Éppen Daniel Dennett könyvét, a Darwin veszélyes ideáját olvasom. A kötet messzemenő és szerteágazó részletességgel mutatja be az evolúciót és annak filozófiai vonatkozásait. Nekem ez a mű egy kicsit bőbeszédűnek tűnik: néhol mintha feleslegesen magyarázná példák során keresztül azt, ami elsőre is magától értetődő, és emiatt valószínűleg nem is fogom tudni soha teljes egészében elolvasni. Viszont nem ezért, hanem két másik okból kifolyólag félek egy kicsit attól, hogy írjak róla. Az egyik az, hogy egyáltalán nem értek a biológiához, középiskolában kettes voltam ebből a tantárgyból, úgyhogy nyilván nem én vagyok az, akinek bármit is illik az evolúcióról szólni. Csakhogy itt nem is a biológiai folyamatról lesz szó, hanem csupán annak bölcseleti vonatkozásáról, a filozófiáról pedig valamivel több fogalmam van. A másik oka a bizonytalanságomnak az, hogy az egész gondolatmenet olyannyira egyszerűnek, ismertnek és magától értetődőnek tűnik, hogy szinte értelmetlenség is külön megfogalmazni. Ezzel a bizonytalansággal szemben viszont rögtön felvetődik az a megdöbbenés, hogy dacára annak, hogy az evolúció tana mennyire egyértelmű és végleges csapást mért mindenféle metafizikai és vallásos gondolkodásra, még most is milyen sokan magukénak vallják ezt a tudománytalan világnézetet. A következőkben tehát először arról lesz szó, hogyan rombolja le az evolúció a metafizika alapfeltevéseit, aztán pedig a genetika egy lehetséges továbbgondolásáról, a memetikáról, amely ez emberi elméről alkot drámaian megváltozott koncepciót.
1. EVOLÚCIÓ ÉS METAFIZIKA: SZUBSZTANCIA, TELEOLÓGIA
Az evolúció egyik fontos bölcseleti következménye az, hogy hatására felszámolódik a metafizika szubsztancializmusa. Arisztotelész szerint a létező alapja a szubsztancia, vagyis a dolgok lényege. A metafizika a lényegiségek hitére épül, mely szerint a dolgoknak van lényegük, a dolgok zárt, önazonos lényegiségek. A lényegiségeknek pedig van egy magasabb, transzcendens formája/eredete, ami Platónnál külön ideák formájában jelenik meg, a kereszténységnél pedig Isten akarataként. Így pl. vannak cselekedetek, amiket jónak tartunk – ennek megfelelően a metafizikus gondolkodás feltételezi, hogy a konkrét, többértelmű megvalósulásain túl létezik a jóság mint transzcendens szubsztancia, a platonizmusban ideaként, a kereszténységben pedig a legfőbb jóként, ez a legfőbb jó pedig nem más, mint Isten. Másfelől van az ember, az embernek pedig van egy adott lényege, amelyet istentől kapott. Az embert ez a lényegiség, a lélek különbözteti meg az állattól, ez az, ami Istenhez rendeli őt.
A metafizikus világkép alapvető jellemzője tehát az, hogy szubsztanciák összességeként gondolja el a létet. A szubsztanciák viszont csak akkor létezhetnek, ha a dolgok között van éles határvonal, más szóval csak akkor lehet lényegük, ha világosan megkülönböztethetjük őket más dolgoktól. Nos, a darwinizmus nem más, mint éppen ennek a határnak a tagadása. Egy jelen idejű metszetben a fajok (és így az ember és az állat) valóban világosan elkülöníthetők. Ám az evolúció időbeli tengelyének vetületén eltörlődnek közöttük az elválasztó vonalak. A fajok csak nagyon lassan, átmenetekben alakultak ki, és nem lehet kijelölni azokat a pontokat, ahol egy faj újnak számít, ahol egy új faj megjelenik az időben. Vagyis a határok elmosódnak, emiatt nincsenek szubsztanciák sem. Dennett szerint az önazonos fajok elképzelése hasonló, mint a platóni ideák gondolata. Dennett ezt a sas példáján keresztül mutatja be. Az egyes sasok között vannak különbségek, minden sas különbözik egy kicsit a többitől. Feltételezzük, hogy vannak apró eltérések, amik mellékesek, és nem érintik a sas lényegét. Létezik a sasnak egy olyan specifikációja, amely a sas ideájaként működik. Darwin tehát az átmenetiséggel az ideák hitét kérdőjelezte meg. (Dennett 37.)
Hasonlóképpen felszámolódik az a mesgye, amit eddig áthághatatlannak gondoltunk, és ami az organikus és az anorganikus között húzódik. Az élet sokak számára még mindig valamiféle misztikumnak tűnik, amely nem jöhetett létre magától, és ami a vallásosok szerint csakis Isten bűvös lehelete hívhatott létre. Valójában ez a határ egyáltalán nem ilyen erőteljes, az életben nincs semmi misztikus. Az organizmusok nem mások, mint olyan túlélőgépek, amik a replikátorok, vagyis az önmásoló egységek hordozó egységei. Az élet a replikátorok önmásoló tevékenységeként definiálható. A replikátorok maguk nem rendelkeznek tudattal vagy akarattal, puszta fizikai törvényszerűségek alapján működnek, viszont ezek építik fel és programozzák az élőlényeket. A jelenlegi replikátor a DNS, de valószínű, hogy voltak korábbi, egyszerűbb replikátorok, amik nem mozgó testek belsejében működtek, hanem szervetlen kristályokhoz kapcsolódtak.
Az evolúciónak a másik, metafizikával kapcsolatos következménye a teleologikus tévképzeteink lerombolása. Ez a teleologikusság az, ami miatt sokan a természet bonyolultsága, sokszínűsége és célirányossága láttán Istent jelenlétét vélik felfedezni a világban. A teleológia célszerűséget jelent. Amikor az ember megalkot egy szerkezetet, pl. egy órát, akkor annak az a legfőbb jellemzője, hogy összetett és rendezett, így remekül szolgálja az ember célját, amely szerint mérnie kell az időt. Az összetettség és rendezettség tehát egy felsőbb (az órához képest külső, vagyis transzcendens) akarat kifejeződése, ami létrehozta az órát. Ennek az akaratnak célja van az órával, és ezen cél nélkül az óra nem létezne. A cselekvés megtervezése és végrehajtása azt igényli, hogy az alkotó fejében már előre létezzen ideaként a kész óra, aztán pedig az alkotás egész tevékenysége ennek az ideának a realizálására, aktualizálására irányuljon.
A természetben ugyanez a rendezettség és összetettség figyelhető meg. Az élőlények rendkívül bonyolult szerveződések, amik sokrétű kapcsolatot alakítanak ki az őket körülvevő környezettel. Ebből a megfigyelésből hajlamosak vagyunk arra következetni, hogy az élővilág létének is van valami célja, és mivel ezt nem mi hoztuk létre, és nem is ismerjük ezt a célt, a célt egy magasabb létezőhöz, Istenhez rendeljük hozzá. Kellett lennie egy alkotónak, aki a teremtés kezdetekor a megalkotandó világ ideájának ugyanúgy a birtokában volt, mint az órásmester az óráénak. Különben nem lenne ilyen sokszínű és rendezett az élővilág. Itt azonban elkövetjük azt a hibát, hogy a rendezettséget összekeverjük a tervezettséggel (Dennett, 69). A tervszerűség rendezettséget hoz létre, de ez nem bizonyítja azt, hogy a rendezettség felétlenül, mintegy törvényszerűen csakis tervezés eredményeként jöhet létre.
Az evolúció megoldást kínál erre a problémára: az élet sokrétű rendezettsége egy teljességgel tudat és akarat nélküli folyamat eredményeként jött létre. Nem volt semmiféle tervező, akinek eredetileg mindez jelen lett volna a tudatában. Az evolúció a gének örökítődésén és mutációján alapul. A mutáció véletlenszerű, a szelekció viszont nem az, hiszen a környezethez való alkalmazkodás irányítja. A folyamat tehát teljesen vak és előzetes végcél nélkül való, de megvan a maga iránya.
Van még egy illúzió, amellyel le kell számolnunk: az ember hajlamos önmagát valamiféle végpontként, célként látni. Hát lehetséges-e, kérdezik sokan, hogy létrejöjjünk mi, az értelmes teremtények, csak úgy, véletlenül, előzetes terv, szándék nélkül? Itt azonban megfeledkeznek arról, hogy egy véletlenszerű fejleményt, kimenetelt utólag szükségszerűnek, kitüntetettnek kezelünk. Olyan ez, mintha elindulok az erdőben, és kilyukadok egy gyönyörű tisztáson, amely nagyon tetszik nekem, így utólag elkezdek hinni abban, hogy mégsem volt véletlenszerű az utam, hanem valamiféle rejtett akarat vezérelte. Ám megfeledkezem arról, hogy bármely más irányba mentem volna, akkor is érkeztem volna valahova: ha a szomszéd faluba, a hegytetőre, a barlanghoz lyukadtam volna ki, utólag ezeket a végpontokat is ugyanilyen célként érthettem volna.
2. AZ ÚJ REPLIKÁTOROK: A MÉMEK ÉS AZ EMBERI ELME
Richard Dawkins szerint az emberrel megjelent a replikátorok egy új fajtája, amit mémnek nevezhetünk. A mém lehet egy eszme, egy vicc, egy dallam, egy ötlet. A mémek a génekhez hasonlóan másolják önmagukat, és hasonlóan véletlenszerű mutációkat produkálnak, melyek aztán megőrződnek. Hiba lenne mindazonáltal azt gondolni, hogy ilyesfajta mének kizárólag az emberi elmében léteznek. Sőt Dawkins beveztő példájában éppenhogy állatok szerepelnek. Az Új-Zélandhoz közeli szigeteken élő nyereghátú madarak kilenc különböző dallamból álló repertoárral rendelkeztek, de az egyes egyedek mindegyike csak egyet vagy néhányat énekel ezek közül. Elmondható, hogy „a dallamminták nem genetikai úton öröklődnek. Minden fiatal hím nagy eséllyel vett át dallamokat területszomszédaitól utánzás révén.” A dallamokban időnként kisebb változások következtek be, és a megfigyelést végző kutató számára láthatóvá vált, hogy „az új dallamformák különbözőképpen bukkannak fel: egy hang magasságának megváltozása, egy hang megismétlése, hangok kihagyása és más meglevő dallamok részeinek kombinálása révén. (…) Továbbá számos esetben az új változatot pontosan továbbadták a kezdő ifjaknak s így hasonló énekesek felismerhetően koherens csoportja fejlődött ki.” (Dawkins 238.)
A mémek koncepciója azért rendkívül felkavaró, mert drámai módon megváltoztatja az emberi elméről alkotott elképzeléseinket. Eddig azt feltételezhettük, hogy az elme valamiféle szellemi létező, egy zárt, önazonos egység, mely birtokolja a maga tárgyait, vagyis az emlékeket, gondolatokat, információegységeket. Az elme aktív instancia, amely rendezi, kezeli ezeket az egységeket, és megnyilvánul bennük. A memetikában viszont a mémek az aktív ágensek, amik a saját törvényeik szerint működnek, egymással kapcsolatba lépnek, és ezek szerveződése alkotja meg az elmét. Furcsának tűnhet a mém mint aktív ágens képzete, ám Dennettnek van egy rendkívül elgondolkodtató példája erre. Mindannyian ismerjük azt az irritáló érzést, amikor eszünkbe jut egy általunk nem kedvelt dallam egy kevéssé vonzó előadótól, és aztán hosszú ideig nem tudjuk kiverni a fejünkből. Megemlítjük egy ismerősünknek, aki hozzánk hasonlóan nem rajong az említett melódiáért, de ő is foglyul esik neki. Ez a jelenség arra utal, hogy a mémek mintha tényleg a saját erejüknél fogva működnének. (Dennett 372)
A mémek nem kötődnek szigorúan az emberi elméhez, részben más médiumokon keresztül örökítik tovább önmagukat. Az említett dallam pl. terjed papíron, digitális adathordozókon stb. Ez viszont azt jelenti, hogy a mémkomplexumként szerveződő elme nem egyéb, mint egyfajta metszet a mémek végtelen tömegében, pusztán a mémek gazdaszervezete. Ahogy Dennett fogalmaz: „(…) agyam egyfajta trágyahalom, melyben más emberek gondolatcsírái új életre kelnek, mielőtt egy információs diaszpórában önmaguk másolatait elterjesztenék.” „Promiszkuus módon hordozó eszközről hordozó eszközre, közvetítő közegről közvetítő közegre szökellnek, és valósággal elzárhatatlannak bizonyulnak.” (Dennett 371-372.)
A mémek kapcsolatait egymáshoz való viszonyuk határozza meg, vagyis hogy milyen módon tudnak alkalmazkodni egymáshoz, illetve hogyan tudják kiiktatni egymást. Vannak bizonyos mémek, amelyek éppen azért hatékonyak, mert gyengítik a többi mémet. Jellemzően ilyen a vakhit mémje, „amely a kritikai ítélkezés útjába gördít akadályokat, mely a vakhit ideájáról eldönthetné, hogy mindent figyelembe véve az veszedelmes gondolat.” (Dennett 376.)
Látható mindebből, hogy az evolúció és annak filozófiai hozadéka alapvetően meg kell, hogy az evolúció végképp tarthatatlanná teszi a metafizikus és vallás képzelgéseket. Ezeknek a misztikus vágyfantáziáknak az alapfogalmat, struktúráit az evolúció felfedezése végképp tarthatatlanná tette, örökre a mesék világába utalva azokat.
IRODALOM
Richard Dawkins: Az önző gén. Gondolat, Bp., 1996.
Daniel C. Dennett: Darwin veszélyes ideája. Typotex, Bp., 1998.