"Túl szép, hogy igaz legyen."
Nem kezdődött jól ez a reggel: kellemetlen, ködös idő volt, nem is érdemes ilyenkor síelni. No de nem volt választása, hiszen az ember nem tud akármikor a Matterhornon síelni. Pontosabban a Kleinmatterhornon. 3900 méter magasan! A gleccserparadicsomban. Tényleg így nevezték. Tényleg nem semmi, Európában ez a legmagasabb pont, ahol síelni lehet.
Olaszországban járt, és hazafele a Simplon hágón át jött, és ezért gondolta, hogy akkor már elmegy Zermattig, és befizet erre az élményre. A legdrágább jegyet fizette életében, vagy száz eurót egy nap síelésért, lényegében egy felvonóért. Majd meglátja, tud-e több kört menni. Ráadásul az autót korábban le kellett tenni, parkolást, vonatot fizetni. De hát az élmény, az élményért simán megérte. Felszállt a gondolába, és elindultak felfelé, a hegyek fölé, az égbe.
Csak süssön ki a nap! Legalább odafent. Ezt remélte. Ha odafent is köd lesz, akkor szinte semmi értelme az egésznek. Azon merengett a gondolában ülve, hogy így a ködben olyan, mintha egy repülőn ülne, a felhők felett utazna, és alatta sok ezer méterrel lenne a talaj, az Alpok, minden. Valóban magasan volt, de nem ennyire. Viszont ebből semmit sem lehetett látni, sehol semmi, csak a tejfehér köd. Akár lehetett volna a felhők felett is, több ezer méterrel a Matterhorn felett.
Elől lassan mégis kibontakoztak valami sziklák. A gondola lassan közelített feléjük, nyilván a szikla tetején van a végállomás. Oda tartanak. Számára furcsa, irracionális módon ez volt a legfélelmetesebb. Nem attól félt igazán, amikor a gondola sok száz méterrel minden felett lebegett, amikor látni lehetett lent a völgyet - már, amikor jó idő van - hanem akkor, amikor elkezdenek a sziklához közeledni, és a gondola lassan odaközelít a szikla szélén egyensúlyozó, törékeny kis állomáshoz, és a szikla ferde szélét majdhogynem érintve lassan felhúzza magát a kábelen a csúcsra.
Az állomáson, akárcsak a gondolában nem volt senki. De ezen nem csodálkozott, korán reggel érkezett, az első menettel fel akart menni. Ki más akarna ilyen időben ilyen korán elindulni a lifttel? Kiszállás után egy hosszú alagúton kellett átmenni, amely a sziklába volt fúrva. Oldalt látszódtak a nyers kövek. Kicsit sötét volt, lehet, hogy rossz volt a világítás. Csak az alagút végén látszott egy kis fény, nyilván ott jut ki a szabadba. Kezében a lécekkel, lábán a csizmával nehezen tudott haladni, de már alig várta, hogy végre odaérjen.
Végre a fény kitágult, és elért a kijáratig. Szerencséje volt, itt fent, kint, a Klein Matternhorn túloldalán szikrázó napsütés fogadta. Mintha az alagút egy egészen másik világba vitte volna. a hóba dobta a léceit, és kirohant, hogy körbenézzen. Kitárult előtte a végtelen láthatár. Megfordult, tudta, mit keressen, és hol. Ott volt előtte a verőfényes napsütésben a Matternhorn. Micsoda szerencséje van, mennyei boldogságban úszott. A Matterhorn, az isteni hegycsúcs, és ő itt van fent, négyezer méternél, majdnem a csúcsával egyvonalban!
Percekig kóválygott a boldogságtól, beszaladt a mély hóba a pálya mellett, belevetette magát, gurult a mély, puha hóban ide-oda. És közben a szeme vissza-visszatért a Matterhornra, nem tudta levenni róla a szemét. Aztán egy idő után az endorfinok leülepedtek az agyában. Eszébe jutott, hogy hát azért mégiscsak síelni jött. És csak egy napra. Ki kell használni az időt.
Visszament, felcsatolta a lécet. A kötés szokatlanul simán, minden gond nélkül csatolt fel a lábára. A csizmái, melyekkel korábban mindig problémái voltak, fájdalom nélkül, tökéletesen tartották a lábát. Mintha a léc csak egybe nőtt volna a lábával. Ha arra gondolt, hogy jobbra kanyarodik, a léc holtidő, lötyögés nélkül követte a gondolatát. Elindult 85-ös, piros pályán. Kicsit tartott, mert eddig ritkán ment csak le piros pályán. Mi lesz, ha itt, fent a magasban töri ki a lábát? De csodálatosan működött minden. A pálya tiszta volt, frissen rendezett, ahogy szerette. A csíkos, havas felszínen a léc tökéletesen siklott, de tökéletesen kormányozható is volt egyben. amikor a meredekebb részekhez ért, minden forduló hiba nélkül sikerült, úgy szlalomozott, ahogy a nagy könyvben meg van írva. Sőt, úgy érezte, többre is képes lenne. De fekete pálya nem volt a közelben.
Hirtelen gondolattal lekanyarodott a pályáról. Ilyet még soha nem csinált, csakis valami delíriumos gondolat lehetett. Talán a magaslati levegő, a kevés oxigén részegsége miatt volt ilyen könnyelmű. De nem volt semmi gond. A puha hóban úgy siklott, mint egy vitorlás a tükörsima, nyugodt tavon. Ami persze lehetetlen, mert a víz nem sima, ha a vitorlásnak megfelelően fúj a szél. Ilyet csak síeléssel lehet átélni.
Egyébként pont olyan volt itt az egész hangulat, mint verőfényes, kánikulás reggelen, amikor már a napfelkelte után 30 fok van, és a fények vakítóan szikráznak a tükörsima felületen. Minden csendes, a víz minden hangot elnyel. És a léce siklott, hiba, és akadás nélkül, pedig még soha nem csinált ilyet. Soha nem ment még offpiste.
Kicsit meredekebb rész következett, de még mindig gond nélkül szlalomozott. Jobbra, balra sziklák vették körbe. Később már kerülgetni kellett a sziklákat, jobbra, balra siklott el mellettük. Aztán egyszer csak már kerülgette őket. Hirtelen egy havas szikla tetején találta magát, és leugratott. El nem tudta volna képzelni korábban, hogy ilyet valaha is meg tud csinálni.
A fülhallgatójában Iron Maiden szólt, pedig nem emlékezett, hogy lett volna ilyen felmásolva rá. A hegyoldal egyre meredekebb lett, olyan, mint amilyet extrém sportokról szóló filmeken látott csak. És mégsem volt veszélyben. Érezte, hogy meg tudja csinálni, és valóban, mindenféle megtorpanás vagy botladozás nélkül találta meg az utat lefelé, szlalomozva, ugratva a sziklák között. Varázslatos flow élmény fogta el. Egészen biztos volt benne, hogy álmodik, csak azt nem tudta, hogy mikortól fogva.
Aztán a meredek hegyoldalnak vége lett, a sziklák lassan ismét belesüllyedtek a mély hóba, mint valami óriási paplanba. Vége volt a rázós résznek, és kellemes levezetés következett. Az mp3 lejátszója, mintha csak tudta volna, a Metallica One című számára ugrott.
Aztán a mély hóból kiugratott a pályára, miközben azt figyelte, hogy senkit ne üssön el. De a pálya teljesen üres volt, egy lélek sem síelt rajta kívül. Elért egy közbenső állomásra. Ugyan nem értette, miféle állomás ez, a térkép szerint nem kellett volna ott lennie. Ez nem a Trockener Steg volt. Az nem lehetett. Senki nem volt az állomáson, de a gondolák jöttek-mentek, beült hát az egyikbe. Mivel onnan, ahol volt, felfele gyakorlatilag csak a Klein Matterhorn lehetett, nem tartott semmitől. És így si lett, a gondola visszavitte a csúcsra.
Megállás, pihenés, lihegés nélkül, egyfolytában ment vagy tizenöt-tizenhat ilyen kört. Kicsit variálgatta az utat, keresgélte a nagyobb és nagyobb sziklákat, melyeken le tud ugratni, egyre meredekebb és meredekebb útakat választott a hegyoldalon. Soha nem tévedett el, minden út a lenti gondolaállomáshoz vezetett. Soha nem sodródott le kellemetlen folyóvölgybe, soha nem került túl mély hóba. Soha nem esett el, soha nem rontott semmit, mindig tökéletesen síelt. Nem húzta meg a lábát, nem akadt össze a léce, nem bicsaklott meg, nem ütötte meg semmijét. Nem volt éhes, nem volt szomjas, nem kellett vécére mennie, nem fázott, de melege sem volt. És ami a legfurcsább, egy fikarcnyit sem fáradt el, és nem érzett semmi olyasmit, hogy majd izomláza lesz.
Aztán mégis abbahagyta. Nem mintha későre járt volna, a nap ugyanúgy az ég közepéről sütött. Nem lett túl hűvös a közelgő este miatt. Pedig úgy érezte, már órák óta síel. Semmi ilyesmi nem volt, a végtelenségig csinálhatta volna tovább. Csak megunta. Végtelenül elkezdte unni a dolgot. De már lesíelni se volt kedve. Úgyhogy egyszer csak a fenti állomásnál az alagút felé vette az irányt. A túloldalon beült a gondolába, amely a Trockener Steghez vitte le. Ahogy a gondolában ült, egyszer csak nagyon késő lett, a nap elbújt a Matterhorn mögött, és lehűlt az idő. Elindultak lassan lefelé a ködbe.
Szép volt ez a nap, de arra gondolt, hogy egy ideig nem jön ide vissza. Egy ideig nem fog síelni, semmi értelme nem lesz. Hiszen már mindent tud. Kicsit szomorú volt, hogy ilyen hirtelen tanult meg mindent, hogy ilyen könnyedén ment. Úgy érezte, nem dolgozott meg a sikerért, nem érdemelte meg a tudást. És kicsit lehangolt volt, mert most kereshet magának másik kihívást, amely tovább tart, mint egy nap.