Kezdem azzal, hogy az elmefilozófia miért is fontos az ateizmus szempontjából. Bár az, hogy fontos, világos, hiszen ateista-hívő viták nagyon sokszor futnak ki erre a kérdésre, és gyakran itt el is vesznek.:)

1) A halál utáni életben való hit nagy mértékben támaszkodik a szubsztanciadualizmusra, azaz, hogy az elménk a testtől, azaz agyunktól függetlenül létezhet (a szubsztancia pont független létezést jelent). Ha a szubsztanciadualizmus nem igaz, akkor az emberben nincs egy anyagtól függetlenül is létezhető "lélek", és ez esetben körmönfont elképzelés kell ahhoz, hogy a test halála után miként maradhatna meg valami az emberből a túlvilágon.

2) A halál utáni élet az istenhit egyik fő motivációja. Azaz sokan részben azért hisznek istenben, mert a túlvilági életet remélik. Épp tegnap láttam a nyugati aluljáróban hittérítőket olyan transzparenssel, hogy "a halál után mindennek vége?"

3) A szubsztanciadualizmus magyarázatként általában "szükségelteti" is istent. Nem feltétlenül azért, hogy az elménk működjön (bár ilyen is lesz), hanem elsősorban a létrejöttéhez, hiszen egy nem anyagi szubsztanciából álló elme nehézkesen lehet az evolúció terméke. Az isten nélküli dualista elképzelés logikailag ugyan elképzelhető, de nem elterjedt.

4) Istent magát is nem anyaginak képzelik a hívők, és ha az elménk is az lenne, akkor az elme egy empirikus evidencia volna arra, hogy létezik másik szubsztancia, így is segíti az istenről szóló hipotézist.

Éppen ezért minden materialista, vagy fizikalista vagy redukcionista kutatási eredmény (ebben a postban ezeket együtt kezelem), filozófiai érv fontos, bár közvetett érv az ateizmus mellett, és minden egyes a materializmusnak nehézséget okozó felfedezés, vagy a materialista kutatás problémájának felmutatása, illetve szubsztanciadualista filozófiai érv isten létezése melletti közvetett érv.

Így aztán, ahogy már említettem, a hitviták egy jelentős része szól elmefilozófiáról, és nem árt tisztában lenni legalább pár irányzattal, és érvvel, már amennyiben nem késdobálós szintű, primitív veszekedésben akarunk részt venni ebben a kérdésben. Nem árt tájékozottnak lenni, hogy egy vitában helyt tudjunk állni.

Még 2008-ban adta ki magyarul a l'Harmattan az "Elmefilozófia" c. szöveggyűjteményét, amely hiánypótló könyv, de hát magyarul ez már csak így szokott lenni, nagyon sok modern, nyugati irodalom és szakanyag nincs meg nyelvünkön. Már régebben megvettem, mert nagyon érdekel a téma, de eddig nem olvastam bele. Korábban Ambrus Gergely "A tudat metafizikája" c. könyvét olvastam, amely jóval bővebb, erről egy cikkben írtam bemutatást. Nem volt tehát ismeretlen számomra a téma, de erősen megfakultak azóta az ismereteim, mert 2008 óta (ez a recenzió dátuma is) nem olvastam a témáról.

A szöveggyűjteményből Tőzsér János bevezetője egy átfogó review a témáról, akárcsak Ambrus könyve, csak természetesen jóval rövidebb. Én pedig ezt próbálom itt még rövidebben visszaadni, eközben bizonyos részeket egy az egyben ki is fogok hagyni, például Davidson elméletét, azt ugyanis annyira furcsának, esélytelennek látom, hogy nem tartom érdemesnek. A legfontosabb érvekről fogok írni, és közben egy pár olyan véleményt teszek még hozzá a recenzióhoz, amelyek az én gondolataim. Ez azért is szükséges, mert Tőzsér nem mond ítéletet, és egyáltalán nem az ateizmus szempontjából mutatja be a témát. Nem is várhatunk ilyet, mivel a könyv koncepciója az, hogy ez egy szöveggyűjtemény, a szokásosnál több összefoglalóval.

Tőzsér a szubsztanciadualizmust a 14. Oldalon mutatja be Descartes nézetein keresztül. Őt már én is bemutattam, és hát az ebben a nézetben a szánalom, hogy ezt az irányvonalat kivételesen történelmileg lehet bemutatni, nem történt ezen a vonalon semmi sem Descartes óta.

A szubsztanciadualizmus legfőbb problémája, és ez a probléma minden más problémát überel, és szerintem totál diszkvalifikálja teszi a szubsztanciadualizmus, az a mentális okozás. Itt arról van szó, hogy a nem anyagi elme állítólag okozni tud valamit az anyagi világban, és érzékelni tud, azaz az anyagi világ oksági hatást ér el az elmében. Mindkét irányban van okozás.

Tőzsér a 23. oldalon vázolja fel, hogy mi okozza a tarthatatlan ellentmondást. És azt írja, hogy a kritikához szükség van feltételezni az anyagi világ oksági zártságának tézisét. Tőzsér azt írja, ez egy igen erős tézis. Az nem világos, hogy szerinte egy szintetikus állítás-e, illetve, hogy igazolt-e. Tőzsér a tézist premisszaként használja, de nem mondja meg, milyen jellegű ez a premissza. A filozófus sokszor jár el így, mert egy premissza feltevését úgy tekinti, hogy van, aki elfogadja, és akkor az érvelése rendben van, aki meg nem, hát nem. Tehát a premisszákat adottnak vagy nem adottnak veszi. Szerintem viszont nagyon is fontos tisztázni, hogy szintetikus, esetleg analitikus tézisről van-e szó, illetve igazolt-e, vagy csak bevett. Tőzsér ehelyett arra hivatkozik, hogy a tézis intuitíve erős, ami számomra irreleváns. Az én megközelítésem tudományelméleti jellegű, az övé kicsit más.

Ha az anyagi világ oksági zártságának tézise egy szintetikus állítás, akkor az egész érvelés valamennyivel gyengébb. Igaz ugyan, hogy ez a tézis ez esetben empirikusan erősen igazolt, de nem bizonyos. Ekkor ez az érvelés kb. annyiból áll, hogy: "ugyan már, sosem láttunk még nem anyagi dolgot valamit okozni, vagy anyagi dolgot nem anyagi dologra hatni!" És ez egy erős induktív érv, de a hívő azért kibújhat alóla azzal, hogy ő egy olyan hipotézist hisz, amely ugyan igazolatlan, ugyan ellent mond az empirikus tudásunkkal, de nem egészen lehetetlen. A hívő hiheti, hogy az agy és a nem anyagi elme kivétel, melyhez foghatót ugyan nem láttunk, de kivétel.

Én ennél erősebb érvelést javasolok. Az anyagi "szubsztanciának" a definíciójába beleérthetjük azt, hogy az a halmaz, amely okságilag zárt. Legyen definíció az, hogy az anyag az, ami oksági hatással van más dolgokra. Schopenhauernél ez volt az "objektum" definíciója a "Világ, mint akarat és képzet"-ben. Ez a definíció azért jó, mert ami okságilag zárt láncolatban van egymással és velünk, az megismerhető. Megismerhető empirikusan, tudományos módon. Ezzel a fogalomhasználattal tehát a megismerhetőség szempontjából egységes dolgokat egységesen kezelünk.

Mert, ha az állítólag nem anyagi elme oksági hatással lenne az anyagi agyra, akkor pont olyan lenne, mintha anyagi lenne. Nem tudhatnánk, hogy nem anyagi. Nincs értelme nem anyaginak mondani. Nem látom, hogy miben állna nemanyagisága. Ennyi erővel jöhetne valaki azzal, hogy az elektronok nem anyagiak, csak oksági hatással vannak az anyagra. Ami egy totál eldönthetetlen, értelmetlen metafizikai hipotézis lenne. Ha ezt a hétköznapi elgondolásnak is megfelelő, a most elmondott okokból praktikus definíciót vesszük, akkor nincs ilyen gond, ami megismerhető, az anyagi, ami anyagi, megismerhető, és kizártunk metafizikai butaságokat.

A mentális okozás problémának a megoldására Tőzsér bemutat két próbálkozást a szubsztanciadualizmuson belül, mégpedig a 25. oldalon. Az egyik a pszichofizikai parallelizmus, amely szerint az agyban és az elmében párhuzamosan két oksági folyamat folyik, amely szinkronizált. De ez egy totál körülményes elmélet. A szinkronizáláshoz fel lehet tételezni istent, aki biztosítja, hogy például pont akkor emelkedjen fel a karunk, amikor úgy döntünk, hogy felemeljük. És pont akkor lássunk pirosat, amikor a szemünkbe piros fény érkezik. Oksági kapcsolat itt nincs, isten hozza létre a korrelációt.

Ez az elmélet nem használható isten igazolásához, hiszen istent előfeltételezi az elmélet működéséhez. Körben forgó lenne így isten létezése mellett érvelni, hiszen istent egy olyan probléma megoldásához tételezik fel, amely csak a szubsztanciadualizmus problémája.

A másik az epifenomenalizmus, amely szerint az elme egy okságilag semmit nem előidéző melléktermék-jelenség. Ezzel az a gond, és ezt Tőzsér nem említi, hogy oksági okozás itt is van a fizikaitól az elme irányába, vagy pedig megint isteni szinkronizáció. Másrészt, amit Tőzsér problémának felhoz, itt akkor az elme felesleges.

Ezzel tulajdonképpen leszámoltunk a szubsztanciadualizmussal.

A 27. oldalon a behaviorizmust mutatja be Tőzsér, azon belül is a logikai behaviorizmust a 28. oldaltól. Ez a mentális állapotokat (hitek, érzelmek,...) viselkedési hajlamoknak (diszpozícióknak) tekinti, és így beszél róluk. Ez majdnem eliminativizmus, mert a mentális állapotokat valami olyasmiként definiálja, amely egészen más, mint a mentális állapot intuitív fogalma, majdnem, hogy azt mondja, hogy nincsenek is mentális állapotok.

 A behaviorizmus a logikai pozitivizmus verifikácionalizmusához hasonló dolog. Úgy is lehet ugyanis fogalmazni, hogy egy mentális állapotról akkor van értelme beszélni, ha lefordítható megfigyelhető dolgok mintázatába, azaz viselkedésre. De amíg a verifikácionizmus jelentéselméleti kritérium, addig a behaviorizmus a pszichológiában több ennél, arról van szó, hogy a mentális állapot csak diszpozíció, nem is akarnak eltávolodni a viselkedésmintázatoktól.

A 20. század elején még igaz is volt, hogy nem volt más empirikus hozzáférés, mint a viselkedés megfigyelése, de ma már ehhez hozzá jön, hogy különféle képalkotó eljárásokkal más empirikus hozzáférésünk is van az agyhoz. Mindazonáltal a behaviorizmus szerintem fenntartható, mint jelentéselméleti kritérium. Az biztos, hogy a mentális állapotoknak olyannak kell lennie, hogy viselkedési diszpozícióként is lefordíthatóknak kell lenniük. De szerintem nem csak az interface-szel kell foglalkozni, nyilván mélyebb fogalmi struktúrákra is szükség van.

Tőzsér azt mondja, a holizmus is gond, nevezetesen bizonyos mentális állapotaink leírása függ más mentális állapotokról. Például ha szomjas vagyok, akkor ez megjelenhet abban, hogy kinyitom a hűtőt, hogy kivegyek valami innivalót, de csak akkor, ha azt hiszem, vagy tudom, hogy van a hűtőben innivaló. No de az "azt hiszem" is mentális állapot. Az, hogy így a mentális állapotok definíciói egymástól függenek, szerintem nem teszi a dolgot különösen problémássá. Más implicit definíciós rendszerek, pl. egy matematikai axiómarendszer is ilyen. Lehet, hogy ez azt jelenti, hogy nehéz a definíciók korrektségét leellenőrizni, nehéz vele dolgozni, feltevéseket kell tenni, de a szavak értelmességi kritériumaként ez is elég, illetve a szavak jelentése tényleg valahogy így alakul. Még a holisztikus háló is igaz rájuk. Az, hogy ez a háló nagy, és nagyon összefüggő, legfeljebb nehézség, de nem teszi a dolgot lehetetlenné. A gyakorlatban szegmentáljuk a hálót.

A 33. oldalon jön a materializmus alapelmélete, nevezetesen, hogy a mentális állapotok és az agyállapotok azonosak. Ennek van két fajtája, a típusazonosság és példányazonosság. a példányazonosság a konkrét mentális állapotok és agyállapotok relációjáról szól, azt mondja, hogy például egy konkrét hit megegyezik egy konkrét agyállapottal.

A típusazonosság azt is mondja, hogy mentális állapotok típusának is megfelel egy agyállapottípus. Tehát például, hogy minden félelem egy bizonyos agyállapot-minta (34.)

A 39. oldalon Tőzsér említ egy fontos jelenséget, amely kicsit hipotetikus is, de azért tudunk rá empirikus igazolást mondani. Ez a többszörös megvalósíthatóság jelensége. Feltételezhető, hogy például a félelem bizonyára nem ugyanúgy van egyik emberben, mint egy másikban, illetve egy emberben, mint egy állatban. Plauzibilisnek látszik, hogy egy macska is fél, akárcsak egy ember, miközben a macska agya nagyon más. Tehát feltételezhető, hogy a macska nagyon is hasonló félelme máshogy van realizálva az agyában. Persze ez maga is egy bonyolult kérdés, mert tudni kéne, hogy a félelem melyik agyterületben is van realizálva, és az tényleg annyira más a macskákban?! De ha nem a félelem, akkor könnyen meglehet, hogy találni lehetne egy másik mentális állapotot. Ehhez sok szaktudás kell, és ez nem filozófia.

A 40. oldalon kerül bemutatásra a példány azonosság elmélete. Ez a materializmus, fizikalizmus, redukcionalizmus egy elég jól tartható elmélete. Azzal filozófiai szempontból nincs gond, hogy nagyon speciális mentális állapotokról azt feltételezzük, hogy agyi mintázatokhoz köthető. Ebből elég sok elég jól igazolt is. A sok neurobiológiai tudásunk alapján ez tulajdonképpen elég világos, és a szubsztanciadualizmus ezért is reménytelen.

A probléma a típusazonossággal van, amely szerint mentális állapotok típusai, tehát az összes félelem ugyanannak az agyi mintázatnak felel meg. Méghozzá pont a többszörös megvalósíthatóság miatt. Ennek megoldására különféle irányzatok vannak, amelyek már szerintem olyan apróságokban különböznek csak, ami apró, fogalmi különbségekben van csak.

A 43. oldalon a szuperveniencia fogalma merül fel, mint megoldás. A jelenség szuperveniál B-n, ha az A-beli különbség szükségelteti a B-beli különbséget. Például a félelem szuperveniál az amigdala megfelelő részén. Itt a félelmet általános, típusnak tekintjük, azaz több konkrét mentális állapotra, mint félelemre vagyunk kíváncsiak. Világos, hogy ha két félelem különbözik, ahhoz kell agybeli különbség, de a többszörös megvalósíthatóság miatt a fordítottja nem igaz.

Ezek után jön a tulajdonságdualizmus, amikor nincs nem anyagi szubsztancia, de az anyagnak vannak olyan mentális tulajdonságai, amelyek nem redukálhatóak a szokásos fizikai tulajdonságokra. Például az a bizonyos félelem az csak úgy extra tulajdonsága az agynak, és nem vezethető vissza anyagi mintázatra.

A 47. oldalon ezt kritizálandó szerepel a kizárási elv, amely egy nagy probléma megnevezése: Ezek a nem fizikai mentális tulajdánságaim ugyanis vagy szükségesek az oksági okozásban, de akkor baj van az okság zártságával, hiszen megint valami nem fizikaira redukálható tulajdonság fizikai oksági hatással van. Vagy szükségesek, de akkor meg túldetermináltság lép fel, azaz a mentális tulajdonságaim feleslegesek. Például ha a félelmem nem redukálható tulajdonság, akkor azt, hogy elfutok egyszerre okozza a félelmem is, és a neuronszinten leírható oksági történet. Egy okozatnak meg nem lehet több determináló oka, mert akkor valaminek garantálnia kéne a konzisztenciát. Itt megint be kell hozni valami istent, aki garantálja a szinkront.

Az én problémám a tulajdonságdualizmussal az, hogy definiálják, hogy valami nem redukálható. Ennek semmi értelmét nem látom, mert ez csak episztemológiai pesszimizmus. Ez csak arra jó, hogy valahol elzárjuk a magyarázhatóság, redukció lehetőségét, az erre való törekvést. Például, ha valaki deklarálta volna, hogy az élőlények fenotípusos tulajdonságai redukálhatatlan transzcendens tulajdonságok, az semmi másra nem lett volna jó, mint, hogy hátráltatta volna a DNS felfedezését. Haszna nincs.

Az 56. oldalon írja le Tőzsér a funkcionalizmust. Eszerint a mentális állapotok funkciós szerepe az, ami definiálja a típusukat. A funkcionalizmus is feltételezi a példány azonosság fizikalizmusát, csak a típusokkal számol el így. Azaz a konkrét fájdalmak azok az amigdala bizonyos részének állapotával egyeznek meg, de a fájdalom, mint típus az a funkcionális szerepe által definiált. Tehát, hogy milyen szerepe van a félelemnek a viselkedésben. Mit "okoz". Ez elég közel van a behaviorizmushoz.

A 61. oldalon a reláció funkcionalizmus kerül bemutatásra. Itt a funkcionalizmus nem a viselkedésbeli következményekben van, hanem inkább az agymintázatbeli tulajdonságban, ami realizálja a mentális állapot típusban azt a közöset, például a fájdalmat. 

Ezt konkrétan úgy tudom elképzelni, hogy míg a konkrét félelmet több konkrét agymintázat meg tudja valósítani, de nyilván van ezekben valami absztrakt, strukturális közös tulajdonság, amelytől mindegyik a félelem típusba tartozik. Így a félelem mentális állapot típust mégiscsak egy anyagi tulajdonság realizálja, azzal megegyezik, de ez a tulajdonság komplex, ez egy agyi mintázat mintázat (a duplázás szándékos). Így a tulajdonságdualizmus ugyanolyan, mint a példányazonosság, csak van még egy komplexitási szint.

A 62. oldalon szerepel egy jó példa, a törékenység példája: egy fém is lehet törékeny, egy kerámia is, egy kartonház is, egy üveg is, és még sok minden. Ezek nem pont ugyanúgy törékenyek, tehát ez példa a többszörös megvalósíthatóságra. No de, és ezt jobban kifejtem, mint Tőzsér. Miért is törékenyek ezek a dolgok? Általában azért, mert egy olyan kristályrácsról van szó, amely elég merev ahhoz, hogy az anyag ne legyen rugalmas, de annyira nem erős a kristályrács, hogy ne törjön el, mint egy erős fémkristály. Kémiailag lehet, hogy itt nem pontosan mondom el a dolgot, de valami hasonló közös tulajdonság van. Szerintem a realizációfunkcionalizmus valami ilyesmi lehet.

Na most, hogy már majdnem kész is volnánk, jön az új probléma, a qualia (kválé, én nem szeretem így írni). Itt arról van szó, hogy van olyan számunkra, hogy milyen például a piros szín, és milyen a zöld. Ezeknek van egy minőségi tulajdonsága, amely nem számszerűsíthető, hanem szubjektív.

Az én véleményem az, hogy emiatt a qualia probléma nem probléma. Ha egyszer a qualia szubjektív, akkor ne akarjunk rá objektív választ, magyarázatot, elméletet! Hát hogy lehetne egy szubjektív kérdésre objektív választ adni? A probléma ismert felvetője Thomas Nagel volt, a "Milyen denevérnek lenni?" c. cikkével. Látja is, el is ismeri, hogy itt szubjektív kérdésről van szó, de valamiért nem tudja elfogadni, hogy innentől a probléma mondvacsinált.

Véleményem szerint a qualia bizonyos komplex jelenségek szubjektív oldala. Ha elég komplex egy agy, egy számítógép, egy robot, akkor van értelme ilyenről beszélni. Milyen robotnak lenni?! Ha az a robot elég komplex, akkor lehet erről beszélni. De mivel a robot nem mi vagyunk, és a dolog szubjektív, annak már nincs értelme, hogy választ adjunk, vagy magyarázatot várjunk.

A 65. oldalon szerepel az invertált spektrum példája. Ez arról szól, hogy mi lenne, ha a spektrum színeire megfordítanánk a qualiákat, azaz mondjuk a piros olyan lenne, mint a zöld, a zöld, mint a piros. Ez a példa azért is hülyeség, mert nem lehet megmondani, ez mit jelent, nem lehet ellenőrizni. Megcsinálni végképp nem.

Tőzsér ezt nem írja, inkább azt mutatja be, hogy a kritika szerint a qualiák érzete összefügg bizonyos dolgokkal, például a zöld hidegebb szín, mint a piros. Ezzel pedig a felcserélés már nem működne, mert a hideg-meleg érzés az bizony kapcsolódik a hullámhosszhoz. Hozzátenném Tőzsérhez, hogy nem csak a hideg-meleg érzet ilyen. A qualia szubjektív érzete végül is a szín, például a piros fogalmának teljes kontextusából ered. Ez kapcsolódik a szerep-funkcionalizmushoz. Tömören azt is mondhatnánk, hogy a qualiák afféle szerep-funkcionalista jelenség. Ez az én gondolatmenetem.

A 67. oldalon az eliminativizmus. Kerül bemutatásra, eszerint nincsenek mentális állapotok. Láttuk, a behaviroizmus is ilyesmi. De az elmininativizmus tovább megy. Nem arról van szó, hogy ne lenne agyunk, abban ne zajolnának le dolgok, amelyet a mentális állapotokhoz kötünk, de a mentális  állapotok azok a népi pszichológia, azaz  közönséges emberek, régebbi gondolkodók fikciója, és nincs. Ugyanúgy, ahogy a Földet sokáig kézenfekvően laposnak hitték, de nem az. És akármennyire is hitték szilárdan, és volt egyértelmű, intuitív a dolog, végül is nem lapos. Mentális állapotok meg nincsenek. Nincs tehát félelem, bár elfutunk, amikor veszélyes dolgot látunk, és mindenféle más fizikai következménye is van.

Tőzsér rámutat, hogy a létezés attól függ, mi felett kvantifikál a jó elmélet. Például flogisztron vagy éter mai tudásunk szerint nincs, de valamikor abban is szilárdan hittek. Ernst Haeckel például szilárdan meg volt győződve, hogy ebben nem tévedhet a tudomány. De ma azért nem hiszünk az éterben, mert a relativitáselméletben nem szerepel. Hasonlóan, ha jó elméletünk volna az agyról, abban az eliminitavisták szerint nem volnának mentális állapotok.

A probléma ezzel szerintem nyilvánvalóan az, hogy ma nincs ilyen elméletünk, és nem fogadhatunk el mást igaznak, mint ami jelenlegi tudásunk szerint az. Minden más spekuláció. Az elminativisták tehát törekedhetnek ilyen elmélet kidolgozására, de amíg nincs meg, addig a mentális állapotokat létezőnek kell tekinteni.

Végül van Dennett fikcionalizmusa, amely egyfajta instrumentalizmus. Tőzsér arra is céloz, hogy ez nem az, amit Dennett igazából mond, hogy a véleménye, hanem egy rekonstruált vélemény. Eszerint a mentális állapotok ugyan nem léteznek, de jelenleg van értelme róluk beszélni, mert hasznos az elméleteinkben így tenni.

Az előző gondolatmenet szerint ez is ugyanúgy értelmetlen, mert a létezés definíciója a kvantifikálás. Ha érdemes mentális állapotokról beszélni, mert úgy jó az elmélet, akkor pont ez jelenti azt, hogy tudásunk szerint a mentális állapotok léteznek. Ezt én teszem hozzá megint, nem szerepel Tőzsér bemutatójában.

Összességében szerintem lehet itt szintetizálni egy elméletet. A behaviorizmusból át lehet venni, hogy minden jelenséget meg kell tudni fogalmazni viselkedésmintázatként is. Kell tudni a viselkedés szintjére redukálni. De lehet valamit képalkotó módszerekkel is definiálni, és az a legjobb, ha a kettőt össze is tudjuk kötni. Azaz redukálni tudjuk a viselkedést a képalkotó módszerek által rögzített egyszerű, fizikai tulajdonságokra.

A realizáció-funkcionalizmus nagyon ígéretes elmélet, nem is volt vele probléma, ha a qualia álproblémáját elimináljuk. A szerepdualizmus egy olyan másik nézetet tesz ehhez hozzá, amely szintén hozzátesz, és nem látok nagy ellentmondást. A félelmet végül is definiálja a szerepe a viselkedésben, de lehet az is meghatározó, hogy hogyan van realizálva az agyban.

Az eliminatívizmust csak úgy lehet elfogadni, hogy nagyon hipotetikusan. Ha lesz olyan elmélet, amely nem mentális állapotokban mondja el a dolgokat, és még jobb is, akkor az a nyerő. Csak addig miért kéne ezzel foglalkozni. Illetve aki ilyenben bízik, az keressen ilyen elmélete! Akkor szóljon, ha megvan!

Ateista szempontból nem is az a fontos, hogy itt melyik izmus lesz a nyerő, vagy milyen szintézis. Fel lehet úgy is fogni a dolgot, hogy ez az egész már kissé túl messze megy. Úgy se lesz pontos egyik izmus sem. És nem is a filozófia az, aminek a mondandója itt érdekes. Hiszen a neurobiológia annyira jól halad itt mindennek a feltárásában. Majd a neurobiológia megoldja a konkrét kérdéseket, az egyszerűtől a komplexebbekig. Majd a tudomány megmondja, hogy van ez a félelem, és a válasz lehet, hogy éppen egyik izmusra sem illeszkedik pontosan. Úgyhogy nem kell itt spekulálni.

Ateista szempontból az a fontos, hogy a szubsztancia-dualizmus a legkevésbé progresszív elmélet, és tarthatatlan. A reálisabb elméletek, legyen az bármelyik változat vagy azok szintézise, azok a fizikalizmusnak és az ateizmusnak felelnek meg. Ennyi nekünk elég.