Az idézet pontosan: "I never meant to say that the Conservatives are generally stupid. I meant to say that stupid people are generally Conservative. I believe that is so obviously and universally admitted a principle that I hardly think any gentleman will deny it.". Ezért nem szeretem a képre írt idézeteket, de ezzel a pontosítással ez elmegy. A korreláció egyébként valószínűleg mindkét irányban igaz, és ahelyett, hogy ennek elfogadottságára apellálnék, okosabb arra hivatkozni, hogy bizony vannak ezt igazoló felmérések.
Miért érdemes elolvasni (meghallgatni) John Stuart Mill életrajzát? Maga Mill úgy fogalmaz, hogy csak azért írja le életét, mert olyan tanulságos végigkövetni a neveltetését. Van ebben némi álszerénység, mert persze nem ezért kíváncsi az olvasó erre az életrajzra, Mill túlságosan is jelentős és ismert gondolkodó volt ehhez. De ennek ellenére végighallgatva az életrajzot valóban ezt találtam leginkább tanulságosnak.
Van egy gyerek, akinek apja rajongó benthamista filozófus. Apja vélhetően nem utálta, de nem is halmozta el szeretettel, nem mondhatni, hogy egy meleg családi fészekben nőtt volna fel. Anyját szinte nem is említi, apját pedig tiszteli, lojális hozzá, még akár szeretheti is bizonyos mértékig. Másrészt Mill előre tervezett módon, fantasztikusan jó neveltetést kapott. Állítólag ez afféle demonstratív project volt apja részéről, csodagyereket akart nevelni. Azt olvassuk, hogy egész kicsi gyerekkorában könyveket kellett olvasnia, és apjával reggelente erről beszélgetett. És az ember ilyenkor elgondolkodik, hogy vajon ez mennyiben jó vagy rossz, mit eredményez, és hol vannak az ilyen nevelés határai. Valamint, hogy mik a prioritások az oktatásban, a boldog gyermekkor, a szerető környezet biztosításának kérdésében.
Mill sokra vitte, pont eme neveltetés miatt, de persze a családi háttér miatt is, amely akkoriban szükséges, komoly protekció volt. Enélkül aligha lehetett volna például képviselő. Érdekes módon az ateizmusa vagy liberalizmusa ebben nem bizonyult leküzdhetetlen akadálynak. A paraszti vagy proletár származás viszont valószínűleg az lett volna. Ezen kívül van egy olyan benyomásom, hogy Mill tehetsége talán nem is volt a közepesnél több, és tényleg csak ez a két tényező emelte ki: a rendkívül erős neveltetés, és családi hátszél. Így lett politikus és filozófus, aki a 19. századi liberalizmus és empirizmus meghatározó alakja. Aki jól összefoglal és megfogalmaz bizonyos dolgokat, de nem tudnánk megmondani, mi az igazán eredeti gondolata.
Az életrajz azért is nagyon praktikus, mert tartalmazza fő gondolatait, és a nagyobb műveihez képest mégiscsak érdekesebb lehet, ha egy életrajzban, némi történés és cselekmény között meséli el nekünk ezeket.
Mill szerint apja sem hitt istenben, agnosztikus volt, és azon ritka tanúságtételek egyikét olvashatjuk, amikor valaki beszámol egy agnosztikus haláláról, és nem említi, hogy megtért volna, pedig pár hétig mindenképpen haldokolt, és tudatában volt annak, hogy nemsokára vége az életének. Tehát a népszerű mondással élve, bizony zuhanó repülőn is vannak minimum gyenge ateisták. Saját halálát értelemszerűen nem írhatta le, de az életrajz utolsó évében jelent meg.
Mill fontosnak tartja megfogalmazni, hogy korának általános felfogásával szemben létezik erkölcs isten nélkül. Ez jól illik utililtariánus, benthamista erkölcsi felfogásába, ahol is az erkölcs alapja az, hogy mi viszi előre a társadalmi és egyéni boldogságot.
Mill említi, hogy a közvélekedéssel szemben sok jelesnek tartott ember bizony nem hisz istenben. Ez a 19. században még meglepőbb lehetett, mint ma, amikor a kivételes embereknek lassan többsége nem istenhívő. Ma már lassan a hit a hülyék mankójává válik. De a 19. században ez még kivételes dolog volt, amely külön említésre méltó kérdés Mill szemében. Ma Magyarországon egyébként nagyon sok hívő egyáltalán nincs tisztában vele, hogy a hit mennyire visszaszorult a tudósok, vagy más eminens gondolkodók körében.
Az életrajz sokat foglalkozik politikával és újságírással, ami egyébként szintén elég érdekes és aktuális téma. Igen tanulságos arra belátást nyerni, hogy a 19. században nagyon sok számunkra ismerős politikai probléma felmerült már, nagyon sok sajnálatos politikai jelenség megjelent. Megjelenik a pártpolitika, problémák vannak a demokráciával. Az újságok anyagi gondokkal küzdenek, a kiadójának állandóan szembesülnie kell azzal, hogy mi adható el, mire van fizetőképes kereslet, mire nincs. Sok szempontból nincs új a nap alatt azóta sem. Sok dologban viszont van fejlődés, például Mill még azért küzdött, hogy a nők is szavazhassanak. Nagyon is fontos tudatosítani, mennyivel előrébb járunk ma ezen a téren, és emlékeztetni az embereket, hogy van valódi fejlődés is, amit a liberálisok és a baloldal ért el. Mill egyébként vélhetően felesége, Harriet Taylor befolyása által már-már szocialista vonalt is vitt.
Érdekes kis rész, és az olvasónak személyesen tanulságos lehet, amikor arról ír, hogy fiatalkori benthamista lelkesedése után volt egy válságidőszaka, amikor kiégett, az élet értelmét kérdezgette, majd ez elmúlt, amikor felnőtt karrierje igazán beindult. Bizonyára voltak még ilyen időszakai, például felesége halála után, de erről már nem ír. Felesége haláláról valkó hallgatása azért is fura, mert sok jót ír róla, és elválaszthatatlan intellektuális élettársának tűnik, akiért nagyon rajong. Érdekes módon egyébként Harriet Taylor elvált asszony, akivel még házason ismerkedett meg, és sokáig várt, amíg a 19. századi bigottság közepette egyáltalán megoldható volt, hogy egybe keljenek.
A tudományfilozófiáról két fontos villantása van az életrajzban, de ezek tényleg csak pár mondatos kis megjegyzések. Az egyik, hogy leírja, a szillogisztikus levezetések nem hoznak igazán új információt, és ezért van szükség az indukcióra. Wittgenstein ezt kicsit később fogalmazta újra úgy, hogy a tautológiákban nincs új információ, csak kibontják azt, ami a premisszákban úgyis benne van. Szakszerűen ezt ma úgy mondanánk, hogy az analitikus állításokról beszélünk, és azt mondjuk, ezekben nincsen szintetikus tartalom, azaz nem mondanak semmi újat a tárgyukról, csak, ami abban per definicionem benne van. És az új ismeretekhez a világról szükség van empíriára, szükség van valami indukciószerűségre, és ez szükségképpen nem tévedhetetlen. Mill empirista volt, foglalkozott az indukcióval, hogy erre rájött-e, vagy azt gondolta, az indukcióval is biztos ismereteket lehet szerezni, az itt nem derül ki. Ehhez bele kell ásni magunkat az ide vonatkozó művébe.
A másik, hasonló tudományfilozófiai gondolata, hogy leírja a tudománynak azt a működési módját, amelyet ma nomologikus-deduktív rendszernek nevezünk. Tehát, hogy vannak elméleteink, azokból dedukcióval tudunk predikciókat és magyarázatokat levezetni, de az elméleteinket a tapasztalatainkkal nem tudjuk dedukcióval bizonyítani, hanem csak induktívan igazolni. Mill felismeri, hogy a pszichológia és statisztikus jellegű tudományok ilyenek, csak ilyenek lehetnek. Ezzel szemben a "kemény" tudományok, a fizika úgy tűnik, szerinte nem ilyen. Mintha Mill azt hinné, a newtoni fizika "axiómái" biztosak és tévedhetetlenek. Hasonlóan Kanthoz, mintha ebben az illúzióban ringatná magát. Mill is Einstein előtt élt, tehát a kijózanító fejlemény előtt. De Einstein előtt is voltak már tudományos forradalmak, tehát érthetetlen, hogy gondolhatták ezek a filozófusok egyáltalán, hogy a természettudománynak lehet egy biztos része, amely soha nem cáfolódhat.
Ezek a tudományfilozófiai kérdések jól illeszkednek abba az általános sémába, hogy tudjuk, MIll előtt az empirizmus és a filozófiai racionalizmus volt a filozófia két tábora. Az empiristák szerint minden tudásnak empirikusnak kell lennie, a racionalisták szerint logikainak. Tudjuk, hogy a 20. században a logikai empiristák már letisztázott nézettel rendelkeztek arről, hogy a tudás egyszerre empirikus és logikai, és csak az analitikus tudás nem igényel empiriát, de a 19. században érdekes az, hogy éppen hogy áll ez a csata. Mill empirista, de el lehet képzelni, hogy már hajlana valami szintézis fele. Nos, ez itt nem dől el, ehhez jobban bele kell mélyedni Millbe, amit én egyelőre még nem tettem meg.
Ahogy már említettem, Mill ír egy pár sort apja haláláról. Furcsa módon Harriet haláláról nem annyira. Mindenesetre apjáról nem említi, hogy megtért volna halála előtt istenhez, holott azt írja, lehetett tudni előtte, hogy meg fog halni, és még aktív volt az utolsó napokban is. Hívők gyakran jönnek azzal, hogy zuhanó repülőgépen vagy a halál eljövetelekor nincsenek ateisták. Nos, vannak. Ez egy felszínes, buta mondás, csak ugye nehéz az ellenpéldákat megtalálni, kikeresni, dokumentálni, mert hát ez a dolog már csak ilyen, itt is szelektív a dokumentáció: az nem olyan érdekes történet, hogy az ateista a zuhanó repülőn, vagy halálakor is az maradt. Egyébként is ez egy buta érvelés hívők részéről, mert hát ha van egy olyan effektus, hogy még az ateisták is megtérhetnek, főleg, ha szenilisek vagy kétségbe esnek, akkor mit is mond ez a hitről?!
Mill foglalkozik egy kicsit egy bizonyos William Hamilton filozófiájával, aki misztikus metafizikus volt. Nem ismert, mert hát a filozófiája nem bizonyult maradandónak, úgy látszik, még hülyeségből sem produkált érdekeset. De hát érdekes látni, hogy minden kornak megvannak a maguk misztikusai, és itt sincs új a nap alatt. Mill toleráns és engedékeny a misztikusokkal. Amellett érvel, hogy érdemes kiásni belőlük értelmes dolgokat, amelyeket csak rosszul fogalmaznak meg. Még olyasmit is ír, hogy ezek a metafizikusok, misztikus költők jobban ráéreznek dolgokra, mint ők.
Nem tudok ezzel egyetérteni. Itt szerintem arról lehet szó, hogy Mill esetleg tényleg csodált ezekben az emberekben valamit, amire ő nem volt képes. Egész más az, amikor valaki akár képes is misztikus verseket írni, jobban ismeri az embereket, mint Mill, tehát nem lát ebben annyira csodálni valót. Másrészt Mill lehet, hogy hülyeségből nem látott sokkal többet, mint Hamiltont és a kortárs angol misztikusokat. Az angolszász filozófia sokszor teljesen korlátolt, és nem tudnak, nem vesznek tudomást, nem ismerik a világ filozófiáját, sokszor újra felfedezik a spanyolviaszt is emiatt. Sokszor rosszabb formában reprodukálják azt, amit valaki már rég megírt, csak nem angolul. Harmadrészt Mill korában a hülyeség irodalma esetleg még átlátható volt, de mára már biztos nem. Semmi értelmét nem látom annak, hogy a hülyeség megannyi megnyilvánulását oly részletesen tanulmányozza az ember. Hát még értelmes filozófiából is annyi van, nem bírja az ember mindet elolvasni.
Érdekes, hogy egy ezzel rokon gondolatot kritizáltam nemrég a szintén angolszász filozófusnál Denettnél. Mint említettem, mintha angolszász jellemző volna, hogy nem tudnak a világ nagy részéről, és emiatt azt gondolják a hülyeség irodalma egy nem olyan nagy halmaz, érdemes beleásni magunkat. Továbbá az angolszász kultúra kicsit toleránsabb is. Én semmiképpen nem ajánlanám senkinek, hogy sok időt pocsékoljon a hülyeség megannyi formájának megismerésével. Elég az, ami szembe jön és elkerülhetetlen. Annyit érdemes foglalkozni vele, hogy az ember biztosan átlássa, milyen végtelen az emberi hülyeség, a vallások tárháza, hogy fogalma legyen arról, amit diverzitásnak nevezek.
Egy konkrét valláskritikai gondolat az, hogy a teista keresztény hívők, és általában a monotesita, személyes istenben hívők általában felruházzák isten személyes tulajdonságokkal. Ugye ettől lesz személy. Ilyen például az, hogy egy szerető, jó istenről van szó. Mill megjegyzi, hogy amikor mélyebben belegondolnak, egyeztetni kell a hitet némileg a valósággal, akkor elkezdenek ezek a tulajdonságok deformálódni. Kiderül, hogy isten eme tulajdonságai nem is annyira ismertek, hiszen az "isten útjai kifürkészhetetlenek" menekülési útat választják sok esetben. Másrészt, sokszor annyira deformálják isten jóságát, hogy azt normál embernél már nem is neveznénk annak. Ez pedig már tarthatatlan. Intellektuálisan önmaguk szembeköpése, ha jónak neveznek egy istent, aki a normális emberi mércével nem minősülne annak.
Sokszor érveltem már, hogy a világban lévő gonosz a legjobb ateista érv a jóságos isten elképzelése ellen. Itt erős ateista lehet az ember, lehet tagadni, hogy létezik jóságos isten. A gonoszból vett ateista érv ellen a hívők valóban jellemzően olyan hipotézisekkel jönnek, hogy isten jó, csak ez máshogy értendő. Ez visszaélés a szavakkal. Sokszor úgy, hogy isten jó, csak ez kifürkészhetetlen. Ez visszaélés a józan ésszel. Sokszor úgy, hogy isten számára valami más fontosabb, a hiúsága vagy az emberek szabadsága. Ez pedig szintén azt jelenti, hogy isten elsősorban nem jó, hanem hiú, vagy szabadságszerető.
Mill ír még valamennyit Auguste Comte filozófiájáról, de erről van egy külön könyve, ezt be is mutattam már. Itt Mill csak annyival ír többet, hogy többet tudunk meg a történelmi háttérről, hogy ismerkedett meg Comte filozófiájával, miért volt számára érdekes. Továbbá jobban kritikus tud lenni a késői, elfajult Comte filozófiájával, a kritikája itt nyersebb, simán kimondja, hogy Comte a vége fele egészen elborult rögeszmékbe bonyolódott bele.
Ide kötődik még egy kis érdekesség még, hogy Mill fiatal kora óta kötődött Franciaországhoz, és élete végén Avignonban élt, a volt pápai városban, ott is van eltemetve. Én nem néztem meg a sírját, mert nem tudtam erről, de nem is gond, minek is nézne egy ateista sírokat?! Nem is szeretek különösebben temetőkben járkálni, és valami sírt keresni egy parcella közepében. A végén meg hát az egésznek úgy sincs sok értelme.
