Amikor a hitvitában a hívők eljutnak odáig, hogy nem tudják igazolni isten létezését, akkor gyakran jönnek azzal az érvvel, hogy a hit hasznos, például erkölcsösebbé teszi az embereket, vagy boldogítja őket. Ezzel az érvvel csak az a baj, hogy először is a premisszája nem igaz: a hit a létező felmérések és statisztikák szerint  szerint nem tesz erkölcsösebbé, és nem is boldogít. Másrészt a hasznosság, ha valós is lenne, nem érv az igazság kérdésében. Továbbá, ha valaki azért hisz bizonyos dolgokban, mert bár semmi alapja, de boldogít, azt sokan gyenge, tisztességtelen dolognak tartjuk, önbecsapásnak. Valami olyasminek tekintjük, mint a kábítószer-függőséget.

Úgy is lehet érvelni, hogy ha valaki alaptalan dolgokban hisz, akkor nagy az esélye annak, hogy csak ideiglenesen sikerül becsapnia magát, és végül kiderül, hogy téved. Annak is nagy az esélye, hogy téved, és annak is, hogy ez kiderül. Plauzibilisnek tűnik, hogy az, hogy a hit nem boldogít, emiatt is van. Különösen a különféle ezoterikus hiteknél tűnik ez plauzibilisnek, hiszen aki mindenféle olyan gyógymódokban hisz, az tényleg sokszor kell, hogy csalódjon.

A végső érv számomra egyébként az, hogy lehetetlenség az, hogy valamiben higgyek, ami nem igazolt, csak azért, mert boldogít. Nem csak gyáva önbecsapásnak tartom, de tényleg nem látom módját annak, hogy rávegyem magam. Nem látom, hogy volna az lehetséges, hogy eljussak a hitig, még ha akarnám is.

A hívők a halál kérdésében azonban élhetnek egy speciális érvvel. Ezt az érvet nem szoktam hallani, én magam gondoltam tovább a lehetséges érveket. A halál kérdésében ugyanis a fenti érvelés a csalódásról nem működik. A hívők érvelhetnének, hogy a halál utáni élet egy olyan hit, amivel nem lehet lebukni. Hiszen a halott ember már "nem látja meg", hogy nincs a halál után élet, tehát nem csalódik.

Első hallásra ez az érv nagyon trükkösnek tűnik, amivel szemben mi, ateisták nem tudunk mit felhozni, már azon kívül, hogy vannak a fenti, már ismert érveink az önbecsapásról, és arról, hogy a boldogságnak semmi köze az igazsághoz.

De némi gondolkodás után arra jutottam, hogy az említett hívő érv ellen közvetlenül is fel tudunk valamit hozni. Ez az ellenérv azon alapszik, hogy nem ehet ténylegesen így elszigetelni a halál kérdését. Ha tehát valaki elhiszi, hogy van halál utáni élet, az igazolás hiánya mellett, illetve az emberi szervezetről és agyműködésről szóló minden ismeretünk ellenére, vagy annak hiányában, azok könnyen el fognak hinni más dolgokat is, ahol az önbecsapás könnyen kudarcba fullad. Gondolok itt arra is, hogy aki nem ismeri az emberi szervezet működését, az különféle ezoterikus gyógymódokat is könnyebben elhisz. Gondolok arra, hogy aki nem tud elég logikusan, racionálisan gondolkodni a halál kérdésében, az más kérdésekben is valószínűbben követ el ilyen hibákat. Gondolok itt végül arra is, hogy aki olyan alkat, hogy a halál kérdésében a vigasztaló önbecsapáshoz fordul, az kész lehet erre a többi kérdésben is.

Egyébként a halál utáni életben való hit azért sem olyan egyöntetűen boldogító hatású, mert a hívő elképelésekben a pokolban való hit is benne van, vagy benne lehet, tehát a halál utáni élet perspektívája nem is olyan egyszerűen pozitív, ahogy esetleg elsőre gondolnánk.

Még azt a megfigyelést ismételném meg, hogy azok, akik hívőek mondják magukat, azok nem is olyan biztosak a túlvilági életben, hiszen amikor számukra kedves emberek halnak meg, akkor ugyanúgy gyászolnak. Őszintén szólva egyáltalán nem úgy viselkednek, mint akik tényleg komolyan hisznek a túlvilági életben.

Végül megismételném azt is, hogy én hogyan is állok ezzel a kérdéssel. Én félek a haláltól, nem mondok tehát olyan teátrálisan hősies dolgokat, mint amilyeneket Shakespeare írt (vagy bárki a nevében). A halálfélelmem régen időnként igen erős volt, különösen éjjel, elalvás előtt, ha eszembe jutott a téma. Ilyenkor igen erős szorongás vett rajtam erőt. Manapság ezek a szorongások ritkábbak, nem jellemzőek, és a halálfélelmem is kicsit gyengébb lett. Emellett szerepet játszik az az érv, hogy a boldogság más, mint az igazság, szerepet játszik az önbecsapás, nem tudnám ezt az utat választani. Akkor sem, ha nagyon erőltetném. A személyiségem most már ilyen, és praktikusan lehetetlen, hogy megváltozzak. És végül, megnyugtató az is hogy az utolsó érvvel, amivel még elő tudtam jönni a hívők részéről, ilyen jó választ találtam.