Az utóbbi napokban a párizsi események kapcsán igencsak fellángoltak a viták a vallási érzékenység és a szólásszabadság témakörében. Számomra rendkívül megdöbbentő és elszomorító az a tapasztalat, hogy milyen sokan vannak Magyarországon, akik a grafikusokat teszik felelőssé a terrorcselekményekért, mondván: áthágtak valamiféle határt, megsértettek sérthetetlennek gondolt vallási tabukat. Ezek a magnyilvánulások azt mutatják, hogy hazánkat a lelkekben nem hatja át igazán a demokrácia szelleme, és az emberek nem értik, miért olyan alapvető fontosságú egy közösség számára a szólásszabadság.
A terroristákat mentegetők fő érve úgy szól, hogy kötelességünk tiszteletben tartani mások emberi méltóságát, vagyis a bőrszínűket, szexuális irányultságukat, vallásukat. Ebben a szellemben fogant a pápa minapi kijelentése is, amely szerint ha valakinek a vallását kritizálják, az olyan, mintha az anyját szidnák – ilyen esetben pedig teljesen természetes reakció a „pofán vágás”. Nos, ez a kijelentés igencsak rácáfol a megértő és liberális szellemi vezetőnek arra az imidzsére, amit a hívek Ferenc pápa körül igyekeznek kialakítani, mentendő a katolikus egyháznak a pedofil-és egyéb ügyektől megingatott tekintélyét. Ez a megnyilvánulás teljesen kulturálatlan, primitív és agresszív, nyoma sincs benne az értelem fényének, sem a meggyőzésre vagy párbeszédre való törekvésnek. Ugyanis ha az embernek az anyját sértegetik, a pofonon túl azért még akad néhány más lehetőség is a reakcióra. Például egyszerűen otthagyni az illetőt a saját szellemi fölényünk tudatában. Vagy megpróbálni meggyőzni arról, hogy miért rossz, amit tesz. Ijesztő lelki sötétséget sejtet tehát a pápa említett mondata, és megmutatja a vallásnak és az egyháznak azt a démoni karakterét, amely a „jézusi szeretet” teli torokkal hangoztatott jelszavának törékeny álarca mögött rejlik. De a probléma, amiről beszélni akarok, az az, hogy a vallásnak a bőrszínnel és a rokonsággal való összefüggésbe hozása súlyos csúsztatás.
A francia nyelvben létezik egy jellegzetes kifejezés, aminek tudtommal nincs egyértelmű megfelelője a magyarban. Ez a terminus az „amalgám” szó, amivel az olyan fogalomzavart jelölik, amikor a felszínen hasonlónak tűnő, de valójában nagyon erőteljesen különböző dolgokat azonosítunk egymással. Mint pl. a bőrszín és a vallás. Mindkettő meghatározza ugyanis egy ember identitását, csakhogy óriási a különbség köztük, hiszen amíg a bőrszín öröklött, addig a vallás választás kérdése, legalábbis elméletileg.
A vallás egy ideológia, egy eszme- vagy gondolatrendszer, éppen olyan, mint mondjuk a marxizmus, nácizmus, strukturalizmus, freudizmus, behaviorizmus, fenonenológia és sokan mások, legyenek ezek politikai, filozófiai, nyelvészeti vagy egyéb irányzatok. Az ideológiáknak mindig a tiszta ész és értelem ítélőszéke előtt kell helyt állni önmagukért, vállalni a megmérettetést a kritikai gondolkodás erejével szemben. Ha ez alól egy eszme megpróbálja kivonni magát, akkor nem méltó a tiszteletre, akkor az az ideológia semmit nem ér, a trágyadombon a helye. A bőrszín velünk születik, a szerelmünk és a barátaink kiválasztása pedig az intim ügyünk. Ezzel szemben az ideológia, amit követünk, kognitív folyamat, illeve annak kellene lennie ami tudatos megfontolások sorát feltételezi, ennek pedig nem a méltósághoz és az érzékenységhez, hanem az értelemhez van köze. Az ideológia nem személy. Az egyes embernek van, az ideológiának nincs személyes méltósága. Az ideológiát lehet és kell kritizálni – ha a humor eszközével, akkor azzal. Ha durván, akkor úgy. A tiszteletet nem lehet megkövetelni, azt ki kell érdemelni.
Itt gyávaság és gerinctelenség érzékenységre hivatkozni. Én magam személy szerint nagyjából középiskolás koromig vallásos voltam, mivel katolikus családból származom. Kamaszkoromtól kezdve aztán nagyobb lépésekben, folyamatosan távolodtam a vallástól. Ez az átmenet kizárólag gondolati jellegű volt: alaposan tájékozódtam a kérdésben, számos könyvet végigolvastam (pl. a Bibliát, Szent Tamást, Karl Rahnert, Előd István összefoglaló könyvét, Szalai Miklóst,Bolberitz Pált), és arra a belátásra jutottam, hogy Isten nem létezik, továbbá hogy a vallás sokkal inkább kártékony, mint hasznos társadalmi jelenség. Ennek azonban nincs köze a személyes érzelmeimhez. Nem kerültem konfliktusba sem a családommal, sem Istennel, nem ért olyan személyes trauma, ami elsodort volna a Teremtő fénylő egétől. Megfontoltam mindent, és az ateizmus mellett döntöttem. Erre megvannak az érveim, és kizárólag ezen érvek miatt vagyok ateista.
Kész vagyok a vitára, és kész vagyok arra, hogy meghallgassak és végiggondoljak mindent, ami az álláspontommal ellenkezik. Csakhogy a teista oldalon nincsenek ilyen érvek. Lényegében ezeket az érveket helyettesítik az érzékenységgel. Mi más ez, ha nem a tehetetlenség és a szellemi fegyvertelenség, a mentális meddőség beismerése? Az érzékenység és méltóság hangoztatása valójában az ideológiai terror eszköze.
Ha érvek helyett a személyes sértettségünkkel hozakodunk elő, akkor azzal a legprimitívebb ösztönök előtt nyitunk kaput, és a legaljasabb ideológiákat is legitimáljuk. Mert ugyanis a nácizmus is egy ideológia; ha úgy tetszik, hit vagy vallás, mély és őszinte elkötelezettség, úgyhogy a vallásos logika alapján ezt a tant is tiszteletben kellene tartanunk. A náci őszintén hisz abban, hogy ő felsőbbrendű ember, a zsidó pedig alávaló. Hát nem érdemel tiszteletet ez az őszinte hit?
Ha esélyt adunk egy ideológiának, hogy a sértettségre hivatkozva felülemelje önmagát a vitathatóságon, akkor bármelyik tan felléphet ugyanezzel az igénnyel. Bárki előállhat a saját agyrémével, bármilyen csoport behurcolhatja a parlamentbe a saját totemjét, és akkor nem lehet majd tiszteletlenül ábrázolni az oroszlánt, a bükkfát, az egeret, szarvasbogarat. Jöhetnek a különböző szurkolótáborok, hogy hozzanak törvényt a kedvenc focicsapatuk méltóságának tiszteletben tartásáról. És ott van még mindaz a számtalan embercsoport, akikről viccek születnek: skótok, zsidók, rendőrök, szőke nők. A szőke nős viccek ellen miért nem akar senki törvényt hozni? Nekik talán nem jár a méltóság? Én pedig, mivel István a keresztnevem, tiltakozhatnék a Pistikés viccek ellen, és mind egy szálig feljelenthetném a bíróságon azokat, akiktől ilyet hallok.
A kereszténység persze látszólag más, mint a nácizmus. De csak látszólag, mert pl. a melegeket az egyház bűnösnek minősíti, éppúgy, ahogy a nácik a zsidókat. Pedig a szexuális identitás egyrészt nem választott, másrészt teljesen intim ügy, amihez senkinek semmi köze. Bűn az, ami másnak szándékkal árt - az egyháznak viszont rögeszméje a bűnös melegek elleni küzdelem, és a mások szexuális életében való turkálás. Aztán ha a Charlie Hebdo válaszul obszcén karikatúrát rajzol a szentháromságról, akkor megsérül az emberi méltóságuk. Mindkét ideológia (kereszténység, nácizmus) kijelölte tehát a maga szubsztanciális, metafizikai ellenségeit, vagyis strukturális értelemben semmi különbség nincs közöttük.
De persze az egyháznak joga van elítélni a melegeket. Elmondhatja, hogy kiket szeretne a pokolban látni. A megcsalt férjeknek is joguk van azt mondani, hogy minden nő k..a, a nőknek meg azt, hogy minden férfi disznó. Varró Dániel pedig leírhatja azt, hogy „a buszvezetők mind mogorvák, / odacsukják az utas orrát,” anélkül, hogy a buszvezetők feljelentenék a bíróságon az emberi méltóságuk megsértése miatt.