„Akkor te miben hiszel?” Ezt a kérdést gyakran teszik fel az ateistáknak a hívők. Miben hisz az, aki elutasítja Isten, a szentek és a túlvilági élet valamint az angyalok (lásd a képen) létezését? Erre azonban nyilvánvalóan nem adható értelmes felelet, mivel a kérdés nem valódi, hanem ún. költői kérdés: nem egy feltételezett tartalom megismerésének vágyát fejezi ki, hanem a beszélő afeletti megdöbbenésének ad hangot, hogy lehetséges értelmes és teljes életet élni Isten nélkül. A válasz tehát az kell, hogy legyen, hogy ateistaként nem hiszek semmiféle olyan objektumban vagy szubjektumban, aminek a létezése igazolatlan, ellentmondásos, vagy aminek az elképzelése nyilvánvalóan olyan infantilis és vágyjellegű, ahogy pl. a védőangyalok vagy a mennyország rózsaszín víziója. A természetfeletti jelenségeket mind egy szálig az emberi fantázia termékének tartom, és teljes egészében elvetem.
A dolog akkor válik problematikussá, amikor a teista erre így válaszol: „Akkor te nem hiszel semmiben!” Csakhogy itt már nem a természetfeletti létezőket vagy jelenségeket kezeli a hit tárgyaként, hanem beleérti abba az eszméket, értékeket is. Ez a csúsztatás olyannyira nem ritka, hogy időnként még ateistáknál is előkerül (itt a blogon is volt már példa ilyesfajta kommentre ateista oldalról), így érdemes néhány bekezdést áldozni rá.
A fenti, metafizikusnak nevezhető elképzelés szerint létezik egy anyagi világ, ahogy elterül itt alattunk a föld, köröttünk a sziklák, az erdők és hegyek, és van egy másik, anyagtalan világ, ami efölé boltozódik, mint egy ragyogó, megfoghatatlan szivárvány, ami olyan káprázatos színekben szórja szerte a fényt. Az ateista ebben a vízióban a földön áll, és nem tudja felemelni tekintetét a szemhatár fölé. Az alsó világba tartoznak az anyagi létezők, és az ateista, aki elutasítja az immateriális dolgokat, pusztán ezeket fogadja el. Az értékek, mint pl. a művészi és természeti szépség, az önfeláldozás vagy a szolidaritás morális értékei vagy pl. a szerelem nem a földi világhoz tartoznak, mivel ezek immateriálisak. Az ateista számára csak illúziók ezek az értékek. Az ateista így nem képes a tartalmas életre, lelke üresen kong, mint egy lyukas hordó.
Ám ez az elképzelés igencsak téves. Először is azért, mert az ateista az olyan objektív, tárgyi létezők esetében utasítja el az létezést, mint Isten, a démonok, angyalok, vagy éppen a túlvilág. A szépség, a szerelem vagy a morál azonban nem ilyen tárgyi jellegű dolgok, hanem mentális fenomének, azaz szubjektívek. Platón a szépséget pl. önálló ideaként gondolta el, ami a szép dolgoktól függetlenül is létezik az ideák természetfeletti világában. Ebben a tárgyi értelemben a szépség valóban nem létezik, de igenis elfogadható, sőt nagyon fontos mint szubjektív minőség. Az ateistának semmi oka, hogy elutasítsa az ilyen értékeket, ahogy pl. az ateista Kosztolányi is a művészi szépség egyik legnagyobb rajongója volt.
Másodszor az, hogy bizonyos értékek mellett kiállunk, nem hit kérdése. A fentebb említett értékekben nem „hiszünk”, hanem döntünk mellettük, és elköteleződünk az irányukban. Isten léte nem igazolható, a szépség, a szerelem vagy a morál viszont nagyon is létezik, csak éppen nem transzcendens módon, hanem szubjektív érzetként. Az ateista így nagyon is fontosnak tarthatja az olyan értékeket, mint pl. a kulturális és tudományos produktumok, a racionális gondolkodás, a megértés és a türelem, a becsületesség vagy a humorérzék, fantázia, kreativitás.
Harmadszor pedig az értékeknek egyáltalán nincs közük a transzcendenshez, nagyon jól képviselhetők ateistaként is. A teista a természetben Isten nagyságát és teremtő erejét csodálja, de ahhoz, hogy szépnek találjunk egy virágokkal teli kertet, egy őszi tájat vagy egy roppant, hóval lepett hegycsúcsot, egyáltalán nem kell belelátnunk Istent. Az fentebb emlegetett értékek részei a világunknak, és nincs isteni eredetük. azért értékesek, mert a mi földi, istentől független emberi világunk produktumai és ez a világ az, amit szebbé és élhetőbbé tesznek.
A szerelem, a morál és a szépség, amellyel a teisták ebben az összefüggésben olyan gyakran előhozakodnak, valóban felsőbbrendű, nemesebb jelenségeknek tűnnek, és általában így is tekintünk rájuk. Amikor pl. megosztottam egy cikket a FB-on, amely arról szólt, hogy van átmenet a szervetlen és a szerves életformák között (vagyis nem kell Isten a szerves organizmusok létrejöttéhez), egy vallásos ismerősöm rögtön azzal hozakodott elő, hogy majd megváltozik a véleményem, ha egyszer őrülten szerelmes leszek. Képesek vagyunk megrendülni az olyan műalkotásokon, amelyek ezekkel a témákkal foglalkoznak, mintha valami felsőbb erő lenne jelen eme fenoménekben. Hogy ezt így érezzük, azzal nincs semmi gond, hiszen ezek valóban fontos értékek, amik nélkül nem tudnánk értelmes és tartalmas életet élni, de ez nem jelenti azt, hogy valóban lenne valami közük a transzcendenshez.
A szerelemről pl. mondhatjuk azt, hogy felemel a hétköznapi, anyagi világból egy magasabb rendű lelki szférába, mintha a szerelem egy ezerszín tündérvilágot varázsolna körénk. Megrázó ezt átélni, és átszellemülten olvashatjuk a szerelemről szóló verseket. Ám ez nem jelenti azt, hogy a szerelem valóban, reális értelemben is valamiféle transzcendencia létezésére utalna: az érzelemnek nagyon is megvan a maga evolúciós funkciója (együtt tartani a szülőpárt az utód felneveléséhez), és megvan a maga biokémiája is. Hasonló a helyzet a morállal is: szépnek és felemelőnek érezzük az áldozatot, ami egy adott személy hoz a közösségért (pl. az életét adja a társaiért). Egy ilyen áldozat lehet valóban megrendítő, mert kevesen képesek rá, és az ilyen esetek kapcsán joggal érezhetünk mélységes megrendülést. (Nem véletlenül beszél már Arisztotelész is a Poétikában katarzisról a nemesebb értékekért életét áldozó drámai hős kapcsán.) Ez azonban szintén nem utal semmiféle transzcendencia jelenlétére az emberi világban: hasonló áldozatot megfigyelhetünk minden fajnál, és nagyobb számban jellemzően éppen a kevésbé fejlett élőlényeknél, pl. a hangyáknál vagy a méheknél, ahol az ilyen drámai hőstettek egészen természetesnek számítanak.
Nagyjából ugyanez mondható el a szépségről is. A szépség, amely olyan különös, varázsos és megmagyarázhatatlan tünemény, szintén gyakran kerül összefüggésbe valamiféle magasabb rendű valósággal, amely rajta keresztül ragyog át a mi világunkba, hogy megsejtesse magát velünk. Platón szerint a szépség olyan idea, amely a legfényesebben tündöklik az ideák között, mivel ez érzéki természetű, szemben azokkal, amelyek elvontak, és így nem érzékelhetők közvetlen módon. A Phaidroszban így ír: „Az igazságosság, a mértékletesség és a többi lelki érték fényességéből semmi sincs meg itteni hasonmásaikon, hanem – minthogy homályos érzékszerveinkkel közelítünk képmásaikhoz – csak kevesen és alig-alig szemlélhetik a leképezett dolgokat. Ami pedig a szépséget illeti, ez teljes ragyogásában látható volt akkor, amikor a boldog égi karral – mi Zeusz, mások pedig más isten kíséretében – boldogító látványt szemléltek (…)” Amikor tehát visszaemlékezünk az ideákra, amiket a testi lét előtt közvetlenül szemléltük, a szépség az, ami a leginkább elérhető számunkra. A szépség tehát a transzcendens áttűnése a mi világunkba.
Csakhogy a szépség a misztikus karaktere ellenére is értelmezhető mindenféle transzcendenciától mentes jelenségként is. Kant híres meghatározása szerint (Az ítélőerő kritikájából) pl. szép az, ami érdek nélkül tetszik: „Mindenkinek el kell ismernie, hogy a szépségről alkotott olyan ítélet, amelyhez a legcsekélyebb érdek is keveredik, nagyon részrehajló, s nem tiszta ízlésítélet.” „(…) a szép egy minden érdektől mentes tetszés tárgya”. Kant szerint csak azok a dolgok szépek, amik önmagukban gyönyörködtetnek, pl. egy ornamentikus minta. A szépségben tehát semmi transzcendens nincs. Nietzsche erre maró iróniával válaszolt, de az ő felfogása is mentes a transzcendenciától. Az Adalalék a morál genealógiájához c. könyvében pl. megjegyzi: „Jót nevethetünk derék esztétáinkon, amikor Kant pártját fogva állandóan azt emlegetik, hogy a szépség bűvöletében még a mezítelen női szobrokat is képesek vagyunk ’érdek nélkül’ szemlélni”. Ez azért érdekes, mert a szépséget itt a szexualitáshoz kapcsolja, és ezt az elképzelést osztotta Freud is, aki a Rossz közérzet a kultúrában c. esszéjében így ír: „Sajnos a pszichoanalízis is csak igen keveset mondhat a szépségről. Csupán az tűnik bizonyosnak, amikor a szexuális érzékelésből vezeti le, mikor megállapítja, hogy a céljában korlátozott izgalom mintaszerű példánya lehet. A ’szépség’ és a ’báj’ eredetileg a szexuális objektum tulajdonságai.”
Vagyis a szépség többféleképpen magyarázható a transzcendencia nélkül is, és valószínű, hogy többféle magyarázat is helytálló, mivel a szépség talán nem egy önazonos jelenség, hanem a tetszés és a vonzódás különböző módjait jelöli. Lehet szép egy tárgy, ami kellemes érzést vált ki belőlünk, lehet szép egy szexuális objektum, és lehet szép egy rendezett, harmonikus tárgy is, ami pedig azzal a haszonnal jár, hogy megkönnyíti a befogadást: ami áttekinthető, az megtakartja nekünk az áttekintéséhez szükséges energiát.
Az ateista tehát annak ellenére, hogy evilági eredetűnek és evilági célból létrejött jelenségeknek tekinti a fentebbi értékeket, nagyon is elköteleződhet azok mellett. Fontosnak tarja a műalkotásokat, mert gazdagabbá teszik az evilági létünket, és nélkülözhetetlennek gondolja pl. a szolidaritást és a türelmet, mert ezek teszik élvezetesebbé és tartalmasabbá a közös életünket.
