Miközben az élet értelmének kérdését par excellence filozófiai kérdésnek tekintik, sőt, sokan talán a leginkább filozófiai kérdésnek, aközben meglepő módon nem írtak erről a történelem híres, “nagy” filozófusai könyveket. Az utóbbi időben viszont éppen kezembe akadt pár ilyen könyv. Az egyik Hankiss Elemér könyve 1, a másik Tarr Irmtraudé 2. De azért nem fogok meglepetést okozni, ha elmondom, hogy egyikük sem mondja meg, mi az élet értelme. Hankiss könyvéből úgy tűnik, egyáltalán nem gondolja maga sem, hogy választ tudna adni, inkább lehetőségek hosszú felsorolásából áll a könyv, némi elemzéssel, de azt végül is nem mondja ki határozottan, amit én itt állítani fogok, hogy a kérdésre nem is lehetséges választ adni, mert nem egy értelmes kérdés. Hankiss ezt a lehetőséget ugyan szintén felveti, de aztán ennél sem állapodik meg.

Annak, hogy oly kevés nagy filozófus írt erről a témáról egyrészt az lehet az oka, hogy az utóbbi időben már kezdték felismerni, hogy a kérdés értelmetlen, még, ha nem is mondták ki egyértelműen. A másik oka pedig talán az, hogy az élet értelmének kérdése majdnem ugyanaz, mint az etika kérdése. Olyannyira, hogy sokszor nem is tárgyalják külön a filozófusok, hanem beleértik az etika kérdései közé. Tulajdonképpen ez nem is hiba, hiszen ha valakinek elég jól kidolgozott erkölcsi rendszere van, az nagyon sok tekintetben meghatározza azt, hogy mit tegyen életében. És fordítva: senki nem tűz ki végső, nagy célnak olyan dolgokat, melyeket egyébként erkölcstelennek tart. De azért az is igaz, hogy bizonyos kérdéseket inkább erkölcsi, másokat inkább életcél kérdésnek tartunk. Például azt már általában nem gondoljuk erkölcsi kérdésnek, hogy milyen pályát válasszon valaki a lehetséges, számára erkölcsileg elfogadható foglalkozások közül, miközben ez az életcél kérdéseibe beletartozhat.

Azt gondolom, hogy az erkölcs és az életcél kérdésének viszonya az, hogy az erkölcs még sok lehetőségre ad szabadságot, és az életcéljainkat ezek közül kell választanunk.

Az viszont alapvetően hasonló a két kérdésben, hogy mindkettőnek végül is érzelmi alapjai vannak, és ezért az erkölcsi relativizmus mellett az életcél-relativizmus pártján is állok. A téziseim erre alapulnak:

1. Az életnek nincs egyetlen, objektív értelme, amely az igaz értelme lenne az életnek. Azért, mert az “értelem” kérdése szubjektív, és így nem lehet objektíven igaz választ adni rá.

2. Az emberek az életükben több dolgot tartanak értelmesnek, és különböző mértékben fontosnak. Az élet egy értelme helyett érték-portfóliókról beszélhetünk, melyekben sokféle cél lehet, különböző fontossággal. Az érték-portfólió kifejezést Mérő László „boldogságportfólió” kifejezéséből alkottam, ő az „Érzelmek logikája” c. könyvében ír erről.

„Alap- és kognitív érzelmeinknek önmagukban éppúgy nincs semmi értelmük, mint ahogy magának az életnek sincs azon kívül, hogy ha jól működik, akkor jelen lesz a következő generációban is. (…) Így nem csak az érzelmeinknek adhatunk értelmet, hanem az életünknek is. Mindenki a saját szelfje alapján, amit hite, érdeklődése, habitusa, családja, nemzetisége és még sok minden más határoz meg. Mindenki összeállíthatja a neki leginkább megfelelő bolgogságportfoliót.” 3

3. Az emberek életében időben változik az, hogy mit tartanak fontosnak. Az értékrendszer tehát nem csak személyről személyre, hanem egy személynél időről időre is változik.

4. Az értékrendszert az emberek szabadon alakíthatják ki maguknak.

5. Az életnek akkor sem lenne egyetlen értelme, ha létezne isten, és akkor sem, ha ő konkrétan megmondaná, hogy szerinte mi az élet értelme. Mert ez is csak egy vélemény lenne.

6. Az életnek értelmet, azaz egy értékrendszert viszont mindenki maga kialakíthat magának. Ehhez nem kell isten.

Ami az 5-ös pontot illeti, isten azért nem mondhatna többet az élet értelméről, mint a saját, szubjektív véleményét, mert erről objektív igazságot állítani fogalmi képtelenség. A fogalmi képtelenség pedig olyan, mint egy logikai képtelenség. Márpedig arról a különféle vallásos nézetek nagy része megegyezik, hogy isten nem tud logikai képtelenséget véghezvinni. Ahogy nem tud felemelhetetlen követ teremteni,úgy objektív élet értelmet sem tudhat, mert ez utóbbi ugyanolyan logikai képtelenség, mint az előbbi.

Az egyik megdöbbentő, és érdekes dolog, hogy – ahogy Hankiss is megjegyzi – például a Bibliában sehol nincs az megfogalmazva, hogy végül is mi az élet értelme, de még az sem, hogy isten ugyan mi célból teremtette volna a világot. Isten tökéletességét tekintve nem is látszik sehogy sem lehetségesnek, hogy isten bármiféle célból teremtse a világot, hiszen ez a cél a világ teremtése előtt nem lett volna beteljesítve, tehát hiányosságot jelentett volna istenben, és akkor ez azt jelentené, hogy isten nem lett volna tökéletes. A másik irányból közelítve, ha isten tökéletes, akkor nem hiányzik neki semmi. Ha nem hiányzik neki semmi, akkor nem lehet semmi célja egy világ teremtésével. Röviden: egy tökéletes istennek nem lehetnek még betöltetlen céljai, mert ha vannak, akkor még nem lehet tökéletes.

Ezenkívül itt is érvényes az, amit a képzeletbeli Őrmesterről írtam: attól, hogy isten valamit parancsba ad, attól én nem fogom azt sem erkölcsösnek, sem értelmesnek tekinteni. Lehet, hogy elvégzem, mert isten hatalma nagy, és félnék a haragjától, de ez nem jelentené azt hogy számomra is céllá válna. Rá lehet venni erőszakkal, hogy megcsináljam, de arra nem, hogy szeressem.

Ami pedig a 6-os pontot illeti, Alfred Ayer ezt így fogalmazza meg “(az életnek) annyi értelme lehet, amennyivel csak meg tudjuk tölteni” 4 (tehát mi, és nem isten, 105. o.) Azaz mindenki a maga élete értelmének a kovácsa.

Ahogy az erkölcsnél is elmondtam, miközben az életcélok teljesen relatívak, vannak bizonyos okok, amelyek miatt sok közös van az emberek életcéljai között.

1. Evolúciós alapon bizonyos célok ösztönösen belénk vannak plántálva. Például az emberek általában szerelmesek lesznek, társkapcsolatban élnek, és gyerekeket nevelnek. De ez nem minden ember életcélja, csak a legtöbb embernek.

2. A társadalom a nevelés során bizonyos értékeket a gyerekekbe nevel. Például a legtöbben szimpatikusabbnak tartják, ha valaki életcéljának tekinti a fogyatékosok megsegítését, és kevésbé szimpatikusnak ha valaki mondjuk vadásztrófeákat gyűjt. Mostani társadalmunkban legalábbis inkább ez a közhangulat, mint a fordítottja.

3. A társadalom általában nem szabja meg, illetve nem bünteti a különféle életcélok választását, kivétel pár extrém esetet, amely a közerkölcsökbe ütközhet. Így például a rabló életmód nem elfogadott életcél választás, a prostitúció pedig országtól, és történelmi időponttól függ. De a legtöbb életcél a liberális elvek alapján szabadon hagyott lehetőségek között szerepel. Így vadásztrófeákat gyűjteni bár manapság nem olyan cool, de még lehetséges életcél.

Így tehát nemcsak nem lehet egyetlen életcélt állítani az emberiség elé, de jól is van ez, mert a társadalmunk egyrészt bizonyos közös célokat úgyis megfogalmaz, de emellett az is megfigyelhető, és szórakoztató, hogy az emberek különfélék is, és különféle célokkal is rendelkeznek. Unalmas, és veszélyes is lenne, ha minden férfi Cindy Crawfordot akarná elvenni feleségül. Társadalmunk számára fontos is az, hogy legyen olyan ember, akinek életcélja a tanítás, egy másiknak viszont a tudományos kutatás. Ez a két cél bizonyos szinten konkurens, és jó, hogy nem minden tudós tanít, mert akkor nagyon keveset tudnának felfedezni, és jó, hogy a tanár nem kutat, mert akkor nem tudna odafigyelni a tanításra.

Az élet értelmének keresésében nem az a nehéz, hogy nehéz megtalálni az igaz választ a kérdésre. Az ugyanis nem létezhet. Az élet értelmének keresésében pont az a nehéz, hogy a kérdés valójában nem objektív, így nincs rá egy definitív válasz. Az objektív kérdésekre adandó válasz keresésében – bármennyire is nehéz legyen megtalálni az igazságot – az a jó, hogy amikor ott vagyunk, akkor egyértelműen ott vagyunk. Tudjuk, hogy megtaláltuk a választ, és a keresés befejeződött, megnyugodhatunk. Legalábbis egy bizonyos szinten, mert ugye teljesen bizonyosak soha nem lehetünk.

Például a Nagy Fermat sejtés matematikai tételének bizonyítása évszázadokig az egyik legnagyobb kihívása volt a matematikának. De amikor Andrew Wiles 1995-ben befejezte a bizonyítást, akkor nem csak számára ért véget 7 évnyi munka, de az egész matematikus társadalom és más érdeklődők számára bizonyos kétségeken túl egyértelmű volt, hogy megvan a válasz. Mert a kérdés objektív volt. Tudjuk, hogy mikor érvényes egy matematikai tétel bizonyítása. Nem lehetséges, hogy egy másik matematikus egy ellenkező választ adjon a Nagy Fermat tételre. Ha ez előfordul, akkor az egy feloldandó ellentmondás. Ezzel szemben nem feloldandó ellentmondás az, ha Mari néni egyáltalán nem a Nagy Fermat sejtés bizonyítását tartja életcéljának, ahogy Wiles.

Az élet értelmének kérdésében nem az a nehéz, ami a Fermat tétel bizonyításában. Nem az, hogy nem tudjuk, mi a helyes válasz, és nem is az, hogy ki tudja, ki, és mikor lel rá a válaszra. A nehézség az, hogy nincs rá, és nem is lehet rá igaz válasz.

Az élet értelme nem egy igazságkérdés. Ahogy kifejtettem, sokan, sok félét érezhetnek, hangsúlyozom, érezhetnek értelmes célnak, mások ugyanazt nem, illetve egészen mást érezhetnek értelmes célnak, és még ugyanaz az ember is érezhet először értelmes dolognak valamit, később meg már nem. Elmegy tőle a kedve, vagy megjön hozzá a kedve. Amikor valakinek kedve van bizonyos dolgokhoz, amikor úgy érzi, valami fontos, valami életbevágóan fontos, akkor legyen az bármennyire nehéz cél, kelljen bármilyen nagy erőfeszítéseket tennie érte, nincs gond. Ha Wiles nagyon érdeklődik a Nagy Fermat sejtés bizonyítása iránt, akkor rendben van az élete, és nem zavarja az, hogy Mari néni egyáltalán nem tartja fontosnak ugyanezt. Az ilyen dolog csak a nagyon fanatikus embereket zavarja. Gyakorlatilag csak a nagyon fundamentalista konzervatívok azok, akiket zavar, ha egy másik embert más érdekel, miközben neki attól semmi baja. Ha pedig ez az ember még ölni is képes ezért, akkor szinte mindig a vallás van a háttérben.

Azzal sincs személyes gond, ha valaki egy ideig érdeklődik valami iránt, majd megvesz érte, aztán már nem érdekli annyira, végül teljesen elmegy tőle a kedve, de időközben valami más dolog kezdi el érdekelni. Lehetnek ebből gubancok, de személyes válsághelyzetet ez sem okoz.

Az igazán nagy gond akkor van, ha valaki semmihez sem érez kedvet. Ha semmi nem érdekli, ha semminek nem érzi értelmét. A nagy gond nem azért van, mert elvesztette az igazságot. Ha csak erről volna szó, például ha csak az derülne ki, hogy Wiles bizonyítása hibás, akkor – bár Wiles bizonyára nem örül ennek, de – neki lehet feküdni még egyszer, és korrigálni a dolgot. Ha elvesztettük az igazságot, akkor meg lehet találni. Akkor tudjuk, mit kell csinálni, mihez, hogyan kell nekifogni. Legalábbis bizonyos nagy vonalakban. Mert persze egy bizonyítás esetén is lehetünk olyan helyzetben, amikor nem tudjuk konkrétan, hogyan tovább. De azt tudjuk, hogy a bizonyítást akarjuk befejezni, és van elképzelésünk arról, hogy ehhez a kérdéssel matematikai szempontból kell foglalkozni. És van valamilyen nagyon vázlatos elképzelésünk arra, milyen lehetne egy bizonyítás.

De ha a kérdés nem igazság kérdése, akkor nincs mit megtalálni. Akkor nem tudjuk, mit tegyünk. Nincs arra receptünk, hogy ha unjuk a világot, akkor mit csináljunk. Például, ha eddigi életünkben mindig a síelés volt a mániánk, alig vártuk a telet, gyűjtöttük a pénzt a sívakációra, felszerelésre, terveztünk, pályát és szállást kerestünk és foglaltunk, aztán egyszer csak teljesen elmegy a kedvünk a síeléstől, akkor nem tudjuk, hogy mit tegyünk.

Azért nem tudjuk, mert az, hogy már nincs kedvünk síelni, az nem olyan, mint egy hibás bizonyítás. Nincs benne semmi hiba. Ahogy igazság sem volt abban, amikor úgy éreztük, a síelés mindennél fontosabb. Az is csak egy érzés volt, és az is csak egy érzés, hogy most már nem fontos. Márpedig nincs igaz és hamis érzés. Tehát a probléma nem az, hogy kiderült, hibás volt egy érzésünk, és meg kéne javítani. Ha csak meg kéne javítani, akkor könnyebb volna. De nem szeretni síelni nem hiba, nincs benne semmi hiba. Nincs mit megjavítani. Ahhoz, hogy azt akarjuk, hogy szeressünk síelni, már szeretnünk kell síelni. És ha nem szeretünk, az is egy lehetséges érzés. És a világ összes objektív ténye, felfedezése sem cáfolhatja.

Amikor elmegy a kedvünk a síeléstől, és minden mástól, akkor csak azt várhatjuk, hogy vagy megjön a kedvünk síelni, vagy valami máshoz. Hogy mitől jönne meg, és mihez a kedvünk, arra nincs recept. És ez az élet értelmében a nehéz. Nincs rá recept, de még csak kritérium sem. Továbbá sajnos szinte elkerülhetetlen, hogy legyen ilyen válság az életünkben. Azért elkerülhetetlen, mert ez a homo sapiens fejlődésének a kulcsa.

A homo sapiens azért nincs a többi főemlősök között a dzsungelben a fán, mert elment ettől a kedve. De a szavannán sincs, mert attól is elment. A homo sapiens a történelme során mindig azért fejlődött tovább, mert már nem volt boldog a korábbi állapotokkal, mert újat akart. Mert elment a kedve, és csak így jöhetett meg a kedve valami máshoz. A homo sapiens azért vált intelligens, társadalomban élő emberré, mert magas az ingerküszöbe, pontosabban idővel mindig feljebb emelkedik az ingerküszöbe. Mindig ráun dolgokra, és újat akar. Lehetne ez másképpen is, logikailag nem kizárt, hogy a homo sapiens is lehetne egy valamilyen helyzettel örök időkig elégedett állatfaj. A homo sapiens lehetne elégedett azzal, hogy az őserdőben él, vagy, hogy a szavannán él, de akkor soha nem vált volna belőle értelmes ember. És talán fordítva: egy értelmes ember minden dolgot megismer, átlát, megért, és akkor már kevésbé lesz számára érdekes.

„Láttam a boldogságot én,
lágy volt, szőke és másfél mázsa.
Az udvar szigorú gyöpén
imbolygott göndör mosolygása.
Ledőlt a puha, langy tócsába,
hunyorgott, röffent még felém -
ma is látom, mily tétovázva
babrált pihéi közt a fény.” 5

Ezért az élet értelme szükségszerűen olyan probléma, amely idővel mindig kisebb-nagyobb válságba viszi az emberiséget és az embert. A legnaivabb, legmélább emberek kivételével teljesen természetes, hogy idővel mindenki megun dolgokat, és az is, hogy van idő, amikor semmi nem érdekli az embert. Ilyenkor válságba kerül, és nagyjából nem tudok sokkal okosabbat mondani, mint, hogy meg kell várni, hogy vagy belebotlik valamibe, ami érdekli, vagy elkezdi valami érdekelni, amit előtte is ismert, vagy újra elkezdi érdekelni valami, ami előtte már érdekelte, de elment tőle a kedve.

Igazából nem tudok tanácsokat adni, mert az is teljesen természetes, hogy az embereket különféle dolgok érdeklik. Pont azért, mert a kérdés nem objektív. Mint mondtam, nincs recept.

Egyetlen, nagyon általános recept jut csak az eszembe: érdemes lehet ilyenkor belefogni olyan dolgokba, amelyek adódnak, és talán nincs is kedvünk hozzá. De ahogy a mondás tartja: „evés közben jön meg az étvágy”. Persze a mondás nem természettörvény, tehát nem mindig igaz: van, amikor hiába tömünk valamit magunkba, nem jön meg hozzá az étvágyunk. Sőt, akár meg is undorodhatunk tőle. Szóval annyira ezt sem kell erőltetni. Mégis azt mondanám, általában megéri próbálkozni, nem veszíthetünk vele semmit. Ha nem tömjük túlságosan a fejünket valamivel teli.

Például elkezdhetünk valami sportot, anélkül, hogy teljesen megszállottak lennénk. Elolvashatunk egy könyvet, amely annyira nem is érdekel minket. Elmehetünk buliba, amelyre nincs is annyira kedvünk elmenni. Bármikor történhet ott valami, találkozhatunk valakivel. Nem lehet tudni. És aztán, ha megint úgy érezzük, hogy céljaink vannak, fontos dolgaink vannak, akkor megint kerekebb lesz valamennyivel a világ. Persze nem a világ lesz kerekebb, az pont olyan marad, mint előtte, hanem az érzéseink lesznek jobbak.

Amikor azt mondom, hogy az élet értelme nem egy nehéz objektív kérdés, amire nem találjuk a választ, hanem egy olyan szubjektív probléma, amire nincs válasz, akkor lehet, hogy sokak nem értik a különbséget. Végül is, akár az objektív választ keresi valaki eredmény nélkül, akár nincs objektív válasz, a helyzet hasonló: válasz nincs, és gondban vagyunk.

A különbség szerintem ahhoz hasonlatos, mint a pszichológiában a játszmaelmélet játszmái, és az élet komoly problémái között. A valójában megtalálhatatlan élet értelmének keresése olyan, mint egy játszma: igazából ez az egész életet strukturálni tudó cél. Mint ilyen, az egyetlen érdeme ennek, hogy tényleg egy kimeríthetetlen célt ad az illetőnek: mivel az élet értelmét nem lehet megtalálni, soha nem érhet el a céljához, ezért a célja örök, ahogy Madách írja találóan: „a cél halál, az élet küzdelem, és az élet célja-e küzdés maga”. Az ilyen ember lehet, hogy akkor volna gondban, ha égre megtalálná, hogy az élet valódi célja objektíven igazolhatóan a bélyeggyűjtés, és csak a bélyeggyűjtés. Mit csináljon ez az ember ezután? Mert, hogy valószínűtlen, hogy tényleg boldog lesz azzal, ha élete végéig bélyeget gyűjt. Milyen jó, hogy soha nem kerülhet ilyen helyzetbe, mert soha nem jöhet rá, hogy az élet célja a bélyeggyűjtés, és csakis a bélyeggyűjtés. Mert az életnek nincs objektív célja.

Annak őszinte bevallása, hogy az életnek nincs objektív célja, megszabadít minket ettől a bugyuta játszmázástól. Szabaddá tesz, mert azt tesszük, amihez kedvünk van, függetlenül attól, hogy ez most az életnek igazi célja, vagy sem. Mert úgysincs ilyen. És persze lehet, hogy időnként mindentől elmegy a kedvünk, és „depressziósak” vagyunk egy pár napig, hétig, hónapig, de tudjuk, hogy ez majd elmúlik. Tudjuk, hogy majd megjön a kedvünk valamihez, és az élet megy tovább. Tehetjük mindezt szabadon, hazugságok nélkül, őszintén, viszonylag problémamentesen. Hiszen ezután az, hogy pár napig kedvtelenek vagyunk, már szintén nem akkora tragédia.