1. HOGYAN, MIÉRT IS LÉTEZIK A SÁTÁN?

Ha gyerek vagy, és félsz a sötétben, hát megvan rá az okod. Ha azt képzeled, egy gonosz szörnyeteg ott lapulhat láthatatlanul a feketeségben a szobád csücskében, vicsorgó pofájából véres nyálat csorgatva a játékaid közé a szőnyegre, hát jól képzeled. A Sátán ugyanis nem mesehős, hanem valóságos lény. Ne gondold, hogy mindez csak fantázia, az ördög valóságos létezése ugyanis be van bizonyítva tudományosan. Előd István a Katolikus Dogmatikában leszögezi: „A gonosz lelkek létezésének és teremtettségének dogmáit a jó angyalokkal együtt bizonyítottuk”. (126) A Biblia több különböző néven említi ezen ártó szellemeket (szatanász, diabolosz stb.), akiknek a származásáról nem kapunk pontos információkat, de az világos, hogy többen vannak, és Isten engedélyével tevékenykednek. Jézus működésének egyik legfontosabb területe is az ördögűzés volt, ráadásul a Sátán ő magát is megkísértette, noha sikertelenül, Jézus Mózes szavaira hivatkozva utasította el a Gonosz csábítását (Mt. 4.) (De hát hogyan is gondolhatta komolyan az ördög, hogy magát istent is hatalmába kerítheti?).

„Hittétel, hogy a gonosz szellemeket Isten jónak teremtette, de ők saját magatartásuk következtében gonoszakká lettek,” olvashatjuk a Dogmatikában (127). Az angyalokat Isten próbának vetette alá, ők pedig elbuktak, így az Úr száműzte őket az üdvösségből, és emiatt a megváltás sem vonatkozik rájuk. Bűnük nem más volt, mint a kevélység, vagyis az, hogy nem voltak hajlandók elfogadni Isten felsőbb hatalmát, és elismerni saját alacsonyabb rangjukat.

Ez tehát a sátán létezésének tézise röviden. Mindez nem túl bonyolult, de annál több kérdést vet fel.  Először is zavarba jövünk: ha Isten mindentudó, és, ahogy a teológusok tartják, az idő egészét úgy látja egészben, mint egyetlen örökkévaló, jelenbeli pillanatot, akkor vajon miért volt szüksége próbára? Nem látta előre a próba eredményét? Ha hiszen Isten mindentudó, akkor a próba potenciális kimenetelét is előre ismernie kellett volna, és ebben az esetben nem is kellett volna aktualizálnia magát a próbát, létrehozva ezzel a teremtett világban a rosszat. És ha Isten végtelenül jó, akkor miért tett lehetővé egy olyan szituációt, ahol szeretett teremtményei örökre elkárhozhatnak? Nem tudta volna mindezt megelőzni? Továbbá ha mindenható, akkor miért teremtette meg egyáltalán azokat a lelkeket, akikről úgyis tudta előre, hogy a rossz utat választják majd? Ha pedig végtelenül megbocsátó (és alázatos, mint Jézus, amikor a tanítványai lábát mossa), akkor miért nem nézte el az angyaloknak a kevélység gyengeségét, miért torolta meg azt? Miért nem mosolygott kegyesen, és hagyta meg őket abban a boldog hitben, hogy ők is isteni rangúak? Miért nem volt képes Isten egy kevéske nagyvonalúságot tanúsítani? Egyáltalán: miért olyan nagy bűn a kevélység, a büszkeség? Ha Isten valóban megbocsátó lenne, akkor nem ragaszkodna ilyen görcsös, hiú módon a hatalmához. A kevély lélek pedig nem árt senkinek, az pedig, hogy miként látja, mennyire tartja önmagát, mindenkinek a saját személyes ügye.

Valahogy nincs ez így rendben. Ha Isten megteremtette a Sátánt annak ellenére, hogy tudta, mivé válik majd, és mennyi szenvedést fog okozni a világban, akkor a Sátán létezéséért egyértelműen Isten a felelős. Nincs mentség Isten számára.

2. A SÁTÁN LÉTEZIK IS, MEG NEM IS

A keresztény vallás legfőbb jellemzőjének az egyistenhitet tartják. Köztudott azonban, hogy a monoteizmus hosszas vallási fejlődés eredménye: a Jahve-hívő zsidó nép eredetileg nagyon is elfogadta a különböző istenek létezését, akik közül csak egy volt Jahve, a zsidó nép vezetője. Jahve a babiloni fogság idején lett az egész világ ura és teremtője. A babiloni fogság után pedig, olvashatjuk Gecse Gusztáv Bibliai történetek c. könyvében, „a papi uralom idején (…) beszivárogtak a zsidó vallási elképzelések közé bizonyos perzsa elemek is. Ismeretes a perzsa vallás szélsőséges dualizmusa, amely szerint a világnak két princípiuma, istene van: a jó és a rossz (Ahura-Mazda és Ahra-Majniu). (…) E két istenség szüntelen küzdelemben áll egymással, a végső harc azonban csak a világ végén fog bekövetkezni, amikor is nagy természeti katasztrófák kíséretében a jó isten véglegesen legyőzi a rosszat és újjáteremti a világot.” A keresztény vallás, amely mindezt megőrizte, így egyszerre dualista és monoteista vallás. Egyszerre hisz abban, hogy a világot egyetlen mindenható Isten irányítja, meg abban is, hogy kettő. Ha Isten jó és mindenható, akkor Sátán nem létezhetne. Ha pedig létezik, akkor Istennek korlátolt a hatalma. A kétféle nézet kölcsönösen kizárja egymást, és ez a tisztázatlan ellentmondás alapjaiban teszi torzzá, betegessé, értelmetlenné a keresztény nézetrendszert.

Ebből következik ugyanis, hogy a rossz hol létezik, hol nem. Ismerjük Szent Ágoston lelki küzdelmeit, vívódásait a Vallomásokból, amelyeket a manicheusokkal vívott, akik éppen a fenti dualitást hirdették. A manicheusok a perzsiai Mani (216-277) tanait hirdették, aki szerint a világ a Jó és a Rossz harcának területe. Ha azonban ez így van, akkor Isten nem mindenható, és ez a probléma okozta Ágoston súlyos lelki válságát.  

A dilemmát a teológus végül egy különös gondolattal kívánta feloldani: a rossz szerinte nem is létezik önálló formában: a rossz csak a jó hiánya. „Nem tudtam még, hogy nem más a rossz, mint a jó hiánya. Ha ez nincs, akkor egyáltalán a rossz sem létezik.” (III. 7.) Minden teremtett dolog jó, hiszen minden Istent tükrözi. „A rossz – eredetét én annyira kerestem – semmiképpen sem mondható állagnak. Ha állag volna, jó is volna. Vagy meg nem romolható állag volna és akkor bizony igen nagy jó is volna.” (VII. 12) Ez így érdekesen hangzik, de voltaképpen nem történik más, mint hogy Ágoston egyszerűen letagadja a rossz létezését. Ez az elképzelés mindenesetre rendszeresen előkerül mint Isten mentsége a rosszra.

Nos, ismerjük ezzel szemben a középkori keresztény inkvizíció működését, amely a rosszal való harc nevében igenis megégetett embereket, akikre a kínzókamrákban sikerült rábizonyítania az ördöggel való cimboraságot. Amint látjuk, a Dogmatika is kiáll a Sátán valóságos léte mellett. Az ördög léte tehát mindig a kontextustól függ. Ha el akarunk ítélni valakit, vagy küzdeni akarunk valaki vagy valami ellen, akkor nyugodtan feltételezhetjük a sátáni hatalmak létét, ellenben ha Isten jóságát vonja valaki kétségbe, akkor a Sátán megszűnik létezni.

3. MIÉRT IS JÓBARÁTUNK A SÁTÁN?

A Sátán azért jóbarátunk, mert jó és kényelmes hinni benne. Könnyű, egyszerű magyarázatot kínál a problémákra, és megszabadít a gondolkodás terhétől. A következőkben igyekszem ezt megvilágítani egy példán.

Képzeljünk el egy falut, ahol számos probléma adódott az utóbbi években, és úgy tűnik, fölöttébb küzdelmessé vált az élet, odavan immár a régi idők önfeledt boldogsága. A folyó kiöntött, elárasztotta a házakat, ragacsos iszapot hagyva maga után a portákon, a lábasjószágok közül sokan titokzatos módon feldobták a patájukat, a kocsmában gyakoriak lettek a verekedések, vér fröcsögte össze a frissen meszelt falat. Valami nincs rendben, berozsdásodtak a világ fogaskerekei, ácsolatai korhadni kezdtek. Mi történik hát, és mit lehet tenni? Tanácsot kell tartani, az emberek tehát összeülnek a plébánián, hogy megvitássák az ügyet.

Feláll a tanító, és felvázolja az elképzeléseit. Több különböző bajjal állunk szemben, mondja, amik nem függnek össze egymással, és különbözőképpen orvosolhatjuk azokat. Az árvízért a szokatlanul sok csapadék a felelős, és gátépítéssel védekezhetünk ellene. Az állatokat betegség tizedelte meg, amiért nem elég higiénikus körülmények között tatjuk őket. Ki kell tisztítani, lemeszelni, fertőtleníteni az ólakat, istállókat, tisztán tartani az udvarainkat. Az agressziónak pedig pszichológiai okai vannak: a nem megfelelően beosztott szabadidő, műveletlenség, unalom, céltalanság. Megoldás: könyvtár, közösségi ház, színjátszókör szükséges a faluba. Nos, a tanító beszédét végighallgatni önmagában is figyelmet és türelmet, szellemi erőfeszítést kíván, ami nem egy kényelmes állapot. Az általa ajánlott megoldási kísérletek sem kecsegtetnek gyors sikerrel, viszont gyötrelmes, hosszadalmas és fáradságos munkát ígérnek; a környezetünk, életvitelünk, gondolkodásunk átalakítását követelik meg.

A tanító után a pap kap szót a falugyűlésen. Ő egészen más víziót vetít ki a közösség elé. A sok rossznak egyetlen közös forrása van, mégpedig a Sátán, aki mostanában nagyon odaszokott a faluba. A falu szélén lakik ugyanis egy nő, - nevezzük mondjuk így – Habók Éva, aki boszorkány, úgyhogy ő vonzotta ide udvarlóként szarvas-patás ismerősünket. Habók Éva nem jár vasárnaponként misére, sokat sétál egyedül az erdőszélen, és többen látták fekete macskával beszélgetni. Sohasem ment férjhez, legényt sem igen láttunk soha a nyomában járni, virágokkal nem árasztották el portáját a gavallérok. Ebből pedig logikusan következik, hogy csakis a Sátán lehet a szeretője. Hát persze, hogyan is lenne meg különben férfi nélkül. Nem kell itt kérem gondolkodni, okoskodjon csak a tanító, ha azt szereti, de ne itt, vigye innen a tudományát máshová. A tanítónak elvette az eszét a sok olvasás, a tudománytól nem látja a valóságot, aminek az ismeretéhez nekünk nem kell könyv. Nekünk ugyanis elég, ha eleresztjük inkább a fantáziánkat, és elképzeljük Habók Évát vérben és mocsokban, szétvetett lábbal vonaglani pokoli nász közben az ördöggel, köröttük koponyák és kitömött denevérek a falon. Nem kell itt építkezni, izzadni, elég, ha elfogjuk és máglyán megégetjük Habók Évát. Ezzel pillanatok alatt, hipp-hopp rendbetettük a falu dolgait, ráadásul még az agressziónkat is remekül kiéltük, hiszen micsoda katarzis végigélvezni a látványt, amint a boszorkány teste megfeketedik a lángokban.

Umberto Eco ennek az eljárásnak rendkívül szemléletes leírását adja A rózsa nevében. Vilmos testvér és Melki Adso gyilkosságok ügyében nyomoznak egy meg nem nevezett kolostorban valahol a mai Olaszország és Svájc határán a hegyekben. Vilmos művelt és éles eszű ember, Roger Bacon, William Ockham ismerője. Vilmos a nyomok értelmezéséből próbál következtetni a rejtélyes események pontos megtörténtére és okaira. Közben azonban megérkezik Bernardo Gui, az inkvizítor, aki rögvest a Sátán jelenlétét szimatolja mindenben, amivel találkozik, és szörnyű kínzásoknak veti alá azokat, akikkel kapcsolatban a leghalványabb gyanú is felmerül. Fekete macska, testi hiba, magányos élet mind-mind a Sátán működésének jele lehet. A borzalmas ámokfutást látva Vilmos elmeséli Adsonak, hogy korábban ő is inkvizítor volt, és kimondja, hogy aki egyszer az inkvizíció karmiba került, az soha többé nem menekülhet onnan. A kínzások hatására az áldozatok nem csupán bevallják, hanem ténylegesen el is hiszik, hogy valóban az ördöggel szövetkeztek.

Sokkal könnyebb tehát bűnbakot találni, akin levezethetjük az agressziónkat, mint szembenézni a világ bonyolultságával, a problémák összetettségével. Dawkins is írja: abszurd, hogy a hívők a földrengések után isteni büntetést emlegetnek vagy gonosz démonok tevékenységének, és nem pedig a tektonikus lemezek mozgásának tulajdonítják a katasztrófát. Ez így nagyon kényelmes, de a problémát nem oldja meg, csak újabbakkal toldja meg azt. Könnyebb boszorkányt égetni a rontás miatt, mint természettudományokat tanulni, hogy megismerjük a betegségek vagy a tektonikus lemezek működését, vagy pszichológiát, hogy megértsük azokat a bonyolult lélektani mechanizmusokat (mint pl. a projekció, frusztráció, bűnbakképzés vagy az Aronson által olyan sokat tárgyalt önigazolás), amelyek az agresszív cselekményekhez elvezetnek. A sátánhit maga is egy ilyen pszichológiai mechanizmus, bűnbakképzés, mely felment a gondolkodás terhétől, viszont a problémákat nem oldja meg, hanem csak újabb erőszakhoz vezet.