Ateista Klub

„Akkor te miben hiszel?” Ezt a kérdést gyakran teszik fel az ateistáknak a hívők. Miben hisz az, aki elutasítja Isten, a szentek és a túlvilági élet valamint az angyalok (lásd a képen) létezését? Erre azonban nyilvánvalóan nem adható értelmes felelet, mivel a kérdés nem valódi, hanem ún. költői kérdés: nem egy feltételezett tartalom megismerésének vágyát fejezi ki, hanem a beszélő afeletti megdöbbenésének ad hangot, hogy lehetséges értelmes és teljes életet élni Isten nélkül. A válasz tehát az kell, hogy legyen, hogy ateistaként nem hiszek semmiféle olyan objektumban vagy szubjektumban, aminek a létezése igazolatlan, ellentmondásos, vagy aminek az elképzelése nyilvánvalóan olyan infantilis és vágyjellegű, ahogy pl. a védőangyalok vagy a mennyország rózsaszín víziója. A természetfeletti jelenségeket mind egy szálig az emberi fantázia termékének tartom, és teljes egészében elvetem.

A dolog akkor válik problematikussá, amikor a teista erre így válaszol: „Akkor te nem hiszel semmiben!” Csakhogy itt már nem a természetfeletti létezőket vagy jelenségeket kezeli a hit tárgyaként, hanem beleérti abba az eszméket, értékeket is. Ez a csúsztatás olyannyira nem ritka, hogy időnként még ateistáknál is előkerül (itt a blogon is volt már példa ilyesfajta kommentre ateista oldalról), így érdemes néhány bekezdést áldozni rá.

A fenti, metafizikusnak nevezhető elképzelés szerint létezik egy anyagi világ, ahogy elterül itt alattunk a föld, köröttünk a sziklák, az erdők és hegyek, és van egy másik, anyagtalan világ, ami efölé boltozódik, mint egy ragyogó, megfoghatatlan szivárvány, ami olyan káprázatos színekben szórja szerte a fényt. Az ateista ebben a vízióban a földön áll, és nem tudja felemelni tekintetét a szemhatár fölé. Az alsó világba tartoznak az anyagi létezők, és az ateista, aki elutasítja az immateriális dolgokat, pusztán ezeket fogadja el. Az értékek, mint pl. a művészi és természeti szépség, az önfeláldozás vagy a szolidaritás morális értékei vagy pl. a szerelem nem a földi világhoz tartoznak, mivel ezek immateriálisak. Az ateista számára csak illúziók ezek az értékek. Az ateista így nem képes a tartalmas életre, lelke üresen kong, mint egy lyukas hordó.

Ám ez az elképzelés igencsak téves. Először is azért, mert az ateista az olyan objektív, tárgyi létezők esetében utasítja el az létezést, mint Isten, a démonok, angyalok, vagy éppen a túlvilág. A szépség, a szerelem vagy a morál azonban nem ilyen tárgyi jellegű dolgok, hanem mentális fenomének, azaz szubjektívek. Platón a szépséget pl. önálló ideaként gondolta el, ami a szép dolgoktól függetlenül is létezik az ideák természetfeletti világában. Ebben a tárgyi értelemben a szépség valóban nem létezik, de igenis elfogadható, sőt nagyon fontos mint szubjektív minőség. Az ateistának semmi oka, hogy elutasítsa az ilyen értékeket, ahogy pl. az ateista Kosztolányi is a művészi szépség egyik legnagyobb rajongója volt.

Másodszor az, hogy bizonyos értékek mellett kiállunk, nem hit kérdése. A fentebb említett értékekben nem „hiszünk”, hanem döntünk mellettük, és elköteleződünk az irányukban. Isten léte nem igazolható, a szépség, a szerelem vagy a morál viszont nagyon is létezik, csak éppen nem transzcendens módon, hanem szubjektív érzetként. Az ateista így nagyon is fontosnak tarthatja az olyan értékeket, mint pl. a kulturális és tudományos produktumok, a racionális gondolkodás, a megértés és a türelem, a becsületesség vagy a humorérzék, fantázia, kreativitás.

Harmadszor pedig az értékeknek egyáltalán nincs közük a transzcendenshez, nagyon jól képviselhetők ateistaként is. A teista a természetben Isten nagyságát és teremtő erejét csodálja, de ahhoz, hogy szépnek találjunk egy virágokkal teli kertet, egy őszi tájat vagy egy roppant, hóval lepett hegycsúcsot, egyáltalán nem kell belelátnunk Istent. Az fentebb emlegetett értékek részei a világunknak, és nincs isteni eredetük. azért értékesek, mert a mi földi, istentől független emberi világunk produktumai és ez a világ az, amit szebbé és élhetőbbé tesznek.

A szerelem, a morál és a szépség, amellyel a teisták ebben az összefüggésben olyan gyakran előhozakodnak, valóban felsőbbrendű, nemesebb jelenségeknek tűnnek, és általában így is tekintünk rájuk. Amikor pl. megosztottam egy cikket a FB-on, amely arról szólt, hogy van átmenet a szervetlen és a szerves életformák között (vagyis nem kell Isten a szerves organizmusok létrejöttéhez), egy vallásos ismerősöm rögtön azzal hozakodott elő, hogy majd megváltozik a véleményem, ha egyszer őrülten szerelmes leszek. Képesek vagyunk megrendülni az olyan műalkotásokon, amelyek ezekkel a témákkal foglalkoznak, mintha valami felsőbb erő lenne jelen eme fenoménekben. Hogy ezt így érezzük, azzal nincs semmi gond, hiszen ezek valóban fontos értékek, amik nélkül nem tudnánk értelmes és tartalmas életet élni, de ez nem jelenti azt, hogy valóban lenne valami közük a transzcendenshez.

A szerelemről pl. mondhatjuk azt, hogy felemel a hétköznapi, anyagi világból egy magasabb rendű lelki szférába, mintha a szerelem egy ezerszín tündérvilágot varázsolna körénk. Megrázó ezt átélni, és átszellemülten olvashatjuk a szerelemről szóló verseket. Ám ez nem jelenti azt, hogy a szerelem valóban, reális értelemben is valamiféle transzcendencia létezésére utalna: az érzelemnek nagyon is megvan a maga evolúciós funkciója (együtt tartani a szülőpárt az utód felneveléséhez), és megvan a maga biokémiája is. Hasonló a helyzet a morállal is: szépnek és felemelőnek érezzük az áldozatot, ami egy adott személy hoz a közösségért (pl. az életét adja a társaiért). Egy ilyen áldozat lehet valóban megrendítő, mert kevesen képesek rá, és az ilyen esetek kapcsán joggal érezhetünk mélységes megrendülést. (Nem véletlenül beszél már Arisztotelész is a Poétikában katarzisról a nemesebb értékekért életét áldozó drámai hős kapcsán.) Ez azonban szintén nem utal semmiféle transzcendencia jelenlétére az emberi világban: hasonló áldozatot megfigyelhetünk minden fajnál, és nagyobb számban jellemzően éppen a kevésbé fejlett élőlényeknél, pl. a hangyáknál vagy a méheknél, ahol az ilyen drámai hőstettek egészen természetesnek számítanak.

Nagyjából ugyanez mondható el a szépségről is. A szépség, amely olyan különös, varázsos és megmagyarázhatatlan tünemény, szintén gyakran kerül összefüggésbe valamiféle magasabb rendű valósággal, amely rajta keresztül ragyog át a mi világunkba, hogy megsejtesse magát velünk. Platón szerint a szépség olyan idea, amely a legfényesebben tündöklik az ideák között, mivel ez érzéki természetű, szemben azokkal, amelyek elvontak, és így nem érzékelhetők közvetlen módon. A Phaidroszban így ír: „Az igazságosság, a mértékletesség és a többi lelki érték fényességéből semmi sincs meg itteni hasonmásaikon, hanem – minthogy homályos érzékszerveinkkel közelítünk képmásaikhoz – csak kevesen és alig-alig szemlélhetik a leképezett dolgokat. Ami pedig a szépséget illeti, ez teljes ragyogásában látható volt akkor, amikor a boldog égi karral – mi Zeusz, mások pedig más isten kíséretében – boldogító látványt szemléltek (…)” Amikor tehát visszaemlékezünk az ideákra, amiket a testi lét előtt közvetlenül szemléltük, a szépség az, ami a leginkább elérhető számunkra. A szépség tehát a transzcendens áttűnése a mi világunkba.

Csakhogy a szépség a misztikus karaktere ellenére is értelmezhető mindenféle transzcendenciától mentes jelenségként is. Kant híres meghatározása szerint (Az ítélőerő kritikájából) pl. szép az, ami érdek nélkül tetszik: „Mindenkinek el kell ismernie, hogy a szépségről alkotott olyan ítélet, amelyhez a legcsekélyebb érdek is keveredik, nagyon részrehajló, s nem tiszta ízlésítélet.” „(…) a szép egy minden érdektől mentes tetszés tárgya”. Kant szerint csak azok a dolgok szépek, amik önmagukban gyönyörködtetnek, pl. egy ornamentikus minta. A szépségben tehát semmi transzcendens nincs. Nietzsche erre maró iróniával válaszolt, de az ő felfogása is mentes a transzcendenciától. Az Adalalék a morál genealógiájához c. könyvében pl. megjegyzi: „Jót nevethetünk derék esztétáinkon, amikor Kant pártját fogva állandóan azt emlegetik, hogy a szépség bűvöletében még a mezítelen női szobrokat is képesek vagyunk ’érdek nélkül’ szemlélni”. Ez azért érdekes, mert a szépséget itt a szexualitáshoz kapcsolja, és ezt az elképzelést osztotta Freud is, aki a Rossz közérzet a kultúrában c. esszéjében így ír: „Sajnos a pszichoanalízis is csak igen keveset mondhat a szépségről. Csupán az tűnik bizonyosnak, amikor a szexuális érzékelésből vezeti le, mikor megállapítja, hogy a céljában korlátozott izgalom mintaszerű példánya lehet. A ’szépség’ és a ’báj’ eredetileg a szexuális objektum tulajdonságai.”

Vagyis a szépség többféleképpen magyarázható a transzcendencia nélkül is, és valószínű, hogy többféle magyarázat is helytálló, mivel a szépség talán nem egy önazonos jelenség, hanem a tetszés és a vonzódás különböző módjait jelöli. Lehet szép egy tárgy, ami kellemes érzést vált ki belőlünk, lehet szép egy szexuális objektum, és lehet szép egy rendezett, harmonikus tárgy is, ami pedig azzal a haszonnal jár, hogy megkönnyíti a befogadást: ami áttekinthető, az megtakartja nekünk az áttekintéséhez szükséges energiát.

Az ateista tehát annak ellenére, hogy evilági eredetűnek és evilági célból létrejött jelenségeknek tekinti a fentebbi értékeket, nagyon is elköteleződhet azok mellett. Fontosnak tarja a műalkotásokat, mert gazdagabbá teszik az evilági létünket, és nélkülözhetetlennek gondolja pl. a szolidaritást és a türelmet, mert ezek teszik élvezetesebbé és tartalmasabbá a közös életünket.

Thierry Fremont és Léa Drucker a "Divine Emilie" c. filmben

Emilie du Chatelet nem egy különösebben ismert tudós, szerintem a franciák sem nagyon ismerik. Akik ismerik, Voltaire szeretőjeként tartják számon, ami viszont méltatlan, mert ennél azért tett fontosabb dolgokat is. Én azért szeretnék írni róla, mert az élete a felvilágosodás ikonikus történeteként tanulságos.

Személyesen két alkalommal találkoztam emlékével és nyomaival, az egyik alkalom a breteuil-i kastélyban volt, ahol tulajdonképpen megismerkedtem vele, a második pedig Cirey-ben, ahova már szándékosan látogattam el. Amilyen eldugott hely, véletlenül odatalálni nem is lehet.

Emilie íróasztala a Chateau de Breteuil-ben

Emilie Párizsban született, de az apja Breteuil bárója volt, és nagy rangban szolgált XV. Lajosnál. Eképpen a breteuil-i kastély kiállítása egy kicsit Emilie-vel is foglalkozik, aki szerintem ott is nőtt fel, de nem vagyok benne biztos. Ez nem szerepel így abban a könyvben sem, amelyet egyébként Cirey-ben vettem, és amely alapja eme cikkemnek. Florence Mauro írta, és az életrajzában az az érdekes, hogy sokszor tarkítja az életrajzot festményszerű életképekkel.

Egy angol nyelvű előadás Emilie du Chatelet életéről

A személyes élmények, és talán ezek az idilli leírások azok, amelyek miatt számomra ez a könyv, és Emilie élete a felvilágosodás mintaképét jelenti. Ahogy Emilie és Voltaire a Cirey kastélyban töltik az idejüket, művészetről, tudományról értekeznek, kísérleteznek, sétálnak a kastély parkjában, szeretők, akik általában száműzöttek, mert a királyi udvart Voltaire sok műve megint megbotránkoztatja. Mindez a forradalomba torkolló felvilágosodást idézi fel bennem, az ancien regime utolsó, de megújuló, modern fényeit.

Mindjárt az elején azért mondható Emilie a felvilágosodás gyermekeként, mert apja igen alapos, és fiús taníttatást adott neki, ahol a "fiús" jelzőt azért kell hangsúlyoznom, mert abban az időben lányokat nem taníttattak így. A jelző tehát eképpen a kor kontextusában értendő, ma már normális helyeken koedukált oktatás van. Emilie tudása persze az akkori és mai férfiakat is megszégyenítette - pár kivételtől eltekintve - mivel beszélt latinul, görögül, németül, és angolul. Az angol tudás azért fontos, mert ő fordította franciára Newton Princípiáját. De nem csak fordította, hanem népszerűsítette is. És egész pontosan Emilie du Chatelet-nek köszönhetjük a mozgási energia négyzetes képletét. Newton a sebességgel arányosnak gondolta a mozgási energiát. Tehát azt a képletet, amelyet középiskolában pár évig oly gyakran ismételgettünk és alkalmaztunk:

18 évesen megházasították egy nemessel, akitől a Chatelet nevet kapta, ám egész életében gyakorlatilag soha nem látta a férjét - ki katonaként folyton háborúban volt - annak vélhetően tudtával és beleegyezésével tartott szeretőket, akik közül Voltaire a legfontosabb, és egy igen jelentős ideig az egyetlen, komoly szerelem volt.

Részlet a Divine Emilie c. filmből

Mint láthatjuk, a fiús oktatás nem csak tudáshoz vezetett nála, hanem fiús viselkedéshez: a könyv szerint nemcsak, hogy szeretőt tartott, hanem meglehetősen határozottan választott szeretőt, és nem udvaroltatta meg a férfiakat. Ez még ma is szokatlan, de abba a korban egyenesen kirívó lehetett. A szeretőtartás ehhez képest még normális is volt. Ebben a kontextusban a "szerető" egyébként azt jelenti, hogy Emilie általában szerelmes volt a szeretőibe. Szerelmes volt Voltaire-be, és abba a bizonyos Saint-Lambert nevű költőbe, akitől utolsó gyereke született. Emilie modern, világi, normálisan hedonista életet élt, ami akkor csak nemeseknek volt elérhető, és csakis a szerencsés férjválasztás, a kitűnő apai nevelésnek volt köszönhető, hogy Emilie a kor jellemző életvitelétől tudatosan el tudott térni, és meg tudott valósítani egy másfajta mintát. József Attila nagyon találóan írhatta volna, hogy Emilie életét "kisérje két szülője szemmel: a szellem és a szerelem!"

Felolvasás németül a Discours sur le Bonheur c. művéből, ahol egy józanul hedonista, szenvedélyes életet magasztal

Emilie nem volt ateista. A "Lettres inédites de madame la marquise du Chastelet à m. le comte d'Argental" c. (Chez Khrouet, Párizs, 1806) kiadott könyvben ír egy értekezést (Ha jól láttam, ez az 1740-es "Institutions de Physique" egy fejezete volt eredetileg), amelyben lényegében Aquinoi Tamás, és Arisztotelész mozdulatlan mozgatójának, vagy első okának érvét fejti ki. Ezek után pedig a közismerten Leibnizet foglalkoztató kérdést fejti ki: A végtelen sok világból isten pont ezt a világot teremtette, mert ezt akarta, ezt volt jó neki. Istennek jó oka kellett, hogy legyen a választásához, ez pedig az, hogy a mi világunk a lehetséges világok legtökéletesebbike. Tervezett világ, rend. Kitér a világban levő rosszra, és azt állítja, hogy bizony, ennek ellenére ez a lehető világok legjobbika (328.). Lényegében azt fejti ki, hogy a világon belüli összefüggések nem engedik meg a rossz dolgok kiküszöbölését, mert összefüggenek más dolgokkal. Azt állítja tehát, hogy ha egy rosszat kijavítana isten, akkor egy még rosszabbat idézne elő a "hackelés". Példának azt írja (330.), hogy az emberi szem bár nem lát olyan kis részleteket, mint egy mikroszkóp, de ez jó is, mert ha mikroszkópszerű felbontása lenne, akkor nem látná egészében a tárgyakat, melyek fontosak nekünk. Az emberi szem tökéletlensége tehát szükséges tökéletlenség (335).

Nos, mindez, bár részleteiben nem tudom, de nagy vonalaiban Leibniz filozófiáját követi, ami nem meglepetés, hiszen Emilie népszerűsítette Leibniz filozófiáját is ebben az időben. Ugyanakkor az is köztudott, hogy Voltaire Candide-ja pont eme nézet kicsúfolására íródott. Nos, képzeljük el, micsoda családi perpatvar lehetett ebből a kérdésből!

Ez egy bonyolult kérdés, most csak annyit mondhatok, hogy ha az ember szétnéz a világban, és intelligenciájával átgondolja a dolgokat és következményeit, szerintem ezt az állítást abszurdnak fogja találni, és nem fogja elhinni, hogy ne lehetne javítani a világon ilyen változtatásokkal. Emilie arra hivatkozik, hogy van egy nagy, UNiverzális terv, amelyet igaz, hogy nem látunk át, de van (331.). Csakhogy ugye ez argumentum ad ignorantiam jellegű érvelési hiba. Itt a hitet egy másik hittel kívánja megtámasztani.

Ahogy az már sok könyvismertetésemből kiderül, akkoriban a deizmus is meglehetősen merész eretnekség volt, Emilie pedig határozottan deista volt: hitt istenben, csak azt az istent nem valamelyik egyház istenének hitte, hanem a világ teremtőjének, meglehetősen absztrakt mozdulatlan mozgatónak. A deizmusra jellemző volt a tudomány szeretete, mert ahogy azt Paine esetén bemutattam, istenre a világ működéséből következtettek, és a világ működésében isten kézjegyét látták. Ez akkoriban elég haladó, progresszív, merész felfogás volt. Ma már nem az, de ennek az oka a tudomány előrehaladásában is keresendő.

Mint köztudott, Voltaire hite is hasonló volt, bár ő az egyházat erősebben kritizálta is. Emilie-nek ilyen művéről nem tudok. Emilie a haladásban, oktatásban hitt, fontos volt számára a fizika megértetése, eljuttatása az emberekhez, és a Newton fordítást is ez motiválta. Első könyve, "A fizika oktatása" teljesen beleillik ebbe a sorba. Ennek előszavából idézek egy hosszabb részt. A könyvet gyermekeinek ajánlja.

Mindig is azt gondoltam, hogy az emberek legszentebb feladata, hogy a gyermekeiknek olyan nevelést adjanak, amely későbbi korukban megelőzi, hogy megbánják fiatalságukat, a fiatalságukat, amely az egyetlen idő, amikor igazából oktatni lehet őket; ti, drága fiaim, ebben a boldog korban vagytok, amelyben a szellem elkezd gondolkodni, és amelyben a szívnek még nincsenek elég erős szenvedélyei, amelyek megzavarnák.

Most érkezett el az életeteknek az pontja, amelyet a természet tanulmányozására tudtok fordítani, nemsokára a korotokra jellemző szenvedély és élvezet elhozza az idő; és mire a fiatalság eme heve elmúlik, és mire megfizetitek a korotok tanulópénzét a mámoros világnak, az ambíció fogja eluralni lelketek, és ha ebben a későbbi korban, amely gyakran nem is érettebb, a valódi tudományok tanulmányozására szánjátok magatokat, a szellemetek már nem lesz olyan hajlékony, ami az idősebb kor jellemzője, fájdalmas tanulással kell najd megfizetnetek azt, amit most ma könnyedén megtanulhattok. Szeretném ezért megragadni az értelmetek hajnalán a lehetőséget amely a tudatlanságotokból fakad, amely a rangotokbeli emberekre jellemző, és amely továbbra is mind nagyobb vétek, és mind kevesebb érdem.

Idében hozzá kell szoktatni elméteket a gondolkodáshoz és az önállósághoz, egész életetekben érezni fogjátok, milyen milyen erőforrás és vígaszt jelent a tanulás, és azt is látni fogjátok, milyen visszaigazolást és élvezetet szerez.

 Emilie du Chatelet élete végén két esemény idézi vissza a sötét középkor árnyékát. Az egyik hogy 42 évesen egy teljesen normálisnak látszó szülés szövődményeibe hal bele. Ekkoriban még ez normális volt, az általános egészségügy akkoriban ezen a szinten volt. A másik, hogy Luneville-ben, ahol szült, és meghalt, névtelenül temették el a kastély melletti templom küszöbe alá, mert a könyv szerint az érsek névtelenül volt csak hajlandó eltemettetni. Nincs több magyarázat, de elég furcsának látszik a dolog. Itt van egy asszony, aki hívő volt, bűne annyi volt, hogy férje beleegyezésével gyakorlatilag probléma nélkül szeretőt tartott, és nem ült otthon egész életében a férjére hiába várva. Ezért kell névtelenül eltemetni, mind ama érdem mellett, amelyet életében elért?!

 ***

És egy kicsi kis élmény és gondolat, amely annyiban kapcsolódik ide, hogy a könyvet olvasva is megesett velem. Két napig kerestem a könyvet, amelyet éppen olvastam, és pár napig teljesen eltűnt. Bosszankodtam rendesen, mert tökre bele voltam az olvasásba mélyedve. De végig azt gondoltam, nem tűnhetett el, meg kell lennie, csak valami hülye helyen van. A lakásom nem olyan nagy, nincs nagyon túlzsúfolva, nem jár hozzám gyakran vendég, tehát gyakorlatilag lehetetlen volt, hogy ne legyen meg. Legalábbis, ha a racionális, fizikai ismereteinket tekintjük.

És így is lett, nem sikerült ezúton sem cáfolni a világ racionális viselkedését, és az alapvető fizikai ismereteinket. A könyv leesett a radiátor mögé. No ezt jelenti a racionális gondolkodás a kicsi, mindennapi dolgokban. Sok ilyen kis esetre emlékszem életemben, amikor valami eltűnt, és aztán meglett, sőt, esetleg logikusan le is vezettem magamnak, hol kell lennie. Soha egyetlen misztikus eset nem történt még velem: szerszámokat, ruhadarabokat, a szemüvegemet, más eszközöket kerestem bosszankodva. Mindig meglettek, és mindig logikus volt, hogy miért ott voltak, ahol. Így azt kell gondoljam, akik arról számolnak be, velük ilyen történt, inkább csak nem keresték elég sokáig a racionális megoldást.

A Voks'14 tegnap (március 10-én) publikálta azon kérdés eredményeit, és annak elemzését, amelynek kérdése ez volt: "Hisz ön istenben vagy a természetfelettiben?"

A kérdés megfogalmazása Google vagy Mac-es minimalizmushoz hasonlít: nagyjából tiszta kérdés, kevés válaszlehetőséggel ("igen", "nem", "nem tudom eldönteni"). A válaszlehetőségek tere egyébként logikailag nem konzisztens. Ugyanis nem lehet nem eldönteni, hogy valaki hisz-e istenben. Hogy megelőzzem az olvasó részéről a zavart, azzal kezdem, hogy a "nem tudom" válasznak, a háromféle válaszlehetőségnek melyik esetben van értelme:

Ha az lett volna a kérdés, hogy A="Ön szerint van isten?" (Most a természetfelettiről egy kis ideig tekintsünk el!) Akkor az "igen", "nem", "nem tudom eldönteni" válaszok az immár letisztult fogalomhármasnak felelnek meg: "erős ateista", "hívő" és "agnosztikus". Pontosabban a "nem tudom eldönteni" magában foglalja a tudatos agnosztikusokat, és a bizonytalan agnosztikusokat. Azt, hogy "van-e isten" azt lehet nem tudni eldönteni.

Na most ugyanez nem igaz a B="Hisz ön istenben?" kérdés esetén. Azt nem tudni eldönteni, hogy hiszek-e istenben, azt nem lehet. Ha valaki nem tudja eldönteni, hogy van-e isten, az tök egyértelműen nem hisz istenben, legfeljebb nem istentagadó, nem erős ateista. A különbség, hogy az A kérdés a szavazó véleményét közvetlenül kérdezi meg, míg a B kérdés a véleményéről szóló tényállásra kérdez rá, azaz közvetve kérdez. Tehát valójában a "nem tudom eldönteni" választ legfeljebb elmebetegek jelölhették volna be, ez ugyanis valójában nem az agnosztikus esete. Én teljesen határozottan be is jelöltem a "nem" választ, és nem a "Nem tudom eldönteni választ", holott általános értelemben agnosztikus ateista vagyok.

Ezen kívül is van még probléma a kérdésfeltevéssel, bár ez már nem inkonzisztencia, csak kár, hogy nem bontottak ketté valamit. Az "isten" és a "természetfeletti" egybe vétele a modern nyugati országokban elég erősen kedvez az "igen" válasznak. A nyugati országokban ugyanis jellemzően tömegek nem hisznek istenben, de hisznek valamilyen természetfelettiben. Ők, ha logikusan válaszoltak, igennel válaszoltak. Ez jelentősen dob a hívők számán. Tehát a szűk értelemben vett ateisták nem csak a "nem" csoportban vannak, hanem átnyúlhatnak az "igen" csoportba is.

Én tehát külön vettem volna istent és a másfajta természetfelettit, és konzisztens válaszadási lehetőségeket adtam volna meg, amelyeknél az agnosztikus nem jön zavarba.

Az is köztudott, hogy a Voks'14 felmérése nem reprezentatív, mert csak bizonyos mobil és tablet platformokon lehet szavazni. Ígérték az eredmények statisztikai korrekcióját, de én úgy láttam, ez nem nagyon sikerült jól, és a napi kérdést nem tudom, korrigálják-e, ha igen, akkor is valószínű, hogy még kevésbé lehet megbízható a korrekció. Tehát az eredményeket fenntartással kell kezelni.

Mindemellett az, hogy a szavazók kisebbsége hívő, jól hangzik. Jól hangzik, mert ugye mint láttuk, a bizonytalanok között lehetnek elvi agnosztikusok is, ha megzavarta őket a kérdésfeltevés és válaszlehetőségek tere. Jól hangzik, mert a hívők között lehet sok olyan, aki nem istenben hisz, hanem valamilyen ezoterikus természetfelettiben. Ez ma népszerű. A statisztikai torzítás azonban ebből a jó eredményből valamit levesz. Ugyanis feltételezhető, hogy a műveltebb rétegek felül vannak reprezentálva, ez az oka az ateizmus jelentős arányának. Ez egyébként a vallásokra nézve így sem igazán kedvező hír, ugyanis azt jelenti, hogy a hívők aránya legfeljebb a műveletlenebb rétegekben nagyobb.

Ezt erősíti meg az is, hogy a részletes elemzés szerint a hívők többségben vannak az alsófokú végzettségűek körében, de az átlagnál is nagyobb kisebbségben a középfokú, illetve magasabb végzettségűek körében. Ezt pedig nem torzítja el a felmérés torzsága, hiszen maga az iskolai végzettség szerint szét vannak bontva a válaszok. Ezen nem torzít az, hogy az iskolai végzettség szerint nem reprezentatív a felmérés eloszlása, hiszen pont az iskolai végzettséggel vannak "leosztva" az adatok. Még az is feltételezhető, hogy a háromfajta végzettség csoportja a valós társadalmi arányokhoz képest a torzítás miatt kiegyensúlyozottabb. Ugye minden rosszban van valami jó.:)

Mindemellett lehetne erre legyinteni, hogy ez csak egy kicsi, magyar felmérés, csak ugye ez a felmérés sok másik felméréssel cseng egybe, amely az ateizmus és a végzettség bizonyos, nem túl erős, de szignifikáns korrelációjáról számol be. Ez a felmérés csak a sokadik, amely ezt mutatja ki. Tehát a jelenség létezik, nem lehet szőnyeg alá söpörni, "kedves" hívők. A levonható konklúzió pedig elég siralmas a hitre nézve: vagy a tudatlanság segíti elő a hitet, vagy a hit segíti elő a tudatlanságot, vagy egy harmadik, közös ok van, amely mindkettőt elősegíti. Lehet választani, "kedves" hívőim! De egyik választás sem lesz túl rózsás.

Az egyéb összefüggésekről csak annyit, hogy az a trend, hogy az idősebbek között kevesebb a hívő, világméretű ellenkező trendnek mond ellent. Magyarországon ebben valami speciális dolog lehet, kézenfekvő a rendszerváltásra gondolni, mint okra, de nem biztos. A másik, hogy a legkevesebb hívő a DK-ban van, ez egybecseng azzal, hogy a DK képviseli a leginkább ha nem is az ateizmust, de legalább a szekuláris elveket.

A "The L word" (magyarul csak "L" címen fut) sorozatról el kell ismernem, jelentős hatással volt rám, annak ellenére, hogy persze előjön benne a sorozatokra jellemző összes gyerekbetegség. Mindenesetre mind a hat évadot egyhuzamban (esténként és reggelenként egy-egy epizódot) végignéztem. Na most az, hogy aranyos, attraktív nőket látok egymással szeretkezni, szintén elismerhetem, nem hagyott hidegen, de ettől még nem írnék róla postot. Hogy miért írok róla, az jó kérdés, mert a "The L word" nem ateista sorozat, elég áttételesen van csak köze az ateizmushoz. De egy elég fontos, általános, nagy kérdésben.

Néhány éve még morogtam volna, hogy a sorozat teljesen irreális, miközben persze nincs betekintésem a leszbikus világba, de ilyen emberek nincsenek, és nem létezik, hogy ott, a való életben egy ilyen baráti társaság tagjai ennyire keresztbe-kasba kavarjanak egymással, ilyen sűrűn szakítsanak, béküljenek ki, jöjjenek ismét össze. (A címdal szövege meg totál primitív, és ezt - úgy olvastam - sokan így gondolják.) De ahogy mondtam, ez a sorozatok betegsége, amiért már nem is szidom a rendezőt, és a többi problémáért sem, hiszen nyilvánvaló, hogy ezek a sorozatok milyen feltételek mellett, milyen körülmények között készülnek. Inkább a stúdiót szidnám, hogy miért nincs egy sem, amelyik egy jó ötletnél bele merne vágni abba, hogy igenis sok évad biztosan le lesz vetítve, és tessék megcsinálni egységesre, átgondoltra!

Az évadokat egészen a harmadik végéig friss, és lendületesnek éreztem, utána szaporodnak el a sorozatokra jellemző kiírások, visszatérések, kavarások, bonyodalmak, mesterkélt megoldások. De még nagyon sokáig sok érdekes dolgot fel tudtak vonultatni. Összességében azt gondolom, azért tetszett az egész, mert mégiscsak érdekes, aranyos vagy attraktív nők szerepelnek benne, és egy érdekes, idegen világot mutattak be, amit így meg lehetett szeretni. A frissesség, a másság tetszett nekem. Majdnem mindegyik színésznő karakterét elragadónak találtam. Jennyt művészi komplexitásáért, Helene-t angol akcentusáért, Alice-t, mert normális, és aranyos, Tinát, mert szimpatikus és kedves.

Mégis, leginkább talán Shane karaktere tetszett, amely megmutatja, hogy a női szerepet meddig lehet kitolni egy serdülő srác alakjának irányába. Elképesztő, hogy mennyire természetesen alakította Katherina Moenning. És ez csak egy példa arra, hogy mi tetszett nekem: több irányban is kitolták a határokat, méghozzá nem annyira az extremitás fokáig, hanem tényleg közönségformáló módon. Ha meggondoljuk, például szimplán az elfgadhatóvá tette a sorozatot a nagyközönség szemében, hogy a szereplők leszbikusak, és nem homoszexuális férfiak. Azt gondolom, hogy az ilyen alkotásoknak nagy szerepe van az emberek világképének megváltoztatásában. És itt már valamennyire kapcsolódunk az ateizmushoz. Ugyanis az ateizmusnak is nagy szüksége lenne az ilyen közönségformáló alkotásokra.

Nem csak arról van itt szó, és a sorozatban tényleg erre kevés hangsúlyt fektetnek - jól is van ez így - hogy a homoszexualitás a legtöbb vallással ütközésbe kerül. A 2. évad 4. epizódjában Shane és Jane kidobnak egy albérlőt, aki már az elbeszélgetéskor elkezdni téríteni őket: "Jézus megveti a bűnt, de szereti a bűnösöket."

A 2. évad 11. epizódjában Bette és homofób apja közötti konfliktus éleződik ki, amikor is a haldokló apja megkérdezi, mit fog Bette mondani isten előtt, és ő úgy válaszol: "azt, hogy a te teremtményed vagyok, és büszke vagyok rá". Ezen kívül konkrétan a homoszexualitás és a vallás közötti ellentétet nem ábrázolják, még egy pár jelenet van botrányos kiállításokról, de nem közvetlenül a vallással, hanem konzervatívokkal kerülnek összetűzésbe.

A vallás ezen kívül a második és harmadik évadban jelenik meg még párszor. Shane például némileg vallásosnak mutatja magát, amikor a 2. évad 8. epizódjában gyónni megy, de az egész kudarcba fullad, nem neki való dolog. Nem tud megfelelni a vallásnak.

Ehhez képest egy vicces, de ugyanolyan őszinte epizód az, amikor a 3. évad 10. epizódjában Bette feladja a buddhista kolostorban töltendő idejét, és hazamegy. Bevallja: ez nem neki való. Tulajdonképpen belátja, hogy neki bizony a mozgalmas, nyugtalan, zaklatott, de érdekes élet kell.

És itt is valami fontos dolgot ábrázolnak: hogy a vallások mára már csak életstílust jelentenek, komolyabban épeszű ember nem gondolkodhat róluk. Életstílusként viszont teljesen normális az, ha valakinek nem jön be se egyik, sem másik. Ez pedig vonatkozik a szexuális életre is. Ez a sorozat nagy érdeme szerintem: bemutatnak egy olyan életstílust, amelyről sokan el se tudják képzelni, hogy közösségalkotó lehet, pedig az, és nagyon is erős közösségformáló erő. A leszbikus baráti társaságot minden civakodása ellenére egy szinte családhoz hasonló kötelék köti össze. Ezt Max mondja ki a sorozat utolsó epizódjában.

A 3. évad 7. epizódjában Alice kifakad, azt mondja, "God sucks", ekkor Dana haldoklása miatt. Amikor aztán Dana meghal, és az álszent temetésén Alice kifakad, hogy Dana leszbikus volt, utána rendeznek egy alternatív emlékszertartást, mégpedig egy kirándulással egybekötve. Itt is azt éreztem az egyébként szomorú történet ellenére, hogy valami mást, frisset mutatnak be. Azt éreztem, hogy ebben a nagy, álszent világban itt van ez a baráti kör, amelyik a maga módján rendez temetést, a maga módján éli világát, egymásra utalva, egymást segítve, egymás társaságában, és még ha névleg hívők is vannak közöttük, isten egyáltalán nincs az életükben.

Ezen dobott még egyet az, amikor Shane kifakad, hogy ő nem veszi be még azt az álszent, és vallássemleges dumát sem, hogy Dana most már egy jobb helyen van. És ekkor csúcsosodott ki az, hogy itt van ez a Shane, akinek zűrös gyerekkora volt, láthatóan problémásan él, nem tud megállapodni senki mellett, mindig tovább kell lépnie, nem bízik senkiben, nem bízhat meg benne senki. De mindez nem azért van, mert ő eleve rossz, és nem árt ő igazán senkinek, és nem bánt senkit nagyon (nem úgy, mint Jenny, aki ugyan aranyos, hasonló okokból, érdekes, de sokkal inkább bántó személyiség), mert nem lop, nem csal, csak megcsal, és még csak nem is nagyon hazudik. Általában őszinte. És a szörnyű gyerekkoráról nem tehet, és lehet, hogy sok lánynak kicsit összetöri a szívét, de ez ugyan nem nagy dolog, most mit számít, hogy egy lány csalódik egy egy éjszakás kaland után?! Nem a világ vége. Szóval itt ez a Shane aki lehet, hogy zűrös, de legalább őszinte ember, és tényleg ebbe a világba így cseppent bele, és nem nagyon tehet erről, nem maga idézte elő, legfeljebb azt lehetne szemére vetni, felnőttként most már miért nem hoz ki többet magából. Lehet, hogy kicsit gyenge, de emellett nagyon  is egyenes, hiteles, és a maga módján bátor nő, és ahhoz is van bátorsága, hogy kimondja: ő nem veszi be ezt a bullshitet. És amikor kimondja, végül is senki nem ellenkezik. Lehet, hogy sokan hívők a társaságban valamilyen gyenge módon, de annyira nem, hogy ellenkeznének, hogy ne fogadnák el: amit Shane mond, arra bizony nincs semmiféle cáfoló válasz. Az praktikusan igaz. És utána ott van a nőknek ez a baráti köre, amely már igazán nem a konzervatív szokásokra, nem a vallásokra támaszkodik, hanem bizony néhány nő kapaszkodik egymásba az élet "nagy viharaiban", és a maguk módján elég bátran helytállnak. Számomra ez az epizód ezt ábrázolta.

Ebben pedig a homoszexuális és ateista közösség nagyon is hasonló. Nem csak az kapcsolja őket össze, hogy a vallások általában ellenzik a homoszexualitást, nem csak az, hogy a hagyományos társadalomban mindkettővel kijönni "out of the closet" jelenség, botrányt okoz, hanem abban is, hogy ezeknek az embereknek a közösségben új utakat kell járniuk, új kultúrát kell teremteniük. Itt az ateista kultúra nem egészen előzmény nélküli, de azért az ateizmusra bizony ott vár a feladat, hogy megmutassa a világnak: igen, lehet ateista társadalomban is élni.

Arról szó sincs, hogy az ateistáknak leszbikusokká kéne válni, vagy homoszexuálisokká. Az ateisták általában teljesen normális módon foglalják el magukat nem vallásos módon: a családdal, a barátokkal, hobbikkal, munkával. Nem feltétlenül kell minden ateistának feltalálni valami fenomenálisan új dolgot. Társadalmunkban már meg van alapozva a nem vallásos élet kialakításának módja. Épp csak, ha mégis valami többet szeretne egy ateista, akkor kezd el keresni, és bár a "The L word" ebben konkrétan nem sokat segít neki, ha éppen nem leszbikus, de szórakoztató, és motiváló tud lenni.

Az meg egyébként tényleg roppant hatásos elfoglaltság, és afféle életcél tud lenni, ha az ember éppen szerelmes, vagy nagyon szeret valakit, és együtt él vele. A homo sapiens életében az ilyen dolgok nagyon is be tudják tölteni az életet, és ilyenkor még a hívők egy jelentős része sem gondol semmiféle istenre.

(Az idézet valóban a könyvből van).

Thomas Paine "The age of reason" c. könyve egyrészt klasszikus valláskritika, másrészt egy meglepő konstellációt jelenít meg: Paine ugyanis nem ateista, hanem deista, ennek ellenére maximális mértékben keresztény ellenes, és a keresztény vallás, különösen a Biblia alapos és éles kritikáját olvashatjuk nála. Egy élmény olvasni vagy hallgatni.

Thomas Paine felvilágosult író, gondolkodó, "forradalmár" volt, aki majdnem mindig benne volt az akkori világ történéseinek sűrűjében. Angolként jelen volt az Egyesült Államok függetlenségi háborújában, és Franciaországban tartózkodott a nagy forradalom későbbi éveiben. A szabadságharcos és forradalmár fél általában szerette az őket támogató politikai írásaiért, de a "The age of reason" korához képest túlságosan is merész volt, így idős korában magányosan, és támogatók nélkül halt meg. Pedig istenhívő volt, olyan deista, vagy maga módján vallásos, amilyen ma teljesen bevett, vagy talán még többségi nézet is a nyugati világ sok  országában. Paine maga egyébként a kvéker vallást tartotta a legszimpatikusabbnak a létező egyházak közül.

Az "The age of reason" nem tartalmaz különösebben érvelést a deizmus mellett. Nyomokban fellelhető az az elképzelés, hogy a deista isten a természet törvényeiből ismerszik meg, isten evangéliuma nem a Biblia, hanem a természet maga. De ezek a részek a könyvben nem igazán hosszúak, ki lehet bírni őket, a többi pedig tiszta szórakozás. Paine egyébként egészséges, felvilágosult világképpel rendelkezett, körülbelül olyannyira lehet szimpatikus nekünk ateistáknak, mint Diderot, akinél szintén figyelembe kell venni, hogy az akkori kor tudása alapján, Darwin előtt nem egészen volt elvárható még egy nagyon is művelt, okos embertől sem, hogy eljusson a következetes ateizmusig.

Néhány gondolat a könyvből, nagyjából idősorrendben.

1) A Bibliában sok mindenről beszámolnak, de nem maguk a szereplők, nem is egészen a szemtanúk, sokszor azt se tudjuk, hogy kik az elbeszélők, illetve nem tudjuk pontosan, vagy nem lehetünk biztosak benne. Paine határozottan kifejti, hogy ezt eleve nem tartja megbízhatónak. Ez egy teljesen kézenfekvő hozzáállás, amit a legtöbb ateista természetesen így gondol, és különösebb gondolkodás nélkül gondolja így. A 18. században lehet, hogy ez még újdonság volt, a mai hívők egy része pedig még mindig nem jutott el idáig: az, hogy egy beszámoló forrása megbízhatatlan, általában megbízhatatlanná teszi az egész beszámolót.

2) A Bibliai "csodák" fontosságukhoz és rendkívüliségükhöz mérten jóval erősebb igazolást kívánnának meg. Mára ez is egy triviális gondolat, bár ritkán lehet olvasni ennek az explicit megfogalmazását. Paine szerint továbbá méltatlan istenről azt gondolni, hogy így adott volna hírt magáról, ahogy a Bibliában van. És itt tulajdonképpen arra gondol, hogy maga az az ötlet, hogy isten ihlet egy könyvet holmi embereken keresztül, egészen megbízhatatlan módon, ez maga egy istenhez méltatlan megoldás. Én ezt korábban konkrétan úgy fejtettem ki, miért nem írta le Jézus maga az evangéliumát?!

3) Paine szerint Jézus valószínűleg élt, valószínűleg megfeszítették, de a születése és halála körüli csodákat nem hiszi el. Paine szerint Jézus egy egyszerű, jó felfogású erkölcsi tanító volt, aki szembeszállt a jeruzsálemi egyházzal (pénzváltók elzavarása), és emiatt keresztre feszítették. Továbbá lehet, hogy Róma ellen is lázadt, tehát a rómaiak is ellene voltak. Ez egy ma is nagyon valószerű történelmi kép Jézusról. 

4) Jézus egyszerű asztalos volt, valószínűleg nem tudott írni, megint méltatlan lenne istenhez, hogy ilyen hírvivő vagy fia vagy avatarja legyen. Még akkor is, ha ez az asztaloslegény ösztönösen jó erkölcsi érzékkel rendelkezett Paine szerint.

5) Jézus tanításainak lényege Paine szerint a filantrópia, de ezt Konfucius és az ókori görögök is tanították előtte, Jézus vélhető valós tanításaiban nincs sok újdonság. De azért Paine szerint jófej volt. Konkrétan ennek úgy lehet utána nézni, hogy az ún. aranyszabálynak milyen történelmi változatai vannak Jézus előtt gondolkodóknál. Mert ahogy arra Paine is utal, sokan tanítottak korábban hasonlókat.

6) A próféták Paine szerint valójában költők voltak, és nem jósoltak semmit. A "próféta" elnevezés később kapta meg azt a  jelentést, amit ma tulajdonítunk neki. Paine-nek ez a rögeszméje, sokáig fejtegeti. Érdekes, de annyira nem fontos kérdés.

7) Paine rámutat az evangéliumokban foglalt csodák történetek pogány elődeire. Jupiter az Etnába zárja a lázadó isteneket, és ez a keresztény isten és sátán harcának párhuzamaként látja. Jézusról szólva pedig az istentől való születés akkoriban közhely volt.

 8) Utálja a latin és ógörög nyelv tanítását. Itt leír egy gondolatot, miszerint minden fontos dolog elérhető modern nyelveken, és modern nyelveket érdemes tanulni. Ez a mi szempontunkból érdektelen kérdés.

 9) Paine kifejti azt a gondolatot, hogy a természet törvényeit meg kell ismerni, mert ez isten műve. A természet az igazi kánon, nem a Biblia. Mint azt már leírtam, ez a deizmus lényegi tanítása.

10) Ehhez kapcsolódóan kifejti, hogy a Naprendszerben azért van több bolygó, hogy az ember tudománya fejlődni tudjon, isten kegyelmével. Itt arról van szó, hogy a tudományok közül valóban az asztrológia az, amely legkorábban kifejlődött, és ha nem lennének bolygók a Naprendszerben, akkor az ógörög csillagászat és ezáltal a matematika is sokkal fejletlenebb lett volna. Ebben van valami, de azért a bolygók nélkül is lehetett volna valamiféle tudomány, és kissé erőltetett ezt az egészet isten jóságának és igazolásának tekinteni. Kicsit olyasmi, mint az a poén, hogy az embernek azért van orra, hogy legyen mire szemüveget tenni.

11) Paine elkötelezi magát Giordano Bruno gondolata mellett, hogy a sok csillag sok naprendszert jelent, mindegyik civilizációval. De csavar egyet az elgondoláson. Kifejti, hogy abszurd lenne, hogy mindegyik idegen civilizációban lenne egy Ádám meg Éva, meg kígyó, meg bűnbeesés, meg Jézus, és keresztre feszítés. Hozzáteszem, hogy másrészt az is abszurd volna isten felől nézve, ha annyi naprendszer üresen állna, és az is, hogy annyi civilizációt megfosszon isten az evangéliumi hírtől, ha ennek van bármi jelentősége.

12) Egy furcsa, tudományellenes gondolat, hogy nem kell mindent tudnunk, Az isteni gondviselés tulajdonképpen jól elrendezte a dolgokat. Annyit tudunk, amennyi szükséges. Például nem ismerjük a növények fejlődését a magból, de nem is kell ismerni, isten kegyes és mindent lerendezett: a magok maguktól is kikelnek, a növények maguktól is nőnek, és termést hoznak. Azóta ismerjük ezeknek a folyamatoknak a működését, és ez bizony elég hasznosnak bizonyul, mert sokkal hatékonyabb mezőgazdaságot tudtunk létrehozni. Ezen ismeretek nélkül már ma is lehetetlen volna eltartani a Föld lakosságát.

13) Kifejti, hogy nem akarta kiadni művét, csak halála előtt, nyilván azért, mert tudta, nagyon fogják támadni miatta. De mégis kiadta, és bizony nagyon ellenséges környezetben, magányosan halt meg. Erről az embernek óhatatlanul Kopernikusz, Brunó és Galilei jut eszébe. Ők "kipróbáltak" különféle megoldásokat, és látjuk az eredményét. Paine aggodalma jogos, de hát csak nem sikerült a biztonságos, kényelmes megoldást választania.

14) Sok olyan gondolat, érv szerepel a könyvben, amelyek ma a mindennapi vitákban előjönnek. Leszivárogtak az emberekhez, illetve az emberek maguk is újra felfedezik ezeket az érveket. Például szerepel benne az az érv, hogy különös, természetfeletti történéseknek különös igazolás kell.

15) Példának hozza Euklidészt, akinek a műve olyan logikus, hogy a szerzőtől függetlenül elfogadjuk. Most a nemeuklideszi geometriáktól tekintsünk el, mert az egy más kérdés. Ez látszólag ellent mond a 2. ponttal, ahol azt írom, az író ismerete fontos a beszámoló hitelességéhez. Azért nincs ellentmondás, mert a beszámoló más, mint egy logikusan érvelő mű. A beszámoló egy logikailag kitalálhatatlan ismeretről számol be, amelyet nem logikai alapon fogadunk el, hanem azért, mert hitelesnek látszik. Ilyenkor fontos a szerző személye. Ha azonban olyan összefüggésekről van szó, amelyek tisztán logikailag is beláthatóak, akkor nem fontos.

16) Cicerót és Plutarkoszt hozza, mint példa, amikor beszámolókat hitelesnek fogadunk el, mert a személy ismert, és hitelesnek tartjuk.

17) Paine szerint az Ószövetség isteni parancsra vagy egyenesen isten által elkövetett kegyetlenkedései ellent mondanak egy jóságos isten hitével. Ez a jó öreg gonoszból vett ateista érv. Érdemes megjegyezni, hogy már a 18. században is voltak, akik ezt így gondolták.

18) Sokat időzik azon, hogy az ószövetség különféle könyveinek nem az a szerzője, akinek a könyvéről van szó. Tehát, hogy nem Mózes írta Mózes könyveit. Ez elég triviális sémára illeszkedik: Mózes könyveiben ugyanis harmadik személyben írnak Mózesről, a végén pedig beszámolnak a haláláról is. Hasonlóan van a többi könyvvel is. Valójában nehéz elképzelni, hogy valaha is azt hitték volna, hogy Mózes írta őket. De Paine kritikája erre utal.

Ma már teljesen elfogadott, hogy az ószövetséget legnagyobb részt a babiloni fogságban írhatták a zsidók. Nem is tűnik fontosnak a kérdés, hiszen Mózes könyvei lehetnek a Mózesről szóló könyvek, a név nem a szerzőt kell, hogy jelölje. Ez szerintem egy könnyen feloldható probléma, nem érdemes rajta sokat rugózni. A szerzőség kérdése az újszövetségben érdekesebb kérdés, de ott Paine nem tudja teljesen tisztázni a dolgot, és tudtommal ma sincs tisztázva teljesen, melyik evangéliumot ki is írta.

Amin érdemes időzni, az viszont mindama sok ellentmondás, amelyet Paine kiveséz a Bibliában, és amelyek túl mennek azon, hogy melyik könyvet ki írta. Így például Jézus állítólagos feltámadásának leírása a négy evangéliumban nagyon sok helyen ellentmond egymásnak. Az is, hogy mikor feszítették meg, és mikor "halt meg", az is, hogy ki ment a sírhoz, az is, hogy ott kivel találkozott, mit talált, és az is, hogy Jézus a "feltámadás" után kikkel és hol találkozott, és hogyan "ment a mennybe".

Nagyon örültem, amikor Paine is ugyanazt a párhuzamot használta erre, amit én is szoktam mondani: nincs az a bíróság, aki ilyen négy tanút elfogadná hiteles tanúnak, és a türténetüket elfogadná igazolt történetnek.

Ezt nem részletezem, mert aki mindezekre kíváncsi, olvassa el, vagy hallgassa meg a könyvet. Amit érdekesnek tartok, az az, hogy Paine könyve tulajdonképpen a Biblia kritikák egyik nagyon jól forgatható, fontos kézikönyve, és alapját képezi mindama Biblia kritikáknak, amelyeket bármely ateista-keresztény vitában megtalálhatunk. Paine egy csomó szempontot felhozott, amelyet mára már szinte minden vitatkozó ateista ismer, újra és újra előjönnek a blogokon és fórumokon.

Az utóbbi évtizedekben, különösen az utóbbi években sorra jelennek meg olyan felmérések, cikkek, sőt könyvek is, amelyek a vallás és az ateizmus demográfiájáról szólnak, és egyre több olyan adat van a kezünkben, amelyekből lassan, de egyre nagyobb biztonsággal egy olyan kép rajzolódik ki, hogy az ateizmus civilizációnk pozitív jövőjéhez tartozik, a vallás pedig a sötét múltjához. A 20. század végén, különösen a létező szocializmus bukásával, és a new age vallások előretörésével divatos volt a történelem szemétdombjára küldeni azt a felvilágosodásbeli, modernista ateista felfogást, miszerint a tudomány, a technika, az oktatás, a társadalom általános fejlődésével az emberiség kinövi a vallásos korszakát. Úgy tűnt, hogy ez befuccsolt. Manapság azonban nem csak azt látjuk, hogy az ateizmus a fejlett nyugaton erősen, világmértékben pedig lassan, de biztosan előretör, hanem a puszta folyamat mögött a kutatások elkezdik felfedni a mechanizmusokat is: az ateizmus nem véletlenül tör előre, nem negatív, vagy semleges jelenségről van szó, hanem bizony a felvilágosodás eszményei szerinti pozitív fejlődési folyamatról. Ha nem is olyan gyorsan, nem is egy lépésben, nem is annyira egyöntetűen, de a felvilágosodás eme eszméje mégis győzni látszik.

Nemrég írtam már pont ugyanerről a témáról, és ugyanazokról a felmérésekről, amelyekről itt szó lesz. Ebben a cikkben a hozzáadott érték a sokkal alaposabb statisztikai elemzés lesz.

Az a propos az volt, hogy a világ országainak prosperitás és a békesség indexéről olvastam egy-egy cikket, és szembeötlött az összefüggés a térképen, hogy milyen jól egybevág a két index az ateizmus eloszlásával a világban. A szigorú olvasó akkor felvethette volna, hogy igen, szemmel látható a korreláció, de mégis az volna az igazi igazolás, ha szám szerint lehetne ellenőrizni. Illetve először is a térképen való ábrázolás helyett  koordinátarendszerben fel kellene dobni az adatokat, mint 2 dimenziós eloszlást, és ránézni. Nos, ehhez be kellett szereznem az adatokat.

1) A globális békesség index (GPI) adatait elkértem az Institute for Economics & Peace (IEP) oldalon megadott címről. Az adatok 2013-ból valók.

2) A prosperitás index (PI) adatait letöltöttem a Legatum Propserity Index (LPI) oldaláról. Ezek is 2013-asak. Itt a rangot, azaz a sorrendbeli helyezést vettem, mert ez az egyetlen összesítő adat. Lehet kritizálni, hogy a rang nem arányos, de sajnos nincs jobb adatom.

3) Az ateizmus százalékos eloszlásáról a Wikipédiáról töltöttem le adatokat. Ezek egész pontosan a hitetlenségről szólnak, de a tág értelemben vett ateizmusba beletartoznak. Itt három felmérés adatai is szerepelnek, amelyek kicsit különböző halmazt mérnek. Zuckerman kifejezetten ateistákat és agnosztikusokat mért fel, viszont sok országnál egy tágabb intervallum lett az eredmény. A három felmérés adott esetben maximum 4 adatát országonként átlagoltam, és ezt vettem értéknek. Itt jobbat nem tudtam csinálni, ez az adatsor nem egységes, de nincs jobb. Egyébként a legtöbb országban, ahol vélhetően sok határozatlan van, akinek a besorolása vita tárgya lehet, leginkább európai országokban, mindhárom felmérés ad adatot, így a három átlaga azért elég egységes becslés lehet.

Emlékeztetőként a háromféle adat térképen.

1. ábra: A nem hívők aránya a Wikipédia térképe alapján. Egyes országokban, mint Kína, illetve a muszlim országokban ez vélhetően egy hivatalos adat, amely nem feltétlenül tükrözi a valós arányokat. Ilyen például Vietnám és Kína. Ugyanakkor pont ezekben az országokban fontos, hogy ezeket az adatokat két másik adat ellensúlyozza, és az átlag már reálisabb. Az elemzésben tehát ennél a térképnél jobb adatot használok.

2. ábra: A globális békességi-index. A kék színek békességet, a pirosak az ellentétét jelentik.

3. ábra: A prosperitás index. A zöld szín a prosperitást jelöli, a piros ennek ellentétét.

A három adatsort, amely országonként van meg, python scriptben dolgoztam fel, és fésültem egybe, hogy az országok összetartozó adatait megkapjam. Linuxban ez egyébként pár mozdulattal ment volna. Az eredő CSV filet sok mindennel feldolgozhattam volna, megint a kényelmes, Windows-os megoldáshoz folyamodtam, az OpenOffice Calc alkalmazásához (gy.k. a megszólalásig olyan, mint az Excel).

Következik tehát a két ábra.

4. Ábra az ateizmus és a prosperitás összefüggése. Magyarországon az ateizmus 46 százalékos a felmérés szerint, és a 41. helyen állunk prosperitásban. 139 ország adatait sikerült feldolgozni. A Pearson korreláció értéke -0.68, amely elég erős összefüggést jelez. A negatív előjel azt jelzi, hogy az ateizmus a prosperitással pozitívan, a helyezéssel tehát negatívan korrelál. 

Mivel a prosperitás rank típusú adat, azaz sorrend, ezért a Person korreláció helyett rank alapú korreláció számításának több értelme lehet. Itt az ateizmus százalékait tulajdonképpen sorba rendezik, és sorrandet használnak. A Spearman Rank Korreláció pont ezt adja meg: a sorrendeken számított Pearson korrelációt. Nos ezt online is lehet számítani, és a maccery algoritmusa -0,7-es korrelációt adott. Tehát ez még erősebb is, mint a Pearson. Egy másik rank típusó korreláció a Kendall Tau, amely a sorrendtévesztések relatív arányát méri, ez a korreláció is számítható online, és értéke -0.51.

5. Ábra: Az ateizmus és a békesség összefüggése. Magyarországon az ateizmus 46 százalék, a békesség index 1,52. 143 ország adatait sikerült feldolgozni. A Pearson korreláció értéke -0.47, amely elég erős összefüggést jelez. A negatív előjel azt jelzi, hogy az ateizmus a békességgel pozitívan, az indexszel tehát negatívan korrelál.

Fontos emlékeztetnem az olvasót, hogy a prosperitás rangja és a békesség index is minél kisebb, annál jobban teljesít az ország. Látható, hogy az R-négyzet és a korrelációs együtthatók is elég magas értéket mutatnak, különösen, a társadalmi felmérésekhez képest.

A két ábra értelmezéséhez először is a legfontosabb tudni, hogy mi van a két indexben. A 4. ábrán a prosperitás index szerepel. Az LPI lerása és a részadatok szerint ebben szerepel a gazdaság, a vállalkozói lehetőségek, a kormányzás minősége, az oktatás, az egészségügy, a biztonság, a személyi szabadság, a szociális "tőke".

És akkor jöjjön a jó öreg probléma, amely minden korrelációnál felmerül, mit következtethetünk a korrelációból? (i) Az ateizmus prosperitást okoz, (ii) a prosperitás ateizmust okoz, (iii) harmadik tényezők okozzák mindkettőt. Amit az adatokból még ki lehetett hozni, hogy melyik tényező egyenként hogyan korrelál az ateizmussal.

1. táblázat: a prosperitás index faktorainak Person korrelációja az ateizmussal.

Az 1. táblázat azt mutatja, hogy a prosperitás index tényezői hogyan korrelálnak az ateizmussal. Megjegyezzük, hogy az egyes faktorok is rank jellegúek, azaz sorszámot jelentenek. Látható az is, hogy az egész index -0,68-as korrelációjához hasonló korrelációt produkál sok faktor.

Oktatás) Ennek egy hajszálnyival magasabb a korrelációja, mint az egész indexnek. Ez tehát a legfontosabb tényező. Azt tudjuk, hogy a jobb oktatás, a műveltség összefügg az ateizmussal. Kézenfekvő az a magyarázat, hogy a műveltebb emberek között azért több az ateista, mert egyszerűen, legjobb tudásunk szerint ez a helyes világkép. E két tényező között más összefüggést nem tudnék mondani.

Egészségügy) Egy lehetséges effektus, hogy a rossz egészségügyi helyzet és különösen ellátás hiányában az emberek hajlamosabbak a hithez fordulni ("a vallás a népek ópiuma"). Másik magyarázati lehetőség, hogy ez csak összefügg a prosperitás valamelyik faktorával, példáil a gazdasággal.

Gazdaság) A gazdagsg közvetlenül szinte biztos nem okoz ateizmust, hanem csak más faktorokon keresztül.

Biztonság) Ez egy gyengébb faktor, inkább áttételes korrelációról lehet szó.

Szociális tőke) Más felmérés is igazolja, hogy az ateizmus összefügg a szociális összetartással, azaz, hogy a bevett nézettel ellentétben nem a vallás tartja össze a modern közösségeket, sőt. Na most, ha a hívők azt gondolják, nem igaz, hogy az ateizmus okoz több összetartást, akkor a másik alternatíva, hogy a nagyobb összetartás esetén nincs szükség vallásra, azaz megint az ópium effektusról van szó.

Bármelyik tényezőt nézzük is tehát, a hitre nézvést elég rossz konklúziókat lehet csak levonni. Vagy az ateizmus okoz jó dolgokat, vagy a vallás nem az igazsága folytán, hanem ópiumként népszerű a népnél. Mivel itt sok dolgot mértek fel, nehezen tudok egészen más tényezőre gondolni.

Az 5. ábrán az ateizmus és a békesség összefüggése szerepel. A békesség indexnél megint kérdés, mit számítottak ide bele. A GPI leírása szerin itt az ország általános belső biztonsága, a bűnözési ráta, a terrorizmus, az esetleges polgárháborúk, a katonai kiadások, és a szomszédos országokkal való kapcsolatok számítanak bele.

A 2. táblázat ezeket a faktorokat mutatja be, és az összefüggést az ateizmussal.

2. táblázat: a békességi index faktorainak korrelációja az ateizmussal

Emlékeztetnék, hogy az egész index korrelációja -0,47.

Bűnözési ráta) Ennek is 0,47-es korrelációja. Mégsem valószínű, hogy az ateizmus jelentősen visszafogná a bűnözést. A bűnözés valláserősítő hatása is elég gyenge lehet. Az viszont egy fontos konklúzió, hogy más felméréseket megerősítve, itt sem látszik, hogy a vallásnak bűnmegelőzési szerepe volna, azaz nem látszik az erkölcsöt javító szerepben bármi eredmény. Az alacsony bűnözési ráta a jobb gazdasági helyzettel és oktatással függhet inkább össze, és az ateizmus is.

Politikai instabilitás) Ez látszik a legerősebb faktornak. A vallás úgy látszik instabilitást okoz.

Terrorizmus) Ez elég kézenfekvő összefüggés. Méghozzá a vallás segíti elő a terrorizmust. Erős is a korreláció.

Fegyverkereskedelem és különösen nukleáris fegyverek) Itt az ateistább országok pozitívan korrelálnak. Kézenfekvő, hogy a nyugati, fejlett országok fejlettek a fegyverkezésben, és nem is engedik meg másoknak a nukleáris fegyverek kialakítását. Itt a szegény, átlagban vallásosabb országoknak nagy előnyük van az indexben, ez mégsem elég a teljes index korrelációjának megfordításához.

Nyilván a prosperitás és a boldogság index is erősen korrelál, 0,73-as a Pearson korrelációjuk. Ez azért van, mert részben átfedő tényezőket mérnek, másrészt nyilvánvalóan egymásra mindenféle szoros hatással lévő tényezőket.

Az adatok tehát elég egyértelmű korrelációt mutatnak, és némi belátást nyertünk abba is, hogy mik az okozó faktorok. A faktorok korrelációja sem mutat ki egyértelmű irányt, de sok esetben jó elképzelésünk van arról, mi okozhat mit. Ez alapján az összkép elég egyértelmű: a gazdaságilag fejlett országok oda-vissza korrelációban vannak a demokráciával, az oktatással. Valószínűleg az oktatás az, amely leginkább ateizmust okoz. Minden más faktor kisebb hatást okozhat, illetve valószínűleg az oktatáson keresztól korrelál.
 Ezt más felmérések is megerősítik.

A thaiföldi buddhista pokol témapark bejárata, a két mohó, örökké éhes, bolyongó szellemmel

Buddhista pokol?! Az meg mi a halál?! Én se tudtam eddig, hogy van ilyen, illetve nem is feltételeztem. Ugye a buddhista vallás a reinkarnációban hisz, abban természetes lehetőség lenne az embernek jutalmat és büntetést adni, minek itt még pokol? De mégis van buddhista pokol, vagy inkább a purgatóriumhoz hasonló dolog, és úgy hívják, Naraka.

Én ezt egy olyan cikkből tudtam meg, amely a Thaiföldön berendezett pokol élményparkokról szól. Mert igen, ha már van pokolról szóló hit, akkor - ahogy azt a keresztények is kitalálták - érdemes ezzel ijesztgetni a tudatlan pórnépet. Mivel a tudatlan pórnép fantáziája és tudata is limitált, ezért nem csak írni kell róla, mint Dante, hanem a legjobb oda nyomni az orruk elé képileg, ahogy azt Hieronymos Boschék tették. Aki egyébként ama kevés kivételek egyike, amikor ebből a hülyeségből valami érdekes, egyedi, zseniális is kijött. A buddhista pokol kalandpark ehhez képest egy hétköznapi, tré szánalom.

Haw Par Villa, Tiger Balm Theme Park, Singapore

A 21. században, a fogyasztói, kapitalista társadalomban a pokolról nem csak képet érdemes festeni, hanem akkor már inkább élményparkot kialakítani, amelyből bizonyára jó kis bevétel is származik. A képen látható két szobor pont a mohóság büntetéséről szól. A két kapzsi embernek olthatatlan éhséggel kell vándorolnia, amíg le nem telik a büntetésük. Vajon egy élménypark megalkotásáért, ahol a buta embereket kizsákmányolják, mi jár?! A buddhizmus egyik fő tana  ugyanis pont ez, hogy minden emberi szenvedés oka a mohóság.

A buddhista vallás másik jellegzetessége, hogy a nyugatról jött emberek azt hiszik, ez egy emelkedett, szelíd, intellektuális, magas szellemű vallás. És aztán itt van ez az otromba, gyermekded szinten didaktikus élménypark, ahol szülők tanítják gyermekeiket az erkölcsre, de nyilván felnőtteknek is szól. Felnőtteknek szól mindenképpen az egész vallás, felnőtteknek szólnak Buddha beszédei, aki maga is beszélt a Narakáról. Mi ez az egész, primitív, szado-mazochista elképzelés, amelyet - azt gondolná az ember - hogy inkább a nyugati, patriarchális, férfisoviniszta, monoteista vallások bírnak kitenyészteni?! Hogy kerül ez ide?!

Buddhista Pokol, Aluvihara

Hát, valószínűleg úgy, hogy az emberi hülyeség egyetemes, az emberi primitivizmus is az, és hasonló aljas ösztönökből táplálkozik, hasonlóan gyermekded motívumokra játszik rá. A hit mindenütt hülyeség, és mindenütt hülyeséget szül. Hogy miért hülyeség ez? Mert ez a büntetéses erkölcsnevelő rendszer ez az állam feladata. Esetleg gyerekeknél szülőknek, de ott is meggondolandó, hogy nem inkább a jutalmazásnak kéne-e döntőnek lennie. A gyerekek ugyanis ritkán akarnak irreverzibilis bűntényt elkövetni, amelyet durván kellene büntetni.

És hát itt most nem is a gyerekekről szeretnék beszélni, hanem értelmes felnőttekről. Őnekik ott vannak a demokratikus állam törvényei. Amit azt tilt, általában be kell tartani, amit az enged, az az ember lelkiismeretének ügye. Azért jó, ha az állam büntet, mert azok a bűnök, amelyeket mindenképpen be kell tartani, a társadalom érdekében kellenek, és ezért demokratikusan kell megszavazni. Ez a társadalmi bűnök legitimitási alapja, ha ez nincs, akkor az állami büntetés is hülyeség. Mert objektív bűn nincs, csak konszenzus lehet bizonyos alapvető erkölcsi normákról.

Értelmes ember egyébként nem azért nem követ el társadalmi bűnt, mert büntetik, hanem nem akar csalással, lopással, öléssel és hasonlókkal érvényesülni, mert tudja, úgy sem lesz boldog. Értelmes ember az említett törvényeken kívül betart még más erkölcsi elveket is, de azt is jó érzésből, mert együtt akar élni másokkal, mert boldogan akar másokkal együtt élni, és nem azért, mert büntetik. Ha például valaki megcsalja a feleségét, és hazudik neki, - és ezt ma már a törvények nem tiltják - akkor elég büntetés neki az, hogy a feleségét veszti el. Nem kell több büntetés, ugyanis másnak semmi köze hozzá. Nem kell pluszban még büntetni.

Fejtegethetném ezt még, de a modern, relatív erkölcsökről, az értelmes ember erkölcsi világszemléletéről írtam már eleget. Itt csak arra hívnám fel a figyelmet, az összes vallás, és a buddhizmus sem jutott el idáig, mindegyik primitív, ókori erkölcsi szinten ragadt.

De nem csak ez a párhuzam áll. A buddhisták, kiderült, ugyanúgy istenítik a szentjeiket, ugyanúgy gyűjtik az ereklyéket, minden bizonnyal a hamisakat is. Viszont úgy tűnik, messze gyakrabban lopkodják őket. Méghozzá kezdetek óta, a legszentebb tanítványok. Most Kambodzsában lopták el Buddha állítólagos talán hamvait. Nem is tudják egész pontosan mi volt az ereklyében, de azért a buta hívőknek nagyon hiányzik. A lopásért egyébként a Garuda Purana szerint a Narakában botozás jár. Igaz, ez a hindu vallás szerint van így, de bizonyára a buddhizmusban is érvényes.

Madarak, nem Hitchcock, hanem a kínai Taizong császár pokolbéli látogatásának ábrázolásából

Mohóság és lopás után jöjjön az igazán nagy bűn, a népirtás, és igen, még mindig buddhizmus, mert ők is irtanak népet. Az egyetemes hülyeséggel az egyetemes kegyetlenkedés is együtt jár. Máshol a muszlimok irtanak másokat, Burmában a buddhisták irtják a muszlimokat, legutóbb éppen 14-et. Állítólag. De sok ilyen hír volt már mostanában, szóval nem meglepő. A gyilkosságért egyébként az a büntetés, hogy a madarak vájják a Narakában a bűnös ember húsát, nem tudom, meddig.

A Naraka hindu ábrázolása, a Wikipédiából.

"Tisztelt" Rétvári Bence államtitkár "úr"!

Nagy szobordöntögető felbuzdulásodról lehet olvasni mindenfele, különösen, hogy a rasszista, par excellence az antiszemita történelmi alakok szobrait szereted döntögetni. Nem átalkodol akár szövegkörnyezetből kiragadva, kissé eltúlozva idézni ehhez bizonyos műveket, adott esetben akár még a szerzőséget is meghamisítva.

Nagy buzgóságod az antiszemita és rasszista szobrok döntögetését illetően nem annyira baj, inkább az, hogy mennyire elsietve, kapkodva és felszínesen végzed eme munkádat. Ezért segítségedre szeretnék lenni, és figyelmedbe ajánlanék bizonyos más, antiszemitákat. És egészen közel merészkednék a házad tájékához is.

A legfőbb antiszemitának, a tuggyukkinek nincs ugyan szobra Magyarországon, de a német megszállásról épp terveznek egy szobrot alkotni, melyet esztétikai szempontból, illetve az egész eljárás ideológiai csapásirányáról elég sok kritikus cikket lehetett mostanában olvasni. Ebbe nem mennék bele.

Hasonlóan, a kb. négyszázezer zsidó deportálásáért felelős Horthy Miklósnak is sorra avatják újabban szobrait, és tollad tudtommal meg sem rezdült ennek hallatára. No de hát mit az a négyszázezer zsidó, egyetlen, félreértelmezett Marx idézethez képest! Ám én még közelebb mennék hozzád. Bár nem pont a szűken vett vallásod nagy vezető alakjáról lesz szó, de mégiscsak a Keresztény Demokrata Néppárt politikusaként azt gondolom, közelebbről érintve vagy az illető esetében.

Martin Lutherről (gy.k. Luther Márton) van szó, aki mindeme "jóemberek" ideológiájának egyik igen korai úttörő alakja volt. Nem szükséges ilyen-olyan cikkekből idézgetnem egy-két sort, mert „A zsidókról és hazugságaikról” írt egy egész könyvet, melyben így fogalmaz: „Ez a bűn ott sugárzik a szemükből és a bőrükből. Vétkezünk, ha nem mészároljuk le őket.” (14. fejezet). Nos, van egy pár Luther szobor Magyarországon, Budapesten például egy Zuglóban. Itt akkor kezdhetnéd is a munkádat!

Hogy a többi, jelentősebb, történelminek mondott keresztény vallásra is kitérjek, Jean Calvin (Kálvin János) sem volt éppen a tolerancia bajnoka, kissé vitatott, hogy mennyire volt antiszemita, de a te módszereddel bizonyára lehetne tőle egy pár szaftos idézetet hozni, például: "Sok zsidóval beszéltem, de soha nem találtam a jámborság legkisebb cseppjét, az igazság és őszinteség legkisebb magját sem bennük - nem, soha nem találtam a zsidókban józan észt."

De beszélhetünk szűkebb vallásodról, a katolikusokról is, amikor is Torquemada a Spanyol-félsziget visszafoglalását egy kis inkvizícióra használta fel, és sok mór mellett sok zsidót is elűzött, kisemmizett, illetve akár meg is égetett. Szóval kérem, ha az anticionizmus gyökereit akarod kipusztítani, akkor valahol itt kellene keresni, és itt is kellene kezdeni a szobordöntögetést!

"Kedves" államtitkár "úr"! Én nem vagyok nagy szerelmese Marxnak, te nem éppen a kálvinista nyájba tartozol, szerintem megalkudsz te, beáldozol egy Luthert egy Marxért, ahogy Torquemada is beáldozott pár lutheránust az autodafén.:)

Előre szólok: antiszemita beszólásért azonnal ban jár!

Bergoglio beájulna. Illetve be is ájult. A Vatikán nemrégiben egy felmérést készíttetett a szexuális erkölcsről hívők körében. A meglepetéstől hanyatt vágták magukat, mert a felmérés szerint Bajorországban - tehát a legkatolikusabb német államban - a Katolikus Családok Szövetségéből vett adatok alapján a hívők 69 százaléka nem az egyháza erkölcsi előírásai szerint él, és 86 százalékuk nem tartja bűnnek a mesterséges fogamzásgátlást (ha jól tudom, ez azt jelenti, hogy nem csak a természetes módszert, hanem az óvszert, vagy tablettát, illetve egyéb módszereket is rendben levőnek találják). A Fiatal Katolikusok Szövetsége, a Fidesz Fikasz azt találta, hogy a (hívő) fiatalok kilencven százaléka b@ik a katolikus erkölcsre. 

A napokban folyó Püspöki Konferencia összegyűjti az össznémet eredményeket, és kiértékeli a tanulságokat. Volna egy javaslatom, hogy mit lehetne levonni tanulságképpen: Ez van kérem, az egyháznak el kell döntenie, hogy vagy szembe megy a közmorál változásával, és felhagy a hithez egyébként logikailag szőrösen szorosan nem kapcsolódó szexuális erkölccsel, vagy mennek a levesbe. Bergoglio meg - akármennyire is mondják reformernek - úgy látszik, nem fogja megtenni ezt a lépést. Ha sokat erőltetik az abortusz ellenzését, azzal csak a társadalom egy részét fordítják maguk ellen. Ha a homoszexualitást, akkor már többet, de ha még az óvszert és tablettát is ellenzik, akkor azzal csak a saját keresztjüket ácsolják. Persze lehet itt mártírkodni, lehet azt mondani, hogy ők bizony az igazságot védik a "züllött" társadalommal szemben, csak ennek a mártíromkodásnak szerintem most az lesz a vége, hogy a történelem szemétdombjára kerülnek.

Megjegyzem, eléggé csapdahelyzet ez egyébként, mert ha az egyház meg hajlik, az is lehet a végük, mert akkor a hitelességük kerül veszélybe: egész eddig nagyon komolyan nyomták a "megdönthetetlen igazságot" most meg megváltoztassák?! Hát igen, kérem, a dogmatizmius csapdájából nem nagyon van kiút. Aki egyszer elkötelezte magát megdönthetetlen, abszolút erkölcsök mellett, az bizony nem tud mit kezdeni az erkölcs változása esetén: az alkalmazkodás és a nem alkalmazkodás is problémás út ilyen múlttal. Valószínűleg ezt már elqrták, mindjárt az elején. Nem is kicsit, nagyon.

A Der Medicus (The Physician, Az orvos) egy történelmileg elég lazán vett, egyáltalánnem hiteles film. Ezt észbe vésve mégis ajánlani tudom azoknak, akik szeretik a klasszikus, történelmi filmeket, amelyek szólnak valamiről, amelyeknek van valami mondandója, és nem baj nekik, ha több, mint két órát kell végig ülniük. Én egyébként németül láttam a filmet, nem tudom, magyar mozikban fogják-e vetíteni.

A Der Medicus nem ateista film, de azt lehet mondani, hogy a vallás és a tudomány ellentétéről szól. Ebben sem igazán hiteles, ugyanis a filmben szereplő legfőbb történelmi személy, Ibn Sina, vagyis Avicenna sokkal vallásosabb volt a valóságban. Sőt, ő kb az volt az iszlámnak, mint a kereszténységnek Aquinoi Tamás. Mégis, ő az a tudós, aki megőrizte nekünk Arisztotelész könyveit, mert ha a kereszténységen múlott volna, akkor ma szinte semmit nem tudnánk róla. Abban a korban az akkori legjobb tudást képviselő "filozófiát" és "tudományt" valóban a teljesen fővonalas iszlám vallás képviselte és védte. A gyakorlatban nem volt a kettő között ellentét, mert a tudomány nem volt egészen az, ami a mai tudomány.

A film tulajdonképpen nagyon sok szempontból a 11. századba vetít olyan dolgokat, amelyek később voltak jellemzők: a tudomány és a vallás ellentéte később volt jellemző. Olyanfajta felvilágosult, de minimum reneszánsz gondolkodás, amely a filmben megjelenik Ibn Sina vagy Robert Cole részéről a 11. században gyakorlatilag nem volt, lehetetlen volt. Az iszlám tudományellenessége is későbbi fordulat volt. És ez a fordulat egyébként egy érdekes téma, melyről bővebben én Bernard Lewis: "What went wrong" c. könyvében olvastam. Valóban később, ha jól emlékszem, a 16. században ment nagyon rossz irányba az iszlám.

És mégis, még ha történelmi fikciónak tekintjük is, a film egy élvezhető ábrázolása a tudomány és a vallás ellentétének, illetve a vallás bűneinek. Robert Cole gyakorlatilag teljesen reneszánsz tudós, aki többet akar tudni, aki a földi életre fókuszál, aki istennel mindig dilemmába kerül. A filmben több olyan mondat is van, amikor tulajdonképpen valláskritikai alapérvek hangzanak el, életbevágó körülmények között, de különösebben mély kibontás nélkül: isten miért engedi a szenvedést, isten miért tiltja a boncolást, amely minden bizonnyal csak segítene az orvosláson, és ezen keresztül az emberiségnek. Robert Cole különösebben szigorú logikai tudományos módszertan nélkül, de alapvetően empirikus beállítottságú, és az evilágnak, a jelennek él. A földi életet akarja jobbá tenni.

A film ábrázolja a vallás sötét oldalát is: az erőltetett, illetve rendezett házasságot, a boncolás tiltását, a tudásellenességet. A Der Medicus egyértelműen tudáspárti, csodálja a világ ismeretlen rejtélyeit, de megismerésükre törekszik. A film alap mondanivalója az, hogy a tudás érték, a tudást őrizni kell, a tudást tovább kell adni, az embereknek tanulniuk kell, az embereket tanítani kell. Ibn Sina azzal búcsúzik Robert Cole-tól, hogy átad neki egy könyvet, és arra biztatja, hogy a boncolás során szerzett ismeretek alapján korrigálja a hibáit. Ez pedig a tudományos módszer naiv popperiánus leírása.

Egy érdekes gondolat a film kapcsán: amikor Robertet elítélik, és "bűne" a zsidó közösségre száll, mert zsidónak adja ki magát. Ekkor felfedi magát, hogy keresztény. De nem tudja igazolni. Pont azért, mert a hitnek nincs igazolása. A film végül is azt is illusztrálja, hogy a hit mennyire igazolhatatlan, és ez miért jelent gondot. Nem csak arról van szó, hogy bárki kiadhatja magát zsidónak, ha különféle külsőségeknek meg tud felelni, mert a hit maga nem ellenőrizhető. Arról is szó van, hogy ha valaki nem zsidó, annak sincs igazolása. Pontosabban látszólag pont a zsidó vallásnak lenne egy empirikus igazolása, a körülmetélés, de egyrészt ez sem túl biztos (keresztények és muszlimok is elvégzik), másrészt a film bemutatja, nem biztos, hogy a hitet igazolja, mert csak egy dolog, amit el lehet végezni hit nélkül is akár. A fő mondandóm nem a körülmetélésről szól, hanem arról, hogy a hit nem igazolható. Nem csak a hittétel nem igazolható, de végül is az sem, hogy valaki tényleg hisz.

A filmben Robert Cole-nak van egy rejtélyes képessége: érzi valakinek a halálát, meg tudja mondani, ki fog a közeljövőben meghalni betegégben. Ez nincs nagyon élesen ellentétben a tudományos ismereteinkkel. Lehet valakinek tudatalatti ismerete és megérzése betegségekről, a betegség végül is érzékelhető dolog. Egy biztos, és általános képességről, amely független a diagnosztikától, nem tudunk. Ez sem hiteles, de annyira nem is fontos a filmben. Igazából az elhivatottság allegóriájaként is felfogható.

A film végéről emelnék ki még két mondatot. A végén, amikor Ibn Sina meghal, olyasmit mond, hogy ha meghalunk, a végtelen békességbe megyünk. Ez egy vallássemleges mondat, a valódi Ibn Sina szájába adni nem igazán hiteles. A másik, hogy Ibn Sináról halála után azt mondja Rebecca, hogy nem halt meg, amíg az emléke tovább él. Ez pedig hát az egyik népszerű ateista "örök élet" verzió. Sokaknak ez némileg jelent valamit, filmekben népszerű gondolat.

Ismétlem, a film nem explicit ateista. Számomra mégis az volt a meglepő, és a pozitív meglepetés, hogy egészen átlagos filmekben hogy jelennek meg az ateista témák, és hogy csúszik el kis lépésekben az ateizmus felé a mainstream irodalom és filmezés.

Ahogy többször ítam, a Der Medicus gyengéje a hiteltelensége. Aki hasonló témában hitelesebb filmet keres, annak az Agorát tudom ajánlani. Az a késő ókorban játszódik, és a kereszténység hatalomra kerüléséről szól. Ahogy a keresztények belülről elfoglalják Alexandriát, az hasonlít ahhoz, hogy a szélsőséges muszlimok elfoglalják Iszfahánt. Míg az előző történelmi eseményként hiteles, az utóbbi csak nagyobb, és későbbi történelmi folyamatok allegóriája lehet.

Egy érdekes cikk akadt a kezembe a minap, amely arról szól, hogy Robert Zolitsch a német püspöki konferencia vezetője Freiburgban a konferencia összejövetelén beszédében azt állította:

"Isten nélkül egy népnek hiányzik a centrum; egy Isten nélküli nép olyan, mint egy üres díszlet otthonos mag nélkül. Egy szellemileg kimagozott közösségtől rövid út vezet a lelkiismeret nélküli emberig, aki semmilyen belső kötelességet nem érez; a nyugtalan emberig, aki nem ismeri a csendet és szemlélődést; az apatikus emberig, aki lelki gerincét törte; vagy éppen az agresszív emberig, aki ideológiák csapdájába esik, és a belső feszültségét és szellemi szükségét máson vezeti le."

Hát igen. Tipikus vallásos beszéd, tele logikai bakugrásokkal, csúsztatásokkal. Tömören fogalmazva, Zollitsch azt mondja, hogy isten nélkül tulajdonképpen nincs erkölcs. Ami abszurdum, és ellentétes a tényekkel, felmérésekkel. De abszurdum ez a kijelentés akkor is, ha azt nézzük, a filozófia története során hányféle erkölcsrendszer alakult ki istentől függetlenül. De mégis érdemes ezt az idézetet részletesen szemügyre venni, mert hajmeresztő, hogy hogy tud valaki ennyire kevés szövegbe ennyi hibát belerakni.

1) Belső, és kifejezetten belső lelkiismeretről és kötelezettségről beszél Zollitsch. Miközben logikailag nyilvánvaló, hogy az istenhit, ha bármiféle kötelességérzetet elő is segít, akkor abban kulcsfontosságú isten, azaz egy külső tényező. Ha valakinek tényleg belső a kötelezettségérzete, akkor az par excellence az ateista. Neki aztán a társadalmi nyomáson kívül, amely mindenkinél szóba jön, csak a belső lelkiismeret jön még szóba.

2) Hogy most a csend és a szemlélődés miért volna jellemzőbb hívőkre, mint ateistákra, azt nem tudom. Meg aztán kérdés az is, hogy ez olyan egyértelmű pozitívum-e. Nagyon könnyen lehet valaki csendes és szemlélődő, ha például magányos. Biztos, hogy ez annyira frankó dolog?!

3) Az apatikusság és agresszió tekintetében azt gondolom, a legjobb lesz a lentebbi adatokat figyelembe venni.

4) Ami az ideológiai csapdákba való esést illeti, én azt gondolom, hogy a hívőkre nagyon is jellemző, hogy más ideológiák áldozatai is lesznek, mint a nacionalizmus, a terrorista ideológiák, és hasonlók. És akkor a vallás ideológiájáról nem is beszéltünk.

A cikk csattanója azonban az, amire a 3. pontban utaltam. Arik Platzek érdekes módon vág vissza Zollitsch tények és adatok nélküli kinyilatkoztatásaira: felmérésekre hivatkozik. Mégpedig a globális prosperitás indexre, és az ún. békességi-indexre. Ezekről vannak felmérések, és érdemes ezeket összevetni. Én annyit tennék hozz Platzek cikkéhez, hogy vizuálisan, térképen mutatom meg őket.

1. ábra: A nem hívők aránya a Wikipédia térképe alapján. Egyes országokban, mint Kína, illetve a muszlim országokban ez vélhetően egy hivatalos adat, amely nem feltétlenül tükrözi a valós arányokat.

2. ábra: A globális békességi-index. A kék színek békességet, a pirosak az ellentétét jelentik.

3. ábra: A prosperitás index. A zöld szín a prosperitást jelöli, a piros ennek ellentétét.

Na most tessék összevetni az 1-3. ábrát, észrevenni a szembe ötlő korrelációt: a legjobb indexekkel rendelkező országokban a legmagasabb a nem hívők, az ateisták aránya. A következő ellenvetéseket lehet tenni.

1) Az összefüggés az ateizmus és a békesség vagy prosperitás között nem jelenti, hogy az ateizmus ezeket okozza. Van egy elég nyilvánvaló harmadik, közös ok, ez pedig az, hogy a fejlett országokra jellemző az ateizmus is, és a fejlettség okozza a prosperitást is. Ebben sok igazság van, bár ezt még részletesebben fogom elemezni. Ugyanakkor, emellett nyilvánvaló, hogy az ateizmus akkor nem lehet annyira rossz, ha nem tudja lerontani a gazdasági fejlődés áttételes hatását sem. Hiszen a két index azért nem csak a gazdagságot méri.

2) Mi a halált is mér ez a két index? Mi köze ennek ahhoz, amit Zollitsch mondott?! Nos, a békesség-index azt méri, hogy egy ország milyen viszonyban van a szomszédokkal, vannak-e belső polgárháborúk, milyen a közbiztonság, van-e terrorizmus, milyen a fegyverek szerepe az országban. Az agresszivitás, amiről Zollitsch beszélt ezek közül sok méri. A prosperitás index pedig a gazdaság mellett a politikai életet demokratikusságát, az oktatás minőségét, az egészséget, a közbiztonságot, a szabadságot és a szociális összetartást mérik. Ezek közül sok megegyezik az előző indexszel, és azzal, amiről Zollitsch beszélt. A békességben és prosperitásban a társadalmi összetartás és közbiztonságon keresztül végül is egy ország "erkölcsösségét" mérik. Lehet azt mondani, ez csak egy közvetett adat, de Zollitsch ilyenekre sem hivatkozik. Továbbá vannak közvetlenebb felmérések is tömkelegével, amelyek szintén nem támasztják alá a vallás és az erkölcs kapcsolatát.

Persze, a jómódú országokban jobb az oktatás is (oda-vissza hatás miatt), nem lehet, hogy ez vezet az ateizmushoz? Részben nagyon is valószínű, más felmérések is mutatják. Ez pedig önmagában nagy kritika a vallásokra nézve. A biztonság és a szociális összetartás pedig az erkölcs veleje. A szociális összetartás és az ateizmus kapcsolatáról egyébként nemrég írtam cikket, ez inkább a fejlett világról szólt. Itt most a harmadik világra is láthatjuk a negatív összefüggést  a vallásra nézve.

Összegezve: a felmérések szerint a vallásnak a legtöbb szempontból nincs pozitív hatása a világban. Inkább negatív. Az előítéletekkel szemben az ateizmus inkább korrelál a békességgel, prosperitással és  társadalmi összetartással. Az érsekek pedig hiába jönnek a csúsztatásos kis szövegeikkel, ha éppen csak a tények mondanak ellent nekik. Ez a téves, bevett nézet annyira makacsul tartja magát, hogy minden felmérés, amely cáfolja, érdekes, és nekünk mindig el kell ismételnünk a hívőknek, amíg az eszükbe nem vésik.

Hadd kérdezzem meg, te ismered Rudolf Carnap munkáit?! Nem? Ebben a cikkben arról lesz szó, nem volna-e jobb ismerned, és ha igen, akkor mikor kellett volna tanulnod róla.

Általában ateisták vagy tudományos racionalisták között merül fel a címben feltett kérdés, illetve az a szerintem ebben a formában naiv javaslat, hogy a gyerekeknek tudományos módszertant kellene tanítani. Mindjárt azzal szeretném kezdeni, hogy a félreértések elkerülése végett leírom a véleményem pár állításban:

1. Szerintem tanítsunk a gyerekeknek a jelenleginél nagyobb arányban, több tudományt, és ezen belül természettudományt, és matematikát és ezáltal logikus gondolkodást is.
2. A természettudomány tanítása legyen a lehető legjobb, legkreatívabb, és a tudományos módszert közvetve minél inkább mutassák be a gyerekeknek, akik példákból nagyon jól tudnak tanulni!
3. De ne tanítsanak a gyerekeknek tudományos módszertant egyetem előtt!
4. Tanítsanak viszont a tudományos szakot választó egyetemistáknak tudományos módszertant!

Látható, hogy természetesen nem vagyok a tudomány ellen, és nem vagyok az ellen, hogy a gyerekek és felnőttek minél jobban és pontosabban ismerjék a tudományos módszert, és tudjanak minél inkább tudományosan gondolkodni. Sőt, ez égetően fontos lenne. Csak azt gondolom, hogy ezt a megfelelő időben, a megfelelő formában kell megtenni.

Van az a bizonyos ismert, nehezen kideríthető eredetű mondás, hogy "az éhezőnek ne halat adj, tanítsd meg halászni!". Igen, csak nem mindenki akar annyira megtanulni halászni, és a tudomány esetében a tudományos módszer tanításánál mégis felmerülhet az, hogy a módszer tanításának egyik módja a tudomány tanítása. A gondolati produktumoknál ugyanis az eredményben erősen benne van a módszer is. De nem teljesen.

Egy kis közjáték: ez a kérdés hasonló ahhoz, hogy tanítsanak-e a gyerekeknek etikát. Ott is az volt a véleményem, hogy ne. Az egyetem előtt a gyerekeknek nem jó szerintem közvetlenül etikát tanítani, hanem az a helyes, ha ez irodalom órán, történelem órán példákon keresztül, vagy osztályfőnöki órán konkrét, őket érintő kérdésekben történik. Semmi értelme annak, hogy gyerekeknek explicit etika elméletet oktassanak. Ahogy kivettem a tankönyvbotrányokból, ilyet nem is akarnak, amit akarnak, az bizony egy elég rosszul sikerült irodalom-osztályfőnöki óra keverék.

Ahogy általános és középiskolásoknak nem szabad Spinoza Etikáját lenyomni, úgy nem szabad Karl Popper A tudományos kutatás logikája c. könyvét sem. Márpedig a tudományos módszer az ilyen könyvekben van leírva . A dolog még nehezebb amiatt, hogy Popper könyvében nincs leírva az egyetlen, igaz, üdvözítő tudományos módszer, hanem egy nézet van erről, amely a tudományos módszer egy jelentős részét megragadja. Egy teljesebb képhez bizony el kell még olvasni pár másik könyvet is.

Amit helyes az általános és középiskolásoknak tanítani, az a tudomány maga, annak története. Az a helyes, ha azt tanulják meg, Galilei hogyan kísérletezett, Newton milyen számításokat végzett. Természetesen helyes, ha a gyerekek maguk is kísérleteznek, vagy látnak kísérleteket. Jó dolog, ha a gyerekek minél aktívabban tudnak részt venni az órán, lehetőségük van érvelést gyakorolni, vitázni. De ez a jelenlegi órák keretei között is lehetséges. Csak kreatív  tanár kell hozzá. Ilyenből meg sajnos kevés van.

"Játszva tanítsd gyermeked!" - szól a szállóige. És igen, a gyermeket játszva érdemes tanítani, nagyon könnyen tanul játszva. De ennek a tanulásnak az ereje limitált. Attól, hogy egy gyermek így tanul tudományt, lehet, hogy szeretni fogja a tudományt, lehet, hogy akár híres tudós lesz a saját területén, csak nem biztos, hogy fog tudatosulni benne elég jól a tudományos módszer, és botolhat: hihet istenben. Freund Tamás nagyon jó példa erre. Tehát a tudomány ismerete, a tudomány tanulása, a tudomány szeretete, az intelligencia és a logika jó dolog a vallásos babona ellen, de nem mindenható, sőt, sajnálatosan gyenge, nagyon sok a kivétel. Ne várjunk ettől valami csodát!

Az elrontott tanítási reform, a természettudomány oktatásának háttérbe szorulása, leromlása miatt nem sok jót várhatunk a következő generációktól Magyarországon. Várható az ezotéria és a vallás további népszerűsége, mert a gyerekek, a fiatalok, és a felnőttek sem tudnak kiigazodni a világban. Ennek legjobb módja bizony a jobb oktatás. De a fentiekben elmondottak miatt ez is nehéz. Nehéz rosszul oktatott felnőttek között annyi jó tanárt találni, akikkel meg lehet csinálni egy oktatási reformot. Nem mintha a jelenlegi kormánynak volna erre szándéka. De a megoldás mégis ez.

Először az embereket kell rávenni arra, hogy ez fontos. A szülők, ha maguk nem is értenek a tudományhoz, értsék meg, hogy fontos, hogy a gyermekük értsen hozzá, mert a jövőjéről van szó. Korábban előfordult, és gyakori volt, hogy gyári munkás, paraszt szülők annyit tűztek ki életükben célnak, hogy a gyermeküket kitanítsák, hogy neki már jobb lesz. Ennyit tettek meg életükben, és ez elismerésre méltó dolog. Hol van ma ez a mentalitás?!

Ha megvan ez a mentalitás, akkor az is eljöhet, hogy sikerül meggyőzni az embereket arról, hogy olyan pártokra szavazzanak, amelyek ilyen reformokat szorgalmaznak. Sikerülhet elérni, hogy a pártok és politikusok is akarják ezt, elvégre mégiscsak a szavazókat képviselik, és időnként erre nagyon is játszanak, főleg választáskor. Jó, tudom, ez sem egyszerű dolog, de akkor is az egyetlen lehetőség.

Ha meglenne az, hogy a gyerekeink sokkal több és jobb természettudományos képzésben részesülnének, akkor valamennyivel javulni fog a helyzet. Mert az igaz, hogy a jobb tanulás intelligencia-növekedést hozhat. Az intelligencia-növekedés pedig gyengén korrelál az ateizmussal. Feltételezem az ezotériának se kedvez. A logikus, tudományos gondolkodás jobb gyakorlati ismerete, melyet jobban magukba szívtak a tudományos órákon, szintén hoz valamit. De ne gondoljuk, hogy ezzel egy csapásra mondjuk kihalás szélére kerülne a vallás és az ezotéria! Ez nincs így, képzett tudósok egy része is hisz istenben, ha nem is annyian, mint az átlagos népességben, de sajnos túl sokan. Hogy miért? Azért, mert ezek a képzett tudósok átlagban ugyan intelligensebbek a köznépnél, a saját területükön ismerik a tudományos módszert, de inkább, mint gyakorlatot ismerik, nem elméletként. És emiatt más területeken nem feltétlenül használják hiba nélkül. Ha a tudósok isten tekintetében is alkalmaznák a tudományos elveket, akkor agnosztikus ateisták lehetnének csak. De vannak hívők.

Érdekes módon az egyik felmérés szerint az Egyesült Államokban a matematikusok mintegy 40 százaléka hisz istenben, pedig ők biztos logikusan képesek gondolkodni. A biológusoknak csak 30 százaléka. Pedig ők logikából nem olyan erősek. Úgy látszik, az élet ismerete, az evolúció beható ismerete sokkal többet számít, mint a logika. Mert a tudományos módszer bár logikus, és kilogikázható, de elég összetett dolog, és az emberek akármilyen okosak is, nem tudják kilogikázni az egészet, ha nem tanulják.

Hadd éljek egy párhuzammal. Amikor én megtanultam gózni, akkor volt egy kollégám, aki szintén akkor tanult meg. Ezek utána kollégám sokat játszott, és én is. A különbség, hogy én olvastam gó elméletről könyveket. A kollégám fizikusként végzett, programozóként dolgozik, tehát nem hülye. Góban ez a kollégám sosem ugrotta meg az erős kezdő szintnél jobbat. kb 18 kyunál sosem volt jobb. Góban az emberek olyan 25 kyunál kezdik, és minél kevesebb kyus valaki, annál jobb. Én hivatalosan voltam olyan 7 kyus. Én azért értem el ezt a szintet, mert könyvekből olvastam góelméletet. A góelmélet azért fontos, mert ott olyan komplex stratégiai megfontolások vannak, amelyek évtizedek, évszázadok során felgyülemlett elvek, és okos emberek fogalmazták meg őket. Sok okos ember. Egyetlen okos ember csak játszva, nulláról ennek töredékére jön rá magától. A góelmélet a kollektív go tudás, ami sokkal több, mint a legokosabb ember tudása. "Óriások vállán állok", mondta Newton. És ezzel azt akarta mondani, ha ő nulláról kezdte volna, ha ő csak okos, vagy zseni lett volna, de nem tanult volna másoktól, akkor nem jutott volna odáig, ahova jutott.

Na most a góelmélet párhuzama a tudományos módszertan. Attól, hogy valaki intelligens, attól, hogy akár csinálja is a tudományt, attól még ebből igen keveset sajátít el. Nagyon alapfokú dolgokra jön csak rá. Ezt nem elég gyakorlattal tanítani, ehhez bizony elméletet kell tanulni. Tudományfilozófiát. És a tudósok zöme ilyet nem tanul, csak azt, hogy hogy kell az ő területén csinálni a dolgokat. Más területen ettől még simán lehetnek tudománytalanok.

Ha az ember nem tanul tudományfilozófiát, akkor mond például olyat, mint a legtöbb ateista és szkeptikus is mond, hogy a tudományosság alapfeltétele a reprodukálhatóság. Nem az. Az ő területén lehet, hogy ez elvárható, de más területeken, például a történelemben, a csillagászatban nem. De a mezei tudós azt hiszi, és soha nem jön rá, hogy téved. Ehhez tudományfilozófiát kell tanulni. Elméletet. Nem vitatkozást gyakorolni, azt lehet sok helyen, facebookon is, blogokon is. Ettől még nem lesznek sokkal okosabbak az emberek, és főleg, ebből a vitától nem tanulnak sokat.

Ezért fontos, hogy a tudományt tanuló egyetemisták tanuljanak tudományos módszertant. Igen, ők tanuljanak Poppert, Carnapot, Hempelt, Reichenbachot, Lakatost! Ők már elviselik az ilyen teoretikus, száraz dolgokat is. És ez fontos is. Csak a fiatalabb gyerekeknek nem lehet közvetlenül lenyomni a torkán. Tehát az iskolai reform másik eleme az volna, hogy bizony a tudományt tanuló egyetemisták, ők tanuljanak tudományos módszertant!

A tudományos módszertan tanítása véleményem szerint sokkal hatásosabb, mint a tudomány tanítása. Még jobban elősegíti a racionális gondolkodást a tudományos kérdésekben. A sajnálatos limitáció az, hogy ez csak az egyetemi szinttől lehetséges, és olyan mértékben fog hatni, ahogy a jövőben a fiatalok egyetemi tanulása elterjedt lesz. Valamikor elképzelhető, hogy az emberek többsége rendelkezni fog egyetemi diplomával, és ismerni fogja a tudományos módszert elméletben is, nem csak ösztönösen. Akkorra a vallásnak szerintem már nagyon le fog áldozni. No de ez egy futurisztikus kérdés.

A minap egy igen érdekes filmre bukkantam a Szekuláris Figyelőn. Az a blogpost elég rövid, szerintem megérdemel ez a film egy hosszabb ismertetőt is, mivel szerintem egy valamennyire egyedülálló értéket képvisel. A film két szálat kapcsol egybe, az egyik egy a 17. században kivégzett ateista gondolkodónak szóló szintén kreatív megemlékezés, a másik a lengyel vallási, ateista és szekuláris élet, illetve helyzet. A kettő összekapcsolása, és a beszámoló a tényleg elég egyedi megemlékezésről teszi a filmet olyan érdekessé. Egészen sok, szerteágazó, aktuális, érdekes gondolatokat is hallhatunk a filmben számos ateista embertől.

Persze a filmnek vannak hibái is, amatőr film, átlagos, civil emberekről, akik néhány dolgot kicsit egyszerűen fogalmaznak meg, élőszóban nehéz is átgondoltan fogalmazni. Az egész kicsit viccesnek hat az elején, van egyfajta ateista vagy racionalista felvonulás, amelyen ateisták beöltöznek például papnak is, ugyanis az egész happening ötlete azon alapul, hogy újrajátsszák ennek a lengyel ateistának a kivégzését. Ez egyébként ugye hasonlít egy passiójátékra, csak persze ez az első ilyen, ez sem sikerül olyanra, mint egy professzionális színházi előadás, illetve profi rendezvény.

Viccesek a ruhák is, és a narrátor akcentusa is olyan, mintha valami amerikai filmben szereplő kifigurázott szovjet ügynök lenne. Egyébként a megjegyzései elég szatirikusak, és ez meg sokszor nagyon is jól jön ki. Ha az ember ezeken a lényegtelen dolgokon túlteszi magát, akkor lehet élvezni a filmet.

No de ki is volt ez az ateista, akit anno kivégeztek? Kazimierz Łyszczyński egy lengyel nemes volt, érdekes módon jezsuita, de "Isten nem létezése" címen írt egy könyvet, amely csak nála, egy példányban volt meg. Pénzt adott kölcsön egy bizonyos Jan Kazimierz Brzoskának, aki azt találta ki, hogy ellopja a könyvet, és bevádolja istenkáromlásért, így nem kell visszafizetnie a kölcsönt. A király katonai érdemei miatt megpróbálta megvédeni, de nem tudta az egyház ellenében, így kivégezték, annyi kegyelmet kapott, hogy előbb levágták a kezét, majd a fejét, és csak utána végezték ki.

Miközben a film bemutatja azt a felvonulást, azt a passiójátékot, amely újrajátssza a kivégzést a résztvevők, akik a Lengyel Racionalista Társaság tagjai, elmondanak mindenféle dolgokat a lengyel vallási életről.

Kaja Bryx például azt jegyzi meg, hogy II. János Pál bocsánatot kért Galileiért és Giordano Brunóért, de nem Kazimierz Łyszczyńskiért és másokért.

Egy névtelen megszólaló egy bizonyos Chevalier de Barre esetét emlegeti, aki francia volt, és szintén kivégezték istenkáromlás miatt, de egy évszázaddal később. A hölgy büszke arra, hogy nekik lengyeleknek korábbi mártírjuk van. Valóban, Łyszczyński korában az ateizmus teljesen példa nélküli volt. Holbach báró, akit szoktak emlegetni első középkori európai ateistaként szintén később élt.

Megszólal még Jacek Tabisz, a Lengyel Racionalista Társaság elnöke. Ő felemlegeti, mert épp egy Kopernikusz szobornál vannak, hogy Kopernikusz élete utolsó évében publikálta művét, mivel félt az inkvizíciótól. Galilei és Bruno esetéből tudjuk, jogosan.

A jelen helyzetről beszélve azt hangoztatja, hogy alulbecsüljük a kereszténység veszélyét, az iszlámot gondoljuk veszélyesnek. pedig a veszély továbbra is fennáll, és a további szekularizmusért tenni kell. Hozzátenném, főleg Kelet-Európában.

Piotr Nowak úgy tűnik, nem a társaság tagja, hanem önálló, ateista gondolkodó, nem szokatlan szerep. Szerinte olyan sokat vesztünk azzal, hogy bizonyos vallásos emberek nem néznek szembe azzal, hogy meg fognak halni, nem használják ki ezt az egy életüket, hanem a következőre várnak

A film erőssége, hogy például összeszed egy csomó érdekes esetet a jelenkori lengyel vallási életről, és újságcikkek bemutatásával illusztrálja őket, így ha valaki utána akar olvasni, nagyon sok cikket talál a filmben angolul.

Például hivatkoznak arra, hogy a katolikus egyház be akarja tiltani az in vitro megtermékenyítést is. Igen, nem csak az abortuszt, nem csak a fogamzásgátló módszereket, hanem egy olyan módszert, amely gyerekek születését teszi lehetővé azoknak, akiktől e lehetőséget "isten" elvette.

Szó van arról, hogy Lengyelország kis túlzással a katolikus Irán: vallás oly mértékben irányítja a politikát. Bemutatnak egy templomot, amelyet most építenek, amikor részben válság van. Nina Sankari beszámol róla, hogy állami támogatással, adózók pénzéből épül a templom. Mintha nem volna még elég.

A narrátor szerint az egyház eluralta a tanítást, agymosásról beszél, és azt állítja, ez visszaélés a gyerekekkel. Az angolul használt szó, "abuse" azért hangzik erősebben, mert a gyerekmolesztálás kifejezésénél is ezt használják.

Bemutatnak olyan egzotikusnak, és teljesen agyamentnek tűnő dolgokat, mint a sokolkai csoda: ahol az ostyán talált vörös foltot Jézus szíve darabjának mondják. A narrátor gúnyosan jegyzi meg: miért nem a Vatikán előtt, éles adásban történnek ezek a csodák?!

Szó van még az ördögűzés hallatlan népszerűségéről, ami aktuális, mert most volt egy hír, hogy ezt a Vatikán is támogatja.

Ismét Piotr Nowak szólal meg, szerinte a toleranciát a szekuláris állam erőlteti rá a vallásokra, eredendően a vallásnak nem sajátja. hivatkozik a tízparancsolat első parancsolataira.

Jan Reszka a kivégzés rekonstrukciójának szellemi atyja. Ő csak koldusnak öltözik be. A riport szerint Belgiumban élt, és nyugdíjasként tért vissza Lengyelországban, elképedt az állapotok miatt. EMiatt szervezte meg ezt a passiójátékot. Itt elmesélik Kazimierz Łyszczyński történetét, és hogy a könyvéből, amelyet elégettek csak egy szövegrész maradt meg, amelyet a vádiratban idéztek. Eszerint legfőbb gondolata az volt, hogy az emberek teremtették az isteneket, és nem fordítva.

Elhangzik az, a gondolat, hogy persze a hívők az ilyen esetekben azzal jönnek, hogy nem a vallás a hibás, csak egy gonosz ember visszaélt vele. De kérdem én: ha nem lett volna kéznél, hogy valakit a könyvéért és véleményéért le lehet fejezni, akkor Brzoskának ki kellett volna találnia valamit, hazudnia kellett volna. Az már húzósabb dolog. Nem biztos, hogy sikerült volna, nem biztos, hogy annyira gonosz lett volna Brzoska, hogy idáig elmenjen. Így félig tiszta lelkiismerettel köpte be Brzoska Łyszczyńskit. Még azt is hihette, helyesen cselekszik. Az adósság alóli felmentés meg hát egy mellékes dolog, a bíróság úgy határozott, hogy a besúgóé Łyszczyński  fél vagyona. Ez akkoriban így ment, ezért is volt szörnyűség az inkvizíció rendszere. De leginkább azért, mert igazolhatatlan mesék alapján ítélkeztek.

Szó van egy kicsit még az egyik kedvenc témámról, a vallási diverzitásról, és arról, hogy mindenki valamelyik más vallás ateistája. Aztán, hogy Łyszczyński könyvét elégették. Bezzeg ezzel szemben amikor ma elégetnek egy Bibliát, akkor iszonyatos felháborodás van. Hozzáteszem, ha pedig Koránt, akkor ott fel szoktak gyújtani nagykövetségeket, és embervér is szokott folyni.

Łyszczyńskit sok évig elfelejtették, ezért fontos, hogy a lengyel racionalisták felidézik az emlékét. Legtöbbször csak Galileiról, Giordano Brunóról van szó, amikor a katolikus egyház áldozatait emlegetik. Pedig ők ateisták se voltak. Itt van ez a Łyszczyński, aki tényleg ateista volt, és kivégezték, és ezeken a racionalistákon kívül alig tud róla valaki. Ideje terjeszteni a történelmet!

A lengyel racionalisták emléktáblát szeretnének, meg is van, bemutatják a filmben. De a hatóságok állítólag  nem engedik kitenni, illetve eddig még nem sikerült elintézni.

Az utolsó fontos gondolat, amit feljegyeztem az, hogy van egy kritikus tömeg (critical mass), amelyet az ateistáknak el kell érni, és ha ez megvan, akkor az emberek büszkék lesznek, hogy ateisták. Hát, remélem. És ezért fontos az aktív ateisták munkássága.

A filmhez én még annyit tennék hozzá, hogy Magyarország és Lengyelország hasonló úton jár: a keresztény egyházak mindkét országban elhatalmaskodnak. Mindkét országban újra összefonódnak a politikai hatalommal. Mindkét országban sértik az ateisták és más vallásúak jogait, épül le a szekularizmus, a szekularista elvek. Annyi szabadság még mindkét országban van, hogy az ateisták még felemeljék a szavukat. Sajnos mindkét országban kevés ateista veszi észre, hogy veszélyes folyamat indult el, és keveseknek tudatosul, hogy cselekedni kellene, mert nem lehetetlen egy reakcionista visszarendeződés. És ha mi nem teszünk ellene, nem fog minket senki megvédeni. Ha az egyházak nem végzik ki sorba az ateistákat - márpedig azok az ateisták, akik ma passzívak, azok a jövőben meghajolnának egy egyházi hatalom előtt, nem kéne kivégezni őket - akkor a külföld nem fog beavatkozni. Ha kivégzik, még akkor sem biztos. Továbbá, ha az egyház odáig már nem menne el, hogy az ateistákat írtsa, tudnak elég olyat tenni, ami az életünket lehetetlenné teszi.

Lengyelország egy lépéssel előttünk jár, tehát érdemes vigyázó szemünket rá vetni.

Az idézet pontosan: "I never meant to say that the Conservatives are generally stupid. I meant to say that stupid people are generally Conservative. I believe that is so obviously and universally admitted a principle that I hardly think any gentleman will deny it.". Ezért nem szeretem a képre írt idézeteket, de ezzel a pontosítással ez elmegy. A korreláció egyébként valószínűleg mindkét irányban igaz, és ahelyett, hogy ennek elfogadottságára apellálnék, okosabb arra hivatkozni, hogy bizony vannak ezt igazoló felmérések.

Miért érdemes elolvasni (meghallgatni) John Stuart Mill életrajzát? Maga Mill úgy fogalmaz, hogy csak azért írja le életét, mert olyan tanulságos végigkövetni a neveltetését. Van ebben némi álszerénység, mert persze nem ezért kíváncsi az olvasó erre az életrajzra, Mill túlságosan is jelentős és ismert gondolkodó volt ehhez. De ennek ellenére végighallgatva az életrajzot valóban ezt találtam leginkább tanulságosnak.

Van egy gyerek, akinek apja rajongó benthamista filozófus. Apja vélhetően nem utálta, de nem is halmozta el szeretettel, nem mondhatni, hogy egy meleg családi fészekben nőtt volna fel. Anyját szinte nem is említi, apját pedig tiszteli, lojális hozzá, még akár szeretheti is bizonyos mértékig. Másrészt Mill előre tervezett módon, fantasztikusan jó neveltetést kapott. Állítólag ez afféle demonstratív project volt apja részéről, csodagyereket akart nevelni. Azt olvassuk, hogy egész kicsi gyerekkorában könyveket kellett olvasnia, és apjával reggelente erről beszélgetett. És az ember ilyenkor elgondolkodik, hogy vajon ez mennyiben jó vagy rossz, mit eredményez, és hol vannak az ilyen nevelés határai. Valamint, hogy mik a prioritások az oktatásban, a boldog gyermekkor, a szerető környezet biztosításának kérdésében.

Mill sokra vitte, pont eme neveltetés miatt, de persze a családi háttér miatt is, amely akkoriban szükséges, komoly protekció volt. Enélkül aligha lehetett volna például képviselő. Érdekes módon az ateizmusa vagy liberalizmusa ebben nem bizonyult leküzdhetetlen akadálynak. A paraszti vagy proletár származás viszont valószínűleg az lett volna. Ezen kívül van egy olyan benyomásom, hogy Mill tehetsége talán nem is volt a közepesnél több, és tényleg csak ez a két tényező emelte ki: a rendkívül erős neveltetés, és családi hátszél. Így lett politikus és filozófus, aki a 19. századi liberalizmus és empirizmus meghatározó alakja. Aki jól összefoglal és megfogalmaz bizonyos dolgokat, de nem tudnánk megmondani, mi az igazán eredeti gondolata.

Az életrajz azért is nagyon praktikus, mert tartalmazza fő gondolatait, és a nagyobb műveihez képest mégiscsak érdekesebb lehet, ha egy életrajzban, némi történés és cselekmény között meséli el nekünk ezeket.

Mill szerint apja sem hitt istenben, agnosztikus volt, és azon ritka tanúságtételek egyikét olvashatjuk, amikor valaki beszámol egy agnosztikus haláláról, és nem említi, hogy megtért volna, pedig pár hétig mindenképpen haldokolt, és tudatában volt annak, hogy nemsokára vége az életének. Tehát a népszerű mondással élve, bizony zuhanó repülőn is vannak minimum gyenge ateisták. Saját halálát értelemszerűen nem írhatta le, de az életrajz utolsó évében jelent meg.

Mill fontosnak tartja megfogalmazni, hogy korának általános felfogásával szemben létezik erkölcs isten nélkül. Ez jól illik utililtariánus, benthamista erkölcsi felfogásába, ahol is az erkölcs alapja az, hogy mi viszi előre a társadalmi és egyéni boldogságot.

Mill említi, hogy a közvélekedéssel szemben sok jelesnek tartott ember bizony nem hisz istenben. Ez a 19. században még meglepőbb lehetett, mint ma, amikor a kivételes embereknek lassan többsége nem istenhívő. Ma már lassan a hit a hülyék mankójává válik. De a 19. században ez még kivételes dolog volt, amely külön említésre méltó kérdés Mill szemében. Ma Magyarországon egyébként nagyon sok hívő egyáltalán nincs tisztában vele, hogy a hit mennyire visszaszorult a tudósok, vagy más eminens gondolkodók körében.

Az életrajz sokat foglalkozik politikával és újságírással, ami egyébként szintén elég érdekes és aktuális téma. Igen tanulságos arra belátást nyerni, hogy a 19. században nagyon sok számunkra ismerős politikai probléma felmerült már, nagyon sok sajnálatos politikai jelenség megjelent. Megjelenik a pártpolitika, problémák vannak a demokráciával. Az újságok anyagi gondokkal küzdenek, a kiadójának állandóan szembesülnie kell azzal, hogy mi adható el, mire van fizetőképes kereslet, mire nincs. Sok szempontból nincs új a nap alatt azóta sem. Sok dologban viszont van fejlődés, például Mill még azért küzdött, hogy a nők is szavazhassanak. Nagyon is fontos tudatosítani, mennyivel előrébb járunk ma ezen a téren, és emlékeztetni az embereket, hogy van valódi fejlődés is, amit a liberálisok és a baloldal ért el. Mill egyébként vélhetően felesége, Harriet Taylor befolyása által már-már szocialista vonalt is vitt.

Érdekes kis rész, és az olvasónak személyesen tanulságos lehet, amikor arról ír, hogy fiatalkori benthamista lelkesedése után volt egy válságidőszaka, amikor kiégett, az élet értelmét kérdezgette, majd ez elmúlt, amikor felnőtt karrierje igazán beindult. Bizonyára voltak még ilyen időszakai, például felesége halála után, de erről már nem ír. Felesége haláláról valkó hallgatása azért is fura, mert sok jót ír róla, és elválaszthatatlan intellektuális élettársának tűnik, akiért nagyon rajong. Érdekes módon egyébként Harriet Taylor elvált asszony, akivel még házason ismerkedett meg, és sokáig várt, amíg a 19. századi bigottság közepette egyáltalán megoldható volt, hogy egybe keljenek.

A tudományfilozófiáról két fontos villantása van az életrajzban, de ezek tényleg csak pár mondatos kis megjegyzések. Az egyik, hogy leírja, a szillogisztikus levezetések nem hoznak igazán új információt, és ezért van szükség az indukcióra. Wittgenstein ezt kicsit később fogalmazta újra úgy, hogy a tautológiákban nincs új információ, csak kibontják azt, ami a premisszákban úgyis benne van. Szakszerűen ezt ma úgy mondanánk, hogy az analitikus állításokról beszélünk, és azt mondjuk, ezekben nincsen szintetikus tartalom, azaz nem mondanak semmi újat a tárgyukról, csak, ami abban per definicionem benne van. És az új ismeretekhez a világról szükség van empíriára, szükség van valami indukciószerűségre, és ez szükségképpen nem tévedhetetlen. Mill empirista volt, foglalkozott az indukcióval, hogy erre rájött-e, vagy azt gondolta, az indukcióval is biztos ismereteket lehet szerezni, az itt nem derül ki. Ehhez bele kell ásni magunkat az ide vonatkozó művébe.

A másik, hasonló tudományfilozófiai gondolata, hogy leírja a tudománynak azt a működési módját, amelyet ma nomologikus-deduktív rendszernek nevezünk. Tehát, hogy vannak elméleteink, azokból dedukcióval tudunk predikciókat és magyarázatokat levezetni, de az elméleteinket a tapasztalatainkkal nem tudjuk dedukcióval bizonyítani, hanem csak induktívan igazolni. Mill felismeri, hogy a pszichológia és statisztikus jellegű tudományok ilyenek, csak ilyenek lehetnek. Ezzel szemben a "kemény" tudományok, a fizika úgy tűnik, szerinte nem ilyen. Mintha Mill azt hinné, a newtoni fizika "axiómái" biztosak és tévedhetetlenek. Hasonlóan Kanthoz, mintha ebben az illúzióban ringatná magát. Mill is Einstein előtt élt, tehát a kijózanító fejlemény előtt. De Einstein előtt is voltak már tudományos forradalmak, tehát érthetetlen, hogy gondolhatták ezek a filozófusok egyáltalán, hogy a természettudománynak lehet egy biztos része, amely soha nem cáfolódhat.

Ezek a tudományfilozófiai kérdések jól illeszkednek abba az általános sémába, hogy tudjuk, MIll előtt az empirizmus és a filozófiai racionalizmus volt a filozófia két tábora. Az empiristák szerint minden tudásnak empirikusnak kell lennie, a racionalisták szerint logikainak. Tudjuk, hogy a 20. században a logikai empiristák már letisztázott nézettel rendelkeztek arről, hogy a tudás egyszerre empirikus és logikai, és csak az analitikus tudás nem igényel empiriát, de a 19. században érdekes az, hogy éppen hogy áll ez a csata. Mill empirista, de el lehet képzelni, hogy már hajlana valami szintézis fele. Nos, ez itt nem dől el, ehhez jobban bele kell mélyedni Millbe, amit én egyelőre még nem tettem meg.

Ahogy már említettem, Mill ír egy pár sort apja haláláról. Furcsa módon Harriet haláláról nem annyira. Mindenesetre apjáról nem említi, hogy megtért volna halála előtt istenhez, holott azt írja, lehetett tudni előtte, hogy meg fog halni, és még aktív volt az utolsó napokban is. Hívők gyakran jönnek azzal, hogy zuhanó repülőgépen vagy a halál eljövetelekor nincsenek ateisták. Nos, vannak. Ez egy felszínes, buta mondás, csak ugye nehéz az ellenpéldákat megtalálni, kikeresni, dokumentálni, mert hát ez a dolog már csak ilyen, itt is szelektív a dokumentáció: az nem olyan érdekes történet, hogy az ateista a zuhanó repülőn, vagy halálakor is az maradt. Egyébként is ez egy buta érvelés hívők részéről, mert hát ha van egy olyan effektus, hogy még az ateisták is megtérhetnek, főleg, ha szenilisek vagy kétségbe esnek, akkor mit is mond ez a hitről?!

Mill foglalkozik egy kicsit egy bizonyos William Hamilton filozófiájával, aki misztikus metafizikus volt. Nem ismert, mert hát a filozófiája nem bizonyult maradandónak, úgy látszik, még hülyeségből sem produkált érdekeset. De hát érdekes látni, hogy minden kornak megvannak a maguk misztikusai, és itt sincs új a nap alatt. Mill toleráns és engedékeny a misztikusokkal. Amellett érvel, hogy érdemes kiásni belőlük értelmes dolgokat, amelyeket csak rosszul fogalmaznak meg. Még olyasmit is ír, hogy ezek a metafizikusok, misztikus költők jobban ráéreznek dolgokra, mint ők.

Nem tudok ezzel egyetérteni. Itt szerintem arról lehet szó, hogy Mill esetleg tényleg csodált ezekben az emberekben valamit, amire ő nem volt képes. Egész más az, amikor valaki akár képes is misztikus verseket írni, jobban ismeri az embereket, mint Mill, tehát nem lát ebben annyira csodálni valót. Másrészt Mill lehet, hogy hülyeségből nem látott sokkal többet, mint Hamiltont és a kortárs angol misztikusokat. Az angolszász filozófia sokszor teljesen korlátolt, és nem tudnak, nem vesznek tudomást, nem ismerik a világ filozófiáját, sokszor újra felfedezik a spanyolviaszt is emiatt. Sokszor rosszabb formában reprodukálják azt, amit valaki már rég megírt, csak nem angolul. Harmadrészt Mill korában a hülyeség irodalma esetleg még átlátható volt, de mára már biztos nem. Semmi értelmét nem látom annak, hogy a hülyeség megannyi megnyilvánulását oly részletesen tanulmányozza az ember. Hát még értelmes filozófiából is annyi van, nem bírja az ember mindet elolvasni.

Érdekes, hogy egy ezzel rokon gondolatot kritizáltam nemrég a szintén angolszász filozófusnál Denettnél. Mint említettem, mintha angolszász jellemző volna, hogy nem tudnak a világ nagy részéről, és emiatt azt gondolják a hülyeség irodalma egy nem olyan nagy halmaz, érdemes beleásni magunkat. Továbbá az angolszász kultúra kicsit toleránsabb is. Én semmiképpen nem ajánlanám senkinek, hogy sok időt pocsékoljon a hülyeség megannyi formájának megismerésével. Elég az, ami szembe jön és elkerülhetetlen. Annyit érdemes foglalkozni vele, hogy az ember biztosan átlássa, milyen végtelen az emberi hülyeség, a vallások tárháza, hogy fogalma legyen arról, amit diverzitásnak nevezek.

Egy konkrét valláskritikai gondolat az, hogy a teista keresztény hívők, és általában a monotesita, személyes istenben hívők általában felruházzák isten személyes tulajdonságokkal. Ugye ettől lesz személy. Ilyen például az, hogy egy szerető, jó istenről van szó. Mill megjegyzi, hogy amikor mélyebben belegondolnak, egyeztetni kell a hitet némileg a valósággal, akkor elkezdenek ezek a tulajdonságok deformálódni. Kiderül, hogy isten eme tulajdonságai nem is annyira ismertek, hiszen az "isten útjai kifürkészhetetlenek" menekülési útat választják sok esetben. Másrészt, sokszor annyira deformálják isten jóságát, hogy azt normál embernél már nem is neveznénk annak. Ez pedig már tarthatatlan. Intellektuálisan önmaguk szembeköpése, ha jónak neveznek egy istent, aki a normális emberi mércével nem minősülne annak.

Sokszor érveltem már, hogy a világban lévő gonosz a legjobb ateista érv a jóságos isten elképzelése ellen. Itt erős ateista lehet az ember, lehet tagadni, hogy létezik jóságos isten. A gonoszból vett ateista érv ellen a hívők valóban jellemzően olyan hipotézisekkel jönnek, hogy isten jó, csak ez máshogy értendő. Ez visszaélés a szavakkal. Sokszor úgy, hogy isten jó, csak ez kifürkészhetetlen. Ez visszaélés a józan ésszel. Sokszor úgy, hogy isten számára valami más fontosabb, a hiúsága vagy az emberek szabadsága. Ez pedig szintén azt jelenti, hogy isten elsősorban nem jó, hanem hiú, vagy szabadságszerető.

Mill ír még valamennyit Auguste Comte filozófiájáról, de erről van egy külön könyve, ezt be is mutattam már. Itt Mill csak annyival ír többet, hogy többet tudunk meg a történelmi háttérről, hogy ismerkedett meg Comte filozófiájával, miért volt számára érdekes. Továbbá jobban kritikus tud lenni a késői, elfajult Comte filozófiájával, a kritikája itt nyersebb, simán kimondja, hogy Comte a vége fele egészen elborult rögeszmékbe bonyolódott bele.

Ide kötődik még egy kis érdekesség még, hogy Mill fiatal kora óta kötődött Franciaországhoz, és élete végén Avignonban élt, a volt pápai városban, ott is van eltemetve. Én nem néztem meg a sírját, mert nem tudtam erről, de nem is gond, minek is nézne egy ateista sírokat?! Nem is szeretek különösebben temetőkben járkálni, és valami sírt keresni egy parcella közepében. A végén meg hát az egésznek úgy sincs sok értelme.

Különös eszmerendszer a kereszténység. Attól olyan sajátos és furcsa, hogy minden egyes kijelentése, dogmája éles, feloldhatatlan ellentétben áll valamely más nézetével. Ezek az ellentétek a eszmerendszer alapjaiban figyelhetők meg, és olyan ordítóak, hogy értelmes embernek ezek közül egynek a végiggondolása is elég kell, hogy legyen ahhoz, hogy kitérjen a hitéből, összezavarodva és megundorodva ettől a totális káosztól. Ám mindez furamód cseppet sem zavarja a keresztényeket. A teológiát hallgató papnövendékek éveket töltenek el úgy a szemináriumban, hogy fel sem tűnnek nekik a zavarok, szintúgy a hívek, akiket ezen teológusok vezetnek a szellemi nihil ösvényein botladozva a szellemi napfogyatkozás sötét és sivár vidékein.

Nézzünk ezek közül néhányat, tömör és könnyed módon, csak nagyon felszínesen, a teljesség igénye nélkül. Csak a legelképesztőbbeket és legszembetűnőbbeket, demonstrálva, hogy micsoda ősprimitív, barbár, skizofrén gondolatrendszer a kereszténység, képtelen agyrémek halmaza, amelytől elborzad az épeszű ember. Az alábbi lista semmi újat nem mond, csak röviden felsorol néhányat a legalapvetőbb és legközhelyesebb önellentmondások rengetegéből.

1. Jézus a keresztény vallás központi alakja. Jelentősége az, hogy saját kereszthalálával megváltotta az emberiséget az eredendő bűn átka alól, amely Szent Pál találmánya (leginkább tételesen a Rómaiakhoz írt levélben fejti ki ezt a tant), és központi képzet ebben a vallásban. Az eredendő bűn az első emberpár, a hatnapos teremtéstörténet két főszereplőjének lelkét terheli. (És itt azt még szóvá sem tesszük, hogy miféle aljas elképzelés az, miszerint embereket felelőssé lehet tenni olyan vétek miatt, amit nem ők követtek el). Miután Darwin az evolúcióval megmutatta ennek a történetnek a képtelenségét, ma már a hívők hirdetik a leghangosabban, hogy a sztori nem szó szerint értendő, hanem csak metafora. Nomármost erre az ateista megkérdezi, hogy vajon egy metaforikus teremtmény hogyan tud olyan bűnt elkövetni, ami a valóságban létezik, és amit egy valóságos létezőnek (Jézusnak) kell helyrehozni. Ha azt mondjuk, hogy az első emberpár és az általuk elkövetett bűn nem létezett szó szerint véve, akkor abból eléggé logikusan következik, hogy a megváltó Jézus sem volt valóságos lény, hanem ő is csak mesefigura. Mellesleg szólva ha a hatnapos teremtéstörténetet az evolúció szó szerinti értelemben megcáfolta, akkor metaforikusan is megtette ezt: ahogy nem igaz, hogy Isten külön teremtette az embert és az állatokat, úgy nem igaz az sem, hogy az embernek metafizikailag kitüntetett helye van a világban.

2. Még az első emberpárnál maradva szintén furcsa, hogy a jóságos és mindenható Isten olyan lényeket alkotott a saját hasonlatosságára, akik mihelyt előbukkantak a nemlétből, tüstént rosszak lettek, és rögvest elkövették az első bűnt. A mindenható és jóságos Isten ezek szerint a maga képmására megteremtette a jó embert, aki rossz. Aki ezt a képzetet akarja lenyomni más ember torkán, az a józan ész ellen követ el rémtettet. Kétféle feloldása létezik az ellentmondásnak: az egyik lehetőség szerint arról van szó, hogy Isten rossz és hitvány, és ezért gyarló az ő képmása, az ember is, a másik lehetőség pedig az, hogy Isten jó, de elrontotta az embert, tehát nem mindenható.

3. Erre a teista válasz persze a szabad akarat. Ennek a feltételezése (azon túl, hogy pl. a Bibliában még csak említés sem esik róla) egy újabb égbekiáltó ellentmondás. Ha isten a szabad akarat kedvéért megengedi a rosszat, akkor isten számára nem a jó a legfontosabb, vagyis isten nem jó. A szabad akarat úgy is működhet, hogy az ember a különböző jók közül választ. Ha Isten viszont kimondottan a jó és rossz közötti választást akarta lehetővé tenni, akkor Istennek meg kellett teremtenie a rossz lehetőségét. Mivel Istenen kívül semmi nem létezik, és minden belőle származik, következésképpen a rossz ideája is tőle ered. Istenben tehát megvolt a rossz gondolata, amit választható lehetőségként realizált a teremtett világban. Isten tehát nem tökéletesen jó, nem mentes a rossztól. Vagyis a kereszténységnek az a tézise, hogy Isten jó és mindenható, szemfényvesztés, más szóval hazugság.

4. A rossz választás lehetőségével együtt jár a pokol létének feltételezése is, ami olyan kedves elképzelés a keresztények számára. Ha Isten úgy gondolja, hogy teremt egy örökkévaló, szenvedéssel teli túlvilágot az ember számára, és Isten számára elfogadható lehetőség, hogy oda kerüljenek emberek, akkor újfent oda lyukadunk ki, hogy Istenről nem mondható el a végtelen jóság, sokkal inkább Isten gonoszságról beszélhetünk, egy megtorló, aljas istenről. Másfelől ez a szabad akarat gondolatát is problematikussá teszi: miféle szabad választás az, aminek az eredményeként pokolra kerülhet az ember? Istennek tehát az a célja, hogy lehetővé tegye az ember számára az örök szenvedést? Ez a szabadság lenne a nagy adomány? Másfelől ha Isten mindentudó is, akkor előre tudnia kell, mely emberek fognak rosszat cselekedve a pokolra kerülni, így lehetősége lett arra, hogy egyszerűen ne teremtse meg, ne aktualizálja ezeket az embereket. Isten tehát nem mindentudó.

5. A következő skizoid elem a monoteizmus és dualizmus fel nem oldott kettőssége a kereszténységen belül. A kereszténység egyfelől azt vallja, hogy csak Isten a legfőbb létező, aki mindenhol jelen van, és ő nem csupán megteremtett, hanem folyamatosan létben is tart minden egyes létező dolgot. Másfelől viszont a kereszténységben megmaradt a dualizmus mítosza is, amely a perzsa hitvilágból került át a zsidó vallásba a babiloni fogság idején. A dualizmus szerint a világban két alapvető erő, a jó és a rossz működik, ezek harca határozza meg a világot. A kereszténység azt is vallja, hogy Isten az egyedüli meghatározó erő, meg azt is, hogy van Sátán, aki Isten ellenlábasa. Ha Isten mindenható, akkor Sátán is az ő része, vagyis Istenben jelen van a rossz. Érdekes módon a keresztények hevesen üldözték a középkorban a manicheusokat, akik éppen azt a dualizmust vallották, amit ők is, csak egy kicsivel explicitebben (Szent Ágoston ír is róluk elég sokat a Vallomásokban, mint legfőbb tévelygőkről.) Ha meg Sátán istentől függetlenül létezik, akkor Isten nem mindenható.

6. Szintén elég súlyosan beteg tézis a szentháromság és a megváltás elképzelése a kereszténységben. Isten teremtett egy világot, ami rossz, és egy embert, aki bűnös. A rossz létéért, mivel mindenható, Isten a felelős. Isten ezt jóvá akarja tenni, ezért a megváltásban emberré lesz, feláldozza önmagát önmagának, hogy kiengesztelje önmagát azért, amiért ő maga rosszat tett. Ez így azért eléggé bizarr. Kérdés az is, hogy a megváltást miért nem tudta valami derűsebb módon véghezvinni, pl. nem morbid öngyilkossággal, hanem a világ tényleges megjobbításával. A szadomazochista isten elképzelése minden, csak nem pozitív és életigenlő. A következmény az, hogy egy gyilkos kínzóeszköz lett a kereszténység jelképe (Pedig lehetne szivárvány, gyümölcs, nevető száj vagy valami hasonló kedves és örömöt sugárzó motívum). Az ember bűnös (ha nem követ el bűnt, akkor is!), de ezt a bűnt az ember nem tudja jóvá tenni, hanem ezt is csak isten kompenzálja a saját öngyilkosságával, hogy az embernek még amiatt is bűntudata a legyen, hogy megölte Istent. Az eredmény kisebbrendűségi érzés, szorongás, bűntudat, frusztráció. Kinek jó ez? A mindenkori hatalomnak, az egyháznak vagy más politikai erőknek, akik terrorizálják, elbutítják, kihasználják az embert, és, ahogy Nietzsche mondta, azt akarják, hogy az emberek kiskorúnak, szégyenletesnek érezzék és meggyűlöljék önmagukat.

7. Különös ellentmondások figyelhetők meg bizonyos értékek tekintetében is. Az egyik ilyen pl. a család. Az egyház ragaszkodik ahhoz, hogy csak egy férfi és egy nő alkothat egy párt, akik csak házasságban és gyermeknemzés céljából élhetnek szexuális életet. Ebben a koncepcióban az egyes pontban már említett teremtéstörténetre hivatkoznak, ahol Isten egy férfit és egy nőt teremt, és nekik adja az Édenkertet. Nos, ezután következően a Biblia fontosabb szereplői mind többnejűek, Jákob két házasságáról egy külön történetet is végigizgulhatunk (Ráchel és Lea), de több felesége volt Dávidnak és Salamonnak is. Van is egy regénye Jókai Mórnak, A két márványfej, amelynek szereplői megalapítják a dáviditák rendjét, akik több feleséget vehetnek magukhoz a Bibliai pátriárka példamutatásán felbuzdulva. De az Újszövetséget alapul véve úgy tűnik, mintha Jézus sem lett volna igazán híve az egyház által támogatott családmodellnek. Több helyen is beszél arról, hogy aki őt (és Istent) követni akarja, annak el kell hagynia, sőt meg kell gyűlölnie a családját, mert aki jobban szereti anyját és apját, mint őt, az nem méltő hozzá (pl. Mt. 10, 37.) Ebben Jézus példát is mutat, amikor elküldi anyját és testvéreit, akik őt szeretnék látni. Ez aztán minden, csak nem családbarát magatartás (pl. Mt. 12, 46-50.).

8. Meglehetősen ellentmondásos a szeretet követelménye is, amit a kereszténység annyira hangoztat (Bővebben a szeretetről). Ebbe beletartozik az is, hogy az ellenségünket is szeretni kell, és aki kővel megdob, azt ugye kenyérrel kell visszadobni. Nos, ez nyilvánvalóan értelmetlenség, hiszen ez a parancs azt várja el tőlünk, hogy működjünk közre a saját magunk elpusztításában. Másfelől viszont Jézus azt is mondja, hogy nem azért jött, hogy szeretetet, hanem hogy gyűlöletet hozzon az embereknek (pl. Mt. 10, 34.). Emellett csak bizonyos cselekvéseket lehet megparancsolni az embernek, érzelmeket nem. És még ha rá is vehetnénk magunkat, hogy szeressünk másokat, ez sem biztos, hogy pozitív eredményre vezetne, hiszen lehet rosszul is szereti, és az ember tehet rossz dolgokat csupa szeretetből, jó szándékból is. Szintén elfogadhatatlan az is, hogy Jézus szerint mindenkit egyformán kell szeretnünk: aki egy idegent úgy szeret, ahogy pl. a közeli rokonait, anyját, férjét, gyermekét, az azokkal szemben igazságtalan, akik valóban kiérdemelnék a szeretetét. Ez így tehát értelmetlenség. Ahogy az is, amikor azt mondják, hogy azért kell másokat szeretnünk, mert Isten is szeret minket. Először is Isten nem szeret minket, hiszen poklot teremtett számunkra, másfelől pedig két fél közötti szeretetkapcsolatnak semmi köze egy harmadik félhez, még akkor sem, ha az történetesen Isten.   

9. Különös a viszony a keresztények elképzelésében az Ószövetség és Újszövetség között is. Az előbbi könyv ugyanis egyszer része a kereszténységnek, máskor meg nem. Ha valaki arról beszél, hogy a gonosz, undorító törzsi démon, Jahve milyen bűntetteket elkövetésére sarkallja a zsidóságot, illetve miféle szörnyűségeket tesz maga is (egyiptomi nép kínzása, gyerekek megölése, Jerikó, Ai és más városok elpusztítása stb.), vagy miféle képtelen törvényeket szab Mózes a népnek, akkor a keresztények azzal védekeznek, hogy ez nem a keresztény, hanem a zsidó vallás. Viszont az ilyen jellegű szövegrészek társaságában olvasható tíz parancsolatra mindig úgy hivatkoznak, mint az alapvető erkölcsi elvre.

10. …A sort lehetne még folytatni. Pl. azzal, hogy elmondjuk: Isten olyan feltételezett tulajdonságai, mint a mindentudás és a mindenhatóság kölcsönösen kizárják egymást. Hiszen ha Isten mindentudó, akkor azt is tudja, mit fog tenni a jövőben, de ha ezt már tudja, akkor nem tud változtatni rajta, vagyis nem mindenható. Vagy lehetne pl. részletezni, hogy a kereszténységen belül a különböző istenképek mennyire különböznek egymástól, mint pl. a gonosz és önző Jahve, Szent Ágoston személyes Istene, Szent Tamás teljességgel absztrakt létaktus-Istene. Vagy pl. szóvá lehetne tenni, hogy Szent Pál, akitől a szeretet himnuszt szokás idézni, arról is beszél, hogy Isten bizonyos tetteket nem jóságból és szeretetből tesz, hanem csupán azért, hogy megmutassa a hatalmát: ezért történt, hogy Isten megkeményítette a Fáraó szívét, vagyis Isten tette a Fáraót gonosszá, és aztán úgy büntette meg az egész egyiptomi népet, mintha ők lennének a felelősek valamiféle bűnért. Tehát Szent Pál Istene egy aljas, igazságtalan Isten.

A felsorolást lehetne tehát folytatni, bárki megteheti. Probléma van bőven.  

Ezt az anyagot a Szekuláris Egyesület egyik rendezvényére készítettem, ahol is két TED videót néztünk volna meg, de, hogy az esemény valamivel több és szervezettebb legyen, mindkét videóból felkészült valaki. Én egy Daniel Dennett előadást választottam, és fel is készültem, de a Szekuláris Egyesület kitiltott egy Facebook oldalról, én pedig úgy döntöttem, hogy akkor nem dolgozok nekik. Az anyagot mindenesetre publikálom, mert érdekes.

Daniel Dennett egy videóban, ahol arról beszél, mivel lehet helyettesíteni a vallást, éppen a TED-et említi meg, mint egyfajta népnevelő, alternatív közösség, amely a vallási gyülekezeteket helyettesítheti. Tehát nemcsak a TED szereti Denettet, ő is nagyra tartja a TED-et.

Én egyébként nem kedvelem annyira a TED-et. Nagyon sokszor bizonyos híres emberek előadják nem is különösen tudományos ötleteiket, és sok előadás szerintem nem túl színvonalas. Szerintem az egész jelentős részt elfajult, és egyfajta nem egészen érdemen alapuló elit-klub akar lenni. Egyfajta sztárcsináló. Sokszor közepes előadók is megjelenhetnek nem annyira kidolgozott, vagy nem annyira eredeti, vagy egyáltalán nem reális vagy nem fontos ötleteikkel, és a hallgatóság sokszor csak azért bámul leesett állal, mert ez a TED, szóval azt hiszik, biztos nagyon fontosak ezek az ötletek. Szerintem meg nem.

Előnyük viszont a TED előadásoknak, hogy nagyrészt magyar felirat van hozzájuk, mert elég sok lelkes aktivista van, aki megcsinálja. Sőt, a felirat leiratként is megtalálható, tehát könnyen lehet idézni, kényelmesen fel lehet dolgozni különböző formákban.

Először is, ki az a Daniel Dennett? Sokak szerint a legjelentősebb kortárs analitikus filozófus. Emellett aktív ateista, és ha véletlenül a legismertebb filozófus ismert ateista, az azért elég jól mutat. Könyvei közül a "Breaking the Spell" szól arról, hogy a vallások tanulmányozásának tudományát kell végre beizzítani, ez lesz a leghasznosabb az ateizmusnak A cím arra utal, hogy a vallások természettudományos kutatása - azaz, hogy ne intézzék el annyival, hogy az emberek azért hisznek, mert van isten, hanem más okokat és mechanizmusokat keresnek - az egyfajta tabu (spell), és ezt meg kell törni. Dennett szorgalmazza a vallások naturalista elméletét, ez pedig fontos dolog, mert a hívők gyakran érvelnek azzal, hogy ha nincs isten, akkor ugyan mi lenne a vallások magyarázata? De ez most nem a "Breaking the Spell" ismertetője, tehát magukat az elgondolásokat nem mutatom be.

Dennett a Tufts University professzora, jelentősebb témái  a szabad akarat, a tudatosság, az evolúció és a vallás. Mindegyik témában naturalista, és meglepő, provokatív elméletekkel jött elő. Eme előadása azonban szerintem nem túl összeszedett, nem kidolgozott, közel sem eredeti, nem annyira fontos, kétséges ötletekből áll, és hát "ilyet én is tudok" benyomásom van róla. Azért készültem fel belőle, mert a Szekuláris Egyesületben oda vannak a TED-ért, most meg azért adom közre, mert már felkészültem. Olyan vitatható ötlet pedig felmerül az előadásban, amelyet érdemes felvetni. És az egész anyag ilyen értelemben fontos csak, egyfajta hivatkozási alap arra, hogy vannak vélemények, melyeket részben vitatni fogok.

Az előadás címe "Válasz Rick Warennek". No de ki az "isten" az a Rick Warren?! Hát majdnem...:) Rick Warren híres prédikátor, hittérítő showman (evangelical christian) lelkész és író az Egyesült Államokban. A "Céltudatos élet" ("Purpose driven life") c. könyve, melyet Dennett emleget 2002-ben jelent meg. A TED-re 2006 februárjában hívták meg előadást tartani. "On a life of purpose" címmel. Sokan ezt kritizálták, mert a TED-ben ilyen előtte nem fordult elő, korábban határozottan szekuláris volt. Ezt ellensúlyozandó a szervezők Daniel Dennettet is felkérték, hogy még ugyanazon előadás keretében válaszoljon. Tehát az előadás eleve egy baki kétségbeesett korrekciójaként született.

Dennett előadásának kritikáját  egy kis hiba kimutatásával kezdem: utána néztem, a szarvasmarha elődje nem a nyársas antilop (Oryx gazella), ahogy Dennett mondja, hanem a kihalt őstulok (Bos primigenius). A tülkösszarvúak másik alcsaládja. Dennett ugyanazt a hibát követi el, mint a hívők, amikor a csimpánzt az ember ősének mondják, és ez a hiba ugyan nem jelentős, de kínos. Hacsak nem én tévedek. A hiba nem változtat azon, hogy a tehén nem tervezett, hanem az evolúció és az ember mesterséges szelekciójának együttes eredménye.

Dennett beszél arról a problémáról, hogy a vallás természetes jelenség. Azt gondolom, hogy itt Dennett leegyszerűsíti a dolgot. A természetes-mesterséges jelenség nem különíthető el élesen és tisztán. Ha nagyon erőltetjük, minden jelenség természetes, ha nem, akkor meg a vallás, mint az emberi kultúra része, nem az. Dennett inkább azt akarja hangsúlyozni, hogy a vallást evolúciós és emberi tervezésként kezeljük, de ez utóbbival már ellent is mond magának. Kevésbé érthető, de talán azt akarja ebből kihozni, hogy ha a vallás részben emberi tervezés eredménye, akkor meg is lehet őket szüntetni emberi tervezéssel, korrekcióval.

Ezek után jön az az ötlet, hogy a gyerekeknek a vallásokat kéne tanítani. Nocsak, gondolhatnánk, Dennett Semjén Zsolt és Hoffmann Rózsa zászlóhordozójává vált volna?! Nem, nem erről van szó. Dennett arról beszél, hogy a gyerekeknek mindenféle vallást kéne oktatni, és a tényeket. Ez tehát nem a hittan, mert hittanon általában hangsúlyosan egy vallás dogmáit tanítják a gyermekeknek, méghozzá igazságként. Legfeljebb megemlítenek még egy pár más vallást, de a hangsúly egyen van, Magyarországon a kereszténységen.

Amit Dennett javasol, és ezt se fogalmazza így meg, az inkább összehasonlító vallástörténet lehet. Ez valóban jobb, mint a hittan. Vélhetően egy ilyen tantárgy végeredményben inkább az ateizmust erősítené, de minimum a vallási toleranciát, a szekuláris beállítódást. Hogy sok vallás ismerete az ateizmust erősíti, arról nemrég írtam egy cikket, empirikus adatok felhasználásával.

Mégis, vitathatónak tartom Dennett ötletét. Az Egyesült Államokban bizonyos helyeken lehet, hogy a gyermekek vallásos műveltsége egyoldalú. Lehet, hogy el vannak zárva sok más vallástól. Európában és Magyarországon ez kevésbé jellemző. Nálunk kérdéses, hogy ennek olyan sok haszna lenne. Lenne ennél jobb tanulnivaló is, fontosabb: a természettudományok, az irodalom, a művészet története. Nem igazán látom fontosnak, hogy a gyerekek hülyeségek tömkelegét tanulják, csak, hogy jól ismerjék a hülyeséget. Nem tartom annyira fontosnak azt részletesen beleverni a gyerekek fejébe, hogy hányféleképpen lehet hülyeséget hinni. Persze, ez se rossz, de nem ez a legfontosabb. A gyerekek agyát minek ilyesmire pazarolni?!

Dennett felveti, hogy "a szülők gyermekeik gondozói. Nem birtokolják őket.". Szépen hangzik. Ezen az alapon érvel Dennett, hogy az iskolában tájékoztatni kell a gyermekeket a vallásokról, Így érvel  a szülők felelősségéről: "Szerintem az a felelősségük, hogy tájékoztassák őket a világ többi hitvallásáról is". Tehát Dennett szerint nem is az államnak, hanem magának a szülőnek a felelőssége ez. Én azt gondolom, hogy persze, egyetértek, hogy egy szülő jó, ha tájékoztatja a gyermekét, de társadalmunkban megengedjük a szülőknek, hogy indoktrinálják a gyermekeiket, mert nem tudunk jobbat. Nincs jobb megoldás. A szülőktől elvárjuk, hogy gyermekeiket illemre, erkölcsre tanítsák, tehát indoktrinálják. És nem írjuk elő nekik, hogy milyen erkölcsöt és illemet, mert az szinte lehetetlen, mert az már gondolatrendőrség volna, és mert az állam nem gondolja, hogy meg tudja mondani az egyetlen helyes utat. Ha pedig megengedjük egy szülőnek, hogy a gyermekét arra tanítsa, hogy mindenféle haszontalan illemszabályt és szokást verjen a gyerek fejébe, akkor kénytelenek vagyunk megengedni neki azt is, hogy imádkozásra is tanítsa, elvigye a misére. Az is csak annyira haszontalan illemszabály, mint egyes más illemszabályok.

A lándzsás mételyről szóló példázata viszont brutális és hatásos. Igazából egy korábbi TED előadásban van ez jól kifejtve, ebben nem. Arról van szó, hogy a lándzsás métely megfertőzi a hangyát, az pedig egyfajta őrült szimptómaként felmászik a fűszál tetejére. A hangyának ebben semmi jó nincs, hiszen áldozattá válik, a métely viszont így jut vissza a tehén gyomrába, ahol szaporodni tud. A példázat a vallásról azt mondja (Dennett ezt sem hangsúlyozza), hogy szintén egy métely, amely nem hasznos az embernek, csak élősködik rajta. Mindezt a mémelméletbe ültetve lehet előadni, hiszen a vallás valószínűleg nem egy gének által kódolt tulajdonság, hanem inkább egy mém. Bár ez sem dőlt még el. Azt, hogy a vallás mennyire hasznos vagy káros, Dennett itt semmit nem mond.

Dennett ezután megkritizálja Warren könyvét, ezt csak pontokba szedem, nem igazán fontos ez sem. Bővebben az előadásban szerepel, de Dennett egyik pontos sem fejtheti ki olyan mélységben, ahogy kéne.

1) Az életnek isten nélkül is lehet értelme, jónak és rossznak isten nélkül is ugyanúgy tudunk alapot teremteni. Itt nem fejti ki, hogy ezt hogyan gondolja.

2) Szóba hozza, hogy Warren szerint isten azért teremtette a természetet, hogy élhessünk benne. Ez ellen egy szalmabáb érvelést hoz fel Dennett, hogy ez a természet túlzott kizsákmányolásához vezet, ami nem jó. Ez így nem következik. Például a globális felmelegedés tagadók aránya a hívők között az Egyesült Államokban valószínűleg magasabb (a republikánusok között mindenesetre magasabb), de ez érvnek gyenge.

3) Felmerül az Univerzum finomhangoltsága, Nem értem, Dennett egyáltalán mit válaszol erre. Kivehetetlen.

4) Ha jól értem, Dennettnek legnagyobb baja azzal van, hogy Warren azt szorgalmazza, az ember hódoljon be istennek. Azért ezt kritizálja legjobban, mert ez a veszélyes mém hipotézissel rímel.

Még sok apróságot felhoz, sokszor nem értem, mi Dennett válasza, sokszor csak nem hisz benne, tagadja. Ritkán érvel jól. Lehet azt mondani, hogy egy rövid előadásban nehéz jól érvelni ennyi minden ellen, de hát ilyenkor egy profi előadó nem hadarja végig az előadást, hanem kiválaszt pár témát, amelyre fókuszál.

Hát szóval ezért gondolom, hogy ez az előadás egy olyan híres ember előadása, akit sokadjára hívtak meg a TED-re, és kissé elkényelmesedett. Leginkább arra jó, hogy ürügy legyen egy Magyarországon aktuális kérdés megvitatására: oktassanak-e a gyerekeknek összehasonlító vallástörténetet, és ha igen, mennyit?! Elmondtam a véleményem: szerintem nem érdemes sok ilyet oktatni, inkább több természettudományt, mint vallástörténetet!

Kezdem azzal, hogy az elmefilozófia miért is fontos az ateizmus szempontjából. Bár az, hogy fontos, világos, hiszen ateista-hívő viták nagyon sokszor futnak ki erre a kérdésre, és gyakran itt el is vesznek.:)

1) A halál utáni életben való hit nagy mértékben támaszkodik a szubsztanciadualizmusra, azaz, hogy az elménk a testtől, azaz agyunktól függetlenül létezhet (a szubsztancia pont független létezést jelent). Ha a szubsztanciadualizmus nem igaz, akkor az emberben nincs egy anyagtól függetlenül is létezhető "lélek", és ez esetben körmönfont elképzelés kell ahhoz, hogy a test halála után miként maradhatna meg valami az emberből a túlvilágon.

2) A halál utáni élet az istenhit egyik fő motivációja. Azaz sokan részben azért hisznek istenben, mert a túlvilági életet remélik. Épp tegnap láttam a nyugati aluljáróban hittérítőket olyan transzparenssel, hogy "a halál után mindennek vége?"

3) A szubsztanciadualizmus magyarázatként általában "szükségelteti" is istent. Nem feltétlenül azért, hogy az elménk működjön (bár ilyen is lesz), hanem elsősorban a létrejöttéhez, hiszen egy nem anyagi szubsztanciából álló elme nehézkesen lehet az evolúció terméke. Az isten nélküli dualista elképzelés logikailag ugyan elképzelhető, de nem elterjedt.

4) Istent magát is nem anyaginak képzelik a hívők, és ha az elménk is az lenne, akkor az elme egy empirikus evidencia volna arra, hogy létezik másik szubsztancia, így is segíti az istenről szóló hipotézist.

Éppen ezért minden materialista, vagy fizikalista vagy redukcionista kutatási eredmény (ebben a postban ezeket együtt kezelem), filozófiai érv fontos, bár közvetett érv az ateizmus mellett, és minden egyes a materializmusnak nehézséget okozó felfedezés, vagy a materialista kutatás problémájának felmutatása, illetve szubsztanciadualista filozófiai érv isten létezése melletti közvetett érv.

Így aztán, ahogy már említettem, a hitviták egy jelentős része szól elmefilozófiáról, és nem árt tisztában lenni legalább pár irányzattal, és érvvel, már amennyiben nem késdobálós szintű, primitív veszekedésben akarunk részt venni ebben a kérdésben. Nem árt tájékozottnak lenni, hogy egy vitában helyt tudjunk állni.

Még 2008-ban adta ki magyarul a l'Harmattan az "Elmefilozófia" c. szöveggyűjteményét, amely hiánypótló könyv, de hát magyarul ez már csak így szokott lenni, nagyon sok modern, nyugati irodalom és szakanyag nincs meg nyelvünkön. Már régebben megvettem, mert nagyon érdekel a téma, de eddig nem olvastam bele. Korábban Ambrus Gergely "A tudat metafizikája" c. könyvét olvastam, amely jóval bővebb, erről egy cikkben írtam bemutatást. Nem volt tehát ismeretlen számomra a téma, de erősen megfakultak azóta az ismereteim, mert 2008 óta (ez a recenzió dátuma is) nem olvastam a témáról.

A szöveggyűjteményből Tőzsér János bevezetője egy átfogó review a témáról, akárcsak Ambrus könyve, csak természetesen jóval rövidebb. Én pedig ezt próbálom itt még rövidebben visszaadni, eközben bizonyos részeket egy az egyben ki is fogok hagyni, például Davidson elméletét, azt ugyanis annyira furcsának, esélytelennek látom, hogy nem tartom érdemesnek. A legfontosabb érvekről fogok írni, és közben egy pár olyan véleményt teszek még hozzá a recenzióhoz, amelyek az én gondolataim. Ez azért is szükséges, mert Tőzsér nem mond ítéletet, és egyáltalán nem az ateizmus szempontjából mutatja be a témát. Nem is várhatunk ilyet, mivel a könyv koncepciója az, hogy ez egy szöveggyűjtemény, a szokásosnál több összefoglalóval.

Tőzsér a szubsztanciadualizmust a 14. Oldalon mutatja be Descartes nézetein keresztül. Őt már én is bemutattam, és hát az ebben a nézetben a szánalom, hogy ezt az irányvonalat kivételesen történelmileg lehet bemutatni, nem történt ezen a vonalon semmi sem Descartes óta.

A szubsztanciadualizmus legfőbb problémája, és ez a probléma minden más problémát überel, és szerintem totál diszkvalifikálja teszi a szubsztanciadualizmus, az a mentális okozás. Itt arról van szó, hogy a nem anyagi elme állítólag okozni tud valamit az anyagi világban, és érzékelni tud, azaz az anyagi világ oksági hatást ér el az elmében. Mindkét irányban van okozás.

Tőzsér a 23. oldalon vázolja fel, hogy mi okozza a tarthatatlan ellentmondást. És azt írja, hogy a kritikához szükség van feltételezni az anyagi világ oksági zártságának tézisét. Tőzsér azt írja, ez egy igen erős tézis. Az nem világos, hogy szerinte egy szintetikus állítás-e, illetve, hogy igazolt-e. Tőzsér a tézist premisszaként használja, de nem mondja meg, milyen jellegű ez a premissza. A filozófus sokszor jár el így, mert egy premissza feltevését úgy tekinti, hogy van, aki elfogadja, és akkor az érvelése rendben van, aki meg nem, hát nem. Tehát a premisszákat adottnak vagy nem adottnak veszi. Szerintem viszont nagyon is fontos tisztázni, hogy szintetikus, esetleg analitikus tézisről van-e szó, illetve igazolt-e, vagy csak bevett. Tőzsér ehelyett arra hivatkozik, hogy a tézis intuitíve erős, ami számomra irreleváns. Az én megközelítésem tudományelméleti jellegű, az övé kicsit más.

Ha az anyagi világ oksági zártságának tézise egy szintetikus állítás, akkor az egész érvelés valamennyivel gyengébb. Igaz ugyan, hogy ez a tézis ez esetben empirikusan erősen igazolt, de nem bizonyos. Ekkor ez az érvelés kb. annyiból áll, hogy: "ugyan már, sosem láttunk még nem anyagi dolgot valamit okozni, vagy anyagi dolgot nem anyagi dologra hatni!" És ez egy erős induktív érv, de a hívő azért kibújhat alóla azzal, hogy ő egy olyan hipotézist hisz, amely ugyan igazolatlan, ugyan ellent mond az empirikus tudásunkkal, de nem egészen lehetetlen. A hívő hiheti, hogy az agy és a nem anyagi elme kivétel, melyhez foghatót ugyan nem láttunk, de kivétel.

Én ennél erősebb érvelést javasolok. Az anyagi "szubsztanciának" a definíciójába beleérthetjük azt, hogy az a halmaz, amely okságilag zárt. Legyen definíció az, hogy az anyag az, ami oksági hatással van más dolgokra. Schopenhauernél ez volt az "objektum" definíciója a "Világ, mint akarat és képzet"-ben. Ez a definíció azért jó, mert ami okságilag zárt láncolatban van egymással és velünk, az megismerhető. Megismerhető empirikusan, tudományos módon. Ezzel a fogalomhasználattal tehát a megismerhetőség szempontjából egységes dolgokat egységesen kezelünk.

Mert, ha az állítólag nem anyagi elme oksági hatással lenne az anyagi agyra, akkor pont olyan lenne, mintha anyagi lenne. Nem tudhatnánk, hogy nem anyagi. Nincs értelme nem anyaginak mondani. Nem látom, hogy miben állna nemanyagisága. Ennyi erővel jöhetne valaki azzal, hogy az elektronok nem anyagiak, csak oksági hatással vannak az anyagra. Ami egy totál eldönthetetlen, értelmetlen metafizikai hipotézis lenne. Ha ezt a hétköznapi elgondolásnak is megfelelő, a most elmondott okokból praktikus definíciót vesszük, akkor nincs ilyen gond, ami megismerhető, az anyagi, ami anyagi, megismerhető, és kizártunk metafizikai butaságokat.

A mentális okozás problémának a megoldására Tőzsér bemutat két próbálkozást a szubsztanciadualizmuson belül, mégpedig a 25. oldalon. Az egyik a pszichofizikai parallelizmus, amely szerint az agyban és az elmében párhuzamosan két oksági folyamat folyik, amely szinkronizált. De ez egy totál körülményes elmélet. A szinkronizáláshoz fel lehet tételezni istent, aki biztosítja, hogy például pont akkor emelkedjen fel a karunk, amikor úgy döntünk, hogy felemeljük. És pont akkor lássunk pirosat, amikor a szemünkbe piros fény érkezik. Oksági kapcsolat itt nincs, isten hozza létre a korrelációt.

Ez az elmélet nem használható isten igazolásához, hiszen istent előfeltételezi az elmélet működéséhez. Körben forgó lenne így isten létezése mellett érvelni, hiszen istent egy olyan probléma megoldásához tételezik fel, amely csak a szubsztanciadualizmus problémája.

A másik az epifenomenalizmus, amely szerint az elme egy okságilag semmit nem előidéző melléktermék-jelenség. Ezzel az a gond, és ezt Tőzsér nem említi, hogy oksági okozás itt is van a fizikaitól az elme irányába, vagy pedig megint isteni szinkronizáció. Másrészt, amit Tőzsér problémának felhoz, itt akkor az elme felesleges.

Ezzel tulajdonképpen leszámoltunk a szubsztanciadualizmussal.

A 27. oldalon a behaviorizmust mutatja be Tőzsér, azon belül is a logikai behaviorizmust a 28. oldaltól. Ez a mentális állapotokat (hitek, érzelmek,...) viselkedési hajlamoknak (diszpozícióknak) tekinti, és így beszél róluk. Ez majdnem eliminativizmus, mert a mentális állapotokat valami olyasmiként definiálja, amely egészen más, mint a mentális állapot intuitív fogalma, majdnem, hogy azt mondja, hogy nincsenek is mentális állapotok.

 A behaviorizmus a logikai pozitivizmus verifikácionalizmusához hasonló dolog. Úgy is lehet ugyanis fogalmazni, hogy egy mentális állapotról akkor van értelme beszélni, ha lefordítható megfigyelhető dolgok mintázatába, azaz viselkedésre. De amíg a verifikácionizmus jelentéselméleti kritérium, addig a behaviorizmus a pszichológiában több ennél, arról van szó, hogy a mentális állapot csak diszpozíció, nem is akarnak eltávolodni a viselkedésmintázatoktól.

A 20. század elején még igaz is volt, hogy nem volt más empirikus hozzáférés, mint a viselkedés megfigyelése, de ma már ehhez hozzá jön, hogy különféle képalkotó eljárásokkal más empirikus hozzáférésünk is van az agyhoz. Mindazonáltal a behaviorizmus szerintem fenntartható, mint jelentéselméleti kritérium. Az biztos, hogy a mentális állapotoknak olyannak kell lennie, hogy viselkedési diszpozícióként is lefordíthatóknak kell lenniük. De szerintem nem csak az interface-szel kell foglalkozni, nyilván mélyebb fogalmi struktúrákra is szükség van.

Tőzsér azt mondja, a holizmus is gond, nevezetesen bizonyos mentális állapotaink leírása függ más mentális állapotokról. Például ha szomjas vagyok, akkor ez megjelenhet abban, hogy kinyitom a hűtőt, hogy kivegyek valami innivalót, de csak akkor, ha azt hiszem, vagy tudom, hogy van a hűtőben innivaló. No de az "azt hiszem" is mentális állapot. Az, hogy így a mentális állapotok definíciói egymástól függenek, szerintem nem teszi a dolgot különösen problémássá. Más implicit definíciós rendszerek, pl. egy matematikai axiómarendszer is ilyen. Lehet, hogy ez azt jelenti, hogy nehéz a definíciók korrektségét leellenőrizni, nehéz vele dolgozni, feltevéseket kell tenni, de a szavak értelmességi kritériumaként ez is elég, illetve a szavak jelentése tényleg valahogy így alakul. Még a holisztikus háló is igaz rájuk. Az, hogy ez a háló nagy, és nagyon összefüggő, legfeljebb nehézség, de nem teszi a dolgot lehetetlenné. A gyakorlatban szegmentáljuk a hálót.

A 33. oldalon jön a materializmus alapelmélete, nevezetesen, hogy a mentális állapotok és az agyállapotok azonosak. Ennek van két fajtája, a típusazonosság és példányazonosság. a példányazonosság a konkrét mentális állapotok és agyállapotok relációjáról szól, azt mondja, hogy például egy konkrét hit megegyezik egy konkrét agyállapottal.

A típusazonosság azt is mondja, hogy mentális állapotok típusának is megfelel egy agyállapottípus. Tehát például, hogy minden félelem egy bizonyos agyállapot-minta (34.)

A 39. oldalon Tőzsér említ egy fontos jelenséget, amely kicsit hipotetikus is, de azért tudunk rá empirikus igazolást mondani. Ez a többszörös megvalósíthatóság jelensége. Feltételezhető, hogy például a félelem bizonyára nem ugyanúgy van egyik emberben, mint egy másikban, illetve egy emberben, mint egy állatban. Plauzibilisnek látszik, hogy egy macska is fél, akárcsak egy ember, miközben a macska agya nagyon más. Tehát feltételezhető, hogy a macska nagyon is hasonló félelme máshogy van realizálva az agyában. Persze ez maga is egy bonyolult kérdés, mert tudni kéne, hogy a félelem melyik agyterületben is van realizálva, és az tényleg annyira más a macskákban?! De ha nem a félelem, akkor könnyen meglehet, hogy találni lehetne egy másik mentális állapotot. Ehhez sok szaktudás kell, és ez nem filozófia.

A 40. oldalon kerül bemutatásra a példány azonosság elmélete. Ez a materializmus, fizikalizmus, redukcionalizmus egy elég jól tartható elmélete. Azzal filozófiai szempontból nincs gond, hogy nagyon speciális mentális állapotokról azt feltételezzük, hogy agyi mintázatokhoz köthető. Ebből elég sok elég jól igazolt is. A sok neurobiológiai tudásunk alapján ez tulajdonképpen elég világos, és a szubsztanciadualizmus ezért is reménytelen.

A probléma a típusazonossággal van, amely szerint mentális állapotok típusai, tehát az összes félelem ugyanannak az agyi mintázatnak felel meg. Méghozzá pont a többszörös megvalósíthatóság miatt. Ennek megoldására különféle irányzatok vannak, amelyek már szerintem olyan apróságokban különböznek csak, ami apró, fogalmi különbségekben van csak.

A 43. oldalon a szuperveniencia fogalma merül fel, mint megoldás. A jelenség szuperveniál B-n, ha az A-beli különbség szükségelteti a B-beli különbséget. Például a félelem szuperveniál az amigdala megfelelő részén. Itt a félelmet általános, típusnak tekintjük, azaz több konkrét mentális állapotra, mint félelemre vagyunk kíváncsiak. Világos, hogy ha két félelem különbözik, ahhoz kell agybeli különbség, de a többszörös megvalósíthatóság miatt a fordítottja nem igaz.

Ezek után jön a tulajdonságdualizmus, amikor nincs nem anyagi szubsztancia, de az anyagnak vannak olyan mentális tulajdonságai, amelyek nem redukálhatóak a szokásos fizikai tulajdonságokra. Például az a bizonyos félelem az csak úgy extra tulajdonsága az agynak, és nem vezethető vissza anyagi mintázatra.

A 47. oldalon ezt kritizálandó szerepel a kizárási elv, amely egy nagy probléma megnevezése: Ezek a nem fizikai mentális tulajdánságaim ugyanis vagy szükségesek az oksági okozásban, de akkor baj van az okság zártságával, hiszen megint valami nem fizikaira redukálható tulajdonság fizikai oksági hatással van. Vagy szükségesek, de akkor meg túldetermináltság lép fel, azaz a mentális tulajdonságaim feleslegesek. Például ha a félelmem nem redukálható tulajdonság, akkor azt, hogy elfutok egyszerre okozza a félelmem is, és a neuronszinten leírható oksági történet. Egy okozatnak meg nem lehet több determináló oka, mert akkor valaminek garantálnia kéne a konzisztenciát. Itt megint be kell hozni valami istent, aki garantálja a szinkront.

Az én problémám a tulajdonságdualizmussal az, hogy definiálják, hogy valami nem redukálható. Ennek semmi értelmét nem látom, mert ez csak episztemológiai pesszimizmus. Ez csak arra jó, hogy valahol elzárjuk a magyarázhatóság, redukció lehetőségét, az erre való törekvést. Például, ha valaki deklarálta volna, hogy az élőlények fenotípusos tulajdonságai redukálhatatlan transzcendens tulajdonságok, az semmi másra nem lett volna jó, mint, hogy hátráltatta volna a DNS felfedezését. Haszna nincs.

Az 56. oldalon írja le Tőzsér a funkcionalizmust. Eszerint a mentális állapotok funkciós szerepe az, ami definiálja a típusukat. A funkcionalizmus is feltételezi a példány azonosság fizikalizmusát, csak a típusokkal számol el így. Azaz a konkrét fájdalmak azok az amigdala bizonyos részének állapotával egyeznek meg, de a fájdalom, mint típus az a funkcionális szerepe által definiált. Tehát, hogy milyen szerepe van a félelemnek a viselkedésben. Mit "okoz". Ez elég közel van a behaviorizmushoz.

A 61. oldalon a reláció funkcionalizmus kerül bemutatásra. Itt a funkcionalizmus nem a viselkedésbeli következményekben van, hanem inkább az agymintázatbeli tulajdonságban, ami realizálja a mentális állapot típusban azt a közöset, például a fájdalmat. 

Ezt konkrétan úgy tudom elképzelni, hogy míg a konkrét félelmet több konkrét agymintázat meg tudja valósítani, de nyilván van ezekben valami absztrakt, strukturális közös tulajdonság, amelytől mindegyik a félelem típusba tartozik. Így a félelem mentális állapot típust mégiscsak egy anyagi tulajdonság realizálja, azzal megegyezik, de ez a tulajdonság komplex, ez egy agyi mintázat mintázat (a duplázás szándékos). Így a tulajdonságdualizmus ugyanolyan, mint a példányazonosság, csak van még egy komplexitási szint.

A 62. oldalon szerepel egy jó példa, a törékenység példája: egy fém is lehet törékeny, egy kerámia is, egy kartonház is, egy üveg is, és még sok minden. Ezek nem pont ugyanúgy törékenyek, tehát ez példa a többszörös megvalósíthatóságra. No de, és ezt jobban kifejtem, mint Tőzsér. Miért is törékenyek ezek a dolgok? Általában azért, mert egy olyan kristályrácsról van szó, amely elég merev ahhoz, hogy az anyag ne legyen rugalmas, de annyira nem erős a kristályrács, hogy ne törjön el, mint egy erős fémkristály. Kémiailag lehet, hogy itt nem pontosan mondom el a dolgot, de valami hasonló közös tulajdonság van. Szerintem a realizációfunkcionalizmus valami ilyesmi lehet.

Na most, hogy már majdnem kész is volnánk, jön az új probléma, a qualia (kválé, én nem szeretem így írni). Itt arról van szó, hogy van olyan számunkra, hogy milyen például a piros szín, és milyen a zöld. Ezeknek van egy minőségi tulajdonsága, amely nem számszerűsíthető, hanem szubjektív.

Az én véleményem az, hogy emiatt a qualia probléma nem probléma. Ha egyszer a qualia szubjektív, akkor ne akarjunk rá objektív választ, magyarázatot, elméletet! Hát hogy lehetne egy szubjektív kérdésre objektív választ adni? A probléma ismert felvetője Thomas Nagel volt, a "Milyen denevérnek lenni?" c. cikkével. Látja is, el is ismeri, hogy itt szubjektív kérdésről van szó, de valamiért nem tudja elfogadni, hogy innentől a probléma mondvacsinált.

Véleményem szerint a qualia bizonyos komplex jelenségek szubjektív oldala. Ha elég komplex egy agy, egy számítógép, egy robot, akkor van értelme ilyenről beszélni. Milyen robotnak lenni?! Ha az a robot elég komplex, akkor lehet erről beszélni. De mivel a robot nem mi vagyunk, és a dolog szubjektív, annak már nincs értelme, hogy választ adjunk, vagy magyarázatot várjunk.

A 65. oldalon szerepel az invertált spektrum példája. Ez arról szól, hogy mi lenne, ha a spektrum színeire megfordítanánk a qualiákat, azaz mondjuk a piros olyan lenne, mint a zöld, a zöld, mint a piros. Ez a példa azért is hülyeség, mert nem lehet megmondani, ez mit jelent, nem lehet ellenőrizni. Megcsinálni végképp nem.

Tőzsér ezt nem írja, inkább azt mutatja be, hogy a kritika szerint a qualiák érzete összefügg bizonyos dolgokkal, például a zöld hidegebb szín, mint a piros. Ezzel pedig a felcserélés már nem működne, mert a hideg-meleg érzés az bizony kapcsolódik a hullámhosszhoz. Hozzátenném Tőzsérhez, hogy nem csak a hideg-meleg érzet ilyen. A qualia szubjektív érzete végül is a szín, például a piros fogalmának teljes kontextusából ered. Ez kapcsolódik a szerep-funkcionalizmushoz. Tömören azt is mondhatnánk, hogy a qualiák afféle szerep-funkcionalista jelenség. Ez az én gondolatmenetem.

A 67. oldalon az eliminativizmus. Kerül bemutatásra, eszerint nincsenek mentális állapotok. Láttuk, a behaviroizmus is ilyesmi. De az elmininativizmus tovább megy. Nem arról van szó, hogy ne lenne agyunk, abban ne zajolnának le dolgok, amelyet a mentális állapotokhoz kötünk, de a mentális  állapotok azok a népi pszichológia, azaz  közönséges emberek, régebbi gondolkodók fikciója, és nincs. Ugyanúgy, ahogy a Földet sokáig kézenfekvően laposnak hitték, de nem az. És akármennyire is hitték szilárdan, és volt egyértelmű, intuitív a dolog, végül is nem lapos. Mentális állapotok meg nincsenek. Nincs tehát félelem, bár elfutunk, amikor veszélyes dolgot látunk, és mindenféle más fizikai következménye is van.

Tőzsér rámutat, hogy a létezés attól függ, mi felett kvantifikál a jó elmélet. Például flogisztron vagy éter mai tudásunk szerint nincs, de valamikor abban is szilárdan hittek. Ernst Haeckel például szilárdan meg volt győződve, hogy ebben nem tévedhet a tudomány. De ma azért nem hiszünk az éterben, mert a relativitáselméletben nem szerepel. Hasonlóan, ha jó elméletünk volna az agyról, abban az eliminitavisták szerint nem volnának mentális állapotok.

A probléma ezzel szerintem nyilvánvalóan az, hogy ma nincs ilyen elméletünk, és nem fogadhatunk el mást igaznak, mint ami jelenlegi tudásunk szerint az. Minden más spekuláció. Az elminativisták tehát törekedhetnek ilyen elmélet kidolgozására, de amíg nincs meg, addig a mentális állapotokat létezőnek kell tekinteni.

Végül van Dennett fikcionalizmusa, amely egyfajta instrumentalizmus. Tőzsér arra is céloz, hogy ez nem az, amit Dennett igazából mond, hogy a véleménye, hanem egy rekonstruált vélemény. Eszerint a mentális állapotok ugyan nem léteznek, de jelenleg van értelme róluk beszélni, mert hasznos az elméleteinkben így tenni.

Az előző gondolatmenet szerint ez is ugyanúgy értelmetlen, mert a létezés definíciója a kvantifikálás. Ha érdemes mentális állapotokról beszélni, mert úgy jó az elmélet, akkor pont ez jelenti azt, hogy tudásunk szerint a mentális állapotok léteznek. Ezt én teszem hozzá megint, nem szerepel Tőzsér bemutatójában.

Összességében szerintem lehet itt szintetizálni egy elméletet. A behaviorizmusból át lehet venni, hogy minden jelenséget meg kell tudni fogalmazni viselkedésmintázatként is. Kell tudni a viselkedés szintjére redukálni. De lehet valamit képalkotó módszerekkel is definiálni, és az a legjobb, ha a kettőt össze is tudjuk kötni. Azaz redukálni tudjuk a viselkedést a képalkotó módszerek által rögzített egyszerű, fizikai tulajdonságokra.

A realizáció-funkcionalizmus nagyon ígéretes elmélet, nem is volt vele probléma, ha a qualia álproblémáját elimináljuk. A szerepdualizmus egy olyan másik nézetet tesz ehhez hozzá, amely szintén hozzátesz, és nem látok nagy ellentmondást. A félelmet végül is definiálja a szerepe a viselkedésben, de lehet az is meghatározó, hogy hogyan van realizálva az agyban.

Az eliminatívizmust csak úgy lehet elfogadni, hogy nagyon hipotetikusan. Ha lesz olyan elmélet, amely nem mentális állapotokban mondja el a dolgokat, és még jobb is, akkor az a nyerő. Csak addig miért kéne ezzel foglalkozni. Illetve aki ilyenben bízik, az keressen ilyen elmélete! Akkor szóljon, ha megvan!

Ateista szempontból nem is az a fontos, hogy itt melyik izmus lesz a nyerő, vagy milyen szintézis. Fel lehet úgy is fogni a dolgot, hogy ez az egész már kissé túl messze megy. Úgy se lesz pontos egyik izmus sem. És nem is a filozófia az, aminek a mondandója itt érdekes. Hiszen a neurobiológia annyira jól halad itt mindennek a feltárásában. Majd a neurobiológia megoldja a konkrét kérdéseket, az egyszerűtől a komplexebbekig. Majd a tudomány megmondja, hogy van ez a félelem, és a válasz lehet, hogy éppen egyik izmusra sem illeszkedik pontosan. Úgyhogy nem kell itt spekulálni.

Ateista szempontból az a fontos, hogy a szubsztancia-dualizmus a legkevésbé progresszív elmélet, és tarthatatlan. A reálisabb elméletek, legyen az bármelyik változat vagy azok szintézise, azok a fizikalizmusnak és az ateizmusnak felelnek meg. Ennyi nekünk elég.

Émile Zola

Ebben a posztban Emile Zola Lourdes c. regényét szeretném az olvasó figyelmébe ajánlani a szerző egyéb műveivel együtt.

Zola nem igazán nagyra becsült szerző a kortárs irodalomtudományban, ahol többnyire az olyan önreflexív elbeszélői stratégiák reprezentálják a poétikai értéket, mint a többértelműség, a lineáris történet destrukciójának különféle módozatai, az elbeszélő kompetenciájának korlátozása vagy az elbeszélő nézőpontokkal való játék, az idézetesség, irónia és társaik. Zola regényeinek mesélője a klasszikus mindentudó narrátor, a történetek pedig lineárisak és lekerekítettek. Úgy is mondhatnánk, hogy a regényei nem szöveg-, hanem világszerű elbeszélések.

Ám ha igazi emberi sorsokra vagyunk kíváncsiak, és szeretnénk bejárni a tizenkilencedik század Franciaországának zegét-zugát, akkor nem szabad kihagyni ezeket a könyveket. A naturalizmus vezéralakja a húsz kötetből álló Rougon-Macquard ciklusban bemutatja a korabeli társadalom egészét; legemlékezetesebb regényei az alsóbb néprétegek életének egy-egy helyszínét örökítik meg: az Állat az emberben a vasútról mesél, A föld a parasztság mindennapjairól, a Párizs gyomra a piacról, a Hölgyek öröme a születő nagyáruházakról, és persze ott van mindenekelőtt a szorongató atmoszférájú, letehetetlen Germinal, mely a bányászok emberfeletti erőfeszítéseit festi le egy kétségbeesett munkássztrájk történetével, a végén a beomlott bánya katasztrófájának felejthetetlen jeleneteivel. Zola azért olyan magával ragadó író, mert mindig rendkívüli szuggesztivitással ragadja meg a világnak azt a szeletét, amellyel éppen foglalkozik: szavai nyomán tüdőnket betölti a föld szaga, a virágok illata, fülünk zúg a gépek zakatolásától vagy Párizs mormolásától. Megfagyunk a bánya hidegében, gyomrunk felkavarodik a kocsmák gőzében, de szívünk felmelegszik, ha Zola szerelemről mesél. A realisztikusnak induló leírások gyakran metaforikus látomásokká nőnek, átitatódva egzisztenciális pátosszal; a nyelvileg megjelenített dolgok mintha intenzívebb létezéssel rendelkeznének a valóságosoknál. A Germinalban pl. a bánya aknája óriási szörnypofaként nyeli el a munkásokat, nagyszerű vizuális megjelenítéseként annak az elvontabb folyamatnak, ahogy a tőke és a mindennapos robot felemészti az emberi lelkeket. Nagyon szép az a hasonlat is, ahol a mélyben a vájárok apró hangyákként lyuggatják át a földet, ahogy a szenet fejtik az erekből. A Lourdes-ban ilyen szuggesztív elem a végtelen éjszakában futó vonat képe, amely mintha az emberi lélek elárvultságának metaforája lenne, ahol a táj külső sötétsége és a tanyák magánya, elhagyatottsága összefolyik a hitét vesztett Pierre lelkének belső éjszakájával.

 Lourdes

Miután befejezte a 20 kötetből álló Rougon-Macquart ciklusát, Zola egy újabb, de jóval rövidebb sorozatba kezdett, Három város címmel, három kötettel: Lourdes (1894), Róma (1896), Párizs (1898). Ez a trilógia a XIX. század vallási életével és társadalmával foglalkozik, egy közös főhőssel, Pierre Froment-nal. E sorozat első kötete a Lourdes, mely 1894 július 25-én jelent meg, miután 1891-ben és 1982-ben Zola többször is ellátogatott tanulmányútra a városba. A mű azonnal heves támadásokat váltott ki, Zola a katolikus egyháznál indexre került, miközben a kötet hatalmas közönségsikert aratott, egyetlen hónap alatt 120 ezer példány kelt el belőle, és ezzel a szerző harmadik legolvasottabb műve lett.

Zola teljesen ateista, bár nem kimondottan a harcos fajtából. A célja nem elsősorban az ítélkezés és a leleplezés, bár semmiféle illúziója nincs a hitet illetően. Inkább az az indíttatás vezérli, hogy minél alaposabban, komplexebben mutassa be a vallási életet és Lourdes legendáját. A gyógyulást kereső elesetteket, a betegség által halálra gyötört, szörnyű kínokat szenvedő kétségbeesetteket részvéttel figyeli, de nem hagy kétséget afelől, hogy a vallást infantilis jelenségnek tartja. Zola a jelenség pszichológiai, társadalmi okainak megértésére törekszik. 

Marie és Pierre

 A regény egy Lourdes-ba tett zarándoklat történetét meséli el, öt napra osztva, kezdve a húszegynéhány órás vonatúttal. Lourd a regény megírásának idejére hihetetlen hírnévre tett szert, Franciaországból és az egész világról ezerszámra özönlöttek oda a zarándokok és a betegek.

Pierre Froment, a fiatal pap, a regény főhőse a koporsóhoz hasonló alkalmatosságban tengődő béna Marie Guersaint-t kíséri a Szent Szűzhöz a gyógyulás reményében. Az elbeszélő a vonatút elején Pierre visszaemlékezésén keresztül eleveníti fel az ő előtörténetüket.

Pierre kései gyerek; anyja mélyen hívő keresztény asszonyként kötötte össze életét egy nála tizenöt évvel idősebb férfival. A nő szerette és tisztelte is Michel Froment-t, aki tudós kémikus volt, és az Akadémia is tagjai közé választotta, ám nem hitt Istenben, és ez az ateizmus mélységes rémülettel töltötte el az asszonyt. Amikor az apa meghalt egy laboratóriumi baleset következtében, a nő Isten büntetéseként élte át a tragédiát, és halott társa lelki tévelygésének szörnyű családi vétkét azzal kívánta jóvá tenni, hogy a fiát papnak adja.

Marie családja Pierrék közvetlen szomszédja volt, a két kicsi sokat játszott együtt, és egymásba is szerettek. Marie nagyon szép lány, hosszú, ragyogó szőke hajjal, ám tizenhárom éves korában, vagyis tíz évvel a történet előtt lezuhant a lóról, és lebénult. A sérült lány és a papnövendék fiatalember szerelme így örökre beteljesületlen maradt.

Pierre a szemináriumi évek monoton litániái alatt igyekezett hű maradni anyja akaratához, és a dogmák magolása közben elfojtani magában az apjától örökölt tudásvágat és a kételyeket. Amikor anyját is elvesztette, a temetést követően súlyosan megbetegedett, és a lábadozás gyötrelmes heteit a családi házban töltötte. Ezen idő alatt egyetlen ember, a család orvosa, doktor Chassaigne látogatta rendületlen szorgalommal. A doktor hosszan mesélt a kispapnak az apáról, és Pierre előtt a vidám anekdoták hatására egészen más kép rajzolódott ki a tudós kémikusról, mint amit anyja nyomán őrzött róla: Michelle Froment nem a komor, Istent elutasító tudós volt már, hanem derűs, jószívű, tudásvágytól hajtott ember. Pierre lelkében ekkor kerekedett felül az apa személye az anyán, és ennek a hatására jutott több hónapig tartó, mélységes lelki válságba, amiből végül ateistaként került ki.

Ám Pierre arra már nem volt képes, hogy kilépjen az egyház kötelékéből, és megszegje Istennek tett esküjét. Ehhez túlságosan uralma alatt tartotta a beidegzett hit, illetve annak maradványa Egyfajta hősies önfeláldozással ragaszkodott döntéséhez, és ápolta tovább mások hitét, amit ő maga már elvesztett. Pierre abban reménykedik, hogy Lourdes-ban talán majd visszakapja gyermeki, naiv hitét, ám az utazás még mélyebb kiábránduláshoz vezet.

Ez az előtörténet már önmagában is szépen bemutatja a vallás negatívumait. A hit bűntudatot és szorongást ébreszt, és értelmetlen gátlásokkal béklyózza meg az emberek lelkét. Pierre anyjának riadalma, amit a férj hitetlensége miatt érez, egyáltalán nem a saját egyéni szeszélye, hiszen a kereszténység hitrendszerében nagyon is kilátásba van helyezve a büntetés a hitetlenek számára. Jézus maga is leszögezi, hogy az üdvözülés a hithez van kötve, anélkül kárhozat vár az emberre – ezt többször is nyomatékosan hangsúlyozza, mindenekelőtt János evangéliumában. A pokolbüntetés tehát a hívő számára szörnyű valóság. Aztán a hit destruktív hatalma érezhető Pierre sorsában is, akinél még az ateistává válás sem tudja kiölni a szorongást, hogy megszegve esküjét kilépjen a papság kötelékéből. Szintén emiatt a meg nem haladható eskü miatt nem lehetnek egymásé Marie-val, holott egyértelmű, hogy szeretik egymást, és  boldog pár lehetne belőlük.

Bernadette és Lourdes története

Lourdes előtörténetét a regény főszereplője, a hitetlenné vált pap, Pierre elbeszéléséhez kapcsolódva ismerjük meg, aki az első nap végén, éjszaka a vonaton adja elő a történtek nagy részét, majd később a kórházban folytatja. A Szent Szűz 1858 február 11-én, egy keddi napon jelent meg először Lourdes-nál egy hegyi forrás mellett, csipkebokrok között Bernadette Soubiron-nak, a tizennégy éves pásztorlánykának. Ezt követően egy két hetes időszakban a lány néhány kivétellel minden nap látta Máriát, aztán valamivel később még kétszer, összesen tizennyolc alkalommal. Mária ragyogó fehér szövetből készült ruhát viselt, szép volt, mint a szentképeken, és kifejezte Bernadette-nek az óhaját, miszerint egy kápolnát szeretne építtetni Lourdes-ban.

Bernadett szülei olyan nagy szegénységben éltek, hogy lányukat kénytelenek voltak nevelőszülőkhöz adni. Bernadette iskolába nem járt, olvasni nem tudott, még a Miatyánkot is csak alig-alig sikerült neki megtanulni. Testi-lelki fejlettségben igencsak alulmúlta a korát; asztmában szenvedett. Maga Lourdes dombokkal körülvett aprócska település volt akkoriban, elzárva a külvilágtól, Párizstól a lehető legnagyobb messzeségben, közel a spanyol határhoz. Az itt élő embereknek tanulatlanok voltak, gyermeki fantáziavilágukban a babonák összemosódnak a vallási hagyományokkal. Ebben a világban nőt fel Bernadette; nevelőanyján és a helyi papon kívül másokkal nemigen volt kapcsolata, naphosszat bolyongott magányosan a nyájjal, miközben az általa ismert egyetlen imát mormolta. Képzeletében a szentképeken látott tarka figurák a helyi legendák boszorkányaival, vámpírjaival együtt elevenedtek meg, sötétedés után nem mert a torony közelébe menni, ahol a hiedelem szerint az ördög lakott; amikor Máriával találkozott, először attól félt, hogy az ördög az. Pierre orvos ismerőse szerint a lány egyszerű hisztériában szenved, képzelgései sablonos képeket mutatnak. Ezen a ponton ateistaként szóvá tehetjük: milyen érdekes is, hogy a Szűzanya éppen egy ilyen lánynak jelenik meg, és nem egy tanult, művelt főnek, aki értelmesen tolmácsolhatná az emberiségnek az üzenetét! Ez az értelemellenesség jellemző is egyébként a keresztény hiedelemvilágra: Jézus sem örökített ránk egyértelműen megfogalmazott, írott szövegeket, inkább hagyta, hogy különböző, egymásnak ellentmondó változatokban maradjon ránk a története és a szavai, ezzel lehetővé téve az évszázados vallásháborúkat.

A csodalátó lány híre mindenesetre gyorsan elterjedt a környéken, és egykettőre eljutott a világi hatóságokhoz és az egyházhoz is. A klérus és a hivatal egyaránt elutasította a csodát: a püspök attól tartott, hogy a gyerekes mese lejáratja az egyházat, a kultuszminisztert a felfordulás aggasztotta, a forrást végül a megyefőnök kerítéssel záratta körbe, amit katonák őriztek. Ám az egyszerű emberek csodavágya akkora volt, hogy fellázadtak, erőszakkal akartak a varázslatos víz közelébe kerülni, megfenyegették a polgármestert, a hatalom pedig végül engedni kényszerült. Megnyílt az út a tömegek előtt. Lourdes felvirágzott: a forrás vizét elterelték és az újonnan épített medencékbe vezették. Gombamódra szaporodtak a fogadók, különféle egyházi építmények; 1869-ben mondták az első misét a Szűzanya által óhajtott templomban, ami akkor még nem készült el teljesen.

Amikor özönleni kezdtek Lourdes-ba az adományok, ahogy az várható volt, kitört az egyházon belül a hatalmi harc. Peyremale abbé, a helyi apát hozzálátott, hogy megépítse a hatalmas bazilikát, amivel a Szűz óhaját kívánta betölteni. A Barlang feletti egyházi ellenőrzést azonban a gátlástalan és hataloméhes Sempé atya szerezte meg, aki a püspök bizalmasa volt. Cselszövéseivel ellehetetlenítette az abbét, tönkretette az építkezést, és végül Lourdes ura lett, a pénzesőként záporozó adományok birtokosa. Peyremal végül belehalt a lelki megrázkódtatásba, Bernadette-t pedig, aki megmaradt ártatlan, naiv lánynak, kolostorba zárták, nehogy jelenlétével árthasson saját legendájának, mely időközben remek pénzforrássá vált. Bernadett itt is halt meg fiatalon.

A kezdeti naiv csoda tehát az egyházon belüli hatalmi harchoz vezetett, mihelyt a pénz ígérete ragyogta be a Barlangot. A régi Lourdes mellett megépült egy új Lourdes is, amely igencsak meggazdagodott a zarándokok elszállásolásából és kegytárgyak árusításából. Az utcákat elözönlötték az üzletek, melyeket roskadásig megtöltenek a giccses bóvlit, ízléstelen emléktárgyak, szentképek, rózsafüzérek. Pierre-ben mélységes visszatetszést kelt ez a kapzsiság, és az a disszonáns világ, ahol a régi naiv idők hitét idéző elemek keverednek a kapitalista világ tömegtermelésével. Pierre érzi, hogy ez olyan mélységes disszonancia, amit nem lehet feloldani, és arra gondol, hogy a kereszténység végérvényesen idejétmúlttá lett a modern világban.

Zola tehát a hit és vallás több különböző szintjét is bejárja a regényben: a hit a naivitásból, tudatlanságból és az emberek vágyaiból, önáltató fantáziájából születik, amiből aztán az egyház mint hatalmi intézmény kovácsol tőkét, kihasználva a csodavárást.

Csodás gyógyulások

A regény megírásának idejére Lourdes világszerte ismert zarándokhellyé nőtte ki magát, ahová a testi és lelki gyógyulásra vágyók elképesztő tömegei tódulnak folyton-folyvást. Betegeket és zarándokokat szállító szerelvények ezrei szelik át keresztül-kasul Franciaországot és a világot, teljes gőzzel robogva Lourdes, a csodák városa felé. A legsúlyosabb betegeknek adományokból fedezik az útiköltséget.

Olyan betegekről van szó, akiken az orvostudomány már nem tud segíteni, és súlyos fájdalmakat szenvednek, eltorzult testük riasztó látványt nyújt. Zola egy Bosch pokoli látomásait idéző szörnyű jelenetben idézi fel a vízhez zarándokló betegek horrorisztikus menetét. Nagy részükről már lemondott az orvostudomány, és csak a csodában reménykedhetnek. Zola részvéttel figyeli őket, ám megdöbbentő az apácák és papok kétely nélküli hite, akik szinte kézzelfogható valóságként beszélnek a varázslatos gyógyulásokról.

A szörnyű következményei ugyanis megvannak ennek a csodavárásnak: a bekövetkezendő varázslat bűvöletében a tüdőbajosokat kimelegedve, izzadtan merítik télen a jeges vízbe, együtt a fertőző betegekkel, a nyílt sebektől szenvedőkel. A medence vize, ahol a gyógyulni vágyókat megfürdetik, maga a fertő, az emberi szenny koncentrátuma, vagy ahogy Pierre nevezi, valóságos baktériumleves: a bőrdarabok, leázott var, a kötések úszó darabkái lepik a vérrel, gennyel és egyéb váladékokkal keveredő vizet. A regény egy különösen ijesztő jelenetében még egy halottat is a vízbe eresztenek abban a reményben, hogy Isten majd feltámasztja a szerencsétlent. A már hitetlenné vált Pierre elszörnyedve figyeli a higiéna elemi követelményeinek ilyen arcul csapását.

A csodavárás elkerülhetetlen, tragikus következménye a keserű kiábrándulás és kétségbeesés, ami az elmaradt gyógyulásokat követi. A Harmadik nap negyedik fejezete egy meglehetősen szívszorító jelenettel végződik: a szerencsétlen Vincent-né, aki utolsó fillérjeiből hozta el beteg gyerekét Lourdes-ba, éppen itt, a Barlang előtt veszti el a kicsit. A csodás felépüléseket vizsgáló iroda szerint a betegek tíz százalékánál tapasztalható ilyen jellegű változás. Még ha ezek valódi csodák lennének, akkor is ott a kérdés: milyen alapon válogat a Szűz? Azok, akik nem gyógyultak meg, bűntudatot éreznek, mert azt hiszik, az ő hibájukból nem segített a Szűz.

Az első napon, amíg Marie a medencéknél imádkozik, Pierre ellátogat a hivatalba, amit a csodás gyógyulások kivizsgálására és dokumentálására alapítottak Lourdes-ban, az emlékezetes esetekről szóló leírások Lourdes saját hírapjában is megjelennek. A procedúra, amivel itt Pierre megismerkedik, minden, csak nem meggyőző. A csodás gyógyulásról beszámoló betegeket az orvosok sebtében vizsgálják meg, és a magukkal hozott diagnózisokban foglaltakkal összevetve konstatálják, hogy a felépülés nem magyarázható a tudomány eszközeivel. A hozott orvosi leírások azonban nem megbízhatóak: különböző részletességűek, némelyikük egyértelműen összecsapott, máskor pedig erősen megkérdőjelezhető a lelet kiállítójának szakértelme.

Marie betegsége és gyógyulása

Pierre abban reménykedik, hogy Marie a Barlangnál felépül e betegségéből, és ezzel a csodás gyógyulással ő is visszakapja a hitét. A gyógyulás bekövetkezik, ám miközben Marie látszólag természetfeletti módon visszanyeri egészségét és szépségét, Pierre felidéz egy emlékképet, amit addig megpróbált elfojtani. Orvos barátja előre megjósolta neki a csoda bekövetkezését, és azt is, hogyan fog végbemenni: egy csapásra egy egzaltált pillanatban a fájdalom elhagyja a lány lábát és csípőjét, felfelé haladva a szájon át kiszáll a testből, mintha a lány kiköpné a kórt, ahogy a középkori ördögűzéseken a megszállottak megszabadultak a beléjük költözött démonoktól.

Az orvos jól látta, hogy Marie jelenlegi fájdalma nem szervi eredetű. Amikor tizenhárom éves korában a lány leesett a lóról, az ínszalagok és csontok valóban súlyosan sérültek, ám idővel regenerálódtak is. A lelki trauma azonban olyan súlyos volt, hogy a fájdalom mentális reprezentációja az organikus felépülés után is megmaradt. Az orvos megállapítása szerint a fájdalom nem kötődik szorosan a sérült organikus területekhez, és olyan helyekre is kisugárzik, ahol szomatikusan nem indokolt a jelenléte. A fájdalomérzet tehát tisztán pszichikus eredetű, de olyan erős a pszichikus késztetés, hogy csak egy nagyon erős mentális behatás képe azt feloldani egy olyan személynél, aki lelkileg és szellemileg egy gyerek szintjén rekedt, és a világtól elzárva él.

Ezt az erős mentális behatást Lourdes-ban meg is kapja Marie. A zarándoklat utolsó napján minden képzeletet felülmúló tömeg gyűlik össze a barlangnál. Pierre meg is állapítja magában, mennyire erős egy ilyen embertömegben az önszuggesztió. (Jegezzük meg, a tömeg pszichikus jellemzői ekkoriban kezdtek figyelmet kapni, Freudot is nagyon erősen foglalkoztatta a tömegpszichológia.) A több napos virrasztások, a kimerítő utazás, a monoton ima, az éjjel-nappal állandóan lobogó tengernyi gyertya fénye, a prédikátorok ordítása mind-mind összeadódik, és megteremti az embernél az egzaltált, önkívületi állapotot, ami az irracionális lelki élmények alapja.

Hit és élni akarás

Nem kell sokat gondolkodnunk, hogy szembetűnjön, mennyire fals ez az egész csodavárás, hogy milyen súlyos a probléma az egész hit gondolati alapjával. Nem is értjük, miként lehetséges, hogy a csoda lázában égő apácákban és különféle egyházi személyekben egy pillanatra sem ötlik fel a legnyilvánvalóbb gondolat, aminek kételyhez kellene vezetni: ha Isten mindenható, akkor a betegség is az ő műve! Ha ugyanis Isten valóban jó és mindenható lenne, akkor egyáltalán nem engedné meg a regényben leírt szörnyű betegségek létét. Ha Isten létezik, akkor ő nem a megszüntetője, hanem az oka és a felelőse az ember szenvedésének. Ha pedig Isten mindenhol jelenvaló, ahogy a keresztények tartják, akkor mindenhol egyformán ott található, így nem lehet kitüntetett szerepe a létezésben egyetlen meghatározott helynek sem, legyen az Lourdes, Jeruzsálem vagy valamelyik templom. Akkor miért gyógyulna meg az ember Lourdes-ban inkább, mint bárhol másutt? Ráadásul az is nehezen elképzelhető, hogy Isten az állandó imádkozáshoz kötné a kegyelem adományát. Miért jó az Istennek, ha az ember ugyanazt a néhány mondatos szöveget ezerszer ismétli el egymás után? Miféle ostoba Isten ez?

Nem tudunk szabadulni attól a gondolattól sem, hogy ha a hívők igazán hinnének, akkor nem is az evilági gyógyulást kérnék Istentől, hanem azt, hogy minél hamarabb vegye őket magához, hiszen a kereszténység által beígért túlvilági élet kimondhatatlan boldogságához képest még az egészséges földi lét sem sokat jelent. Ez utóbbi gondolat igen élesen megfogalmazódik Zola regényében. Pierre a negyedik nap második fejezetének végén eltűnődik az imádkozó szenvedőket látva: valójában nem Istent, nem a túlvilágot, hanem az evilági egészséget, a gyógyulást, az életet akarják.

Zola szerint a hit nem más, mint a szenvedő és nyomorult ember vágya a boldogságra, arra, hogy tovább élhet a halál után, hogy létezik egy túlvilági, varázslatos erő, amely begyógyítja a lelki-testi sebeket, kompenzálja a szociális és biológiai igazságtalanságokat. Ez az emberi vágy egy illúziót, egy hazugságot hoz létre: a hitet a csodákban és a természetfelettiben, ez az erő működik a hit mögött akkor is, ha a teológusok ezer dogmába is csomagolják azt. De ez a vágy igazából nem az üdvözülésre, nem Istenre, nem a lélekre irányul, hanem az evilági életre, mert az élet egyetlen célja, hogy élni akar. Ez az elképzelés egyébként eléggé közel áll Nietzsche alapgondolatához a hatalomra törő akaratról, még ha a két szerző látszólag nagyon távol is áll egymástól.

Ám Zola azt is látja, hogy a hit csak illúzió, és nem adja meg az embernek a boldogságot. Ez a gondolat igen erőteljesen fogalmazódik meg a regény egyik keveset szerepeltetett, de nagyon fontos karaktere kapcsán. Ez a szereplő Volmarné, aki színleg azért megy a zarándoklat három napjára Lourdes-ba, hogy a betegeket ápolja, ám a valódi oka az, hogy titokban együtt lehet három napot a szeretőjével, és megmenekülhet néhány pillanatra a pokollá lett házasságától, zsarnok férjétől és anyósától. Az asszony be is vallja Pierre-nek, hogy őt nem érdekli a vallás. A templom hideg, sötét, ott csak ürességet érez. Az igazi boldogság a szerelem, az élet egyetlen célja, hogy tovább folytassa és örökítse önmagát.  

Hit és tudás

Mi hát Zola végső szava a vallás ügyében? Nos, nincs egyértelmű végső szó, Zola nyitva hagyja a kérdést, bár sugall egyfajta konklúziót. Pierre lelkében az anya és az apa ellentéte révén benne él a hit é tudás kettőssége.

Pierre egyfelől megérti az emberek szenvedését, és megérti, hogy szükségük van az illúzióra, amit a hit jelent, és ami enyhítheti a szenvedésüket. Ezért nem akarja meggyőzni Marie-t sem; meghagyja lányt abban a naiv hitében, hogy a Szűzanya gyógyította meg. Mindent meg kell tenni, hogy csökkentük az emberek szenvedését, gondolja Pierre, még akkor is, ha ez a csak a hit illúzió, hazugsága árán tartható is fent. A hazugság tehát elfogadható, mondja Pierre-ben egy hang.

Csakhogy van egy másik hang is, ami erősebb a hit hangjánál, noha nem nyomja el teljesen azt. Ez pedig a racionalitás hangja, az apa hangja. A hazugságra még a szenvedés sem adhat felmentést. A józan eszet, az értelmet nem szabad feláldozni semmiért. „A szánalom csak kényelmes kibúvó,” az eszet használva kell cselekednünk, és harcolni a szenvedés ellen.

Összességében Zoláról tehát nem mondható el, hogy elvakult módon küzd a vallás ellen. Megérti a vallási motivációkat, és nem is hallgattatja el teljesen a vallás fontosságáról beszélő szólamot, ilyen szempontból a regényben részben végig megmarad a polifónia. Bizonyos esetekben a vallás elfogadható. Ám egyértelművé teszi, hogy összességében a hit puszta hazugság, illúzió, és a végső szó az értelmet illeti meg.

A katolikusok némi határozatlanság után az i.sz. iv. századtól fogva egyre elterjedtebben december 25-én ünneplik Jézus születése napját. Én nem erről fogok írni,hiszen tudja a fene, hogy mi történt, de olyan nagyon rendkívüli dolgot hinni nincs okunk. Valószínűleg egy bizonyos Mária szült egy bizonyos Jézus nevű gyereket egy bizonyos Józseftől nem pont december 25-én és nem pont i.sz. 1-ben, abban az időben nem is egy ilyen eset fordult elő. Hogy ezt a Jézus lándzsákkal betört-e a templomba, és keresztre feszítették-e, az még mindig nem érdekesebb Robin Hood történeténél. A többi viszont kb. annyira hihető, mint a tengeri sellő, és a hétfejű sárkány.

Egy egészen más, valóban "csodás" születésről szeretnék írni, amely nem mese, hanem i.sz. 2013-ban, azaz idén történt, Magyarországon, Debrecenben. Debrecenben történt valami tragikus dolog, egy terhes anya agya leállt agyvérzésben, menthetetlen halott volt, de a gyermekét sok hónapos küzdelemmel megmentették. Ezt a "csodát" nem a fizika törvényei ellenében, csak a biológia szokásos forgatókönyveit keresztül húzva, nem szó szerinti csodaként, nem istenek, nem angyalok, de nem is papok vitték véghez. Hanem hétköznapi emberek, ápolók és orvosok. Nem a hit állítólagos erejével, hanem a tudomány tényleges képességeivel tették meg, méghozzá az orvoslás képességeit tovább fejlesztve. Nagy lépés volt ez a kórháznak, bizonyára nagyon fontos dolog a családnak, és egy kis lépés az emberiségnek. Kis lépést mondok nem azért, mert ne lenne fontos, hanem azért, mert a tudomány, a technika fejlődése még annyi mindent tartogat az emberiségnek.

Az alábbi ábra hibája, hogy ezt a gondolatot konkrét eset nélkül illusztrálja, összemontázsolt képekkel.

Viszont az előbb leírt eset valós, és nagyon is jól példázza azt, amiről itt szó van. A vallás egész történelmünk során nem adott annyit az emberiségnek, nem javította az életminőséget, nem gyógyított meg annyi embert, vagy nem segített annyit rajtuk, mint a tudomány. Lehet mondani, hogy a tudomány nem mindenható, de messze többet tud, mint a vallás. És ha igazán kritikus akarok lenni, akkor azt mondom, a vallás igazából nem tud semmit, és alig segített valamit az emberiségen, mert az a kis placebo hatás jelentéktelen. Hogy a hívők boldogabbak lennének, az szintén kétséges.

Valahol azt írtam, hogy a hívők gyávák, mert nem tudják elfogadni a halált, pedig az a jelenlegi technológiai szintünkön elkerülhetetlen. Az ateisták viszont bátrak, mert elfogadják a jelenleg változtathatatlant, és nem ámítják magukat mesékkel. Itt most fordított a helyzet, legalábbis, ami a gyermeket illeti. A gyermeket a vallás, a hit nem tudta volna megmenteni, mert a vallás beletörődik a halálába, legalábbis ami ezt a világot jelenti. A tudományos technika viszont pont azon is alapul, hogy nem törődünk bele mindenbe, és van, amit változtatni próbálunk. A debreceni "csodás" szülés azt mutatta meg, hogy ez a határ kicsit kintebb van, mint korábban.

Van egy vallásos ima, a józanság imája, amely nem bibliai, hanem 20. századi, és így szól:

"Uram,adj erőt elfogadni a megváltoztathatatlant,bátorságot megváltoztatni ami megváltoztatható és bölcsességet hogy felismerjem a kettő közti különbséget."

Nem olyan rossz ez a gondolat, csak az egész kulcsa a bölcsesség, ha valaki hülye, semmit nem ér. Ha viszont elég bölcs, nem imádkozik istenhez. A cikkhez viszont annyiban kapcsolódik, hogy a debreceni kórház dolgozói, akik véghezvitték ezt a "csodát", ők bölcs módon meglátták, hogy ez a határ kicsit kitolható. A bölcsesség másik oldala, hogy azt lássuk, ma a halál még elkerülhetetlen. Ha kitolható lesz, akkor azt is a tudomány fogja nekünk szolgálni, nem a vallás.

A bölcsesség ugyanis ehhez még inkább kell. Itt utalnék vissza a flow elméletre, amely szintén hasonló dolgot mond, egy kicsit más megközelítésben. Hiszen a flow elmélet is azt mondja, lehet így is fogalmazni, hogy a személyes lehetséges és lehetetlenség határán kell tudni mozogni ahhoz, hogy boldogok legyünk.

Frissítés: egy másik hír beszámol arról, hogy a gyerekért imádkoztak, és ez az orvosok kérésére történt. Tehát az emberek, akik megmentették a babát hittek istenben. Persze nekem, ateistáknak ez nevetséges, és mivel a "csoda" a tudományosan lehetséges határain belül történt, de az orvoslás gyakorlati lehetőségeinek kitolásával, ezért én semmi okát nem látom annak, hogy itt az imának és istennek bármi szerepet tulajdonítsunk. A bravúrt szerintem nyilvánvalóan az orvosi készségeknek és a tudomány és technika mai állásának köszönhetjük. EGy hívő orvos lehet jó orvos, nem a hite miatt, hanem az elméleti és gyakorlati tudása miatt.

Marquis de Sade-ról a legtöbb olvasó annyit tud, amennyi a szadista és perverz szexről szól. Kevesen tudnák pontosan elhelyezni a történelemben, nem tudnák megmondani, hogy a francia forradalom korában élt, és képviselő volt. Majdnem mindig mindennek ellenzéke volt, mindig börtönbe került, de mégis mindig túlélt, kicsit Talleyrandos stílusban.

Egyik hosszabb börtönbüntetését éppen a Bastille-ban töltötte és a lerombolása előtt pár nappal küldték át egy gyógyintézetbe, amelyet éppenséggel meg lehet látogatni, ha az ember Párizsban a Vincennes kastélyt és a parkot meglátogatja. Egyébként a Bastille előtt pont Vincennes-ben ült.

Na most, hogy az ateizmusra térjek, ez a de Sade pont Vincennes-ben írt egy kis dialógust, melyet soha nem jelentetett meg. Ez tulajdonképpen a legelső műve, és az a címe, hogy "Dialógus egy pap és egy haldokló között" (mp3 franciául)

A dialógus pedig egy eszes fiatalember érveit foglalja össze az ateizmus mellett. Azt kell, hogy mondjam, hogy majdnem vetekszik Russell "Miért nem vagyok keresztény?" c. esszéjével. Körülbelül azonos témában, majdnem azonos terjedelemben foglalja össze a különféle lehetséges érveket. Természetesen se nem teljes felsorolást nem ad, sem pedig alapos elemzést. Ilyen terjedelemben nem is lehet. Ugyanakkor elég meggyőző, és érdekes a megfogalmazása.

A dialógusban egy pap beszél egy haldoklóval, és a pap szerepe elég gyorsan biodíszletté fajul, ezért is mondható, hogy nem egy vitát mutat be, nem hangzanak el érvek pro isten, hanem szinte csak contra. A pap szerepe éppen csak annyi, hogy a dialógus műfajának látszatát fenntartsa. Az is nyilvánvaló, hogy de Sade a haldokló helyébe képzeli magát. Ez mindjárt az elején abból nyilvánvaló, ahogy a haldokló ember erős szenvedélyeiről és azoknak kielégítéséról beszél. Gyakorlatilag de Sade itt számadást ad magáról, érdekes módon mindjárt élete elején, amikor még csak tervezgeti a jövőjét, de meglepő módon jól látja azt. Nyilván jól ismerte önmagát és természetét.

Az elszámolás így tulajdonképpen egy előzetes mérleg, tervezés: de Sade meggondolja, és igazából magának bizonygatja, hogy nem fogja megbánni, ahogy élni fog. Ilyen a természete, ennek megfelelően fog élni, aztán meg fog halni. Nincs isten, nincs más, akinek el kéne számolnia, csak magának, és nincs pokol, tehát nincs büntetés. Úgy látszik, úgy döntött, az megéri, hogy az ösztönei szerint él, és cserébe éveket ül majd börtönben élete folyamán.

De Sade érvei tehát tömören az ateizmus mellett. Nincs értelme nagyon részletezni ezeket az érveket, mert akkor már el is lehet olvasni a dialógust.

1) Occamot nem említve tulajdonképpen hivatkozik Occam borotvájának elvére. Úgy látja, istenre nincs szükség a dolgok magyarázatához. Ahogy azt Diderot-nál is említettem, ez ebben a korban kicsit merész vélemény volt, hiszen még nem volt meg az evolúció darwini elmélete.

2) Az egyszerű, mindennapi oksági folyamatokban nincs semmi bölcsesség, cél, tervezettség. Példa: a puskapor felrobban, ha láng éri. A dolgok működnek gondviselés nélkül.

3) Ha isten olyan természetet teremtett, amelyben vannak bűnök, akkor ő teremtette ilyen korruptnak a természetet és az embert. Itt nyilván beleérti magát, és kifejezetten gondol arra a számadásra, amelyre fentebb utaltam.

4) Kicsit fatalista módon determinista, mentesíti az embert, magát, minden bűn alól, mivel a szenvedélyei erősebbek az embernél. Itt is kifejezetten tetten érhető az önmaga mentegetése is. De ha valaki egy normálisabb erkölcsi felfogással felelősnek tekinti az embert is a rossz döntéseiért,ha azt mondja, az embernek erősebbnek kell lennie rossz szenvedélyeinél, vagy szenvedélyei rossz megnyilvánulásaiért, akkor is igaz marad, hogy emellett isten felelőssége nyilvánvaló. Ha az egyes embereknek van is felelősségük, alapjában valóban kérdés, miért teremtette volna isten ilyen korruptnak a természetet, az emberi természetet, a szenvedélyeket. Ez a gonoszból vett isten elleni érv, melyet már tárgyaltunk elégszer.

5) De de Sade emellett megfogalmazza, hogy az erkölcs lényege: tedd azt a jót másnak, amit magadnak kívánnál, ne tégy másnak rosszat, amit magadnak nem kívánnál. Ehhez nincs szükség vallásra, csak  jó szívre, figyeljük meg, nem szeretetet mond! És ez mind nagyon találó is, csak ehhez is ignorálni kell de Sade szadista perverzióit. Illetve, ha de Sade mazochista volt is, akkor is a szofisztikáltabb értelmezés szerint nem kívánhatta a kínzást másoknak, mert nem ilyen egyszerűen kell értelmezni a kölcsönösséget, hanem tartalmilag. Ha viszont de Sade minden perverzióját ignoráljuk, akkor a többi, amit mond, akkor az rendben van. Végül is ez a Jézusnál is sokkal idősebb aranyszabály. De Sade, mint sokan mások, nem istentől eredezteti. Joggal.

6) A hit egyik nagy motivációja a halál utáni élet. De Sade erre válaszul egy bérdekes szemléletet fogalmaz meg. Azt mondja, az elmúlásról, hogy semmi nem múlik el. Az elmúlás nem félelmetes, csak az emberi büszkeség miatt az. De Sade arról ír, hogy a természetben generációk születnek és halnak, és aztán a következő generációban "újraszületnek". Az olyan szemléletek, amelyek bizonyos fokú öröklétet látnak az anyag megmaradásában, az emlékek fennmaradásában, az utókorban fennmaradt nyomokban számomra nem túl vigasztalóak, én nem tudom ebbe így beleélni magamat. De ez egy szubjektív kérdés, másnak ez több vígaszt jelenthet, és akkor érdemes ilyeneket olvasgatni.

7) De Sade tudománypárti: ha többet tudsz, nincs szükséged istenre. Az istenhit nem ad hozzá semmit a tudományos tudáshoz.

8) De Sade evidencialista: azt hiszi, el, amit ért, és igazolt. Példája az, hogy napot az égen látja. Az, hogy ez vulgáris empirizmus-e, vagy ki tudná fejteni szofisztikáltabban is, azt ebből a dialógusból nem lehet eldönteni. A modern empirizmus semmiképpen nem ragaszkodat ahhoz, hogy az embernek szó szerint a saját érzékszerveivel kell "közvetlenül" érzékelnie valamit.

9) A jó és rossz a márki szerint mintha egyfajta egyensúlyban lenne a világban. Nem világos, hogy szükségszerűnek gondolja-e, hogy azonos mennyiségű jó és rossz legyen, de legalábbis természetesnek gondolja, hogy mindkettő szignifikánsan jelen van.

11) Felhozza azt az érvet, amelyet én divergenciának szoktam nevezni: a sok vallás közül úgyse lehet választani. Felsorol pár vallást, amelyek ugyanolyan rosszak. Konfuciuszt kicsit dícséri, ő szerinte  legalább mondott pár jó elvet. A többi egyformán rossz a szemében.

12) Arról beszél, hogy az istenhit haszontalan. Ezt is szoktam emlegetni. Nem csak arról van szó, hogy isten létezése nem igazolt, hanem az érem másik oldala: nincs is semmi haszna az istenben való hitnek. Az egyszerűség kedvéért csak azt a hasznot nézzük, ami közvetlenül a hitből és isten létezéséből adódhatna, de nem adódik, mert ehhez istennek léteznie kellene, és jelen kéne lennie a világban, de akkor igazolni lehetne. És de facto nem lehet igazolni.

13) A csodákról röviden annyit mond, hogy megbízhatatlan beszámolók vannak csak róluk. Arra is kitér, hogy természetellenesek, és honnan tudjuk a természet határait? Ha nem tudjuk, nem tudhatjuk igazán, hogy valami csoda, vagy pedig csak rosszul ismerjük a természettörvényt. Egy későbbi példával élve, a Michelson-Morley kísérlet lehet a newtoni fizika cáfolata vagy egy csoda. Ez egy komplex kérdés.

14) A próféták jóslatairól beszélve rámutat, ki tudja, megtették-e tényleg őket, különösen az esemény előtt?

15) De Sade szerint ha létezne isten, nem olyan nevetségesen igazolná magát, mint Jézussal. Valóban, nagyob körülményes, nevetséges, buta megoldásnak tűnik, ha feltételezzük, hogy isten Jézussal igazolni is akarta magát. Márpedig az evangéliumok elnevezés maga is erre utal.

16) Említ egy bizonyos Tyanai Apolloniuszt, aki Jézus korában élt, és hasonló a története. Érdemes megnézni.

17) Akkor minden bűnt el szabad követni? Kérdezi a pap. De Sade válasza az, hogy nem. A jog üldözze, és próbáljuk elkerülni, de ha nem sikerül, "ne sírjuk a kiöntött tej miatt". Ez nem akadályozza meg a bűnt, inkább értelemből és ne félelemből kerüljük el! Ez megint nagyon értelmes megfontolás, az ember csak arra kérdezne rá, hogy vonatkoztassa ezt a maga bűneire*. A jog üldözte, és börtönbe zárta, nyilván nem reklamálhat, ha ezt szorgalmazza. Vagy pont erre mondja, hogy utólag már nincs mit keseregni, csak le kell ülni a büntetést?

18) De Sade életszemlélete, hogy élvezzük az életet! Egyfajta epikureánis filozófia. Nem ástam mélyen bele magam Epikurosz filozófiájába, és ez a dialógus is rövid, tehát nem tudnám megmondani, hogy mennyire hasonló a két felfogás. Epikurosz biztos nem volt szadista.:)

A dialógus befejezésében a haldokló még utoljára prostituáltakkal élvezkedik, és a papot is meghívja. Ezzel nyomatékosítja, hogy úgy gondolja, semmit nem fog megbánni a számadásnál élete végén. Stílusában ez eléggé de Sade-os, és kicsit lapos, szerintem nem illik a dialógushoz annyira, mivel ez egy kerettörténet lenne, de túl kurta, nincs kibontva, és megjegyzésként van odabiggyesztve.. Szerintem így nem kellett volna.

A 18 pontot én jegyzeteltem ki magamnak, a dialógusban természetesen nincsenek pontok, és más érvek is megtalálhatóak.

* Amikor de Sade bűneiről írok, azt a relativista etikámmal természetesen nem abszolút bűnnek gondolom, hanem arról van szó, hogy társadalmunkban a kínzás nagy konszenzussal elvetett, én is megvetem. Továbbá a társadalom szervezése szempontjából praktikus elv. Végül de Sade esetében pont az volt a probléma, hogy az aranyszbállyal ez nem egyeztethető össze.

Jacques Callot, The Hanging, 1620 körül. Illusztráció, nem viking szertartást ábrázol

Egy svéd munkatársammal ebéd közben beszélgettünk mindenféléről, és közben egy pár szót ejtettünk arról, hogy ki mit csinál karácsonykor. Ekkor mondott egy érdekes dolgot, hogy a karácsony és karácsonyfaállítás pogány szokásból ered - ez idáig közhely - de, hogy ráadásul a pogány szertartás emberáldozatot is magában foglalt, és a gömbök azok bizony a hullákat szimbolizálják. Mivel ilyen dolgokat sem veszek be csak úgy utánanézés nélkül, ezért megpróbáltam utánaolvasni az interneten.

Mint említettem az, hogy a téli napfordulókor sok népnél volt sok ünnep, az közismert, meg egyébként is, valamilyen ünnep az év bármelyik szakában van, volt, lesz. Az is valószínű, hogy ha Jézus élt, és az evangéliumok bármit is érnek, akkor inkább valószínű, hogy nem karácsonykor született, Továbbá a keresztények nem egészen tudtak megküzdeni a pogány rítusokkal, ezért átvettek belőlük, ráültették a saját hitüket, meghamisítván mindkettőt. Ha a hívők azon elgondolkodnának, hogy a kereszténység későbbi, érettebb korában miféle torzulásokat szenved, akkor mennyire hiteles az, hogy az evangéliumok vagy a Niceai zsinat akár csak az eredeti tanoknak megfeleljen, már előrébb volnánk.

No de mik voltak ezek a pogány ünnepek?! A svédek még ma is azt mondják karácsonykor, hogy "god jul", mert yuletide volt a téli napforduló ünnepe. Van némi igazolás arra is, hogy voltak emberáldozatok is Odinnak vagy Thornak. Elsősorban mocsarakba mumifikálták az áldozatokat, de fákra is akadtak fel időnként. Odin egyébként maga is megsebezve függött a viking szent fán 9 napig, áldozatul az emberiségnek. Ni, milyen ismerős elem, valami isten feláldozza magát az emberiségért, és valami fán lóg.

A különféle szent fáknak is sok a verziója, és nem mindegyik örökzöld, az örökzöld fa azért vált a téli napfordulón mégis egyre népszerűbbé, mert ellenállt a télnek, azaz a tél legyőzésének szimbóluma volt.

Az emberáldozatokhoz kapcsolódik még az is - és ez is közismert - ősi népek a királyukat időnként feláldozták, különösen, ha nem voltak elégedettek vele. Amolyan képviselői visszahívhatóság volt ez. Előfordult ez Skandináviában is, ahol egy Aun nevű király a legenda szerint kilenc fiát áldozta fel, hogy tovább éljen. Hát mindenesetre az a kilenc fiú már nem tudta megölni őt, ennyivel tovább élt.

Találtam még sok leírást különféle blogokon, amelyeknek megbízhatósága kérdéses. Az egyik közülük érdekes, és valamennyivel részletesebb az itt leírtaknál. Konkrétan azt, hogy a gömbdíszek a hullákat szimbolizálják-e, azt nem.

A különböző hírportálokon végigsepert az a hír, amely arról szól, hogy az Egyesült Államokban végzett kutatás szerint a nők mintegy 0,5 százaléka vallotta magát szűznemzéses terhesnek. A szám hírenként kicsit eltér, 40-45 nőről van szó. Ezek közül kicsit többen szültek fiút, és többen az adventi időszakban derítették ezt ki. Volt közöttük olyan, aki évek múltán is határozottan állította, hogy szűz volt, és nem használt mesterséges megtermékenyítést. Egy angol nyelvű cikk elég részletesen kitér a különféle csapdákra, és ezek kizárására, mint például a közösülés nélküli természetes szexuális megtermékenyülés. Na most itt van nekünk a magas labda, mert mit mondhat erre egy hívő?

A) Ja igen, hát van olyan, hogy szűznemzés, nem nagy dolog, ritkán előfordul.

B) Nincs szűznemzés, ezek a nők mind tévednek, nem emlékeznek, eltussolnak, elnyomják a kellemetlen tényeket, hazudnak.

Az A) esetet egyébként könnyen lehetne ellenőrizni DNS vizsgálattal, de hát úgy látszik, erre nem volt lehetőség. Az A) eset pontosabban terhesség a hím részről történő természetes megtermékenyítés nélkül jelenlegi tudományos tudásunk szerint emlősöknél nem fordul elő, tehát egy jelentős felfedezés volna. Kézenfekvő egyébként, hogy az utód ebben az esetben csak lány lehetne.

A B) eset utén ugyan miért gondolnánk, hogy egy elég bizonytalan kilétű zsidó nő, egy bizonyos Mária, ő aztán tutira nem hazudott, tutira szexuálisan tájékozott volt? Persze mi ateisták azt sem kell, hogy elhiggyük, hogy létezett az evangéliumi Jézus vagy Mária.

A művelt alkoholista ateista persze azt is tudja, hogy ez a szűznemzéses történet valószínűleg mese. Nem szerepel minden evangéliumban, rég lerágott csont, hogy fordítási hiba is lehet, abszolút lehet, hogy utólagos kitaláció, hozzáfűzés, amely része annak a folyamatnak, hogy az esetleg zsidó gyógyító vagy lázadó elég prózai és loser történetét feltuningolják, és alkalmassá tegyék egy birodalmi vallás szerepének betöltésére. Ehhez a korabeli szokásos csodás születéses mémet beleintegrálták a történetbe, mert hát azt tudták, hogy az ilyet nyeli a nép, mint kacsa a nokedlit. Ma a hattyús verzió a Private Gold csatornán sokkal jobban eladható volna.:)

Na most az értelmesebb keresztény, ha megengeditek nekem az ilyen oxymoronokat, már régóta ezt az utat választja valahogy így: "a szűznemzéses történet kérem az egy népmesei elem, szimbolikusan kell érteni, ahogy a genezist is metaforikusan kell értelmezni".

És akkor itt jön az egészben a bakugrás, hogy kérem a vallás az az éppen aktuális tudományos mikroklímához alkalmazkodva válogatja ki azt, hogy a Bibliában aktuálisan éppen mi a mese, és mi az, ami ezzel ellentétesen töviskoszorús-véres komolyan veendő.

Olyan ez, kérem, mint egy bűnöző tanúvallomása, amely az "ott se voltam, nem én lőttem, nem én lőttem le az áldozatot" storyból lassan eljut az "ott voltam, de nem lőttem", "lőttem, de nem én találtam el", "eltaláltam, de nem akartam megölni". Védekezési frontvonalakhoz. Ez kérem a II. Ukrán Front részéről dicsőség, de intellektuálisan tisztességtelen dolog, különösen egy olyan esetben, amikor valakik állítólag tiszta forrásból a makulátlan igazságot tudják, és pont erre akarnak alapozni, nem pedig holmi fokozatosan fejlődő, empirikus tudásra.

És az egész kérdést komoly keretbe téve, azt mondhatjuk, megvan ennek a maga "tudománya", a Biblia különféle értelmezéseiről, de ahogy erről már korábban írtam, az egész igen alaptalan, következetlen, elvtelen, ad-hoc ügyeskedés. És nem tudomány. Mert nem tiszte, hogy mi határozza meg a különféle értelmezéseket, ha nem az, hogy aki magyarázza a Bibliát, az éppen hogy akar mazsolázni, vagy hogy kényszerül beadni a derekát.

Tisztességesebb volna az a lépés, hogy elismernék, Jézus feltámadása is ugyanígy egy hozzáfűzött mese. Ezzel kapcsolatban is ellentmondásosak az evangéliumok, tudományos tudásunknak ugyanúgy, vagy jobban ellentmond, mint a genezis vagy a szűznemzés. És a feltámadás sem szerepelt eredetileg Márk evangéliumában, a legkorábbiban. Ugyanúgy számtalan alternatívát lehet mondani, mi lehetett helyette az igazság. Ugyanúgy minden hónapban olvasunk egy esetről a világban, amikor valaki tetszhalott, és "feltámadt". Ugyanúgy a korabeli kezdetleges orvosi nemtudás bizonytalansága hálózza be. Ugyanúgy a korabeli mitológia egyik elterjedt állandó eposzi kelléke, amely egy félistenhez, istenhez illő történet.

A Washington Post nemrég egy érdekes cikket hozott le az Egyesült Államok vallási eloszlásáról. Az adatokat a 2010-es (vallási?) népszámlálásból vették, és a cikk legértékesebb tartalmát végül is azok az igen színes, és az egész országot pontosan jellemző térképek teszik ki, amelyek a vallások eloszlását mutatják be különféle szempontokból. A cikk maga nem von le nagyobb tanulságokat, a szövegben csupán visszaadják a térképen látható adatokat. Számomra az összes térkép közül kettő volt fontos, különösen eme két térkép összevetése. Az első a vallásos diverzitás, a második a vallásosság intenzitása látható.

1. ábra: A vallásos diverzitás térképe az Egyesült államokban. A narancs területeken legváltozatosabb a különféle vallások jelenléte, a kék területeken dominál leginkább egyetlen vallás

2. ábra: A vallásosság intenzitása (sűrűsége), azaz a felekezethez tartozó emberek száma átlagban a teljes populációhoz képest. A legvörösebb területeken az arány 80 százalék közeli, míg a világos területeken 30 százalék alatti. Ez persze nem jelenti azt, hogy a maradék százalék ateista, ezeknek egy része ateista, egy része pedig felekezeten kívüli hívő. Furcsa módon a teljesen fehér kis pontoknál, közép-keleten, Kentuckyban, Tenessee-ben, Ohioban van adathiány. Nem tudom, miért.

A 2. ábrán jól kivehető egy pár ismert jelenség: közép-nyugaton, Utah és részben Idaho államban a mormon fellegvár, középen, a Bible-belt, amely érdekes módon északon, a Dakotákban és délen, Texasban, Oklahomában, Mississippiben és Alabamában erősebb, középen meggyengül.

3. ábra: A vallás fontossága államonként a "vallás fontos része a mindennapi életének?" kérdésre adott válasz alapján. A legsötétebb zöld államoknál az arány 80 százalék felett is lehet, a legvilágosabbaknál 40 százalék közelébe csökken. Gallup, 2009. A 2. ábrához képest a déli államok erősebben vallásosak, itt talán a fenti adathiány sem okoz gondot.

4. ábra: A vallásosok aránya Észak-Amerikában. Az Egyesült államok adata 2001-ből való. Észak-Dakota kiemelkedik vallásosságával az előző ábrákhoz képest.

A 2-4. ábrák kicsit eltérnek egymástól, mivel nem egészen pontosan ugyanazt mérik. De azért a nagy trendek hasonlóak. A vallás-vallástalan ellentétet leginkább a 4. ábra adja vissza. A 2. ábrán mint mondtam, a maguk módján vallásosak nem különülnek el az ateistáktól, a 3. ábrán a praktikusan világiak nem különülnek el az elméleti ateistáktól.

Na, most ugrik a majom a vízbe! Amit a cikkben nem említettek: vessük össze az 1. és 2. ábrát! Egészen egyértelmű, hogy a vallásosság ott erősebb, ahol egyneműbb. A 3. és 4. ábra 1. ábrához való hasonlítása is azt mutatja, hogy a vallási diverzitás (a címbeli "biodiverzitást" ne vegyétek komolyan! Nyilván nem erről van szó.:) vallástalanságot segít elő. Lehet, hogy felekezeten kívüli, maga módján vallásosságot is, de az is lehet, hogy ez a vallástalanságba vezető út. Az 1. és 4. ábra összevetése ezt is meg tudja erősíteni.

5. Ábra a többsége vallási felekezet régiónként

Az 5. ábráról azt is leolvashatjuk, hogy melyek azok a felekezetek, amelyek a vallásos és egyneműbb régiókban dominálnak. Már említettük a mormon vallást közép-nyugaton. A Bible-belt északi részén katolikus és lutheránus dominancia van, a déli részén babtista és katolikus. A Bible-belt közepén pedig látható, hogy a törést tényleg az okozza, hogy túl sok kis vallás van.

A sok kis vallásról hihetné valaki azt is, hogy jobban lefedi az emberek különböző igényeit, ahogy egy politikai rainbow-koalíciót is szoktak ilyen megfontolással indokolni. De ha a politikában ez esetleg igaz is, a vallásban nagyon úgy néz ki, hogy nem. Nem arról van szó, hogy az emberek többfajta igényeit a vallások feledik, hanem arról, hogy a vallás hülyeséget erőltet az emberekre, és ha nem sikerül ezt elrejteni, ha az emberek a különféle vallások kézzelfogható közelségén látják, hogy nem a nagy igazságot nyomják le a torkukon, akkor az illúzió megtörik. Így a Bible-belt is megtörik.

Ezek az ábrák elég jól demonstrálják és igazolják egy tézisemet, amelynek van egy elméleti, és egy praktikusabb verziója. Az elméleti verzió tulajdonképpen egy elméleti fejtegetés arról, hogy miben látszódik a vallás alaptalansága, ha minden komolyan filozófiai vizsgálattól eltekintünk, és csak körbenézünk a világban. Ez pedig az, hogy ahogy már sokan megfogalmazták: vallásból iszonyat sok van.

Ha létezik valami diszciplína, módszer a megismerésre, arra, hogy mit higgyünk el, és mit ne, és nem akarunk mi mélyebben belemenni, akkor egy nagyon rövid teszt az, hogy ha a módszer nem tud létrehozni konszenzust, nem látszódik konvergencia, akkor eredménytelen. A minimális dolog, amit egy megismerési módtól elvárhatunk, hogy legalább idővel, trendszerűen hozzon létre egy egyetértést. Ha nem tudjuk megmondani, mennyire közelít az igazsághoz, akkor legalább annyit megvizsgálhatunk, közelítenek-e egymáshoz a módszer követői?! A hit "módszere", amely abban áll, hogy bármit elhihetsz, amit akarsz, logikától és empíriától függetlenül meg hát nem meglepő módon valami katasztrofális módon nem konvergál, hanem divergens.

Ezzel szemben, ha a tudomány módszerét nézzük, amely különösen a modern tudomány óta működik, akkor azt mondhatjuk, hogy a 17. századtól elég jól konvergáltak a különféle nézetek. És itt nem kell azzal foglalkoznunk, hogy a tudomány milyen messze van az igazságtól, mert a vallásnál abban már egész biztosan jobb, hogy nagyobb az egyetértés: egy kínai, indiai, japán, egyesült államokbeli, brit, kontinentális európai tudós ma elég nagy eséllyel azt mondja igaznak, amit a kollégái. És ez változhat, de az idő nagy részében és a témák nagy részében van egy nagy fokú egyetértés. A vallásban meg szembetűnő a divergencia.

Ennek az elméleti fejtegetésnek a gyakorlati vetülete pedig az a hipotézis, hogy azon régiókban, országokban, ahol többféle vallás van, ez a többféleség bomlasztja a hitet. Egész egyszerűen azért, mert a hívő látja, hogy a másik is hisz, tök komolyan hisz, és abszolút baromságot hisz. A vallásos sokszínűség tükröt tart mindegyik felekezet felé. Nehéz úgy eljátszani a komoly embert egy mese kapcsán, hogy ott van az orrunk előtt a másik, aki eljátssza a komolyat egy hasonló mese kapcsán, vagy pedig láthatóan szenved emiatt.

A vallás tehát emiatt vélhetően erodálódik ott, ahol több vallás találkozik, és nem egy monolit vallás az uralkodó. Ez az erodálás lehet olyan, hogy az emberek először kicsit gondolkodnak el, és a maguk módján hisznek, nem pedig aszerint, hogy mit mond a pap. De aztán ez az önállóság fokozódhat, ás ha már gondolkodni kezd, eljuthat oda, hogy az egész marhaság.

Eme hipotézisemet akartam volt tesztelni országok adataival, de vannak kivételek, sok adatot kellett volna integrálni, és sajnos a különböző felmérések különböző országokban nem egyneműek, így kevésbé megalapozott ezeket egy diagramra feltenni. Ezek a bemutatott térképek ezt helyettesítik, igaz, csak az Egyesült Államokban. Hogy egy ilyen trend mennyire terjeszthető ki az egész világra, az kicsit kétséges.

Ernst Haeckelről anno, a szocializmusban én annyit tudtam, hogy az NDK-ban volt pár "Ernst haekcel Strasse". Tehát biztos valami komcsi volt. Nos, nem. Korábban is élt, mint a létező szocializmus időszaka, és különösebben nem tartozott a korai kommunista-szimpatizánsok közé sem. A nácik is megpróbálták kisajátítani, de aztán elvetették az ötletet, mert erőltetett volt, talán túlságosan is veszélyes lett volna az embereket ennyi tudományos példának kitenni - gondolhatták. A náciknak azért tetszett, mert Haeckelnek volt egy pár rossz mondata, amely a természetes és mesterséges emberi szelekcióról szólt. Végül nem használták fel, mert eme elszólásai nem voltak hangsúlyosak, annál figyelemreméltóbb az egész életműve, amelynek mint mondom, nem sok köze van a nácizmus, de a kommunimzushoz sem, inkább a tudományhoz modernséghez, felvilágosodáshoz.

A könyv címe, amelyet meghallgattam, "Az Univerzum rejtélye", és egy pár akkoriban fontosnak gondolt, és Haeckel szerint is legfontosabb megoldatlannak hitt világkérdés körül mozog, de leginkább az evolúció és az emberiség törzsfejlődésével és egyedfejlődésével kapcsolatban. Ez utóbbi ismeretes módon Haeckel specialitása volt. A könyvben azonban csak kevés szakmai részlet van az egyedfejlődésről, onnan is inkább érdekes és fontos példákat hoz, és ezen kívül az egész írás tekinthető egyfajta filozófiai fő műnek, annál is inkább, mert utolsó jelentős könyve volt. Most nem fogom ismertetni a teljes könyvet, mert az igen hosszú lenne. Csupán a X. és XI. fejezetből jegyzetelem ki egy listába 9 érvet.

Ezek pedig a tudatosság monista (materialista) alapjai mellett szóló érvek, avagy a dualista felfogás ellen szóló érvek. Nem annyira fenomenális újdonságok ezek, nem is annyira zseniálisak, de eddig még nem láttam összeszedve őket. A lista talán nem is teljes, és nem is uptodate. Viszont az, hogy pont 9 érvet szemeltem ki, ha hiszitek, ha nem, azért van, mert a macskáknak 9 élete van. Se több, se kevesebb.:)

1. A tudatosság fokozatossága a főemlősöknél, a tudatossághoz hasonló, egyre egyszerűbb pszichés viselkedés állatoknál és növényeknél.
2. A tudatosság folytonos kifejlődése gyereknél. Például a kisgyerek sokáig egyes szám harmadik személyben beszél magáról, mert nincs éntudata.
3. A tudatosság leépülése öregeknél. Én ezt egy sajnálatos közvetlen tapasztalat alapján konkretizálnám is, az alzheimer, más betegségek sajnálatos módon, és nagyon durván tudják leépíteni egy ember tudatát, "lelkét", vagy nevezd akárminek.
4. A tudatosság pozitív és negatív befolyásolhatósága anyagokkal. Kávé, alkohol, kábítószer, altatószerek. Ez egy kézenfekvő, egyszerű, nagyon hatásos érv. Azóta sokkal többet tudunk arról, hogy ezek a szerek pontosan hogy hatnak, de már maga a jelenség is durván cáfolja a dualizmust. Nagyon nyakatekert kimagyarázkodásokkal lehet csak válaszolni erre az érvre..
5. A tudatosság részbeni vagy teljes elvesztése agyi sérülések esetén. Ez is hasonló. Eme sérülések alapján tudtak a 20. században talán legtöbbet előrehaladni a neurobiológiában, és az ilyen esetekről manapság általában igen tetemes mennyiségű részletismeretekkel rendelkezünk.
6. A tudatosság fejlődése a történelem során. Itt Haeckel arra gondol, hogy mondjuk az ősi egyiptomiak sokkal kevésbé voltak tudatosak és intelligensek, mint a mai ember. De ez nehezen igazolható. Nehezen választható el, hogy ebből mi lenne a genetikus fejlődés, és mi a kulturális fejlődés, de egyébként mindkettő igazoló adat lenne. Ha a tudat, vagy "lélek" egy jelentős része kulturális, akkor nagyon nehéz kibújni abból, hogy ez az agyra redukálható, ahova ezek a kulturális hatások behatnak. Sajnos ez az érv gyenge, mert nem igazolható, inkább beleképzelésen alapul.
7. Haeckel megjegyzése, nagyobb különbség van a legbutább, és legragyogóbb emberek között, mint ember és állat között. Azt gondolom, hogy mivel elég nehéz az állatok tudatosságát, vagy intelligenciáját ugyanolyan skálán, ugyanolyan módszerrel mérni, ez erősen kérdéses. Sőt, maga az, hogy azért még egy 80-as IQ-s hívő intelligenciája is mérhető, arra utal, hogy azért közelebb van hozzánk, mint mondjuk egy bonobo intelligenciája a hülye hívőhöz képest.
8. Haeckel felemlíti a népeket, akik nem hittek a lélek halhatatlanságában. Ez nem olyan erős érv, de ha a hívők azzal jönnek, hogy az emberek ebben mindig is hittek, akkor érdemes a szemükbe vágni, hogy egy fenét. A népek, amelyeket Haeckel felsorol a következők: Ceylonon a "veddák", pigmeusok, dravidák, "seelongok", bennszülött ausztrálok, amerikai indiánok egy része, Brazíliában. Nem vagyok etnológus, nem tudom, ezek közül melyik igaz, melyik nem, de Haeckel gondolom azért legalább akkori tudás szerint tájékozott volt, és valamilyen információforrásból meríti ezeket. Az indiai népek esetén egy dokumentált és hivatkozott ceyloni utazásából meríti az információt.
9. Gondolkodók, akik nem hittek a lélek halhatatlanságában. A történelem során ők is kisebbségben voltak, de ma már kezd ez többség lenni. Haeckel a következőket sorolja fel: Démokritosz és Empedoklész, Szimonidész és Epikurusz, Seneca és Plinius, és Lucretius Carus.

A 9 érv közül azért az első 5 igen erős, az utolsó kettő még figyelemre méltó. Megismételném még, hogy szerintem a dualizmus ettől függeltenül is tarthatatlan, mert már fogalmilag sem lehet összerakni egy jó elméletet.

Mostanában a vallások létjogosultságán morfondírozom. A velük kapcsolatos eddigi liberális álláspontomról lassan kezdek elmozdulni a keményebb vonalas ellenérzések felé - éppen ezért bennem is fokozottabban felmerül a kérdés, hogy, noha a vallások ma is az egyéni és társas élet részei, de ugyan minek...

A kérdést két, egymásra következő szempont szerint tudnám körüljárni. A primer szintet azok a vágyak jelentik, melyek az emberek egy jelentős részében a túlvilági életre irányulnak. Hogy miért ez az elsődleges szempont, azt az emberi igények hierarchiájának elméleteivel tudnám alátámasztani: prózaian szólva tehát azzal, hogy az emberek mindenekelőtt élni akarnak (akár a halál után is), és fontosságban csak ezt követően jelenhet meg az az óhaj, hogy igazuk legyen. A túlvilági, halál utáni élet szempontjából szemlélődve nagyon is komoly problémának tűnik, hogy vallási-világnézeti szempontból helyes döntéseket hozunk-e; különös súlyt ad a kérdésnek az, hogy a jelenleg elérhető vallási rendszerek egy jelentős része túlvilági ígéreteket is magába foglal. A mai világnézeti opciókból kiindulva arra a következtetésre juthatunk, hogy, amennyiben jól választunk, a jutalmunk akár az örök, boldog élet is lehet; rossz választás esetén ugyanakkor egy örökkévalóságig szívhatjuk a fogunkat.

Igen ám, de hogy lehet itt jól választani? Előrebocsátom: a túlvilági kedvező helyzetre bazírozva sehogy. A lehetséges világmagyarázatok száma, mint arra korábban már sokszor utaltam, rendkívül magas. Csupán a ma létező és gyakorolható vallások is olyan mennyiségben ontják a lehetséges magyarázatokat, hogy azokkal (szó szerint) könyvtárakat lehet(ne) megtölteni; ha ehhez még hozzávesszük a nem-vallásos lehetséges világmagyarázatok rendkívül gazdag tárházát, végül átláthatatlan bőséghez jutunk. Ezen magyarázatok mindegyike - már amennyiben nem nyilvánvaló blődségről van szó, noha egyes esetekben ez sem jelent akadályt - legalábbis elképzelhető, nem kizárható. Bökkenő, persze, mindenhol van: a valamilyen hitet magukba foglaló nézetek mind valamely fantazmagória igazként való elfogadásán alapulnak; a hittől mentes, tisztán tudományos eredményekre épülő magyarázatok pedig még nem képesek minden felmerülő kérdést megválaszolni. Az opciók közötti választáson, amennyiben a halál utáni tudatos létezés lehetőségét figyelembe vesszük, rendkívül sok múlik. A gond csak az, hogy ott, ahova a mai tudásunk még nem lát el, bármi lehet. Gondolhatjuk úgy, hogy saját halál utáni életünk "bebiztosítása" érdekében megéri valamely vallást követni, sőt, ilyen alapon elfordulhatunk minden ún. materialista, a transzcendenciával nem foglalkozó világmagyarázattól is. De mi a biztosíték arra, hogy így téve képesek leszünk megtalálni azt a világmagyarázatot és a rá épülő vallási rendszer, amire a túlvilági boldogság érdekében szükségünk van?! A választási lehetőségeink száma még így is óriási - ahogy a mellényúlásé is.

Ezen a ponton csúszik félre az az érv, ami rám (és sok más emberre) érdekes módon sokáig bizonyos vonzerővel bírt: a pascali fogadásé. Azé a gondolaté, hogy, bár nem lehetünk biztosak Isten létében, legjobb, ha követjük őt: ha ugyanis Isten létezik, ilyen módon biztosíthatjuk a magunk számára az üdvözülést; ha pedig nem létezik, akkor egyrészt úgyis minden mindegy, másrészt legalább erkölcsösen éljük le az életünket. Ha az érvelés utolsó szakaszának szembekiáltóan hibás volta ellen most nem is szívesen emelném fel külön is a szavamat, a teljes érvelésre mégis adnék egy, a fentiek értelmében már sejthető tartalmú választ. Ugyan hogyan kövessük az Istent? Melyiket? Miért pont Istent, nem pedig más (fantázia)lényt? A pascali fogadás nagyon kellemesen és logikusan hangzik mindaddig, amíg figyelembe nem vesszük azt a számtalan választási lehetőséget, melyekkel akkor szembesülünk, ha valamilyen tanokat követni akarunk. A kérdés, valós tartalmán kissé elgondolkodva, végső soron ugyanoda vezet vissza, ahonnan elindultunk.

Megtehetjük persze, hogy a számtalan lehetőség közül (véletlenszerűen, érzelmi megfontolás alapján vagy máshogy) kiválasztunk egyetlen lehetőséget, és "lesz, ami lesz", illetve "hátha" alapon ezt követjük egész életünkben. Azt hiszem, ha a vallásoknak egyáltalán lenne létjogosultsága, azt ez a rendkívül vakmerő és komoly rizikókat is vállaló magatartás adná. Itt is szembe kell azonban néznünk néhány kis bibivel: egyrészt a bizonytalanságból egy ilyen döntés által még nem tudunk kitörni, csupán a lelkiismeretünket hallgattatjuk el azzal, hogy mi legalább megpróbáltunk tenni valamit magunkért; másrészt ki mondta, hogy az esetleges Isten, ha van, nem pont a hitetlen élet- és gondolkodásmódot preferálja? Ha így van, halála után valamennyi vallás hívei meglehetősen kellemetlen helyzetbe kerülhetnek, miközben a "hitetlenek" vidáman lóbálhatják a lábukat a napsütötte bárányfelhőkön...

A fentieket figyelembe véve pedig talán nem indokolatlan, ha a vallások létjogosultságával kapcsolatos másik megfontolással is megismerkedjünk. Ez az egyszerű igazságigényből táplálkozik: abból a vágyból, hogy helyes tudásunk lehessen a világról, vagy legalábbis ne vagy minél kevesebbet tévedjünk. Így szemlélve a dolgot, azt hiszem, nem sok magyarázatot igényel, miért állok ki - immáron kb. ezredszer is - a (gyenge vagy erős, de a magam részéről inkább gyenge) agnoszticizmus mellett. A rendelkezésünkre álló hihetetlenül nagy számú világnézet közül választani úgy, hogy korántsem vagyunk minden szükséges információ birtokában, vastag szemellenzőre és/vagy (az előbbiek értelmében) végletes félelemre vall - ez motiválhatja például azt az elszánt döntést is valamely vallás mellett, amire az előző bekezdésben utaltam. Valamely kész magyarázatrendszer után nyúlni végső soron annyit jelent, hogy nem vagyunk képesek elfogadni a tudásunk (jelenleg) korlátos voltát és az abból mindenki  számára (a vallások hívei számára is, ld. fent) elkerülhetetlenül fakadó kockázatokat, sem megbékélni azzal a rendkívül komolyan veendő lehetőséggel, hogy ez a helyzet a saját életünkben már nem fog megváltozni. A túlvilági élet bizonytalan "bebiztosítása" és az utóbbi felismerések tudatosítása közül számomra mindenképpen az utóbbi tűnik a valósággal nagyobb kompatibilitást mutatónak, indokoltabbnak, magunkkal szemben őszintébbnek.