Régebben készítettem már az Ateista Klubban Nietzsche filozófiájáról egy ismertetést, most hétvégén elolvastam a filozófustól Az Antikrisztust is, amit eddig nem ismertem. Ezt a könyvet Nietzsche 1888-ban írta, vagyis a végleges és totális szellemi elborulása előtti évben, amikor még egy utolsót lobbant az elméje, és lázas ihlettől inspirálva öt könyvvel is elkészült egyetlen esztendő alatt. (Friedrich Wilhelm Nietzsche: Az Antikrisztus. Attraktor, Máriabesenyő-Gödöllő, 2007.)
Nekem azonban be kell vallanom, hogy számomra egy kicsit csalódás volt ez a kötet; szimpatikus és sokat ígérő címe ellenére többé-kevésbé laposnak tűnt. Nem vagyok egy nagy Nietzsche-szakértő, de az a benyomásom, hogy a szerző itt nem sok új gondolattal kápráztat el minket, mivel mindezt nagyrészt elmondta már korábban, pl. az Adalék a morál genealógiájához c. remekműben, ráadásul Az Antikrisztus nem is olyan képgazdag és szuggesztív. Ráadásul van benne néhány szakasz, ami számomra némiképp zavarba ejtő is.
A következőkben leírok néhány dolgot a könyvről, három rövid fejezetben. Először ismertetem a könyv fő gondolatait, bár ezek, mint említettem, nem sokat tesznek hozzá ahhoz, amit egy másik mű kapcsán már összefoglaltam az említett (és linkelt) posztban. Másodszor kiemelek három kisebb gondolatot, amiket érdekesnek találok. Harmadszor pedig elmondom, mi az, ami bennem zavart keltett.
Megjegyzem egyébként, a kötet címe nem az Apokalipszis Antikrisztusára utal, hanem a kereszténységellenes emberre nevezi, aki a könyvben kifejti az érveit, tehát egy attitűdöt, viszonyulást jelöl.
1.
Nietzsche ebben a könyvben tehát a kereszténység kritikáját adja, de kissé kevésbé szuggesztíven és nem olyan sokrétűen, mint A morál genealógiájában.
Nietzsche szerint az élet lényege önmagában van, ahogy az élet eseményeinek értéke is abban áll, hogy mennyiben találjuk meg bennük az örömöt, illetve a lehetőséget saját magunk igenlésére és saját életerőnk, hatalmunk növelésére. „Az élet számomra a növekedésnek, a tartósságnak, az erők felhalmozódásának s a hatalomnak az ösztöne; ahol hiányzik a hatalom akarása, ott hanyatlás van.” (13) A kereszténység azonban az élet értékét önmagán kívülre helyezi, Istenbe, a túlvilágba. A kereszténység ezzel tagadja a dolgok immanens értékét, lényegét, a kereszténység nihilizmus. A keresztény vallás létrehoz egy merőben képzeletbeli világot Istennel, angyalokkal, és ennek a fikciónak a nevében értékeli le a valóságot. A kereszténység emiatt életellenes, tagadja az életösztönt, az életörömöt.
A nihilizmus legfőbb képviselői a papok, akik testileg és lelkileg erőtlenek, romlottak, azonkívül gyávák, alattomosak, gyűlölködők, kicsinyesek, elvetemültek. Áskálódnak az erősek és egészségesek ellen, akik örülnek az életnek és a saját erejüknek. A papok az életerőt és életörömöt bűnnek hazudják, mindenkiben bűntudatot keltenek, ezáltal uralkodnak az embereken.
Nietzsche szerint az élet lényege a hatalomra törő akarat. Ez a megnevezés többféle értelemben is használatos a filozófusnál: jelentheti egy adott organizmus törekvését a saját léte biztosítására, megőrzésére, ereje növelésére, tágabb értelemben utalhat egy nép uralmi törekvéseire, de kifejezheti a világnézetek uralmát is, amelyek azáltal érvényesítik saját hatalmukat, hogy a világot a saját nézőpontjuk szerint interpretálják, ezzel önmagukat, saját értékrendjüket kényszerítik az egyes szubjektumokra. Mindenestre az élet lényege, hogy saját továbbélését és erejének növelését akarja - ez jó és helyeslendő. A papok ezzel szemben az élet ellen dolgoznak, mert az életerőt bűnként értelmezik.
Hasonló elmarasztalásban részesül a keresztények egyik legfőbb erénye, a részvét. „A részvét ellentétben áll a tonikus affektusokkal, melyek az életérzés energiáját növelik: depresszív módon hat. Az ember veszít erejéből, ha részvétet érez.” (14) Nietzsche szerint a részvét elszívja az életenergiát, mert az erős helyett a gyengét tartja életben.
2.
Idézek egy érdekes szövegrészt a könyv elejéről:
Mi jó? - Mindaz, ami az emberben növeli a hatalom érzését, a hatalom akarását, növeli magát a hatalmat.
Mi rossz? - Mindaz, ami a gyengeségből fakad.
Mi a boldogság? Annak érzése, hogy a hatalom növekszik, s legyőzetik az ellenállás.
Nem megelégedettség, hanem több hatalom, nem egyáltalában vett béke, hanem háború, nem erény, hanem derekasság (vagyis reneszánsz-stílusú virtú, moráliáktól mentes erény). (9)
Nietzsche tehát úgy gondolja: a hatalom és az erő mennyisége nem állandó, hanem folyamatosan változik. A boldogság a változásban van. Boldogság az, amikor a hatalom növekszik, az állandóság tehát nem okoz örömöt. Ez kísértetiesen emlékeztet Freud egyik elképzelésére. Freud a lelki folyamatokat úgy képzelte el, hogy azok bizonyos energiával rendelkeznek, és ezek az energiák feszültséggel telítik a „lelki szerkezetet”. Amikor egy ösztön valamilyen módon kielégül, akkor csökken az energiamennyiség, és ez örömöt okoz, ha pedig növekszik, az kínt. Ám sohasem önmagában az az öröm, ha alacsony az energiamennyiség. Ahogy A halálösztön és az életösztönök elején fogalmaz: „valószínűleg az időben való csökkenésnek vagy gyarapodásnak a mértéke az a mozzanat, amely az érzésre döntő jellegű.”[i] Freud egy másik írásában (nem emlékszem, pontosan hol) egy szemléletes képet hoz erre. Amikor az ember télen a jó meleg takaró alatt fekszik, az önmagában nem okoz örömöt. Ám amikor kidugja a lábát, és érzi a hideget, aztán visszahúzza, azt már inkább örömként éli meg, mert érzékeli a változást a hidegből a melegbe.
Ez gyökeresen ellentmond annak az (egyébként jellegzetes) emberi illúziónak, amire a kereszténység épül. A kereszténység ugyanis azt képzeli, hogy létezik egy állandó, örök, változatlan boldogság, amit Isten testesít meg az ő túlvilágával, és amelyben az embernek része lesz halála után, ha törekszik rá. Csakhogy ez egy ostobaság, hiszen az ember sosem az állandóságban, hanem mindig a változásban leli örömét. Az emberi psziché egyszerűen nem úgy működik, hogy az állandóságot örömként érzékelje. Erről egyébként Mátyás is írt már a túlvilág kapcsán.
Nietzsche másik kiemelendő gondolata, hogy a keresztény igazságkeresésében összekeveredik az igazság kérdése az öröm kérdésével. A túlvilági élet gondolata örömmel tölti el az embert, ezért azt képzelik, az igaz – csakhogy annak, hogy mi okoz élvezetet nekünk, és hogy mire vágyunk, nem sok köze van ahhoz, hogy miként vannak ténylegesen a dolgok a valóságban. Sőt, ha valami túl szépnek tűnik, és örömöt okoz, akkor gyanakodhatunk, hogy az nem az igaz. „(…) csaknem ellenbizonyítékot szolgáltat, vagy legalábbis igen erős gyanút kelt az ’igazsággal’ szemben az, ha az öröm érzései mintegy beleszólnak a ’mi az igaz’ kérdésébe,” „(…) honnan a csodából lenne bizonyos az, hogy épp az igaz ítéletek keltenek több élvezetet, mint a hamisak (…)?” Majd később: „A lélek nagysága kell ehhez: az igazság szolgálata a legkeményebb szolgálat – Szellemi dolgokban mit jelent akkor becsületesnek lenni? Azt, hogy szívünkhöz legyünk szigorúak, vessük meg a ’szép érzéseket’ (…)” (86-87.) Nietzsche egyébként is élesen elítéli, hogy sokan hajlamosak a „szép érzéseket” érveknek tekinteni.
Vagyis aki azt gondolja igaznak, ami tetszik neki, az nem becsületes intellektuálisan, hiszen a szellemi intelligencia és egyenesség éppen abban áll, hogy szembenézzünk a ténnyel: nem mindig az az igaz, amit annak szeretnénk, a világ nem olyan, amilyennek mi szeretnénk látni. Ezt egyszerűbben úgy is meg lehet fogalmazni, hogy ha valami túl szép ahhoz, hogy igaz legyen, akkor az valószínűleg nem igaz. Mátyás ezzel kapcsolatban Szent Pálra szokott hivatkozni: a hit a remélt dolgok igazsága. Ez viszont hazugság, önbecsapás.
Szintén elég érdekes, amikor Nietzsche az 53. fejezetben a mártírokról elmélkedik. A mártír a saját halálával, életének feláldozásával egy ügyet a méltóság látszatával ruház fel. Nietzsche dühösen támadja azt az elképzelést, hogy a mártír által képviselt nézetnek bármiféle meggyőző ereje lenne: „Hogyan? változtat bármit is egy dolog értékén az, hogy valaki az életét adja érte?” (92) Nietzschének ebben teljesen igaza van: az igazságot az érvek és ellenérvek vizsgálatával, hipotézisek megalkotásával és empirikus tesztelésével kutatjuk; az önfeláldozás, vártanúság semmit nem nyom a latban, ha az igazság kérdéséről van szó. Márpedig a kereszténység mítoszai közt nagyon nagy szerepet játszik az ókeresztény vértanúk hősiességének kultusza, akiket a rómaiak megkínoztak és meggyilkoltak, mintha ez bizonyítaná a keresztény nézetek helyességét – amikor általános iskolás koromban jártam hittanórára szombatonként, a pap nekünk is sokat beszélt arról, micsoda embertelenségeket követtek el a rómaik a keresztények ellen. Az persze már nem mondta el, hogy a keresztények sem voltak ártatlanok, állandóan mocskolták, ócsárolták a rómaiakat és az ő isteneiket – aki ezt nem hiszi, olvassa el, hogyan kezdődik Szent Pál levelezése (a rómaikaihoz írt levél eleje). Egyébként tudom ajánlani ezzel kapcsolatban a Quo Vadis c. regényt is, amelyben szintén a vértanúság az érv a kereszténység mellett.
3.
Most pedig arról, mi az, ami zavaró ebben a könyvben.
A 16. fejezetben Nietzsche Jahvéról beszél, méghozzá helyeslően: „Hajdanán egy nép megtestesítője volt, egy nép erősségének, s mindazon agresszivitásnak és hataloméhségnek, ami egy nép lelkéből származott: most pedig csak a jó Isten csupán… Az Istenek számára valójában nincs más alternatíva: vagy a hatalom akarásának istenei – s eközben népistenek lesznek –, vagy pedig a hatalom tehetetlenségéi – s ekkor lesznek szükségképpen jók…” (27) Máshol: „A dolgok összességével eredetileg, mindenekelőtt a királyság korában, Izráel is helyes, azaz természetes viszonyban állt. Jahvéja a hatalom-tudat, az önmagukban lelt öröm,és a saját magukban bízó remény kifejeződése volt (…)” (40)
Nietzsche fegyvere itt eléggé kétélűnek tűnik, mert egy Istent helyez szembe egy másik Istennel. Világos, hogy amit itt Nietzsche valójában a „helyes” értelemben vett Istennek tekint, annak nem sok köze van ahhoz, amit általában Istennek tartunk. Nietzsche sajátos istenfigurája egyáltalán semmiféle transzcendenciával nem rendelkezik, nem ígér és nem ad túlvilági életet, nem testesít meg semmiféle abszolút morált. Ez az isten egyfajta törzsi / népi démonfigura, aki kizárólag egy adott közösség evilági akaratának kifejezője. Egy nép önmetaforája, amelyben manifesztálódik, kifejeződik a népnek az akarata, amely hatalomra tör, és biztosítja továbbélését. Ez az isten tehát inkább csak egy költői kép, amelyben a közösség tudatosítja önmagában saját agresszivitását, életerejét. Nietzsche azonban mintha nem tenné eléggé világossá, hogy mire gondol, ezért a szöveg könnyen érthető úgy is, mintha Isten léte és a vallás szükségessége mellett érvelne.
Azzal a fordulattal kapcsolatban viszont egyértelműen elítélő Nietzsche, amikor a babilóni fogság alatt Jahve elkezdett átalakulni a mindenható Istenné. Ez az Isten már nem egy nép akaratának megfogalmazása, hanem egy általános morál képviselője. Nem segítő, hanem büntetető és ítélkező hatalom, aki bűntudatot vált ki az emberből. Ennek az istenek a képviselői a papok, akiket Nietszche a legjobban gyűlöl.
Ez az ellentmondás tehát feloldható a könyvben. Viszont ennél problematikusabb eset e következő. A 28. fejezettől kezdve Nietzsche az evangéliumokról és Jézusról kezd értekezni. Ennek a szakasznak a felvezetése nem meglepő módon így kezdődik: „Bevallom, ritka azon könyveknek a száma, melyeknek olvasása számomra oly nehézségeket jelent, mint az Evangéliumoké.” (47)
Ezt követően azonban Nietzsche egy meglepő fordulattal arra tesz kísérletet, hogy Jézus eredeti „pszichológiai karakterét” azonosítsa az evangéliumok szövegei mögött, amelyek szerinte eltorzították Jézus alakját. Erről a rekonstruált Jézusról kiderül, hogy egyfajta idióta volt, egy gyermekes, kissé beteges karakter (ma talán autisztikusnak neveznénk). Jézus eredeti üzenete, örömhíre Nietzsche víziójában az volt, hogy a mennyek országa mindenkié, nincs többé bűnbánat, harag, neheztelés. Jézusnak tehát nem volt semmiféle pozitív tanítása, viszont eltörölte a bűntudat fogalmát, a haragot és a bosszúvágyat, még az imát sem tartotta fontosnak – tehát valóban olyan lehetett, mint egy fogyatékos, autisztikus figura, vagy egy ókori hippi, illetve, ahogy Nietzsche egy helyen nevezi, „indulás egy buddhista békemozgalom felé”. (69) Jézus tehát visszaadta az emberiségnek az életörömöt, és eltörölte a bűntudatot, amibe a zsidó papok igyekeztek az emberiséget fullasztani.
Jézus alakját és tanait csak halála után torzították el tanítványai, és főleg a legaljasabb papfigura, Szent Pál, aki a világtörténelem legnagyobb gyűlölködője és legsötétebb gonosztevője volt. Valahogyan magyarázatot kerestek Jézus halálára, és ezt az áldozatban találták meg. Ezzel meghamisították Jézus eredeti, mindenestül az evilági életre szánt figuráját, az élet értelmét újra a túlvilágba, vagyis a semmibe helyezték.
Ami ezzel kapcsolatban nekem problematikus, az a következő:
- Nietzsche annak ellenére, hogy ebben a könyvben annak rendje és módja szerint elítéli a kereszténységet, mintha rokonszenvet érezne az általa rekonstruált Jézus iránt, még akkor is, ha az alapvetően idióta. Ennek a rokonszenvnek persze részben érthető az oka, amennyiben Nietzsche Jézusa nem ismeri a bűntudatot és bosszúvágyat, ami Nietzsche számára az egyik leginkább elfogadhatatlan személyiségjegy, ami ellen a legerőteljesebb küzdelmet folytatja. A szimpátia mégis megvan, és ez elég furcsa, és aggasztó is, mert Nietzsche itt mintha engedne valamiféle ellágyulásnak, a szentimentális érzések csábításának.
- Annál is inkább, mert az ő Jézusára, ha a bűntudat és a bosszú nem is jellemző rá, éppúgy nem ismeri az agressziót és a hatalomra törő akaratot, márpedig Nietzsche számára ez éppoly központi jelentőségű, mint a bűntudat ellen való küzdelem (amelyben szövetségese a saját fantáziájának Jézusa).
- Az sem világos, hogy az evangéliumok Jézus-figurája mögött Nietzsche miféle módszertannal, milyen történeti vagy hermeneutikai alapon gondolja rekonstruálhatónak az általa feltételezett igazi „pszichológiai karaktert”, illetve hogy milyen alapon feltételezi egyáltalán egy ilyen létezését. És az is homályos, hogy mi szüksége van egyáltalán erre a lépésre a saját gondolatmenetének építéséhez.
- Végezetül meg kell jegyezni, hogy az evangéliumok Jézusa egyáltalán nem ad alapot arra, hogy feltételezzük mögötte ezt a bizonyos másfajta Jézust. János evangéliumának Jézusa pl, olyannyira korlátolt, arrogáns, agresszív figura, hogy lehetetlen másnak látni, mint ami.
Nietzsche műve tehát érdekes és olvasásra érdemes szöveg, de úgy érzem, néhol kissé tévútra ment a saját szellemiségéhez képest.
[i] Sigmund Freud: A halálösztön és az életösztönök. Múzsák, Bp., 1991, 11.
