miért, azt Mérőnek kéne tudnie, hiszen ő maga fogalmazta meg a boldogságportfólió pluralista képét ekképpen:

„Alap- és kognitív érzelmeinknek önmagukban éppúgy nincs semmi értelmük, mint ahogy magának az életnek sincs azon kívül, hogy ha jól működik, akkor jelen lesz a következő generációban is. (…) Így nem csak az érzelmeinknek adhatunk értelmet, hanem az életünknek is. Mindenki a saját szelfje alapján, amit hite, érdeklődése, habitusa, családja, nemzetisége és még sok minden más határoz meg. Mindenki összeállíthatja a neki leginkább megfelelő bolgogságportfoliót.” Mérő: Az érzelmek logikája, Tercium, 2010. 302.o.

Hát ha egyszer mindenki magának ad értelmet és boldogságot az életben, akkor egy vallás, amely ezt a szabadságot akarja elvenni az emberektől kifejezetten ez ellen dolgozik. Talán inkább a 2010-es Mérőnek van igaza, mint a 2008-asnak.

A cikk gyengéje az is, hogy ahogy már erre utaltam, igazán világosan Mérő itt sem írja le a konklúziókat. Nincs ehhez bátorsága. A cikk inkább valamifajta hatásvadászat, fesztiválkeltés, amelyből sok olvasó bizonyára kiolvas bizonyos elvakult konklúziókat, de Mérő maga nem írja le explicit az ítéletet az ateizmusról.

Augusztus, szombat este, éjjel, Lindau, Insel, Zeppelinstrasse. Nappal 35 fokos hőség volt, amely napnyugta után is csak alig csillapodott. A szigeten, a belváros kőrengetegében megrekedt a levegő, hiába a Boden-tó vize, nem igazán hűsítette. Minden bizonnyal már túlságosan felmelegedett az egyébként mély és hideg tó maga is. Legalábbis legutóbb, amikor fürödni mentem, már nem éreztem a kellemes hűsítő érzést, amikor úszás után kijöttem a rekkenő, délutáni napfényre. Hasonlóan, a hegyekben, már a kétezresnél magasabb csúcsokon is elolvadta a hó, és a szél onnan se hozhatott frissítő leheletet.

A lakásom ráadásul dél-nyugatra nézett, a falon végig ablakok, és a ház sarkán lévő kis toronyszobácska mint egy prizma gyűjtötte magába a forróságot. Az ablakokat nyitva hagytam, a belváros közepén csak az volt a gond, hogy a szórakozó fiatalok telekiabálták az utcát, egészen hajnali 1-2 óráig is akár. No de hát nem volt jobb megoldás,: nyitott ablakkal, kicsit zsivajban próbáltam elaludni.

A kedves olvasó elgondolhatja, hogy a hőség, a tudatalatti határát birizgáló zaj közepette az ember nem alszik igazán jól, szóval valamikor pár órával később zajokra ébredtem. Valami kapirgált az ablakomon. A sötétben felkeltem, odabotorkáltam, és majdnem szívinfarktust kaptam, amikor egy nagy kalapács repült be az üveget betörve. Nem is kalapács volt, hanem nagyobb, amolyan fejszeféle. Talán egy kovács-kalapács állapodott meg a szilánkok közepette a szőnyegpadlómon. Egy termetes, szakállas ember követte a kalapácsot, és rontott be a szobába a betört, emeleti ablakon át, türelmetlenül fürkészve körbe, nyilván a kalapácsát kereste. Különösebb látványt soha életemben nem láttam még.

Hátrahőköltem, majd kiléptem a folyosóra. Oldalt láttam a másik, nagyobb szobát, ahol az ablakok felől hasonló zajokat hallottam. Először a sötétítő kapirgászott az ablakpárkányra kitett alumínium dobozokon, majd csattogni kezdett, erős szellő támadt, majd kivágódtak az ablakok, és elkezdtek bemászni valamiféle alakok. Jobb oldalt egy indiánszerű figura, tollas fejfedővel és ruházatban. Ahogy megnéztem, rájöttem, nem is ember volt, hanem egy kígyó. A sarokszobában egy kék arcú ember mászott be, és közben különös módon furulyázott. Bal oldalt egy perzsa szakállas ember mászott be, hatalmas szárnyakkal az oldalán, akárcsak valamiféle Ikarus. A hálószobámban a skandináv kovács-alak után egy egyiptomi ember lépett be, azzal a furcsa szakállal az állán. Az összes figura, az összes népnemzeti viseletben oda konvergált a két szoba közötti folyosóhoz, ahol lecövekelve álltam, és csak kapkodtam a fejem jobbra, balra.

Mind az összes rémség suttogott, mormolt: "Engem válassz! Engem válassz!" és megállíthatatlanul közeledett hozzám, mint a zombik a legrosszabb horrorfilmekben. "De hát miért válasszalak téged?!" csattantam fel idegesen, és a kérdést éppenséggel a kalapácsos embernek szegeztem.

"Én vagyok Thor, hatalmas vagyok, és csodálatos erőt adok neked, ha engem választasz" - válaszolta. Ekkor esett le nekem, hogy ezek a kártevők, ezek a férgek, ezek a csótányok itt valószínűleg mind istenek. Csak nehéz felismerni őket, mert az ember nem találkozik velük nap mint nap, és nem látja őket a tévében. A tollas lény valószínűleg a maja Quetzalcoatl, a szakállas valamilyen egyiptomi isten - fogalmam nem volt, hogy éppen melyik -  a furulyás meg indiai - rémlett, nekik voltak ilyen kék avatarjaik - a perzsáról se tudtam pontosan, hogy ki, de biztos az is valami isten. 

A kitört ablakon csak ekkor kezdett el bemászni egy hosszú hajú, homless figura, egy kereszttel a hátán. Na jó, őróla tudtam, hogy ki. Nem is kellett megszólalnia. Még nem is jutott hozzá, mert beakadt a keresztje az ablakba. A többiek viszont annál inkább egymás szavába vágtak.

- "Ha engem választasz, mindent tudni fogsz" - noszogatott Quetzalcoatl, és én meglepődtem, hogy ő a tudás istene, nem pedig valami rémséges dologé. De ez nem változtatott azon, hogy úgy hirtelen őt se akartam választani.

- "Én vagyok a legrégebbi isten mindannyiunk közül, engem válassz, és biztosítom az utadat a túlvilágon!" - mondta az egyiptomi isten, és még ebből sem tudtam meg, hogy ki a halál akar lenni.

- "Én vagyok minden dolgok teremtője, az egyetlen igazi isten, a Teremtő, engem válassz!" - mondta a perzsa isten, és bár a "minden dolgok teremtője" impresszív tulajdonság, mégsem voltam benne biztos, hogy őt kéne választanom. Azért van még pár másik szempont is. És egyáltalán...

- "Ugyan, miért kéne nekem választanom?! Miért zaklattok itt éjnek idején?! Miért nem hagytok békén?! Nem ér ez rá holnapig?!" - fakadtam ki. És akkor az egyiptomi hozzám lépett, kicsit nyugodtabban, mint eddig. Láthatóan a többi isten is elfogadta, hogy ez a kérdés az ő reszortja.

- "Mert reggelre meg fogsz halni" - válaszolt, miközben nyugtatóan a vállamra tette a kezét.

És persze ezen megdöbbentem, elszorult a szívem, hogy akkor most meghalok, "de miért?!", valóban, miért haltam volna meg? Nem volt semmi bajom. A folyosón tovább hátráltam, és az isteneket sakkban tartva beléptem a fürdőszobába.

- "Nem igaz, nem halok meg, hagyjatok békén, nem kell választanom, nem választom egyikőtöket sem" - kiabáltam a sok undok istennek, miközben a hátam mögött ösztönösen kapirgáltam, hogy a kezembe kerítsek valamit, amit fizikailag is nekik szegezhetek. Valami tényleg a kezembe akadt, és azonnal feléjük nyújtottam, mintha az a valami megállíthatta volna őket.

Nem, nem egy fokhagyma-fűzér volt, nem egy ezüst tű, nem egy kihegyezett karó, nem egy kereszt, hanem egy borotva. "Na hát ezt a hajamra is kenhetem" - gondoltam.

De a legnagyobb megdöbbenésemre az istenek arca elborult, eltorzult, sikítozni kezdtek. Aztán szél támadt, de már nem befele fújt az ablakokon, hanem éppen fordítva: kifele. Mint valami gigantikus porszívó szívta ki a lakásomból az undok kártevőket. Nem tudom, hogy ezt mi okozta, mi köze volt a gigantikus porszívónak a borotvához. De az istenek hanyatt homlok menekültek volna, aztán nagyon gyorsan kivitte őket a vákuum az ablakokon. A lakás ismét üres volt, csendes, az üvegszilánkok is eltűntek. Még a levegő is lehűlt. Hamarosan elaludtam.

Reggelre már kellemes hőmérsékletekre ébredtem, és a fürdőszobában, a tükör előtt már csak nevettem a rémálmon. Az arcomra gyorsan szappant kentem az ecsettel. Automatikusan, gondolkodás nélkül tettem ezt, hiszen borotva volt a kezemben. Hogy miért, azt nem tudom pontosan: aznap nem akartam borotválkozni. 

A katolikus dogmatikából nekem a szentháromságtan a kedvenc fejezetem. Annyira bizarr és minden ízében paradox elképzelés, hogy azzal szinte már öröm foglalkozni; egészen felcsigázza az ember fantáziáját. (a cikket a következő kötet alapján írtam, az oldalszámok is erre vonatkoznak: Dr. Előd István: Katolikus dogmatika. Szent István Társulat, Bp. 1983).

Isten először is paradox létmódú létezőként egyetlen lényeg (szubsztancia) három személyben. Isten lényege abszolút mértékben önazonos, viszont a személyek különböznek és önmagukban is identifikálhatók, méghozzá egymáshoz való viszonyuk alapján (275). A közös lényeg mindhármukban máshogyan van meg. (Itt máris felvethető lenne a kérdés, hogy ha az isteni lényeg létmódjának variációi vannak, akkor ez a lényeg mindenesetre nem teljesen önazonos, hanem persepktivikus szubsztancia, de ezzel egyelőre ne foglalkozzunk.) A lényeg megvan az Atyában, a Fiú tőle kapja a lényeget, a Szentlélek pedig az Atyától és a Fiútól. A Fiú nemződéssel származik az Atyától, bár ez nem fizikai, hanem morális értelemben vett nemződés (hogy mit jelent a morális értelemben vett nemzés, az itt most ne firtassuk), a Szentlélek pedig egyszerű eredéssel vezethető le kettőjükből. Ezt a leszármazást és eredést viszont nem egymásutániságként kell érteni, hanem egyidejűségként, örökkévalóságként, sőt ha jól értem, maga a nemzés aktusa is folyamatos, örökkévaló aktus. A leszármazás időbeliséget feltételez, viszont Isten mentes az időtől, Isten folyamatosan nemzi a Fiút, és a Fiúhoz való viszonyában folyamatosan teremti meg önmaga identitását Atyaként.

 Isten tehát kétszeresen is paradox struktúrájú szerkezet: egyszerre egy és három, illetve egyidejű és egymásutáni is önmagához képest. (Miközben, ahogy Szent Tamástól megtanultuk, Isten nem is létező, hanem önmaga létaktusa is.) Ez elég meghökkentő leírása egy valószerűtlen metafizikai képződménynek, mely testetlenül is áthatja az egész világot.

Istenben ebben a szempontból van fantázia. Odatartozik a bizarr, ellentétes minőségeket egyesítő paradox fantázialények és tárgyak sorába, amelyeket az évszázadok során kiötlött az emberiség kreatív és játékos képzeletű alkotócsapata. Ezeket a létezőket, ha szeretünk a fantázia világában időzni, összegyűjthetjük képzeletbeli múzeumunkban. Röviden lajstromozhatunk is, de aztán még visszatérünk még a szentháromságra. Itt van pl. H. G. Wells csodakristálya, ami egyszerre két különböző helyen található, a Marson és a Földön, itt van Borges könyve, mely végtelen számú lapból áll, vagy a korong, amelynek csak egyetlen oldala van, vagy esetleg a könyvtár, ami a betűk összes lehetséges számú kombinációját tartalmazó könyvekből áll. Itt van az organikus kő Darvasi László kortárs írótól, ami együtt növekszik az ember szívének dobbanásaival, vagy szintén tőle a kínai ikerpár, melyek közül az egyik rettenetesen csúnya, a másik kimondhatatlanul szép, miközben pontosan ugyanúgy néznek ki.

 Isten tehát lehetne egy ragyogó és izgalmas paradoxon is. A probléma az, hogy az ő létének további szövődményei vannak, amik elbonyolítják ezt az érdekes szerveződést. Az első az, hogy itt nem egy egyszerű szerkezetről van szó, hanem olyasmiről, ami mentális fenomén, és így egészen más képet mutat Isten. Isten nem puszta létező, hanem intenzív tudat, mely egyben érzelmi lény is. Az Atya és a Fiú lényegükben azonosak, csak egymásra való vonatkozásukban különböznek (275), ugyanakkor végtelen tökéletes szeretet fűzi őket egymáshoz. Az Atya a saját Fiát szereti, aki egyben önmaga is. Így már viszont valami mélységesen beteges ebben struktúrában. Ez így nem más, mint egy vérfertőző és egyben narcisztikus viszony mintaképe. Egy önmagával leszármazási viszonyban lévő szerelmespárnál nem sok furcsábbat tudok elképzelni. Ráadásul homoszexuális jellegű kapcsolat is ez – pedig pont az egyház az, ami a leghevesebben tiltakozik az ilyesfajta vonzalmak ellen. Tudom persze, hogy a vallásos gondolkodás hívei erre azzal reagálnak, hogy ez csak analóg kijelentés, vagyis nem kell szó szerint venni, az Atyának valójában nincs neme. (A Fiúnak viszont van, azt azért nem lehet tagadni). Tehát a hívők azt mondanák, hogy ez csak metaforikus kép egy olyan valamire, amit nem lehet szavakkal megfogalmazni. Erre viszont az ateista azzal válaszol, hogy kereshettek volna más metaforákat is az Atya és a Fiú helyett, ha nem akartak az egynemű kapcsolat létére való lehetséges félreértéseket. Ha nem akarnak sugallni valamit, akkor miért sugallták azt mégis?

 A következő baj az, hogy ha az Atya és a Fiú szeretetéről elmondható az, hogy „mindketten mindent birtokolnak. Ez a szeretet tehát a végtelen érték birtoklásának közös öröme és az abban való tökéletes megnyugvás” (274). Így ugyanis nem világos, hogy hol az ember helye ebben a szerkezetben. Ha a szentháromság tagjai végtelen, egymásban lévő szeretettel szeretik egymást, akkor egyszerűen nem hihető, hogy szükségük van az embere. Ha a szentháromság tagjai elegek egymás számára, akkor ugyan hogy kerül az ember a képbe?

További problémák adódnak azonban magával a szerkezettel is. Tudjuk ugyanis, hogy a Fiú az Atya önálló személlyé lett önismerete. Ez Ágoston ötlete (269). Erről a Dogmatika más pontjain is olvashatunk: „a Fiú voltaképpen az Atyának önmagáról alkotott szellemi képe, önismerete, akibe egész lényegét belemondja.” (273) Ha viszont ez így van, akkor Isten szerkezete pontosan olyan, mint az emberi reflexív tudat struktúrája: van egy tudat, és van egy öntudat, amely saját tárgyává teszi a tudatot. Isten is ilyen: az Atya az öntudat, amely a Fiúban szemléli saját öntudatát. Isten nem teljesen önazonos, Isten nincs jelen önmaga számára közvetlenül. Istennek nincs abszolút jelenléte, nem azonos a saját lényegével és létével, ahogy Szent Tamás elképzelte, hanem mintegy reflexív módon szemléli önmagát, külsővé válva a fiúban. Ez azért elég súlyos dilemma.

De más probléma is felvetődik ezzel a szerkezettel kapcsolatban. A szentháromságot így határozza meg a dogmatika. „Tudományos formában: Istenben három személy, de egy lényeg vagyis egy természet van.” (254) A természet és a lényeg ebből kikövetkeztethetően egymás szinonimái. Ez azért érdekes, mert a háromság egyik tagjáról, a Fiúról meg ezt olvassuk: „Ami Jézusban kettő, nevezetesen istensége és embersége, isteni és emberi természete, az nem teszi őt két valakivé, mert egyetlen hüposztaszisz egy valakivé egyesíti a két természetet” (322) Vagyis: A szentháromság egy szubsztancia három személyben. A három személy egyike viszont maga is két szubsztancia egy személyben. Mintha egy állandóan osztódó, hasadozó skizoid rendszerrel állnánk szemben. Valahogy nem áll ez össze értelmes elgondolássá ez a magyarázkodás. Milyen akkor az emberi szubsztancia viszonya az istenihez? Ha az önazonosnak tételezett isteni szubsztancia egyik személye tartalmaz egy másik, nem isteni szubsztanciát is, akkor Isten nem önazonos létező. Isten egy összevisszaság, egy szubsztancia-osztódással létrejött amorf szörnyeteg, egy kozmikus amőba. Ez a rendszer még paradox természetében sem értelmezhető.

Tudjuk azt, hogy a Fiúban kétféle szubsztancia van, ebben az esetben viszont, ha a Fiú az Atya önismeretének képszerű kivetülése, akkor az Atya sem önazonos, hanem ő is két különböző szubsztanciából áll, vagyis nem csak a saját reflexív másával alkot kettősséget, hanem saját belső szubsztanciájában is osztott létező. Ha a tükörkép hasadt (mert kettős), akkor az eredeti is hasadt. Akkor az Atya is kettős. Nem csak arról van szó, hogy a szentháromság a maga egészében egy paradox szerveződésű rendszer, hanem arról is, hogy a róla szóló kijelentések is kölcsönösen törlik egymást.

Tovább bonyolódik a dolog, amikor a személyek egymásban való létéről olvasunk. Tehát az Atya és a Fiú, aki az Atya öntudata, egymásban vannak. Az Atya és az ő személlyé és így külsővé vált öntudata kölcsönösen átjárják egymást, mint a napfény a levegőt. Ez már eleve követhetetlen. A következő lépés viszont újabb meglepetést okoz. A „latin atyákról” ezt olvashatjuk: „Ők tehát az Atya, Fiú és Szentlélek öntudatának teljes egyéforrását, a három személy azonos tökéletességeinek közös átélését ünnepelik” (279). Tehát a három személynek van külön öntudata, ami összeforr. Csakhogy a Fiú maga is öntudat, az Atya öntudata. Ezek szerint az öntudatnak is van egy külön öntudata, és az Atyának is van a Fiútól független öntudata. De ha ez így van, akkor a Fiú öntudata is önálló létező kell, hogy legyen, akinek nyilván szintén van öntudata. Ebben az esetben Isten nem egy önazonos és önmagát birtokló létező, hanem öntudatok végtelen tükörterme.

Látható, hogy a szentháromság, akárhonnan nézzük is, nem ad ki egy egységes, önazonos istent. Egy elméletileg állandóan toldozott-foltozott, skizofrén rendszer marad. Az egyes kijelentések, elemzések végül olyan káoszt eredményeznek, aminek a méhéből nem születik meg semmilyen isten, csak egy érthetetlen, bizarr alien.