Mint ahogy azt már kifejtettem, általában véve agnosztikus ateista vagyok, erős ateista csak a létező vallások legtöbbjének ellentmondásos hitrendszereivel szemben. Ez tehát azt jelenti, hogy nem jelentem ki azt, hogy nem létezik semmiféle isten, csupán nem hiszek benne. Ugyanakkor kijelentem, hogy nem létezik Allah és Jehova, illetve Jézus nem volt isten fia, vagy isten maga, és nem létezik Krisna, Zeusz, Votan, és még egy csomó konkrét, és abszurd módon elképzelt isten.
De a vallásos hitnek vannak még egyéb, fontos hitei, amelyekkel szemben pontosan meg kell fogalmazni az álláspontunkat. Az egyik az, hogy vajon létezik-e halál utáni élet. Ezzel kapcsolatban is meg lehet kérdezni, hogy valaki hisz-e benne, tagadja-e, vagy agnosztikus módon nem hisz benne, de nem is tagadja a halál utáni életet.
Arra, hogy ezt a kérdést külön meg kell vizsgálnunk, az is motivál minket, hogy a történelemben több olyan filozófus volt, akik ugyan hittek istenben, de nem hittek a halál utáni életben, vagy a transzcendens lélekben. Például Epikurosz, Hume, Diderot és mások. Látható, hogy sokan tehát sokkal szkeptikusabbak voltak a halál utáni élettel szemben, mint valamilyen isten létezésével szemben. És ez jogos, én is szkeptikusabb vagyok. A halál utáni életről állítom, hogy tudásunk szerint nem létezik.
Egy agnosztikus megpróbálhatna úgy érvelni, hogy mind isten létezése, mind a halál utáni élettel szemben csak az agnosztikus a helyes álláspont, hiszen a két kérdés szorosan összefügg, és analóg a helyzet.
A) Egy deista isten létezésére nincs empirikus igazolásunk, de nincs negatív igazolásunk sem, ezért agnosztikusnak kell vele szembe lenni.
No, de igaz-e ugyanaz a halál utáni életre?
B) A halál utáni életre nincs empirikus igazolásunk, de nincs negatív igazolásunk sem, ezért agnosztikusnak kell vele szembe lenni?
Nem, nem igaz. A halál utáni élet ellenében van empirikus igazolásunk. Van negatív empirikus igazolásunk. Arról ugyanis igazolt, tudományos ismereteink vannak, hogy:
1) Az elménk jelenségei nagyrészt az agyunk működéséből adódnak.
2) Az agyunk halálunk után igen gyorsan működésképtelen lesz, és elbomlik.
Minden igazolt, empirikus tudásunk szerint tehát a halál után elménk nem tud tovább működni, következésképpen énünk, amelynek legfontosabb része az elménk is megszűnik létezni. Arról a hétköznapi tényről nem is beszélve, hogy a haláluk után az emberekkel nem szoktak újra találkozni, beszélni, csevegni az emberek. Ez tehát egy igazolt, tudományos állítás. Tehát a halál utáni életről igazoltan kimondható, hogy nem létezik. Ez kb. olyan erősen igazolt, mint az evolúció, amely miatt a kreacionizmus igazoltan tagadható.
Ezzel szemben például egy deista isten létezése csupáncsak igazolatlan, indokolatlan hipotézis, ebben nem hiszek, de nem megalapozott pozitívan tagadni azt. A halál utáni életet viszont megalapozottan lehet tagadni.
Így tehát, míg egy deista istennel szemben agnosztikus ateista vagyok, addig a halál utáni élettel szemben erős ateista.
Természetesen én tudom, hogy a hívők olyasmikkel jönnek itt, hogy nem tudhatom, hogy nincsen-e valamilyen mentő folyamat, hogy nem zárhatom ki, hogy például egy isten valahogy megmenti a lelkünket az enyészettől. Vagy, hogy nem létezik egy rejtélyes másik folyamat, mely az elménket valahogy megőrzi.
No de ez a szintű hit olyan, mintha valaki azt hinné, hogy valamilyen rejtélyes, ismeretlen folyamat kivételt képez a termodinamika törvénye alól, és van örökmozgó. Vagy, hogy valamilyen rejtélyes megoldás alapján egy ember képes technikai eszköz nélkül a Földön lebegni, vagy repülni, és hasonló dolgok, melyek jól igazolt tudásunk szerint nem lehetséges. Ezek az érvelések az argumentum ad ignorantiam hibájába esnek.
Akik pedig a halálközeli élményekre hivatkoznak, azoknak azt tudom mondani, hogy némi vizsgálódás után az a véleményem, hogy nincs meggyőző bizonyíték, továbbá a tudomány álláspontja is ez, továbbá nekem nem volt ilyen élményem, és nem is hallottam senkiről első kézből ilyen élményről. Tehát amíg a tudományos konszenzus nem lesz más, addig ez marad az álláspontom.
És természetesen Jézus feltámadásában sem hiszek, nem fogadom el komoly empirikus igazolásnak, ugyanis egy 2000 éves meséről van szó, melyet alig dokumentáltak, ellentmondásosan írtak le, és ilyen távlatból egy ilyen horderejű kérdésnél sokkal erősebb igazolást tartok szükségesnek. Számos más ókori mese mellett ezt is mesének kell tekintenem, ahogy sok más isten állítólagos feltámadását is.
Természetesen soha nem kizárt, hogy valamely tudásunk téves, vagy hiányos, vagy, hogy létezik valami egészen más tudományos elmélet. De ez nem jelenti azt, hogy a tudásunk igazoltan téves, igazoltan hiányos, igazoltan más az igazság. Hiszen ha a tudásunk igazoltan téves volna, akkor nem az volna a tudásunk, ami. Ez egy önellentmondásos állapot. Azt állítani, hogy egy másik elmélet igaz, és nem az, amit igaznak tart a jelenlegi tudományos közösség csak akkor racionális, ha erre már van igazolásunk. Amíg nincs, addig bizony az eddigi, igazolt elméletet helyes igaznak elfogadni.
Tehát amíg valaki nem cáfolja, addig igaznak kell tekintenünk, hogy a halálunk az életünk definitív vége, mert ez igazolt. Ezzel szemben egy deista kapcsán jogos nem hinni benne, amíg nem igazolják a létét, de nem jogos tagadni a létezését, amíg azt nem igazolják.
Még egy kis megjegyzés a témával kapcsolatban. Megfigyeléseim szerint a hívők ugyanúgy gyászolnak, ugyanúgy szomorúak egy szerettük halálakor, mint az ateisták. Pedig a hívők számára egy szerettük halála körülbelül egy olyan "tragédia" kellene, hogy legyen, mint amikor mondjuk a szocializmusban emigrált valaki, és rövid időn belül nem volt lehetséges a találkozás, de lehet reménykedni, hogy valamikor, pár évtized múlva mégis újra látják egymást. Ha megfigyeljük, hogy egy ilyen emigárció során a szakítást milyen tragikusan fogják fel, és összehasonlítjuk egy hívő gyászával egy halálesetkor, akkor egyértelmű, hogy az nem ilyen. Egyértelmű, hogy a hívők tulajdonképpen egyáltalán nem biztosak a halál utáni életben, sőt, inkább úgy viselkednek, mint az ateisták, akik nem hisznek benne, de nem is hazudnak erről másoknak és maguknak.
